A csökönyös ember igazaA tarisznya legalján, a morzsák között találtam ezt a mesét; először én is csak nevettem rajta, aztán mégis okosabb lettem tőle. Hallgassátok meg ti is. Hol, hol nem, élt egyszer egy ember, Csökönyös Csötönyinek hívták. Arról volt nevezetes, hogy minden vagyonát a nevével szerezte, még a feleségét is. Az utóbbit történetesen úgy, hogy húsz éven keresztül minden karácsonyon elment a kiszemelt leányzóhoz, és megkérte a kezét. Mind a hússzor ugyanazt mondta el: „Gyere hozzám, jó dolgod lesz nálam” – a leányzó meg hússzor nem hitte el neki, ezért meg azért, biztos volt oka rá. De huszonegyedszerre mégiscsak elhitte – hogy okkal-e, ok nélkül, mindegy: győzött Csötönyi. A házuk mellett volt egy szép nagy kert, ahol minden földi jó megtermett, káposzta, saláta, paprika, abból árult az asszony a piacon, a fején elhordta, a szoknya zsebében meg a pénzt vitte haza. Csötönyi elégedetten dörzsölgette a tenyerét. – Látod, anyjuk, ha nem lettél volna olyan csökönyös, már húsz éve élhetnénk ilyen boldogan! – De a boldogság nemcsak ennyi ám – vélekedett az asszony. – Kell ahhoz egyéb is. – Ugyan micsoda? – csodálkozott Csötönyi. – Hát… egy kis ugorka kéne – vallotta be az asszony, ugyanis az volt a kedvence. A kertben azonban egyetlen szem se termett, minden más igen, csak az nem. – Nem jó az, rossz az – hajtogatta az ura –, én mondom neked, kár volna bajlódni vele. És évekig nem unta ezt ismételgetni. De milyen az asszony? Sír, ha mást nem tehet. Nem szólt, csak sírt. Végül Csötönyi behunyta a fél szemét – először életében. – Jól van, no – legyintett –, egy ágyást ültess be, aztán legyen béke. De azt előre megmondom, én nem eszem belőle, én nem halok meg az ugorkádtól! És sokáig feléje se nézett az ágyásnak, hagyta az asszony gondjára. Nyár eleje volt, amikor legközelebb arra sétált, persze csak kíváncsiságból. Az ugorkák szépecskén kövéredtek, ezt neki is el kellett ismerni. – Hát jó – dörmögte –, ha már itt vagytok, jól van. – S azontúl az ugorkákat is megszemlélte reggelenként, gazdaszemmel, alaposan; utoljára már egészen megbarátkozott velük. Úgy látszik azonban, hogy nemcsak ő egyedül. Egy nap észrevette, hogy valaki lopkodja a felesége csemegéjét; s mindjárt elöntötte a düh. „No megállj csak! – gondolta. – Megleslek én, tolvaj, bárki legyél is! Elviszlek Komáromba, tömlöcbe rakatlak, onnét aztán nem szabadulsz többé!” S mihelyst beesteledett, kiválasztotta a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötött a szárára, és elbújt a farakás mögé. Ott gubbasztott éjfélig, kezében a zsineg másik végével. Egyszer aztán zörrent a kerítés, és elősompolygott a tolvaj. Hiszitek, nem hiszitek: egy róka volt! Csötönyi elhitte, mert látta. Még a zsineget is megrántotta nagy izgatottságában, s a szép kövér ugorka megbillent az indán. A rókának éppen ez szúrt szemet. Mozog is, nagy is! – rögtön odaugrott, és szárastul lenyelte. Csötönyi meg azonmód előmászott a farakás mögül, és diadallal köszönt rá: – Adj’ isten, koma! A róka nem szólt, csak állt, bámult maga elé, olyan volt, mint egy darab fa. Ami viszont Csötönyit cseppet se zavarta: addig szólítgatta a rókát, míg az huszonegyedszerre mégiscsak kinyögte komoran: – Adj’ isten! – Ízlett-e a vacsora? – vallatta tovább nevetve. – Ízlett, ízlett… csak a szára nagyocska kicsit. – Az bizony nagy – bólogatott Csötönyi. – De az ára is nagy a tilos vacsorának. A róka sandán pislogott rá. – Most aztán mit akarsz csinálni velem? – Én csak azt, amit megfogadtam. Elviszlek Komáromba, és tömlöcbe rakatlak. A róka hallgatott, vakaródzott, majd így szólt: – Nahát, az éppen jó lesz, Komáromban még úgysem jártam – s úgy tett, mint akit nagy szerencse ért. Mire Csötönyi gyorsan keresett egy botot. – Látod ezt a furkót? – mondta. – Ez se járt még Komáromban! – s jól megsuhogtatta. Így aztán szépen szót értettek, a róka úgy baktatott Csötönyi nyomában, mint a kezes bárány. Ugyanis rögtön útnak indultak, még az asszonyt se ébresztette föl, a gyerekeket se – minek? Az igazságtevés a férfiember dolga. Mikor reggeltájt beléptek a város kapuján, mindjárt csődület támadt körülöttük. Azt gondolták róla, hogy cirkuszos ember – hiszen ki lehetne más, aki pórázon vezeti a rókát? Mások meg tréfálkoztak vele: – Ez aztán igen! Tán biza vásárba viszi kegyelmed? – Oda bizony! – vágta rá. – A tömlöci vásárba! És bezörgetett a várkapitányhoz. A bajuszos kapitány kidugta fejét az ablakon. – Micsoda lárma ez itt, hé? Csötönyi illendően megemelte a kalapját. – Foglyot hoztam, instállom. – Miféle foglyot? – Lompos rókát. – Mit vétett? – Ugorkát lopott. – Micsodát? A róka nem eszik ugorkát! – Már pedig ez megeszi, instállom. Most is a hasában van. – Hát ha ott van, lássuk! Mert én bizonyság nélkül senkit be nem csukatok! – mondta a kapitány. „Ha csak ez kell!” – mosolygott Csötönyi, s mint aki biztos a dolgában, megrántotta a zsineget. Azt gondolta, legalább az ugorka szárát kihúzza a róka torkából. De tévedett. A koma suttyomban megrágta a pórázt, s a rántásra most egyből elszakadt. A róka meg megugrott. Csak Csötönyi maradt ott az árva zsineggel – majd megpukkadt a méregtől. A sok utcai népség persze mind őrajta nevetett, kórusban kacagták. – Lássuk, lássuk! Hogy eszik a róka ugorkát? Csötönyi elvörösödve kiáltozott: – Eszik bizony, eszik! Majd bebizonyítom én! De ezt már nem várta meg a várkapitány. Bolond lik, bolond szél, most már elég volt a bolondságból. De nagyon mardosta a düh – hát hogyne, mikor tudta, hogy igaza van, hinni meg senki nem hitt neki. Otthon ijedten kérdezte a felesége: mi történt? Beteg tán? És ő rendre elmesélte, mi volt, hogy volt – aztán az asztalra csapott: de nem hagyom ám! Rajtam senki ne nevessen, se róka, se más! Ha elsőre nem sikerült, majd sikerül huszonegyedszerre! Kigondolta, mit tesz. Elhívta a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy álljanak ők is lesbe, s legyenek ők a tanúk – mert most már nem lesz kegyelem. Mikor beesteledett, valamennyien elbújtak a farakás mögé, és vártak. Vártak éjfélig, éjfélutánig, de a róka nem jött, másnap se, harmadnap se, mintha csak megneszelte volna a dolgot. A vége az lett, hogy a tanúk elunták a tanúskodást, s Csötönyi magára maradt. De ő akkor sem adta fel a harcot. Hiába könyörgött a felesége, hogy nyugodjék már, inkább soha többé nem eszik ugorkát, csak menjen, aludjon éjszaka – semmi szó nem használt. Csak ült, ült a farakás mögött, és csikorgatta a fogát: „Gyere csak, koma, gyere, kivárlak én, ne félj!” S már azon se bosszankodott, hogy szerte a faluban Ugorkás Csötönyinek csúfolták. Mint a böjtös ember, aki csak azt látja, ami élteti, már ő se törődött semmivel, csak ment a maga útján. A káposzták pusztulhattak, a salátát lerághatta a nyúl, a baromfit vihette a róka… Mert a koma – hogy idejében mondjuk – nem hagyta azért cserben Csötönyit. Eljárt ezután is a hátsó udvarba, és ott pusztította a szárnyasokat. Az asszony meg sírt az urának: – Jaj, tegyen már valamit, hiszen koldusok leszünk! Se nem dolgozik kend, se nem alszik, minden féreg bennünket esz már – hát nem látja kend? – Bízz ide, asszony – mondta ilyenkor Csötönyi. – Addig várj, amíg fülön csípem, akkor lesz bizonyság, lesz minden, csak addig várj türelemmel. És szorgalmasan tovább öntözgette az ugorkáit, hogy még szebbek, még kívánatosabbak legyenek; pedig már akkorák voltak szinte, mint egy kicsi tök. „No de erre biztos kapni fog ám!” – örvendezett Csötönyi, és az utolsó garasaiból selyemszalagot vett az asszonynak, a fiúnak pántlikát, a kislánynak meg ragyogó üveggyöngyöt. Mindezt pedig azért, hogy ha majd meglesz a bizonyság, együtt állítsanak be a várkapitányhoz – oda pedig nem mehetnek akárki módjára. Ezen az éjszakán aztán az utolsó lúdjukat is elvitte a róka. Az asszony kétségbeesetten rohant a farakáshoz. – Gyüjjön, gyüjjön… – kiáltozta – ha eddig vak volt, most láthatja kend is… ott a róka nyoma a sárban! Hát sose jön meg az esze?! De az urát sehol se találta. Hogy hol volt? Sokkal vidámabb helyen. A kocsmában tartotta szóval az embereket, azok meg mulatságból fizettek neki, egy pohárral, két pohárral – ki mennyit óhajtott nevetni. Mert csak úgy dőlt a szó ilyenkor a mi emberünkből. Gyönyörűen el tudta mesélni, hogyan is lesz a rókával, ha megint horogra kerül – bezzeg akkor eheti majd az ugorkát! Ő szívesen szállít neki, akár az egész kertjébe azt ültet, csak egye a beste, holta napjáig egye a tömlöcben… S míg mesélt, ábrándozott Csötönyi, szép lassacskán a szakálla is kinőtt, a csizmája is kilyukadt. Olyan lett, mint egy utolsó csavargó. Már haza se járt, sehol se volt nyugta, hanem mindig másutt kódorgott. Az asszony meg sorba adogatta el az ünneplő ruháját, a cihát, a dunyhát, csak hogy kenyérre jusson. Bizony keserves nyarat éltek – és az ősz se volt jobb. A kopasz kertben sárgán virítottak az óriási ugorkák, éppen csak leszedni nem volt szabad őket. „Az a jó, ha sárga – mondogatta Csötönyi –, annál jobban ízlik majd a rókának.” De arról már megfeledkezett, hogy éjszaka lesbe álljon. Inkább elment a kocsmába. És télen ugyanígy. Még a legvadabb hófúvásban is eltalált oda, ahol éppen szívesen vették a róka történetét. Ha aztán kitelt a becsület – továbbállt. Hiszen nagy a falu, még a kicsi is nagy télen, ezt ő már kitapasztalta… Mégis megesett egyszer, hogy hamarább elfogytak a nyitott ajtók, mintsem gondolta volna. „Na most hová? – tanakodott. – Haza?” S akkor hirtelen belenyillalt a kötelességérzés: hát persze hogy haza! Hiszen már rég a farakás mögött volna a helye! S ahogy csak bírt, elkezdett rohanni a dermesztő hidegben. Egy darabig. Akkor leült, hogy pihenjen kicsit. Üldögélt, nevetgélt – olyan bizonyosra vette, hogy ma szerencséje lesz. De ha nem ma, hát holnap. Vagy ahogy ő szokta mondani: huszonegyedszerre! És csakugyan, kis idő múlva a felhők szétszakadoztak az égen, és előbukkant a hold. „Aha – gondolta –, gyújtják a lámpát, hogy jobban lássak!” És sietve felugrott. De vissza is tottyant mindjárt. Éppen szemben vele egy havas rét világított kéken, s ebben a kék mezőben virító sárga ugorkák pompáztak, egyik hatalmasabb, mint a másik!… Csötönyi felkiáltott a gyönyörűségtől: – Huj, ez aztán paradicsom, itt aztán jó fogást lehetne csinálni! S hogyan, hogy nem, talán mert olyan csökönyösen akarta, a csodálatos ugorkamező közepén egy sompolygó rókát pillantott meg, amint a teli bokrokat szagolgatta. – Né, né, hogy válogat a gazember! – dörmögte elképedve. – Még itt is a legnagyobbra fáj a foga. Hát én majd kiválasztom neki! Azzal előkotorta zsebéből a zsineget, amit mindig magánál tartott, és kúszva-lopakodva elindult a rét felé. De hogy ott mit csinált, azt a mezőőrtől muszáj megkérdezni. Ő ugyanis éppen akkor ballagott hazafelé a kutyájával. Egyszer csak látja, hogy valaki hason mászik a hóban, egy kóró derekára zsineget köt, aztán visszalopakodik az út szélére, s ott leül, mintha jobb dolga nem is volna. Mindjárt sejtette, hogy kicsoda lehet az. Kucsmásan, bundásan odaállt Csötönyi elé, és rákiáltott: – Hát kend mit csinál itt? De az pisszentve szája elé tette az ujját. – Sss… sss… halkabban! Kend lesz a tanú. Mert most megeszi ám… most meglesz a bizonyság! – és egyre bökdösött a havas síkság felé, ahol a kövér ugorkák közt a rókát látta közeledni. És hogy még jobban lássa, nagy elégedetten lehunyta a szemét. De már ezen a mezőőr se tudott nevetni. Ez már komoly bolondság volt. Tán csak nem akar itt megfagyni ez a megátalkodott ember? S kitalált valamit, amit tulajdonképpen nem is ő talált ki. A tarisznyájában éppen volt egy kis szalonnabőr, azt ráhurkolta a zsineg végére, a kutyáját pedig odafüttyentette. S akkor megrázta Csötönyit. – Na, sógor, most nézzen oda! Most aztán ne aludjon ám! Csötönyinek a foga is vacogott az izgatottságtól, mikor kinyitotta a szemét: a róka éppen enni akarta az ugorkát! – Ugye… ugye mondtam! – motyogta ellágyulva, és könnyes lett a szeme. – Mondtam én, hogy nem bakfitty az én szavam… S még mondott volna egyebet is, ha a mezőőr hagyta volna. De egyre csak sugdosott a fülébe: – Vigyázzon… húzza lassan… csalogassa ide… nehogy elrágja a pórázt! És Csötönyi szót fogadott. Mind közelebb, közelebb rántotta a szalonnabőrt a havon, a kutya meg egyre éhesebben kapdosott utána. Már csak öt lépésre volt tőlük… már csak négyre… háromra – s akkor nagy diadallal rávetette magát a zsákmányra. A kutya szelíd volt, meg se vakkant, hanem helyette jól képen nyalta a furcsa idegent. Azt pedig egyszeribe kiverte a verejték. Úgy kijózanodott rögtön a részegségből, mindenből, hogy szinte koldusnak érezte magát. – Hát csak kutya? – motyorogta megszégyenülten. – Ez bizony az – bólogatott a mezőőr. – Hát csak bürke? – mikor meglátta a zsineg végét. – Bizony hogy nem más – hagyta rá azt is a mezőőr. És Csötönyi nem szólt többet. Gyorsan sarkon fordult, és hazáig egyfolytában rohant. Hogy aztán otthon mi történt náluk, azt csak a felesége tudná igazán elmesélni. Az biztos, hogy többet nem látták Csötönyit a kocsmában, de az utcán is alig. És tavasszal még a faluból is elköltöztek. Úgy hírlik, hogy szorgalmas, dolgos ember lett belőle, aki hajlik az okos szóra, és nem számol mindig huszonegyig. Márpedig ha így van, akkor kántor uram is elrakhatja az asztalfiókba a rigmust, amit jó szokása szerint már előre meg szokott faragni, s ami történetesen így hangzott:
Ámbár, ami azt illeti, kicsi híja, hogy nem így végződött Csötönyi Pál története. És hogy mégsem, az egyedül a bundás mezőőrnek köszönhető, akinek – sajna – még csak a nevét se tudjuk. |