Lencsemagból lett legény

A hajdanvaló ántivilágban volt egy kicsi falu, ahol csupa szegény ember lakott. De a sok között is akadt egy legszegényebb; azazhogy nem is egy, hanem kettő, mert az embernek felesége is volt. Éppen csak gyerekük nem született egy se.

Viskójuk ajtaján, apróka ablakán foltozott volt az üveg, sár tapasztotta. Hiába sütött odakint a nap, sovány sugaracska lett, mire a szobába bejutott. Ott meg úgy elhervadt, mint sziken a virág.

De a többi viskó sem volt sokkal fényesebb, alszegen-fölszegen mind egyforma volt. Mindegyikbe betolvajkodott a szél a porló vályogfalakon.

Csak egy portán nem tudott se szél, se fagy erőt venni. Az pedig az uraság kastélya volt. Annak bezzeg nem hibázott egyetlen szöglete sem. Meg is volt mindene a gazdájának, ami csak kellett.

A többi között egy derék nagy erdeje volt a falu határában. Arra úgy vigyázott, mint a szeme világára. Legszívesebben még a szelet is megregulázta volna, hogy ne tördelje benne az ágakat. A fák kérgére pedig rávésette a címerét – egy villára tűzött libacombot –, hogy aki arra jár fejszével, jól gondolja meg, mielőtt egyet is suhint.

Történt egyszer, télvíz idején, hogy az uraság befogatott a szánkójába, és kiment az erdőre vadászni. No meg, hogy körülnézzen kicsit, akad-e vakmerő, aki lopni merészeli a fát? De nem talált sehol senkit. Csak a címeres szálfákat, amint zúgatta őket a szél.

Egyszer mégis fönnakadt a szeme.

Észrevett egy magános fácskát, amelyikről hiányzott a címere!

Nosza, ugratta mindjárt a nagy bajuszú kocsist, hogy pótolja azonnal a rettentő mulasztást.

– Eredj – kiáltotta –, vésd meg a kérgét! Hadd lássa a világ, hogy az is az enyém!

A kocsis pattant szó nélkül, bicskát ragadott, és egy olyan kívánatos libacombot kanyarított a fára, hogy legszívesebben csontig rágta volna.

Mondta is röhögve az uraságnak:

– A nyáluk fog csorogni, uram, a nyáluk, ha meglátják, olyan gyönyörű lett!

Az uraság ki se látszott a sok prém meg bunda alól, csak a nagy vörös orra. Avval fintorgott kegyesen, hogy jól van, helyesen van.

Aztán máris tovaszáguldottak.

No, egy kis időre csönd lett az erdőn, csak a cinkék poroztatták a befújt bokrokat, a jég riant a patakon, mintha tündér sikoltana.

De még elő sem bújhatott a tündér, már egy másik szánkó tűnt fel – senki másé, mint a szegényemberé.

Csakhogy ő nem száguldott ám, hanem baktatott óvatosan. Riadozva lesett előre-hátra, mintha attól félne, hogy a fák mögül hirtelen rádörren valaki.

Pedig még semmit sem vétett; csak szándékozott szegény. Annyicska fájuk sem volt odahaza, amennyivel egy sánta asztal lábát megtámaszthatták volna. Mindent eltüzeltek a kegyetlen hidegben. Utoljára a favágító tuskót is fölhasogatták. De már annak is vége volt, az is hamuvá lett.

Így szánta rá magát, hogy kibátorkodik az erdőre.

Előbb csak gallyat szedegetett, hullott ágat a jeges hó alól, de csakhamar mind a tíz körme kékre fagyott, a kedve is nagyon lankadozott.

Míg csak meg nem pillantotta a magános fácskát, amelyiket az uraság kocsisa az imént jelölt meg. Ott árválkodott az út mentén, akár egy satnya pózna. Nem volt abban semmi, de semmi élet, éppen arravaló volt, hogy kemencébe rakják.

A szegényember nézte, nézte sokáig – aztán a kisfejsze után nyúlt. S akkor a lovacska is nyihhantott, mintha biztatni akarná:

– Vágjad, vágjad, édes gazdám, nem hajt ez úgysem zöldellő ágat, hajtson inkább lobogó, piros lángot!

És ő szót fogadott a lovának.

Gyorsan kivágta a fát, úgy, ahogy volt, címerestül, mindenestül. Még meg is aprította kicsit, hogy ne árulkodjék a szánkón.

Aztán megindult haza.

Vidáman siklottak lefelé, bizakodva kapaszkodtak fölfelé. Már éppen esteledett, mikor a faluba értek.

A hiba csak az volt, hogy az uraság kastélya ott trónolt a falu közepén, egy nagy kert mélyiben, s éppen az előtt kellett elhaladniuk.

Ott pedig egy rettenetes szelindek őrizte a komor vaskaput.

De úgy ám, hogy alig közeledtek feléje, máris elővágtatott, és nekirontott vicsorogva a bozontos lovacskának! Úgy tépte-marta, mintha el akarná emészteni.

A lovacska végül is veszett ügetésbe kezdett. Nyihogott, nyerített kínjában, a szánkó meg döccent, huppant.

Így történt, hogy egy darab fa az út közepére csusszant.

Na, erre meghőkölt a kutya, és a fadarabot kezdte szagolgatni. Aztán már nem is szagolta, hanem a szájába kapta, és rohant vissza a kastélyba. Ott egyenesen az istállóba loholt, és a zsákmányt a kocsis lába elé dobta.

Az persze nagyot nézett: ez meg micsoda?

De hamarjában úgy fölkunkorodott a bajsza, mint két kiégett gyertyabél.

A fadarabon ott virított a libacomb, amit ő vésett rá olyan gyönyörűséggel!

– Huj, a danna belé! – kiáltott gyilkos hangon. – Tolvaj járt az erdőn!

És mindjárt abbahagyta a lóvakarást.

Rohant azonmód az uraság szobájába. Az éppen egy párnás székbe vetette magát, és meztelen talpát melengette a tűzhely cseréphasán.

A kocsis nagy durral elibe állt, s mutatta a címeres facsonkot.

– A kutya hozta, uram. Mit érdemel a tolvaj?

Az uraság nyújtózkodott előbb, aztán ilyen ítéletet mondott:

– Amivel kivágta, amin hazavitte, mindent végy el tőle. Ezt parancsolom!

A kocsis maga mellé vette a szelindeket, és elindult a szánnyomon a szegényember után. Meg is találta hamar, nem volt nehéz ráakadni a rongyos-bongyos viskóra. A szánkó még kifogatlan állt az udvaron, a fa is ott feketéllett rajta – csak a szegényembert nem lelte sehol.

Tán elbújt féltiben? – gondolta.

S bőszen elordította magát:

– Hé paraszt! Bújj elő!

A kutya meg acsarkodva a lovat kezdte ugatni.

A nagy zenebonára előjött a két öreg, s a veríték mindjárt kiverte őket. Már tudták, mi következik. Pedig dehogyis tudták! Csak álltak, mint a jégverte bálvány, mikor a kocsis fennen így szólt:

– Amivel kivágtad, amin hazahoztad, mind elveszem tőled. Így parancsolta az uraság!

Avval peckesen fölmászott a bakra, és indult elfelé.

Hiába rúgkapált a ló, hiába rimánkodott az asszony, hogy csak a szánkót ne vigye, csak a lovacskát ne vigye, csak a kisfejszét ne vigye – a kocsis rá se hederített. Inkább a szelindeket biztatta, hogy szóljon az helyette.

Hát iszen szólt is, nem kellett biztatni, majdhogynem harapott. Alig tudtak előle a konyhába befutni.

Ott aztán leroskadtak a kemencepadkára. Hallgattak a sötétben. Már rég csak a fagy bongott odakint, ők egyre a száncsengőt vélték hallani. Aztán már azt se.

Akkor megszólalt az asszony.

– Édes uram, egyél valamit, éhen vagy reggel óta.

De az csak legyintett – ugyan mit ennének? A kamra üres, a lábasok is üresek. Tán legjobb volna, ha mindjárt meg is halnának.

Az asszony sóhajtozott ugyan, de azért akart még élni kicsit. Meggyújtott egy körömnyi gyertyavéget, és addig matatott, míg talált egy zacskó alján valami kis lencsét. Azt kezdte szemelni. De a reménység nem tartott soká: több volt a lencse közt a hibás, mint a jó. Abba is hagyta a hiábavaló veszkődést – keservesen sírni kezdett.

Amint így sírt, sírdogált, egy nagy meleg könnycsepp egy icike-picike lencseszemre pottyant, megállott rajta, s mint a gyöngyház, beborította.

Az asszony azonban nem ügyelt rá, az ember se vette észre, úgy betakaróztak a szomorúságukkal.

Nemsokára aztán le is feküdtek.

A kemencében fütyölt a szél, a vödörben hártyát vetett a víz, didergett az egész világ. Talán meg is fagytak volna, ha a dunyha alá egy kis meleget be nem fújogattak volna.

Sűrű éjszaka ereszkedett a falura.

A bakter már rég elbúcsúztatta az éjfélt, mikor a felhők mögül előbukkant a hold, s egy kék sugárvesszőcskét a szobába surrantott. Éppen a lencsemagocskára, amelyiken a könnycsepp ragyogott.

S lám, kis idő múlva nőni, dagadozni kezdett a lencsemag, mintha fészkelődne benne valami. A héja megrepedezett, alul-fölül dudorodott, s mikor már akkorára nőtt, mint egy dinnye, hirtelen szétpattant – s kilépett belőle egy pöttöm emberke.

De még miféle!

Azonnal úgy térült-fordult a szobában, mintha minden zugát régtől jól ismerné. Pirinyó csizmája szaporán kopogott, mindenhová bekukkantott, ide-oda pördült, s még csak nem is csudálkozott, hogy ilyen egy-kettőre szottyant a világra. Mikor mindent kitapasztalt, loppal a két öreg dunyháját is megigazította, hogy meg ne fázzanak.

Csak akkor kezdett tanakodni, hogy ő hova fészkelje magát.

Csizmaszárba? Asztalfiókba?

Szerencsére belebotlott a szegényember süveges kucsmájába. Az aztán úgy megtetszett neki, hogy rögtön belébújt, s el is aludt mindjárt a bundás melegben.

Hát mikor az asszony ébredezett reggel, hallja ám, hogy valaki jóízűen szuszog, csak úgy dönög a szoba tőle.

Gyorsan felköltötte az urát, és mondta neki halkan:

– Apjuk te… valaki szuszmókál itt! Valaki idetermett, amíg mi aludtunk!

S csakugyan, az ember se hallotta másképp: valaki vastagon hortyogott.

Mindjárt kiugrottak az ágyból, és kezdték fölforgatni a házat. Ahány luk volt, abba mind belenéztek. Legeslegvégül a kemencén heverő kucsmába.

Akkor elállt a szavuk.

A nagy kucsmából egy kicsi kucsma kandikált elő, s az alól meg a legényke. Mert már ő sem aludt, hanem huncutul pislogott kifelé, aztán vidáman a padkára ugrott.

– Itt vagyok, édesanyám! Megjöttem, édesapám!

És mindjárt összeölelkeztek.

Az asszony csókolta, pátyolta:

– Virágom! Kisszentem!

Az ember meg mondogatta: – De fiú ám! Legényke!

S nem tudtak hova lenni, hogy ilyen csuda érte őket.

De haj, mit ér az öröm cseppje, nyomorúság közé vetve! Eztán majd hárman éheznek, hárman fagyoskodnak. Ettől facsarodott a szívük.

De Lencsefia szíves szóval vigasztalta őket:

– Ne búsuljanak, édeseim. Azért jöttem én, hogy mindent rendbe tegyek. Csak hallgassanak rám, akkor semmi hiba nem lesz.

Avval fürgén a sarokban termett, s egy nagy köteg kötelet dobott a hátára.

– Indulhatunk, édesapám!

– Jó, jó, de hová? – hökkent meg az öreg.

– Mondtam, csak bízza rám! Legelőbb is az erdőre!

És egy pöccintéssel kinyomta az ajtót, amit éjszaka a hó betemetett vállig. Az udvaron meg olyan utat vágott, mint egy kis hóeke.

A két öreg nem győzött csodálkozni. Csak nézték, csak a fejüket csóválták – de azért a büszkeségtől is gömbölyödtek.

– Menj, apjuk – súgta az asszony. – Olyan kobakja van ennek, hogy amit kigondol, avval a diót is megtöri. Hátha ő segít mirajtunk.

A szegényember hitte is, nem is, de azért hallgatott a szóra. Elindult Lencsefia után.

Alig hagyták el a falut, valahonnét egy fekete kismacska került az útjukba. Úgy borzaskodott a fehérlő buckák közt, mint egy pötty szurok. Lencsefia gyorsan fölkapta a macskát, a kucsmájába rakta, és azt ismét a fejére csapta. Épp csak a fekete farkinca pöndörödött ki alóla.

A szegényember szemét-száját eltátotta.

– Hát ezt mivégre cselekedted, mondd csak?

– Fázott ideki, melegedjék odabe! – nevetett a fiú, és baktatott tovább döngő lépteivel.

Mikor az erdőszélre jutottak, ott megálltak mindketten.

Nagy csöndesség nyugodott mindenfelé. Csak a cinkék poroztatták a befújt bokrokat, csak a jég riant a patakon, mintha tündér sikoltana.

De szegény tündér most sem bújhatott elő. Mindig történt valami. Most az öreg kezdett morgolódni.

– Baj lesz ebből, gyerek, nagy baj. Nem volna jobb, ha visszafordulnánk?

Lencsefia jót kacagott.

– Fordulunk mindjárt, édesapám, de előbb hazavisszük az erdőt. Már amennyi minket illet belőle.

És máris szemügyre vette a hajlongó szálfákat. Kiválasztotta a legszebbik hármat, odalépett a tövükhöz, és csak úgy fél kézzel megreccsentette őket, sorba mindegyiket.

A szálfák úgy zuhantak le, mint a meglőtt óriások.

A szegényember egyből tottyra esett, bele a hóba, onnét pislogott szörnyülködve.

– Ördög vagy te! – dörmögte. – Tudod te, mi lesz ebből?

– Már hogyne tudnám! – kacsintott Lencsefia. – Jó meleg a kemencében otthon, akár két évre való is!

S ahogy szólt, úgy cselekedett is. A kötéllel összefűzte a szálfákat, a kötél végét a vállára vetette, és szép nyugodtan megindult az úton, maga után húzva a rettentő rakományt. Még fütyörészni is volt kedve.

A szegényember meg ballagott utána. Azt gondolta, ha ilyen derék lencsemagocskával szolgált neki az Isten, talán szolgál majd szerencsével is.

És mendegéltek lassacskán, mint akik ráérnek, s a magukét megtették.

Kis idő múlva azonban, messze mögöttük, cifra szánkó száguldott elő az erdőből éppen ott, ahol a kidöntött három szálfa rönkje meredezett.

Megint csak az uraság vadászgatott arrafelé. A lába előtt nyúl és róka hevert, a kezében ezüstveretes mordály.

S az arca!

Hát az amilyen veres volt, olyan kékre vált a dühtől. Toporzékolt, ordított, s a halálra rémült kocsist a puskájával noszogatta.

– Ostort a lovaknak! Utánuk! Karót nyeletek a gazember tolvajjal!

Mint a havas szélvész, úgy porzott a szán.

Mikor a dombperemhez értek, a két ló megtorpant. Aztán az uraság is megdermedt a csodálkozástól.

A domb alján ott vonult a három szálfa, senki se húzta, senki se tolta, mintha mindegyiknek lába nőtt volna. A szegényember meg úgy talpalt a nyomukban, mintha ő pásztorolná a jámbor óriásokat.

No, ennek a fele se tréfa! – riadt meg az uraság.

És suttogva ezt parancsolta:

– Ereszkedj alá… én addig golyót töltök a mordályba!

De bizony se lövés nem esett, se hangos szó. Úgy elámultak a pöttöm legény láttán!

Az uraság mindjárt kiokoskodta, hogy ilyen ördöngős legénnyel nem jó ujjat húzni; jobb azt megszerezni.

Ezért ravaszul odaintette magához a megszeppent öreget, és így szólt hozzá:

– Hallod-e te szegény ember! Legszebbik három fámat bitorlod, szálkás rönkjükkel erdőmet csúfítod. De még ezt is megbocsátom, ha a fiút nékem adod.

A szegényember hallgatott, aztán kibökte:

– Őt nem adhatom. Inkább engem húzass deresre, uram.

Az uraság legyintett. Hallott ő már elégszer jajgatni embert, most nem arra vágyott. Most a gyerek kellett neki. Így vagy úgy, de élve.

És előhúzott a bugyellárisából egy csillogó aranytallért, azt kezdte pengetni.

– No? Ezért csak odaadod?

Az öreg lehunyta a szemét, hogy a tallért ne lássa. Attól félt, hogy szégyenszemre megkívánja.

Lencsefia akkor odasettenkedett melléje.

– Fogadja el, édesapám – mondta. – Engem pedig ne féltsen. Énbelém csak kicsi mennykő üthet, én meg majd ütök nagyot!

Így aztán megalkudtak.

A szegényemberé maradt a tallér, Lencsefiát meg az uraság tessékelte szánkóra. Csak a szálfák maradtak ott az úton; de azok se hiába. A kelendő prédának hamar híre kelt. Aki bírta, vitte – vágták, fűrészelték, avval tüzelt az egész falu. Duruzsoltak a kemencék, senki se panaszkodott aznap.

Mihelyst hazaérkeztek a kastélyba, az uraság titokban odasúgta a kocsisnak:

– A furfangos vasládát teremtsd elő, de rögtön, és vidd fel a szobámba!

Utána pedig Lencsefiához fordult mézes-mázosan:

– A mai naptól fogva legkedvesebb fiam leszel. Amit itt látsz, minden a tiéd. De legelőbb is ünneplő ruhát kapsz a kopott gúnyád helyett.

Lencsefia úgy gondolta, ebből még nem származhatik rossz, s beleegyezett.

Elsőre egy olyan terembe léptek, amelyiknek csupa tükör volt a fala. Ahogy jobban körülnézett, legalább kilencvenkilenc Lencsefiát látott maga körül. Ez még hagyján, de az uraságból se volt kevesebb – s ez már nem volt ínyére.

– Innét menjünk! – mondta fintorogva. – Itt ne maradjunk!

S benyitottak egy másik terembe.

Ott meg nyúzott bundák hevertek a földön olyan vastagon, mintha birkák süppedeztek volna alattuk.

– Ez se jó! – rázta a fejét. – Ez bolháknak való hely.

Így jutottak a harmadik terembe.

Abban nem volt se bunda, se tükör, mégis úgy ragyogott, mint a kisuvickolt csizma.

A kocsis már ott várta őket, kezében egy kicsiny kabáttal.

– Nézd csak – mondta az uraság. – Nézd csak, miféle szép gúnyát kapsz, ünneplőt bársonyból, arany a gombja, ezüst a pitykéje! Ha ezt fölveszed, akkor már igazán az édes fiam leszel.

És nagyba biztatta a legényt, hogy csak bátran, ne féljen – utána majd mindjárt lakomaasztalhoz ülnek.

Csakhogy!

A kocsis mind úgy kínálgatta a kabátot, hogy Lencsefia fel nem érhette, hiába nyújtózkodott.

– Te, te, ostoba – förmedt rá az uraság, mintha igazándiból szidná. – Hát nem látod, milyen máknyi legényke? Tégy zsámolyt a lába alá, úgy szolgáld ki illő tisztelettel!

Lencsefia pukkadt a nevetéstől. Ilyen módja még lencsemag korában sem volt. De hát csak ugráljanak körüle, csak tegyék a szépet, ő azt elviseli.

És kényelmesen fölkapaszkodott a vasláda tetejére, amit a kocsis jó előre kézügybe helyezett – de nem ám ok nélkül, nem is jószívből.

Mert alighogy fölpattant rája, a láda födele megnyílt, s vissza is csapódott mindjárt: belehuppant a legény, belepottyant a kabát…

Az uraság meg rengette a hasát hahotázva.

Ezt aztán szépen kitervelték!

Most aztán biztos kalitba zárták a veszedelmes fickót!

S még arra is gondja volt, hogy bosszantsa a foglyot: egy bunkósbottal úgy megkólintotta a ládát, hogy az menten dübögni, ugrándozni kezdett. Szegény Lencsefia vagdalkozott benne.

– Nyughass, kölök! – nevetett az uraság. – Még nincs itt az ideje a mulatságnak. Majd akkor mutasd, mit tudsz!

És estig feléje se nézett Lencsefiának, még a teremajtót is rázárta.

Este aztán összehívatta a házinépséget, hogy eldicsekedjék nekik, miféle csudát vett ő egyetlen tallérért.

Mikor mind együtt voltak, betódultak a kisuvickolt szobába, ahol a furfangos láda állt.

A kocsis már tudta, mi a teendő. Kezébe vette a bunkósbotot, és egy isteneset csapott a ládára.

De biz az nem mozdult egyet se.

Hát még alaposabbat ütött rá. Akkor se mozdult.

Az uraság kezdett szúrósan pislogni. Mi történhetett itt? Tán csak nem lett vége az ördöngös vasgyúrónak? Éppen most? Csak nem merészelt ilyet?!

És óvatosan odalopakodott a ládához, hogy kinyissa.

Húj! – de mi ugrott ki belőle!

Egy aranygombos, ezüstpitykés kabátka, a kabátban meg egy borzas, fekete kismacska. Az nyivákolt a szemük közé dühösen aztán megiramodott, s iszkolt, amerre látott.

– Utána! – üvöltött az uraság. – Utána! Ő az! Ő az! Legény volt, macska lett! Utána mindenki!

És nekiláttak a macskavadászatnak.

A sok népség úgy tört meg zúzott, hogy hamarosan semmi sem maradt épen. Csak a macska. Annak semmi baja se lett; ha kis ideje volt, még a talpát is nyalogatta.

Egyszer aztán mind megálltak dermedten, azt hitték, ég szakad.

A terem szárnyas ablaka csörömpölve széttört, s vonyítva, vicsorogva a szelindek röpült be rajta; meg sem állt a falig, addig csúszott szétvetett lábakkal a tükörsima padlón.

A macska meg ízibe kiugrott az ablakon, még búcsút se nyávogott.

Az uraság kékült-zöldült. Szörnyű gyanúja támadt.

Hát… mégis macska a macska? De hol akkor a legény? A kutyát csak ő hajíthatta be!

És rohant a ládához, felrúgta, forgatta.

– Úristen!

Ökölnyi luk tátongott a fenekén, akkor látta csak.

De még fel sem ocsúdhatott, máris a szakács rontott be, és dadogott-dödögött, mint a fatarisznya.

– Uram… baj van… nagy baj… nagy baj!…

No, akkor meg a szakács után futottak. Egyenesen a kamrába. De ott bizony nem sok látnivaló akadt; ennivaló még annyi se. A vaskos rudakon árván csüngtek alá a kampók: egyetlen sonka, egyetlen kolbász se lógott rajtuk.

Az uraság sziszegett, prüszkölt.

– Várj csak, várj csak, gazember! Most farkasfogba esel, most utolsót fekszel!

És rárivallt a kocsisra, hogy hozza az ezüstveretes mordályt.

– Még nem járhat messze! Gyerünk utána!

S valahányan voltak, mind kirohantak az udvarra.

De hiába már! – Lencsefia éppen a kapu felé kocogott békésen, a szegényember elbitorolt szánkójával. A temérdek sonka, szalonna meg kolbász mind ott domborodott a szánkón – azt vitte ráadásnak.

Az uraság toporzékolt dühében.

– Tolvaj! Tolvaj! Megállj, ha jót akarsz, ha meg nem állsz, golyót kapsz!

Ámde Lencsefiát még ez sem hozta ki sodrából. Szép nyugodalmasan lepöndörödött a bakról, levetette magát a földre, és egy akkorát fuvintott, hogy ami hó az udvaron volt, az mind a kastélyra zuhogott. Csak a szélkakas begyeskedett a tetején, a rengeteg hó úgy betemette.

Miután ez is megvolt, Lencsefia visszaült a szánkóra, és kirúgtatott a kapun. Hát amint csilingelt hazafelé, egyszer csak odasomfordált a szánkó elibe valami – egy aranygombos, ezüstpitykés kabátka, a kabátkában pedig egy borzas, fekete kismacska!

– Bújj be, macó, odakint megfagyó! – kiáltott rá nevetve, s a macskát megint a kucsmája alá rakta, csak a fekete farkinca kunkorodott ki alóla.

Így érkeztek haza.

Otthon aztán olyan lakomát csaptak, hogy még a bozontos lovacska is bedugta fejét az ablakon, és úgy ette a kolbászt.