Délután

Vége a délelőttnek – dél van. A mi nevesincs falunkban úgy mondják: fahegyen áll a nap. Még a zenészek is árnyékba húzódnak ilyenkor, s mielőtt a finom ebéd után szundítanának egyet, megfontolt szavakat raknak egymás mellé, hogy a hosszú délutánra bőven maradjon álmodnivaló…

Lencsemagból lett legény

A hajdanvaló ántivilágban volt egy kicsi falu, ahol csupa szegény ember lakott. De a sok között is akadt egy legszegényebb; azazhogy nem is egy, hanem kettő, mert az embernek felesége is volt. Éppen csak gyerekük nem született egy se.

Viskójuk ajtaján, apróka ablakán foltozott volt az üveg, sár tapasztotta. Hiába sütött odakint a nap, sovány sugaracska lett, mire a szobába bejutott. Ott meg úgy elhervadt, mint sziken a virág.

De a többi viskó sem volt sokkal fényesebb, alszegen-fölszegen mind egyforma volt. Mindegyikbe betolvajkodott a szél a porló vályogfalakon.

Csak egy portán nem tudott se szél, se fagy erőt venni. Az pedig az uraság kastélya volt. Annak bezzeg nem hibázott egyetlen szöglete sem. Meg is volt mindene a gazdájának, ami csak kellett.

A többi között egy derék nagy erdeje volt a falu határában. Arra úgy vigyázott, mint a szeme világára. Legszívesebben még a szelet is megregulázta volna, hogy ne tördelje benne az ágakat. A fák kérgére pedig rávésette a címerét – egy villára tűzött libacombot –, hogy aki arra jár fejszével, jól gondolja meg, mielőtt egyet is suhint.

Történt egyszer, télvíz idején, hogy az uraság befogatott a szánkójába, és kiment az erdőre vadászni. No meg, hogy körülnézzen kicsit, akad-e vakmerő, aki lopni merészeli a fát? De nem talált sehol senkit. Csak a címeres szálfákat, amint zúgatta őket a szél.

Egyszer mégis fönnakadt a szeme.

Észrevett egy magános fácskát, amelyikről hiányzott a címere!

Nosza, ugratta mindjárt a nagy bajuszú kocsist, hogy pótolja azonnal a rettentő mulasztást.

– Eredj – kiáltotta –, vésd meg a kérgét! Hadd lássa a világ, hogy az is az enyém!

A kocsis pattant szó nélkül, bicskát ragadott, és egy olyan kívánatos libacombot kanyarított a fára, hogy legszívesebben csontig rágta volna.

Mondta is röhögve az uraságnak:

– A nyáluk fog csorogni, uram, a nyáluk, ha meglátják, olyan gyönyörű lett!

Az uraság ki se látszott a sok prém meg bunda alól, csak a nagy vörös orra. Avval fintorgott kegyesen, hogy jól van, helyesen van.

Aztán máris tovaszáguldottak.

No, egy kis időre csönd lett az erdőn, csak a cinkék poroztatták a befújt bokrokat, a jég riant a patakon, mintha tündér sikoltana.

De még elő sem bújhatott a tündér, már egy másik szánkó tűnt fel – senki másé, mint a szegényemberé.

Csakhogy ő nem száguldott ám, hanem baktatott óvatosan. Riadozva lesett előre-hátra, mintha attól félne, hogy a fák mögül hirtelen rádörren valaki.

Pedig még semmit sem vétett; csak szándékozott szegény. Annyicska fájuk sem volt odahaza, amennyivel egy sánta asztal lábát megtámaszthatták volna. Mindent eltüzeltek a kegyetlen hidegben. Utoljára a favágító tuskót is fölhasogatták. De már annak is vége volt, az is hamuvá lett.

Így szánta rá magát, hogy kibátorkodik az erdőre.

Előbb csak gallyat szedegetett, hullott ágat a jeges hó alól, de csakhamar mind a tíz körme kékre fagyott, a kedve is nagyon lankadozott.

Míg csak meg nem pillantotta a magános fácskát, amelyiket az uraság kocsisa az imént jelölt meg. Ott árválkodott az út mentén, akár egy satnya pózna. Nem volt abban semmi, de semmi élet, éppen arravaló volt, hogy kemencébe rakják.

A szegényember nézte, nézte sokáig – aztán a kisfejsze után nyúlt. S akkor a lovacska is nyihhantott, mintha biztatni akarná:

– Vágjad, vágjad, édes gazdám, nem hajt ez úgysem zöldellő ágat, hajtson inkább lobogó, piros lángot!

És ő szót fogadott a lovának.

Gyorsan kivágta a fát, úgy, ahogy volt, címerestül, mindenestül. Még meg is aprította kicsit, hogy ne árulkodjék a szánkón.

Aztán megindult haza.

Vidáman siklottak lefelé, bizakodva kapaszkodtak fölfelé. Már éppen esteledett, mikor a faluba értek.

A hiba csak az volt, hogy az uraság kastélya ott trónolt a falu közepén, egy nagy kert mélyiben, s éppen az előtt kellett elhaladniuk.

Ott pedig egy rettenetes szelindek őrizte a komor vaskaput.

De úgy ám, hogy alig közeledtek feléje, máris elővágtatott, és nekirontott vicsorogva a bozontos lovacskának! Úgy tépte-marta, mintha el akarná emészteni.

A lovacska végül is veszett ügetésbe kezdett. Nyihogott, nyerített kínjában, a szánkó meg döccent, huppant.

Így történt, hogy egy darab fa az út közepére csusszant.

Na, erre meghőkölt a kutya, és a fadarabot kezdte szagolgatni. Aztán már nem is szagolta, hanem a szájába kapta, és rohant vissza a kastélyba. Ott egyenesen az istállóba loholt, és a zsákmányt a kocsis lába elé dobta.

Az persze nagyot nézett: ez meg micsoda?

De hamarjában úgy fölkunkorodott a bajsza, mint két kiégett gyertyabél.

A fadarabon ott virított a libacomb, amit ő vésett rá olyan gyönyörűséggel!

– Huj, a danna belé! – kiáltott gyilkos hangon. – Tolvaj járt az erdőn!

És mindjárt abbahagyta a lóvakarást.

Rohant azonmód az uraság szobájába. Az éppen egy párnás székbe vetette magát, és meztelen talpát melengette a tűzhely cseréphasán.

A kocsis nagy durral elibe állt, s mutatta a címeres facsonkot.

– A kutya hozta, uram. Mit érdemel a tolvaj?

Az uraság nyújtózkodott előbb, aztán ilyen ítéletet mondott:

– Amivel kivágta, amin hazavitte, mindent végy el tőle. Ezt parancsolom!

A kocsis maga mellé vette a szelindeket, és elindult a szánnyomon a szegényember után. Meg is találta hamar, nem volt nehéz ráakadni a rongyos-bongyos viskóra. A szánkó még kifogatlan állt az udvaron, a fa is ott feketéllett rajta – csak a szegényembert nem lelte sehol.

Tán elbújt féltiben? – gondolta.

S bőszen elordította magát:

– Hé paraszt! Bújj elő!

A kutya meg acsarkodva a lovat kezdte ugatni.

A nagy zenebonára előjött a két öreg, s a veríték mindjárt kiverte őket. Már tudták, mi következik. Pedig dehogyis tudták! Csak álltak, mint a jégverte bálvány, mikor a kocsis fennen így szólt:

– Amivel kivágtad, amin hazahoztad, mind elveszem tőled. Így parancsolta az uraság!

Avval peckesen fölmászott a bakra, és indult elfelé.

Hiába rúgkapált a ló, hiába rimánkodott az asszony, hogy csak a szánkót ne vigye, csak a lovacskát ne vigye, csak a kisfejszét ne vigye – a kocsis rá se hederített. Inkább a szelindeket biztatta, hogy szóljon az helyette.

Hát iszen szólt is, nem kellett biztatni, majdhogynem harapott. Alig tudtak előle a konyhába befutni.

Ott aztán leroskadtak a kemencepadkára. Hallgattak a sötétben. Már rég csak a fagy bongott odakint, ők egyre a száncsengőt vélték hallani. Aztán már azt se.

Akkor megszólalt az asszony.

– Édes uram, egyél valamit, éhen vagy reggel óta.

De az csak legyintett – ugyan mit ennének? A kamra üres, a lábasok is üresek. Tán legjobb volna, ha mindjárt meg is halnának.

Az asszony sóhajtozott ugyan, de azért akart még élni kicsit. Meggyújtott egy körömnyi gyertyavéget, és addig matatott, míg talált egy zacskó alján valami kis lencsét. Azt kezdte szemelni. De a reménység nem tartott soká: több volt a lencse közt a hibás, mint a jó. Abba is hagyta a hiábavaló veszkődést – keservesen sírni kezdett.

Amint így sírt, sírdogált, egy nagy meleg könnycsepp egy icike-picike lencseszemre pottyant, megállott rajta, s mint a gyöngyház, beborította.

Az asszony azonban nem ügyelt rá, az ember se vette észre, úgy betakaróztak a szomorúságukkal.

Nemsokára aztán le is feküdtek.

A kemencében fütyölt a szél, a vödörben hártyát vetett a víz, didergett az egész világ. Talán meg is fagytak volna, ha a dunyha alá egy kis meleget be nem fújogattak volna.

Sűrű éjszaka ereszkedett a falura.

A bakter már rég elbúcsúztatta az éjfélt, mikor a felhők mögül előbukkant a hold, s egy kék sugárvesszőcskét a szobába surrantott. Éppen a lencsemagocskára, amelyiken a könnycsepp ragyogott.

S lám, kis idő múlva nőni, dagadozni kezdett a lencsemag, mintha fészkelődne benne valami. A héja megrepedezett, alul-fölül dudorodott, s mikor már akkorára nőtt, mint egy dinnye, hirtelen szétpattant – s kilépett belőle egy pöttöm emberke.

De még miféle!

Azonnal úgy térült-fordult a szobában, mintha minden zugát régtől jól ismerné. Pirinyó csizmája szaporán kopogott, mindenhová bekukkantott, ide-oda pördült, s még csak nem is csudálkozott, hogy ilyen egy-kettőre szottyant a világra. Mikor mindent kitapasztalt, loppal a két öreg dunyháját is megigazította, hogy meg ne fázzanak.

Csak akkor kezdett tanakodni, hogy ő hova fészkelje magát.

Csizmaszárba? Asztalfiókba?

Szerencsére belebotlott a szegényember süveges kucsmájába. Az aztán úgy megtetszett neki, hogy rögtön belébújt, s el is aludt mindjárt a bundás melegben.

Hát mikor az asszony ébredezett reggel, hallja ám, hogy valaki jóízűen szuszog, csak úgy dönög a szoba tőle.

Gyorsan felköltötte az urát, és mondta neki halkan:

– Apjuk te… valaki szuszmókál itt! Valaki idetermett, amíg mi aludtunk!

S csakugyan, az ember se hallotta másképp: valaki vastagon hortyogott.

Mindjárt kiugrottak az ágyból, és kezdték fölforgatni a házat. Ahány luk volt, abba mind belenéztek. Legeslegvégül a kemencén heverő kucsmába.

Akkor elállt a szavuk.

A nagy kucsmából egy kicsi kucsma kandikált elő, s az alól meg a legényke. Mert már ő sem aludt, hanem huncutul pislogott kifelé, aztán vidáman a padkára ugrott.

– Itt vagyok, édesanyám! Megjöttem, édesapám!

És mindjárt összeölelkeztek.

Az asszony csókolta, pátyolta:

– Virágom! Kisszentem!

Az ember meg mondogatta: – De fiú ám! Legényke!

S nem tudtak hova lenni, hogy ilyen csuda érte őket.

De haj, mit ér az öröm cseppje, nyomorúság közé vetve! Eztán majd hárman éheznek, hárman fagyoskodnak. Ettől facsarodott a szívük.

De Lencsefia szíves szóval vigasztalta őket:

– Ne búsuljanak, édeseim. Azért jöttem én, hogy mindent rendbe tegyek. Csak hallgassanak rám, akkor semmi hiba nem lesz.

Avval fürgén a sarokban termett, s egy nagy köteg kötelet dobott a hátára.

– Indulhatunk, édesapám!

– Jó, jó, de hová? – hökkent meg az öreg.

– Mondtam, csak bízza rám! Legelőbb is az erdőre!

És egy pöccintéssel kinyomta az ajtót, amit éjszaka a hó betemetett vállig. Az udvaron meg olyan utat vágott, mint egy kis hóeke.

A két öreg nem győzött csodálkozni. Csak nézték, csak a fejüket csóválták – de azért a büszkeségtől is gömbölyödtek.

– Menj, apjuk – súgta az asszony. – Olyan kobakja van ennek, hogy amit kigondol, avval a diót is megtöri. Hátha ő segít mirajtunk.

A szegényember hitte is, nem is, de azért hallgatott a szóra. Elindult Lencsefia után.

Alig hagyták el a falut, valahonnét egy fekete kismacska került az útjukba. Úgy borzaskodott a fehérlő buckák közt, mint egy pötty szurok. Lencsefia gyorsan fölkapta a macskát, a kucsmájába rakta, és azt ismét a fejére csapta. Épp csak a fekete farkinca pöndörödött ki alóla.

A szegényember szemét-száját eltátotta.

– Hát ezt mivégre cselekedted, mondd csak?

– Fázott ideki, melegedjék odabe! – nevetett a fiú, és baktatott tovább döngő lépteivel.

Mikor az erdőszélre jutottak, ott megálltak mindketten.

Nagy csöndesség nyugodott mindenfelé. Csak a cinkék poroztatták a befújt bokrokat, csak a jég riant a patakon, mintha tündér sikoltana.

De szegény tündér most sem bújhatott elő. Mindig történt valami. Most az öreg kezdett morgolódni.

– Baj lesz ebből, gyerek, nagy baj. Nem volna jobb, ha visszafordulnánk?

Lencsefia jót kacagott.

– Fordulunk mindjárt, édesapám, de előbb hazavisszük az erdőt. Már amennyi minket illet belőle.

És máris szemügyre vette a hajlongó szálfákat. Kiválasztotta a legszebbik hármat, odalépett a tövükhöz, és csak úgy fél kézzel megreccsentette őket, sorba mindegyiket.

A szálfák úgy zuhantak le, mint a meglőtt óriások.

A szegényember egyből tottyra esett, bele a hóba, onnét pislogott szörnyülködve.

– Ördög vagy te! – dörmögte. – Tudod te, mi lesz ebből?

– Már hogyne tudnám! – kacsintott Lencsefia. – Jó meleg a kemencében otthon, akár két évre való is!

S ahogy szólt, úgy cselekedett is. A kötéllel összefűzte a szálfákat, a kötél végét a vállára vetette, és szép nyugodtan megindult az úton, maga után húzva a rettentő rakományt. Még fütyörészni is volt kedve.

A szegényember meg ballagott utána. Azt gondolta, ha ilyen derék lencsemagocskával szolgált neki az Isten, talán szolgál majd szerencsével is.

És mendegéltek lassacskán, mint akik ráérnek, s a magukét megtették.

Kis idő múlva azonban, messze mögöttük, cifra szánkó száguldott elő az erdőből éppen ott, ahol a kidöntött három szálfa rönkje meredezett.

Megint csak az uraság vadászgatott arrafelé. A lába előtt nyúl és róka hevert, a kezében ezüstveretes mordály.

S az arca!

Hát az amilyen veres volt, olyan kékre vált a dühtől. Toporzékolt, ordított, s a halálra rémült kocsist a puskájával noszogatta.

– Ostort a lovaknak! Utánuk! Karót nyeletek a gazember tolvajjal!

Mint a havas szélvész, úgy porzott a szán.

Mikor a dombperemhez értek, a két ló megtorpant. Aztán az uraság is megdermedt a csodálkozástól.

A domb alján ott vonult a három szálfa, senki se húzta, senki se tolta, mintha mindegyiknek lába nőtt volna. A szegényember meg úgy talpalt a nyomukban, mintha ő pásztorolná a jámbor óriásokat.

No, ennek a fele se tréfa! – riadt meg az uraság.

És suttogva ezt parancsolta:

– Ereszkedj alá… én addig golyót töltök a mordályba!

De bizony se lövés nem esett, se hangos szó. Úgy elámultak a pöttöm legény láttán!

Az uraság mindjárt kiokoskodta, hogy ilyen ördöngős legénnyel nem jó ujjat húzni; jobb azt megszerezni.

Ezért ravaszul odaintette magához a megszeppent öreget, és így szólt hozzá:

– Hallod-e te szegény ember! Legszebbik három fámat bitorlod, szálkás rönkjükkel erdőmet csúfítod. De még ezt is megbocsátom, ha a fiút nékem adod.

A szegényember hallgatott, aztán kibökte:

– Őt nem adhatom. Inkább engem húzass deresre, uram.

Az uraság legyintett. Hallott ő már elégszer jajgatni embert, most nem arra vágyott. Most a gyerek kellett neki. Így vagy úgy, de élve.

És előhúzott a bugyellárisából egy csillogó aranytallért, azt kezdte pengetni.

– No? Ezért csak odaadod?

Az öreg lehunyta a szemét, hogy a tallért ne lássa. Attól félt, hogy szégyenszemre megkívánja.

Lencsefia akkor odasettenkedett melléje.

– Fogadja el, édesapám – mondta. – Engem pedig ne féltsen. Énbelém csak kicsi mennykő üthet, én meg majd ütök nagyot!

Így aztán megalkudtak.

A szegényemberé maradt a tallér, Lencsefiát meg az uraság tessékelte szánkóra. Csak a szálfák maradtak ott az úton; de azok se hiába. A kelendő prédának hamar híre kelt. Aki bírta, vitte – vágták, fűrészelték, avval tüzelt az egész falu. Duruzsoltak a kemencék, senki se panaszkodott aznap.

Mihelyst hazaérkeztek a kastélyba, az uraság titokban odasúgta a kocsisnak:

– A furfangos vasládát teremtsd elő, de rögtön, és vidd fel a szobámba!

Utána pedig Lencsefiához fordult mézes-mázosan:

– A mai naptól fogva legkedvesebb fiam leszel. Amit itt látsz, minden a tiéd. De legelőbb is ünneplő ruhát kapsz a kopott gúnyád helyett.

Lencsefia úgy gondolta, ebből még nem származhatik rossz, s beleegyezett.

Elsőre egy olyan terembe léptek, amelyiknek csupa tükör volt a fala. Ahogy jobban körülnézett, legalább kilencvenkilenc Lencsefiát látott maga körül. Ez még hagyján, de az uraságból se volt kevesebb – s ez már nem volt ínyére.

– Innét menjünk! – mondta fintorogva. – Itt ne maradjunk!

S benyitottak egy másik terembe.

Ott meg nyúzott bundák hevertek a földön olyan vastagon, mintha birkák süppedeztek volna alattuk.

– Ez se jó! – rázta a fejét. – Ez bolháknak való hely.

Így jutottak a harmadik terembe.

Abban nem volt se bunda, se tükör, mégis úgy ragyogott, mint a kisuvickolt csizma.

A kocsis már ott várta őket, kezében egy kicsiny kabáttal.

– Nézd csak – mondta az uraság. – Nézd csak, miféle szép gúnyát kapsz, ünneplőt bársonyból, arany a gombja, ezüst a pitykéje! Ha ezt fölveszed, akkor már igazán az édes fiam leszel.

És nagyba biztatta a legényt, hogy csak bátran, ne féljen – utána majd mindjárt lakomaasztalhoz ülnek.

Csakhogy!

A kocsis mind úgy kínálgatta a kabátot, hogy Lencsefia fel nem érhette, hiába nyújtózkodott.

– Te, te, ostoba – förmedt rá az uraság, mintha igazándiból szidná. – Hát nem látod, milyen máknyi legényke? Tégy zsámolyt a lába alá, úgy szolgáld ki illő tisztelettel!

Lencsefia pukkadt a nevetéstől. Ilyen módja még lencsemag korában sem volt. De hát csak ugráljanak körüle, csak tegyék a szépet, ő azt elviseli.

És kényelmesen fölkapaszkodott a vasláda tetejére, amit a kocsis jó előre kézügybe helyezett – de nem ám ok nélkül, nem is jószívből.

Mert alighogy fölpattant rája, a láda födele megnyílt, s vissza is csapódott mindjárt: belehuppant a legény, belepottyant a kabát…

Az uraság meg rengette a hasát hahotázva.

Ezt aztán szépen kitervelték!

Most aztán biztos kalitba zárták a veszedelmes fickót!

S még arra is gondja volt, hogy bosszantsa a foglyot: egy bunkósbottal úgy megkólintotta a ládát, hogy az menten dübögni, ugrándozni kezdett. Szegény Lencsefia vagdalkozott benne.

– Nyughass, kölök! – nevetett az uraság. – Még nincs itt az ideje a mulatságnak. Majd akkor mutasd, mit tudsz!

És estig feléje se nézett Lencsefiának, még a teremajtót is rázárta.

Este aztán összehívatta a házinépséget, hogy eldicsekedjék nekik, miféle csudát vett ő egyetlen tallérért.

Mikor mind együtt voltak, betódultak a kisuvickolt szobába, ahol a furfangos láda állt.

A kocsis már tudta, mi a teendő. Kezébe vette a bunkósbotot, és egy isteneset csapott a ládára.

De biz az nem mozdult egyet se.

Hát még alaposabbat ütött rá. Akkor se mozdult.

Az uraság kezdett szúrósan pislogni. Mi történhetett itt? Tán csak nem lett vége az ördöngös vasgyúrónak? Éppen most? Csak nem merészelt ilyet?!

És óvatosan odalopakodott a ládához, hogy kinyissa.

Húj! – de mi ugrott ki belőle!

Egy aranygombos, ezüstpitykés kabátka, a kabátban meg egy borzas, fekete kismacska. Az nyivákolt a szemük közé dühösen aztán megiramodott, s iszkolt, amerre látott.

– Utána! – üvöltött az uraság. – Utána! Ő az! Ő az! Legény volt, macska lett! Utána mindenki!

És nekiláttak a macskavadászatnak.

A sok népség úgy tört meg zúzott, hogy hamarosan semmi sem maradt épen. Csak a macska. Annak semmi baja se lett; ha kis ideje volt, még a talpát is nyalogatta.

Egyszer aztán mind megálltak dermedten, azt hitték, ég szakad.

A terem szárnyas ablaka csörömpölve széttört, s vonyítva, vicsorogva a szelindek röpült be rajta; meg sem állt a falig, addig csúszott szétvetett lábakkal a tükörsima padlón.

A macska meg ízibe kiugrott az ablakon, még búcsút se nyávogott.

Az uraság kékült-zöldült. Szörnyű gyanúja támadt.

Hát… mégis macska a macska? De hol akkor a legény? A kutyát csak ő hajíthatta be!

És rohant a ládához, felrúgta, forgatta.

– Úristen!

Ökölnyi luk tátongott a fenekén, akkor látta csak.

De még fel sem ocsúdhatott, máris a szakács rontott be, és dadogott-dödögött, mint a fatarisznya.

– Uram… baj van… nagy baj… nagy baj!…

No, akkor meg a szakács után futottak. Egyenesen a kamrába. De ott bizony nem sok látnivaló akadt; ennivaló még annyi se. A vaskos rudakon árván csüngtek alá a kampók: egyetlen sonka, egyetlen kolbász se lógott rajtuk.

Az uraság sziszegett, prüszkölt.

– Várj csak, várj csak, gazember! Most farkasfogba esel, most utolsót fekszel!

És rárivallt a kocsisra, hogy hozza az ezüstveretes mordályt.

– Még nem járhat messze! Gyerünk utána!

S valahányan voltak, mind kirohantak az udvarra.

De hiába már! – Lencsefia éppen a kapu felé kocogott békésen, a szegényember elbitorolt szánkójával. A temérdek sonka, szalonna meg kolbász mind ott domborodott a szánkón – azt vitte ráadásnak.

Az uraság toporzékolt dühében.

– Tolvaj! Tolvaj! Megállj, ha jót akarsz, ha meg nem állsz, golyót kapsz!

Ámde Lencsefiát még ez sem hozta ki sodrából. Szép nyugodalmasan lepöndörödött a bakról, levetette magát a földre, és egy akkorát fuvintott, hogy ami hó az udvaron volt, az mind a kastélyra zuhogott. Csak a szélkakas begyeskedett a tetején, a rengeteg hó úgy betemette.

Miután ez is megvolt, Lencsefia visszaült a szánkóra, és kirúgtatott a kapun. Hát amint csilingelt hazafelé, egyszer csak odasomfordált a szánkó elibe valami – egy aranygombos, ezüstpitykés kabátka, a kabátkában pedig egy borzas, fekete kismacska!

– Bújj be, macó, odakint megfagyó! – kiáltott rá nevetve, s a macskát megint a kucsmája alá rakta, csak a fekete farkinca kunkorodott ki alóla.

Így érkeztek haza.

Otthon aztán olyan lakomát csaptak, hogy még a bozontos lovacska is bedugta fejét az ablakon, és úgy ette a kolbászt.

A csökönyös ember igaza

A tarisznya legalján, a morzsák között találtam ezt a mesét; először én is csak nevettem rajta, aztán mégis okosabb lettem tőle. Hallgassátok meg ti is.

Hol, hol nem, élt egyszer egy ember, Csökönyös Csötönyinek hívták. Arról volt nevezetes, hogy minden vagyonát a nevével szerezte, még a feleségét is. Az utóbbit történetesen úgy, hogy húsz éven keresztül minden karácsonyon elment a kiszemelt leányzóhoz, és megkérte a kezét.

Mind a hússzor ugyanazt mondta el: „Gyere hozzám, jó dolgod lesz nálam” – a leányzó meg hússzor nem hitte el neki, ezért meg azért, biztos volt oka rá. De huszonegyedszerre mégiscsak elhitte – hogy okkal-e, ok nélkül, mindegy: győzött Csötönyi.

A házuk mellett volt egy szép nagy kert, ahol minden földi jó megtermett, káposzta, saláta, paprika, abból árult az asszony a piacon, a fején elhordta, a szoknya zsebében meg a pénzt vitte haza.

Csötönyi elégedetten dörzsölgette a tenyerét.

– Látod, anyjuk, ha nem lettél volna olyan csökönyös, már húsz éve élhetnénk ilyen boldogan!

– De a boldogság nemcsak ennyi ám – vélekedett az asszony. – Kell ahhoz egyéb is.

– Ugyan micsoda? – csodálkozott Csötönyi.

– Hát… egy kis ugorka kéne – vallotta be az asszony, ugyanis az volt a kedvence. A kertben azonban egyetlen szem se termett, minden más igen, csak az nem.

– Nem jó az, rossz az – hajtogatta az ura –, én mondom neked, kár volna bajlódni vele.

És évekig nem unta ezt ismételgetni. De milyen az asszony? Sír, ha mást nem tehet. Nem szólt, csak sírt.

Végül Csötönyi behunyta a fél szemét – először életében.

– Jól van, no – legyintett –, egy ágyást ültess be, aztán legyen béke. De azt előre megmondom, én nem eszem belőle, én nem halok meg az ugorkádtól!

És sokáig feléje se nézett az ágyásnak, hagyta az asszony gondjára.

Nyár eleje volt, amikor legközelebb arra sétált, persze csak kíváncsiságból. Az ugorkák szépecskén kövéredtek, ezt neki is el kellett ismerni.

– Hát jó – dörmögte –, ha már itt vagytok, jól van. – S azontúl az ugorkákat is megszemlélte reggelenként, gazdaszemmel, alaposan; utoljára már egészen megbarátkozott velük.

Úgy látszik azonban, hogy nemcsak ő egyedül. Egy nap észrevette, hogy valaki lopkodja a felesége csemegéjét; s mindjárt elöntötte a düh.

„No megállj csak! – gondolta. – Megleslek én, tolvaj, bárki legyél is! Elviszlek Komáromba, tömlöcbe rakatlak, onnét aztán nem szabadulsz többé!”

S mihelyst beesteledett, kiválasztotta a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötött a szárára, és elbújt a farakás mögé. Ott gubbasztott éjfélig, kezében a zsineg másik végével.

Egyszer aztán zörrent a kerítés, és elősompolygott a tolvaj.

Hiszitek, nem hiszitek: egy róka volt!

Csötönyi elhitte, mert látta. Még a zsineget is megrántotta nagy izgatottságában, s a szép kövér ugorka megbillent az indán. A rókának éppen ez szúrt szemet. Mozog is, nagy is! – rögtön odaugrott, és szárastul lenyelte.

Csötönyi meg azonmód előmászott a farakás mögül, és diadallal köszönt rá:

– Adj’ isten, koma!

A róka nem szólt, csak állt, bámult maga elé, olyan volt, mint egy darab fa. Ami viszont Csötönyit cseppet se zavarta: addig szólítgatta a rókát, míg az huszonegyedszerre mégiscsak kinyögte komoran:

– Adj’ isten!

– Ízlett-e a vacsora? – vallatta tovább nevetve.

– Ízlett, ízlett… csak a szára nagyocska kicsit.

– Az bizony nagy – bólogatott Csötönyi. – De az ára is nagy a tilos vacsorának.

A róka sandán pislogott rá.

– Most aztán mit akarsz csinálni velem?

– Én csak azt, amit megfogadtam. Elviszlek Komáromba, és tömlöcbe rakatlak.

A róka hallgatott, vakaródzott, majd így szólt:

– Nahát, az éppen jó lesz, Komáromban még úgysem jártam – s úgy tett, mint akit nagy szerencse ért. Mire Csötönyi gyorsan keresett egy botot.

– Látod ezt a furkót? – mondta. – Ez se járt még Komáromban! – s jól megsuhogtatta.

Így aztán szépen szót értettek, a róka úgy baktatott Csötönyi nyomában, mint a kezes bárány. Ugyanis rögtön útnak indultak, még az asszonyt se ébresztette föl, a gyerekeket se – minek? Az igazságtevés a férfiember dolga.

Mikor reggeltájt beléptek a város kapuján, mindjárt csődület támadt körülöttük. Azt gondolták róla, hogy cirkuszos ember – hiszen ki lehetne más, aki pórázon vezeti a rókát? Mások meg tréfálkoztak vele:

– Ez aztán igen! Tán biza vásárba viszi kegyelmed?

– Oda bizony! – vágta rá. – A tömlöci vásárba!

És bezörgetett a várkapitányhoz.

A bajuszos kapitány kidugta fejét az ablakon.

– Micsoda lárma ez itt, hé?

Csötönyi illendően megemelte a kalapját.

– Foglyot hoztam, instállom.

– Miféle foglyot?

– Lompos rókát.

– Mit vétett?

– Ugorkát lopott.

– Micsodát? A róka nem eszik ugorkát!

– Már pedig ez megeszi, instállom. Most is a hasában van.

– Hát ha ott van, lássuk! Mert én bizonyság nélkül senkit be nem csukatok! – mondta a kapitány.

„Ha csak ez kell!” – mosolygott Csötönyi, s mint aki biztos a dolgában, megrántotta a zsineget. Azt gondolta, legalább az ugorka szárát kihúzza a róka torkából.

De tévedett. A koma suttyomban megrágta a pórázt, s a rántásra most egyből elszakadt. A róka meg megugrott. Csak Csötönyi maradt ott az árva zsineggel – majd megpukkadt a méregtől. A sok utcai népség persze mind őrajta nevetett, kórusban kacagták.

– Lássuk, lássuk! Hogy eszik a róka ugorkát?

Csötönyi elvörösödve kiáltozott:

– Eszik bizony, eszik! Majd bebizonyítom én!

De ezt már nem várta meg a várkapitány. Bolond lik, bolond szél, most már elég volt a bolondságból. De nagyon mardosta a düh – hát hogyne, mikor tudta, hogy igaza van, hinni meg senki nem hitt neki.

Otthon ijedten kérdezte a felesége: mi történt? Beteg tán?

És ő rendre elmesélte, mi volt, hogy volt – aztán az asztalra csapott: de nem hagyom ám! Rajtam senki ne nevessen, se róka, se más! Ha elsőre nem sikerült, majd sikerül huszonegyedszerre!

Kigondolta, mit tesz.

Elhívta a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy álljanak ők is lesbe, s legyenek ők a tanúk – mert most már nem lesz kegyelem.

Mikor beesteledett, valamennyien elbújtak a farakás mögé, és vártak. Vártak éjfélig, éjfélutánig, de a róka nem jött, másnap se, harmadnap se, mintha csak megneszelte volna a dolgot. A vége az lett, hogy a tanúk elunták a tanúskodást, s Csötönyi magára maradt.

De ő akkor sem adta fel a harcot. Hiába könyörgött a felesége, hogy nyugodjék már, inkább soha többé nem eszik ugorkát, csak menjen, aludjon éjszaka – semmi szó nem használt. Csak ült, ült a farakás mögött, és csikorgatta a fogát: „Gyere csak, koma, gyere, kivárlak én, ne félj!”

S már azon se bosszankodott, hogy szerte a faluban Ugorkás Csötönyinek csúfolták. Mint a böjtös ember, aki csak azt látja, ami élteti, már ő se törődött semmivel, csak ment a maga útján. A káposzták pusztulhattak, a salátát lerághatta a nyúl, a baromfit vihette a róka…

Mert a koma – hogy idejében mondjuk – nem hagyta azért cserben Csötönyit. Eljárt ezután is a hátsó udvarba, és ott pusztította a szárnyasokat.

Az asszony meg sírt az urának:

– Jaj, tegyen már valamit, hiszen koldusok leszünk! Se nem dolgozik kend, se nem alszik, minden féreg bennünket esz már – hát nem látja kend?

– Bízz ide, asszony – mondta ilyenkor Csötönyi. – Addig várj, amíg fülön csípem, akkor lesz bizonyság, lesz minden, csak addig várj türelemmel.

És szorgalmasan tovább öntözgette az ugorkáit, hogy még szebbek, még kívánatosabbak legyenek; pedig már akkorák voltak szinte, mint egy kicsi tök.

„No de erre biztos kapni fog ám!” – örvendezett Csötönyi, és az utolsó garasaiból selyemszalagot vett az asszonynak, a fiúnak pántlikát, a kislánynak meg ragyogó üveggyöngyöt. Mindezt pedig azért, hogy ha majd meglesz a bizonyság, együtt állítsanak be a várkapitányhoz – oda pedig nem mehetnek akárki módjára.

Ezen az éjszakán aztán az utolsó lúdjukat is elvitte a róka.

Az asszony kétségbeesetten rohant a farakáshoz.

– Gyüjjön, gyüjjön… – kiáltozta – ha eddig vak volt, most láthatja kend is… ott a róka nyoma a sárban! Hát sose jön meg az esze?!

De az urát sehol se találta.

Hogy hol volt?

Sokkal vidámabb helyen. A kocsmában tartotta szóval az embereket, azok meg mulatságból fizettek neki, egy pohárral, két pohárral – ki mennyit óhajtott nevetni. Mert csak úgy dőlt a szó ilyenkor a mi emberünkből. Gyönyörűen el tudta mesélni, hogyan is lesz a rókával, ha megint horogra kerül – bezzeg akkor eheti majd az ugorkát! Ő szívesen szállít neki, akár az egész kertjébe azt ültet, csak egye a beste, holta napjáig egye a tömlöcben…

S míg mesélt, ábrándozott Csötönyi, szép lassacskán a szakálla is kinőtt, a csizmája is kilyukadt. Olyan lett, mint egy utolsó csavargó. Már haza se járt, sehol se volt nyugta, hanem mindig másutt kódorgott. Az asszony meg sorba adogatta el az ünneplő ruháját, a cihát, a dunyhát, csak hogy kenyérre jusson.

Bizony keserves nyarat éltek – és az ősz se volt jobb. A kopasz kertben sárgán virítottak az óriási ugorkák, éppen csak leszedni nem volt szabad őket. „Az a jó, ha sárga – mondogatta Csötönyi –, annál jobban ízlik majd a rókának.” De arról már megfeledkezett, hogy éjszaka lesbe álljon.

Inkább elment a kocsmába.

És télen ugyanígy. Még a legvadabb hófúvásban is eltalált oda, ahol éppen szívesen vették a róka történetét. Ha aztán kitelt a becsület – továbbállt. Hiszen nagy a falu, még a kicsi is nagy télen, ezt ő már kitapasztalta… Mégis megesett egyszer, hogy hamarább elfogytak a nyitott ajtók, mintsem gondolta volna.

„Na most hová? – tanakodott. – Haza?”

S akkor hirtelen belenyillalt a kötelességérzés: hát persze hogy haza! Hiszen már rég a farakás mögött volna a helye!

S ahogy csak bírt, elkezdett rohanni a dermesztő hidegben. Egy darabig. Akkor leült, hogy pihenjen kicsit. Üldögélt, nevetgélt – olyan bizonyosra vette, hogy ma szerencséje lesz. De ha nem ma, hát holnap. Vagy ahogy ő szokta mondani: huszonegyedszerre!

És csakugyan, kis idő múlva a felhők szétszakadoztak az égen, és előbukkant a hold.

„Aha – gondolta –, gyújtják a lámpát, hogy jobban lássak!”

És sietve felugrott. De vissza is tottyant mindjárt.

Éppen szemben vele egy havas rét világított kéken, s ebben a kék mezőben virító sárga ugorkák pompáztak, egyik hatalmasabb, mint a másik!…

Csötönyi felkiáltott a gyönyörűségtől:

– Huj, ez aztán paradicsom, itt aztán jó fogást lehetne csinálni!

S hogyan, hogy nem, talán mert olyan csökönyösen akarta, a csodálatos ugorkamező közepén egy sompolygó rókát pillantott meg, amint a teli bokrokat szagolgatta.

– Né, né, hogy válogat a gazember! – dörmögte elképedve. – Még itt is a legnagyobbra fáj a foga. Hát én majd kiválasztom neki!

Azzal előkotorta zsebéből a zsineget, amit mindig magánál tartott, és kúszva-lopakodva elindult a rét felé.

De hogy ott mit csinált, azt a mezőőrtől muszáj megkérdezni. Ő ugyanis éppen akkor ballagott hazafelé a kutyájával. Egyszer csak látja, hogy valaki hason mászik a hóban, egy kóró derekára zsineget köt, aztán visszalopakodik az út szélére, s ott leül, mintha jobb dolga nem is volna.

Mindjárt sejtette, hogy kicsoda lehet az. Kucsmásan, bundásan odaállt Csötönyi elé, és rákiáltott:

– Hát kend mit csinál itt?

De az pisszentve szája elé tette az ujját.

– Sss… sss… halkabban! Kend lesz a tanú. Mert most megeszi ám… most meglesz a bizonyság! – és egyre bökdösött a havas síkság felé, ahol a kövér ugorkák közt a rókát látta közeledni.

És hogy még jobban lássa, nagy elégedetten lehunyta a szemét.

De már ezen a mezőőr se tudott nevetni. Ez már komoly bolondság volt. Tán csak nem akar itt megfagyni ez a megátalkodott ember?

S kitalált valamit, amit tulajdonképpen nem is ő talált ki.

A tarisznyájában éppen volt egy kis szalonnabőr, azt ráhurkolta a zsineg végére, a kutyáját pedig odafüttyentette. S akkor megrázta Csötönyit.

– Na, sógor, most nézzen oda! Most aztán ne aludjon ám!

Csötönyinek a foga is vacogott az izgatottságtól, mikor kinyitotta a szemét: a róka éppen enni akarta az ugorkát!

– Ugye… ugye mondtam! – motyogta ellágyulva, és könnyes lett a szeme. – Mondtam én, hogy nem bakfitty az én szavam…

S még mondott volna egyebet is, ha a mezőőr hagyta volna. De egyre csak sugdosott a fülébe:

– Vigyázzon… húzza lassan… csalogassa ide… nehogy elrágja a pórázt!

És Csötönyi szót fogadott. Mind közelebb, közelebb rántotta a szalonnabőrt a havon, a kutya meg egyre éhesebben kapdosott utána. Már csak öt lépésre volt tőlük… már csak négyre… háromra – s akkor nagy diadallal rávetette magát a zsákmányra.

A kutya szelíd volt, meg se vakkant, hanem helyette jól képen nyalta a furcsa idegent.

Azt pedig egyszeribe kiverte a verejték. Úgy kijózanodott rögtön a részegségből, mindenből, hogy szinte koldusnak érezte magát.

– Hát csak kutya? – motyorogta megszégyenülten.

– Ez bizony az – bólogatott a mezőőr.

– Hát csak bürke? – mikor meglátta a zsineg végét.

– Bizony hogy nem más – hagyta rá azt is a mezőőr.

És Csötönyi nem szólt többet. Gyorsan sarkon fordult, és hazáig egyfolytában rohant.

Hogy aztán otthon mi történt náluk, azt csak a felesége tudná igazán elmesélni. Az biztos, hogy többet nem látták Csötönyit a kocsmában, de az utcán is alig. És tavasszal még a faluból is elköltöztek. Úgy hírlik, hogy szorgalmas, dolgos ember lett belőle, aki hajlik az okos szóra, és nem számol mindig huszonegyig.

Márpedig ha így van, akkor kántor uram is elrakhatja az asztalfiókba a rigmust, amit jó szokása szerint már előre meg szokott faragni, s ami történetesen így hangzott:

 

Az vitte Csötönyi Pált Sírba, hogy az ugorkát Nem ette meg a róka Sem azelőtt, sem azóta.

 

Ámbár, ami azt illeti, kicsi híja, hogy nem így végződött Csötönyi Pál története. És hogy mégsem, az egyedül a bundás mezőőrnek köszönhető, akinek – sajna – még csak a nevét se tudjuk.

Mikor én kisfiú voltam

Mikor én még kicsi fiú voltam, nagyon szerettem madarászni. Egyszer kimentem a kertbe, s láttam, hogy az egyik fán ott pityeg egy kis madár. Gondoltam, megnézem, nincs-e fiókája. De bizony fészket nem találtam, csak egy nagy lyukat a fa törzsén. Próbáltam beledugni a kezemet, de nem sikerült sehogy. Beszaladtam a házba. Volt az édesapámnak egy szép fehérvári bicskája. Hamar a kezembe kaptam, hogy ne lássa meg senki, aztán visszaszaladtam a kertbe. Kíváncsi voltam szörnyen, hogy mi lehet abban a lyukban. Tojás? Vagy fióka? Elkezdtem hát farigcsálni, hogy nagyobb legyen, s a kezem beférjen. De ahogy farigcsáltam, egyszer csak beleejtettem a lyukba a bicskát! Nagyon megijedtem, nem mertem visszamenni a házba. Gondoltam, elmegyek világgá. S el is indultam menten.

Mentem, vándoroltam – s mire elfáradtam, éppen esteledni kezdett. Most aztán hova legyek? Gondoltam, felmegyek egy fára, és ott alszom. De alig úgy tíz óra felé hallok ám valami zajt! S uram, teremtőm! – ki más jött oda a fa alá, mint tizenkét zsivány! Hajtottak egy ökröt, s hoztak egy hordó bort is. Az ökröt egykettőre levágták, nagy tüzet raktak, csapra ütötték a hordót, s itták a bort. Én meg csak hallgattam fönt, s tettem magam, hogy alszom. Még pisszenni sem mertem: úgy féltem, hogy észrevesznek, s ki tudja, mit csinálnak velem. Hanem egyszer mégis rám jött a köhögés, hiába igyekeztem visszafojtani. S akkor rögtön lehurcoltak a fáról, odaállítottak a tűz mellé, ők meg köribém, mint a karika, mind a tizenketten. Az egyik rögtön azt mondta, hogy veszejtsenek el, mert ha nem, biztos elárulom őket. A legöregebb zsivány azonban leintette:

– Gondoltam én annál sokkal jobbat!

– Ugyan mit gondoltál? – kérdezték a többiek.

– Én azt gondoltam, hogy várjuk meg, amíg kifogy a bor, s akkor fenekeljük bele a hordóba.

„Hej, most mi lesz velem? – gondoltam. – Jobb lett volna, ha nem megyek a madárfészek után, s otthon maradok!”

S amíg így sírtam, siránkoztam, a zsiványok csak ettek-ittak. Aztán mikor kifogyott a bor, engem ügyesen beleültettek a hordóba, a fenekét visszaütötték a helyére, én meg benne maradtam. Még köszöntek is, amikor magamra hagytak; azt mondták: „Jóccakát!” Hej, hogy reszkettem ott a hordóbeli sötétben! Még a hideg verejték is kivert! Csupáncsak az volt a szerencsém, hogy arra tévedt egy róka. Megérezte a szagot, hogy a zsiványok húst sütöttek, odasomfordált a fa alá, és elkezdte porcogatni a csontokat. S ahogy ott térült-fordult a csontok körül, valahogy betévedt a farka a hordó lyukján. Bezzeg nekem se kellett több! Megfogtam a farkát, és jól a kezem körül tekertem. A róka meg nem tudta, mi lelte – ijedtében elkezdett szaladni. S amint rohant árkon-bokron, beszaladt egyenesen a mi kertünkbe, s a hordót úgy odalódította a ház oldalához, hogy egyből szétesett – én meg éppen a tornácra pottyantam!

Ha a tornácra ki nem pottyantam volna, szegény édesapám még most is kereshetne.

Hajnalfia

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Több mint három esztendeje disznópásztorkodott már, de egy nap beleunt abba is, s felpakolt a feleségével, és vándorútra indult szerencsét próbálni, jó gazdát találni.

Éppen harmadik hónapja járták a világot, mikor váratlanul szembetalálták magukat a Zöldkirály városával. Az ember azonnal bement a királyi palotába, s kérte a királybírót, adna néki valami emberséges szolgálatot. A királybíró fel is fogadta mindjárt, s megtette istállógondozónak a király nyolc bivalya mellé. Nem is volt panaszuk semmi, se a szegény embernek, se a bivalyoknak – míg csak egy reggel a király maga elé nem hivatta az új szolgát, s parancsba nem adta, hogy őrizze meg a három királykisasszonyt a palota virágoskertjében, mert azok mindig elszöknek onnét. S ha sikerül megőrizni őket, gazdag jutalmat kap, de ha nem sikerül, a feleségével együtt tömlöc lesz a büntetésük.

No, gondolta a szegény ember, jól bevásároltam ezzel a szolgálattal! De már nem volt mit tenni. S még aznap délben kiment a három lánnyal a virágoskertbe. Egy darabig ment is szépen minden, rajta tartotta a szemét a három királykisasszonyon, egészen addig, míg nem jött egy kicsi szellő. Attól menten úgy elaludt, hogy csak este ébredt föl. De akkor már se hírük, se hamvuk nem volt a lányoknak, hiába járta be a virágoskert minden szegletét, hiába nézett be az istállóba, ott se voltak.

Nagy szomorúan fölment hát a királyhoz, és jelentette neki:

– Amit tudtam, megpróbáltam, felséges királyom, egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom.

A király rettentő méregbe jött, s azt mondta:

– Adok még három napot, de ha addig se keríted elő a lányaimat, mehettek a tömlöcbe, te is meg a párod is.

A szegény ember hazament, s elmondott mindent a feleségének. Bizony, búsult az is nagyon, mert hát ki szeret tömlöcben lakni, mikor napvilágon is lakhat. S elkezdték újra keresni a lányokat, még a ládafiát is fölforgatták, de hát se itt, se ott nem volt nyomuk, eltűntek, mint a pára. S mikor már végképp belefáradtak a keresésbe, lefeküdtek.

Éppen kilencet ütött az óra, mikor hirtelen gyereksírás hallatszott a szobában. Az asszony azonnal mécsest gyújtott, s lám: egy kicsi csecsemő feküdt mellettük az ágyban, és az sírt.

S ha már ott volt, és az övék volt, mindjárt el is keresztelték Estefiának, mivelhogy este született. De nem sokáig örülhettek neki, mert amíg tettek-vettek körülötte, s pár pillanatra magára hagyták, úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

„Ilyet se láttam még! – gondolta az asszony. – Nekünk már, úgy látszik, nincs semmiben szerencsénk.”

S lefeküdtek megint, de egyre csak a gyermeken járt az eszük.

Aztán éjfél felé újra megütötte fülüket a sírás, és látják: most egy másik csecsemő fekszik mellettük az ágyban, és az sír. Mindjárt el is nevezték Éjfélfiának, mivelhogy éjfélkor született. De bizony ezzel is úgy jártak, mint az elsővel: alig térültek-fordultak, már ez is eltűnt, mint a varázslat. S nagy sóhajtással megint csak lefeküdtek.

Hát amint hajnalodni kezdett, egyszer csak hallatszik újra a sírás – s íme: ott fekszik mellettük a harmadik csecsemő.

– No, fiam – mondta neki az asszony –, a te neved Hajnalfia, mivelhogy hajnalban születtél, csak aztán itt ne hagyj te is bennünket, mint a két bátyád!

Pedig hát úgy lett: mire felocsúdtak, már Hajnalfia sem volt sehol. Eltűnt.

A következő este aztán kopogtattak az ajtón, belépett rajta egy deli szép legény, és nagy hangosan így szólt:

– Van-e vacsora, édesanyám? Én vagyok a maga Estefia.

– Na hiszen, jó gyorsan megnőttél! – csodálkozott rá az asszony. – Eredj, keresd meg a vacsorát az asztalfiában.

A fiú nem kérette magát, jól belakott, és lefeküdt aludni.

Kis idő múlva belépett a második fiú, és az is köszönt illendően:

– Adjon isten jó estét, édesanyám, én vagyok a maga Éjfélfia. Van-e valami vacsorára?

– Na hiszen, te is fölcseperedtél ám! – mondta neki az asszony. – Eredj, nézd meg, hagyott-e valamit Estefia bátyád. Amit találsz, azt edd meg, amit nem találsz, hagyd ott.

Ez a fiú is jót evett, jót ivott, aztán lefeküdt Estefia bátyja mellé. De alig feküdt le, kopogtatnak megint az ajtón.

– Ki az? – kérdezi az asszony.

Mire nagy kiáltás hallatszik odakintről:

– Én vagyok, édesanyám, a maga Hajnalfia! Van-e valami jó vacsorám? – s azzal már döndül is befelé az ajtón, s megáll.

– No, te legutolsó, te se maradtál éppen kicsi! – mondta neki az asszony. – Eredj, nézd meg, hagytak-e valamit a bátyáid. S amit kapsz, azt egyél.

Bizony, sok jó falat már nem maradt Hajnalfiának, inkább csak morzsalék. De azért azt is megette. Aztán indult, hogy lefeküdjön, de látja, hogy nincs helye sehol az ágyban. Erre fogta a két bátyját, az egyiket az asztalra fektette, a másikat a padkára, ő maga pedig belefeküdt az ágyba, mintha királyfi lett volna.

Kis idő múlva aztán az édesapjuk is hazaérkezett, s majd leesett az álla, mikor a három hatalmas legényt meglátta.

– Hát ti kik vagytok? – motyogta elhűlve.

Mire a három fia egyszerre felugrott:

– Hát nem ismer meg? – kérdezték.

– Én vagyok Estefia!

– Én vagyok Éjfélfia!

– Én vagyok Hajnalfia!

– Talán bizony nem is örül nekünk? – kérdezték csodálkozva.

– Örülnék én, ha tudnék – lógatta a fejét a szegény ember. – De nagyobb az én bánatom, mint az örömöm. Elveszett a király három eladó lánya, s ha elő nem kerítem őket, én is meg az édesanyátok is tömlöcbe kerülünk.

– Hát csak ennyi a baj? – kiáltott fel Hajnalfia. – Ezen aztán igazán kár búsulni. Ha mi hárman nem tudjuk előkeríteni őket, akkor senki. Menjen csak, édesapám, jelentse a királynak, hogy egy éven belül visszahozzuk a lányait, de addig magukhoz egy ujjal se nyúljon senki!

Így is lett, a szegény ember fölment a királyhoz, s elmondott mindent szóról szóra. Az meg nyomban maga elé hívatta a három fiút, s megkérdezte, van-e valamire szükségük a nagy vállalkozáshoz.

– Felséges királyom – mondta Hajnalfia –, csináltasson nekünk egy száz méter széles, száz méter hosszú rézteknőt, a teknő négy sarkába négy százméteres láncot, azoknak a végébe egy-egy tízmázsás rézhorgot. A rézteknőbe tegyenek három nyárson sült ökröt, három sütet kenyeret, három hordó vizet és bort.

Mikor a király mindezt elkészítette, a három fiú beleugrott a rézteknőbe, s először mindent megettek, amit benne találtak. Aztán Hajnalfia így szólt Estefia bátyjához:

– Ha legény vagy, ki vele! Fogd meg ezt a láncot horgostul, és vesd fel a hajnalcsillagra!

Estefia neki is ugrott, de meg se tudta billenteni a láncot.

– No lássuk, Éjfélfia bátyám, mit tudsz te! – mondta Hajnalfia. – Dobd fel ezt a láncot a hajnalcsillagra.

De bizony ő se tudta megmozdítani. Mire Hajnalfia megragadta mind a négy horgos láncot, és úgy meglóbálta őket, hogy mind a négy horog belekapott a hajnalcsillagba. Mikor mindez megvolt, biztatta a két bátyját, hogy kússzanak fel a láncokon, egész a hajnalcsillagig, onnét meg ugorjanak át az üveghegy tetejére. Csakhogy ez se sikerült se Estefiának, se Éjfélfiának. Ugrottak, kúsztak, másztak, de mindig visszaestek.

Hajnalfia akkor vette a kardját, elbúcsúzott a bátyjaitól, egyből fölmászott a láncokon, földobta magát a hajnalcsillagra, átugrott az üveghegy tetejére, onnét meg elindult, amerre a lába vitte.

Hát amint ment, vándorolt, egy hatalmas lócsordával találkozott. S egyszer csak meghallott valami szép furulyaszót. Nézi, keresi, hogy merre van a pásztor, de nem látja sehol. Hanem amint a furulyaszó egyre közelebb jött a füléhez, észreveszi ám, hogy a lába előtt egy akkora kicsi pásztor álldogál, mint egy dió. Köszön neki, a pásztor meg kérdi tőle:

– Mi járatban vagy itt, ahol földi ember nem jár?

– A Zöldkirály három lányát keresem – mondta Hajnalfia –, nem láttad őket errefelé sétálni?

– Lehet, hogy itt sétáltak – felelte a pásztor –, de akkor meg is bánták biztos. Mert ez itt egy elátkozott ország. Látod ezt a sok lovat szerteszét? Ezek mind emberek voltak, csak a sárkányok lóvá varázsolták őket. Én magam is úgy jártam, hogy egy kicsi egérből diónyi pásztorrá lettem.

– És a hétfejű sárkány országa? – kérdezte Hajnalfia. – Azt tudod, hogy merre van?

– Tudni tudom – mondta a kicsi pásztor –, de mit érsz vele? Kilencszáz esztendeig, ha mész, akkor is csak a szélső határáig jutsz el.

– Jó, jó – mondta Hajnalfia –, még csak azt mondd meg, merre kell menni: lenek vagy főnek?

– Mindig csak egyenest előre – mondta a kicsi pásztor, majd illedelmesen elköszönt Hajnalfiától.

Az meg elindult, s az első bokor aljában leült, elővette az iszákját, nem volt benne más, csak két bocskor meg egy ostor. Hogy honnét került hozzá? Biztos nem találjátok ki, inkább megmondom: amikor a két bátyja csak morzsalékot hagyott neki vacsorára, ott találta a bocskort meg az ostort az asztalfiában. S mindjárt magához is vette mindkettőt, mivel azt gondolta, hogy egyszer még hasznát veheti, ki tudja, mikor. Most aztán eljött az ideje. Felhúzta a bocskort, az ostorral meg harsintott egyet – s a következő pillanatban már egy egész országhatárnyit ugrott anélkül, hogy a kisujját mozdította volna!

S ahová éppen odapottyant, ott egy hatalmas csorda tehénnel találkozott. És a furulyaszót is hallotta megint, csupán a pásztort nem találta most se. Hanem ahogy jobban körülnézett, észrevett a földön egy mogyoró nagyságú kicsi pásztort. S mindjárt megszólította:

– A hétfejű sárkány országát keresem, jó helyt járok? – kérdezte.

– Ha őt keresed, akkor igen – felelte a pásztor. – De hát mi szél fújt ide, ahol még ember sose járt?

Hajnalfia elmondta megint, miféle küldetése van, s tudakolta, hogy nem látta-e a kis pásztor a három királylányt errefelé bolyongani.

– Én ugyan nem – felelte az –, mert úgy van ám, hogy amit a sárkányok rabolnak, azt nem a földön viszik, sem közel a földhöz, hanem fönt a fekete levegőégben. De ha erre bolyongtak is, akiket keresel, már rég megbánták, biztos. Látod ezt a sok tehenet itt? Ezek mind asszonyok, akiket a sárkány elvarázsolt. Én magam is egy kicsi bogár voltam, s látod: mogyorónyi pásztor lett belőlem.

– És a sárkány városa? – kérdezte Hajnalfia. – Azt tudod, hogy merre van?

– Mindig csak egyenest előre – mondta a kis pásztor, s aztán ő is illedelmesen elköszönt Hajnalfiától.

Az pedig megint harsintott egyet az ostorával, és megint egy országhatárnyit ugrott – s azonmód egy hatalmas juhcsorda mellett találta magát. De pásztor ott se mutatkozott, csak a furulyaszó hallatszott. Kis idő múlva azonban megakadt Hajnalfia szeme egy virágzó bokron – s hát, annak a tetején kuporgott a pásztor! De ez már csak akkora volt, mint egy szem feketebors.

Megszólítja Hajnalfia:

– Adjon isten, jó napot! Nem tudod, merre van a sárkány országa?

S elmondta itt is, amit kell, hogy elkóborolt a Zöldkirály három lánya, s ő azokat keresi.

– Nem láttad véletlenül őket errefelé szaladni? – kérdezte.

– Én bizony kívüled embert még nem láttam itt – felelte a pásztor. – De jól is teszi mindenki, aki nem jön ide, mert ez egy elátkozott ország. Látod ezt a temérdek sok juhot? Ezek mind fiúk meg leányok, s addig nem is változnak vissza emberré, míg nem akad valaki, aki a hétfejű sárkányt megölje. Én is hangya voltam, látod, és pásztorrá kellett lennem.

– És a sárkány palotája? – kérdezte Hajnalfia. – Azt csak tudod, merre van?

– Ha mindig egyenest előre mész, akkor már nincs nagyon messze – mondta a kis pásztor, s a bokor tetejéről ő is elköszönt illedelmesen. Hajnalfia meg felkötötte a bocskorát, suhintott az ostorával – és máris azon kapta magát, hogy egy nagy, fényes kastély van alatta. Kerek volt az a kastély, tizenkét emeletes, de sehol nem volt rajta bejárat, kőfal vette körül. Hajnalfia nem is tudott másképp bejutni, csak úgy, hogy megpattintotta az ostorát, és beugrott a kastély udvarába. S ott egyszerre nagy sírásra-rívásra lett figyelmes. Odakapta a fejét – s mit lát! A király legidősebb lányát, amint éppen könnyeivel öntözi a kastély kertjét.

De amint észrevette Hajnalfiát, mindjárt odaszaladt hozzá.

– Jaj, jaj, te legény, hogy kerülsz ide, ahol csak a sárkány szokott járni? Mert mióta engem ideloptak, embert nem láttam itt.

– Én pedig éppen érted jöttem – mondta Hajnalfia –, meg a két testvéredért. Őket hol találom?

– Jaj, jaj – sírt újra a lány –, az ő sorsuk még rosszabb, mint az enyém, őket a palota tornyába zárta be a sárkány, és csak engem hagy idekint járni, mert engem választott feleségül.

– És a sárkány urad? – kérdezte Hajnalfia. – Őt hol találom?

– Most éppen vadászni ment, de nemsokára hazajön – mondta a lány –, s jaj lesz mindkettőnknek, ha téged itt talál.

– Ne búsulj semmit – vigasztalta Hajnalfia. – Csak azt mondd meg, mit szokott ebédelni az urad és hol. A többit meg bízd rám.

A királylány megmutatta Hajnalfiának a konyhát, ahol már megsült hét ökör, mellette hét sütet kenyér, hét hordó bor és hét kád víz. Mikor Hajnalfia mindezt befalta, megkérdezte a lánytól:

– Mi van még, mit szokott még enni vagy inni a sárkány?

– Van a pincében egy hordó vasbor, attól olyan rettenetes erős az uram – mondta a leány.

S Hajnalfia a hordó vasbort is megitta, mind az utolsó csöppig.

Aztán fogta magát, s leült a konyhában a padkára. Hát ahogy ott ült, észrevett egy kicsi ezüstpolcot s rajta egy kicsi ezüstládát.

– Hát abban meg mi van? – kérdezte Hajnalfia.

– Egy ezüstfésű, azzal szokott az uram ebéd után fésülködni – mondta a királylány. S Hajnalfia a fésűt is kipróbálta. Aztán a lányt visszaparancsolta a palotába, ő maga meg kifeküdt az udvar közepére, hogy aludjon egyet, amíg a sárkány meg nem érkezik.

Az alvásból azonban nem lett semmi, mert alighogy lehunyta a szemét, egy iszonyú nagy buzogány esett a hasára: az a buzogány, amit a sárkány hajított előre, hogy jelezze az érkezését. De most az egyszer nem az történt, ami ilyenkor szokott, hanem egészen más. A buzogány úgy visszapattant Hajnalfia hasáról, hogy visszaútjában magát a sárkányt is majdnem elsöpörte. Az meg egyszerre megijedt, hogy valaki van az ő udvarában, aki még nála is erősebb.

De vajon kicsoda? Talán a rokonai jöttek látogatóba, s azok tréfálnak vele?

Mint a szélvész, hazaszáguldott. S akkor megpillantotta Hajnalfiát.

– Hát te ki vagy? – mennydörgött rá. – Hogy merészkedtél be az engedélyem nélkül a váramba?

Mire Hajnalfia csak úgy csöndesen ráfelelt:

– Alább a hanggal, sárkány! Inkább azt mondd meg, hogy merészelted a királyleányokat a király engedélye nélkül ellopni! De most a fejeddel lakolsz érte! Gyere, menjünk, küzdjünk meg!

A sárkány azonban nem akart ráállni, míg meg nem ebédelt s meg nem fésülködött.

– Hagyd azt az ebédet – mondta Hajnalfia –, attól csak még lustább leszel, és fésülködnöd is kár, mert úgyis összeborzolódsz. Gyere, menjünk a vascsűrbe, lássuk, ki bírja jobban!

Mire a sárkány dühösen:

– Nem megyek addig, míg a vasboromat meg nem ittam.

– Jobb, ha nem iszol, mert csak részeg leszel tőle, s akkor még könnyebben elbánok veled – mondta Hajnalfia.

De a sárkány csak nem akart kötélnek állni, ám a királylányokat sem adta ki sehogy. Hajnalfia ekkor megragadta a lábánál fogva, az udvar végébe vitte, s ott úgy belevágta a vascsűrbe, hogy három métert süllyedt a padlóba. Csakhogy a sárkány nem hagyta magát, kiugrott a lyukból, s most ő vágta bele a vascsűrbe Hajnalfiát. De ez csak egy métert süllyedt le, nem többet. S akkor megint Hajnalfia következett. Fölkapta, megpörgette, és úgy lehajította a sárkányt, hogy az hat méterig meg sem állt a padlóban, csak a hét feje látszott ki a lyukból, más nem. És már a hangja sem mennydörgött úgy, mint azelőtt – már csak reszketni tudott.

– Ne bánts, hagyd meg az életemet – könyörgött Hajnalfiának. – Amit kívánsz, azt adok, csak az életemnek kegyelmezz. Vidd a három királylányt, vidd a kincseimet, amit akarsz, mindent. A tizenkettedik emeleten, a toronyszobában, az ablak felett van egy kicsi polc, azon van egy ezüsttojás meg egy ezüstvessző. Ezeknek az a titkuk, hogy ha azt kívánod, a vár szökjön bele a tojásba, a vesszővel csak megérinted a tojást, és a vár menten belészökik. Ha akarod, ezt is magaddal viheted, csak az életemet hagyd meg.

Hajnalfia rendre végighallgatta a sárkány könyörgését, s már-már meg is kegyelmezett volna a szörnyű bestiának. De alighogy félrefordult tőle, hát, mint a gyík, olyan elevenen kapott utána a sárkány, s tátotta szörnyű száját, hogy Hajnalfiát kettéharapja. No, erre már Hajnalfia sem volt rest, fogta a kardját, és végzett a gonosszal.

A királylány, aki a palota ablakából nézte végig a küzdelmet, most egyszerre boldogan futott elő, és nem győzött hálálkodni Hajnalfiának. Csakhogy az még nem végzett el mindent, még a másik két lányt is ki kellett szabadítani, akik a toronyszobában voltak bezárva. Gyorsan felfutott hát a tizenkettedik emeletre, és ahány bezárt ajtót talált, a kardjával valamennyit bedöntötte. Végre a tizenkettedik szobában ráakadt a két lányra, a középsőre meg a legkisebbre – de azok már hálálkodni se tudtak, csak sírni.

Azazhogy a legkisebb az sírt meg nevetett is, mikor Hajnalfiát meglátta, olyan szerelmes lett belé rögtön… És bizony Hajnalfiának is nagyon megtetszett a királylány, csak mutatni nem merte. S csupán annyit mondott a két lánynak szelíden, hogy menjenek le az udvarra a nénjükhöz, és ott várjanak rá, őneki még egy kis dolga lesz a toronyban.

Ugyanis még mindig nem találta sehol az ezüsttojást meg az ezüstvesszőt, amiről a sárkány beszélt neki. Lehet, hogy becsapta volna? Még ez is megfordult a fejében – de azért tovább kutatott.

S lám, egyszerre csak ráakadt a tizenharmadik ajtóra, persze hogy zárva volt az is. Menten bedöntötte hát, és alaposan körülnézett az ablak fölött, a kis polcon. Jó is, hogy így tett, mert éppen ott volt az ezüsttojás meg az ezüstvessző. Gyorsan magához vette mindkettőt, lerohant az udvarra, letette maga elé a tojást, megérintette a vesszővel, és azt kívánta, hogy a vár meg a palota mindenestül szökjön belé a tojásba!

S ahogy gondolta, úgy történt: amikor körülnézett, már csak a puszta földet látta maga körül. Akkor a tojást meg a vesszőt a zsebébe dugta, a három lányt a hátára vette, harsintott az ostorával, és a másik percben már fönt jártak a magas levegőégben. A következőben pedig már megint a földön voltak, és egy nagy virágos díszkaput láttak maguk előtt. Hajnalfia ekkor eszmélt csak rá, hogy az a sok juh, akiket utoljára elhagyott, a sárkány pusztulásával mind visszaváltoztak emberré – lánnyá meg fiúvá –, s azok most mind az ő ünneplésére készülődtek. Volt is eszem-iszom napestig.

Aztán elbúcsúzott tőlük, s fogta a bocskort, ostort, a három kisasszonyt a hátára kapta, s hopp! – már ott se voltak. De alig repültek hat mérföldet a levegőben, megint nagy nyüzsgést pillantott meg odalent, nagyobbat, mint az előbb. Hát ezek kik lehetnek? – gondolta, s ahogy ledobbant a lába, az elvarázsolt tehéncsorda közepén találta magát, amelyikkel jöttében is összetalálkozott. Csakhogy a rengeteg tehénből időközben csupa takaros asszonynép lett, és azok is díszkapuval, lakomával várták Hajnalfiát, a megmentőjüket. Ettek-ittak itt is, csak éppen sokáig nem időzhettek, mert még hosszú út állt előttük.

Elbúcsúzott hát, újra suhintott az ostorával, és most egyből kilenc mérföldet ugrott hazafelé. Ám ahogy hasították a levegőt, kis idő múlva füstölgő nagy tüzeket láttak meg a földön és rengeteg embert: azt a sok férfinépet, akiket lóvá varázsolt a sárkány, és akik most megint emberré lettek. Nagy éljenzéssel fogadták Hajnalfiát, és az örömtüzeket is az ő tiszteletére gyújtották. Ahogy illik, a lakomát ezúttal se mulasztották el, majd mikor már csepp bor se maradt a hordókban, innét is elköszöntek. S akkor Hajnalfia egyetlen hatalmas szökelléssel az üveghegy csúcsáig ugrott, onnét tovább a hajnalcsillagig, amibe a négy lánc volt beleakasztva – s mint aki épp csak a szomszédban volt látogatóban, úgy ereszkedett le a láncokon a rézteknő közepébe.

De nézett is ám nagyot a két bátyja, akik azóta is ott várakoztak, majd a szemük esett ki! És bizony sehogy se tudták elviselni, hogy egyedül az öccsüké legyen a dicsőség: a sárkány megölése, a három gyönyörű kisasszony megmentése. Összesúgtak, tanakodtak kicsit, s egyszeriben megfogant s nagyra nőtt bennük a gonosz szándék: elhatározták, hogy elveszejtik Hajnalfiát, és a dicsőséget maguknak szerzik meg.

Nagy ravaszul rávették hát a három lányt, hogy előbb aludják ki magukat a sok viszontagság után, és csak azután menjenek föl a palotába az édesapjukhoz. S mindjárt készítettek is három puha fekhelyet az egyik cserfa alatt. Mikor aztán a három lány elaludt, kerítettek egy éktelen nagy vasrudat, és azt mondták Hajnalfiának:

– No, te híres öcsénk, ha már a sárkányokat legyőzted, és a lányokat is vissza tudtad hozni, lássuk, el tudod-e törni ezt a nagy vasrudat a térdeden!

Hajnalfia nem gondolt semmi rosszra, fogta a vasrudat, és irtózatos erővel odacsapta a térdéhez… Bánta, bánhatta aztán, de akkor már késő volt megbánni. Egyszerre olyan iszonyú fájdalom nyilallt a lábába, hogy se látott, se hallott, csak feldobta magát a levegőbe, mint akibe golyót küldtek. S csak repült, repült fölfelé, talán még a hajnalcsillagnál is magasabbra…

A két bátyja meg csak erre várt. Gyorsan felköltötték a három lányt, s úgy vitték őket a palotába, mintha legalábbis ők ölték volna meg a sárkányt.

Szegény Hajnalfia meg csak repült, repült közben, aztán csak zuhant, zuhant lefelé – míg egyszerre csak egy nagy kosárban találta magát, ami egy szárnyas ember hátára volt erősítve, és akit Szélfutó Pálnak hívtak. Mindez pedig úgy történt, hogy Szélfutó Pál éppen hazafelé repült, s amikor észrevette Hajnalfiát, gyorsan alája siklott, befogta a legényt a kosarába, s vitte magával a rengeteg erdő közepére, a sziklabarlangjába.

Ott megkérdezte tőle:

– Ki vagy te, mi vagy te, s hogy kerültél fel a magas levegőjárásba?

Hajnalfia elmesélt sorra mindent, a sárkányokat, a királykisasszonyokat, a két irigy bátyja fondorlatosságát…

– Most csak azt tudom – mondta végül keservesen –, hogy mind a két lábam olyan lett, mint a vasdorong, egyiket se tudom mozdítani.

– Azzal ne törődj most – mondta Szélfutó Pál –, majd kerítek én orvosságot. Csak bízzál bennem, és parancsolj nekem.

Azzal megvendégelte Hajnalfiát, ő maga meg újra kirepült a világba, egyenesen a király palotájába, hogy megvigasztalja a kicsi királykisasszonyt. S bizony éppen jókor érkezett, mert már nagyban állt a lagzi: Estefia és Éjfélfia épp akkor ülték a lakodalmukat a legidősebb meg a középső királykisasszonnyal. És csak a legkisebb búsult meg sírdogált a szobájában, hogy neki nincsen párja…

Ám ahogy így búslakodik, egyszerre hangot hall az ablaka előtt, olyan hangot, mint amikor szél fúj:

– Ne búsulj, királykisasszony, mert él a te mátkád, ott lakik az én palotámban. Most még beteg ugyan, de ha küldesz neki egy csókot, hamarabb meggyógyul!

A királykisasszony szörnyen megijedt a szárnyas embertől – hiszen nem ismerte, soha nem látta még Szélfutó Pált –, de mikor az elmondta, hogy mindent tud Hajnalfiáról, mindjárt megbátorodott a szíve, s kérte, hogy vigye magával őt is a barlangjába.

– Sajnos, oda nem vihetlek – mondta Szélfutó Pál –, mert ahogy én száguldok, kiesnél a kosaramból. Hanem küldj egy kis ételt-italt a mátkádnak, azt szívesen elviszem.

A királykisasszony rögtön szalajtotta a szolgálóját, s az annyi enni-innivalót hozott, hogy tíz embernek is elég lett volna. Mindet belerakták Szélfutó Pál kosarába. Aztán elbúcsúztak egymástól, s a szárnyas ember megígérte, hogy Hajnalfiát is magával hozza, mihelyt meggyógyul a lába.

Azzal sirr-surr! – visszarepült a barlangjába, s otthon aztán Hajnalfiával jól bevacsoráztak a teli kosárból.

Másnap kora reggel ismét útnak indult Szélfutó Pál, de most nem a király palotájához ment, hanem az egyik szomszédos városba, ahol éppen vásár volt és nagy sokadalom. Egy darabig ott száguldozott a pántlikás sátrak fölött, míg végre megtalálta azt, akit keresett: egy öreg kofaasszonyt, aki mézespogácsát meg gyógyfüveket árult. Szélfutó Pál nem sokat gondolkozott, hanem térült-fordult, és a kofaasszony máris benne volt a kosárban sátrastul, mindenestül – s nemhogy szólni, de moccanni sem tudott a meglepetéstől.

Csak mikor a barlangba visszaértek, akkor eszmélt föl egy kicsit, és kérdezte reszketve:

– Hol vagyok? Mit akartok velem csinálni?

– Semmi rosszat – nevetett Szélfutó Pál. – Azért hoztalak ide, hogy gyógyítsd meg Hajnalfia lábát. Forrasztófüved van-e?

– De bizony van ám! – mondta szaporán a kofaasszony, s az arca egyszeriben földerült, mikor látta, hogy senki sem akarja bántani, hanem inkább a tudományára kíváncsiak. – Olyan forrasztófüvem van, amilyen a világon senkinek!

Mindjárt előszedte a motyójából a drága portékát, teát főzött belőle, s három nap, három éjjel borogatta Hajnalfia lábát. Harmadik nap reggel Hajnalfia úgy talpra szökkent, mint aki soha nem volt beteg.

Aztán ő is meg a kofaasszony is bemásztak Szélfutó Pál kosarába, és felrepültek a magas levegőégbe.

Hogy merre, hová? Nem nehéz kitalálni.

Először a szomszéd város fölé repültek, ott lerakták a kofaasszonyt sátrastul, mindenestül, ugyanoda, ahol azelőtt is árult – aztán egyenesen a király őfelsége szobájába repültek, ahol éppen ott volt Estefia és Éjfélfia is, sőt éppen azon tanácskoztak az öreg királlyal, hogy hogyan osszák meg egymás között az uralkodás gondját.

Hanem amikor a két idősebb testvér meglátta Hajnalfiát, még a vér is kiszaladt az arcukból, olyan sápadtak lettek.

S hát bizony volt is okuk rá. Hajnalfia pedig semmit nem hallgatott el, legfőképpen azt nem, hogy a sárkányt ki ölte meg, s ki hozta haza a királykisasszonyokat.

A király először nem nagyon akart hinni neki, s azt kívánta tőle, hogy tegyen bizonyságot, csakugyan ott járt-e a sárkányok országában.

Hajnalfia erre elővette a zsebéből az ezüsttojást meg az ezüstvesszőt, aztán a vesszővel megérintette a tojást.

– Felséges királyom – mondta –, mit kívánsz legjobban? Amit kívánsz, úgy lesz!

A király gondolkozott kicsit, majd így szólt:

– Egy olyan palotát szeretnék, aminek ezüstből van az udvara, aranyból valamennyi fala és gyémántból valamennyi bútora!

De még ki se eresztette az utolsó szót a száján, máris minden bekövetkezett: ott állt a palota ezüstudvarával, aranyfalaival, gyémántbútorokkal tele.

S akkor végre az öreg király is elhitte, hogy Hajnalfiát illeti a dicsőség, nem a két irigy testvért. Mindjárt meg is kérdezte tőle, hogy mivel s hogyan büntesse őket – de Hajnalfia azt mondta, semmivel, nem kíván ő nekik rosszat, éljenek békében a feleségükkel, csak a palotát hagyják el, építtessenek maguknak egy másikat, s akkor majd nem lesznek egymásnak útjában.

Így aztán Hajnalfia is megnyugodhatott végre, elvette feleségül a szépséges kis királylányt, apját, anyját megtette kulcsárnak, Szélfutó Pált az inasának – és még a kofaasszonyt is meghívta a palotába, hogy süssön-főzzön rájuk.

S még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A rókaszemű menyecske

Volt egyszer egy öreg király, volt neki három fia. Mire a három fiú felnőtt, annyira elaggott a király, hogy már a palotája udvarából se tudott kimenni. Ott üldögélt napestig az udvarban, s nézegette azt a cifra, magas tornyot, amit még ifjú korában építtetett a királyné gyönyörűségére.

Történt egy nap, hogy míg kint az udvaron üldögélt, egyszer csak egy madár szólalt meg a torony tetejében. S mikor a király meghallotta a madár szólását, úgy megifjodott rögtön, mint egy húszéves legény.

Azonnal szólt a fiainak, hogy fogják meg néki azt a madarat.

Elsőnek a legidősebb fiú mászott fel a toronyba, de mikor éppen rátette volna kezét a madárra, az elrepült.

A fiú meg leste, hogy hova, merre repül.

A messzi távolban egy erdő feketéllett, s úgy látta, hogy az erdő szélibe szállt le a madár, egy csupasz tetejű fára. Gyorsan lemászott a toronyból, s azt mondta az édesapjának:

– Megfogni nem tudtam, de láttam, hova repült, megyek utána!

– Járj szerencsével! – mondta az öreg király, s megölelte a fiát.

Az meg jól betarisznyált magának, s lóháton, fegyverrel, kopóval útnak indult. Késő este lett, mire az erdő széléhez ért. Tüzet rakott magának, s falatozni kezdett. De alig nyelt le egy-két falatot, látja, hogy egy róka szalad a sötétben, mint valami vörös árnyék. Azonnal odaszólt a kutyájának:

– Eredj, kopó, fogd meg azt a rókát, nem hívta ide senki vacsorára!

A kopó ugrott, mint a villám, de a róka még gyorsabb volt. Megtorpant, s így kiáltott fel:

– Légy kőbálvány kutyástul, lovastul!

S abban a szempillantásban kővé vált a kutya, ló, királyfi.

A madár pedig másnap reggel is odaszállt a torony tetejére, és énekelt, énekelt… S akkor a közbülső királyfi határozta el, hogy ügyesebb lesz, mint a bátyja. Gyorsan felmászott a toronyba – de ő is csak ugyanúgy járt, s ő is útnak indult nyomban. Jól feltarisznyált, lóra ült, s kutyát, fegyvert vitt magával. Öreg este lett, mire az erdőhöz ért. Tüzet rakott, vacsorázni kezdett, s ahogy falatozott, megint csak feltűnt a róka, ott szaladt el a közelben, kis vinnyogó hanggal.

– Eredj, kopóm, fogd meg azt a rókát, ne csihogjon itt a fülünkbe! – mondta a kutyájának.

Mire a róka neki is visszakiáltott:

– Légy kőbálvány te is, kutyástul, lovastul!

És úgy lett.

S másnap reggel megint csak megszólalt a madár a torony tetején. Nosza felment a toronyba a legkisebb királyfi, de a madár az ő keze alól is kiröpült, s látta ő is az erdőt, ahová visszaszökött. Mit tehetett volna mást, ő is tarisznyát vett a vállára, lovat nyergeltetett, s útnak indult kutyával, fegyverrel. Szurokeste lett, mire az erdőt elérte. Tüzet gyújtott, és eszegetni kezdett. Nem sok idő telt el, mikor a róka neki is megjelent, ott szaladt el pár lépésnyire tőle. Ő meg odaszólt neki:

– Édes rókám, ne siess úgy, gyere ide hozzám vacsorára!

– Mennék én szívesen, de félek a kutyádtól.

– Attól sose félj – mondta a kis királyfi. – De ha mégis félsz tőle, megkötöm.

Azzal elővett egy kis szíjacskát, és odakötötte a kutyát az egyik bokorhoz.

Aztán közösen elfogyasztották a rókával az elemózsiát. A vacsora végeztével megkérdezte a róka:

– Királyúrfi, te csakugyan azt hiszed, hogy a madár itt lakik valamelyik fán?

– Nemcsak hiszem, hanem tudom, a két szememmel láttam, hogy ide repült a toronyról – mondta a kis királyfi; s mindjárt fel is mutatott az egyik csupasz koronájú fára, amin látszott, valami csüng: a kis királyfi azt hitte, hogy éppen ez a madárfészek.

De a róka csak a fejét rázta.

– Jaj, nem jól hiszed te azt – mondta –, az a madár messze van még innét. De ne búsulj semmit, én majd segítek megtalálni. Ott van az a madár a Veres Király országában, az pedig nincs másutt, mint a hetedik országszélen. Annak a királynak a kertjében van egy odvas körtefa, az odvas körtefában egy odú, ott fészkel az a madár, oda költ. Akarod, hogy odakísérjelek?

– Hogyne akarnám! – ragyogott föl a kis királyfi arca, s éppen meg akarta ölelni a rókát, hogy megköszönje neki a segítséget, mikor a róka hirtelen átbucskázott a fején, és egy daliás fiatalember lett belőle, alatta meg egy tüzes paripa ficánkolt.

– Ne csodálkozz – nevetett a fiatalember a kis királyfira –, én azért csak róka vagyok, ezt sose felejtsd el.

S azzal útra kerekedtek.

Telt-múlt az idő, nem is kevés, sok nappal, sok éjszaka járt el, míg végül megérkeztek abba a városba, amelyikben a Veres Király palotája volt. Fogták magukat, és beszállásoltak az egyik vendégfogadóba. A két lovat otthagyták az istállóban, s csak úgy gyalogosan indultak neki az utcáknak, hogy szétnézzenek a városban. Mikor odaértek a király kertjéhez, a róka rámutatott az egyik fára.

– Látod-e, királyúrfi, ez az a körtefa. De jól vigyázz, mert a madarat könnyen megfoghatod rajta, hanem amikor jössz lefelé a fáról, azok a szép körték mind erőszakkal igyekeznek majd a szádba, s ha csak az egyiket is meg találod harapni, olyat csendül a fa, hogy az egész királyi őrség azonnal talpon lesz.

S csakugyan így történt. A kis királyfi megvárta az éjfélt, akkor lopódzott oda a körtefához, megkereste az odút, magához vette a csöpp kis madarat, és becsúsztatta az inge alá – hanem amikor mászott vissza a földre, hirtelen odacsapódott a szájához egy körte, s hiába nem akarta: meg találta harapni a hamvas gyümölcsöt. S akkor már nem volt mit tenni: a fa megcsendült, az őrség azonnal talpon volt, s a kis királyfit a király elé cipelték.

A Veres Király először csak végigmérte a díszes ruhájú legényt, aztán úgy szólt:

– Látom, hogy királyfi vagy, és mégis lopni jöttél hozzám! Úgy volna rendjén, hogy megbüntesselek. De megkegyelmezek neked, egy feltétel mellett.

– Mi legyen az a feltétel? – kérdezte bátran a kis királyfi.

– A Veres-tengernek partján van egy gyönyörű szép palota. Abban a palotában lakik egy királykisasszony. Ha őt elhozod nekem, szabadon bocsátlak – mondta a Veres Király. – Vállalod?

– Vállalom – mondta a kis királyfi. – De csak úgy, ha a szépen szóló madarat is magammal vihetem.

– Vigyed – hagyta rá a Veres Király. – A madár lesz a fizetséged, ha sikerrel jársz az úton. De ha üres kézzel jössz vissza, reszkess. Ha meg vissza se jössz, és szökni próbálsz, még a világ végén is megkerestetlek. Most pedig eredj!

A rókából lett legény közben kint várakozott a palota előtt, s mikor meglátta a kis királyfit, mindjárt félrehívta az egyik sikátorba.

– Most aztán nagyot vállaltál, királyúrfi – mondta –, magad se tudod, mekkorát. De bízzál bennem, majd én segítek rajtad. Teérted megteszem, mert te jó voltál hozzám.

Azzal újra útnak indultak, s addig vándoroltak, míg csak el nem értek a Veres-tenger innenső partjára. Csakhogy az a szép palota meg a királykisasszony nem ott voltak ám, hanem a tenger túlsó partján. Törték erősen a fejüket, hogy mitévők legyenek. Végül is a róka leszakított egy nagy parti lapulevelet, csónakot csinált belőle, evezőt, belevágta magát a csónakba, és odaszólt a kis királyfinak:

– Te csak maradj itt, és várj türelemmel!

Azzal csapott egy nagyot az evezővel, és abban a szempillantásban a túlsó parton termett. De akkor már híre-hamva se volt a csónaknak: egy pár gyönyörű aranycipő lett belőle. A rókából pedig egy vénséges vén suszter, a szakálla a térdét verte, s mint a kender, olyan fehér volt. A róka kezébe vette a két szép aranycipőt, s mint akinek semmi más dolga sincs, sétálgatni kezdett a palota előtt. A királykisasszony meg éppen akkor lépett oda az ablakhoz, kinézett, meglátta a csillogó cipőket. Nagyot dobbant a szíve, s mindjárt lekiáltott:

– Hallod-e, te szegény suszter, hozd fel azokat az aranycipőket, megveszem tőled jó áron.

De a suszter – azazhogy a róka – megrázta a fejét.

– Jaj, nagyon öreg vagyok én már, nem tudok én oda felmenni. A cipő meg olyan jószág, hogy vagy talál, vagy nem talál. Legjobb lesz, ha magad lesétálsz ide, királykisasszonykám, és itt felpróbálod.

A királykisasszonynak se kellett több, nyomban leszaladt, s felpróbálta a cipőket.

Hát, uramfia, úgy talált a lábára, mintha azzal együtt született volna! S ahogy illegett benne, nézegette a gyönyörű cipőket, egyszer csak felhallatszott a tenger túlsó partjáról a szépen szóló madár éneke…

A róka meg csak erre várt! És nyomban felkiáltott:

– Hipp-hopp, kis cipőim, ott legyünk mind a ketten, ahol én akarom!

És azonnal a tenger túlsó partján találták magukat, a kis királyfi mellett.

Nagyot nézett a királykisasszony, még pityeregni is elfelejtett.

– Mit akartok most velem csinálni? – kérdezte.

– Mi bizony azért jöttünk – mondta a róka –, hogy elvigyünk téged a Veres Királynak. Ismered-e őt?

– Hogyne ismerném – tört ki a zokogás a királykisasszonyból. – De én ahhoz nem megyek feleségül, akkor inkább meghalok, inkább elemésztem magam!

– És a kis királyfit, akit itt látsz magad előtt, őt se tudnád szeretni? – kérdezte a róka.

– Őt igen – mondta kis hangon a királykisasszony, és lesütötte a szemét.

– Hát akkor egyet se búsulj, felséges kisasszonykám – nevetett a róka. – Majd leszek én helyetted a Veres Király felesége! Énnekem nem kerül az sokba!

Azzal újra útnak indultak, vissza a Veres Király városába. Amikor megérkeztek, ugyanabba a vendégfogadóba szálltak, amelyikben jövet is megpihentek. A róka itt újra átbucskázott a fején, és azon nyomban szépséges kisasszony lett belőle: édes hasonmása az igazi királykisasszonynak.

S akkor így szólt a kis királyfi a maga igazi párjához:

– Légy türelemmel, kedves. Mindjárt visszajövök érted, csak elkísérem a Veres Királyhoz a mi jótevőnket.

Mikor a Veres Király megpillantotta a rókából lett kisasszonyt, még a szava is elakadt az ámulattól. Szentül hitte, hogy olcsó áron, egy kicsi madárért, a világ legszebb királykisasszonyát raboltatta el magának. Azonnal összehívatta a minisztereit, valamennyi jóbarátját, hogy még aznap este megüljék a lakodalmat. Marasztalta a kis királyfit is, de az csak hímezett-hámozott, hogy sietős az útja, indul vissza az édesapjához – és gyorsan elköszönt.

Hanem aztán este, amikor valamennyi vendég ott ült már a lakodalmi asztalnál, egyszer csak megszólal az egyik szúrós szemű miniszter:

– Király uram – mondta –, szép, szép, gyönyörű szép a mi jövendő királynénk, de azért mégse hibátlan egészen.

A vendégek összenéztek, mindenki elképedt.

– Hát aztán mi volna az a hiba? – kérdezték.

– Csupán csak annyi, hogy rókaszeme van! – mondta a miniszter.

S ahogy ezt kimondta, valamennyi szempár a menyasszonyra szegeződött. Az meg egy nagyot kacagott, lebukott az asztal alá, átalvetette magát a fején, s róka lett megint, egy nagy, lompos farkú róka – és egyetlen szökelléssel kiugrott a lakodalmas terem ablakán. Mire a vendégek magukhoz tértek, s futottak utána, hogy elfogják, lelőjék, már csak hűlt helyét találták, úgy eltűnt a sötétségben.

Pedig hát nem futott nagyon messzire a róka, éppen csak a vendégfogadóba. Ott besurrant a kis királyfi szobájába, és csak annyit mondott:

– Gyertek, indulhatunk!

Azzal összeszedték a motyójukat, és elindultak hárman.

Mikor az erdőszélhez értek, ahol a kis királyfi a rókát megvendégelte, a róka hirtelen felkiáltott:

– Látod azokat a kőbálványokat ott?

– Hogyne látnám – mondta a kis királyfi.

– Tudod, hogy azok a te bátyáid, lovastul, kutyástul?

– Az én bátyáim? De hát ki tette ezt velük?

– Én varázsoltam őket kőbálvánnyá, mert rám uszították a kutyájukat – mondta a róka. – De ha úgy kívánod, újra életre keltem őket. Néked megteszem.

– Már hogyne akarnám – mondta a kis királyfi. – Hiszen az édes testvéreim!

– Jól van, én feltámasztom őket – mondta a róka. – Csak aztán meg ne bánd!

– Én soha! – kiáltott fel a kis királyfi.

A róka meg odalépett a két kőbálványhoz, megcsapdosta őket egy vesszővel, és így szólt:

– Keljetek fel és éljetek!

S a két testvér nyomban életre kelt, hajszálra olyanok voltak, mint azelőtt.

A róka ezután elbúcsúzott a kis királyfitól meg a királykisasszonytól, de a két idősebb testvérre még pillantást se vetett. S mire felocsúdtak, már el is tűnt a sűrű erdőben. Ők meg vették a motyójukat, s indultak tovább hazafelé, most már négyen.

Hanem a két idősebb testvér hamarosan irigykedni kezdett a kis királyfira.

– Hát illik az – sugdosták egymásnak –, hogy ő, a legkisebb, ő házasodjon meg legelőbb? S méghozzá milyen gyönyörű menyasszonyt szerzett magának!

És elhatározták, hogy valamiképpen megszabadulnak az öccsüktől.

Megvárták a következő estét, s akkor tüzet raktak. De amíg az egyik rakta a tüzet, a másik elhívta magával a kis királyfit, hogy segítsen neki forrásvizet keresni. Forrást ugyan nem találtak, mert elállta az útjukat egy mély szakadék, de a gonosz testvér éppen ennek örült. Hirtelen odalépett az öccse mellé, és belökte a szakadékba. Ő maga meg gyorsan visszafutott a többiekhez, s azt hazudta, hogy egy medve elrabolta a kis királyfit, s ő is csak a szerencséjének köszönheti, hogy megmenekült.

Bizony sírt nagyon a királykisasszony, s azt mondta, inkább ő sem megy tovább egy tapodtat se, nem akar a kis királyfi nélkül élni. A két gonosz testvér persze nem sokat törődött vele, hogy mit mond.

Azt gondolták, csak sírjon, aztán majd úgyis megvigasztalódik. S vitték tovább magukkal a zokogó leányt.

A kis királyfi meg közben a szakadék alján feküdt, szeme lecsukva, az arca csupa sár, mintha élet nem is lett volna benne.

S akkor hirtelen, mint a jelenés, egyszer csak ott termett a róka. Megállt a kis királyfi mellett, és felsóhajtott:

– Ugye nem hittél nekem! Pedig én tudtam, hogy így lesz. Aki kutyát uszít az ártatlanra, az a testvérével se bánik különben. De én nem hagylak cserben, ne félj. Ha addig élek is, fölébresztelek!

Azzal uzsgyi! – elszaladt.

Tudta jól a szegény róka, hogy mit keres, csak azt nem tudta, hol keresse. Hát amint futkos erre, futkos arra, látja ám, hogy egy kígyó jön vele szemben, egy nagy csomó gyógyító fűvel a szájában. Azonnal odanyargalt hozzá, és rákiáltott:

– Kígyó koma, adjál egy kis gyógyító füvet, neked úgyis sok van, nagy szükségem volna rá!

– Dehogy adok – mondta a kígyó –, én is hét esztendeig kerestem, keresd te is hét esztendeig!

A róka nem sokat tétovázott, hirtelen megtaposta a kígyó farkát, az meg dühösen felé fordult, és sziszegve ráfújt. S ez volt éppen a jó, mert közben a gyógyító füvet is kifújta a szájából. A róka pedig felkapta, elszaladt vele, s vitte a kis királyfihoz, a szakadék aljába. Szépen bedörzsölte a fűvel a kis királyfi szemét, száját meg a szíve tájékát – s az egyszeribe fölébredt, talpra ugrott, és nagyot nyújtózott.

– Huj, de nagyot aludtam! – kiáltotta. – Hogyan történt ez velem?

– Ha én nem volnék, örökre itt aludtál volna – mondta a róka. – De azt tanácsolom, ezentúl jobban vigyázz magadra. Most pedig indulj gyorsan haza, nehogy újabb gonoszságot forraljanak ellened.

Azzal elbúcsúztak egymástól, s a kis királyfi útnak eredt.

A róka meg azt gondolta magában: „Mennyi jót tettem ezzel az emberrel, vajon meg tudná ezt hálálni? Vagy ő is csak olyan, mint a többi?”

S fogta magát, nagy kerülővel a kis királyfi elé került, lefeküdt a földre, s tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor a kis királyfi odaérkezett, látja, hogy egy róka fekszik az úton, s nem mozdul. Nagyon megesett a szíve rajta.

„Vajon nem éppen az én rókám?” – kérdezte magától.

De hát a róka mind egyforma, nem ismerte meg. Mégis azt gondolta, hogy nem hagyja ott az úton, hanem tisztességesen eltemeti. A kardjával gödröt ásott, odavonszolta a szegény párát, s még a zsebkendőjét is ráterítette.

De ennyi elég is volt a rókának. Gyorsan kiugrott a gödörből, és megölelte a kis királyfit.

– Jól van, királyúrfi, igaz ember vagy, nem bántam meg, hogy segítettem rajtad. De most már csakugyan siess haza.

Azzal pördült egyet, s elszaladt, mintha csak álom lett volna, nem pedig valóság.

A kis királyfi meg folytatta az útját.

Három napba telt, míg hazaérkezett.

Az öreg király éppen a szobájában üldögélt, és olyan erőtlen volt, olyan szomorú, mint aki az estét sem éri meg. Amióta a két nagyobbik fia hazaérkezett, egyre csak az elveszett legkisebbet siratta. És még a szép királykisasszony se tudta megvigasztalni. De hát hogyan is tudta volna, mikor mind a kettőjüknek ugyanaz volt a bánata…

S lám, most egyszerre ott állt előtte a kis királyfi, benyúlt az inge alá, elővette a kicsi madarat, s az abban a szempillantásban trillázni, énekelni kezdett. Az öreg király meg egyszerre megifjodott, mindjárt mosolyogni kezdett. Csak akkor komorodott el megint, mikor megtudta a kis királyfi történetét: hogy a két gonosz bátyja hogyan akarta elveszejteni.

– Akarod, hogy példásan megbüntessem őket? – kérdezte az öreg király. – Az lesz velük, amit te parancsolsz.

– Bizony megérdemelnék, hogy elbánjak velük – mondta a kis királyfi. – De inkább nem teszem. Adjon nekik felséges apám paripát, pénzt, amennyire szükségük van, aztán boldoguljanak, ahogyan tudnak. Csak itt ne lássam őket a palotában.

Így is történt. A két gonosz testvért az ország másik sarkába száműzték, a kis királyfi meg elvette feleségül a királykisasszonyt. Úgy beszélik, hogy még ma is élnek boldogan.

A csillagász, a lopó, a vadász meg a szabó

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember, s született négy fia. De valahogy olyan szegény maradt, hogy nem tudott egyiküknek se örökséget adni. Azt mondta hát nekik:

– Menjetek, fiaim, próbáljatok szerencsét. Tanuljatok ki valami mesterséget.

El is indult a négy fiú, mentek, mendegéltek, míg csak el nem értek egy keresztúthoz, ami éppen négyfelé ágazott. Ott aztán elbúcsúztak egymástól, de előbb megbeszélték, hogy négy esztendő múlva ugyanazon a helyen találkoznak, ha meg nem halnak addig.

Telt-múlt az idő, a négy fiú meg szépen kitanult közben. Az elsőből csillagász lett, a másodikból lopó, a harmadikból vadász, a legfiatalabból szabó. S a megbeszélt napon mindegyikük elindult hazafelé. Mikor a keresztúton összetalálkoztak, mindjárt továbbindultak az édesapjukhoz, hogy jelentsék neki: kitanulták a mesterségüket.

– Jól van, fiúk, én hiszek nektek – mondta az öreg. – De azért mégis szeretnék bizonyságot látni. Mondd csak, fiam, te csillagász, mit látsz annak a fának a tetején? De jól nézd meg!

– Hát, látok egy fészket, egy aranymadár ül benne öt tojáson.

– Na, lopó – fordult a másikhoz az öreg –, ha tenéked ez a mesterséged, lopd el azt az öt tojást, de úgy, hogy a madár észre ne vegye.

A lopó egyből fölmászott a fára, észrevétlenül ellopta az öt tojást, s odaadta az apjának. Az öreg meg letette az asztalra. Mindegyik sarkára egy tojást, az ötödiket meg a közepére. S odahívta a harmadik fiút.

– Na, fiam, te vadász, ha csakugyan ez a mesterséged, lássuk, hogyan lövöd ezt az öt tojást egy golyóval kétfelé!

A vadász rögtön fogta a puskáját, megpróbálta – és sikerült neki. Az öreg erre is csak bólintott.

– Jól van, fiam, te is jól kitanultad a mesterséged. Hanem te, negyedik fiam, te szabó, terád vár a nagy feladat most már! Úgy varrd össze ezt az öt tojást, hogy a fiókáknak semmi bajuk se legyen bennük.

A szabó nem sokat töprengett, fogta a tűt, és összevarta a tojásokat. De hogy sikerült-e az összevarrás, az még nem biztos: majd ha kikelnek a fiókák, akkor tudjuk meg.

S az öreg újra odaintett a második fiának:

– Na, lopó, vidd vissza a fészekbe a tojást, hadd lássuk meg, mi lesz pár nap múlva.

Hogy mi lett? Pár nap múlva kikeltek a fiókák, de olyan hibátlanul, hogy még az anyjuk is meg volt elégedve velük. Csak egy halvány kis piros csík volt a nyakukon: csupán ennyi nyoma maradt a szabó öltögetésének.

Így aztán az öreg is megnyugodott végképp, hogy a négy fiú jól kitanulta a mesterségét. Most már csak az volt hátra, hogy ne csak játszogassanak az ügyességükkel, hanem valami hasznost is cselekedjenek.

S akkor – hogyan, hogy nem – éppen meghallották, hogy a királynak elveszett a lánya.

A csillagász rögtön kapta a messzelátóját, s nyomban meglátta a királylányt, amint a tenger kellős közepén ül, egy sziklán. Azazhogy nem is csak ült, hanem aludt; s nem is a puszta sziklán, hanem a hétfejű sárkány ölében.

A négy fiú tüstént jelentkezett a királynál, s kértek tőle egy erős hajót, hogy majd ők megmentik a királylányt.

A hajót megkapták, s el is értek szerencsésen a sziklához.

Ott verte őket a hullám a nagy tenger kellős közepén, ők meg csak tanakodtak.

A vadász mind csak azon volt, hogy veszi a puskáját, és lelövi a hétfejű sárkányt, de a csillagásznak sehogy se tetszett a dolog. Mert mi lesz, ha véletlenül a lányt éri a golyó?

– Hanem te, lopó – mondta az öccsének –, ha a tojásokat el tudtad lopni, lopd el most a lányt!

S úgy is történt. Kikötöttek a szikla aljában, a lopó lesurrant a hajóról, s még ötvenet se számoltak, már ott volt ismét a fedélzeten, karjában az alvó királylánnyal. Aztán szélnek fordították a hajót, és elindultak a tenger partja felé.

Csakhogy azonközben a sárkány is fölébredt ám! Kinyitotta a hét pár szemét, és látta, hogy oda a királykisasszony! Azonnal felrepült a magasba, messze a sziget fölé, messze a hullámok fölé, és egyszerre a hét pár szemével megpillantotta a hajót.

„Csak ott lehet a királykisasszony, sehol másutt!” – gondolta, és tüzes forgószélként a hajó felé repült.

A vadász meg észrevette. Fölkapta a puskáját – süvített a golyó, és éppen jó helyre süvített: a kegyetlen sárkány szívébe.

Az már kevésbé volt jó, hogy a sárkány irdatlan nagy teste éppen a fedélzetre zuhant le, és az iszonyú zuhanástól ízzé-porrá ment a hajó… Alig maradt épen pár szál deszka meg árboc-csonk – azokba kapaszkodott a négy fiú meg a királylány. S csak verte, dobálta őket a hullám.

S akkor így kiáltott fel a vadász:

– Így nem maradhatunk sokáig, mert megfagyunk csuromvizesen. Te vagy a szabó, öcskös, találj ki valami okosat!

S a szabó azonnal munkához látott. Addig ügyeskedett a hullámok között, míg valahogy össze nem szedte a roncsokat, jó erős öltésekkel összevarrta őket. Csakhamar újra együtt volt a hajó, ott úszott a tengeren, ha nem is olyan büszkén, mint azelőtt, de arra mégis jó volt, hogy hazavitorlázzanak vele.

Volt is öröm aztán a királyi udvarban! Sírt az öreg király, csókolgatta az elveszett lányát, a legényektől meg azt kérdezte:

– Most azt mondjátok meg, melyikőtök érdeme a nagyobb, ahhoz adom a lányomat feleségül.

Azt mondja erre a csillagász:

– Csakis az enyém, hiszen én láttam meg, hogy hol van, a tenger közepén, a sziklán.

Mire a lopó rögtön:

– Csakis én érdemlem meg, mert én loptam el a sárkánytól.

Mire a vadász dühösen:

– Hiába loptad el, mert ha én le nem lövöm a sárkányt, valamennyiünket fölfalt volna.

Mire a szabó még dühösebben:

– Engem illet a leány, mert ha én össze nem varrom a hajót, mind odavesztünk volna a tengerbe.

S szó szót követve, majdnem hogy összevesztek. Végül is az öreg királynak kellett igazságot tenni. S azt mondta:

– Négyőtökhöz nem adhatom a lányomat feleségül, ezt ti is beláthatjátok. Hanem adok mind a négyőtöknek egy-egy királyságot. Mert szép az én királykisasszony lányom, de még szebb, ha békességben éltek.

S úgy is lett. Kaptak egy-egy királyságot, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Az égig érő fa

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, s annak egy gyönyörű felesége meg egy gyönyörű kislánya. Még alig apródesztendős volt ez a lány, mikor az édesanyja egy nap váratlanul megbetegedett, s meghalt. Búsult a király nagyon, nem evett, nem aludt, mind csak a feleségét siratta. A kislány meg vigasztalta.

– Ne sírj, édesapám, hiszen te is tudod, hogy nem egyszerre születtünk, így hát nem is egyszerre halunk meg. De hogy lássad, milyen lányod vagyok, inkább én se megyek férjhez, nem hagylak el a szomorúságodban.

Ezt mondta egyik nap a lány – s lám, mi történt másnap!

Éppen kint sétált a palota virágoskertjében, aminek a közepében egy akkora fa állott, hogy szinte az eget érte. S körbe mindenféle, ezernyi ritka virág illatozott. Itt sétált a kislány, s egyre csak gondolkodott: „Istenem, miért is mennék én férjhez? Hát találok én olyan szép kertet bárhol is, mint az édesapámé?”

De alighogy ezt gondolta, egyszerre szél indult, de olyan, hogy az óriási fát majdnem kidöntötte. Őt magát meg fölkapta a levegőbe, s a lombok közé pottyantotta. És senki nem látta, hová tűnt a lány.

Az édesapja meg csak várta otthon a palotában, de se délben nem került elő, se este. Küldte a szakácsnőt a kislány után, de az se találta. Fölkutatták minden zugát a virágoskertnek – hiába. Katonaságot parancsolt ki a városba, hogy utcáról utcára keressék – az is hiába. Szegény király végül már nem tudott okosabbat kitalálni, kihirdette, hogy a lánya elveszett, s aki tud felőle, azonnal jelentse.

De senki nem tudott semmit, még a legbölcsebb tanácsadói sem.

Míg aztán egy nap maga a király látott egy olyan csudálatos álmot, hogy rögtön felébredt tőle. Álmában ugyanis hatalmas szél kerekedett, a szél felkapott a kertjéből egy gyönyörű nyíló virágot, és az óriás fa tetejére pottyantotta. A király pedig mindjárt tudta, hogy ez a gyönyörű virág nem lehet más, csak az ő elveszett kislánya. S ki is hirdettette másnap, hogy ha kerül olyan vitéz, aki lehozza a lányát a fa tetejéről, nemcsak a fele királyságát kapja meg, de a lányát is annak adja feleségül.

Bizony, amikor ezt meghirdették, jöttek egyre-másra a királyfiak, hercegek, bárók, olyan sudár, daliás legények, mint a szép szál gyújtott gyertya. Reggeltől estig adták egymásnak a kilincset, jelentkeztek, fogadkoztak, hogy majd ők lehozzák a leányt.

Csak éppen olyan legény nem akadt, aki fel tudott volna menni a fára. Valameddig ugyan feljutott mindegyik, de előbb vagy utóbb mind visszapottyantak, s kinek a karja törött el, kinek a lába.

A király meg sírt, búsult – ez volt minden, amit tenni tudott.

Volt azonban a királynak egy kanászfiúcskája, aki a disznókat legeltette. Lehetett úgy tizenöt-tizenhat éves. Jánoskának hívták. Hát amint egy nap kiment az erdőre a disznókkal, s rátámaszkodott szomorúan a botjára – merthogy ő is sajnálta nagyon a szegény királykisasszonyt –, egyszer csak odament hozzá az egyik kismalac, és így szólt:

– Ne búsulj, Jánoska, ami nem sikerült senkinek, neked majd sikerül: te hozod le a fáról az elveszett királykisasszonyt.

Jánoska azt hitte először, hogy a füle tréfál vele.

– Mit beszélsz, te kismalac? Még hogy én hoznám le?!

– Bizony te – folytatta a kismalac. – Csak mindent tégy úgy, ahogy mondom. Menj fel a palotába, jelentkezz a királynál, de mielőtt útnak indulnál, mondjad ezt neki: „Felséges királyom, én lehozom a királykisasszonyt, de előbb vágasd le a bihaltehenet, a bőréből csináltass nekem hét pár bocskort, hét rend ruhát, s mire azok elszakadnak, akkorra én is visszajövök a királykisasszonnyal!”

– De ez még mind semmi, Jánoska – folytatta a kismalac. – Hanem amit most mondok, azt vésd az eszedbe. Amikor felérsz az óriás fa derekáig, elérsz egy vékony ágat, de olyan hosszú az az ág, mint a másfél világ hossza, s neked azon a vékony ágon kell végigcsúsznod, másképp soha nem érsz fel a fa tetejére. Mikor aztán végigcsúsztál ezen a vékony ágon, akkora leveleket találsz majd ott, hogy mindegyiken elférne egy-egy ország. S ha már ott vagy, egyéb dolgod nincs is, mint megkeresni azt az óriás levelet, amelyikre a forgószél a királykisasszonyt odapottyantotta.

Így szólt a kismalac, s a következő pillanatban már vissza is futott a többi malac közé, mintha ott se lett volna.

Jánoska meg egy nagyot rikkantott – és még aznap este jelentkezett a királynál. Megállt előtte, mélyen meghajolt, utána meg büszkén kihúzta magát.

– Felséges királyom, ha megengeded, én lehozom néked az elveszett királykisasszonyt!

A király, mióta a felesége meghalt, egyszer se nevetett még. De most elnevette magát.

– Mi jutott eszedbe, Jánoska! Éppen te? Mikor annyi daliás vitéz hiába tett próbát?

S csak nevetett újra – de Jánoska nem hagyta magát.

– Az az én gondom, király uram – mondta –, hogy mit hogyan csinálok. Tőled csak azt kérem, hogy vágasd le a bihaltehenet, csináltass nekem a bőréből hét pár bocskort, hét rend ruhát, s mire azok elszakadnak, én is újra itt leszek meg a királykisasszony is.

A király hitte is, nem is – de engedett. Levágatta a bihaltehenet, megcsináltatta a bocskorokat, ruhákat, s még útravalót is csomagolt Jánoskának, ő maga személyesen.

És Jánoska útnak indult.

A nagy csudára annyian gyűltek össze a kertben, mintha legalábbis égi jelenségre vártak volna. De csak Jánoskára vártak, aki késett egy kicsit, mert a kisbaltáját kereste otthon, anélkül pedig el nem indult volna semmi kincsért! Mikor aztán meglett a balta is, búcsút mondott a világnak – belevágta a baltáját a fába, utánakúszott, megint feljebb vágta a baltát, megint utánakúszott… S így haladt fölfelé, míg el nem tűnt a sok udvari népség szeme elől. Bizony, hosszú út volt, míg a fa derekát elérte, de még hosszabb, míg a fa derekán is sikerült túlkapaszkodnia. Ám ő csak vágta a kisbaltáját mind följebb, mind följebb, elmúlt egy nap, kettő, éjszaka lett, nappal – és még mindig nem látott semmi levelet.

Hanem egy nap aztán, mikor éppen kelt fel a nap, megpillantotta azt a keskeny ágat, amiről a kismalac beszélt neki. Bizony, olyan keskeny volt az, hogy csak hasmánt tudott reácsúszni, de úgy is lelógott a karja, lába.

„Mindegy! – gondolta magában. – Eddig úgy másztam, mint a mókus, most majd úgy csúszok, mint a kígyó.”

S tovább is indult rögtön, éppen csak falatozott egy kicsit.

Három nap, három éjszaka kúszott előre a keskeny ágon, míg végre megpillantotta az első levelet. Olyan óriási levél volt, hogy szinte az eget betakarta. S akkor Jánoska hirtelen talpra állt, behunyta a szemét, és így kiáltott:

– Szervusz, világ! – s ráugrott a levélre, mint egy béka.

Mikor utána felnyitotta a szemét, majdnem elállt a lélegzete.

– Hát itt is olyan világ van, mint odahaza? – kiáltotta.

S nem győzött csodálkozni. Olyan városok voltak odafent is, mint idelent, s még a szántóföldek is ugyanolyanok voltak. Csak éppen sehol nem látott egy teremtett lelket sem…

„Na – gondolta Jánoska –, ha ezen az óriási levélen nem találom meg a királykisasszonyt, ugorhatok a másik levélre! S ki tudja, nem éppen a százegyedik levélre vitte-e a szél a kislányt! Akkor pedig a szakállam is fehér lesz, mire odaérek… ”

Így ijesztgette-rémítgette magát, s közben járta az üres utcákat, nézte az üres palotákat, a csukott ablakokat – mikor hirtelen hangot hallott a magasból:

– Hol jársz te, Jánoska?

Ezt kérdezte a hang, ő meg gyorsan fölkapta a fejét. S kit látott meg az egyik palota hetedik emeletén, a hetedik ablakban?

A királykisasszonyt!

– Éppen téged kereslek! – kiáltott fel hozzá, s örömében rikkantott egy nagyot.

De a királykisasszony ijedten pisszet intett neki:

– Csöndesen, te, nehogy meghallja az uram, mert akkor mindkettőnknek jaj! A nagyajtó mellett van a kisajtó, ott gyere fel, de halkan!

Jánoska megkereste a kisajtót, s lopva felsietett a hetedik emeletre. És suttogva elmondta, hogy mi járatban van.

– Jaj, Jánoska! – mondta a királykisasszony. – Tudod te, hogy az én uram a huszonnégy fejű sárkány, s ha megtudja, mért jöttél, te se látod meg soha a lenti világot? Most ugyan éppen nincs itthon, de mi lesz, ha hazajön?

Így sopánkodott, de azért boldog is volt nagyon a királykisasszony, hogy végre valaki emberforma emberrel beszélhet, méghozzá olyannal, aki az édesapjáról is hírt hoz… S mindjárt enni-inni adott a bátor legénykének.

Aztán így szólt:

– Jól figyelj rám, Jánoska. Én most elbújtatlak téged egy teknő alá. Ott maradsz mindaddig, amíg elő nem hívlak. De nehogy mocorogni, tüsszenteni próbálj ott a teknő alatt!

– Jó, nem mocorgok, nem tüsszentek – ígérte Jánoska, s bebújt a teknő alá.

Éppen jókor, mert már közeledett is a sárkány. Még ugyan csak hétmérföldnyire volt, de a buzogányát úgy előrehajította, hogy azonnal kétfelé nyílt a palota nagykapuja.

S még hetet se lehetett számolni, már meg is érkezett, és rontott föl a hetedik emeletre.

– Miféle idegen szag van itt? – bömbölte. – Ki járt itt? Ki van itt? Már útközben csavarta az orrom ez az idegen szag!

– Jaj – mondta a királykisasszony –, ne haragudj énrám, odalentről feljött utánam az én kedves kis kanászom, de egyedül csak azért jött, hogy engem itt szolgáljon tovább.

A sárkány fújtatott egy kicsit még, aztán nagy kegyesen megenyhült.

– Hol van az a legény? Add elő!

– Én előadom – mondta a királykisasszony –, de ígérd meg, hogy nem bántod, mert egyedül csak azért jött, hogy a szolgálatomra legyen.

A sárkány dörmögött, mint a mozsár, de ez csak azt jelentette, hogy jól van.

A királykisasszony meg előbújtatta Jánoskát a teknő alól. A kis kanász odaállt a sárkány elé, de mire egyet is gondolhatott volna, már a sárkány hatalmas, karmos markában volt, s egyik markából a másikba dobigálta a sárkány, végig mind a huszonnégybe – aztán újra odarakta maga elé, a földre.

– Nahát, ha azért jöttél ide, hogy szolgáld a királynődet, nem bánom, maradj. Most pedig ülj le, és egyél velem – mondta a sárkány.

És ettek. Nem éppen parazsat, de olyan rengeteg kását, hogy Jánoska alig tudott felkelni utána.

S akkor kimentek együtt az istállóba, a sárkány megmutatta a lovait, marháit, s elmagyarázta, hogyan kell etetni, gondozni őket.

Hanem volt a többi ló között – az istálló szögletében, hátul – egy csikó, de ez a csikó olyan sovány volt, hogy csak feküdni tudott, felállni nem, a nagy erőtlenségtől. A többi ló meg olyan kövér volt, hogy a hasuk az almot érte.

S akkor azt mondta a sárkány:

– Valamennyi marhát, lovat etesd, itasd, pucoljad, de ezt az egy csikót, amelyik itt fekszik, ezt nem kell soha pucolnod, és enni sem azt adsz neki, mint a többieknek, hanem amikor szénát kér, zabot, amikor zabot kér, vizet adsz, de sohasem azt, amit ő akar.

Azzal otthagyta a legénykét az istállóban, és visszament a palotába. Jánoska meg mindent úgy csinált, ahogy a sárkány parancsolta. Azt gondolta, jobb előbb megnyerni a sárkány bizalmát, és csak azután próbát tenni a szökéssel.

Egy napon a sárkány elment vadászni. Jánoska meg éppen etetett az istállóban, és megállt a csont-bőr csikó mellett.

– Ó, te szegény csikó! – sóhajtott fel. – De szívesen adnék neked azt, amit te kívánsz… De láthatod, az én szolgálatom se könnyű.

Megszólalt erre a csikó:

– Látom, jó szíved van, Jánoska. S nekem ennyi elég. Ha meghallgatsz, segítek rajtad.

– Beszélj, beszélj, csikó! – mondta Jánoska izgatottan, és odakucorodott melléje.

A csikó meg folytatta:

– Eredj a királykisasszonyhoz, és kérd meg, hogy valahogy tudja ki a sárkány urától – édes beszéddel, okossággal –, hogy hol s miben tartja az erejét. Aztán gyere vissza hozzám, s mindent mondj el nekem.

Úgy is lett. Jánoska beszélt a királykisasszonnyal, az meg megígérte, hogy megpróbálja a lehetetlent.

Egyszer, amikor megint vadászatból jött haza a sárkány, olyan bőséges, finom vacsorát adott neki, amilyet csak akkor főz az asszony, ha nagyon szereti az urát. S vacsora után kedveskedve beszélni kezdett hozzá:

– Te csak mindig vadászni jársz. Pedig úgy kívánnám, hogy egy nap itthon ülj velem.

– Aztán miért? Csak nem félsz egyedül?

– Félni nem félek – mondta a királykisasszony –, de szeretnék egyszer kérdezni tőled valamit.

– No rajta, halljam! – morzsolta a szót a sárkány. – Most jót vacsoráztam, most kérdezhetsz akármit.

A királykisasszony nagy lélegzetet vett, aztán kinyögte:

– Azt szeretném tudni, hogy hol tartod az erődet?

Huj, micsodát bömbölt erre a sárkány! Az egész palota beléreszketett.

– Az én erőm? Azt senki se tudhatja! Még te sem! Hallod?

A királykisasszony meg úgy tett, mint akit a szíve mélyéig megsértettek.

– Akkor nem is szeretsz te engem igazán – mondta. – Úgy látszik, csak a főztömet szereted…

No de erre a sárkány is kénytelen volt megenyhülni. Féltette nagyon a finom ebédeket, vacsorákat, amiket a királykisasszony kénytelen-kelletlen főzött neki – inkább azt mondta hát:

– Jól van, elárulom, de csak az egyvilágon neked, senki másnak. Ott van az én erőm kint az erdőn, ahol az ezüstmedve él, amelyik minden délben az ezüstpatakhoz jár vizet inni. Azt a medvét ha valaki meglőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy vaddisznó; ha ezt a vaddisznót valaki lelőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy nyúl; ha ezt a nyulat valaki lelőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy skatulya; ha ezt a skatulyát valaki két kővel összetörné, találna benne kilenc darazsat – s hát, ha tudni akarod, ebben a kilenc darázsban van az én erőm! Ha valaki ezeket elpusztítaná, annyi erőm se maradna, mint egy beteg légynek.

Így szólt a sárkány, s mindjárt nyúlt is a kancsó után, hogy egy hatalmasat igyon. Aztán a királykisasszonynak nyújtotta a kancsót.

– Gyerünk! Most igyunk a te egészségedre!

A királykisasszony azonban csak úgy csinált, mintha inna: a bort titokban a földre öntötte. A sárkány meg újabb kancsót hozott elő, és újra ivott.

– Most kire igyunk? – kérdezte rettenetes hangon.

– Hát a Jánoska egészségére!

– Legyen! – bömbölte a sárkány, s ivott.

Aztán megint a királykisasszonyt kínálta, majd újra maga kezdett el vedelni.

– És most… most kire igyunk? – kérdezte.

– Arra, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy a legjobban szeretnénk! – felelte a királykisasszony.

S a sárkány az utolsó cseppig kiitta a bort. Kiitta, de aztán el is dőlt rögtön, mint egy darab fa. S úgy horkolt, hogy a szélkakasok azt hitték kint a háztetőn, megjött a vihar.

De csak Jánoska érkezett meg rohanva az istállóból. A királykisasszony meg nyomban elmondta neki, amit a sárkánytól hallott. Több se kellett Jánoskának, szaladt vissza a csikóhoz, s rendre elmondta az ezüstmedvét, a vaddisznót, a nyulat, a skatulyát meg a darazsakat.

Mire a csikó fölkapta a fejét.

– No, Jánoska – mondta –, most aztán eredj, csinálj tüzet egy öl fából, várd meg, amíg parazsára ég, s akkor hozz ide nekem három lapáttal belőle.

Jánoska pedig ugrott s engedelmeskedett. Tüzet csinált, és vitte a parazsat. A csikó meg felnyalta mindet egy szempillantás alatt, és rúgkapálva felpattant fektéből.

– Eredj, nyisd ki az istálló ajtaját! – nyerítette.

S Jánoska úgy tett.

A csikó kiszáguldott az istállóajtón, felnyalta az öt fa maradék parazsát, és azonmód aranyszőrű paripa lett belőle, még egy ötödik lába is odatermett hirtelen a négy másik mellé.

– Most pedig eredj a pincébe – mondta –, tudod, hol a kulcs. Találsz lent egy aranynyerget, egy rend aranyruhát, öltözz fel hamar, hozd fel a nyerget, tedd a hátamra, de ott ne felejtsd az aranykardot, ami a falon lóg, kösd a derekadra azt is!

Jánoska szót se szólt, rohant, vette az aranyruhát, belebújt, a kardot felkötötte, a nyerget a csikó hátára dobta – s már repültek is, mint a villám, neki a sárkány erdejének, az ezüstpatak partjára.

S ott azt mondta a csikó:

– Ne félj, Jánoska, semmit! Amíg én itt vagyok, addig ketten vagyunk, a medve meg csak egyedül van!

Bár ugyan a medve akkor még sehol se volt, mert még nem jött el a dél. De délben aztán cammogva előtűnt a sűrűből az iszonyú hatalmas állat. Jánoska sóhajtott egy nagyot, csettintett a csikónak, s az, mint a nyíl, odavágtatott a medve mellé, s úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy az ezüstmedve menten lebukott a földre. Jánoska meg kettéhasította a fejét. S csakugyan – egy vaddisznó ugrott ki belőle! De az is csak úgy járt, mint a medve, a csikó megrúgta az ötödik lábával, s Jánoska annak a fejét is kettéhasította. S akkor meg előugrott a nyúl. Szaladt volna az is, de hiába: utolérte a csikó lába, utolérte a kard… S a nyúl fejéből kiesett a skatulya. Jánoska meg fogta a két követ, amit az iszákjában magával hozott, s úgy agyonzúzta a skatulyát, hogy csak egy kupac foszladék maradt belőle, semmi más. És ez lett a sorsa a kilenc darázsnak is.

Miután mindezt elvégezték, hazaszáguldottak a palotába.

S mit látnak!

A sárkány erejét vesztve hentergett a földön, és átkozódott, mint a tüzes eső. De már csak átkozódni tudott, ártani nem. Jánoska pedig mind a huszonnégy fejét levágta a rettenetes házigazdának, hogy átkozódni se tudjon többé soha.

S akkor a csikó megkérdezte:

– Most aztán beszélj, Jánoska, mit akarsz. Itt akarsz király lenni, ebben az országban? Mert ha igen, maradhatsz itt is, most már minden a tiéd itt. De ha úgy akarod, vissza is térhetsz a földre, s a királykisasszonyt is magaddal viheted.

Mire Jánoska így válaszolt:

– Édes csikó komám, köszönöm a szíves ajánlatot, de én inkább hazamegyek, oda, ahol születtem. Meg hát az öreg királynak is megígértem, hogy a lányát visszaszerzem, és visszaadom néki.

– Legyen úgy! – nyerített a csikó. – De akkor már vigyél magaddal annyi kincset, aranyat, amennyit csak akarsz, mert van itt abból elég. Aztán üljetek a hátamra mind a ketten, úgy gyorsabban hazaértek.

S úgy is lett. Jánoska megrakta a zsebeit meg az iszákját arannyal, maga mellé vette a nyeregbe a királykisasszonyt, behunyták a szemüket – s mire kinyitották, már otthon is voltak, az öreg király palotája udvarán. A csikó meg hipp-hopp! – már el is tűnt mellőlük, csak egy kicsi aranyló folt látszott az égen, mint valami cikázó levél, amit a szél felkapott a magasba.

Egy darabig még nézegettek utána, így búcsúztak el a megmentőjüktől, aztán bementek az öreg királyhoz, aki már majdnem halálán volt, a nagy szomorúságtól. Előbb csak Jánoska állt oda eléje, és így szólt:

– Felséges királyom, elhoztam a kedves lányodat, aki után annyira vágyódtál!

Az öreg király erre egyszerre megéledt:

– A lányomat? Hol van?

– Itt vagyok, édesapám – lépett elő a királykisasszony, és odaborult az édesapja vállára. Először csak ők ketten sírtak örömükben, de aztán már hárman, együtt.

S akkor az öreg király a két fiatal vállára tette a kezét.

– János fiam – mondta –, mától fogva te vagy ennek az országnak a királya. De ami még nagyobb kincs, mától fogva a lányom is a tiéd. Éljetek boldogan!

És még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A vaddisznó, aki hajnalcsillag volt

Hol volt, hol nem, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyen is túl, volt egy nagy erdő, az erdőben egy nagy tó, s ebben a tóban temérdek sulyom. Ezt a sok sulymot senki emberfia nem ette, mégis mindig elfogyott őszre. Pedig volt a tó közelében egy csőszház is, abban lakott, hol meg nem lakott a csősz, aki az erdőre meg a vadakra vigyázott; de a sulyom felől ő sem tudott semmit.

Történt egyszer, hogy a király ott vadászott ebben az erdőben. Vad bőviben volt, szarvas, róka, vaddisznó – még medve is akadt; így hát jól felkészültek a vadászok.

Legelőbb azt beszélték meg apróra, hogy mint is legyen a vadászat. A király kikötötte, hogy őt senki ne kísérje; a maga szemével akarja meglátni, maga kezével lelőni, ha valami szép vad elébe fut. Mindenki járja a maga útját, aztán estére kürtölnek majd, s akkor mindenki eldicsekedhet a szerencséjével.

Ezen aztán váltig csodálkoztak az udvari emberek. Ki hallott már olyat, hogy a király álló nap egyedül járja az erdőt? Ki ad neki egy ital vizet? Ki ad enni, ha megéhezik? Ki viszi utána a teméntelen puskagolyót? Aztán meg el is tévedhet – s majd ott maradnak árván, király nélkül. Nem, ezt nem lehet megengedni.

Ezért a legfiatalabb vadász, Vencel odasomfordált a királyhoz, és azt mondta szép lassan:

– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, de én bizony magadra nem hagylak. Veled megyek, és ígérem, hogy még egy sánta szarkát sem lövök, csak ott leszek melletted.

A király először elkergette a legényt, de az nem tágított, egyre csak ott sündörgött körülötte. Végre is mit volt mit tenni, ráhagyta, és odaadta neki az aranyos tarisznyáját. Vitte a kis vadász boldogan, még az ágakat is elhajlította a király útjából. Mentek a fák közt erre-arra, s közben figyelmesen hallgatóztak, honnan jön a vad.

De nem jött sehonnan, mintha mind a föld alá bújt volna. Csak jó sokára, alkonyattájt vette észre a legény, hogy nem messze tőlük egy vaddisznó csörtet, és maga előtt tol egy taligát.

– No, ez aztán furcsa szerzet! – állt el a lélegzete, s megbökte a királyt. De azt nem kellett bökni, az már azt is észrevette, hogy a taligában egy gyönyörű kislány ül, öklöcskéjére hajtja a fejét, s a haja olyan, mint a göndör arany.

– Ilyen furcsát se láttam még! – ámuldozott a király, s vigyázva mindketten a vaddisznó után lopakodtak.

Az pedig egyenesen a sulymos tó felé igyekezett. A partjánál megállt, a taligát földre eresztette, és máris indult neki a víznek, hogy belegázoljon.

A király alig bírt magával. Rögtön kigondolta, hogy elkéri, megszerzi valahogy a gyönyörű csöppséget, és elviszi haza a palotába, a feleségének úgysincs gyermeke.

Azzal előlépett a fák közül, és odaszólt a legénynek:

– Eredj, kérdezd meg tőle, mit akar ezzel a kislánnyal!

A vaddisznó nem ijedt meg tőlük, sőt inkább úgy látszott, hogy kereste is őket. A legény kérdésére nem válaszolt semmit, de amikor látta, hogy a király nem tudja levenni a szemét a kislányról, megszólalt szép emberi hangon:

– No, királyom, nem mondok én semmit, hanem itt hagyom ezt a kislányt, és rád bízom. Ha eljön az ideje, úgyis sok örömöd lesz benne.

S mint aki jól végezte dolgát, besétált a vízbe, és eszegetni kezdte a sulymot. A kislány kacagása meg úgy csengett, mintha muzsikáltak volna valahol.

Hát boldog volt a király, nem gondolt már a vadászatra, semmire, csak azt várta, hogy mielőbb a palotában legyen. De előbb még visszafordult a vaddisznóhoz.

– Azt mondd meg legalább, kié ez a szép gyermek.

A vaddisznó kiemelte fejét a vízből, és úgy mondta nagy csámcsogva:

– Majd megtudod, ha sokáig élsz.

És vígan falatozott tovább.

A királyt fúrta kíváncsiság – de ha már így van, így van, az a fontos, hogy a kislány az övé ezentúl, akárkié volt is. S nagy boldogan ölébe kapta a gyermeket, aki mindjárt úgy simult hozzá, mint egyik hajszál a másikhoz.

De halljatok csudát, mikor kiemelte a taligából a gyermeket, egyszerre olyan ragyogás lett a szürkülő erdőben, hogy a fa meg a fű szinte szikrázott körülöttük. A taliga tele volt mindenféle gyönggyel, drágakővel!

A vadásznak is káprázott a szeme, a királynak is. Ugyan kié lehet ez a rengeteg kincs ebben az egyszerű taligában? Csak visszamentek a tóhoz, és megkérdezték a vaddisznót, ugyan kié ez a sok kincs a taligában.

– Kié, kié! Hát azé, aki felneveli az Erdőnleltet!

Csak ennyit mondott, szóval se többet.

Így hát nem volt mit várjanak, elindultak haza, a király az ölében vitte a kislányt, a legény meg a taligát tolta utánuk.

Mikor hazaértek a palotába, a király rögtön hívatta a felesége szolgálóját, és karjára adta a gyermeket.

– Vidd be a királynénak, s mondd meg, hogy ezt hoztam néki ajándékba!

Bezzeg nem örült a királyné az ajándéknak! Toporzékolva rohant a király elé.

– Mit gondol felőlem kigyelmed? – kiáltotta. – Hogy bárki porontyát magamhoz veszem? Csak vigye vissza oda, ahol eddig volt a lány. Én a szeretetem megtartom a magam gyermekének, nem pazarolom el senki fiára, lányára.

S úgy elrohant, hogy minden ajtót becsapott maga mögött.

Bizony, szívtelen volt ez a királyné, nem tudta, mit csinál. Annyira nem tudta, hogy még bajt is zúdított magára! Ettől kezdve a nap nem sütött be többé a szobájába, s ha ment az úton, a kertben, akkor is mindjárt árnyék lopakodott oda, ahol ő járt – de a makacsságából mégsem engedett.

A király azonban nem veszítette el a türelmét. Gondolta, egyszer majd másképp lesz. S csakugyan, még egy év sem múlt el, fia született a királynénak, szép, derék fiú, s ahová a bölcsőjét rakták, egy kicsi napsugár mindig odasütött – ennek örült legjobban a királyné. És a király is boldog volt, mert reménykedett, hogy talán most fölenged a felesége dacossága, s végre a kis Erdőnleltet is szívükre ölelhetik.

De korai volt az öröm, a királyné hallani sem akart a dologról.

Mit tehetett a király, magához hívatta a fiatal vadászt, aki vele volt az erdőn, és tudott mindent.

– Hallod-e, Vencel fiam – mondta –, a feleségem nem tudja, mit csinál, de én nem tehetek ellene semmit. És a kis Erdőnleltet sem tudom hova rejteni már. Arra kérlek hát, neveld fel, mintha igazában királykisasszony volna. Minden drágaságot, amit a talicskában találsz, vigyél magaddal, s éljetek boldogan, bőségben. Aztán majd elválik egyszer, hogy kinek a gyereke Erdőnlelt, s miért ilyen gyönyörű.

Így történt, hogy a kis Erdőnlelt a vadászéknál nevelkedett fel. A vadász szép kastélyt építtetett, s úgy tartotta a kislányt, mintha királykisasszony volna. Az idő meg telt, évre év rakódott.

A palotában a fiúcska cseperedett legénnyé, a kastélyban meg a hajdani Erdőnlelt világszép leányzóvá. Most már sok öröme telt a királynak mindkettőben. A fiú bátor volt és mégis szelíd, s nagyon szerette az apját; a kislány meg, valahányszor a király meglátogatta, mindig dalolt, táncolt neki, s ha elbúcsúztak, most is úgy simult hozzá, mint egyik hajszál a másikhoz.

Persze a királyné minderről semmit se tudott. És sokáig a fiú se. De egyszer mégis azt találta kérni az apjától, hogy vigye el őt is a vadászékhoz. A király megörült a fia kívánságának – s szép titokban még aznap ellovagoltak.

Micsoda öröm volt, mikor a két fiatal megpillantotta egymást! Úgy beszéltek meg mosolyogtak rögtön, hogy nézni is boldogság volt. Estig se fogytak ki a szóból, mintha csak ők ketten lettek volna a világon.

Mikor mentek hazafelé, a királyfi nagy hallgatás után így szólt az apjához:

– Édesapám, köszönöm, hogy elhozott ide engem. Erdőnlelt énrám várt, én meg őrá, egy a mi szívünk gyökere-ága. Mától kezdve mindennap kijövök ide hozzá, s ha édesapámék is megengedik, feleségül veszem őt!

A király elmosolyodott, de azért a fejét is csóválgatta.

– Jól van, édes fiam, én nem bánom, én szívem szerint kívánom, de mi lesz, ha édesanyád nem nyugszik bele?

A kis királyfinak elkomorodott az arca.

– Akkor bizony nem látnak engem többé édesapámék, úgy elbujdosom, hogy csak a szél hoz majd hírt rólam, ha elpusztulok…

Hát nagyon elbúsulta magát a király, s mihelyt megérkeztek, mindent elmesélt a feleségének.

A királyné pedig reszketni kezdett egyszerre. Rikácsolt és csapkodott, s mérgében mindent összetört, ami a keze ügyébe akadt. Vagy fél napig tombolt, akkor eltökélten azt mondta:

– Márpedig Erdőnlelt nem lesz az én fiam felesége. Elég király van a szomszédban, mindegyik szívesen látná a mi fiunkat, s megosztaná vele a trónját. A menyasszonyt majd én választom ki!

És mondta, mondta a királyné a magáét… – de a király se hagyta. Utoljára pedig csendben megkérdezte: mi lesz, ha világgá megy a fiuk, és soha nem látják többé?

Erre végképp megrémült a királyné, mert ezt nem tudta volna elviselni, úgy szerette a fiát. Hangja is csillapodni kezdett, és végül mindenbe beleegyezett.

– Legyen hát úgy, ahogy a fiam akarja… – zokogta – csak ő legyen boldog.

S mikor a fiú bement hozzá, hogy megköszönje a jóságát, már mosolygott is halványan. S akkor egyszerre besütött a nap az ablakon, és nagy fényességgel egy galamb repült a szobába, aki nem volt más, mint maga a Napkirályné, s burukkolva így szólt:

– Gőgös királyné voltál, de megjavultál, hát felejtsük el, ami rossz volt. S most már én is elmondhatom, amit eddig senki se tudott. A kis Erdőnlelt az én uram, a Napkirály leánya, akit elátkozott a Felhőkirály, mert szebb volt az ő lányánál. És a sok drágakő, amit a talicskában találtatok, csupa égi csillag, amit én hullattam oda.

Ennyit szólt a galamb, aztán elrepült. De ott maradt a boldogság a palotában, amit oly soká nélkülöztek. S a királyné mindjárt útra kelt a fiával, hogy meglátogassák a menyasszonyt.

A kis királylány már kint várta őket a kastély kapujában. Tüstént leereszkedett a királyné elé, és megcsókolta ruhája szegélyét. Most már a királyné is nagyon megszerette a lányt, és szánta-bánta, hogy korábban olyan rossz volt hozzá.

Így aztán a lakodalommal se vártak sokat. Megesküdtek, és odaköltöztek a palotába. Több kincsük-gazdagságuk volt, mint az öreg királynak; a talicska sose fogyott ki, a Napkirályné gondoskodott róla, hogy mindig legyen benne drágakő.

Mikor a lakodalom elmúlt, s már minden fáradtságot kialudtak, a kis királyné megkérte az urát, hogy vinné el ahhoz a tóhoz, ahol az édesapjuk, az öreg király hajdan találta őt. A fiatal király boldogan beleegyezett, de maguk mellé vették az öreg Vencel vadászt is, aki jól ismerte az erdő minden zegét-zugát.

Alig értek a csőszházhoz, Vencel csudálkozva látta, hogy a tó nincsen sehol. De hát hova lett? Hiszen mindig ott volt, el csak nem lophatták. És megkérdezte az öreg csőszt:

– Hová lett innen a tó, amelyikben mindig sulyom termett?

A csősz rábólintott.

– Most vagy három hete úgy megsütötte a nap, hogy menten kiszáradt. Azóta nincsen.

– És a vaddisznók… azok hova lettek? – kérdezte Vencel.

– Azok – dörmögte a csősz – elmentek makkolni az erdőbe, csak a legöregebb maradt itt a ház véginél, annak már makk se kell.

– No, mi azt az öreg kocát megnézzük – mondta a vadász, s mind a hárman elindultak a kis ház végéhez. Váltig mondta a csősz, hogy nem érdemes, nincs azon mit nézni, már csak döglődik szegény – de ők annál kíváncsibbak lettek. A kis királyné még egy csupor tejet is kért a csősztől, és úgy sietett az ura után.

Mikor odaértek, látják, hogy egy nagy, tüskés szőrű vaddisznó fekszik a fűben, a hátát a napnak veti, és már alig szuszog. A kis királyné rögtön odatérdelt a koca mellé, és ölelte, csókolta. Az meg felugrott, és olyan röfögést csapott, hogy a fák meginogtak a nagy hangtól.

– Hát megismertél? – mondta aztán emberi szóval, s szinte sírt az örömtől, hogy a kis királyné nem felejtette el az ő régi dajkáját.

Mert ez a vaddisznó – és ezt se árt, ha tudjuk – nem volt mindig vaddisznó, hanem őt is a Felhőkirály átkozta el. Ő volt a hajnalcsillag az égen, ő volt a dajkája a Napkirály lányának. S most, hogy megérezte, hogy nem halt ki a hála Erdőnlelt szívéből, egyszeriben fölmelegedett, és elmúlt az átok is: a vastag bőr lehullt róla, és újra hajnalcsillag lett. Ott a szemük előtt felröppent a magasba, és azóta is fent ragyog.

Legszívesebben akkor néz be a palota ablakán, mikor a fiatal királyné a bölcsőt ringatja, vagy az öreg királyné a kis unokáját altatgatja.

Eddig volt, mese volt, aki hallgatta, azé volt.

A füstben lakó vénasszony

Élt egyszer egy leány meg egy legény, farsangkor jól megnézték egymást, nyáron összevesztek, ősszel lakodalmat ültek.

Mindez sorjában így történt.

A szóban forgó leányzóba különösen nagy természet szorult. A nyelve, szeme, keze, mindene nagyon a helyén volt; s leány létére elnevezték Ember Katinak.

Farsangkor is ő csinálta a legtöbb bolondságot. Bogáncsot dobigált a legények hajába, kos hátán lovagolt, a kos szarvába lyukat fúrt, teleöntötte márccal, és szalmaszálon onnan szürcsölte az édes levet. Ilyet senki más nem tudott kitalálni.

Legkevésbé Balik Zsiga.

Ő behemót legény, de szelíd; csöndes, de bivalyerős. Még a legnagyobb zenebonát is méltósággal hallgatja, s csak akkor rikkantja el magát, mikor elül a lárma.

– Ihaj! – szól ilyenkor, és rezeg a padlás.

Így volt ez farsangkor is. Táncolt a fiatalság, Balik Zsiga meg komoran nézte. Közben magánakvalóan iszogatott, s azt találgatta: milyen lány is kellenék neki?

És sorba vette a jelenlevőket, Ez sem… ez sem… ez sem. Hát ki?

Az egyik lánynak csupa tüskével volt kipitykézve a szoknyája, s mind csak egyedül rázogatta magát a lampionos teremben, senki sem táncolt vele.

„Persze, félnek a tüskétől – dörmögte a legény. – Hát majd én letöröm őket!”

S türelemmel megvárta, míg csend lett; ekkor gyorsan odalépett a lány háta mögé, és kieresztette a hangját:

– Ihaj!

A szoknya rettenve megperdült: Ember Kati szembe találta magát Balik Zsigával.

Most látta csak Zsiga, milyen volt a leány! A haja csücskösre fonva, mint a tüske, a szeme parázslott, a korom meg mind lehullott az arcára, itt fekete volt, ott szürke – ilyet csak alvó ember tudna sokáig nézni.

A legény megrázkódott tőle, s behunyta a szemét. Fejét fogva kirohant a teremből – nem válogatott tovább menyasszonyt.

A lánynak azonban nagyon fülébe csengett az az ihaj – így még senki se mert szólni hozzá. És rögtön Zsiga után futott.

– Megállj! – kiáltotta. – Ittfelejtettél valamit…

– Micsodát? – fordult vissza a legény.

– Engem… – mondta Kati, de egészen olyan hangon, mint mikor a váratlan melegtől a jég csöpögni kezd. Aztán felkapott a földről egy kis kásás havat, és letörölte vele az arcát. Abban a pillanatban olyan hamvas szép lett, olyan ártatlan, mint a frissen szedett gyümölcs; még a haja is lágyan göndörödött le a vállára.

Volt min töprenkedjen Balik Zsiga, hogy most már melyik arca igazi a leányzónak? S úgy döntött, hogy vár farsang utánig, akkor majd csak világosság derül a dologra.

Peregtek a napok, mint máskor.

Együtt jártak el a fonóba, a játszóba – de csudák csudájára Ember Kati viselkedett mindenütt a legpéldásabban. Csupán egyszer feledkezett meg magáról. Éppen kint heverésztek a domboldalon, a zöld füvön, s daloltak, mesét mondtak – ezt hívták ők játszónak. De mikor megszólalt a harang, úgy illett, hogy mindenki elhallgasson. Kati meg épp akkor kezdett rá:

 

Hej, pintyőke, pintyőke, Ráültem a tűzhelyre, A tűz alám pattintott, Torkom nagyot sikkantott…

 

Mindenki rosszallóan nézett rá, de legmorcosabban Zsiga. Csendben megszorította a lány csuklóját, és sokat ígérő pillantással odasúgta a fülébe: ihaj!

A varázsszó segített. Kati szende képpel hallgatta a harangszót, még fehér margarétát is tűzött a hajába. Így sétáltak haza a faluba este, kéz a kézben, öröm volt rájuk nézni. Már azt is suttogták, hogy hamarosan meglesz a lakodalom.

S hát kellett is, hogy meglegyen, mert a szőlő már elvirágzott, permetezni is muszáj volt; úgy lett volna rendjén, ha ősszel egy-pár, egy-gazdaként szüretelnek.

Egy nyár eleji napon kimentek a szőlőbe, Zsiga vitte a permetezőgépet, Kati meg kosarában az elemózsiát. Mikor eljött az ebédidő, odakiáltotta a legényt a bogrács mellé, ő maga meg ugrálós jókedvvel guggolt a tűz mellett; hol megpiszkálta, hol meg fújta, maga se tudta, mért, de mintha minden szikra őt csiklandozta volna. S közben így dudorászott:

 

Zöld erdőben jártam, tölgyfa tüzet raktam, addig rakosgattam, a kötőmre pattant, raktam a kosárba, vittem a vásárba. Kérdik a vásárba: Mi van a kosárba? Rókabőr-e? Kutyabőr-e?

 

Zsiga ebben a pillanatban ért oda, és gyanútlanul azt találta mondani:

– Rókabőr.

Kati szeme megvillant, s csak úgy guggon ülve, rávágta:

– Nem igaz, kutyabőr!

Zsiga nem értette, hogy mért olyan fontos ez. Hát nem mindegy? S elnevette magát.

De Kati annál jobban pörölt, már a parazsat csapkodta.

– Ha nem mondod, hogy kutyabőr, nem eszel a kosaramból, itt rögtön kiburítom a bográcsot!

S nagy szeleverdin mindjárt ledöntötte az ágasfát, a paprikás lé beleloccsant a tűzbe, és egyszerre büdös füstbe burkolta a leányt. Mikor kiemelkedett a füstből, Kati akkurát olyan volt, mint farsangkor, a haja is ugyanúgy csavarodott.

Zsiga gyorsan rádörrent, mint máskor – de most nem volt foganatja az ihajnak. A lány csak hadarta a magáét, és csípőre tett kézzel rugdosta a tüzet.

– Mondod-e, hogy kutyabőr? Másképp nem lesz ebéd!

Balik Zsiga nem mondott semmit. Rendben elrakta a permetezőgépet, és döngő léptekkel elvonult.

Kati meg ott maradt – keservesen egyedül.

– Hát már ennyit se tesz meg nekem a rózsám?… – sírta. – Már ennyit se?… Jaj, én szerencsétlen életem… minek is botlottam bele… pedig nem tudok nélküle élni!

Mit volt mit tenni, el kellett menni ahhoz a vénséges vénasszonyhoz, akinek efféle ügyekben tudománya volt.

De hol lakik az?

Pontosan ott, ahol senki se gondolta volna: a falu közepén, a papék mellett. Nappal igen jámbor volt ez a vénasszony, de éjszaka mindig megetetett egy fekete tyúkot. Ez a tyúk aztán addig karatyált az illetékes ablak alatt, míg meg nem értették odabent, hogy a vénasszonyhoz most bátran elmehetnek.

Kati ugyanígy járt; a párnáját telesírta már, mikor egyszer csak figyelmes lett a karicsálásra. Rögtön felöltözött, és kiszökött az ablakon.

– Né csak! – csodálkozott. – Egy tyúk okosított ki.

S szó nélkül elindult a tyúk után. A paplak előtt kicsit megborzongott.

– Juj, csak nem ide viszel engem?

Nem éppen oda, hanem melléje.

A vénasszony a kemencepadkán ült, és aszalt vadkörtéből fűzött, rengeteg hosszú olvasót morzsolt. Csak úgy mellékesen rápislantott a lányra.

– Baj van, ugyi? – dödögte.

– Baj… – lehelte a lány. – Összevesztem a rózsámmal, szeretnék kibékülni vele. Hogyan fogjak hozzá? Én még senkivel nem békültem… de most meghalok, ha nem békülhetek. Tanítson meg, öreganyám, hogy kell azt csinálni.

A vénasszony ötölt-hatolt, mintha ebben mindenki segíthetne, csak ő nem.

– Haj, haj, lányom – mondta –, én inkább csak összeveszíteni tudok, galambot a gerlicemadárral, embert az asszonnyal, lovat a szamárral… Hanem az én menyem, az ért a békítéshez. De hát az a füstben lakik.

– Hol? – ijedt meg a lány.

– A füstben.

– No, akkor én sose találom meg…

A vénasszony csendben pergette az olvasót.

– Nem ám, ha én nem küldelek oda.

Kati erre mindjárt könyörögni kezdett: ígért fűt-fát a vénasszonynak, csak mutassa meg, merre is menjen.

Az meg hagyta, hogy rimánkodjék. Így telt az idő éjfélig, a lány arca már csurom harmat volt a könnytől.

Akkor a vénasszony görnyedten fölállt, és kinyitotta a kéményajtót.

– Ergye hát! – mondta. – De előbb a lábad dugd be, csak azután a fejed. A menyemet meg tiszteltetem, megmondhatod neki.

Avval betaszította a lányt a lyukon, hogy hozzásegítse az elhatározáshoz. És máris kattant az ajtó retesze.

Kati először szeppenten nézett körül – de aztán nagyot dobbant a szíve. A sötét kéménylyukban egy karszéket pillantott meg, s azon egy még vénségesebb vénasszony ült.

„No lám csak, nem is kellett gyalogolni sokat” – s vigyázva közelebb hajolt, hogy megsimítsa a banyát.

– Öreganyám…

De alighogy kimondta, a banya elmállott, széjjelment, mint a köd.

„Hát ez hová lett? – rémüldözött. – Hiszen a két szememmel láttam, hogy itt volt!”

S hogy erőt gyűjtsön, pihegve leült a karszékre.

De mihelyt ráült, már az se volt sehol, ő pedig egyszeribe lehuppant a pernyecsomóra. Ott meg olyan melege lett, hogy menten föl kellett ugornia. Igen ám, de ahogy felugrott, kiütötte a kéményt – és máris kint volt a feje a szép holdvilágos estében.

Kati úgy érezte hirtelen, hogy ahol eddig járt, az csak tornáca volt a vénasszony házának, igazában most került be a kürtőbe: bármerre nézett, szikrák hunyorogtak fölötte, de azok között is volt egy legnagyobb – talán a banya jobbik szeme?

És illendőségből ő is behunyta a fél szemét. Behunyta, fölnyitotta, behunyta, fölnyitotta…

Így végképp szem elől veszítette a banyát; csak a csillagok maradtak vele meg a hold. Rettentő félelem szállta meg, ült a kémény csücskében, s szinte maga sem tudta, hogyan varázsolódott oda. Mi lesz, ha meglátják? Mit szólnak a papék? Mit szól majd Zsiga?

S csak sírdogált, az eget meg a kihalt utcát nézte, de egyformán messze volt mind a kettő. „Bárcsak repülni tudnék!” – sóhajtotta; csak ahhoz még nem volt elég a tudománya. Ha ugyan valami meg nem tanítja rá…

Aztán az is meglett.

Hirtelen fölneszelt, hogy nem messze a háztól gyenge zaj közeledik. Mindjárt kinyújtózott jobban, hogy lásson is, halljon is – és íme, ezt látta: egy lány meg egy legény kéz a kézben mentek az úton, a legény csak hallgatott, és a lány folyton sugdosott neki valamit.

Kati szerette volna tudni, hogy mit. Hiszen lelkem este¹ volt, amikor minden jóra fordul – bár lehet, hogy azok is csak haragban voltak, mint ők Zsigával, és most békülnek kifele. De jó is volna hallani, hogy mit mond az a lány! Hátha azt kéne neki mondani…

Végül addig nyújtózkodott a kéményből, míg azon kapta magát, hogy kint áll a ház előtt.

A lány meg a legény éppen akkor értek oda – s a legény a behemót Zsiga volt!

El lehet gondolni, hogy mit éreztek külön-külön. Kati majdnem szörnyethalt, olyan szép volt az idegen lány; Zsiga meg azt hitte Katiról, hogy boszorkány termett oda eléjük: a haja égnek állt, az arca fekete volt, a ruhája összevissza tépve…

Nem is tudta nézni sokáig; rémülten elrohant az éjszakába, és az idegen lányt is elnyelte a sötétség. Így okkal csodálkozhatott Kati, hogy valaki mégis ott maradt vele.

De kicsoda? Ki ez a rettenetes csúfság? Csak nem az a vénasszony, akit ő a füstben keresett?

S kétségbeesetten a banya felé kapott, hogy megragadja, és el ne eressze addig, míg szóra nem bírja valahogy – de az csak táncolt, ugrált előtte, mint az árnyék, se el nem futott, se közelebb nem jött, nem tudta megfogni. Valahányszor rávetette magát, a banya is mindig tovább szökött, és ott trappogott az orra előtt.

Így rohantak végig a falun, a holdsütötte utcán, ki a mezőre, a mezőről egy másik rétre, hajnalig egyfolytában rohantak, percnyi szünet nélkül. Gyilkos hajsza volt.

Napkeltére elérkeztek egy tóhoz. Kati megkívánta, hogy igyon egy csepp vizet, annyira eltikkadt; de úgy látszik, a banya is, mert az is arra tartott. „Annál jobb – gondolta a lány –, ott majd elcsípem a réklijét.”

És reszkető lábakkal megállt a parton. A vízből rávigyorgott a banya. Oda azonban már nem merte követni. Megszólította:

– Mit csináljak… – suttogta lihegve – mit csináljak, öreganyám, hogy a rózsám megbékéljen velem?

De hiába könyörgött, a vízbeli arc meg se mukkant, csak az ezernyi ránc tekergőzött az arcán, a kendője libegett. Iszonyú volt.

S akkor váratlanul egyéb csuda is történt.

Hirtelen egy erős markú legény lopódzott oda Kati mögé, megragadta a derekát, és belelökte a tóba.

Az volt a szerencse, hogy nem volt mély a tó. A lány prüsszögve fölegyenesedett, göndör haján ezüstösen hunyorogtak a vízcseppek, két orcája egyszerre piros meg fehér lett, mint két teli gyümölcs. S míg ott állt térdig vízben, és sütötte a nap, csak egyre gyönyörűbb lett. Már a banyáról is megfeledkezett. Csupán az furdalta, hogy ki tette vele ezt a tréfát. Csak nem az a legény, aki ott hevert egy vízmosta ficfa alatt, és jóízűen aludt? Pedig csak az lehetett, más nem volt a közelben.

S csendben odasurrant – de rögtön el is sikkantotta magát.

– Uramisten… – és szája elé kapta a kezét.

Aztán egy zöld faággal birizgálni kezdte a legény arcát meg pilláját. A legény egyszer csak fölébredt, és nagyon úgy tett, mint aki csodálkozik.

– Kati…! – kiáltott fel.

Merthogy Balik Zsiga volt.

– Hát megvagy… hát itt vagy? – szorongatta a lány kezét. – Hát nem mentél el a füstben lakó vénasszonyhoz?

És két nagy csókot cuppantott a lány arcára.

Az meg hagyta, hadd örülje ki magát a legény – de aztán majd ő is elmond ám mindent! Legelőbb is azt a másik leányt, akivel kéz a kézben látta sétálni, ott a papék előtt…

– Zsiga – nézett rá reménykedve –, hogy tehettél ilyet? Ugye nem volt igaz?

A legény jámbor tudatlansággal rázta meg a fejét.

– Ha én azt tudnám, hogy mi volt igaz, mi nem, akkor Balik Zsigának hívnának. De mondok én valamit, galambom. Tudjuk, amit tudunk – aztán nem lesz nálunk boldogabb a földön. Csak az ne támadjon föl soha, aki máma ebbe a tóba belefulladt.

Mit szólhatott erre a lány? Elpirult és hallgatott.

Még délben is ott üldögéltek a ficfa alatt, s nevetve sugdostak egymásnak. Már sokan jártak arrafelé, de mivel mindenki látta, hogy kibékültek, senki se szólt semmit.

A torony meséje

Régen, réges-régen élt egyszer egy törpe, a fűszálnál nagyobb, a fáknál meg kisebb. Mindene megvolt ahhoz, hogy jókedvvel ébredjen, békével feküdjön, mégsem volt soha boldog. Olyan szigorú képpel járt a világban, mintha a fűszálak mind az ő kényére nevekednének, a fák pedig mind csak őt bosszantanák: „Lám, milyen magasak vagyunk, felhő a subánk, kék ég a nyoszolyánk!”

Ebbe sehogy se tudott belenyugodni. Már az is keserűség volt neki, ha kiment sétálni a határba. Az út erre-arra kanyargott, a folyó is egyre meszebb iramlott – de ő hiába meregette a szemét, az útból is, a folyóból is mindig csak egy kicsi darabkát látott, sose többet.

„Bezzeg a fák! – sóhajtozott sokszor. – Azoknak nincs efféle gondjuk.” S mérgében, hogy ilyen tehetetlen, tovább taposta a füvet, a fákat meg irigyelte.

Egyszer a réten ballagott hazafelé, nagyon borús kedve volt. Mert ha aludt, akkor álmodott is, s álmában olyan picivé zsugorodott minden, mint egy vakondtúrás.

Pedig még nem is látott igazi vakondot.

Hát most íme, itt volt az alkalom: a rét telis-tele volt túrással, válogathatott köztük. Mindjárt le is ült az egyik kupac mellé, és leste, hogy megmozdul-e. Csakhamar megmozdult. A porhanyós göröngyök közül kidugta tompa orrát a vakond.

– Mit csinálsz? – kérdezte a törpe kíváncsian.

– Házat – morogta a vakond, és tovább túrta a földet.

– Jóféle ház lesz az, hallod! Se ablaka, semmije, ugyan mit látsz majd belőle?

– Én mindent látok, amit akarok – hangzott a válasz. – De mit akarsz látni te?

A törpe az erdőszél tölgyei felé mutatott.

– Mindent. De legalább annyit, mint a fák.

– Akkor jobb lesz, ha az én házamba bújsz – pislogott a vakond –, én mindennap találkozom velük. Egész erdő van belőlük odalent, csupa göcs, bog mindegyik, de többet ők se látnak, mint én.

S bölcs ábrázattal visszabújt a földbe. A törpe meg lehasalt, és bekukucskált utána a lyukba. Persze, hogy semmit se látott, csak a vastag sötétséget.

– Ostoba! Hiszen ennél még egy nyomorult fűszál is többet lát! – morogta bosszúsan, s hazament, lefeküdt – de most az egyszer nem vakondtúrásról álmodott, hanem egy soha-nem-volt hatalmas toronyról, még a fáknál is magasabbról, és legesleginkább a torony ablakáról…

Micsoda gyönyörűség volt ez! Feljebb, mindig feljebb menni, egyre magasabbra a kerengő lépcsőkön – fel az ablakig!

S akkor…

Akkor egyszeriben fölébredt, az ablakon már nem tudott kinézni.

Hanem az ő ajtaján annál jobban kopogott valaki.

Egy medve.

– Mit akarsz? – mordult rá dühösen.

A medve szelíden dörmögött:

– Te kicsi vagy, hát biztos okosabb nálam, kérlek, adj tanácsot. A méhek elfelejtettek mézet gyűjteni, nagyon koplalunk mindnyájan. Tudsz-e segíteni rajtunk?

A törpe először elképedt, aztán elmosolyodott ravaszul. Ő aztán tudta, hova tűnt a méz! Nem máshová, mint az ő kamrájába. És mindjárt egy merész gondolata támadt.

– Lesz méz, amennyit csak kívántok – mondta –, ha megszolgáljátok az árát.

– És mi lesz az ára?

– Estig idehordtok annyi követ, hogy belepje a rétet, aztán reggelig tornyot raktok, a fáknál magasabbra.

A medve hümmögött, vakaródzott, mivelhogy nem tudta, mi az a „torony”, de szégyellte megkérdezni. Utoljára is úgy döntött, hogy ha már ilyen bolondfajta a törpe, ám legyen. Egye meg a tornyot, ők majd megeszik a mézet. És ráállt a dologra.

Sietve elment, és összecsődítette a környék valamennyi medvéjét, fiatalt, öreget; és mind hordták, cipelték a követ, hordták és cipelték, meg se pihentek estig – s akkorra rakva lett a rét.

A rét kővel, az ég meg csillagokkal.

Olyan aranyló sárgán világított a sok égi lámpás, mint a méz. A medvéknek csorgott a nyáluk még a gondolatra is – de hiába, a munka java még hátravolt. És a törpe nem hagyta álmodozni őket. Hol ide, hol oda futkosott, végül kiválasztotta a három legöregebbet, és rendre elmagyarázta nekik, mit hogyan csináljanak.

A medvék most sem értették, hogy mindez mire jó, de azért hozzáfogtak.

Rakták, rakták a követ egymásra, előbb a nagyját, aztán az apraját, s hogy, hogy nem – a falak megálltak. A törpe pedig egyre följebb hágott; ahol nőtt egy kicsit a fal, mindjárt ott termett, és onnan nógatta a medvéket: „Még! Még!” – azok meg mind csak azt hallották: „Méz! Méz!”

Így aztán ment a munka, mint a parancsolat.

Már jócskán elmúlt éjfél, mikor odáig jutottak, hogy kő semmi nem maradt a réten, a torony meg büszkén, készen állt.

Éppen csak ablaka nem volt.

– Várjatok! – mondta a törpe titokzatosan. – Nekem még dolgom van idefent – s a medvéket sorba kihajította a rétre.

Mikor az utolsó is kint volt, és csak ő maradt egyedül a rengeteg épületben, nagy fohászkodással nekilátott, hogy ablakot vágjon a torony csúcsára. Mert hát ez volt az igazi munka – ez volt a tudomány!

És vágta, véste a követ rettentő buzgalommal – éppen hajnal lett, mire elkészült.

S akkor nagy izgatottan odahajolt a nyíláshoz, hogy kinézzen, és lássa, amit még soha senki sem látott.

De hiába meregette a szemét, hiába toporzékolt dühében, az útból, a folyóból most is csak egy darabkát látott, a fákból, a hegyekből is egy kicsi darabkát; olyan apróka ablakot vágott a rengeteg toronyra.

Pontosan akkorát, mint ő maga.

A hegy meg az árnyéka

Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy-Kopasz. A kerek világon nem akadt csúfabb hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt. Úgy festett, mintha mindennap újra beretválkozott volna.

Csakhogy ez nem volt ám mindig így.

Valamikor, hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak.

– Mennyi gyönyörűséges fa! – mondták. – Mennyi gyönyörűséges madár!

A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést – de egyelőre nem szólt.

Egyszer a hegy oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsajukat ott merítették meg.

– Csuda víz ez! – mondták. – Csuda víz!

És vitték a hetedik határba. Ez már aztán végképp nem tetszett a hegynek. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk?

S már durrogott a haragtól, ha valaki jött, és azon álmélkodott, hogy ez milyen szép, az milyen szép – s róla meg ennyit csak: Huj, de magas! Huj, de meredek!

Mert őneki, a hegynek, csak efféle dicséret jutott.

– Várjatok csak! – morgott. – Majd láttok ti még engem!

És szólt a Szélnek, hogy minden fát, minden bokrot beretváljon le róla.

A Szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a hegyet csupálta. Elöl-hátul, fönt, lent – ahol érte. A fákat tövestül, a madarakat fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette. Ami locspocs víz maradt a medrében, azt a nap szárította föl.

A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett, mint aki jól végezte dolgát. Most aztán – gondolta – senki más, csak ő!

S várta izgatottan, ki hogyan bókol neki.

Hát hiszen várhatta. Se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle.

Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent meg a tövénél, hálásan az sóhajtott fel:

– Be jó ez a kis árnyék!

És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben.

Nagy-Kopasznak bezzeg nem kellett több. Hát hogyan? Most meg az árnyékát dicsérik?

S rettentő dühösen ismét a Szélhez fordult.

– Hallod-e, te Szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle.

A Szél furcsállta kicsit a dolgot, de azért nekigyürkőzött – végre is az a tiszte, hogy fújjon.

S fújt, fújt olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek. Aztán a negyede. Aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből – akkora, mint egy fűben heverő szamár.

Éppen csak két füle nem volt.

Jégvirág

Mesélik, hogy élt egyszer egy öreg Mutatványos, akinek a jámborságán kívül semmi egyebe nem volt, csak egy furulyája meg három bábuja: az Okos, a Bolondos és az Éhes.

Evvel a három fickóval járta a világot faluról falura, városról városra, kora tavasztól késő őszig. A rozoga kordét az öreg maga húzta, a bábuk meg közben egy kosárban heverésztek, puha bársonytakarón. A legkisebb szüntelen libacombot majszolt, a középső folyton az orrát-fülét mozgatta, a legnagyobb pedig egyre-másra bölcseket mondott – egyszer ilyet: „Kis tó, nagy tó, mindegyikben víz van”, máskor meg effélét: „Az égen sok a csillag, a földön sok a kavics.”

Egyszóval, a maguk módján szépen elszórakoztak.

De az igazi mulatság mégiscsak az volt, mikor sátrat vertek valahol. Annyi nép összecsődült ilyenkor, hogy szinte egymást tiporták el: mind látni, hallani akarták, hogyan tömi magát az Éhes, hogyan bukfencezik a Bolondos, mi bölcset talált ki az Okos.

Már-már nagyobb hírük volt, mint akármelyik királynak – ami ugyan nem nagy fényesség, hiszen a királyok ríkatni szeretnek inkább, az emberek meg nevetni. Ahhoz pedig náluk senki nem értett jobban.

Persze megesett, hogy ők is kifogytak a mókából; olyankor aztán az öreg Mutatványos lépett ki a sátor elé, hogy megtegye a magáét. Elővette a furulyáját, s ami csengő-bongó hang volt benne, azt mind kifurulyázta. De olyan szépen, olyan gyönyörűséggel, hogy attól még a jég is meglágyult volna.

De mi volt ez ahhoz, amit a három ördöngös fickó tudott!

Legtöbben csak legyintettek az öregre: „Ugyan, hallottunk már ilyet!” Mások meg durrogtak: „Ugyan, ki hallott már ilyet?” Végül is árván magára maradt a furulyaszóval, mindenki faképnél hagyta. A bábuk meg jót kacagtak a háta mögött: „Szegény bolond, bár inkább mitőlünk tanulna, mindjárt többre vinné.”

És ez így ment, így volt, valahányszor felütötték a sátrukat – így ment ez tavasztól őszig, míg csak le nem esett a hó. Akkor az öreg Mutatványos sem vándorolt tovább, hanem elkocogott haza, egy kis erdőszéli házba, téli szállására, a bábukat fölrakta a padlásra, ő maga meg csendben elüldögélt a kemence mellett, ott furulyázgatott.

Egyszer kegyetlen hosszú tél köszöntött be, sehogy se akart kitavaszodni.

Bolondos, aki néha még álmában is bukfencet hányt, egy nap arra ébredt föl, hogy senki sem tapsol neki a szép mutatványáért. Kíváncsian odament a padlásablakhoz, hogy kikukkantson: miféle világ az, ahol ilyesmi megtörténhet? Nagyon meglepődött. Az ablak üvegén, mint a metszett gyémánt, hűvösen és titokzatosan, csillámló szirmú virágok pompáztak. Gyorsan felköltötte a két komáját.

– Nézzétek! – kiáltott. – Virág nőtt az ablakon, a gazdánk meg ittfelejtett minket. Biztos tavasz van már.

Erre aztán mind lázba jöttek, s dugták-nyomták a képüket az ablaküvegre. De hiába – látni semmit se láttak, a szirmok mögé nem tudtak kilesni.

– Szakítsuk le őket! – ajánlotta Bolondos.

– Együk meg őket! – kurjantotta Éhes.

De hát se így, se úgy nem ment a dolog, csak az ujjuk koppant nagyokat, csak a levegőt markolták; amire persze Okos mindjárt mondott egy bölcset:

– Virágnak üveg, üvegnek virág, ez már nyilvánvaló.

S ezen mélyen elmorfondíroztak; de nem sokáig.

Hirtelen valamelyik padlássarokból egy kicsi madár röppent eléjük: egy cinke, valami kis magot dézsmálgatott biztos.

– Hát ti mit nyeltetek? – kérdezte a három fickót.

– Mit, mit! – mordultak azok. – El akarjuk takarítani ezt a sok haszontalan virágot.

– De azt nem úgy kell ám, kézzel! – mosolygott a cinke.

– Hanem hogyan?

– Fújni, lehelni kell.

A fickók hitték is, nem is, de azért ráálltak a dologra. Olyan süvöltözést csaptak, mint három szélzsák.

– Jaj, jaj, nem jó! – sopánkodott a cinege. – Ne hideget, meleget fújjatok.

– Hát ha olyan nagyon tudod, gyere, fújjad magad! – mondták sértődötten, s látszott, hogy nem is értik, mi az a „hideg” meg „meleg”.

A cinke pedig nem kérette magát, szívesen odaröppent, s ahogy az erejéből tellett, aprókat fújt az üvegre, és ahányszor fuvintott egy picit, annyiszor csicserikelt is, így szokta már meg. És lám: az egyik szirom engedelmesen olvadozni kezdett, kis csöppekben szétfolyt, és a kerek lyukon betűzött a napfény.

– No nézd csak! – ámultak el. – Se libacombot nem fal, se bukfenceket nem hány, se bölcseket nem mond – és mégis mit tud!

Aztán izgatottan kibámultak a lyukon, ki a világba, akárcsak a sátor ponyvája mögül nyáron, mielőtt a függöny elé kiléptek…

De bizony most fia embert se láttak sehol. Hanem valami mást.

Tenger nagy szikrázó fehérséget, hóbundás erdőt s réteket, az erdőszélen egy hatalmas farkast meg egy kicsi őzet, ott hevertek a hóban egymáshoz bújva, úgy hallgatták a házból kiszüremlő furulyaszót.

– Ugye szép? Ugye szép? – csicserikelt a cinke, s nem tudott hova lenni a boldogságtól, hogy erre a szelíd csudálatosságra ő nyitott ablakot.

A három fickó azonban fitymálva vonta meg a vállát. Mintha azt mondanák: „Hát ez is valami, ez a semmi? Csak minket hallanál egyszer!”

De még ennyit se szóltak. Ugyan mit értene belőle egy cinke? Csalódottan visszafeküdtek a kosárba, és hortyogtak tovább. Csupán az egy Okos nyilatkozott még egyszer, mondván.

– Őz, őz, farkas, farkas – mindegyik csak állat.

Aztán büszkén, elégedetten ő is elaludt; föl se ébredt tavaszig.

Kerti hangverseny

Virágoztak a fák, a kerti asztal meg szék kint állt a bokorsövény mellett, egymással szemben, mintha bizalmasan beszélgetnének. De sajnos, a hangjukat nem lehetett hallani, csak fülnagyítóval.

A házban az öregember élt, és Jamma, a kisfiú. Az öregember annyira öreg volt, hogy mikor a levesből ki akarta halászni a sárgarépakockát, borostyánkeretes szemnagyítót kellett föltennie, hogy a késhegy végéről ne a sótartóba szórja a paprikát. Ugyanis ilyen az öregség, csak nem szívesen beszélünk róla.

Aztán az ébenfekete állóóra – kis gondolkodás után – elütötte a reggeli kilencet. Majd rögtön előtte – kis gondolkodás után – három kövér vízcsepp csöppent le az ereszről. Kettő közülük megbillentette egy gyöngyvirág levelét, a harmadik pedig még estében eltűnt. Egyszerűen eltűnt.

Jamma, a kisfiú tulajdonképpen erre figyelt föl – hogy hol van a harmadik vízcsepp. Hová a csudába tűnt el?

A szobában a szekrény mellett volt egy vakablak, amelyik még az öregember gyerekkorában vakult meg. Egy förgeteges éjszakán a szél telefújta hóval, aztán úgy maradt, a hó belefagyott, s azóta is olyan, mint a meszelt fal. De most virágoztak a fák, a vakablakból is kiolvadt a hó, és újra látóablak lett belőle. Az öregember éppen ezen nézett ki a kertbe, szemnagyító nélkül, és így is mindent jól látott. Jammát is meg az eltűnt vízcseppet. Jamma története a következő:

Cáricin, a fekete macska két évvel ezelőtt egyszer az erdőben vadászott mezei egérre, s közben a farkával lekaszabolta a mérges gombákat. Ez volt a szórakozása. Amikor másfél nyávintásra maga körül minden mérges gombával végzett (ami negyvennégy méternek felel meg jobbra és balra, lefelé meg fölfelé), és egyetlen mezei egérrel sem találkozott – leült a Cáricin-forrás mellé, ivott egy kortyot, végignyalta a bundáját, megint ivott és elaludt. Egy vízcsepp meg ott maradt a bajuszán, mintha odaragasztották volna. S már rég hortyogott, amikor Jamma fölébresztette.

Jamma akkoriban volt hároméves, vagyis most jár az ötödikben, miután két hosszú esztendeje már, hogy Cáricin macskával találkozott.

Bizony, az öregember hiába várta aznap Cáricint, a macska még délután ötkor se mutatkozott. Egyszerűen nem mutatkozott. Az öregember meg jobb híján beleült a kerti székbe, kalapját rátette az asztalra, zsebéből elővett egy kék üveget, amiben sárga, szappanos víz volt, a másik zsebéből piros szalmaszálat húzott ki, és zöld szappanbuborékokat kezdett fújni. Ez olyan gyönyörű volt, hogy a kerítés léceire sorba odaültek a szürke verebek, sőt kis idő múlva egy egész falka szürke mezei egér is összefutott, félrehajtották a fűszálakat, és a buborékokat nézték.

De Cáricin mégse volt sehol. Pontosabban: most kezdett ébredezni a forrásnál, s mielőtt egészen fölébredt volna, hatalmasat kaszabolt a farkával, mintha az erdő legmérgesebb gombáját akarná lekaszabolni. Helyette Jammát kaszabolta bokán, aki ott állt mellette.

– Te ki vagy? – kérdezte csodálkozva Cáricin.

– Én Jamma vagyok – mondta a kisfiú is csodálkozva.

– Mi az a zsák ott a kezedben? – kérdezte Cáricin továbbra is csodálkozva.

– Egy iránytű – mondta Jamma is ugyanúgy csodálkozva.

– Akkor lehet, hogy eltévedtél? – kérdezte Cáricin még nagyobb csodálkozással.

– Az lehet – mondta Jamma is hasonló csodálkozással. S mindezt olyan hangosan közölték egymással, hogy egyiküknek se volt szüksége fülnagyítóra.

Aztán elindultak a ház felé, és mind a ketten nagyon elégedettek voltak.

Öt óra után öt perccel léptek be a kertbe, szinte pontosabban, mint ahogy az ébenfekete állóóra ütni szokott. Az öregember éppen átnézett egy buborékon, ami a szalmaszál végén billegett, s hirtelen neki se kellett fülnagyító, hogy meghallja, mit mond az öreg kerti szék az öreg kerti asztalnak.

– Nahiszen, most aztán szépen leszünk! Ezentúl ketten ülnek majd rajtam?

– Nahiszen, én se járok jobban! – mondta az asztal is.

– Ha ezentúl ketten rakják rám a kalapjukat, olyan leszek, mint egy fogas.

De ez csak olyan letyefetye beszéd volt, amilyet a kerti asztalok és székek folytatnak, ha nincs jobb dolguk. Jammának meg különben se volt kalapja, azonkívül szívesebben ült le a fűbe, mint az öreg kerti székbe. Ugyanis ilyen az ifjúság, hiába próbálunk mellébeszélni.

A kert közepén (ha nem mondtuk még) egy kerekes kút állt, házikó forma tetővel a tetején, rajta egy bádog gömb, azon meg egy csillag, színtiszta tükörből. Mielőtt a nap lement volna, utoljára még odasütött erre a csillagra, és mindennap ott hagyott magából egy keveset, hogy akkor is legyen majd belőle, amikor kiöregszik, és nem lesz kedve fölkelni többet.

– Hupp! – mondta Cáricin, mikor a kút mellett elsétáltak, s a bajuszáról hirtelen lepattant a vízcsepp, nekivágódott a tükörcsillagnak, és úgy eltűnt benne, hogy repedés se maradt utána. Csupán egy csengő cé hang pottyant oda a lábuk elé, nem hangosabban, mint mikor a fejsze fejéhez odakoccantunk egy szöget.

Jamma szó nélkül lehajolt, s mintha mi se történt volna, zsebre dugta a csengő cé hangot.

– Cé! – mondta elégedetten Cáricin. – Szóval itt maradsz.

Aztán bekunkorított farkával kivette Jamma kezéből az iránytűt, elhajította, és éppen eltalált vele egy fölfelé szálló szappanbuborékot. A buborék szétpukkant, s abban a pillanatban az iránytű is eltűnt, mint egy zacskó levegőben egy másik zacskó levegő. Most aztán mondja meg valaki, hogy melyik van a másikban!

Az öregember pedig ünnepélyesen feltette a kalapját, és szemügyre vette Jammát.

– Te ki vagy? – kérdezte anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.

– Én Jamma vagyok – mondta Jamma is anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.

– Mi az a fejsze ott a zsebedben? – kérdezte az öregember továbbra is csukott szájjal.

– Az egy szög – mondta Jamma is ugyanúgy csukott szájjal.

– Akkor lehet, hogy egyik se? – kérdezte az öregember még csukottabb szájjal.

– Az lehet – mondta Jamma is még csukottabb szájjal.

S mire elhallgattak, az ébenfekete állóóra is hang nélkül ütötte el az öt óra hat percet. És Cáricin is most vette észre a falkányi egeret a fűben. Már éppen rá akart ugrani az egyikre, mikor az öregember gyorsan lekapta a kalapját, s az egerek egy szempillantás alatt bemenekültek alája. Az öregember meg szelíden megfenyegette a macskát.

– Cáricin, Cáricin, délután öt óra hat perckor nem szoktunk reggelizni! És különben is más dolgunk van most. Vendégünk érkezett örökös ittlakásra, inkább vele törődjünk, mivel köszöntsük. Hallod, Cáricin?

Cáricin szégyenkezve föltette a fülnagyítót, és hallotta. Az öregember pedig a kalapot tette föl, tele a falkányi egérrel. Jamma meg csak állt, s úgy érezte, hogy valami olyasmi kezdődik most, aminek sose lesz vége.

Bizony, két hosszú esztendeje már, hogy ilyen csodálatos módon megérkezett a házba. De ami a legfurcsább, pontosan azóta nem múlik az idő, hiába jön a reggel, hiába megy az éjszaka, az idő annál jobban nem mozdul a helyéből. S az öregember és Cáricin azóta is gondolkoznak, hogy mivel ünnepeljék meg Jamma megérkezését.

Most azonban ezen a kivételesen ugyanolyan napon, amikor virágoznak a fák, és az ébenfekete állóóra is elütötte a délelőtt kilencet, és a vakablakból is újra látóablak lett, ahonnét mindent jól látni – most egyszerre világosság gyulladt az öregember fejében, hogy mi a teendő.

Először is le kell emelni a kalapot a fejéről, és hagyni kell, hogy az egerek oda menjenek, ahová akarnak. Másodszor Cáricinnal is beszélni kell, hogy el ne felejtse, amiért egyszer már elszégyellte magát!

– Cáricin, Cáricin – mondja majd újra neki –, reggel kilenc órakor nem szoktunk vacsorázni. És különben is más dolgunk van most. Vendégünk érkezett örökös ittlakásra, inkább vele törődjünk, hogy mivel köszöntsük. Hallod, Cáricin?

Azzal kiment a napsütötte kertbe, és megkereste Jammát, aki még mindig ott állt, ahol két esztendővel ezelőtt.

– Helyes! – mondta az öregember. – Akkor most megrendezzük a kerti hangversenyt. Valamennyien föltesszük a fülnagyítót, én leülök a székbe, a kalapomat ráteszem az asztalra, zsebemből előveszem az üveget és a nádszálat, Cáricin olyan kicsire kunkorítja a farkát, amilyenre csak tudja, te pedig, Jamma, előveszed a zsebedből azt a harmadik vízcseppet, ami két éve lecsöppent az ereszről, és eltűnt, s majd meglátjuk, mi lesz.

Az egerek vidáman másztak ki a kalapból, és eszük ágában se volt elmenekülni. Mikor meglátták, hogy Cáricin farka olyan kicsire kunkorodott, mint egy feketére száradt dióbél, nyugodtan elhelyezkedtek a fűszálak között. S akkorra már a szürke verebek is ott ültek a kerítésen, és az öregember is kényelmesen hátradőlt a székben.

– Hupp! – mondta Cáricin a napsütötte csendben, s két tappancsával fölnyomta fülére a két fülnagyítót.

– Hupp! – mondta az öregember is, fülén a fülnagyítóval, és eregetni kezdte a zöld szappanbuborékokat.

S csak akkor került sor Jammára, hogy a zsebébe nyúljon. Elővette a csengő cé hangot, amit két éve fölkapott a földről, s most vigyázva visszapottyantotta a földre. Akár egy vízcseppet, úgy itta be a föld. Aztán csak nézték a csendet, hallgatták a szappanbuborékokat. És ez igazán nagyon szép hangverseny volt. Még késő este se tudták abbahagyni, mikor már lement a nap, s már csak a kút tetején világított a színtiszta tükörcsillag.

Cáricin pedig csak másnap kezdhette újra a fondorlatos mezei egérvadászatot.

Jelentés egy sosevolt cirkuszról

Tekintetes Olvasó Hallgatóság!

 

A Bernárdin Unyiról elnevezett világhírű vándorcirkuszban Unyi Bernárdinnak hívják a fő-fő bohócot, akinek a céklapiros orra a saját eredeti orra, és semmi köze sincs a közönséges, kertben nőtt céklához.

A cirkusz pedig a következőkből áll:

sárgára festett ötkerekű lakókocsi, a hatodik a pótkerék, ez póznára tűzve forog a fejük felett, ha fúj a szél,

két hucul lovacska,

egy zebra, amelyiknek az egyik oldaláról elvesztek a csíkok,

egy szalmaoroszlán, amelyiket estéről estére megeszi a zebra, s másnap mégis egy új oroszlán cammog be a porondra,

három fekete papagáj,

egy szakállas kutya,

egy borotvált fejű macska.

Bernárdin Unyi igazgató úrnak harminchárom pepita kockából ragasztották össze a nadrágját, és minden szökőévben egy újat ragasztanak hozzá.

Albinó, a légtornász éjszakánként felhúzza az ágyát a cirkuszsátor legmagasabb csücskébe, és ott alszik.

Meridián, a műlovarnő évek óta lábára festett csizmában lovagol, mert a bőrcsizmája töri a lábát.

Bux, a bűvész esténként eltöri a pálcáját, s álmában újra éppé varázsolja.

Romm, az erőművész előadás után a pénztár rézfilléreit törögeti felibe, hogy több pénzük legyen, mint amire számítottak.

Henye Egyed, a süket állatidomár még hortyogva is meghallja, ha a macska ugat, a kutya nyávog, a papagájok nyihognak, a zebra bőg, a szalmaoroszlán nyerít – csak a két hucul lovacskával nincs szerencséje, mivel mind a kettő néma.

Potyondi, a másodbohóc reggelenként másfél órát sír a bal szemével, délben a jobb szemével, s csak így sikerül mind a két szemével sírni, mikor a palacsintasütővel a fejére ütnek.

Dalidó, a zenebolond egy lyukas babszemben tartja a hegedűjét, s mióta az egyik papagáj megette a babszemet, azóta a papagájon húzza el a nótáját.

A féllábú Imbrisimovics Marinusz legszívesebben kézen állva sétálgat napközben, hogy este annál frissebben tudjon a kötélen táncolni.

Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpárnak mindenükből kettő van, csak a kontyuk egy, s abba mindig két szál piros rozmaringot tűznek.

Legfőbb Márkus fejszámoló még olyan kérdésekre is tud válaszolni, amiket senki se kérdezett tőle.

Végezetül a szakács, a százhúsz kilós Jukundusz Mukunda három hüvelyk széles mutatóujjával kavargatja a levest meg a sercegő zsírt, hogy elég forró-e már.

Ami a konyhát illeti, az sokkal kisebb, mint amilyen nagy lehetne, de azért így is elfér benne, amire éppen szükség van.

Az úti éléskamrában (valamikor) a következők voltak találhatók:

öt vekni cirkuszigazgató kenyér (igazgatói adag),

egy vekni fő-fő bohóc kenyér,

egy-egy vekni hucul lovacska kenyér,

egy vekni zebra kenyér,

egy vekni szalmaoroszlán kenyér (szalmából),

egy-egy vekni papagáj kenyér,

egy vekni kutya kenyér,

egy vekni macska kenyér,

egy vekni bűvész kenyér (láthatatlan),

egy vekni légtornász kenyér,

egy vekni műlovarnő kenyér,

tíz vekni erőművész kenyér (fölemelt adag),

egy vekni állatidomár kenyér,

fél vekni féllábú kötéltáncos kenyér,

egy-egy vekni sziámi ikerpár kenyér (két gyürkével),

egy vekni fejszámoló kenyér,

huszonöt vekni szakács kenyér (ellenőrizhetetlen adag).

És még az alábbiak, a különböző fiókokban és zacskókban, a különböző kampókon és másutt:

szárított ürühús,

szárítatlan kecskehús,

vaderős vadhús,

harmatgyenge borjúhús,

törött rizskása,

ikrás halméz,

bársony süvegcukor,

sárga gyömbér,

három kanál tiszta liszt,

huszonhárom és fél tojás,

török pótkávé,

faggyú- és viaszgyertya,

sok faolaj,

még több sáfrány,

ibolyaillatú rózsavíz,

pörkölt köménymag,

darabos timsó,

folyékony jégcukor,

óriás bors,

aszú meggy,

pálmagyümölcs csonthéja,

füstölt füge,

kimagozott mazsola,

száraz laska,

szegfűszeg szegfűkalapáccsal,

kámfor,

szedetlen kókuszdió,

lisztláng,

fehér szerecsendió,

citrommag,

édes tej,

aludttej,

ébredttej,

vereshagyma zölden,

árpakása,

marhaláb,

metélt narancsvirág,

édes ecet,

piros só,

sajtlyuk,

csípős túró,

savanyú mandula,

közönséges víz

és három hordó birsomliktáriom.

Unyi Bernárdin fő-fő bohóc egyébként mellékfoglalkozásként azonos a cirkusz igazgatójával, a híres Bernárdin Unyival. Ezt ugyan mindenki tudja róluk, udvariasságból mégse teszik szóvá, s hagyják, hogy akkor is ketten legyenek, amikor ők is csak egyedül vannak.

Ugyanakkor maga a cirkuszsátor sokkal kisebbnek látszik kívülről, mint amilyen óriási belülről. A félig csíkos zebrának például félnapi körberohangálásába kerül, amíg a farkát a szájába tudja venni. És csak ilyenkor nyugszik meg. Ilyenkor békésen lefekszik a fűrészporos porondon, és észre sem veszi, hogy a farka a kijáraton lóg ki, a füle meg a bejáraton.

A sátor tetejét nyáridőben egészen a csillagokig kinyitja Bernárdin Unyi igazgató úr, s csak akkor gyújtja meg a maradék faggyúgyertyát, ha már valamennyi ülőhelyen ül valaki. Ha pedig éppen szökőév is van, egy ünnepélyes „AKROBAT, OH!” kiáltással hozzáragaszt a nadrágjához egy újabb pepita kockát, előhúzza a nadrágjából a lyukas palacsintasütőt, és egy szempillantás alatt átváltozik Unyi Bernárdin fő-fő bohóccá.

Mindez azonban csak akkor sikerülhet jól, ha megfelelő helyen állítják fel a sátrat. Erre pedig az olyan rét a legalkalmasabb, amelyik két víz között fekszik. Ott ugyanis mindig szebb a fű, s akár jobbra mennek legelni az állatok, akár balra, vizet mindig találnak. Másrészt Meridián, a műlovarnő is többnyire víz partján szokott csizmát cserélni, amikor a régit lemossa, és újat fest a helyébe.

Van azonban a cirkuszi lakókocsinak egy olyan kuckója, ahová se víz, se szél nem teheti be a lábát: a lyukas babszembe, ahol Dalidó a hegedűjét tartja. Csak mióta megette a papagáj a babszemet, ez sem olyan egyszerű már. Ha ugyanis meghalna a papagáj, Dalidó biztos visszakapná a hegedűjét – de ki adná vissza a papagájt, aki véglegesen meghalt? Dalidó pedig ettől szomorú. S valahányszor kimegy a fűrészporos porondra, hogy elhitesse a közönséggel: a papagájban csakugyan az ő hegedűje szól – a szíve úgy összeszorul, hogy legszívesebben elfújná a faggyúgyertyát.

Persze az is megesik, hogy nem Dalidó fújja el, hanem a szél. Ilyenkor aztán elmarad az előadás, és Jukundusz Mukunda nekiáll sütni-főzni, hogy azért mégse maradjanak éhen.

Az ilyenfajta vacsora pedig így zajlik le, ha valóban sor kerül rá:

Kint süvölt az eső, zuhog a szél. A két víz közti réten nincs senki emberfia, csak a sátorponyva csattog, mintha az otthon maradt nézők tapsolnának a jól fűtőtt szobákban. Ők meg ott üldögélnek a padokon, és várják, hogy Jukundusz Mukunda betolja a piros rojtos függöny mögül az ötlábú konyhaasztalt. (Az ötödik lábra csak azért van szükség, mert a negyediket szétrágták a hucul lovacskák.) A főpáholyban Bernárdin Unyi igazgató úr és Unyi Bernárdin fő-fő bohóc tartózkodnak, s az izgatottságtól hol az egyikük áll fel, hol a másikuk ül le. Céklapiros orrukon aranypettyes másli, amit azonban csak akkor szoktak feltenni, amikor süvölt az eső kint, és zuhog a szél, amikor a jegypénztár fiókjában nincs egyetlen rézfillér sem, amikor nincs AKROBAT, OH!, nincs nevetés és sóhajtozás – amikor csak ők vannak, és várják Jukundusz Mukundát, hogy elkészítse nekik az aznapi utolsó vacsorát. Aztán lábujjhegyen az állatok is elfoglalják a helyüket, ki ülve, ki fekve, ki törökülésben, ki másképp, ahogy a legkényelmesebb. (Egyedül a zebra furakszik oda erőnek erejével a szalmaoroszlán mellé, s időnként kiharap belőle egy darabot, mintha senki se látná, az igazság azonban az, hogy mindenki rossz szemmel nézi ezt a vásott falánkságot.) Aztán egyszerre brummogó csettintés hallatszik fel kintről, ami azt jelenti, hogy Jukundusz Mukunda elégedett a főztjével – s egy hatalmas tüsszentéssel betolja a konyhaasztalt, rajta egy dézsanagy bográccsal. És erre egyszeriben csönd lesz. Csak az eső süvölt, meg a szél zuhog változatlanul, mintha el akarná söpörni a ponyvasátrat, de erről szó sem lehet, ugyanis Romm, az erőművész a sátor valamennyi tartókötelét ott szorítja a markában, másik kezével meg egy ibolyaszirmot tart az orra alá, és azt szagolgatja. Jukundusz Mukunda pedig fölemeli a három hüvelyk széles mutatóujját, és így szól: PÖRKÖLT KÖMÉNYES MAG DARABOS TIMSÓVAL! Vagyis hogy ez lesz az ünnepi vacsora. Amire persze azonnal kitör a tapsvihar, csak éppen a szélvihartól nem lehet hallani. És rögtön nekilátnak a lakomának. A bogrács kézről kézre, lábról lábra jár, s úgy ropogtatják, ami benne van, mintha csakugyan más volna benne. SOHA ILYEN VACSORA! – kiáltozzák kórusban, és mindenki a szomszédja hasát simogatja.

Bernárdin Unyi igazgató úr pedig ezt a pillanatot tartja alkalmasnak, hogy ünnepi beszédet mondjon.

– HÍVEIM! – mondja meghatottan. – TUDJÁTOK-E IMMÁR, HOGY MILY SZERENCSE KIVÁLASZTOTT ÁLDOZATAI VAGYUNK? ÍME, AMOTT HEVER A MI FÉLIG CSÍKOS SZERETETT BARÁTUNK, ÉS MEGRÖGZÖTT FEJÉT CSÓVÁLJA! Ó, NYISD FEL FÜLEIDET, TE OKOS MÁLÉ SZÁJÚ! Ó, NE BÚSULJ, TE ÖRÖKKÉ FANCSALI! GONDOLD MEG, HOGY ÉLÉSKAMRÁNKBAN MI MINDEN VOLT MÁR, AMI NINCS! Ó, TE ROSSZUL SIKERÜLT FESZÜLET, INKÁBB TÁRD SZÉT A KARODAT, ÉS ADJ HÁLÁT A SÁTOROK URÁNAK! DE NÉZZÉTEK CSAK ŐKEGYELMÉT, IMBRISIMOVICS MARINUSZT! HÁT NEM Ő LEHETNE A MI MINTAKÉPÜNK, KI FÉL LÁBÁVAL IS A KÖTÉLEN TÁNCOL? Ó, SZERETETT HÍVEIM! FEKETE BOR AZ ASZTALON, DE A CSILLAGOK FÉNYE ARANY! PERSZE, NONO! AZÉRT CSAK EL NE KIABÁLJUK! HA NEM VIGYÁZUNK, TORKUNKRA FORR A ZSÍRJA A VIHAROS BOLDOGSÁGNAK! ÖRÜLNI A KEVÉSNEK, SÍRNI A SOK FELETT – Ó, HÁT NEM ERRE TETTÜNK ESKÜT? AZT KELL MONDANOM HÁT, HOGY A MI SZERETETT BUXUNK A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB BŰVÉSZE, DE A MI SZERETETT JUKUNDUSZ MUKUNDÁNK A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB VARÁZSLÓJA! MA EGYETLEN NÉZŐ SE LÁTOGATOTT MEG BENNÜNKET, MIVELHOGY SÜVÖLT AZ ESŐ, ÉS ZUHOG A SZÉL! Ó, A KISHITŰEK! AZT HISZIK, HOGY MI MAGUNKNAK NEM TUDUNK TAPSOLNI? RAJTA HÁT! MEGVOLT AZ ÜNNEPI VACSORA – JÖJJÖN AZ ÜNNEPI BÚCSÚELŐADÁS! KÉT VÍZ PARTJA KÖZÖTT KÉT VÍZ PARTJA KÖZÉ MEGYÜNK! Ó, HOGYAN IS TÉVEDHETNÉNK EL! ELMÚLIK AZ ÉJSZAKA, MEGJÖN A HAJNAL! HOLNAP A HÍRES-NEVEZETES EPIDAMNUM VÁROSÁBA INDULUNK, AHOL MÁR LOBOGNAK A ZÁSZLÓK, SZÓLNAK A KÜRTÖK, AHOL MINDENKI BENNÜNKET VÁR! ÉN MONDOM NEKTEK, HOGY MÉG A PÓTSZÉKEK ALATT IS TOLONGANI FOGNAK, LÁBUKAT MEG A SZOMSZÉDJUK ZSEBÉBE DUGJÁK, MERT NEM LESZ MÁSUTT HELY! RAJTA HÁT!

Ez a beszéd, persze, sose hangzott el, mégis mindenki betéve tudta, mivel mindenki ilyen gyönyörű beszédre vágyott. Annyi tény azonban, hogy mikor végeztek a vacsorával, s a szél meg az eső is elállt, széthúzták a ponyvasátor tetejét, hogy a hold bevilágítson a porondra – és csakugyan elkezdődött a búcsúelőadás.

A műsor a következő volt:

(Első búcsúszám)

Unyi Bernárdin fő-fő bohóc széttolja a piros rojtos függönyt, nagyokat pislogat, majd hirtelen kidugja a három méter hosszú nyelvét, és így szól: MÉZECSKE, MÉZECSKE, CSURRANJ IDE MÉZECSKE! S bezzeg, csurran is! Potyondi, a másodbohóc ásítozva odasétál egy rettentő nagy üveggel, és belenyomja az üveg szájába a fő-fő bohóc nyelvét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, lefekszik aludni. HIHIHI! Az üveg ugyanis üres, miután Potyondi még tavaly ilyenkor kinyalta belőle a mézet.

(Második búcsúszám)

A szakállas kutya és a borotvált fejű macska szótlanul leülnek a fűrészporra, és rémisztő mozdulatlansággal nézni kezdik egymást. Utána unottan hátat fordítanak, s csak a farkukat mozgatják, mintha így diskurálnának. Igen ám, csak ahogy izegnek-mozognak, a farkuk úgy összebogozódik, hogy egy nagy csomó lesz belőlük. S minél jobban rángatják a sajátjukat, a csomó annál szorosabb lesz. HIHIHI! HIHIHI! Egyedül a süket állatidomár csóválja a fejét, és befogja a fülét.

(Harmadik búcsúszám)

Vad trappogással beront a két hucul lovacska, és körbe-körbe vágtat, mintha a holnapi abrakot akarná utolérni. Meridián, a lobogó sörényű műlovarnő merészen áll a porond közepén, az ostorát durrogtatja – s egyszer csak elhűlve látják, hogy ezúttal igazi bőrcsizma van rajta, amelyik töri a lábát! És mégis úgy mosolyog, mintha tüskés savanyúcukrot szopogatna. Ez igen! AH, AH… AH, AH…

(Negyedik búcsúszám)

A hallgatag Albinó megvárja, míg elül a lárma, s csak akkor lép elő púderfehér arccal, színezüst trikóban. Könnyedén meghajol, majd fölnéz a magasba, és máris fönt suhan a trapézon, mint egy karácsonyi madár. Unyi Bernárdin fő-fő bohóc lent a porondon próbálja utánozni Albinó mozdulatait, s a meghatottságtól Potyondi másodbohóc nyakkendőjébe fújja az orrát. Aztán mind a ketten sírva fakadnak, és a lyukas palacsintasütőt közös erővel darabokra törik. Albinó meg csak száll, mint a szárnysuhogás. OH, OH… OH, OH…

(Ötödik búcsúszám)

Henye Egyed, a süket állatidomár kézenfogva beballag a szalmaoroszlánnal és a félig csíkos zebrával, s miután biztatóan rájuk néz, szomorúan faképnél hagyja őket, és visszasétál a piros rojtos függöny mögé. A nézőtéren feszült csend, senki se tudja, mi következik. A zebra se. A szalmaoroszlán se. Tanácstalanul álldogálnak. Várnak. A szalmaoroszlán végül megkínálja a sörényével a zebrát, s az bele is harap kedvetlenül, de valahogy most az sem ízlik neki. Jóllakott volna a vacsorával?! És kézenfogva ők is visszaballagnak a piros rojtos függöny mögé. HIHI!

(Hatodik búcsúszám)

Legfőbb Márkus fejszámoló fekete kendőt köt a homlokára, megkopogtatja a fejét elöl is, hátul is, s mikor látja, hogy minden rendben, elővesz a zsebéből öt pepita epret, kettőt megeszik, egyet a zsebében hagy, hármat feldob a levegőbe, másfelet újra visszatesz a zsebébe, a maradékot Unyi Bernárdin fő-fő bohóc és Bernárdin Unyi igazgató úr tenyerébe helyezi, s rövid gondolkodás után kijelenti, hogy továbbra is ugyanannyi pepita eper van, mint eddig. HAHA! Ugyanis pepita eper nincsen.

(Hetedik búcsúszám)

Bux, a bűvész sárga cilinderben, földig érő fekete köpenyben betol a porondra egy csillogó rézfogast, zöld karikát rajzol a levegőbe a varázspálcájával, és odaáll a fogas kampója alá, mintha csak egy földig érő fekete köpeny lógna ott, föléje akasztva a sárga cilinder. S csak lóg a köpeny és cilinder, és nem mozdul. Kis idő múlva bejön Potyondi másodbohóc, és mindent tűvé tesz, hogy Buxot megtalálja. Mikor meglátja a fogast, keservesen jajgatni kezd, hogy Bux köpeny és cilinder nélkül vágott neki a fergeteges éjszakának – s kirohan, hogy megkeresse az ő egyetlen, édes jóbarátját, akárhogy süvölt is az eső, és zuhog a szél. HIHIHI! HIHIHI! Potyondi bőrig ázva kullog vissza a porondra, amikor Bux éppen elbúcsúzik a közönségtől, és észre se veszi Potyondit.

(Nyolcadik búcsúszám)

Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpár dúdolgatva tipeg be csipkefehér ruhában, pávatollas kalapban, csipkefehér nyári napernyővel. Olyan gyönyörűek így, mint két gyönyörű iker. Egyszer csak meghallják, hogy Unyi Bernárdin fő-fő bohóc hangosan hortyog a főpáholyban, Bernárdin Unyi igazgató úr pedig dühösen ébresztgeti. Erre úgy elkezdenek kacagni, hogy majd szétesnek. De hogy ez sikerüljön is, suttyomban kikapcsolják a derekuknál a három patentgombot, ami eddig összefogta őket, s most már nincs akadálya, hogy az egyikük jobbra dülöngéljen a nevetéstől, a másikuk meg balra – csak éppen mindegyiknek egy fél kontya marad. Aztán más nem is történik. HÁT, HÁT. HÁT, HÁT.

(Kilencedik búcsúszám)

A féllábú Imbrisimovics Marinusz kötéltáncos egyetlen szökelléssel perdül be a porond közepére, s megáll, mint egy felhúzott lábú gólya. Utána cérnavastag kötelet erősít az egyik oszlopra, másik végét a Nagyérdemű Közönség kezébe adja, hogy az istenért, vigyázzanak ám, el ne engedjék véletlenül! Aztán behunyt szemmel kézállásba nyomja magát, talpát nekifeszíti a kötélnek – és megindul! A közönség úgy elámul ettől a szokatlan látványtól, hogy bámulatukban elengedik a kötelet, s mintha nem látnának jól, mind eltakarják a szemüket. HI–HI–HE–HE–TET–LEN! Imbrisimovics Marinusz azonban nem zavartatja magát, és csak azért is tovább sétál táncolva.

(Tizedik, elmaradt búcsúszám)

Romm, az erőművész, aki a cirkuszsátor tartóköteleit tartotta eddig a kezében, hogy a förgeteges vihar el ne vigye a fejük fölül a sátrat, most nagy merészen föláll, s egy pillanatra elengedi a köteleket, hogy majd röptében kapjon utánuk, mikor a szél belekap a ponyvákba… De HIHIHI, a szél már rég nem zuhog egyáltalán, és az eső se süvölt egyáltalán. Romm pedig, hogy mégis csináljon valamit, megfeszíti a borzasztó izmait, és szétszakítja az ibolyaszirmot, amit szagolgatott eddig. ÉLJEN! ÉLJEN!

(Tizenegyedik búcsú-búcsúelőadás)

Bejön Dalidó, a szegény zenebolond, vállán a három fekete papagájjal. Veszi az egyiket, és odatartja a szívéhez – a papagáj rekedten rikácsol. Szomorúan visszateszi a vállára, veszi a másodikat, azt is odatartja a szívéhez – a papagáj még rekedtebben rikácsol. Szomorúan ezt is visszateszi a vállára, s veszi a harmadikat, hogy a szívéhez tartsa – ez a papagáj azonban kiröppen a kezéből, s ahogy ide-oda röpköd, tisztára úgy hallatszik, mintha a röpködésével egy pirinyó hegedűn egy pirinyó vonót húzogatna. Dalidó meg odahajol a faggyúgyertyához, és boldogan elfújja. OH, OH… AH, AH…

S ezzel nyugovóra is tér a világhírű cirkusztársaság, hogy majd hajnalban útra keljenek, egyenesen Epidamnum városába, ahol halihó, már szólnak a kürtök, és lobognak a zászlók.

Az éjszakát pedig a következőképpen töltik el, ki-ki a maga helyén:

Bernárdin Unyi igazgató úr és Unyi Bernárdin fő-fő bohóc felváltva a céklatulipános ágyban (több ágy nincs is),

Meridián műlovarnő a bőrcsizmáján,

Bux bűvész a fogason,

Romm erőművész a nagy rézmozsárban,

Potyondi másodbohóc az ágy alatt,

Dalidó zenebolond a babos szakajtóban,

a féllábú Imbrisimovics Marinusz kötéltáncos egy sok-sok lábú széken,

Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpár a kétajtós ruhásládában, külön-külön,

Legfőbb Márkus fejszámoló még nem tudja, hol (majd kiszámolja, hogy a lakókocsi melyik sarkában),

Jukundusz Mukunda szakács a nagy vasbográcsban,

a két hucul lovacska az üres abrakoszsákon,

a zebra a szalmában,

a szalmaoroszlán a zebra lába mellett,

a három fekete papagáj Dalidó szíve fölött,

a szakállas kutya és a borotvált fejű macska pedig egy csomóban.

(Egyedül Henye Egyed süket állatidomár nem alszik ezen az éjszakán, ő tartja az őrséget a bakon.)

S mire fölébredünk, már csakugyan hírük-hamvuk nincs, csak a hűlt helyük. De akinek jó a szeme, így se veszíthet nyomot a két víz közti réten, és így is tudni fogja, hogy mi hol volt, hogyan volt. Csak lépésről lépésre át kell kutatni a rét minden szögletét.

Ezekben a patanyomokban, például – melyeknek az alján szivárványlik a víz, és nem akar fölszáradni – a két hucul lovacska rúgkapált, s a sörényükről itt pattogzott föl a napfény.

Amott, ahol olyan csíkos a fű, mintha kerítés dőlt volna rá, a zebra aludt – vagy éppen itt veszítette el az egyik oldaláról a csíkokat?

Emitt egy marék széna – nyilván a szalmaoroszlán farka botjából egy tincs.

Megperzselődött fű, eltaposott hamu ott hátul – könnyű kitalálni, hogy Jukundusz Mukunda ott főzte az ebédet, és onnét eresztette el a bölömbika hangját: PÖRKÖLT TIMSÓÓÓ… DARABOS KÖMÉNYMAGGAAAL!

Aztán a különböző lyukak, kisebbek-nagyobbak. Senki se higgye, hogy közönséges vakondok túrta őket – nem. Romm, az erőművész itt nyomta be a földbe egyetlen pöccintéssel a vaskos cövekeket, a hatalmas sátorrudakat.

Egy csorba tükör – ezt használhatta a macska, amikor borotválkozott; a kutya, amikor a szakállát nyesegette.

Vagy épp itt a lábunknál egy kétlevelű négylevelű lóhere! Biztosra vehetjük, hogy a sziámi ikerpár osztozott meg a hiányzó két levélen.

És a többi, amit még csak ezután veszünk észre!

Hiszen a rét olyan nagy…

Kutassatok tovább.