Csicsóka, pityóka

Élt egyszer két atyafi, az egyiket Péternek hívták, a másikat Pálnak. Mindegyiküknek volt földje, háza, csupán békességük nem volt, mert folyton veszekedtek. Egyszer úgy eltángálták egymást, hogy még fölkelni se tudtak a szederfa alól, ahová ledőltek. Estig ott nyöszörögtek. Ez meg éppen kapóra jött egy csavargónak, aki véletlenül arra járt. Amíg a két atyafi a fa alatt hevert, belopódzott az udvarukra, s az egyiküknek a szekerét lopta el, másikuknak az ökrét. Így Pálnak ökre maradt csak, Péternek meg szekere.

De azért nem estek kétségbe. Másnap – csakúgy, mint máskor – korán fölkeltek, és elindultak a határba. Mivel egyfelé volt az útjuk, csakhamar összetalálkoztak. De hogyan! Pál az ökre mögött botladozott, kezében a járomrúddal, Péter meg lógó nyelvvel a szekerét vonszolta. Amikor meglátták egymást, mindegyikük azt hitte, hogy a másik bolondult meg. De nem szólt egyikük se, mentek tovább.

Csakhogy a földjük is egymás mellett feküdt a határban, egy patak választotta el őket. A patak egyik oldalán vadkörtefa állott, a másik oldalán vadalmafa. Ide a szekeret szokta állítani Péter, oda az ökröt szokta kikötni Pál.

Egy alkalommal aztán merészet gondolt az ökör, belegázolt a patakba, átsétált a Péter szekeréhez, és odaállt a járomrúd mellé! Az atyafiak mindjárt abbahagyták a kapálást, úgy meglepődtek. S mindegyikük ugyanarra gondolt: hogy talán nem is olyan szamár ez az ökör!

S akkor azt mondta Pál:

– Hallod-e, komám, ha már ilyen szépen összeboronált bennünket ez az ökör, kössünk békét. Én adom az ökröt, te adod a szekeret, így talán jobban boldogulunk.

Az ajánlat Péternek is tetszett, s mindjárt egymás tenyerébe csaptak. Szent volt a béke. Sőt hazafelé már azon tanakodtak, hogy mihez is kezdjenek most már, amiből meggazdagodhatnának. Azt sütötték ki, hogy valami nagyon finomat ültetnek, s ha megérik, eladják a városban.

Péter azt mondta:

– Ültessünk pityókát!

Pál azt mondta:

– Ültessünk csicsókát!

Már-már úgy látszott, hogy ezen újra összekapnak, de a végén mégiscsak megegyeztek, hogy a csicsóka jobb lesz, mint a pityóka.

De hát hol volt az még! Azt előbb el kellett ültetni. Na, elültették. De annak még meg is kellett érni! Na, megérett. De még a földből is ki kellett szedni! Kiszedték. S amikor minden megvolt, fölrakták a szekérre a rengeteg csicsókát, és elindultak a városba.

Igen ám, de a városnak két kapuja volt, egy vörös meg egy fekete. A fekete kapu éjszaka volt nyitva, a vörös pedig nappal. De erről a két atyafi mit se tudott, s véletlenül éppen a fekete kapuhoz kocogtak. Ott persze hiába dörömböltek, nem engedték be őket, hiszen nappal volt.

– Haj, haj ! – sóhajtoztak. – Most aztán mehetünk a másik kapuhoz, az pedig messze van ám!

– Csak tudnám, hogy milyen messze! – mondogatta Péter.

– Azt bizony jó volna tudni – bólogatott Pál.

S elhatározták, hogy egy csapásra ennek is a végére járnak. Mégpedig úgy, hogy megszámolják, hányat fordul a kerék, amíg a másik kapuhoz érnek. S hogy tévedés ne legyen, Péter majd az első kereket tartja szemmel, Pál meg a hátsót.

Már félúton járhattak, mikor Pál kíváncsian kiszólt a saroglyából:

– Hányat számoltál, koma?

– Tizenkétszer ezret meg még valamennyit – mondta Péter.

– És te?

– Én bizony csak tízszer ezret meg még valamennyit – monda Pál.

– Akkor pedig valamelyikünk nem jól számolt – vakarta a fejét Péter.

S azt találták ki, hogy helyet cserélnek. Péter ment a hátsó kerékhez, Pál meg az elsőhöz – és megint visszakocogtak a fekete kapuhoz. De így se volt szerencséjük, most is csak kétféleképpen számoltak. És mindegyik a magáéra esküdött. Így járták az utat ide-oda, csak számoltak, vitatkoztak, s már dél is elmúlt, de még mindig számoltak.

Akkor arra jött egy másik ökrös szekér, éppen a vörös kapu felől. Egy pipás ember ült rajta. Megkérdezte a két atyafit, hogy mit számolnak olyan nagyon, s azok megmondták. A pipás ember egy jót nevetett.

– Bolondok vagytok, halljátok! Hiszen az első kerék kisebb, mint a hátsó, hát persze hogy szaporábban fordul!

A két atyafinak tátva maradt a szája. Bizony, erre nem gondoltak. De a nagyobb baj az volt, hogy közben a vásárról is megfeledkeztek, s mire odaértek, már senkit se találtak ott. Így aztán egyetlen szem csicsókát sem adtak el, mindet hazavitték, nem gazdagodtak meg. S bánatukban egész télen csicsókát ettek.