Mese a vörösbegyről meg a két harkályról

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kerek erdő, s benne annyi temérdek fa, mint pihe a dunyhában, csak még annál is több eggyel.

Ebben az erdőben élt Kip és Kop, a két harkálycsemete. Rettentő büszke volt mind a kettő, s még ingyen sem repültek olyan fára, ahol más is ült. Ha meg őmelléjük merészkedett valaki, azt mindjárt elkergették, mintha a kerek erdő minden fája az ő kényükre nevekedett volna.

Hogy, hogy nem, egyszer egy kicsi vörösbegy éppen arra a jegenyefára szállt, amelyiken Kip és Kop koma ült.

Szegényke nem akart egyebet, csak hintázni, fütyörészni kicsit, meg a begyét melengetni a napon.

De még ki sem fújhatta magát, épp csak a csőrét reszelgette, a tollát borzolgatta, Kip koma máris észrevette.

Nyomban odarepültek a gyanútlan apróság mellé, az egyik jobbról, a másik balról, és rettentő szigorúan ráripakodtak:

– Vörösbegy vagy?

– Az volnék… – rebegte szegény.

– A mi jegenyefánkra ültél, tudod-e?

– Nem tudtam… – hebegte szegény.

– Bennünket a sasmadár is elkerül, hallod-e?

– Nem hallottam még… – csipogta szegény.

– Hát akkor most tudd meg, és többet ne lássunk itt!

– Igenis… – sóhajtotta szegény.

S ijedtében olyan picire gömbölyödött, mint egy ökörszem.

Aztán huss! – egy óvatlan pillanatban elrepült.

A két harkály elégedetten fenegette a csőrét.

– Láttad, hogy megijedt tőlem? – hősködött Kip koma.

– Talán inkább éntőlem! – fortyant fel Kop koma.

Ezen úgy elkezdtek veszekedni, mintha fövő kása bugyogott volna bennük.

De hiába, egyik sem akart megijedni a másiktól.

Utoljára is abban állapodtak meg, hogy mind a ketten rettenetes félelmetes vitézek – ez okból okosabb, ha békén hagyják egymást.

Miután így elosztották maguk között a vitézi bátorságot, peckesen hazavonultak az odújukba, hogy aludjanak egy jót. Aminek éppen ideje is volt, mert a nap laposakat pislogott már, s egyszer csak ki is hunyt, mint az elkoppintott gyertya.

A két csemete másnapig hortyogott megállás nélkül, két nagybőgő sem húzhatta volna szebben.

De nemcsak hortyogtak ám, hanem álmodtak is.

Akkora vörösbeggyel küzdött meg mindegyikük, hogy olyat csak kigondolni lehet. Nagyobbak voltak azok még a sasnál is. De a hortyogó komák nem hagyták magukat: úgy megaprították a két vörösbegyet, hogy pihényi nyomuk se maradt…

De bezzeg maradt egyéb nyoma a viaskodásnak!

Álmukban ugyanis egymást csupálták tönkre, minden ízük sajgott, s a tolluk úgy borzaskodott, mint a szélhányta boglya. Ráadásul Kopnak a kobakja virított kopaszon, Kipnek a farka fogyott meg, akár egy rossz seprű.

Szólni azonban egyik sem szólt a dicső viadalról. Bölcsen úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

És nekiláttak, hogy megkezdjék a napot.

Rövid keresgélés után kiválasztottak maguknak egy szemrevaló vadkörtefát. A fa öreg is volt, korhadt is volt – s ők éppen ilyenre vágytak. Úgy gondolták, ott az árnyékban majd szépen, kényelmesen végigkopogtatják az elaggott ágakat.

De csakhamar a szemük kopogott inkább, nem a csőrük. Olyan hitvány fa volt, hogy nem egy valamirevaló, de még egy nyiszlett féreg sem akadt benne.

Vagy már mind kipusztította valaki? De kicsoda? Ki merészelt az ő vadkörtefájukra szállni?!

Amint tanakodtak ezen, hirtelen megzörrent fölöttük a lomb, és egy csipetnyi száraz gally éppen Kop koma kopasz kobakjára pottyant.

Rögtön odapörköltek a szemükkel.

– Látsz valamit? – kérdezte Kip koma.

– Idegent látok! – suttogta Kop koma.

– Miféle idegent?

– Vörös, mint a galagonya!

A két koma elkomorult.

Úgy!

Hát megint csak ő az, megint a vörösbegy. Az jár a nyomukban, az tolvajkodik. No de most nem menekül!

S mint a villám, odarepültek melléje.

A vörösbegy rémületében még a szemét is lehunyta. Hajjaj, mi lesz ebből! Most tollastul-csőröstül szétmarcangolják. Többet nem látja a napot, nem iszik harmatot, de még a párjának se füttyögethet többé. Most meg kell halni, csúful, semmiért. Az erdő nélküle virrad meg, neki mindig csak éjszaka lesz.

Bizony, ilyen szomorúakat gondolt. És még gondolt volna egyebet is, de a szeme egyszer csak oda járt a két fenekedő csemetére. Hát uramfia, alig ismert rájuk! Körbe-körös-körül olyanok voltak, mintha tüskebozótban fésülködtek volna.

A vörösbegynek mindjárt földerült a képe: de hisz akkor megcsupálta őkelméket valaki!

S egyszeribe az ő bátorsága is visszatért. Ha más csőrrel – ő majd ésszel!

És várakozón a két komára pislantott.

Azok pedig tovább pufogtak.

– A mi vadkörtefánkra szálltál, tudod-e?

– Nem tudtam… – csipogta.

– Hát akkor most úgy készülj, hogy tönkrekaszabolunk!

– Igenis… – sóhajtotta. És nyugodtan tovább ült az ágon.

Kip és Kop dühösen meredt rá. Ez már aztán sok! Még csak nem is retteg, nem is citerázik?! Legalább menekülni próbálna!

A vörösbegy azonban egyebet gondolt ki.

Így szólt: – Mielőtt lekaszabolnátok, egy utolsót hadd kérjek.

– Ki vele! Mit akarsz?

– A páromat szeretném utoljára látni… – szipogta szelíden.

A két koma egymásra nézett.

Hát ez csakugyan váratlan kívánság! Még csak nem is az életéért könyörög, hanem mindjárt búcsúzkodni akar. Ám jó. Ha így akarja, legyen. Hadd tudja meg a párja is, mire jut az olyan, aki velük mer ujjat húzni:

S mogorván így dörmögtek.

– Aztán hol kószál ilyenkor a párod?

– A patakon túl, a füzesben, ilyenkor ott szunyókál.

– Hát jó. Majd idehívom – mondta Kip koma, és elrepült.

A komája meg ott maradt.

A vörösbegy türelemmel várakozott kicsinykét, aztán teleszívta a begyét, és szívszaggató sóhajtásba kezdett.

A koma hallgatta, hallgatta egy darabig, de csakhamar elunta és ráförmedt: – Mit óbégatsz, hé! Nem vagy te varjú!

– Jaj, jaj, óbégatnál te is, ha más enné meg, nem te… Pedig én is szívesen megettem volna…

Kopnak a szeme gúvadt ki, úgy meglepődött.

Mit beszél ez? Mit makog? Tán csak nem valami jóféle csemegét zsákmányolt?

S már készült is neki a vallatásnak.

De hát nem kellett erősködnie, mondta a vörösbegy magától is, kísérteties hangon.

– Én már úgysem jutok oda, hát elmondom neked. A Vörös Fenyőfában, harmadik napja, egy rettentő nagy hernyó kaparász. Ahol mohos a fa kérge, ott kalapáld, akkor egykettőre rátalálsz.

Kopnak elég volt ennyi. Menten megfeledkezett a kaszabolásról, csak enni akart, de rögtön. Egyes-egyedül megenni a rengeteg nagy hernyót.

Gyorsan ráparancsolt a vörösbegyre:

– Ide süss, te! Ha jót akarsz, erről senkinek egy szót se, még a komámnak se! Megértetted? Akkor számíthatsz rám.

De hogy miként s hogyan, azt már nem mondta, mert dil-dul, máris ott termett Kip koma.

Csakúgy pukkadozott a méregtől.

– Becsaptál, gazember, becsaptál! Ott jártam, kerestem, sehol se találtam. Még a párod se kíváncsi rád. Szólsz-e még valamit?

Hát ő ugyan nem, de Kop koma annál inkább szólni kívánt.

– Én azt mondom – jámborkodott ravaszul –, mégiscsak tegyünk a kedvére, hiszen megígértük. De most majd én megyek a tekergő után, te csak őrizd addig.

S nem várt semeddig, hanem elrepült nagy csattogással – egyenest a Vörös Fenyőfához.

A vörösbegy pedig kuncogott magában, mert ő éppen ezt akarta. Aztán csak úgy, mint előbb, várakozott kicsit, és megint rázendített a keserves sóhajtozásra.

– Jaj, jaj, de nagy kár… Jaj, jaj, de rettentő nagy kár…

Kip koma nem volt rest, ő is rámordult dühösen.

– Elhallgass, mert megkoppintlak. Micsoda kár, azt mondd!

– Hát az, hogy más eszi meg, nem én…

– Micsodát?

– Hát a hernyót… A Vörös Fenyőfában.

– Hát abban van?

– De még mekkora… őszig elélhetnél rajta! Csak mindig ott kalapáld, ahol csepp moha sincs a fán, akkor egykettőre rátalálsz.

Kip koma még a komáján is túltett a jószívűségben.

– Ha kedves az életed – suttogta –, tartsd a szád, senkinek egy szót se, még a komámnak se! Megértetted? Akkor megkegyelmezek. Mehetsz máris!

Azzal uccu hopp! azon nyomban útra kelt – ment ő is egyenest a Vörös Fenyőfához.

A vörösbegy csak erre várt. Táncra perdült, ugrált, füttyögött örömében, csepp híja, hogy a fáról le nem bukfencezett. Ami ugyan nem lett volna hiba, mert a fa alatt egy kökénybokor rezgett, a bokorban pedig az ő édes párja ébredezett. Csaptak is mindjárt olyan örvendezést, hogy a könnyük kicsordult. Aztán mikor kimulatták magukat, felröppentek, s usgyi, meg sem álltak a Vörös Fenyőfáig.

Hát ott bizony már javában folyt a munka!

A két koma – mit se tudva egymásról – úgy kopácsolt, hogy öröm volt nézni. A fa mohos felit Kip koma vésegette, túlfelől Kop koma cselekedte ugyanezt. Az egyik eminnen vájt lyukat, a másik amonnan, s mindegyik szentül hitte, hogy a hernyót hallja kaparászni.

Úgy, ahogy a vörösbegy kitervelte!

Sőt, már annyira voltak, hogy éppen csak a farkuk verdesett ki a fából, amivel a forgácsot hányták kifele. S méghozzá milyen szaporán! Mintha nem is fapikkelyeket, hanem darazsakat söprűztek volna.

Egyszer aztán mind a ketten megálltak szusszanni. Az egyik túlfelől, a másik innenfelől, mindegyik a maga lyukjában.

Olyan csönd lett a fában, mintha szú se járna benne.

– Lapulj csak, lapulj, beste féreg! – gondolták a komák. Innét nem szabadulsz!

És utoljára még egy irgalmatlant odasóztak a csőrükkel, ahol a hernyót gyanították.

Lett is olyan recsegés-ropogás, mintha ég szakadna. Pedig nem történt egyéb, csak annyi, hogy addig fúrtak, addig vésték a fát, míg a két lyuk végiben összetalálkoztak – s ott vitézül egymást kólintották főbe…

Nosza, nekiláttak mindjárt a dühödt vagdalkozásnak. Csíptek, szúrtak, kaszaboltak, mint két megkergült szélkelep. Végezetül még egymás csőrébe is belecsimpaszkodtak – de akkor már üvöltött mindkettő.

Megrökönyödve bámultak egymásra.

Kip koma nem mondott semmit se, Kop koma nem mondott még annyit se.

Szép csendesen megfordultak, az egyik jobbra repült, a másik balra – úgy elkotródtak az erdőből, hogy senki többet nem is látta őket.

A vörösbegy meg a párja azóta is ott élnek a Vörös Fenyőfában, oda raktak fészket, a két odúba. Ha esik, ha fúj, bent a jó melegben egymás mellé bújnak – ha meg kisüt a nap, kedvükre hancúroznak.