Hétalvó Puttonyocska

Hol, hol nem, túl a Bakony erdején, túl a Balaton vizén, ahol karónak vágják az akácfát, ahol szurdiknak mondják a dombok árkát, volt egy szép kicsi szőlőskert, a szőlőskert közepén egy présház, a présházban egy öreg kád, a kád tetején pedig egy helyreforma puttonyocska. Amolyan fából készült alkalmatosság volt, amilyennel szüretelni szoktak szerte a világon. Csupán csak kisebb volt a többinél, ezért hívták Puttonyocskának.

Hát jól figyeljetek, egyszer mi történt vele!

A dolog úgy kezdődött, hogy mikor a szüret megvolt, öregapó nem a falra akasztotta Puttonyocskát, mint máskor, hanem felrakta a kád tetejére, egy keresztbe fektetett deszka szélire.

Puttonyocska azt gondolta: „Jó. Megülök én itt is békén, aludni aztán itt is lehet.”

(Mivelhogy – s ez tudnivaló – Puttonyocska igen szeretett aludni.)

És hamarosan el is aludt. Néha morgott egyet-egyet, néha a másik oldalára fordult, már ahogy azt a szunyókáló puttonyocskák szokták.

De akár horkolhatott volna, azt se hallotta volna senki. Ha csak a károgó varjak nem, akik a présház előtti diófán ijesztgették egymást, hogy vége az aranyos ősznek, nemsokára csőrüket csípi a dér, megjön a tél.

S bizony meg is jött az, nem váratott magára.

Egy éjszaka csillogó dunyhát vetett végig a dombokon, s amit csak elétalált, azt mind betakarta. A kicsi présházat is; annak éppen a dunyhacsücsök jutott.

De hát hiába csillogott ez a dunyha, azért mégiscsak hideg volt alatta. Még a szúnak sem volt kedve percegni ilyen barátságtalan időben. Csak a pincében forrt-pusmogott egy-két elkésett boroshordó – míg aztán azok is elhallgattak.

S akkor nagy-nagy csöndesség borult a présházra.

Ekkor történt, hogy valaki – vagy valami – egy rettentő nagyot ásított, de akkorát, hogy a sarokban a pókhálók mind beléremegtek.

Puttonyocska volt az, ő ébredt fel álmából a kád tetején, és recsegve-ropogva vacogni kezdett.

– Huj be rossz helyre raktak engem! – mérgelődött. – Itt aztán még aludni se lehet békén. Huzat is van, hideg is van, itt én nem maradok!

És dohogva fészkelődött hol erre, hol arra, de a deszka két véginél mindig csak megállott. Emitt a pincegádor ásított eléje, amott meg a puszta téglaköves padló.

– Ez egyik se jó hely – gondolta, és kíváncsian a kád mögé pislantott, hátha ott talál majd valami meleg kuckót.

De még milyet talált!

Egy nagy csomó venyige hevert a sarokban, a venyige alatt meg szalma. No, ezt éppen őneki találták ki! Avval le is huppant mindjárt a venyige közé, jól betakarta magát szalmával, és boldogan lehunyta a szemét. (Mivelhogy Puttonyocska – s ezt ki ne tudná róla? – igen nagyon szeretett aludni.)

És aludt, aludt, aludt. Odakint szél fújt, odakint havazott; a présházban sötét volt, a présházban csend volt. Így telt-múlt az idő. Elfutottak a hetek, elfutottak a hónapok, és egy szép napon elállt a havazás. A fagyos szelek helyébe langyos szelek jöttek, s a rengeteg nagy dunyhát a dombok hátáról mind eltakarították.

Tavasz lett, kisütött a nap.

Legelőbb is a hóvirágok nyitották ki gyenge szirmukat, aztán a kakasmandikó nyújtogatta veres fejecskéjét, s végül a szőlő is virágozni kezdett.

Haj, micsoda illat úszott a dombok felett! Attól bizony még a legvénebb mormota is felébredt volna, ha netán ezen a tájon kapja a hosszú-hosszú tél. De hát mormota sose járt errefelé, helyette nagyfülű nyulak szagolgatták a szőlővirág fölséges illatát.

Szó mi szó, az egész teremtett világ zsendült és örült. Örült, hogy él.

Csupán egyvalaki aludt szorgalmasan – Puttonyocska. (Mivelhogy – s ez nem titok – aludni azt nagyon szeretett.)

Pedig már öregapó, öreganyó is rég kint dolgozgattak a szőlőben, hol a tőkéket metszegették, hol a giz-gazt kapálgatták – mert úgy van ám az, hogy valami tennivaló mindig akad a tanya körül.

De Puttonyocskára egyikük sem gondolt. És miért is gondoltak volna? A szüret még messze volt, addig meg úgysincs szükség rá. Így aztán nem is keresték, törődtek egyébbel.

Teszem azt, az öreg kereplővel, amelyik a sarokban porosodott, és már a fogaskereke is kivásott. Öregapó ahelyett fabrikált újat, hogy mire megjön a szeptember, legyen mivel a tolvaj madarakat riasztgatni.

Persze, nem sietett a fabrikálással, csak úgy komótosan csinálta. Mindennap egy fogacskát faragott a kerékre, s közben elnézegette hogyan gömbölyödnek a piros meg fehér szőlőszemek.

Így múlt el a nyár.

S mikor beköszöntött az ősz, akkorra a kereplő is elkészült. Éppen idején! Seregnyi fecsegő veréb szállta meg a domboldalt, s még csak azt se kérdezték, szabad-e – dézsmálni kezdték az érett fürtöket.

Bezzeg, öregapó se volt rest. Fogta a kereplőt, és addig járkált vele a pászták között, míg a verébhad tova nem költözött. De búcsúzóul még olyan csiripelést csaptak, hogy az egész határ zengett.

Puttonyocska azonban még erre sem ébredt föl, édesen szundított a venyigeágyon. (Ami nem is csoda, mivel aludni mindennél jobban szeretett.) Egy nap aztán öregapó kiült a tanya elé a napra, megmustrálta az eget, és így szólt:

– Hallod-e, anyjuk, ha így fog az idő tovább is, hamarosan megszüretelünk!

Öreganyó ugyancsak felpislogott az égre, mielőtt nyilatkozott volna.

– Jól mondod, apjuk, maholnap itt az ideje.

És azontúl mindennap kiültek a diófa alá, és füleltek, hogy mikor hallják meg az első őszi bogarat tücskölni. Sokféle hangja van az őszi bogárnak. Ha bátortalanul szólogat: tücsköl; ha vidáman rázendít: zsiribol. És mikor a legelső zsiribolni kezd, akkor már bizonyos, hogy nincs idő a késlekedésre.

Úgy is történt, a két öreg csakhamar megint szorgoskodni kezdett. A porlepte sajtolót megtisztogatták, a hordókat kimosták, a sajtárt a sutból előkeresték.

Készülődtek a szüret napjára.

Legvégül öregapó az egyik öregputtonyt is leakasztotta a falról, hogy az is kéznél legyen. De alig emelte meg, mindjárt derekába nyilallt a fájás, olyan nehéznek találta.

Pedig hát a puttony nem gyarapodott tavaly óta, csupán apóka lett reszketősebb megint egy évvel. Hiába, nyolcvan év nagy idő, még a ruha is elkopik annyi idő alatt, hát még az ember.

Mondta is a párjának csendes szomorúan:

– Ládd csak, ide jut az emberfia. Már ebből is kiöregedtem.

– Sose búsoljon kend! – vigasztalta öreganyó. – Ott van a kád tetején a kicsi puttony, az éppen nekünk való. Az majd nem húzza meg a vállát.

– Úgy ám! A kis puttony! – derült fel apóka, és a csonka létrán mindjárt fel is mászott a kád tetejére.

De ott a puszta deszkán kívül egyebet nem talált. Öreganyó a botjával bökdösött fölfelé.

– Ott, ott nézze! – mondta. – Nem katicabogár az, hogy repedésbe bújjon, kedvire elrepüljön.

– Márpedig ez vagy elrepült, vagy nem tudom, mit tett! – dörmögte öregapó. – Mert itt nincs.

– De ha mondom, hogy ott vót!

– Az lehet, hogy vót, de az szent, hogy nincs! – mondta öregapó, és visszatotyogott a létrán.

No, de már most mihez kezdjenek?

Tán legokosabb, ha másutt keresik. De Puttonyocska nem volt se másutt, se egyebütt, nem lelték sehol se. Pedig az egész tanyát tűvé tették érte. És mégsem találták.

– Nincs, nincs, nincs! – mondogatták.

És még este is ezzel feküdtek le:

– Nincs, nincs, nincs!

Persze, Puttonyocska minderről semmit se tudott. Se arról, hogy keresik, se arról, hogy nem lelik. Hanem továbbra is az ő szalmaszagú, venyigeillatú kuckójában álmodott szebbnél szebbeket. (Merthogy aludni – s ezt csak apóka meg anyóka nem tudta – a világon mindennél jobban szeretett.)

De hát egy kicsi puttony mégse minden, gondolták, ezért csak nem fognak kétségbeesni. Bánja ő, ha nem került meg! Majd télen visszasírja az elmulasztott szüretet.

És másnap munkához láttak.

Annak pedig az volt a rendje, hogy amíg anyóka sajtárba szedte a fürtöket, addig apóka a puttonyt cipelgette. Bizony, sóhajtozott sűrűn a nehéz öregputtony alatt, még örülni, gyönyörködni se tudott kedvére a sok nyögdécseléstől.

Pedig micsoda szüret volt, milyen bőséges szüret!

Végig a pásztákon rogyásig hajladoztak a tőkesorok. Volt ott mindenféle fajta: kék ökörszem, óriásszemű hóvíz, méregzöld csomorika, sárgaszeplős juhfark – de még csókaszőlő is volt, olyan fekete, mint a csóka begye.

Úgy buggyant a levük a taposókádban, hogy öröm volt nézni.

S hát még a présben, amit az öregapó forgatott! Egyetlen szemet sem hagytak veszendőbe menni, az utolsó csöppet is sajtárba csurgatták, a sajtárból meg a nagy hasú hordókba…

Éppen este lett, mire megpihenve kiülhettek a tanyaajtóba.

S akkor így szólt apóka:

– Ehetnék ám valamit, mert nagyon megéheztem.

– Pirítsunk szalonnát! – mondta öreganyó, és máris eltipegett, hogy szedjen egy kis rőzsét.

Apóka meg gyújtós után ballagott, mivel megszokták, hogy mindent ketten csináljanak.

Már jó ideje keresgélt, matatott, mikor eszébe jutott, hogy a kád mögé szalmát vetett tavaly; az éppen jó lesz gyújtósnak.

Ám alig nyúlt be a sötét zugba, kezébe akadt valami kemény, ami se szalma, se venyige nem volt – hanem személyesen Puttonyocska volt. Úgy átaludta a szüretet, mint a mormota (noha mormota nem járt arrafelé soha). És még akkor sem ébredt föl, amikor öregapó jó alaposan meglapogatta.

– Nézd, anyjuk! Hát nem ide bújt a haszontalan! Csak azt tudnám, miért tette? Mit csinált a venyige közt egy álló esztendeig?

– Mit, mit! Hát aludott! (Mivelhogy aludni, azt szörnyen szeretett.)

De öregapó mégsem erre gondolt. Hanem inkább arra, hogy miként büntesse meg a mihaszna Puttonyocskát.

– Hadd el, ne bajlódj vele! – szólt öreganyó.– Fogd és tedd ki az eresz alá, ott, ahol lukas a csatorna. Legalább ennyi hasznunk legyen belőle.

– Úgy is van! – bólintott öregapó. – Amikor kerestük, elbújt. Hát most úgy kell neki. Csurogjon bele az esővíz, ne lásson többet soha szőlőszemet.

És kirakta Puttonyocskát a csurgó alá.

Aztán falatoztak kicsit, és megnyugodva hazaballagtak.

Nagy-nagy csöndesség borult a présházra. Csak a pincében forrt-pusmogott a must, az egész domboldal mélységes álomba merült. Aludtak a kanyargó szurdikok, a megkopaszott tőkék, az árván meredező karók, aludtak a fák kérgeiben a katicabogarak – de legesleginkább Puttonyocska aludt. A világ minden kincséért sem ébredt volna föl, hiába legyezgette a szél, hiába fütyült a fülébe – attól ő csak még szebbeket álmodott. (Mivelhogy – s ezt már nem mindenki tudja – nemcsak aludni szeretett, hanem álmodni is.)

Amint múladozott az idő, úgy sötétedett egyre az éjszaka is.

Egyszer aztán nagy dirr-durr csattant az égi szőlőskertben. Elborult az ég, és egyszerre négyfelől villámlott. Mintha négy hegypásztor suhintgatna odafent a kampósbotjával. S csakhamar sűrű cseppekben megeredt az eső. Áztatta a dombokat, verte a présház tetejét, s a lukas csatornából csak úgy ömlött a víz.

Egyenest Puttonyocska nyaka közé.

No de ezt már ő sem állhatta meg szó nélkül.

Nagyot prüsszentett – s akár hiszitek, akár nem –, azon nyomban fölébredt!

De föl ám! Még azt is elfelejtette, hogy valaha is aludt. Hát hogyne! Bárhova nézett, sötétség, bárhova nyúlt, nedvesség – minden, minden nedves volt, de leginkább ő maga.

Gyorsan kilötyögtette magából a vizet, s kezdte törni a fejét: hogyan kerülhetett ő az eresz alá?!

Hiszen ő szőlőszedő puttonyocska, nem esővizes dézsa!

Vagy talán azért szedték elő, mert a szüret közeledik?

Megvárta, míg kicsit csöndesedik az eső, aztán előmerészkedett az eresz alól.

De bizony sok jót nem tapasztalt. A présház ajtaja zárva volt, s a tőkék is mind megszedve, üresen kornyadoztak.

Puttonyocskának majd a könnye csordult, úgy elkeseredett. Sírni is csak azért nem sírt, nehogy még nedvesebb legyen a világ. Sőt már arra is gondolt, hogy szégyenében beleugrik a kútba, vagy legalábbis a vízgyűjtő gödörbe…

De aztán mégsem ugrott sehová, hanem mint a cövek, megállt.

Az egyik szőlőbokor alján észrevett egy ottfelejtett, darázscsípte bilinget. Rögtön odasietett melléje, és egy nagyot, keserveset sóhajtott.

– Fürtöcske, pottyanj belém, legalább utoljára hadd legyek még boldog…

S nedvesség ide, nedvesség oda, még egy könnycseppel is megtoldotta a könyörgését.

No, ennek aztán a fürtöcske sem tudott ellenállni, szépen belepottyant Puttonyocska hasába.

Dehogyis akart az már kútba ugrani; mindjárt megjött a jókedve. Hát még amikor a hold is kisütött! Akkor lett csak igazán izgatott. Egyszerre azt látta, hogy emitt is, amott is csillan-villan egy-egy elmaradozott szőlőfürt, amit anyóka nem vett észre. Puttonyocska alig győzött egyik bokortól a másikig futkosni. Szinte olyan volt ez, mint egy igazi szüret, mint egy kicsi utószüret.

– Fürtöcske pottyanj…, fürtöcske pottyanj!… – ezt mondogatta mindenütt, s mire a sorokat végigjárta, mire a sövénykerítésig ért, akkorra éppen tele lett. Csupa finom, mézédes szőlőszemmel.

– Hát mégiscsak hasznomat veszik! – szuszogott nagy büszkén, s már minden bánata elszállt.

Aztán óvatosan visszaballagott a tanya elé, és letelepedett a küszöbre. De most nem aludt ám! Ő, a Hétalvó Puttonyocska, még a szemét sem hunyta le reggelig. Mind csak öregapót meg öreganyót várta.

Hogy gyorsabban múljék az idő, elkezdte a csillagokat számlálni. Előbb a nagyját, a fényesebbjét, aztán sorba az apraját. Mire az utolsót is számba vette, a pislákoló hajnalcsillagot, addigra éppen megvirradt.

Nemsokára megérkezett apóka, anyóka is.

Hát alighogy kiléptek a sövénykerítés mögül, öreganyó összecsapta a kezét.

– Nem megmondtam, hogy azt a mihasznát ne a küszöbre rakd!

– Nem is oda raktam én, hanem a lukas csatorna alá – dörmögte öregapó.

– Akkor talán magamagától sétált ide-oda? – dohogott öreganyó.

– Az bizony meglehet – hagyta rá öregapó.

S már lépett is közelebb.

De akkor elállt a szeme-szája…

– Szedve a puttony, anyjuk! – kiáltott. – Rakásig rakva tele van!

– Mit beszél kend?… – ámuldozott öreganyó. – Hát ezt ki tette velünk?

– Azt én nem tudom – mosolygott apóka. – De gyanítom, hogy Puttonyocska volt. És milyen okos Puttonyocska! Azért állt a küszöbre, hogy rá ne csöpögjön az esővíz a szőlőre!

Azzal fölemelte Puttonyocskát, megsimogatta, bevitte a présházba, s a finom, töppedt fürtöket mindjárt kipréselte. Éppen egy hordócska mézédes must lett belőle.

– Aszúbornak éppen jó lesz! – vidámodott öregapó kedve. – Meglásd, anyjuk, ha ebből iszunk, sose halunk meg!

És hogy Puttonyocska se panaszkodjék, visszarakta őt is a kád mögé, a szalmaszagú, venyigeillatú kuckójába.

A présházra pedig nagy-nagy csöndesség borult megint. Az elárvult dombok között szél kószált, csak egy-egy elsárgult szőlőlevél hullott le a földre hangtalanul.

Így aztán Puttonyocska se tehetett mást: boldogan lehunyta a szemét és aludt, aludt, aludt. (Mivelhogy – s ez tudnivaló – aludni mindennél jobban szeretett.)