Emide és Amoda

Élt egyszer két jó barát. Emide, a dinnyefejű, Amoda, a tojásfejű.

Mióta az eszüket tudták, mindig együtt csetlettek a világban.

Az egyiknek az inge volt rojtos, a másiknak a nadrágján fújt át a szél. Emide hordta a kalap karimáját, Amoda a csücskös maradékát. Mivel cipő is csak egy pár jutott nekik, azon is megosztoztak. Ha tehették volna, a lyukat a cipőtalpon, még azt is megfelezték volna. Mégse jutottak soha semmire.

Egyszer elhatározták, hogy házat építenek, és azontúl úgy élnek, mint a királyok: egész nap esznek meg alusznak.

Egy kerek domb aljában ki is választották az alkalmas helyet.

Szerencsére volt a közelben kő is, fa is elegendő, minden, ami kell a házépítéshez. Igaz ugyan, hogy még sohasem próbáltak olyat – de számít az? A madár se búcsúban veszi a fészkét, mégis van neki. Épp csak ők ne tudnának házat rittyenteni?

Mielőtt nekifogtak volna a munkának, Emide így szólt a barátjához:

– Hallod-e, koma, te hordd csak a követ emide, meglátod, kész leszünk ízibe.

Amoda így bólogatott rá:

– Jól van, jól van, koma, te meg csak vidd a fát amoda, estére kész lesz a kalyiba.

De még este is ugyanott tartottak, ahol reggel.

Amíg az egyik emide hordta a fát, a másik amoda hordta a követ – a vége persze az lett, hogy csináltak két rettentő nagy rakást, az egyiket kőből, a másikat fából. De ahová a házat akarták építeni, ott nem maradt egyéb, csak a puszta föld. A két legény a fejét vakarta. Mindegyik azt hitte, hogy a másik a hibás – ezen szörnyen összekaptak.

Ilyeneket mondtak egymásnak:

– Olyan buta vagy, mint a korpa a zsákban!

– Te meg olyan ügyetlen, mint a szög az ablakfában!

Ezt a beszélgetést addig folytatták, míg be nem rekedtek, akkor kibékültek, és megfogadták, hogy reggel újra kezdik a munkát.

Még pírja sem volt a napnak, már talpon volt a két legény.

Hogy a haszontalan munkának elejét vegyék, ravaszul most mindent fordítva csináltak: amit előző nap emide cipeltek, azt most átrakták amoda.

De az eredmény megint ugyanaz lett. Csupán a farakás helyébe került a kő, a kőrakás helyébe a fa – csak egy nem volt sehol sem: a vityilló.

Nosza, törték a fejüket: most mit tegyenek? Végre kisütötték, hogy többet nem cipelnek semmit sehová, hanem mindjárt ott helyben fölépítik a házat, ahol követ meg fát lelnek.

Igen ám, de hiába rakták egymás hegyibe a követ, a négy fal sehogy sem akart összetalálkozni. Mindegyik külön-külön meredezett a magasba. De ez még semmi. Az ajtót a padlásra rakták, a kéményt a pincébe, az ablakot meg a kerítés végibe.

Már délre járt, mire ráeszméltek, hogy hiba csúszott a számításba.

Emide leült szomorúan az egyik fa tövébe, és így szólt:

– Nem nekünk való mesterség ez, hallod. Nem volna jobb, ha világgá mennénk?

– Okos beszéd! – hümmögött Amoda. – De merre, hova menjünk? Lenek vagy főnek? Jobbra vagy balra?

Emide így válaszolt:

– Menjünk egyenest előre!

Úgy lett. Szépen összeszedték a cókmókjukat, belegyömöszölték két feneketlen zsákba, és elindultak. Emide jobbra vette az útját, Amoda balra, s már jó messzire baktattak, mikor egyszerre gyanút fogtak. Hiszen ha így folytatják, soha többé nem találkoznak.

Elkezdtek hát éktelenül kiabálni:

– Hé, hé! Nem arra van előre, hanem erre!

De nem tudtak megegyezni. Helyette leültek a zsákjukra, és ott vártak, mint két csökönyös szamár.

Talán még most is ott ülnének, ha nem jön arra egy kecskeszakállas ember. Ennek az embernek göcsörtös bot billegett a vállán, a boton pedig legalább két tucat nyúlbőr lógott, már messziről bűzlött. Afféle nyúlbőrkereskedő volt, lehetett látni.

Egyébiránt egy kutya is poroszkált a nyomában, s az rögtön ugatni kezdett, amikor a legényeket meglátta.

Na, erre a bőrös is megállt, és csak úgy foghegyről odakiáltott:

– Min kotlotok, legények? Féltek, hogy elszalad a zsák?

– Aj, dehogyis! – sóhajtottak azok. – Nagyobb a mi bajunk. Azt nem tudjuk, bátyó, merre van előre.

A bőrös nagy gazember volt, tudta mindjárt, mit válaszoljon.

– Hát azon könnyen segíthetünk! – mondta nevetve. – Én elárulom nektek. Arra van előre, amerre szalad a kutyám! Ha nem hiszitek, tegyetek próbát. Én majd füttyentek neki, ti meg fussatok utána.

A két legény nagyot nézett. Hát ilyen egyszerű a dolog? Csak kutya kell hozzá? No hiszen, nem csoda akkor, ha nem tudtak dűlőre jutni.

S úgy megörültek a jó tanácsnak, hogy még a zsákjukról is megfeledkeztek. Ledobták a földre, a nadrágjukat felgyűrték térdig, és a kutya után lódultak.

A bőrös meg ott maradt, és a hasát fogta. Miután jól kimulatta magát, gyorsan összeszedte a két zsákot, a bőröket ügyesen belegyömöszölte, aztán a kutyája után füttyentett, hogy az se loholjon hiába. Most már fordulhatott vissza, megszolgálta a mindennapit. Ő pedig csendben elódalgott. Csupán a göcsörtös botot hajította a fűbe, azt otthagyta cserébe.

Mikor a két legény lihegve visszatért, elképedve látták, hogy se zsák, se bőrös, se kutya. Nagyon nekiszomorodtak, lógatták a bús fejüket.

Egyszer csak Emide megszólalt: – Ne búsulj, komám, minden bajban akad jó is.

Amoda úgy nézett rá, mint aki mindjárt parazsat köp.

– Ugyan micsoda? Nem mondanád meg?

– Hát ez a bot.

– Ez a bot? Mire jó ez a bot?

– Ez arra, komám, hogy te megfogod az egyik végét, én a másikat, akkor bizonyosan egyfelé megyünk majd.

Csakugyan, ez okos gondolatnak látszott. Még hálásak is voltak a bőrösnek, hogy a botot figyelmükbe ajánlotta. Ki tudja, hátha azzal csinálják meg a szerencséjüket.

És elindultak, amerre az első kéménycsücsköt látták.

Ami azt illeti, nem akármiféle kéménycsücsök volt az!

Ugyanis a hozzávaló tornácos házzal együtt fönt a levegőben kevélykedett, se messze, se közel, talán két óra járásra. De hogyan! Az egész ház tótágast állt a levegőben, mintha a szél mindenestül felborította volna. A kéményből lefelé gomolygott a füst, s az ólak, a boglyák, a csűrök, de még a libák az udvaron, a birkák az akolban, azok is úgy álldogáltak, mint a légy a mennyezeten: égnek vetett lábbal. Egyszóval nem volt a helyén semmi sem. Ahol a padlásnak kellett volna lenni, ott szolgált az ajtó, ahol meg a pincének – ott a kémény pipált.

Azért ne higgye senki, hogy a két legény meglepődött. Cseppet se. Inkább a kedvük szélesedett.

– Itt aztán biztosan jó helyre szegődünk! – mondogatták. – Úgy fest ez a porta, mintha mi építettük volna.

És lelkesen kutyagoltak tovább, hogy még este előtt odaérjenek.

De lám, alig bukott le a nap, a ház szőrin-szálán eltűnt az égaljról.

De még akkor sem lankadtak. Eltökélték, hogy addig nem nyugosznak, amíg a házat meg nem lelik. Égen vagy földön, valahol meg kell lennie.

S mentek éjjel, mentek nappal, kocsinyom vizéből ittak, vadsóskalevélen éltek, de senki emberfiával nem találkoztak.

Egy éjszaka, mikor már annyi erejük sem volt, hogy kettőt lépjenek, ledőltek az első bokor aljába, és elaludtak. De a göcsörtös botot még álmukban is szorongatták.

Hajnalban irtózatos birkabégetésre ébredtek. Mintha nem nyírtak, hanem nyúztak volna egy egész nyájat.

Mindjárt felpattantak serényen.

Kiderült, hogy éppen ott éjszakáztak a tanyaház szomszédságában, ahová napok óta el akartak jutni. Amit a délibáb mutatott nekik, az állott előttük valóságként. Csak most semmi sem hibázott rajta, se a kémény, se az ajtó-ablak, még a birkák is a lábukon álltak.

A két legény csalódottan vonogatta a vállát; aztán legyintettek.

– Betérünk mi akkor is, ha nem áll tótágast, csak akadjon valami munka.

És bekopogtak a házba.

Nem is egy gazdát találtak odabent, hanem kettőt. Két rettentő lusta testvéré volt a birtok, akik már egy álló hete azon birkóztak, hogy melyikük hajtsa ki a nyájat.

Mikor rájuk nyitották az ajtót, éppen a földön gyurmolták egymást, így gondolván elosztani az igazságot.

Emide és Amoda békésen támasztani kezdték az ajtófélfát, amíg csak a testvérek észre nem vették őket.

– Hát ti? Hogy kerültök ide? Mit akartok? – szóltak elképedve.

– Elszegődnénk szolgálni – mondta Emide –, de nem akartuk fönnakasztani kigyelmeteket. Csak tessenek, puhítsák egymást. Mi ráérünk.

A két hájgombóc bosszúsan tápászkodott talpra.

– A gügye mindeneteket! Hiszen éppen ti kelletek nekünk! Akartok-e birkapásztorok lenni?

– Akarunk, hogyne akarnánk! – hangzott a felelet.

– Hát akkor máris azok vagytok! Kaptok enni-inni, amennyi belétek fér, csak a nyájat ellássátok. Egyiktek a fekete nyáj gondját viselje, másiktok a fehérét. De szét ne tereljétek őket, mert nincs isten, aki összehajkurássza!

A legények hümmögtek, hogy csak bízzák rájuk, amit ők elvégeznek, annak nem marad se híja, se föle, az tiszta munka lesz.

Meg is állapodtak mindjárt. Első nap nem csináltak mást, csak belaktak jól, hogy erősödjenek a sok koplalás után.

Aztán másnap kora hajnalban – mikor a gazdák még nagyban fújták a kását – kiballagtak az akolhoz.

De a bökkenő az volt: mi legyen a bottal?

Ha nem fogják a végit, megint szem elől vesztik egymást. Ha meg fogják, hogyan tereljék a nyájat kétfelől?

A megoldásra Emide talált rá.

– Azt tegyük, koma, hogy törjük ketté a botot, s úgy fogjuk a végit. Akkor te is, én is bátran jár-kelhetünk, nem lehet baj.

És eszerint cselekedtek.

De mi történt?

Mint a förgeteg, a birkák kirohantak az ajtón, a feketék emerre, a fehérek amarra, a legények meg utánuk. Hiába szorongatták a botot, attól sem ők, sem a birkák nem terelődtek összébb. Csak rohangáltak, ordítoztak a sűrű porfelhőben – egykettőre befellegzett a pásztorkodásnak.

Kis idő múlva Emide egy lábon járó szamárrózsabokrot pillantott meg, s ez a bokor megszólalásig úgy csámpázott, ahogy az ő barátja szokott.

Nem is tévedett – Amoda volt az.

A birkák feldöntötték, ott hagyták a földön, a föld tele volt széttiport tüskével – s az most mind az ő ruháján díszelgett. Rettenetes káromkodásban tört ki, mikor Emidét meglátta.

– No, hallod, ezt jól kitaláltad! Egy csempesz bicskának több esze van, mint neked! Mihez kezdjünk most? Oda a nyáj, oda a becsület. Inkább a botot sose törtük volna ketté.

De sajna, már nem volt mit tenni. Emide engedelmesen megtisztogatta barátját a tüskéktől, és így vigasztalta:

– Az igaz, hogy buta voltam, de okos te se voltál, mert hittél nekem. Hát lássuk: te mit tennél most? Menjünk vissza a tanyára, hogy verjenek huszonötöt a hátunkra?

Ezt egyikük sem akarta.

Végre is oda lyukadtak ki, hogy ha már se házat építeni, se birkapásztorkodni nem tudtak – hát majd asszonyt keríteni tudnak.

Mikor a két lusta testvér kikecmergett az ágyból, már csak a puszta legelőt találták. Szó, ami szó, nem nagyon búsultak a birkák miatt – így legalább nincsen gondjuk velük. De a jó világ mégsem tartott soká, mert csakhamar azon kezdtek veszekedni, hogy most a libákat ki etesse… Szinte azt kívánták, bár toppanna be újra a két legény.

De hol jártak már azok!

Bot hiányában egymás kezét fogták, és úgy baktattak a hetedik határban. Éppen egy faluba igyekeztek, ahol farsangot ünnepeltek.

A falu apraja-nagyja kint tolongott a házak előtt.

Az út közepén csizmás legények zsákokból pelyvát szórtak a földre, a pelyvát meg a lányok nagy fagereblyékkel szorgalmasan elboronálták.

Emide és Amoda szájtátva nézték a csődületet. Azt hitték, meghibbant a sok ember, azért csinálnak ilyen haszontalan munkát.

Megszólítottak egy réklis öregasszonyt, aki az út mentén állt:

– Mamóka, mondjad már meg, mit mívelnek ezek?

Az asszony jót kacagott a tudatlan kérdésen, aztán titokzatosan így szólt:

– Tudjátok, édeseim, kevés a legény a faluban, azért most pelyvát vetnek, pelyvát boronálnak, hogy több legény szülessék!

A két barát vidáman kurjantott – hiszen akkor jobb helyre nem is jöhettek volna! Ahol kevés a legény, ott éppen őrájuk van szükség.

S büszkén kihúzták magukat, mintha a leányok máris őket lesnék.

Így nézelődtek egy darabig, aztán beálltak sereghajtónak.

A menet csakhamar befordult egy kacskaringós utcába, amelyiknek a végében a csárda állt. Ott olyan vigadalmat csaptak, hogy még a lovak is sört ittak, és ahányan csak voltak, mind táncra kerekedtek.

Különösen két leány ropta vígan, az egyik fekete volt, a másik szőke. Csak úgy suhogott a szoknyájuk, csak úgy szikrázott a szemük. Alig fordultak egyet, mindjárt másik legény kapta derékon őket.

Egyszer csak Emide izgatottan meglökte Amodát.

– Te melyiket választod a két gyönyörű közül?

– Én a feketét! – súgta Amoda.

– Az jó. Mert én a szőkét – nyugodott meg Emide. – De hogyan kezdjünk hozzá?

– Hogyan! Hát úgy, hogy odamegyünk, táncot járunk velük, aztán meg feleségül kérjük őket.

És bátran célba vették a maguk választottját.

Hirtelen minden szem feléjük fordult. Csönd lett, rettenetes csönd. Még a cigányok is elfelejtették a vonót húzni.

De ők azért csak mentek, illő módon meghajoltak, és leemelték a fejükről, ami a kalapból nekik jutott: az egyik a karimát, a másik a csücsköt.

A két szépséges leányzó csodálkozva fordult feléjük.

– Mit óhajtotok, legények?

S azok kivágták büszkén:

– Előbb táncot járni, aztán lakodalmat ülni, azután pedig nyárson sült borjúból jól belakmározni!

Hát erre mindenki hahotázni kezdett, csak a két lány maradt komoly. Titokban egymásra kacsintottak.

– Jól van, legények – mondták. – Lesz lakodalom, lesz sült borjú, lesz minden… ha eljárjátok velünk a farsangi táncot!

A két koma se látott, se hallott – mindenbe beleegyezett.

A sok népség meg körülállta őket, és vártak kíváncsian.

A fekete lány így szólt Amodának:

– Ha azt kiáltom: „Ide lábam, ne oda, hátravan még a java!” – ugrasz előre, ugrasz hátra, ameddig csak bírod szusszal!

Aztán a szőke oktatta Emidét:

– Ha azt kiáltom: „Ide kezem, ne oda, hátravan még a java!” – suhintasz előre, suhintasz hátra, ameddig csak bírod szusszal!

A két legény bólogatott, hogy érti – s akkor rázendített a banda.

De alig játszottak egy dobbanásnyit, Amoda már ugrott is előre, mikor hátra kellett volna, és úgy odakoppintotta fejét a szépséges leányzó fejéhez, hogy annak rögtön diónyi púp nőtt a homlokán.

Emide pedig a kezével suhintott rosszkor, és a párját úgy pofon lódította, hogy mind az öt ujja nyomát otthagyta emlékbe.

Erre olyan zsivaj támadt, amilyet még nem hallott a falu.

Ki mit talált, azzal rontott neki a két szerencsétlen flótásnak. A legények bottal, az asszonyok seprűvel, mindenki őket döngette, hogy így csúffá tették a szépséges két leányt.

Bizony, ez lett az ő lakodalmukból.

Az egyik főnek, a másik lenek futott – s tán még ma is a világban kódorognak, és egymást keresik, ha azóta meg nem haltak.