Hovámész

Volt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember.

Kint laktak a faluvégen, közel az országúthoz, egy nagy hegy árnyékában. Nem volt egyebük, csak a düledező házuk, egy félszarvú tehenük, egy sánta kutyájuk meg egy néma libájuk. Ráadásul kilenc gyerekük még, akikkel annyi baj volt, hogy az anyjuk azt se tudta, merre áll a feje.

Egyszer aztán megszületett a tizedik gyerek is. Ez már csepereg fióka korában azzal szórakozott, hogy amit meglátott, akivel összetalálkozott, attól mindjárt megkérdezte:

– Mit csinálsz? Hová mész?

Nem is hívta senki se Jánoskának, se Péterkének, hanem elnevezték Hovámésznek.

Mint egy makacs szajkó, már kora reggel megkezdte a kérdezősködést. Nyúzta, nyaggatta a szüleit, a testvéreit – mégsem nyugodott meg. Csak még inkább nőtt a kíváncsisága.

De hát hogy is ne nőtt volna, mikor bárhova pillantott, mindenütt azt látta, hogy mindenki megy valahová s mindenki máshová!

Ő pedig mindent akart tudni.

Hová megy a felhő? Hová a dongó? Hová a hangya? Hová a koldus? Hová a szél?

S mind mit csinál?

Egyszer az történt, hogy egyedül maradt otthon a házban.

Mivel nagyon unatkozott, jobb híján kiment az istállóba, és megfogta a félszarvú tehén farkát, amint éppen kifelé igyekezett az ajtón.

– Hová mész, te tehén?

– Bú-bú, ide a közelbe, ki a legelőre – hangzott a válasz.

– És mit csinálsz a legelőn?

– Bú-bú, legelek, hogy legyen friss tejetek.

Hovámésznek tetszett a dolog.

Elhatározta, hogy megy ő is a tehénnel, a legelőn még úgysem járt, legalább azt is megtapasztalja.

De alig értek az udvar közepére, belebotlott a sánta kutyába.

Mindjárt elengedte a félszarvú tehén farkát, és megfogta a sánta kutya lábát.

– Hová mész, te sánta kutya? – kérdezte attól is.

– Vau-vau, nem messze, csak ide a hátsó kertbe – mondta a kutya.

– És mit csinálsz a hátsó kertben?

– Vau-vau, megnézem, lopják-e a gyümölcsöt.

Hát azt csakugyan meg kell nézni, gondolta, az mindennél fontosabb.

És úgy döntött, hogy megy ő is a kutyával.

Már éppen a gémeskútnál jártak, mikor elébük totyogott a néma liba. Olyan nyugodalmasan billegett, mint az öregharang nyelve.

Hovámész azt se mondta, félkalap, mindjárt a libához ügetett.

– Hová mész, te néma liba? – kiáltott rá.

A liba tátogott-hápogott csak, de persze szólni nem szólt. Hovámész méregbe jött. Még hogy őneki valaki ne válaszoljon? Ilyen még nem esett meg. Ha néma, hát néma. De beszéljen!

És újra rádörrent, mint káplár az újoncra.

A liba most sem nyilatkozott.

Hanem valami más szólalt meg helyette.

Egyszerre surrogás-burrogás hallatszott, elöl is, hátul is, fönt is, lent is, mintha seregnyi madár közeledne.

De madár egy sem volt sehol.

Ugyanis a szél támadt föl hirtelen, s mint valami pörgettyű, az kavarta a port éppen a háta mögött. Először az udvaron szántott végig, aztán odasiklott a düledező házhoz, felugrott az ereszre, és egy szempillantás alatt leemelte a zsúptetőt.

Hovámész rögtön faképnél hagyta a tátogó libát, és a zsúptetőt kezdte szólongatni:

– Hé, hé, megállj! Hová mész, zsúptető?

De tudta is az, hová megy! Csak nyöszörgött, jajgatott kétségbeesetten, mint a vénasszony, akinek a kontyát tépik.

– Hát ha nem tudod, majd megtudom én!

Azzal uzsgyi, futott, ahogy bírt, rohant a tető után, neki a világnak.

A széllel azonban nem tudott versenyre kelni.

Ameddig az udvaruk fölött cikázott, addig még csak-csak, szaladt a nyomában, de aztán! Mint a nyíl, úgy szállt el a tető, egyre magasabbra. Csoda, hogy a kémény le nem pottyant róla.

Hovámész mérgesen fenyegetőzött a szökevény után, míg csak jobban körül nem nézett. Akkor egyszeribe megvigasztalódott. Az országút éppen ott kínálkozott az orra előtt, s nem is akárhová kanyargott, hanem egyenesen a nagy hegy csúcsára, ami fölött az ég kéklett – de hogy a hegy mögött mi lapult, azt nem lehetett tudni.

Mint a kukac, mindjárt fúrni kezdte a kíváncsiság: mi lehet ott?

Káposztaerdő? Virágzó dinnyefa? Vagy csupán egy patak, telisde-tele békával?

Amint így töprengett, hirtelen lónyihogást hallott.

Kis idő múlva előbukkant a ló is, szekér is. Szegény pára olyan ráncos volt, mint az aszalt szilva. A szekér tetején sátorponyva csattogott, tele lyukkal-folttal, alatta egy cigányasszony bóbiskolt, a bakon meg egy fürtös hajú cigányember tökmagot eszegetett.

Hovámész odarohant a szekér elé, és megszólította a cigányt:

– Bácsi! Bácsi! Hová mész?

– Nem én megyek, kölök, hanem a szekér – szólt az, s békésen rágcsált tovább.

– De a szekér hová megy, Bácsi?

– Ajjaj, hát az messzire, nagyon messzire, egyenesen a vásárba.

– És mit csináltok a vásárban?

– Ajjaj, a vásárban, ott bizony már semmit se csinálunk, hanem csak eladjuk, amit otthon csináltunk.

Azzal megcsördítette az ostort, és a lovacska újra nekilódult.

Hovámész gondolt egy nagyot, és felugrott a szekér lépcsőjére.

– Bácsi, vigyél magaddal… csak egy kicsit vigyél!

A cigány megvakarta a füle tövit, aztán legyintett.

– No nem bánom, gyere, ugorj fel, te szöcske! De azt megmondom, hogy az anyjukomat ne merd fölébreszteni, mert akkor mind a kettőnknek jaj! Olyan a természete, hogy addig pöröl, míg újra el nem alszik.

Hovámész majdnem rikkantott örömében, de még jókor észbe kapott. Óvatosan bemászott a ponyva alá, s mivel másutt nem talált helyet, beleült az egyik teknőbe. A cigányasszony ugyancsak egy hatalmas teknőben trónolt, s még a nyála is kicsordult, olyan jóízűen aludt.

Egyedül csak Hovámész ábrándozott ébren, és azt találgatta, mi mindent fog ő a vásárban látni, ahol még sohasem járt. Tán el sem hiszik otthon, ha majd elmeséli.

Már egy jó fertályórája kocogtak fölfelé, mikor egyszerre olyasmit pillantott meg, amit még a vásárban sem mutogatnak.

Az országúttól nem messze, a szakadékos hegyoldalban egy tölgyfa baktatott, súlyosan döndülő, nyugodt lépésekkel. Amerre elhaladt, a fák félrehajoltak útjából, a füvek suhogva lapultak a földre.

Hovámész először csak elnyitotta a szemét, aztán mint a gyík, sebesen kibújt a csattogó ponyva alól. Nem érdekelte őt már sem a vásár, semmi sem, csak a tölgyfa.

De haj! – éppen a sátorponyva rúdjába kapaszkodott, és a halom tányér meg kanál, ami reá volt aggatva, mind az asszony nyakába potyogott.

Föl is ébredt a vén szipirtyó, és azonnal pörölni kezdett, mint a jégeső. Ő szidta az embert, az ember szidta Hovámészt – de hát kerepelhettek már, Hovámész árkon-bokron túl járt, rohant a tölgyfa után.

– Megállj! Megállj! – kiáltozott. – Csak egy szóra állj meg!

A tölgyfának nem került semmibe a dolog, megállt, s lehajolt a kíváncsi legényke fölé.

– Hát te miféle bolha vagy? – kérdezte. – Honnét pattantál ide?

– Én egy teknőből, de már nagyon elzsibbadtam benne. S te hová mész, tölgyfa?

– Én csak ide, a szakadékon túlra, látogatóba.

– És mit csinálsz ott túl a szakadékon?

– Én biza örvendezni megyek. Még a múlt őszön oda sodorta a szél az egyik makkocskámat, és született belőle egy kicsi unokám. Őt látogatom meg.

Hovámésznek fölcsillant a szeme. Mi lenne, ha ő is megtekintené a tölgyfa-unokát? Hiszen gyerekforma az is, akárcsak ő, bizonyára jól megértenék egymást.

És könyörögni kezdett:

– Vigyél magaddal, tölgyfa… csak egy kicsit vigyél.

A tölgyfa elmosolyodott, aztán így dörmögött:

– No gyere, nem bánom, mássz föl a törzsemre. De ügyelj ám, mert sok a fészek rajtam, és mindben fióka alszik. Ha csak egyet fölébresztesz, mind csipogni kezd, és meghallja a vércse!

Hovámész megígérte, hogy meg se mukkan, még ha hangyák másznak a nadrágjában, akkor se. És kényelmesen elvackolódott az egyik ág tövén.

A tölgyfa ment, mendegélt, néha aprókat lépett, néha öleseket, néha dünnyögött magában, néha meg brummogott, így csak eljárt az idő valahogy.

Hovámész úgy érezte magát, mintha leveles bölcsőben ringatózna. El is határozta, hogy ha egyszer nagy úr lesz, nem gyalog fog járni, de még csak nem is szekéren, hanem tölgyfán. S már előre kacagott, hogy fognak bámulni, ha majd elmegy vendégségbe, a fát meg a kútágashoz köti, mint más ember a lovat.

Ettől a gondolattól olyan jó kedve támadt, hogy mindjárt fészkelődni, forgolódni kezdett.

De egyszer csak tátva maradt a szája.

Alig egy kőhajításnyira tőlük kiszáradt patakmeder fehérlett, s ebben a kiszáradt patakmederben egy szélmalom bukdácsolt.

Egy igazi szélmalom!

Hatalmas lapátjai elnyűtten ágaskodtak a magasba – az ablaka tárva volt, az ajtaja nyitva; bizonyára nagyon melege volt, azért gombolkozott ki.

Hovámésznek megint nem volt maradása.

Már épp a földre akart ugrani, mikor hirtelen megcsúszott, és ijedtében egy ágba kapaszkodott. Csak ekkor vette észre, hogy az ág végiben kicsi madárfészek lapul.

Egy perc nem sok, már az egész fa zengett a keserves csipogástól. Úgy ríttak, mintha máris vinné őket a vércse. Pedig az csak most közeledett! Jött a magasból, vijjogva lecsapott – a tölgyfa alig tudta elhessegetni.

Csak éppen Hovámésznek üthette a nyomát. Rég ott szaladt már a kiszáradt patakmederben, vissza se nézett, csak loholt, szuszogott szorgalmasan.

A szélmalom kissé nagyothallott, azt hitte, valami sovány szellőcske zenebonál a háta mögött, és reménykedve megállt.

– Gyere csak, gyere! – sóhajtott, s várta, hogy a szél majd belekap az öreg lapátokba.

De mekkora volt a meglepetése, mikor Hovámész toppant elébe, s kiderült, hogy az fújtat úgy, mint egy rekedt trombita!

– Ó, te pulya! – mordult rá bosszúsan. – Csepp híja, hogy fel nem ültem neked. Beszélj, honnét botlottál ide?

– Én egy tölgyfáról, annak is a kellős közepéről. S te hová mész, szélmalom?

– Én oda, ahol fúj a szél. Éve már, hogy mindig elkerül, hát most meg nem állok, míg rá nem találok.

– És ha rátalálsz, mit csinálsz?

– Megőrlöm a maradék búzámat, cipót süttetek belőle hármat, az árából meg kijavíttatom az öreg lapátokat.

Ez éppen kapóra jött Hovámésznek. Már úgyis kopogott a szeme, most itt az alkalom. Ha el nem rontja a dolgot, tán neki is jut a cipóból, nem sok, de valamicske.

És megint könyörögni kezdett:

– Vigyél magaddal, szélmalom… csak egy kicsit vigyél.

A szélmalom rábólintott.

– Üsse kő, nem bánom, gyere, mássz be az ajtómon. De azt megmondom, nyugton ülj, ne féktelenkedj, mert ha kiborítod a fél zsák búzámat, mindjárt az egerek eszik meg, azok pedig nem tudnak segíteni rajtam!

Hovámész kézzel-lábbal fogadkozott, hogy feléje se megy a zsáknak, és lekuporodott az egyik sarokba.

Így mentek, mendegéltek újabb fertályóráig.

A szélmalom recsegett-ropogott, mintha minden pillanatban össze akarna dőlni, Hovámész meg az éhét csitítgatta. Már nem is tudott gondolni másra, csak a három ropogós cipóra. Hát még ha mindegyik csupa gyürke lenne, kívül-belül gyürke – s mind a három előtte teremne! Bizony isten, együltében bekapná.

De lám, valami egyéb csuda történt.

Egyszer csak azt vette észre, hogy hirtelen, mintha felhő futná be a napot, kint is, bent is borúsabb lesz a világ, majdhogy sötétség nem támad.

Gyorsan felugrott, s kinézett az ablakon. Akkor látta, hogy egy nagy erdő szélére jutottak, s az veti rájuk az estéli árnyékot.

De nem is ez volt, amin igazán elámult.

Az erdőszélen túl, a szálfák sűrűjében füves tisztást pillantott meg, a tisztáson túl egy bakhátas ösvényt – az ösvényen pedig egy szarvas ballagott, ágbogas agancsa fénylett, mint az arany.

Hovámész nem várt egy percig sem. Oda se nézett, hová lép, mit tipor, feldöntötte a létrát, a zsákot – és kirohant az ajtón.

A zsákból persze csorogni kezdett a búza, ki a padlóra, a repedésekbe. Még szerencse, hogy a malom idején észbe kapott, és becsapta az ajtaját. Ha nem teszi, a drága mag mind az utolsó szemig kipereg az útra.

De hát hiába morgolódott szegény, nem volt kinek. Hovámész bent az erdőben caplatott már, ág csapta, bokor tépte, de még csak fel se vette. Szüntelen kiáltozott:

– Megállj! Megállj!

A szarvas hátrafordította fejét.

Most látszott csak, milyen nagyon öreg. Lábai remegtek, a háta meggörnyedt, nyaka alá-alábukott a súlyos agancs alatt. Barna szemei rászegeződtek a legénykére. Mintha az erdő minden árnyéka ott pihent volna ezekben a szemekben.

Hovámész úgy lépett eléje, mint egy bíró elé. Maga sem tudta, mért, nagyon megcsappant a bátorsága. De azért összeszedte magát.

– Hová mész, szarvas? – kérdezte halkan.

– Már nem messzire, fiam. Föl a hegytetőre.

– És odafönt mit csinálsz a hegytetőn?

– Visszanézek a völgybe, a patakok vizére, a selyemfű rétekre – aztán aluszom egy hosszút.

Hovámész elcsodálkozott. Nem értette.

Mi jó lehet abban, ha valaki visszanéz a völgybe, a patakok vizére, a selyemfű rétekre? Hát nem jobb inni a patakból, s a fűben hempergőzni?

Vagy tán olyasmit tud a szarvas, amit ő nem tud?

S kérlelni kezdte:

– Vigyél magaddal, szarvas… csak egy kicsit vigyél.

Az öreg agancsos szelíden megrázta koronáját.

– Még kicsinyke vagy te, korán jönnél velem. Előbb azt tudd meg, hány fa az erdő, hány csepp a patak, hány fűszál a rét – akkor majd te is feljutsz a tetőre.

Így szólt, és lassan tovább ballagott a bakhátas úton.

Beleveszett a sűrűbe.

Hovámész sokáig bámult utána, aztán megfordult ő is, elindult hazafelé a völgybe. De a szarvas szavait örökre eszébe véste. Még öreg apóka korában is emlékezett rájuk, s csak azt bánta, hogy soha többé nem tudta meg, mire jutott a cigány a vásárban, mi lett a tölgyfával, és süttetett-e cipót az öreg szélmalom.