A szomjas rocska

Volt az én öregapámnak egy füles rocskája. Bikkfából készítette a bognár, vaspántot rakott rá a kovács, s akkora volt, mint egy félakós hordó, mégsem fért bele több víz, mint amennyit beleöntöttünk.

De nemcsak rocskánk volt nekünk odahaza, hanem egy derék lovunk is. Ha szekér elé fogtuk, és toltuk a szekeret, mindenki megcsudálta, hogy lám, micsoda erős! Meg is ette a napi két zsák zabot, nekünk meg hegyeznivaló sem maradt.

Az én dolgom az volt, hogy megitassam a rocskából a lovacskát reggel, délben, este. Meg is cselekedtem becsülettel, úgy, ahogy illik. A lovacska sosem szomjazott, a rocska sem a sutban porosodott, hanem ha elvégezte a dolgát, fölakasztottam az istálló falára, egy kampósszögre, ott volt a helye. Meg is tisztítottam mindennap szalmacsutakkal.

De bizony a rocska adós maradt a köszönettel. Egy szép napon olyan pörlekedést csapott, hogy ijedtemben még a vödröt is a kútba ügyeskedtem.

– No csak, no! – dörrentem rá. – Hát neked mi nem tetszik?

A rocska akkorát dobbantott mérgiben, hogy csepp víz sem maradt benne.

– Énnekem az nem tetszik, hogy mindig csak ló iszik belőlem! – mondta. – Unom a lefetyelést, már a fejem is zúg tőle. Engem bikkfából készített a bognár, vaspántot rakott rám a kovács – hát úgy becsüljetek meg!

– De hát ki igyon belőled, ha nem a ló? – képedtem el.

– Kicsoda? Hát te meg nagyapó. Vigyél be a házadba, tégy az asztalodra, oda való vagyok én, nem az istállóba. Inkább a fenekemet üsd ki, de jászol mellett többet nem szolgálok.

No, mi aztán szépen vagyunk! – gondoltam magamban. Hallott emberfia ilyet? Eztán a rocska mondja meg, mit tegyek, hogy tegyek. Én nem voltam elég okos, hát megkerestem öregapámat: tegyen ő igazságot.

Az öreg nem sokat teketóriázott. Megszítta a pipáját, és így szólt:

– Hát ha olyan kényes rocska, hadd a sutban, ne nyúlj hozzá, még ha rimánkodik, akkor sem. Maga lássa kárát.

Úgy is lett. Már vissza se akasztottam a kampósszögre, hanem kiraktam a fészerbe a lyukas kosarak meg rozsdás kocsiszögek mellé. Ha neki ott kellemesebb, hát csak lepje a por, essen belé a szú, én nem törődöm vele. Nem is mentem feléje hónapszám, pedig megtehettem volna. Egyszer aztán el is feledkeztem róla. Talán már egy év is elmúlt, mikor hallom ám, hogy valaki rettentő panaszosan nyöszörög a fészersarokban.

– Ejnye no! Hát ez meg mi lehet? Kisegér? Kismacska? – Odamegyek – hát látom, hogy a rocska! Mikor megpillantott, mindjárt abbahagyta a nyöszörgést, és rám kiabált:

– Mit állsz itt? Mit bámulsz? Eredj, és hozz vizet, elepedek a szomjúságtól.

De hiába, nem tehettem a kedvére. Meg is mondtam neki:

– Még ha rimánkodsz, akkor sem adhatok, így parancsolta nagyapám.

– Hát ha úgy parancsolta, majd segítek magamon! – kiáltotta a rocska, s úgy megrázta magát, hogy az egész fészer tele lett porral, még az orrom csücskéig sem láttam. Alig tudtam az ajtóig elkecmeregni. Csupán reggel vettem újra bátorságot, hogy bekukkantsak hozzá, s megnézzem, mit csinál.

De bizony már hűlt helyét találtam. Nem volt sehol a rocska, sem a fészerben, sem az istállóban, sem a padláson. Még a kútba is belenéztem, de ott sem volt.

„Hát ha sehol sincs – gondoltam –, bizonyosan elment világgá.” És csakugyan. Úgy megsértődött, hogy menten elhatározta: keres ő jobb helyet magának. Elég nagy a világ – éppen csak egy füles rocskára ne lenne sehol szükség? Azt azonban eltökélte, hogy olcsón nem szegődik. Elég volt a méltatlan munkából.

Már harmadik napja ment, mendegélt, mikor annyira megszomjult, hogy már egyetlen esőcseppecskével is megelégedett volna. Felhő azonban fia sem mutatkozott.

De szerencséje volt: nemsokára egy nádas tópartra ért – ott éppen halat tisztogatott egy halász. Akkora szalmakalap volt a fején, hogy akár méhkasnak is beillett volna.

A rocska elibe csetlett, és könyörögni kezdett:

– Jaj, meríts meg a tóban, mert mindjárt elepedek.

Nem volt rossz ember a halász, készséggel megcselekedte: úgy megbucskáztatta a rocskát, hogy a víz púposan állt rajta – mintha egyből lett volna varrva.

– Ez igen! – kiáltott. – Éppen ilyen rocskára vágytam. Maradj itt halasvedernek, nem fogsz megszomjazni nálam.

És máris nyújtotta a kezét, hogy megkössék a vásárt, de a rocska megkötötte magát. Alighogy megtelt a hasa, mindjárt megnőtt a hangja.

– Tudod te, ki vagyok? – hencegett. – Engem bikkfából készített a bognár, vaspántot rakott rám a kovács – én csak azt szolgálom, aki megbecsül. Viggy a házadba, tégy az asztalodra, oda való vagyok én, nem a tó partjára!

Hanem még ki se mondta, egy csöpp víz nem sok, annyi se maradt a hasában…

A halász csudálkozva odahajolt föléje, nézte elöl, nézte hátul, aztán megvakarta a tarkóját.

– No, te rocska, én teveled jól megjártam volna! Hiszen neked kiette a szú a hátadat!

A rocska megrémült.

– Mit beszélsz? Az én vaspántos bikkfa hátamat?

– Bikk vagy makk, a bordáid lyukasak! – nevetett a halász. – Nem kellesz énnekem, még ha ingyenbe maradsz is.

Azzal le is út, föl is út, elküldte a rocskát, menjen a kovácshoz, menjen a bognárhoz, de őnála egy napig se maradjon.

Mit tehetett a rocska, elkullogott a tó partjáról, vissza se nézett, úgy szégyellte magát. Nem is vándorolt tovább a világban, hanem fogta magát, egyenesen hazament nagyapámhoz, bezörgetett hozzá, odaállt eléje:

– Csúful jártam a világban, nagyapó. Hazajöttem, itt maradok. Inkább igyon belőlem a ló.

Azzal sóhajtott egy nagyot, és a földre rogyott. Szerencsére nagyapám bognár volt valamikor, értette a módját, elöl-hátul egykettőre megfoltozta a rocskát.

S én – én azóta is belőle itatom a lovacskát.