A róka meg az ugorka

Rengeteg sok ugorka volt a kertemben, s egy szép nap rákapott a róka. Se csirke, se liba nem kellett neki, csak az én ugorkáimat lopkodta. Végül elfogyott a türelmem, s azt gondoltam:

„Várj csak, megleslek én egyszer, elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek!” S alig vártam, hogy beesteledjék. Kiválasztottam a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötöttem a szárára, és elbújtam a farakás mögé – kezemben a zsineg másik végével.

Egyszer csak jött a koma! Semmit se sejtett. Rögtön észrevette a legszebbik ugorkámat, aztán hopp! – odaugrott, s szárastul bekapta. De nem mozdult utána, csak akkor, amikor a zsineget húzni kezdtem. Odahúztam a komát magam elé.

– Ízlett-e a vacsora? – kérdeztem.

– Ízlett, ízlett… – motyogta, és sötéten nézte a zsineget, ami a szájából kilógott. – Most mit akarsz csinálni velem?

– Én csak annyit, hogy elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek.

A koma úgy tett, mint akit nagy szerencse ért.

– Az éppen jó lesz! – mondta. – Komáromban még úgysem jártam.

Csak én nem hittem ám neki! Kerestem egy furkósbotot, és avval bökdöstem meg a hátát.

– Látod ezt a furkót? Ez se járt még Komáromban, ez is oda készül! – S jól megsuhogtattam. Ebből mindjárt szót értett. Úgy jött a nyomomban, hogy meg se mert nyikkanni. Mikor reggeltájt beléptünk a város kapuján, a sok utcai nép mind azt bámulta, hogy pórázon vezetem a rókát. S a nagy kacagásra a tömlöcbeli várkapitány is felébredt, kinézett az áristom kapuján. Én meg odaálltam eléje:

– Foglyot hoztam. Lompos rókát. Ugorkát lopott!

– Micsodát? – képedt el a várkapitány. – A róka nem eszik ugorkát!

– Márpedig ez megeszi, most is a hasában van a betyárnak! – mondtam, s mint aki biztos a dolgában, jól megrántottam a zsineg végét. Azt gondoltam, legalább az ugorka szárát kihúzom a torkából. A koma azonban suttyomban elrágta a zsineget, a rántásra elszakadt – ő meg uzsgyi! – elrohant.

– Hallja kend – mondta a várkapitány –, most már elég a bolondságból! Én csak igazi tolvajt csukatok tömlöcbe!

Azzal sarkon fordult, s dühösen becsapta az áristom kapuját. Én meg szégyenszemre elindultam hazafelé. De nagyon bosszankodtam. Végül azt sütöttem ki, hogy még egy próbát teszek. Mihelyt hazaértem, hívtam a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy jöjjenek, s álljanak ők is lesbe. Legyenek ők a tanúk, hogy igenis: eszik a róka ugorkát!

De hiába vártunk éjfélig, éjfél utánig a farakás mögött – a koma oda se dugta az orrát.

Se akkor éjszaka, se azóta. Lehet, hogy leszokott az ugorkaevésről?

De azért én azt mondom: mégse higgyünk neki. Hátha visszaszokik rá. S ha sikerül rajtacsípnetek a tolvajláson, legyetek ügyesebbek nálam.