Állatok beszélgetéseTudjátok-e, hogyan beszélgetnek az állatok? Elmondom nektek. Egyszer kora hajnalban kinyitottam az ablakot, és kinéztem az udvarra. Látom ám, hogy a kakas körbe-körbe futkos, kerülgeti a szemétdombot, mintha üldözne valakit, és közben ezt mondogatja:
Aztán felröppent az ól tetejére, és rázendített:
Ebből mindjárt megtudta az egész világ, hogy vége az alvásnak, vége a lustálkodásnak: csipás szemét mindenki nyissa ki! Elsőnek az öreg harang ébredt föl, így kezdett bummogni:
Amikor jól kibummogta magát, a kicsi harang folytatta:
S csakugyan! Innen is, onnan is előfutottak az állatok, kiabáltak, veszekedtek, mind éhes volt, mind enni kért. Gyorsan kaptam a ruhámat, és kiszaladtam közéjük. Hívtam a csirkéket:
Hívtam a tyúkokat:
Hívtam a kacsákat:
Hívtam a libákat:
Lett is olyan lárma, hogy alig győztem a fejemet kapdosni. Kacsák meg a libák mondták:
Csirkék meg a tyúkok mondták:
No – gondoltam –, jól van, vetek egy kis kukoricát, ha már ilyen szépen megkértek rá. De azt hiszitek, elég volt nekik? A gyöngytyúk rögtön ott termett előttem, és éktelenül pörölni kezdett:
A telhetetlen mindjárt egy bográcsra valót követelt! De én nem adtam neki se többet. Előbb azt egye meg, amit elébe szórtam, majd azután kaphat ráadást. És mentem a disznókhoz, hadd lássam, azok is fölébredtek-e. Bizony, egyik se aludt. Az öreg disznó lábát szétvetve feküdt, és mind csak morgott, szuszogott. – Cikka, cikka, mancsi ne! Mi kéne, ha vóna? – kérdeztem tőle. Rám nézett, és így szólt:
„Jó lesz neked moslék is!” – gondoltam magamban, és nyúltam a vödör után. De akkor már a kismalacok is mind a vályúhoz rohantak, ott visítottak:
– Lesz majd az is mindjárt! – nyugtattam meg őket, s hoztam vizet, hoztam darát, jól is laktak tőle, mozdulni se bírtak. Mikor mindez megvolt, körülnéztem, hogy ki nem kapott még enni. Hát a pulykák! S elkezdtem hívni őket:
Nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak, majd feldöntötték egymást. A kicsik így kiáltoztak:
Az öregek meg így karattyoltak.
Adtam azoknak is korpát, dudvát, apró túrót – de bár ne adtam volna! A pulykák, mikor jóllaktak, olyan büszkén kezdtek járni, hogy még Bodri kutya is megsokallta. Odaugrott az öreg pulyka elé, s ahogy a torkán kifért, úgy ugatta:
De mi lett ebből – olyat ti még nem láttatok! A pulykák nekirohantak Bodrinak, és csípték, marták a bundáját – alig tudtam szétkergetni őket. Igen ám, de akkor meg a csirkék, tyúkok, libák, kacsák szaladtak szanaszét – mind azt hitték, hogy a pulykák őket kergetik. Futkosott, röpdösött a sok állat ijedten – mikor hirtelen valaki egy rettentő nagyot bődült. A bika. Kidugta fejét az istálló ajtaján, dobbantott s azt mondta:
És egyszeribe csönd lett. Senki se pisszent, senki se szólt. Mindenki takarodott a dolgára, a tyúkok mentek kapirgálni, a kacsák a patakra úszkálni, a pulykák a rétre papsajtot rágcsálni. Még a Bodri kutya is behúzta a farkát, lefeküdt az eresz alá, és vigyázott a házra. A bika pedig elégedetten visszavonult az istállóba. |