Reggel

Éppen időben érkezünk – már talpon a nevesincs falu. S már a zenészek is mind ott ülnek a levelesszínben… Hogy ragyog az egyenruhájuk! Jó nap lesz – mondják –, mert keleten kelt fel a nap. S a hallgatóság is szépen összegyűlt, zsúfolásig teli az udvar. S micsoda csönd! Még a kerítésre is fölkapaszkodtak. Ezt szeretik az elvarázsolt zenészek! Különösen a cintányéros, a bombardonos meg a dobos mozgolódik nagyon a helyén – úgy látszik, a délelőtti muzsikálásban ők viszik majd a hangot… De ha elfáradnak, akkor sincs baj, kisegítik őket a többiek.

A bánatos medve

Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett-dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.

Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.

Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.

Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.

– Hová? Hová? – mordult reá.

S a lepke mondta.

– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!

Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.

– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.

De a lepke szót se szólt, rippem-röppöm elrepült.

Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes-dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.

„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”

S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.

Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!

– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…

S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…

– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.

A medve csak állt – hej, beborult a kedve.

– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…

Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.

A kecske észrevette.

– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.

– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz-rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!

Megörült nagyon a mackó.

– Köszönöm, hogy nem haragszó…

S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.

Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.

S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!

Vakarocska

Reggel volt, korán volt, kenyérsütés ideje volt.

Még a kakas sem kukorékolt, csak egy ébren alvó pacsirta hívogatta a napot a kert végében:

Dicső, dicső, dicső kikelet, kikelet, kikelet, kinyílik, kinyílik, kinyílik a virág, a virág!

De lám, nemcsak virág nyílt ki, hanem egy kicsi ablak is. Az ablakban pedig ott mosolygott édesanyám. Ő mindig pacsirtaszóra ébredt, én mindig kakaskukorékolásra. Ő mindig dalolt, én mindig káráltam. Legtöbbet azon kakaskodtam, hogy süssön nekem egy ropogós cipót, amit majd tarisznyába teszek, s ha járom a világot, abból eszegetek. Most éppen azért kelt föl, hogy megsüsse ezt a cipót.

De nem egyet sütött ám, hanem hármat!

„Majd a legszebbiket adom a mákomnak – gondolta –, ha megéhezik az úton, azt ropogtassa.”

És kisietett a konyhába.

A foszlós kenyértészta már javában dagadozott a kemencepárkányon, egy jókora teknőben.

Mindjárt munkához látott. Gyorsan feltűrte a rékli ujját, és elkezdte a kenyereket kiszaggatni szép egyformára.

Hát gyönyörűek voltak! Egyik rangosabban gömbölyödött, mint a másik. Legvégül a teknőt is kikaparta, hogy ami beléragadt, az se vesszen kárba. Abból épp egy kicsi cipó kerekedett, akkora, mint a két öklöm. Édesanyám nevetve paskolta meg ezt a legkisebbet.

– Ne búsulj, Vakarocska, nem leszel mostoha. Ha nem is a mákom, de majd a madarak csipegetnek belőled.

És máris perdült a sütőkemencéhez, hogy megnézze, melegedik-e.

Melegedett bizony!

Éppen ideje volt, hogy kapja a harizsálófát, és szép simára szétkotorja a tüzet.

– Úgy! Úgy! – mondogatta közben. – Bükkfaparázs jó parázs, azon sül a jó kenyér.

De mit ér a parázs, ha nincs káposztalevél?

S szaladt szaporán a kertbe illatos káposztalevelet szedni, hogy legyen mit a kenyerek alá rakni; úgy aztán majd nem lesz hamus az aljuk.

Hát alighogy kilépett az ajtón, az egyik kenyér nagy kevélyen így szólt:

– Én növök a legnagyobbra, én sülök majd ropogósra, éngem raknak tarisznyába. Úgy ám!

S hogy szavát komolyítsa, még egy hólyagot is kipukkantott büszkén. A két másik kenyér dühösen püffögött rá: – Szégyelld magad, te littylotty! Úgy bugyogsz, mint a kása! Hősködj inkább a kemence lukjában!

S már majdnem összeverekedtek.

Csupán Vakarocska nem szólt semmit. De mit is mondhatott volna? Amolyan vakarék volt, vakarocska, semmi más.

Nagyok dolgába ő nem kotyog bele.

Egyszer aztán nyílt az ajtó – s jött édesanyám. Akkor mindjárt csönd lett. Majd azt lesték izgatottan, ki kapja a legszebb káposztalevelet. De bizony egyik se, mert mindegyiknek a legeslegszebb jutott. Akkora levelek voltak azok, mint három fodros szoknya. Még a hajnali harmat is rajtuk gyöngyözött.

Egyedül Vakarocskának kellett beérnie egy kecskerágta csücsökkel.

– Megférsz te ezen is – vigasztalta édesanyám. – Icurka cipónak picurka levél jár.

És zsupsz! – bevetette a kenyereket a sötét kemencelyukba.

A három nagyot jó mélyre, hadd süljenek kedvükre. Vakarocskát meg az ajtó mellé rakta, egy kicsi fészekbe – ott talán majd nem sül feketére.

És megnyugodva magukra hagyta őket.

Hát nagy csend volt a kemencében, rettentő nagy meleg.

Vöröslött a bükkfaparázs, dagadoztak a kenyerek, majd kidurrantak az igyekezettől. Különösen a kevélykedő cipó nem fért a bőrében.

– Látjátok, ki vagyok? Látjátok, hogy növök? Mindjárt a fejetekre ülök.

És fújta, fújta magát fölfelé, mintha a kemence búbját akarná elnyelni.

No de a többi se volt rest!

Csak úgy fortyogtak a dühtől meg irigységtől. Már azt se nézték, hova-merre, ahol hely volt, ahol melegebb volt, oda tülekedtek. És közben így sziszegtek:

– Félre az útból, te mászkos! Takarodj innét, te rücskös!

De takarodni egyik sem takarodott, hanem csak annál jobban összegabalyodtak. Tiporták egymást – mindegyik a legnagyobb akart lenni. S már nem is a káposztalevélen hemperegtek, hanem a fekete hamuban.

Vakarocska rémülten kucorgott a fészkében, még szusszanni se mert, nemhogy megmozdulni. Hisz amilyen kicsike volt, egyből szétlapították volna.

Hát amint ott kucorgott – egyszer csak egy rettentő rottyanás hallatszott!

Vakarocska borzongva rázkódott össze – azt hitte, hogy itt a világ vége.

Pedig csak a kevélykedő kenyérnek lett vége.

A nagy versengésben olyan gyorsan fújódott magasra, hogy menten szétrepedt, s a lágy tészta mind-mind kibuggyant belőle, még az irigykedő szomszédait is telefröcskölte.

Az egyik a hátára kapott egy púpot, a másik az oldalára – mintha ragya verte volna őket, úgy éktelenkedtek. Mikor édesanyám rájuk talált, nem akart hinni a szemének.

– Teremtő atyám! – kiáltotta. – Hát ezekkel mi történt? Csúfabb kenyereket sose láttam! Ilyet csak nem adhatok a mákomnak!

Végül aztán Vakarocskát is kezébe vette – s akkor egyszeribe földerült az arca.

Az bizony olyan ropogósra sült a kecskerágta káposztalevélen hogy öröm volt ránézni. Még egy formás gyürkét is dudorintott a háta közepén.

Édesanyám azon melegen megcsókolta a kis cipót, és kendőbe csavarta.

– Vakarocska szép cipó, te leszel az útravaló!

És úgy lett. Vakarocskát raktam tarisznyába, avval vágtam neki a világnak, s ha megéhezem, azóta is abból eszegetek ebédre, vacsorára. Ha eljöttök hozzám vendégségbe, titeket is megkínállak belőle!

Csir ide, csur oda

Csir ide, csur oda, Kuckó városában élt egyszer egy gyönyörűséges baba.

Mindene ép volt, mindene szép volt, mégis szomorú volt. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta. Éppen csak nevetni nem nevetett soha.

Kuckó városának ő volt a királykisasszonya.

Három szolga leste parancsát a szépséges babának.

Egyik volt az üvegszemű Őz, a másik a gesztenyefejű Bohóc s a harmadik egy félkarú Ólomhuszár.

Mind nagyon szerették a királykisasszonyukat. Vele búsultak, vele virrasztottak. Már-már leragadt a szemük az álmosságtól, de aludni mégse mertek. Egyre csak azt várták, mikor kacag fel végre az úrnőjük. De sehogy se tudták megnevettetni.

Pedig mi mindent megpróbáltak!

Az Őz úgy kacsingatott, mintha gyémántszeme volna. A Bohóc úgy emelte fejét, mintha aranyalma volna. Az Ólomhuszár úgy fogta a kardot, mintha két karja volna.

De a királykisasszony el se mosolyodott. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta.

Ennyi volt az egész. A nagy szomorúságtól még beszélni is elfelejtett a három hűséges szolga.

Egy nap aztán történt valami – maguk se tudták, mi.

Nagy zörgetést hallottak – valaki megzörgette Kuckó város kapuját. S mire felocsúdtak, már nyílt is a kapu, és belépett rajta egy szépséges kislány! Hajszálra olyan volt, mint a királykisasszony, csak sokkal-sokkal nagyobb. Éppen hogy csak befért a kicsike kuckóba.

Aztán ásított egy hatalmasat – és odafeküdt közéjük.

A királykisasszonyt maga mellé vette, az Őzet, a Bohócot meg az Ólomhuszárt a párnájára tette – és így szólt:

– Csir ide, csur oda, eljöttem aludni Kuckó városába!

Avval fogott egy nagy dunyhát, és mindannyiukat betakarta. S valahányan csak voltak Kuckó városában, mind álmodtak valami szépet. Őz azt álmodta, hogy a szeme gyémánt. Bohóc azt álmodta, hogy a feje aranyalma. A kicsi Ólomhuszár a karját visszakapta.

S a királykisasszony! – úgy mosolygott álmában, mint egy igazi, élő baba.

A pipiske és a fűszál

Láttatok már pipiskét?

Olyan apróka madár, hogy akár a markotokban is elférne.

Barna a háta, fehér foltos a szárnya. Kint lakik a réteken, bokrok alá rakja a fészkét.

Nagyon jókedvű madár. Ahogy felkel a nap, a pipiske is talpon van.

Mint a nyíl, fölrepül a magasba, és ott dalolgat. Ha megunja, megint csak visszaszáll a mezőre.

Egyszer éppen a mezőn csicserikélt.

Meglátott egy fűszálat.

– Ni csak, milyen nagy fűszál! Nagyobb, mint én! Mi lenne, ha kihúznám?

S mindjárt belecsimpaszkodott, elkezdte húzni erősen.

Odament a barázdabillegető és a tövisszúró gébics. Az egyik a farkát billegette, a másik a csőrét csattogtatta.

– Mit csinálsz, pipiske? – kérdezték kíváncsian.

– Kihúzom ezt a fűszálat!

– Aztán mért húzod ki?

– Azért, mert nagyobb nálam! – szólt hetykén a pipiske.

A két madár összenézett, elnevették magukat.

– Tudod mit, pipiske? Ha már kihúzod, húzd ki ezt a bokrot is, ez is nagyobb nálad.

A pipiske bólogatott.

– Bizony, azt is kirántom, csak előbb a fűszállal végzek.

S húzta, húzta – míg csak el nem szakadt.

Akkor egyszeribe hátrahömbölödött, és a fenekére csüccsent.

Azt hiszitek, mérges volt?

Cseppet se.

Talpra ugrott, s azt kiáltotta:

– Én is így akartam!

Aztán, mint a nyíl, fölrepült a magasba, és ott csicserikélt.

Amikor megunta, visszaszállt a mezőre, és bebújt a bokor alá.

Ha a bokrot is kihúzta volna, bizony nem tudom, most hol aludna.

Kerekecske-dombocska

Nézd csak, itt a tenyerem! Nincsen benne semmi sem.

Ha kinyitom – akkor sincs, ha becsukom – akkor sincs.

De most mutasd, hol a tiéd?

Most majd én nézek a tenyeredbe!

Meglátom, mi búvik benne…

Ó, hát itt sok minden van! Van egy kis házacska, házacska mellett kertecske, kertecskében kutacska, abból iszik egy nyulacska.

Jót ivott a nyulacska.

Nézi a nyúl, nézegeti: de szép ez a házacska! Hogy lehetne bemenni? Házacskában aludni?

Körbejárja, kerülgeti – de az ajtót csak nem leli.

Itt sincs ajtó, ott sincs ajtó – hopp! de itt egy kicsi ablak!

Odamegy az ablakhoz, kapirgálja, kopogtatja – aztán bátran bezörget.

Ám a házból egy mérges hang azt kiáltja:

– Kuvik! Kuvik! Ki jár itt? Zöld a szemem, világít!

Megijedt a nyulacska.

Ide szalad, oda fut, de előbbre mégse jut.

Kerekecske-dombocska – itt szalad a nyulacska!

Erre megyen, itt megáll, itt egy körutat csinál.

Erre-erre, zöld mezőre, jó-forrásra, legelőre.

Ide ugrik, oda ugrik – itt elbújik, ott felbukik,

Bokor alatt megbúvik!

Búvik, búvik, furakodik!

Ott nem látja meg a kuvik, aki kicsi házban lakik…

Kuvik, kuvik – vik, vik, vik!

Vidám és szomorú

Nagy fekete fa a behavazott réten. Odaszáll egy madár, s fázik: csiii… csiii…

De szomorú!

Patak vize fölött kíváncsi leveles ág. A víz tükrében is leveles ág.

Ez vidám dolog!

Fúj a szél, vastag a por. Ősz van. Egy kisbárány béget, nem tudja, hol van.

De szomorú!

Peng a fagy, és szikrázik a hó. Az udvaron két csikó harapja a havat, s prüszköl.

Ez vidám dolog!

Hogy mennék a folyón túlra! Ott vár édesanyám. Víz elvitte a hidat, nincs csónak, evező.

De szomorú!

Mogorva kerítés, a közepén ökölnyi lyuk. Kiskutya dugja ki a fejét, piros a nyelve.

Ez vidám dolog!

Állj meg, vonat! Mozdony, adj egy marék szikrát! Nem hallja, továbbfut.

De szomorú!

Csupa piros petty a ruhám. Csupa piros petty a cseresznye.

Ez vidám dolog!

„Hallod, anyu, gyönyörűt álmodom!” – s mire elmondanám, már nem jut eszembe.

De szomorú!

Vizet loccsintottam, rátűzött a nap. Úgy csillogott, mint az ezüstló farka.

Ez vidám dolog!

Kiszáradt a tó, csupa ránc, repedés. Hátára esett egy bogár, s nem tud megfordulni.

De szomorú!

Zöld mezőben két peckes gólya jár. Nagy víz partján két pucér gyerek ül.

Ez vidám dolog!

Ismeritek Lupityinkót? Gyűszűben alszik s fázik, cérnaszállal takarózik.

De szomorú!

Vetve az ágy. Puha a párna. Még Lupityinkó is elfér itt mellettem.

Ez nem szomorú!

A tíz testvér

Volt egyszer egy kerek erdő, a kerek erdőben egy pici ház, a pici házban tíz testvér lakott. Senki más.

De ez a tíz testvér úgy hasonlított egymáshoz, mint a tíz ujjam. Volt közöttük kicsi, volt közöttük nagy – és volt egy legkisebb: mint a kisujjam.

Történt egyszer, hogy a tíz testvér nagyon megéhezett. Azt mondta a legnagyobb:

– Rettentően éhes vagyok!

Mire a másik kilenc is zúgni kezdett:

– Mi is! Mi is!

S bementek gyorsan a kamrába, beszagoltak mindegyik sarokba – de bizony semmit se találtak.

Csak egy árva kukoricaszemet. De még annak a felét is megrágta az egér.

Így hát tovább kutattak, tovább kerestek.

Ahány fiók volt, mindbe belenéztek, ahány láda volt, mindet kinyitották. Padlásra fölmásztak, pincébe lementek – de hiába, nem volt szerencséjük.

– Bizony, akkor nincs mit enni, ha sehol sincs semmi! – sóhajtoztak búsan.

De hogy mit tegyenek, azt egyikük se tudta.

Azazhogy az egyik – a legkisebbik – mégis kitalálta.

– Menjünk el vadászni! – kiáltotta s felugrott.

A tíz testvér menten útnak indult.

Mentek, mendegéltek, elöl a nagyobbak, hátul a kisebbek, utolsónak a legkisebbik.

Hegyezték a fülüket, jártatták a szemüket, de semmit se láttak. A tengernagy réten csak fű volt és virág.

Aztán hirtelen megállt az egyik testvér.

– Ott van ni! – kiáltotta.

– Micsoda? – kérdezték.

– Hát egy nyúl! Ott fut ni!

– Puskát ide rögtön! – kiáltott a másik, és máris kapta, fogta, a vállához emelte, aztán durr! – lelőtte a nyulacskát.

Mit gondoltok, mi történt utána?

A harmadik testvér odaballagott a nyúlért…

A negyedik a vállára vette…

Az ötödik hazavitte…

A hatodik megnyúzta…

A hetedik feldarabolta…

A nyolcadik megsütötte…

A kilencedik tányérba rakta…

És a tizedik – aki olyan nyiszlett, kicsike volt, mint a kisujjam – az egész nyulat egymaga megette!

A kilenc testvérkének csak a nyuszi farka maradt.

A kis játszótársak

Ismertem egy kisfiút, a szülei annyira szegények voltak, hogy semmi játékot nem tudtak venni.

És mégis voltak játékai!

A saját szeme, szája, a füle és az orra, a haja és a nyaka, a két karja és a két keze, lába.

A haja játszott és táncolt a széllel; a füle tele volt madárénekkel, patakzúgással; az orra a virágok és bogyók illatával, a párolgó leves szagával, amit az édesanyja a tányérjába mert. A keze soha egy percig nem maradt nyugton, s a két lába is egész nap futkosott, ugrált a boldogságtól. Két csodálkozó nagy szeme pedig örökösen az eget s a földet járta, miközben a szája fáradhatatlanul kérdezett és nevetett.

Hát nem csupa vidámság így az élet?

Aztán, amikor eljött az este, a hold és a csillagok, s egyszerre elcsöndesedett a világ – a kisfiú szája is összecsukódott, nem kérdezett, nem nevetett többet, a füle nem figyelgette a hangokat, a nyaka nem forgott hol erre, hol arra, a két karja se nyúlkált, hadonászott: szép csöndben odafeküdt a keze a takaróra, a haja meg a párnára. Csak a lába nyújtózott még egyet-kettőt – aztán már az se.

S akkor… akkor a szeme is lecsukódott egészen.

És a kisfiú játékai – a szeme, szája, füle, az orra, haja, nyaka, a két keze, lába, karja – mind együtt elaludtak.

És mind együtt ébredtek fel reggel, hogy újrakezdjék a játékot.

Elment a tyúk vándorolni

Elment a tyúk vándorolni, azt gondolta, többet nem megy haza tojni. Tojt ő már elég tojást, most inkább azt nézi meg, mi van a világban.

Hát amint az úton ment, talált egy szép piros almát.

– Piros alma jó falat, mindjárt megeszem! – mondta a tyúkocska. És megette az almát.

De mit talált az almában? Egy kövér kukacot.

– Kövér kukac jó falat, mindjárt megeszem! – mondta a tyúkocska. És azt is megette.

Aztán tovább-bandukolt. Egyszer csak egy kicsi tóhoz ért.

– Kicsi tónak jó vize van, mindjárt iszom belőle! – kotyogta a tyúkocska. És ivott egy jókorát.

És megint csak továbbmendegélt. Már éppen el is fáradt, amikor az út mentén lát egy szénaboglyát.

– Szénaboglya jó puha, mindjárt le is fekszem! – pityegte a tyúkocska. És belebújt a szénába, s menten elaludt.

Átaludta az egész napot.

Estefelé arra jött egy szántóvető ember.

– Ejnye no! – kiáltott fel. – Milyen szép tyúkocska! Ezt én nem hagyom itt, hazaviszem, megsütöm, jó lesz vacsorára.

Avval odament, megfogta, belerakta egy zsákba, földobta a vállára. Aztán elindult haza.

Haj, siránkozott a tyúkocska!

Kotyogott, pityegett keservesen, de nem volt foganatja.

Hiába mondta, hogy: kot-kot-kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojást! – az ember csak vitte, s hogy sír-rí a tyúkocska, nem törődött vele.

Otthon aztán megkopasztotta, megsütötte. Bizony, melege volt a tyúkocskának, bizony, nem jól érezte magát. Hát amikor az asztalra rakták – akkor rémült meg igazán!

Az ember azt mondta:

– Én a combját eszem meg!

Az asszony azt mondta:

– Én a szárnyát szeretem!

Egy kisfiú meg azt kiáltotta:

– Én a lábát akarom!

Ezt már a tyúkocska is megsokallta.

– A combomat? A szárnyamat? A lábamat? – kiáltott dühösen. – Engem ugyan nem esztek meg! Inkább hazamegyek sülve-főve, inkább felülök az ülőre!

Aztán huss! – kiugrott a tálból, kirepült az ablakon, repült, repült hazáig, rászállott a gazdája kapujára.

Ott meg éppen Julcsa néni szunyókált.

Kinyitja a szemét, s látja, hogy megjött a tyúkocska ropogósra sülve, nincsen semmi tolla.

– Jaj nekem, hol jártál?! – ugrott fel ijedten.

– Vándorolni voltam, megsütöttek, megfőztek, meg akartak enni – pityegte a tyúkocska. – De én hazajöttem!

– Jaj, jaj, jaj, tyúkocskám! – siránkozott Julcsa néni. – Szállj le gyorsan a kapuról, igyál vizet a lapuról, biztos megszomjaztál.

Úgy is tett a tyúkocska. Leszállott a kapuról, ivott vizet a lapuról – s ahány cseppet ivott róla, mindjárt kinőtt annyi tolla. Bezzeg nem ment el többet vándorolni. Otthon maradt, fölment az ülőre, és azóta is azt kotyogja:

– Kot-kot-kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojást!

Állatok beszélgetése

Tudjátok-e, hogyan beszélgetnek az állatok?

Elmondom nektek.

Egyszer kora hajnalban kinyitottam az ablakot, és kinéztem az udvarra.

Látom ám, hogy a kakas körbe-körbe futkos, kerülgeti a szemétdombot, mintha üldözne valakit, és közben ezt mondogatja:

 

Ki kotor itt? Ki kotor itt? Fekete kóró! Fekete kóró!

 

Aztán felröppent az ól tetejére, és rázendített:

 

Kukorikúúú! Kukorikúúú! Kukorikúúú!

 

Ebből mindjárt megtudta az egész világ, hogy vége az alvásnak, vége a lustálkodásnak: csipás szemét mindenki nyissa ki!

Elsőnek az öreg harang ébredt föl, így kezdett bummogni:

 

Grá-nit! Gyé-mánt! Grá-nit! Gyé-mánt!

 

Amikor jól kibummogta magát, a kicsi harang folytatta:

 

Iminnen – amonnan! Iminnen – amonnan!

 

S csakugyan!

Innen is, onnan is előfutottak az állatok, kiabáltak, veszekedtek, mind éhes volt, mind enni kért.

Gyorsan kaptam a ruhámat, és kiszaladtam közéjük.

Hívtam a csirkéket:

 

Csike, csike, csike, pir! Csike, csike, csike, pir!

 

Hívtam a tyúkokat:

 

Tyutyukám, tyu-tyu, tyutyukám! Tyutyukám, tyu-tyu, tyutyukám!

 

Hívtam a kacsákat:

 

Kur, kur, tasikám, Kur, kur, tasikám, Tas, tas, tas!

 

Hívtam a libákat:

 

Libi, libi, lapatya! Buri, buri, papatyka!

 

Lett is olyan lárma, hogy alig győztem a fejemet kapdosni.

Kacsák meg a libák mondták:

 

Kacs, kacs, tacs, tacs, Gazdasszonyka, jól tarts!

 

Csirkék meg a tyúkok mondták:

 

Kity-koty, koty, koty, koty, Gazdasszonyka, gondoskodj!

 

No – gondoltam –, jól van, vetek egy kis kukoricát, ha már ilyen szépen megkértek rá.

De azt hiszitek, elég volt nekik?

A gyöngytyúk rögtön ott termett előttem, és éktelenül pörölni kezdett:

 

Csüpp, csüpp, csüpp! Bogrács! Bogrács! Bogrács!

 

A telhetetlen mindjárt egy bográcsra valót követelt! De én nem adtam neki se többet. Előbb azt egye meg, amit elébe szórtam, majd azután kaphat ráadást.

És mentem a disznókhoz, hadd lássam, azok is fölébredtek-e.

Bizony, egyik se aludt.

Az öreg disznó lábát szétvetve feküdt, és mind csak morgott, szuszogott.

– Cikka, cikka, mancsi ne! Mi kéne, ha vóna? – kérdeztem tőle.

Rám nézett, és így szólt:

 

Vad mák! Vad mák! Vad mák!

 

„Jó lesz neked moslék is!” – gondoltam magamban, és nyúltam a vödör után. De akkor már a kismalacok is mind a vályúhoz rohantak, ott visítottak:

 

Víz! Víz! Víz! Nincs dara! Nincs dara! Nincs dara!

 

– Lesz majd az is mindjárt! – nyugtattam meg őket, s hoztam vizet, hoztam darát, jól is laktak tőle, mozdulni se bírtak.

Mikor mindez megvolt, körülnéztem, hogy ki nem kapott még enni.

Hát a pulykák!

S elkezdtem hívni őket:

 

Puzsa, puzsa, puzsa, tuk! Puzsa, puzsa, puj, puj!

 

Nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak, majd feldöntötték egymást.

A kicsik így kiáltoztak:

 

Korpa, dudva az ételünk, Csak így élünk, csak, csak, csak!

 

Az öregek meg így karattyoltak.

 

Apró túró, az lesz a jó, Lub, lub, lub, udri, udri, udri!

 

Adtam azoknak is korpát, dudvát, apró túrót – de bár ne adtam volna!

A pulykák, mikor jóllaktak, olyan büszkén kezdtek járni, hogy még Bodri kutya is megsokallta. Odaugrott az öreg pulyka elé, s ahogy a torkán kifért, úgy ugatta:

 

Úgy lesz, úgy van biz a, Szebb a páva, mint a pulyka!

 

De mi lett ebből – olyat ti még nem láttatok!

A pulykák nekirohantak Bodrinak, és csípték, marták a bundáját – alig tudtam szétkergetni őket.

Igen ám, de akkor meg a csirkék, tyúkok, libák, kacsák szaladtak szanaszét – mind azt hitték, hogy a pulykák őket kergetik.

Futkosott, röpdösött a sok állat ijedten – mikor hirtelen valaki egy rettentő nagyot bődült.

A bika.

Kidugta fejét az istálló ajtaján, dobbantott s azt mondta:

 

Mi-hály! Mi-hály! Ha-muuu!… Mú!… Ha-muuu!!!…

 

És egyszeribe csönd lett.

Senki se pisszent, senki se szólt.

Mindenki takarodott a dolgára, a tyúkok mentek kapirgálni, a kacsák a patakra úszkálni, a pulykák a rétre papsajtot rágcsálni. Még a Bodri kutya is behúzta a farkát, lefeküdt az eresz alá, és vigyázott a házra.

A bika pedig elégedetten visszavonult az istállóba.

A kiskutya meg a szamár

A szamár megirigyelte a kiskutya módját: neki szabad volt a legszebb szobába bemenni, a legszebb vánkosra ráfeküdni, s egész nap csak heverészett, nem dolgozott semmit – mégis mindennek a javát kapta.

Neki meg csak kóró s tüske jut!

Egy nap meg is kérdezte a kutyát:

– Mondd, te kutya, mért szeret úgy téged a gazdasszony?

– Mert tudok farkat csóválni, két lábon szolgálni – felelte a kiskutya.

– Na, ez nem nehéz dolog, majd én is megpróbálom – mondta a szamár.

Aztán csak térült-fordult a konyha körül, s mikor éppen nyitva volt az ajtó, besomfordált. A gazdasszony éppen kevert-kavart valamit a tűzhelyen, nem vett észre semmit.

De hamarosan volt mit észrevenni!

A szamár két lábra állt a háta mögött, a farkát billegette, a lábát nyújtogatta, hogy tenyerest adjon.

S mivel ugatni nem tudott – egy hatalmasat iázott.

A gazdasszony úgy megijedt, hogy egyszerre három tányért tört össze.

Aztán fogta a porolópálcát, és kiverte a szamarat a konyhából.

Szegény szamár máig is töri a fejét, hogy miért kapott ő verést azért, amiért a kutyának dicséret jár.

Kiskati és a napernyő

Kiskati egy nap elindult világgá. Persze nem örökre, csak egy kicsikét. A mackójával is közölte a nagy eseményt:

– Maci, én most elmegyek bolyongni!

Aztán odasétált a kiskapuhoz.

Szó ami szó, a kiskapu se volt éppen kicsike. De ami azon túl elkezdődött, az már igazán óriási volt. Kiskati akkorának érezte magát az óriási rét közepén, mint egy katicabogár. Amint ment, mendegélt, egy rettentő hosszúra nőtt fűszálat vett észre, amit ide-oda fújt a szél. S a fűszál tetején valaki ott felejtett egy összecsukott, pöttyös napernyőt! Kiskati odanyúlt az ujjával, hogy kinyissa a csodálatos ernyőt – de az bizony elrepült.

– Állj meg! – kiáltott utána.

A napernyő azonban annál magasabbra szállt. Lehet, hogy az takarta el a napot az óriási rét fölött?

Most már árnyékban ballagott tovább Kiskati. Egy picit félt ugyan, de azért bátran ment tovább. S egyszer csak mit lát? Egy kidőlt faóriást, ott feküdt a tó fölött, mint valami híd.

Kiskati meg azt gondolta magában: „Átmegyek én ezen a hídon, akármi történik is!”

És rálépett a kidőlt faóriásra. Az meg reccs! – összetört alatta, ő meg beletottyant a tóba. Lett is sírás mindjárt! Visszhangzott tőle az óriási rét.

S akkor egyszerre ott termett az édesapja. Odahajolt Kiskati fölé, megfogta a kezét, kisegítette a pocsolyából, és fél kezével fölemelte az összetört faóriást.

– Hiszen ez csak egy faág! – nevetett Kiskati. – Add nekem, hadd vigyem én!

Aztán elindultak hazafelé, de alig mentek pár lépést, megint kisütött a nap: a napernyő eltűnt az égről.

De vajon hova tűnt? Lehet, hogy újra visszarepült a fűszál tetejére?

És visszaballagtak a rettentő hosszú fűszálhoz, hogy megnézzék, a napernyő ott van-e rajta.

Ott volt.

– Nézd, katicabogár! – mondta Kiskati édesapja. – Tartsd csak oda az ujjad!…

Kiskati odatartotta, a katicabogár meg rámászott. Még akkora sem volt, mint a mutatóujja körme!

– Ugye, hazavihetem? – kérdezte Kiskati az édesapjától.

A katicabogár is beleegyezett, nem repült el az ujja hegyéről. S mikor hazaértek, odatette a mackója mancsára a kis, pöttyös bogarat.

– Láttál már ilyet? – kérdezte. – Mert ha nem tudnád, ez nem napernyő, hanem katicabogár. Csak azok látják napernyőnek, akik olyan kicsik, mint te!

És nagyon büszke volt rá, hogy ő már nem olyan kicsi.

Hogyan járt Guru a Duna-parton?

Guru és Lupityinkó egyszer lementek a Duna-partra sétálni.

Tudnotok kell, hogy Lupityinkó ötéves kisfiú, Guru pedig öthónapos kutyakölyök. Lupityinkónak borzas szőke haja van, és nemsokára iskolába jár; Gurunak két hatalmas füle van, és hol ide dugja az orrát, hol oda. Az a szokása, hogy mindent megszagol.

Mikor a part közelébe értek, Guru előrerohant, és húzta, vonszolta maga után Lupityinkót; majdnem elszakította a pórázt.

– Lassan, hékás! – mondta Lupityinkó.

És Guru lelassított kicsit. De soká most se maradt nyugton.

Meglátott egy jókora kavicsot, odarohant és megszagolta.

Kavicsszaga volt.

Aztán egy összegyűrt újságpapírt vett észre: vidáman táncolt az úttest közepén, fölemelkedett a levegőbe, aztán megint leszállt, keringett körbe-körbe.

Guru még sohasem látott ilyet.

Hátrált, vakkantott, a lábát szétvetette – végül dühösen ugatni kezdett.

– Milyen buta vagy! – szólt Lupityinkó. – Nem látod, hogy a szél táncoltatja?

– Vau! – kiáltott Guru boldogan, rávetette magát a szökdécselő újságpapírra, és persze azt is megszagolta. Újságpapírszaga volt.

De ez a szag sehogy se tetszett neki. Nagyot prüszkölt – piha! Aztán két mancsa közé fogta a papírt, és a fogaival ezer pici darabra tépte.

Akkor meg újra ott termett a szél.

Fölkapta a papírdarabkákat, és úgy libegtette őket, mintha sok kicsi pillangó repülne.

Ez volt ám csak az igazi mulatság!

Guru kapdosott, kapdosott a papírpillangók után, s addig-addig ugrándozott keresztbe-kasul Lupityinkó lába előtt, míg csak Lupityinkó oda nem lépett, ahol a Guru lába volt.

– Vauuu…uuuuuu! – jajdult fel Guru keservesen, és rázogatta a fájó lábát.

– Ne sírj – mondta Lupityinkó. – Én se sírok, ha te lépsz a lábamra.

De azért vigasztalásul levette Guru nyakáról a pórázt. És Guru nyomban elfelejtette minden baját. Ugrált és táncolt, aztán elszaladt a Margit-híd lábáig és vissza; és megint a hídlábig és vissza. Gyorsabban szaladt, mint a szél.

De egyszer csak megtorpant, felkapta a fejét: meglátta a vizet.

Guru sohasem látott még folyót, hiszen kicsi kutyakölyök volt még – és most szörnyen meglepődött.

„Ez ám a csuda! – gondolta. – Olyan csillogó és fényes, mint a járda, mikor esik az eső. Itt lehetne ám csúszkálni!”

Azzal – hopp! – jól nekirugaszkodott, és rávetette magát a vízre.

Aztán – potty! – mindjárt elmerült.

De a következő pillanatban már elő is bukkant a feje; prüszkölt, nyüszített, és kétségbeesetten igyekezett a part felé.

Lupityinkó nagyon megijedt. Gyorsan a vízhez rohant, lehasalt, és nagy lapátfüleinél fogva kihúzta Gurut a Dunából.

– Látod, milyen buta vagy? – oktatta. – Még jó, hogy bele nem fulladtál.

Guru meg se nyikkant. Csak reszketett és pislogott. A füle lekonyult, bundájáról csöpögött a víz. Még otthon is vacogott, pedig Lupityinkó mindjárt hazavitte, és száraz ruhával végigdörzsölte. Csakhamar el is aludt szépen.

De Lupityinkó sokáig ébren volt még; hánykolódott az ágyban, sehogy se találta a helyét. Mi lesz, ha megfázik? – gondolta.

És csöndben, lábujjhegyen, mikor már az egész ház lenyugodott, kiosont az előszobába, és a kabátját ráterítette Gurura. Hadd legyen neki is takarója. Guru szusszantott egy picit, és hálásan megnyalta kis gazdája kezét.

Így aztán már Lupityinkó is nyugodtan feküdt vissza az ágyba, s reggelig fel sem ébredt.

Mikor az ébresztőóra megszólalt, gyorsan megmosakodott, felöltözködött, és elindult az óvodába. Guru pedig, mintha mi se történt volna, vidáman kísérte ki a kapuig.

Délután azonban, mikor megérkezett az óvodából, mindjárt rosszat sejtett: a kert üres volt, nem hallatszott sehonnan az ismerős ugatás.

Guru bent feküdt az előszobában, s épp csak a farkát billentette meg, mikor a gazdáját meglátta.

– Gurukám, kiskutyám, mi bajod? – faggatta Lupityinkó.

De Guru válasz helyett az orrát dugta bele Lupityinkó tenyerébe. Olyan száraz és forró volt az orra, mint nyáron a cipőtalp.

Lupityinkó percig se várt, ölébe kapta Gurut, és elvitte a kutyadoktor bácsihoz. Szerencsére éppen ott lakott a közelben. Persze ne higgyétek, hogy a kutyadoktor bácsi öreg, szemüveges kutya. Nem. Éppen olyan ember, mint más, csak kutyákat gyógyít. Gurut is mindjárt alaposan megvizsgálta. Meghallgatta a szívét, a tüdejét, megmérte a lázát.

– Hm… hm… – csóválta a fejét. – Lázas a kiskutya. No, hadd nézzük a torkát.. Nyisd ki a szádat… – mondta.

De Gurunak esze ágában se volt kinyitni a száját. Inkább még jobban összeszorította; s még morgott is hozzá.

– Mondd azt, hogy: áááá… – unszolta Lupityinkó.

De Guru csak bámult konokul. Akkor Lupityinkó eléje állt.

– Vau! – mondta.

Guru halkan válaszolt:

– Vau…

A doktor bácsi mindjárt megfogta a száját, és belenézett a torkába. Nagyot kiáltott:

– Úgy bizony, a torka fáj! Bizonyosan hideg vizet ivott!

– Nem… nem ivott… tévedésből belelépett a Dunába – bökte ki nagy nehezen Lupityinkó.

S látszott, hogy mind a ketten nagyon szégyellik a dolgot. Különösen Guru. Legszívesebben elbújt volna a két nagy füle mögé.

De a doktor bácsi nem hagyta ám! Elővett egy nagy üveget, s abból egy kanálnyit beleöntött Guru szájába. Hogy, hogy nem – másnapra kutya baja se volt.

Attól kezdve ő is óvatosabb lett. Nemcsak a kavicsokat s a táncoló újságpapírt szagolta meg – hanem a folyót is…

És soha többé nem próbált meg csúszkálni a Duna tetején.

A róka meg az ugorka

Rengeteg sok ugorka volt a kertemben, s egy szép nap rákapott a róka. Se csirke, se liba nem kellett neki, csak az én ugorkáimat lopkodta. Végül elfogyott a türelmem, s azt gondoltam:

„Várj csak, megleslek én egyszer, elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek!” S alig vártam, hogy beesteledjék. Kiválasztottam a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötöttem a szárára, és elbújtam a farakás mögé – kezemben a zsineg másik végével.

Egyszer csak jött a koma! Semmit se sejtett. Rögtön észrevette a legszebbik ugorkámat, aztán hopp! – odaugrott, s szárastul bekapta. De nem mozdult utána, csak akkor, amikor a zsineget húzni kezdtem. Odahúztam a komát magam elé.

– Ízlett-e a vacsora? – kérdeztem.

– Ízlett, ízlett… – motyogta, és sötéten nézte a zsineget, ami a szájából kilógott. – Most mit akarsz csinálni velem?

– Én csak annyit, hogy elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek.

A koma úgy tett, mint akit nagy szerencse ért.

– Az éppen jó lesz! – mondta. – Komáromban még úgysem jártam.

Csak én nem hittem ám neki! Kerestem egy furkósbotot, és avval bökdöstem meg a hátát.

– Látod ezt a furkót? Ez se járt még Komáromban, ez is oda készül! – S jól megsuhogtattam. Ebből mindjárt szót értett. Úgy jött a nyomomban, hogy meg se mert nyikkanni. Mikor reggeltájt beléptünk a város kapuján, a sok utcai nép mind azt bámulta, hogy pórázon vezetem a rókát. S a nagy kacagásra a tömlöcbeli várkapitány is felébredt, kinézett az áristom kapuján. Én meg odaálltam eléje:

– Foglyot hoztam. Lompos rókát. Ugorkát lopott!

– Micsodát? – képedt el a várkapitány. – A róka nem eszik ugorkát!

– Márpedig ez megeszi, most is a hasában van a betyárnak! – mondtam, s mint aki biztos a dolgában, jól megrántottam a zsineg végét. Azt gondoltam, legalább az ugorka szárát kihúzom a torkából. A koma azonban suttyomban elrágta a zsineget, a rántásra elszakadt – ő meg uzsgyi! – elrohant.

– Hallja kend – mondta a várkapitány –, most már elég a bolondságból! Én csak igazi tolvajt csukatok tömlöcbe!

Azzal sarkon fordult, s dühösen becsapta az áristom kapuját. Én meg szégyenszemre elindultam hazafelé. De nagyon bosszankodtam. Végül azt sütöttem ki, hogy még egy próbát teszek. Mihelyt hazaértem, hívtam a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy jöjjenek, s álljanak ők is lesbe. Legyenek ők a tanúk, hogy igenis: eszik a róka ugorkát!

De hiába vártunk éjfélig, éjfél utánig a farakás mögött – a koma oda se dugta az orrát.

Se akkor éjszaka, se azóta. Lehet, hogy leszokott az ugorkaevésről?

De azért én azt mondom: mégse higgyünk neki. Hátha visszaszokik rá. S ha sikerül rajtacsípnetek a tolvajláson, legyetek ügyesebbek nálam.

A szomjas rocska

Volt az én öregapámnak egy füles rocskája. Bikkfából készítette a bognár, vaspántot rakott rá a kovács, s akkora volt, mint egy félakós hordó, mégsem fért bele több víz, mint amennyit beleöntöttünk.

De nemcsak rocskánk volt nekünk odahaza, hanem egy derék lovunk is. Ha szekér elé fogtuk, és toltuk a szekeret, mindenki megcsudálta, hogy lám, micsoda erős! Meg is ette a napi két zsák zabot, nekünk meg hegyeznivaló sem maradt.

Az én dolgom az volt, hogy megitassam a rocskából a lovacskát reggel, délben, este. Meg is cselekedtem becsülettel, úgy, ahogy illik. A lovacska sosem szomjazott, a rocska sem a sutban porosodott, hanem ha elvégezte a dolgát, fölakasztottam az istálló falára, egy kampósszögre, ott volt a helye. Meg is tisztítottam mindennap szalmacsutakkal.

De bizony a rocska adós maradt a köszönettel. Egy szép napon olyan pörlekedést csapott, hogy ijedtemben még a vödröt is a kútba ügyeskedtem.

– No csak, no! – dörrentem rá. – Hát neked mi nem tetszik?

A rocska akkorát dobbantott mérgiben, hogy csepp víz sem maradt benne.

– Énnekem az nem tetszik, hogy mindig csak ló iszik belőlem! – mondta. – Unom a lefetyelést, már a fejem is zúg tőle. Engem bikkfából készített a bognár, vaspántot rakott rám a kovács – hát úgy becsüljetek meg!

– De hát ki igyon belőled, ha nem a ló? – képedtem el.

– Kicsoda? Hát te meg nagyapó. Vigyél be a házadba, tégy az asztalodra, oda való vagyok én, nem az istállóba. Inkább a fenekemet üsd ki, de jászol mellett többet nem szolgálok.

No, mi aztán szépen vagyunk! – gondoltam magamban. Hallott emberfia ilyet? Eztán a rocska mondja meg, mit tegyek, hogy tegyek. Én nem voltam elég okos, hát megkerestem öregapámat: tegyen ő igazságot.

Az öreg nem sokat teketóriázott. Megszítta a pipáját, és így szólt:

– Hát ha olyan kényes rocska, hadd a sutban, ne nyúlj hozzá, még ha rimánkodik, akkor sem. Maga lássa kárát.

Úgy is lett. Már vissza se akasztottam a kampósszögre, hanem kiraktam a fészerbe a lyukas kosarak meg rozsdás kocsiszögek mellé. Ha neki ott kellemesebb, hát csak lepje a por, essen belé a szú, én nem törődöm vele. Nem is mentem feléje hónapszám, pedig megtehettem volna. Egyszer aztán el is feledkeztem róla. Talán már egy év is elmúlt, mikor hallom ám, hogy valaki rettentő panaszosan nyöszörög a fészersarokban.

– Ejnye no! Hát ez meg mi lehet? Kisegér? Kismacska? – Odamegyek – hát látom, hogy a rocska! Mikor megpillantott, mindjárt abbahagyta a nyöszörgést, és rám kiabált:

– Mit állsz itt? Mit bámulsz? Eredj, és hozz vizet, elepedek a szomjúságtól.

De hiába, nem tehettem a kedvére. Meg is mondtam neki:

– Még ha rimánkodsz, akkor sem adhatok, így parancsolta nagyapám.

– Hát ha úgy parancsolta, majd segítek magamon! – kiáltotta a rocska, s úgy megrázta magát, hogy az egész fészer tele lett porral, még az orrom csücskéig sem láttam. Alig tudtam az ajtóig elkecmeregni. Csupán reggel vettem újra bátorságot, hogy bekukkantsak hozzá, s megnézzem, mit csinál.

De bizony már hűlt helyét találtam. Nem volt sehol a rocska, sem a fészerben, sem az istállóban, sem a padláson. Még a kútba is belenéztem, de ott sem volt.

„Hát ha sehol sincs – gondoltam –, bizonyosan elment világgá.” És csakugyan. Úgy megsértődött, hogy menten elhatározta: keres ő jobb helyet magának. Elég nagy a világ – éppen csak egy füles rocskára ne lenne sehol szükség? Azt azonban eltökélte, hogy olcsón nem szegődik. Elég volt a méltatlan munkából.

Már harmadik napja ment, mendegélt, mikor annyira megszomjult, hogy már egyetlen esőcseppecskével is megelégedett volna. Felhő azonban fia sem mutatkozott.

De szerencséje volt: nemsokára egy nádas tópartra ért – ott éppen halat tisztogatott egy halász. Akkora szalmakalap volt a fején, hogy akár méhkasnak is beillett volna.

A rocska elibe csetlett, és könyörögni kezdett:

– Jaj, meríts meg a tóban, mert mindjárt elepedek.

Nem volt rossz ember a halász, készséggel megcselekedte: úgy megbucskáztatta a rocskát, hogy a víz púposan állt rajta – mintha egyből lett volna varrva.

– Ez igen! – kiáltott. – Éppen ilyen rocskára vágytam. Maradj itt halasvedernek, nem fogsz megszomjazni nálam.

És máris nyújtotta a kezét, hogy megkössék a vásárt, de a rocska megkötötte magát. Alighogy megtelt a hasa, mindjárt megnőtt a hangja.

– Tudod te, ki vagyok? – hencegett. – Engem bikkfából készített a bognár, vaspántot rakott rám a kovács – én csak azt szolgálom, aki megbecsül. Viggy a házadba, tégy az asztalodra, oda való vagyok én, nem a tó partjára!

Hanem még ki se mondta, egy csöpp víz nem sok, annyi se maradt a hasában…

A halász csudálkozva odahajolt föléje, nézte elöl, nézte hátul, aztán megvakarta a tarkóját.

– No, te rocska, én teveled jól megjártam volna! Hiszen neked kiette a szú a hátadat!

A rocska megrémült.

– Mit beszélsz? Az én vaspántos bikkfa hátamat?

– Bikk vagy makk, a bordáid lyukasak! – nevetett a halász. – Nem kellesz énnekem, még ha ingyenbe maradsz is.

Azzal le is út, föl is út, elküldte a rocskát, menjen a kovácshoz, menjen a bognárhoz, de őnála egy napig se maradjon.

Mit tehetett a rocska, elkullogott a tó partjáról, vissza se nézett, úgy szégyellte magát. Nem is vándorolt tovább a világban, hanem fogta magát, egyenesen hazament nagyapámhoz, bezörgetett hozzá, odaállt eléje:

– Csúful jártam a világban, nagyapó. Hazajöttem, itt maradok. Inkább igyon belőlem a ló.

Azzal sóhajtott egy nagyot, és a földre rogyott. Szerencsére nagyapám bognár volt valamikor, értette a módját, elöl-hátul egykettőre megfoltozta a rocskát.

S én – én azóta is belőle itatom a lovacskát.

Hovámész

Volt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember.

Kint laktak a faluvégen, közel az országúthoz, egy nagy hegy árnyékában. Nem volt egyebük, csak a düledező házuk, egy félszarvú tehenük, egy sánta kutyájuk meg egy néma libájuk. Ráadásul kilenc gyerekük még, akikkel annyi baj volt, hogy az anyjuk azt se tudta, merre áll a feje.

Egyszer aztán megszületett a tizedik gyerek is. Ez már csepereg fióka korában azzal szórakozott, hogy amit meglátott, akivel összetalálkozott, attól mindjárt megkérdezte:

– Mit csinálsz? Hová mész?

Nem is hívta senki se Jánoskának, se Péterkének, hanem elnevezték Hovámésznek.

Mint egy makacs szajkó, már kora reggel megkezdte a kérdezősködést. Nyúzta, nyaggatta a szüleit, a testvéreit – mégsem nyugodott meg. Csak még inkább nőtt a kíváncsisága.

De hát hogy is ne nőtt volna, mikor bárhova pillantott, mindenütt azt látta, hogy mindenki megy valahová s mindenki máshová!

Ő pedig mindent akart tudni.

Hová megy a felhő? Hová a dongó? Hová a hangya? Hová a koldus? Hová a szél?

S mind mit csinál?

Egyszer az történt, hogy egyedül maradt otthon a házban.

Mivel nagyon unatkozott, jobb híján kiment az istállóba, és megfogta a félszarvú tehén farkát, amint éppen kifelé igyekezett az ajtón.

– Hová mész, te tehén?

– Bú-bú, ide a közelbe, ki a legelőre – hangzott a válasz.

– És mit csinálsz a legelőn?

– Bú-bú, legelek, hogy legyen friss tejetek.

Hovámésznek tetszett a dolog.

Elhatározta, hogy megy ő is a tehénnel, a legelőn még úgysem járt, legalább azt is megtapasztalja.

De alig értek az udvar közepére, belebotlott a sánta kutyába.

Mindjárt elengedte a félszarvú tehén farkát, és megfogta a sánta kutya lábát.

– Hová mész, te sánta kutya? – kérdezte attól is.

– Vau-vau, nem messze, csak ide a hátsó kertbe – mondta a kutya.

– És mit csinálsz a hátsó kertben?

– Vau-vau, megnézem, lopják-e a gyümölcsöt.

Hát azt csakugyan meg kell nézni, gondolta, az mindennél fontosabb.

És úgy döntött, hogy megy ő is a kutyával.

Már éppen a gémeskútnál jártak, mikor elébük totyogott a néma liba. Olyan nyugodalmasan billegett, mint az öregharang nyelve.

Hovámész azt se mondta, félkalap, mindjárt a libához ügetett.

– Hová mész, te néma liba? – kiáltott rá.

A liba tátogott-hápogott csak, de persze szólni nem szólt. Hovámész méregbe jött. Még hogy őneki valaki ne válaszoljon? Ilyen még nem esett meg. Ha néma, hát néma. De beszéljen!

És újra rádörrent, mint káplár az újoncra.

A liba most sem nyilatkozott.

Hanem valami más szólalt meg helyette.

Egyszerre surrogás-burrogás hallatszott, elöl is, hátul is, fönt is, lent is, mintha seregnyi madár közeledne.

De madár egy sem volt sehol.

Ugyanis a szél támadt föl hirtelen, s mint valami pörgettyű, az kavarta a port éppen a háta mögött. Először az udvaron szántott végig, aztán odasiklott a düledező házhoz, felugrott az ereszre, és egy szempillantás alatt leemelte a zsúptetőt.

Hovámész rögtön faképnél hagyta a tátogó libát, és a zsúptetőt kezdte szólongatni:

– Hé, hé, megállj! Hová mész, zsúptető?

De tudta is az, hová megy! Csak nyöszörgött, jajgatott kétségbeesetten, mint a vénasszony, akinek a kontyát tépik.

– Hát ha nem tudod, majd megtudom én!

Azzal uzsgyi, futott, ahogy bírt, rohant a tető után, neki a világnak.

A széllel azonban nem tudott versenyre kelni.

Ameddig az udvaruk fölött cikázott, addig még csak-csak, szaladt a nyomában, de aztán! Mint a nyíl, úgy szállt el a tető, egyre magasabbra. Csoda, hogy a kémény le nem pottyant róla.

Hovámész mérgesen fenyegetőzött a szökevény után, míg csak jobban körül nem nézett. Akkor egyszeribe megvigasztalódott. Az országút éppen ott kínálkozott az orra előtt, s nem is akárhová kanyargott, hanem egyenesen a nagy hegy csúcsára, ami fölött az ég kéklett – de hogy a hegy mögött mi lapult, azt nem lehetett tudni.

Mint a kukac, mindjárt fúrni kezdte a kíváncsiság: mi lehet ott?

Káposztaerdő? Virágzó dinnyefa? Vagy csupán egy patak, telisde-tele békával?

Amint így töprengett, hirtelen lónyihogást hallott.

Kis idő múlva előbukkant a ló is, szekér is. Szegény pára olyan ráncos volt, mint az aszalt szilva. A szekér tetején sátorponyva csattogott, tele lyukkal-folttal, alatta egy cigányasszony bóbiskolt, a bakon meg egy fürtös hajú cigányember tökmagot eszegetett.

Hovámész odarohant a szekér elé, és megszólította a cigányt:

– Bácsi! Bácsi! Hová mész?

– Nem én megyek, kölök, hanem a szekér – szólt az, s békésen rágcsált tovább.

– De a szekér hová megy, Bácsi?

– Ajjaj, hát az messzire, nagyon messzire, egyenesen a vásárba.

– És mit csináltok a vásárban?

– Ajjaj, a vásárban, ott bizony már semmit se csinálunk, hanem csak eladjuk, amit otthon csináltunk.

Azzal megcsördítette az ostort, és a lovacska újra nekilódult.

Hovámész gondolt egy nagyot, és felugrott a szekér lépcsőjére.

– Bácsi, vigyél magaddal… csak egy kicsit vigyél!

A cigány megvakarta a füle tövit, aztán legyintett.

– No nem bánom, gyere, ugorj fel, te szöcske! De azt megmondom, hogy az anyjukomat ne merd fölébreszteni, mert akkor mind a kettőnknek jaj! Olyan a természete, hogy addig pöröl, míg újra el nem alszik.

Hovámész majdnem rikkantott örömében, de még jókor észbe kapott. Óvatosan bemászott a ponyva alá, s mivel másutt nem talált helyet, beleült az egyik teknőbe. A cigányasszony ugyancsak egy hatalmas teknőben trónolt, s még a nyála is kicsordult, olyan jóízűen aludt.

Egyedül csak Hovámész ábrándozott ébren, és azt találgatta, mi mindent fog ő a vásárban látni, ahol még sohasem járt. Tán el sem hiszik otthon, ha majd elmeséli.

Már egy jó fertályórája kocogtak fölfelé, mikor egyszerre olyasmit pillantott meg, amit még a vásárban sem mutogatnak.

Az országúttól nem messze, a szakadékos hegyoldalban egy tölgyfa baktatott, súlyosan döndülő, nyugodt lépésekkel. Amerre elhaladt, a fák félrehajoltak útjából, a füvek suhogva lapultak a földre.

Hovámész először csak elnyitotta a szemét, aztán mint a gyík, sebesen kibújt a csattogó ponyva alól. Nem érdekelte őt már sem a vásár, semmi sem, csak a tölgyfa.

De haj! – éppen a sátorponyva rúdjába kapaszkodott, és a halom tányér meg kanál, ami reá volt aggatva, mind az asszony nyakába potyogott.

Föl is ébredt a vén szipirtyó, és azonnal pörölni kezdett, mint a jégeső. Ő szidta az embert, az ember szidta Hovámészt – de hát kerepelhettek már, Hovámész árkon-bokron túl járt, rohant a tölgyfa után.

– Megállj! Megállj! – kiáltozott. – Csak egy szóra állj meg!

A tölgyfának nem került semmibe a dolog, megállt, s lehajolt a kíváncsi legényke fölé.

– Hát te miféle bolha vagy? – kérdezte. – Honnét pattantál ide?

– Én egy teknőből, de már nagyon elzsibbadtam benne. S te hová mész, tölgyfa?

– Én csak ide, a szakadékon túlra, látogatóba.

– És mit csinálsz ott túl a szakadékon?

– Én biza örvendezni megyek. Még a múlt őszön oda sodorta a szél az egyik makkocskámat, és született belőle egy kicsi unokám. Őt látogatom meg.

Hovámésznek fölcsillant a szeme. Mi lenne, ha ő is megtekintené a tölgyfa-unokát? Hiszen gyerekforma az is, akárcsak ő, bizonyára jól megértenék egymást.

És könyörögni kezdett:

– Vigyél magaddal, tölgyfa… csak egy kicsit vigyél.

A tölgyfa elmosolyodott, aztán így dörmögött:

– No gyere, nem bánom, mássz föl a törzsemre. De ügyelj ám, mert sok a fészek rajtam, és mindben fióka alszik. Ha csak egyet fölébresztesz, mind csipogni kezd, és meghallja a vércse!

Hovámész megígérte, hogy meg se mukkan, még ha hangyák másznak a nadrágjában, akkor se. És kényelmesen elvackolódott az egyik ág tövén.

A tölgyfa ment, mendegélt, néha aprókat lépett, néha öleseket, néha dünnyögött magában, néha meg brummogott, így csak eljárt az idő valahogy.

Hovámész úgy érezte magát, mintha leveles bölcsőben ringatózna. El is határozta, hogy ha egyszer nagy úr lesz, nem gyalog fog járni, de még csak nem is szekéren, hanem tölgyfán. S már előre kacagott, hogy fognak bámulni, ha majd elmegy vendégségbe, a fát meg a kútágashoz köti, mint más ember a lovat.

Ettől a gondolattól olyan jó kedve támadt, hogy mindjárt fészkelődni, forgolódni kezdett.

De egyszer csak tátva maradt a szája.

Alig egy kőhajításnyira tőlük kiszáradt patakmeder fehérlett, s ebben a kiszáradt patakmederben egy szélmalom bukdácsolt.

Egy igazi szélmalom!

Hatalmas lapátjai elnyűtten ágaskodtak a magasba – az ablaka tárva volt, az ajtaja nyitva; bizonyára nagyon melege volt, azért gombolkozott ki.

Hovámésznek megint nem volt maradása.

Már épp a földre akart ugrani, mikor hirtelen megcsúszott, és ijedtében egy ágba kapaszkodott. Csak ekkor vette észre, hogy az ág végiben kicsi madárfészek lapul.

Egy perc nem sok, már az egész fa zengett a keserves csipogástól. Úgy ríttak, mintha máris vinné őket a vércse. Pedig az csak most közeledett! Jött a magasból, vijjogva lecsapott – a tölgyfa alig tudta elhessegetni.

Csak éppen Hovámésznek üthette a nyomát. Rég ott szaladt már a kiszáradt patakmederben, vissza se nézett, csak loholt, szuszogott szorgalmasan.

A szélmalom kissé nagyothallott, azt hitte, valami sovány szellőcske zenebonál a háta mögött, és reménykedve megállt.

– Gyere csak, gyere! – sóhajtott, s várta, hogy a szél majd belekap az öreg lapátokba.

De mekkora volt a meglepetése, mikor Hovámész toppant elébe, s kiderült, hogy az fújtat úgy, mint egy rekedt trombita!

– Ó, te pulya! – mordult rá bosszúsan. – Csepp híja, hogy fel nem ültem neked. Beszélj, honnét botlottál ide?

– Én egy tölgyfáról, annak is a kellős közepéről. S te hová mész, szélmalom?

– Én oda, ahol fúj a szél. Éve már, hogy mindig elkerül, hát most meg nem állok, míg rá nem találok.

– És ha rátalálsz, mit csinálsz?

– Megőrlöm a maradék búzámat, cipót süttetek belőle hármat, az árából meg kijavíttatom az öreg lapátokat.

Ez éppen kapóra jött Hovámésznek. Már úgyis kopogott a szeme, most itt az alkalom. Ha el nem rontja a dolgot, tán neki is jut a cipóból, nem sok, de valamicske.

És megint könyörögni kezdett:

– Vigyél magaddal, szélmalom… csak egy kicsit vigyél.

A szélmalom rábólintott.

– Üsse kő, nem bánom, gyere, mássz be az ajtómon. De azt megmondom, nyugton ülj, ne féktelenkedj, mert ha kiborítod a fél zsák búzámat, mindjárt az egerek eszik meg, azok pedig nem tudnak segíteni rajtam!

Hovámész kézzel-lábbal fogadkozott, hogy feléje se megy a zsáknak, és lekuporodott az egyik sarokba.

Így mentek, mendegéltek újabb fertályóráig.

A szélmalom recsegett-ropogott, mintha minden pillanatban össze akarna dőlni, Hovámész meg az éhét csitítgatta. Már nem is tudott gondolni másra, csak a három ropogós cipóra. Hát még ha mindegyik csupa gyürke lenne, kívül-belül gyürke – s mind a három előtte teremne! Bizony isten, együltében bekapná.

De lám, valami egyéb csuda történt.

Egyszer csak azt vette észre, hogy hirtelen, mintha felhő futná be a napot, kint is, bent is borúsabb lesz a világ, majdhogy sötétség nem támad.

Gyorsan felugrott, s kinézett az ablakon. Akkor látta, hogy egy nagy erdő szélére jutottak, s az veti rájuk az estéli árnyékot.

De nem is ez volt, amin igazán elámult.

Az erdőszélen túl, a szálfák sűrűjében füves tisztást pillantott meg, a tisztáson túl egy bakhátas ösvényt – az ösvényen pedig egy szarvas ballagott, ágbogas agancsa fénylett, mint az arany.

Hovámész nem várt egy percig sem. Oda se nézett, hová lép, mit tipor, feldöntötte a létrát, a zsákot – és kirohant az ajtón.

A zsákból persze csorogni kezdett a búza, ki a padlóra, a repedésekbe. Még szerencse, hogy a malom idején észbe kapott, és becsapta az ajtaját. Ha nem teszi, a drága mag mind az utolsó szemig kipereg az útra.

De hát hiába morgolódott szegény, nem volt kinek. Hovámész bent az erdőben caplatott már, ág csapta, bokor tépte, de még csak fel se vette. Szüntelen kiáltozott:

– Megállj! Megállj!

A szarvas hátrafordította fejét.

Most látszott csak, milyen nagyon öreg. Lábai remegtek, a háta meggörnyedt, nyaka alá-alábukott a súlyos agancs alatt. Barna szemei rászegeződtek a legénykére. Mintha az erdő minden árnyéka ott pihent volna ezekben a szemekben.

Hovámész úgy lépett eléje, mint egy bíró elé. Maga sem tudta, mért, nagyon megcsappant a bátorsága. De azért összeszedte magát.

– Hová mész, szarvas? – kérdezte halkan.

– Már nem messzire, fiam. Föl a hegytetőre.

– És odafönt mit csinálsz a hegytetőn?

– Visszanézek a völgybe, a patakok vizére, a selyemfű rétekre – aztán aluszom egy hosszút.

Hovámész elcsodálkozott. Nem értette.

Mi jó lehet abban, ha valaki visszanéz a völgybe, a patakok vizére, a selyemfű rétekre? Hát nem jobb inni a patakból, s a fűben hempergőzni?

Vagy tán olyasmit tud a szarvas, amit ő nem tud?

S kérlelni kezdte:

– Vigyél magaddal, szarvas… csak egy kicsit vigyél.

Az öreg agancsos szelíden megrázta koronáját.

– Még kicsinyke vagy te, korán jönnél velem. Előbb azt tudd meg, hány fa az erdő, hány csepp a patak, hány fűszál a rét – akkor majd te is feljutsz a tetőre.

Így szólt, és lassan tovább ballagott a bakhátas úton.

Beleveszett a sűrűbe.

Hovámész sokáig bámult utána, aztán megfordult ő is, elindult hazafelé a völgybe. De a szarvas szavait örökre eszébe véste. Még öreg apóka korában is emlékezett rájuk, s csak azt bánta, hogy soha többé nem tudta meg, mire jutott a cigány a vásárban, mi lett a tölgyfával, és süttetett-e cipót az öreg szélmalom.

Emide és Amoda

Élt egyszer két jó barát. Emide, a dinnyefejű, Amoda, a tojásfejű.

Mióta az eszüket tudták, mindig együtt csetlettek a világban.

Az egyiknek az inge volt rojtos, a másiknak a nadrágján fújt át a szél. Emide hordta a kalap karimáját, Amoda a csücskös maradékát. Mivel cipő is csak egy pár jutott nekik, azon is megosztoztak. Ha tehették volna, a lyukat a cipőtalpon, még azt is megfelezték volna. Mégse jutottak soha semmire.

Egyszer elhatározták, hogy házat építenek, és azontúl úgy élnek, mint a királyok: egész nap esznek meg alusznak.

Egy kerek domb aljában ki is választották az alkalmas helyet.

Szerencsére volt a közelben kő is, fa is elegendő, minden, ami kell a házépítéshez. Igaz ugyan, hogy még sohasem próbáltak olyat – de számít az? A madár se búcsúban veszi a fészkét, mégis van neki. Épp csak ők ne tudnának házat rittyenteni?

Mielőtt nekifogtak volna a munkának, Emide így szólt a barátjához:

– Hallod-e, koma, te hordd csak a követ emide, meglátod, kész leszünk ízibe.

Amoda így bólogatott rá:

– Jól van, jól van, koma, te meg csak vidd a fát amoda, estére kész lesz a kalyiba.

De még este is ugyanott tartottak, ahol reggel.

Amíg az egyik emide hordta a fát, a másik amoda hordta a követ – a vége persze az lett, hogy csináltak két rettentő nagy rakást, az egyiket kőből, a másikat fából. De ahová a házat akarták építeni, ott nem maradt egyéb, csak a puszta föld. A két legény a fejét vakarta. Mindegyik azt hitte, hogy a másik a hibás – ezen szörnyen összekaptak.

Ilyeneket mondtak egymásnak:

– Olyan buta vagy, mint a korpa a zsákban!

– Te meg olyan ügyetlen, mint a szög az ablakfában!

Ezt a beszélgetést addig folytatták, míg be nem rekedtek, akkor kibékültek, és megfogadták, hogy reggel újra kezdik a munkát.

Még pírja sem volt a napnak, már talpon volt a két legény.

Hogy a haszontalan munkának elejét vegyék, ravaszul most mindent fordítva csináltak: amit előző nap emide cipeltek, azt most átrakták amoda.

De az eredmény megint ugyanaz lett. Csupán a farakás helyébe került a kő, a kőrakás helyébe a fa – csak egy nem volt sehol sem: a vityilló.

Nosza, törték a fejüket: most mit tegyenek? Végre kisütötték, hogy többet nem cipelnek semmit sehová, hanem mindjárt ott helyben fölépítik a házat, ahol követ meg fát lelnek.

Igen ám, de hiába rakták egymás hegyibe a követ, a négy fal sehogy sem akart összetalálkozni. Mindegyik külön-külön meredezett a magasba. De ez még semmi. Az ajtót a padlásra rakták, a kéményt a pincébe, az ablakot meg a kerítés végibe.

Már délre járt, mire ráeszméltek, hogy hiba csúszott a számításba.

Emide leült szomorúan az egyik fa tövébe, és így szólt:

– Nem nekünk való mesterség ez, hallod. Nem volna jobb, ha világgá mennénk?

– Okos beszéd! – hümmögött Amoda. – De merre, hova menjünk? Lenek vagy főnek? Jobbra vagy balra?

Emide így válaszolt:

– Menjünk egyenest előre!

Úgy lett. Szépen összeszedték a cókmókjukat, belegyömöszölték két feneketlen zsákba, és elindultak. Emide jobbra vette az útját, Amoda balra, s már jó messzire baktattak, mikor egyszerre gyanút fogtak. Hiszen ha így folytatják, soha többé nem találkoznak.

Elkezdtek hát éktelenül kiabálni:

– Hé, hé! Nem arra van előre, hanem erre!

De nem tudtak megegyezni. Helyette leültek a zsákjukra, és ott vártak, mint két csökönyös szamár.

Talán még most is ott ülnének, ha nem jön arra egy kecskeszakállas ember. Ennek az embernek göcsörtös bot billegett a vállán, a boton pedig legalább két tucat nyúlbőr lógott, már messziről bűzlött. Afféle nyúlbőrkereskedő volt, lehetett látni.

Egyébiránt egy kutya is poroszkált a nyomában, s az rögtön ugatni kezdett, amikor a legényeket meglátta.

Na, erre a bőrös is megállt, és csak úgy foghegyről odakiáltott:

– Min kotlotok, legények? Féltek, hogy elszalad a zsák?

– Aj, dehogyis! – sóhajtottak azok. – Nagyobb a mi bajunk. Azt nem tudjuk, bátyó, merre van előre.

A bőrös nagy gazember volt, tudta mindjárt, mit válaszoljon.

– Hát azon könnyen segíthetünk! – mondta nevetve. – Én elárulom nektek. Arra van előre, amerre szalad a kutyám! Ha nem hiszitek, tegyetek próbát. Én majd füttyentek neki, ti meg fussatok utána.

A két legény nagyot nézett. Hát ilyen egyszerű a dolog? Csak kutya kell hozzá? No hiszen, nem csoda akkor, ha nem tudtak dűlőre jutni.

S úgy megörültek a jó tanácsnak, hogy még a zsákjukról is megfeledkeztek. Ledobták a földre, a nadrágjukat felgyűrték térdig, és a kutya után lódultak.

A bőrös meg ott maradt, és a hasát fogta. Miután jól kimulatta magát, gyorsan összeszedte a két zsákot, a bőröket ügyesen belegyömöszölte, aztán a kutyája után füttyentett, hogy az se loholjon hiába. Most már fordulhatott vissza, megszolgálta a mindennapit. Ő pedig csendben elódalgott. Csupán a göcsörtös botot hajította a fűbe, azt otthagyta cserébe.

Mikor a két legény lihegve visszatért, elképedve látták, hogy se zsák, se bőrös, se kutya. Nagyon nekiszomorodtak, lógatták a bús fejüket.

Egyszer csak Emide megszólalt: – Ne búsulj, komám, minden bajban akad jó is.

Amoda úgy nézett rá, mint aki mindjárt parazsat köp.

– Ugyan micsoda? Nem mondanád meg?

– Hát ez a bot.

– Ez a bot? Mire jó ez a bot?

– Ez arra, komám, hogy te megfogod az egyik végét, én a másikat, akkor bizonyosan egyfelé megyünk majd.

Csakugyan, ez okos gondolatnak látszott. Még hálásak is voltak a bőrösnek, hogy a botot figyelmükbe ajánlotta. Ki tudja, hátha azzal csinálják meg a szerencséjüket.

És elindultak, amerre az első kéménycsücsköt látták.

Ami azt illeti, nem akármiféle kéménycsücsök volt az!

Ugyanis a hozzávaló tornácos házzal együtt fönt a levegőben kevélykedett, se messze, se közel, talán két óra járásra. De hogyan! Az egész ház tótágast állt a levegőben, mintha a szél mindenestül felborította volna. A kéményből lefelé gomolygott a füst, s az ólak, a boglyák, a csűrök, de még a libák az udvaron, a birkák az akolban, azok is úgy álldogáltak, mint a légy a mennyezeten: égnek vetett lábbal. Egyszóval nem volt a helyén semmi sem. Ahol a padlásnak kellett volna lenni, ott szolgált az ajtó, ahol meg a pincének – ott a kémény pipált.

Azért ne higgye senki, hogy a két legény meglepődött. Cseppet se. Inkább a kedvük szélesedett.

– Itt aztán biztosan jó helyre szegődünk! – mondogatták. – Úgy fest ez a porta, mintha mi építettük volna.

És lelkesen kutyagoltak tovább, hogy még este előtt odaérjenek.

De lám, alig bukott le a nap, a ház szőrin-szálán eltűnt az égaljról.

De még akkor sem lankadtak. Eltökélték, hogy addig nem nyugosznak, amíg a házat meg nem lelik. Égen vagy földön, valahol meg kell lennie.

S mentek éjjel, mentek nappal, kocsinyom vizéből ittak, vadsóskalevélen éltek, de senki emberfiával nem találkoztak.

Egy éjszaka, mikor már annyi erejük sem volt, hogy kettőt lépjenek, ledőltek az első bokor aljába, és elaludtak. De a göcsörtös botot még álmukban is szorongatták.

Hajnalban irtózatos birkabégetésre ébredtek. Mintha nem nyírtak, hanem nyúztak volna egy egész nyájat.

Mindjárt felpattantak serényen.

Kiderült, hogy éppen ott éjszakáztak a tanyaház szomszédságában, ahová napok óta el akartak jutni. Amit a délibáb mutatott nekik, az állott előttük valóságként. Csak most semmi sem hibázott rajta, se a kémény, se az ajtó-ablak, még a birkák is a lábukon álltak.

A két legény csalódottan vonogatta a vállát; aztán legyintettek.

– Betérünk mi akkor is, ha nem áll tótágast, csak akadjon valami munka.

És bekopogtak a házba.

Nem is egy gazdát találtak odabent, hanem kettőt. Két rettentő lusta testvéré volt a birtok, akik már egy álló hete azon birkóztak, hogy melyikük hajtsa ki a nyájat.

Mikor rájuk nyitották az ajtót, éppen a földön gyurmolták egymást, így gondolván elosztani az igazságot.

Emide és Amoda békésen támasztani kezdték az ajtófélfát, amíg csak a testvérek észre nem vették őket.

– Hát ti? Hogy kerültök ide? Mit akartok? – szóltak elképedve.

– Elszegődnénk szolgálni – mondta Emide –, de nem akartuk fönnakasztani kigyelmeteket. Csak tessenek, puhítsák egymást. Mi ráérünk.

A két hájgombóc bosszúsan tápászkodott talpra.

– A gügye mindeneteket! Hiszen éppen ti kelletek nekünk! Akartok-e birkapásztorok lenni?

– Akarunk, hogyne akarnánk! – hangzott a felelet.

– Hát akkor máris azok vagytok! Kaptok enni-inni, amennyi belétek fér, csak a nyájat ellássátok. Egyiktek a fekete nyáj gondját viselje, másiktok a fehérét. De szét ne tereljétek őket, mert nincs isten, aki összehajkurássza!

A legények hümmögtek, hogy csak bízzák rájuk, amit ők elvégeznek, annak nem marad se híja, se föle, az tiszta munka lesz.

Meg is állapodtak mindjárt. Első nap nem csináltak mást, csak belaktak jól, hogy erősödjenek a sok koplalás után.

Aztán másnap kora hajnalban – mikor a gazdák még nagyban fújták a kását – kiballagtak az akolhoz.

De a bökkenő az volt: mi legyen a bottal?

Ha nem fogják a végit, megint szem elől vesztik egymást. Ha meg fogják, hogyan tereljék a nyájat kétfelől?

A megoldásra Emide talált rá.

– Azt tegyük, koma, hogy törjük ketté a botot, s úgy fogjuk a végit. Akkor te is, én is bátran jár-kelhetünk, nem lehet baj.

És eszerint cselekedtek.

De mi történt?

Mint a förgeteg, a birkák kirohantak az ajtón, a feketék emerre, a fehérek amarra, a legények meg utánuk. Hiába szorongatták a botot, attól sem ők, sem a birkák nem terelődtek összébb. Csak rohangáltak, ordítoztak a sűrű porfelhőben – egykettőre befellegzett a pásztorkodásnak.

Kis idő múlva Emide egy lábon járó szamárrózsabokrot pillantott meg, s ez a bokor megszólalásig úgy csámpázott, ahogy az ő barátja szokott.

Nem is tévedett – Amoda volt az.

A birkák feldöntötték, ott hagyták a földön, a föld tele volt széttiport tüskével – s az most mind az ő ruháján díszelgett. Rettenetes káromkodásban tört ki, mikor Emidét meglátta.

– No, hallod, ezt jól kitaláltad! Egy csempesz bicskának több esze van, mint neked! Mihez kezdjünk most? Oda a nyáj, oda a becsület. Inkább a botot sose törtük volna ketté.

De sajna, már nem volt mit tenni. Emide engedelmesen megtisztogatta barátját a tüskéktől, és így vigasztalta:

– Az igaz, hogy buta voltam, de okos te se voltál, mert hittél nekem. Hát lássuk: te mit tennél most? Menjünk vissza a tanyára, hogy verjenek huszonötöt a hátunkra?

Ezt egyikük sem akarta.

Végre is oda lyukadtak ki, hogy ha már se házat építeni, se birkapásztorkodni nem tudtak – hát majd asszonyt keríteni tudnak.

Mikor a két lusta testvér kikecmergett az ágyból, már csak a puszta legelőt találták. Szó, ami szó, nem nagyon búsultak a birkák miatt – így legalább nincsen gondjuk velük. De a jó világ mégsem tartott soká, mert csakhamar azon kezdtek veszekedni, hogy most a libákat ki etesse… Szinte azt kívánták, bár toppanna be újra a két legény.

De hol jártak már azok!

Bot hiányában egymás kezét fogták, és úgy baktattak a hetedik határban. Éppen egy faluba igyekeztek, ahol farsangot ünnepeltek.

A falu apraja-nagyja kint tolongott a házak előtt.

Az út közepén csizmás legények zsákokból pelyvát szórtak a földre, a pelyvát meg a lányok nagy fagereblyékkel szorgalmasan elboronálták.

Emide és Amoda szájtátva nézték a csődületet. Azt hitték, meghibbant a sok ember, azért csinálnak ilyen haszontalan munkát.

Megszólítottak egy réklis öregasszonyt, aki az út mentén állt:

– Mamóka, mondjad már meg, mit mívelnek ezek?

Az asszony jót kacagott a tudatlan kérdésen, aztán titokzatosan így szólt:

– Tudjátok, édeseim, kevés a legény a faluban, azért most pelyvát vetnek, pelyvát boronálnak, hogy több legény szülessék!

A két barát vidáman kurjantott – hiszen akkor jobb helyre nem is jöhettek volna! Ahol kevés a legény, ott éppen őrájuk van szükség.

S büszkén kihúzták magukat, mintha a leányok máris őket lesnék.

Így nézelődtek egy darabig, aztán beálltak sereghajtónak.

A menet csakhamar befordult egy kacskaringós utcába, amelyiknek a végében a csárda állt. Ott olyan vigadalmat csaptak, hogy még a lovak is sört ittak, és ahányan csak voltak, mind táncra kerekedtek.

Különösen két leány ropta vígan, az egyik fekete volt, a másik szőke. Csak úgy suhogott a szoknyájuk, csak úgy szikrázott a szemük. Alig fordultak egyet, mindjárt másik legény kapta derékon őket.

Egyszer csak Emide izgatottan meglökte Amodát.

– Te melyiket választod a két gyönyörű közül?

– Én a feketét! – súgta Amoda.

– Az jó. Mert én a szőkét – nyugodott meg Emide. – De hogyan kezdjünk hozzá?

– Hogyan! Hát úgy, hogy odamegyünk, táncot járunk velük, aztán meg feleségül kérjük őket.

És bátran célba vették a maguk választottját.

Hirtelen minden szem feléjük fordult. Csönd lett, rettenetes csönd. Még a cigányok is elfelejtették a vonót húzni.

De ők azért csak mentek, illő módon meghajoltak, és leemelték a fejükről, ami a kalapból nekik jutott: az egyik a karimát, a másik a csücsköt.

A két szépséges leányzó csodálkozva fordult feléjük.

– Mit óhajtotok, legények?

S azok kivágták büszkén:

– Előbb táncot járni, aztán lakodalmat ülni, azután pedig nyárson sült borjúból jól belakmározni!

Hát erre mindenki hahotázni kezdett, csak a két lány maradt komoly. Titokban egymásra kacsintottak.

– Jól van, legények – mondták. – Lesz lakodalom, lesz sült borjú, lesz minden… ha eljárjátok velünk a farsangi táncot!

A két koma se látott, se hallott – mindenbe beleegyezett.

A sok népség meg körülállta őket, és vártak kíváncsian.

A fekete lány így szólt Amodának:

– Ha azt kiáltom: „Ide lábam, ne oda, hátravan még a java!” – ugrasz előre, ugrasz hátra, ameddig csak bírod szusszal!

Aztán a szőke oktatta Emidét:

– Ha azt kiáltom: „Ide kezem, ne oda, hátravan még a java!” – suhintasz előre, suhintasz hátra, ameddig csak bírod szusszal!

A két legény bólogatott, hogy érti – s akkor rázendített a banda.

De alig játszottak egy dobbanásnyit, Amoda már ugrott is előre, mikor hátra kellett volna, és úgy odakoppintotta fejét a szépséges leányzó fejéhez, hogy annak rögtön diónyi púp nőtt a homlokán.

Emide pedig a kezével suhintott rosszkor, és a párját úgy pofon lódította, hogy mind az öt ujja nyomát otthagyta emlékbe.

Erre olyan zsivaj támadt, amilyet még nem hallott a falu.

Ki mit talált, azzal rontott neki a két szerencsétlen flótásnak. A legények bottal, az asszonyok seprűvel, mindenki őket döngette, hogy így csúffá tették a szépséges két leányt.

Bizony, ez lett az ő lakodalmukból.

Az egyik főnek, a másik lenek futott – s tán még ma is a világban kódorognak, és egymást keresik, ha azóta meg nem haltak.

Hétalvó Puttonyocska

Hol, hol nem, túl a Bakony erdején, túl a Balaton vizén, ahol karónak vágják az akácfát, ahol szurdiknak mondják a dombok árkát, volt egy szép kicsi szőlőskert, a szőlőskert közepén egy présház, a présházban egy öreg kád, a kád tetején pedig egy helyreforma puttonyocska. Amolyan fából készült alkalmatosság volt, amilyennel szüretelni szoktak szerte a világon. Csupán csak kisebb volt a többinél, ezért hívták Puttonyocskának.

Hát jól figyeljetek, egyszer mi történt vele!

A dolog úgy kezdődött, hogy mikor a szüret megvolt, öregapó nem a falra akasztotta Puttonyocskát, mint máskor, hanem felrakta a kád tetejére, egy keresztbe fektetett deszka szélire.

Puttonyocska azt gondolta: „Jó. Megülök én itt is békén, aludni aztán itt is lehet.”

(Mivelhogy – s ez tudnivaló – Puttonyocska igen szeretett aludni.)

És hamarosan el is aludt. Néha morgott egyet-egyet, néha a másik oldalára fordult, már ahogy azt a szunyókáló puttonyocskák szokták.

De akár horkolhatott volna, azt se hallotta volna senki. Ha csak a károgó varjak nem, akik a présház előtti diófán ijesztgették egymást, hogy vége az aranyos ősznek, nemsokára csőrüket csípi a dér, megjön a tél.

S bizony meg is jött az, nem váratott magára.

Egy éjszaka csillogó dunyhát vetett végig a dombokon, s amit csak elétalált, azt mind betakarta. A kicsi présházat is; annak éppen a dunyhacsücsök jutott.

De hát hiába csillogott ez a dunyha, azért mégiscsak hideg volt alatta. Még a szúnak sem volt kedve percegni ilyen barátságtalan időben. Csak a pincében forrt-pusmogott egy-két elkésett boroshordó – míg aztán azok is elhallgattak.

S akkor nagy-nagy csöndesség borult a présházra.

Ekkor történt, hogy valaki – vagy valami – egy rettentő nagyot ásított, de akkorát, hogy a sarokban a pókhálók mind beléremegtek.

Puttonyocska volt az, ő ébredt fel álmából a kád tetején, és recsegve-ropogva vacogni kezdett.

– Huj be rossz helyre raktak engem! – mérgelődött. – Itt aztán még aludni se lehet békén. Huzat is van, hideg is van, itt én nem maradok!

És dohogva fészkelődött hol erre, hol arra, de a deszka két véginél mindig csak megállott. Emitt a pincegádor ásított eléje, amott meg a puszta téglaköves padló.

– Ez egyik se jó hely – gondolta, és kíváncsian a kád mögé pislantott, hátha ott talál majd valami meleg kuckót.

De még milyet talált!

Egy nagy csomó venyige hevert a sarokban, a venyige alatt meg szalma. No, ezt éppen őneki találták ki! Avval le is huppant mindjárt a venyige közé, jól betakarta magát szalmával, és boldogan lehunyta a szemét. (Mivelhogy Puttonyocska – s ezt ki ne tudná róla? – igen nagyon szeretett aludni.)

És aludt, aludt, aludt. Odakint szél fújt, odakint havazott; a présházban sötét volt, a présházban csend volt. Így telt-múlt az idő. Elfutottak a hetek, elfutottak a hónapok, és egy szép napon elállt a havazás. A fagyos szelek helyébe langyos szelek jöttek, s a rengeteg nagy dunyhát a dombok hátáról mind eltakarították.

Tavasz lett, kisütött a nap.

Legelőbb is a hóvirágok nyitották ki gyenge szirmukat, aztán a kakasmandikó nyújtogatta veres fejecskéjét, s végül a szőlő is virágozni kezdett.

Haj, micsoda illat úszott a dombok felett! Attól bizony még a legvénebb mormota is felébredt volna, ha netán ezen a tájon kapja a hosszú-hosszú tél. De hát mormota sose járt errefelé, helyette nagyfülű nyulak szagolgatták a szőlővirág fölséges illatát.

Szó mi szó, az egész teremtett világ zsendült és örült. Örült, hogy él.

Csupán egyvalaki aludt szorgalmasan – Puttonyocska. (Mivelhogy – s ez nem titok – aludni azt nagyon szeretett.)

Pedig már öregapó, öreganyó is rég kint dolgozgattak a szőlőben, hol a tőkéket metszegették, hol a giz-gazt kapálgatták – mert úgy van ám az, hogy valami tennivaló mindig akad a tanya körül.

De Puttonyocskára egyikük sem gondolt. És miért is gondoltak volna? A szüret még messze volt, addig meg úgysincs szükség rá. Így aztán nem is keresték, törődtek egyébbel.

Teszem azt, az öreg kereplővel, amelyik a sarokban porosodott, és már a fogaskereke is kivásott. Öregapó ahelyett fabrikált újat, hogy mire megjön a szeptember, legyen mivel a tolvaj madarakat riasztgatni.

Persze, nem sietett a fabrikálással, csak úgy komótosan csinálta. Mindennap egy fogacskát faragott a kerékre, s közben elnézegette hogyan gömbölyödnek a piros meg fehér szőlőszemek.

Így múlt el a nyár.

S mikor beköszöntött az ősz, akkorra a kereplő is elkészült. Éppen idején! Seregnyi fecsegő veréb szállta meg a domboldalt, s még csak azt se kérdezték, szabad-e – dézsmálni kezdték az érett fürtöket.

Bezzeg, öregapó se volt rest. Fogta a kereplőt, és addig járkált vele a pászták között, míg a verébhad tova nem költözött. De búcsúzóul még olyan csiripelést csaptak, hogy az egész határ zengett.

Puttonyocska azonban még erre sem ébredt föl, édesen szundított a venyigeágyon. (Ami nem is csoda, mivel aludni mindennél jobban szeretett.) Egy nap aztán öregapó kiült a tanya elé a napra, megmustrálta az eget, és így szólt:

– Hallod-e, anyjuk, ha így fog az idő tovább is, hamarosan megszüretelünk!

Öreganyó ugyancsak felpislogott az égre, mielőtt nyilatkozott volna.

– Jól mondod, apjuk, maholnap itt az ideje.

És azontúl mindennap kiültek a diófa alá, és füleltek, hogy mikor hallják meg az első őszi bogarat tücskölni. Sokféle hangja van az őszi bogárnak. Ha bátortalanul szólogat: tücsköl; ha vidáman rázendít: zsiribol. És mikor a legelső zsiribolni kezd, akkor már bizonyos, hogy nincs idő a késlekedésre.

Úgy is történt, a két öreg csakhamar megint szorgoskodni kezdett. A porlepte sajtolót megtisztogatták, a hordókat kimosták, a sajtárt a sutból előkeresték.

Készülődtek a szüret napjára.

Legvégül öregapó az egyik öregputtonyt is leakasztotta a falról, hogy az is kéznél legyen. De alig emelte meg, mindjárt derekába nyilallt a fájás, olyan nehéznek találta.

Pedig hát a puttony nem gyarapodott tavaly óta, csupán apóka lett reszketősebb megint egy évvel. Hiába, nyolcvan év nagy idő, még a ruha is elkopik annyi idő alatt, hát még az ember.

Mondta is a párjának csendes szomorúan:

– Ládd csak, ide jut az emberfia. Már ebből is kiöregedtem.

– Sose búsoljon kend! – vigasztalta öreganyó. – Ott van a kád tetején a kicsi puttony, az éppen nekünk való. Az majd nem húzza meg a vállát.

– Úgy ám! A kis puttony! – derült fel apóka, és a csonka létrán mindjárt fel is mászott a kád tetejére.

De ott a puszta deszkán kívül egyebet nem talált. Öreganyó a botjával bökdösött fölfelé.

– Ott, ott nézze! – mondta. – Nem katicabogár az, hogy repedésbe bújjon, kedvire elrepüljön.

– Márpedig ez vagy elrepült, vagy nem tudom, mit tett! – dörmögte öregapó. – Mert itt nincs.

– De ha mondom, hogy ott vót!

– Az lehet, hogy vót, de az szent, hogy nincs! – mondta öregapó, és visszatotyogott a létrán.

No, de már most mihez kezdjenek?

Tán legokosabb, ha másutt keresik. De Puttonyocska nem volt se másutt, se egyebütt, nem lelték sehol se. Pedig az egész tanyát tűvé tették érte. És mégsem találták.

– Nincs, nincs, nincs! – mondogatták.

És még este is ezzel feküdtek le:

– Nincs, nincs, nincs!

Persze, Puttonyocska minderről semmit se tudott. Se arról, hogy keresik, se arról, hogy nem lelik. Hanem továbbra is az ő szalmaszagú, venyigeillatú kuckójában álmodott szebbnél szebbeket. (Merthogy aludni – s ezt csak apóka meg anyóka nem tudta – a világon mindennél jobban szeretett.)

De hát egy kicsi puttony mégse minden, gondolták, ezért csak nem fognak kétségbeesni. Bánja ő, ha nem került meg! Majd télen visszasírja az elmulasztott szüretet.

És másnap munkához láttak.

Annak pedig az volt a rendje, hogy amíg anyóka sajtárba szedte a fürtöket, addig apóka a puttonyt cipelgette. Bizony, sóhajtozott sűrűn a nehéz öregputtony alatt, még örülni, gyönyörködni se tudott kedvére a sok nyögdécseléstől.

Pedig micsoda szüret volt, milyen bőséges szüret!

Végig a pásztákon rogyásig hajladoztak a tőkesorok. Volt ott mindenféle fajta: kék ökörszem, óriásszemű hóvíz, méregzöld csomorika, sárgaszeplős juhfark – de még csókaszőlő is volt, olyan fekete, mint a csóka begye.

Úgy buggyant a levük a taposókádban, hogy öröm volt nézni.

S hát még a présben, amit az öregapó forgatott! Egyetlen szemet sem hagytak veszendőbe menni, az utolsó csöppet is sajtárba csurgatták, a sajtárból meg a nagy hasú hordókba…

Éppen este lett, mire megpihenve kiülhettek a tanyaajtóba.

S akkor így szólt apóka:

– Ehetnék ám valamit, mert nagyon megéheztem.

– Pirítsunk szalonnát! – mondta öreganyó, és máris eltipegett, hogy szedjen egy kis rőzsét.

Apóka meg gyújtós után ballagott, mivel megszokták, hogy mindent ketten csináljanak.

Már jó ideje keresgélt, matatott, mikor eszébe jutott, hogy a kád mögé szalmát vetett tavaly; az éppen jó lesz gyújtósnak.

Ám alig nyúlt be a sötét zugba, kezébe akadt valami kemény, ami se szalma, se venyige nem volt – hanem személyesen Puttonyocska volt. Úgy átaludta a szüretet, mint a mormota (noha mormota nem járt arrafelé soha). És még akkor sem ébredt föl, amikor öregapó jó alaposan meglapogatta.

– Nézd, anyjuk! Hát nem ide bújt a haszontalan! Csak azt tudnám, miért tette? Mit csinált a venyige közt egy álló esztendeig?

– Mit, mit! Hát aludott! (Mivelhogy aludni, azt szörnyen szeretett.)

De öregapó mégsem erre gondolt. Hanem inkább arra, hogy miként büntesse meg a mihaszna Puttonyocskát.

– Hadd el, ne bajlódj vele! – szólt öreganyó.– Fogd és tedd ki az eresz alá, ott, ahol lukas a csatorna. Legalább ennyi hasznunk legyen belőle.

– Úgy is van! – bólintott öregapó. – Amikor kerestük, elbújt. Hát most úgy kell neki. Csurogjon bele az esővíz, ne lásson többet soha szőlőszemet.

És kirakta Puttonyocskát a csurgó alá.

Aztán falatoztak kicsit, és megnyugodva hazaballagtak.

Nagy-nagy csöndesség borult a présházra. Csak a pincében forrt-pusmogott a must, az egész domboldal mélységes álomba merült. Aludtak a kanyargó szurdikok, a megkopaszott tőkék, az árván meredező karók, aludtak a fák kérgeiben a katicabogarak – de legesleginkább Puttonyocska aludt. A világ minden kincséért sem ébredt volna föl, hiába legyezgette a szél, hiába fütyült a fülébe – attól ő csak még szebbeket álmodott. (Mivelhogy – s ezt már nem mindenki tudja – nemcsak aludni szeretett, hanem álmodni is.)

Amint múladozott az idő, úgy sötétedett egyre az éjszaka is.

Egyszer aztán nagy dirr-durr csattant az égi szőlőskertben. Elborult az ég, és egyszerre négyfelől villámlott. Mintha négy hegypásztor suhintgatna odafent a kampósbotjával. S csakhamar sűrű cseppekben megeredt az eső. Áztatta a dombokat, verte a présház tetejét, s a lukas csatornából csak úgy ömlött a víz.

Egyenest Puttonyocska nyaka közé.

No de ezt már ő sem állhatta meg szó nélkül.

Nagyot prüsszentett – s akár hiszitek, akár nem –, azon nyomban fölébredt!

De föl ám! Még azt is elfelejtette, hogy valaha is aludt. Hát hogyne! Bárhova nézett, sötétség, bárhova nyúlt, nedvesség – minden, minden nedves volt, de leginkább ő maga.

Gyorsan kilötyögtette magából a vizet, s kezdte törni a fejét: hogyan kerülhetett ő az eresz alá?!

Hiszen ő szőlőszedő puttonyocska, nem esővizes dézsa!

Vagy talán azért szedték elő, mert a szüret közeledik?

Megvárta, míg kicsit csöndesedik az eső, aztán előmerészkedett az eresz alól.

De bizony sok jót nem tapasztalt. A présház ajtaja zárva volt, s a tőkék is mind megszedve, üresen kornyadoztak.

Puttonyocskának majd a könnye csordult, úgy elkeseredett. Sírni is csak azért nem sírt, nehogy még nedvesebb legyen a világ. Sőt már arra is gondolt, hogy szégyenében beleugrik a kútba, vagy legalábbis a vízgyűjtő gödörbe…

De aztán mégsem ugrott sehová, hanem mint a cövek, megállt.

Az egyik szőlőbokor alján észrevett egy ottfelejtett, darázscsípte bilinget. Rögtön odasietett melléje, és egy nagyot, keserveset sóhajtott.

– Fürtöcske, pottyanj belém, legalább utoljára hadd legyek még boldog…

S nedvesség ide, nedvesség oda, még egy könnycseppel is megtoldotta a könyörgését.

No, ennek aztán a fürtöcske sem tudott ellenállni, szépen belepottyant Puttonyocska hasába.

Dehogyis akart az már kútba ugrani; mindjárt megjött a jókedve. Hát még amikor a hold is kisütött! Akkor lett csak igazán izgatott. Egyszerre azt látta, hogy emitt is, amott is csillan-villan egy-egy elmaradozott szőlőfürt, amit anyóka nem vett észre. Puttonyocska alig győzött egyik bokortól a másikig futkosni. Szinte olyan volt ez, mint egy igazi szüret, mint egy kicsi utószüret.

– Fürtöcske pottyanj…, fürtöcske pottyanj!… – ezt mondogatta mindenütt, s mire a sorokat végigjárta, mire a sövénykerítésig ért, akkorra éppen tele lett. Csupa finom, mézédes szőlőszemmel.

– Hát mégiscsak hasznomat veszik! – szuszogott nagy büszkén, s már minden bánata elszállt.

Aztán óvatosan visszaballagott a tanya elé, és letelepedett a küszöbre. De most nem aludt ám! Ő, a Hétalvó Puttonyocska, még a szemét sem hunyta le reggelig. Mind csak öregapót meg öreganyót várta.

Hogy gyorsabban múljék az idő, elkezdte a csillagokat számlálni. Előbb a nagyját, a fényesebbjét, aztán sorba az apraját. Mire az utolsót is számba vette, a pislákoló hajnalcsillagot, addigra éppen megvirradt.

Nemsokára megérkezett apóka, anyóka is.

Hát alighogy kiléptek a sövénykerítés mögül, öreganyó összecsapta a kezét.

– Nem megmondtam, hogy azt a mihasznát ne a küszöbre rakd!

– Nem is oda raktam én, hanem a lukas csatorna alá – dörmögte öregapó.

– Akkor talán magamagától sétált ide-oda? – dohogott öreganyó.

– Az bizony meglehet – hagyta rá öregapó.

S már lépett is közelebb.

De akkor elállt a szeme-szája…

– Szedve a puttony, anyjuk! – kiáltott. – Rakásig rakva tele van!

– Mit beszél kend?… – ámuldozott öreganyó. – Hát ezt ki tette velünk?

– Azt én nem tudom – mosolygott apóka. – De gyanítom, hogy Puttonyocska volt. És milyen okos Puttonyocska! Azért állt a küszöbre, hogy rá ne csöpögjön az esővíz a szőlőre!

Azzal fölemelte Puttonyocskát, megsimogatta, bevitte a présházba, s a finom, töppedt fürtöket mindjárt kipréselte. Éppen egy hordócska mézédes must lett belőle.

– Aszúbornak éppen jó lesz! – vidámodott öregapó kedve. – Meglásd, anyjuk, ha ebből iszunk, sose halunk meg!

És hogy Puttonyocska se panaszkodjék, visszarakta őt is a kád mögé, a szalmaszagú, venyigeillatú kuckójába.

A présházra pedig nagy-nagy csöndesség borult megint. Az elárvult dombok között szél kószált, csak egy-egy elsárgult szőlőlevél hullott le a földre hangtalanul.

Így aztán Puttonyocska se tehetett mást: boldogan lehunyta a szemét és aludt, aludt, aludt. (Mivelhogy – s ez tudnivaló – aludni mindennél jobban szeretett.)

A hiú Cserép-Királykisasszony

A rét alatti rét mögött, a domb mögötti domb alatt élt egyszer egy fazekas.

Volt ennek a fazekasnak egy takaros kis háza meg egy piros arcú, gömbölyű felesége. Mint a juharfán a galambok, úgy éltek kettecskén, olyan boldogan.

Az asszony a konyhán sürgött-forgott, az ember meg a ház végiben, a kicsi műhelyben. Ott formázta, simítgatta a szebbnél szebb csuprokat, karcsú bokályokat, hasas köcsögöket. Ha piros mázas kellett – csinált piros mázast. Ha füles fazék kellett, csinált füles fazekat. Mindenkinek azt, amire szüksége volt. Nem is szűkölködtek soha életükben. Még a folyón túlról is fölkeresték őket, ki szekéren, ki gyalogszerrel, s vitték a portékát, no meg a jóhírét az öreg gölöncsérnek.

Mert azt se hallgassuk el, hogy ami kikerült a keze alól, azon máknyi hibát nem talált senki emberfia. De nem is raktak bele akármit az égetőkemencébe, csak azt, amire mindketten jólélekkel mondhatták:

– No, anyjuk, no, apjuk, ez nem csempe cserepecske, se nem ócska csuprocska – ragyog ez, mint a napocska!

És ha mégis csámpásra sikeredett egyik-másik, nagy baj akkor sem történt, mert rajta volt a szemük, és mindjárt így dörmögtek:

– No, anyjuk, no, apjuk, nem cserép ez, nem csuprocska, csúfabb az, mint a rocska – hajítsuk csak menten sutba!

Így aztán mindig tudták, melyik lett csúnya, melyik szép, melyik repedt, melyik ép – és soha semmi hiba nem volt.

S lám, egy nap mégis nagy galiba történt.

A gömbölyű kis asszony beállított a műhelybe, és így szólt:

– Hallod-e te apjuk, ez a pákosztos macska összetörte a legszebb tejesköcsögömet. Csinálj nékem egy újat, de akkurát olyat, mint a régi volt.

– Meglesz, anyjuk, meglesz, akkurát olyan lesz, csak még annál is szebb – mondta a fazekas.

És máris forgatni kezdte a kicsi fakorongot.

Reácsapta az agyagot és gyúrta, formázta nagy szakértelemmel: hüvelykujjával belül, tenyerével kívül, annak rendje-módja szerint.

Szépen haladt a munka, még pipára is gyújtott közben. Hanem úgy belefeledkezett a köcsögcsinálásba, hogy a pipája kialudt, s csak szortyogott az istenadta, de füstöt nem eresztett.

Elkezdte hát a gyújtót keresni.

Nadrágzsebben, kabátzsebben, lajbizsebben – de sehol nem találta.

– Hol vagy hát, ha sehol se vagy? – fakadt ki végül mérgesen.

És felállt, hogy akár a bótból is, de valahonnét előkeríti a gyújtót.

Hanem csak ezt ne tette volna!

Alig lépett kettőt, máris megtorpant a lába, fölmeredt a szeme, mint aki manót lát gatyában.

De ő még annál is különbet látott.

A kicsi fakorong, melyet az imént még ő maga hajtott, most egyes-egyedül pörögni-búgni kezdett. S ha még csak ennyi – üsse kő! De rajta a köcsög, az is úgy pörgött eszeveszetten, mintha szélvész bújt volna belé. Megpuffadt a hasa, megnyúlt a nyaka és csak nőtt, csak nőtt, csak nőtt – hajszál híja, hogy a mennyezetet ki nem ütötte.

– Hé, te, hé! Megállj, a házat összedöntöd! – kiáltott a fazekas, azaz csak hitte, hogy kiált, mert ijedtében szólni sem tudott.

És a köcsög csakugyan megállt.

De nem hasonlított már se köcsögre, se csuporra, se fazékra, semmire – csak éppen nagy volt, rettentően nagy, és úgy villogott-ragyogott, mint egy érett tök.

– Vigyen ördög, tartson pokol, te aztán jól kinőttél a gazdád markából! – csóválta fejét az öreg. – Ha meglát az asszony, tudom, nem dicsér meg.

Hát abba bizony belérekedt a lélegzet a bösztöhő cserép láttán.

– Jaj nekem, teremtőm! – rémüldözött. – Ezt mind kend csinálta?

– Dehogyis csináltam – kesergett a fazekas. – Magától lett ilyen. Én csak a lajbizsebbe nyúltam bele gyújtót keresni.

– Jaj, jaj, jaj, bár sose nyúlt volna bele. Most aztán mihez kezdek evvel? Hisz ez se nem fazék, se nem csupor, se nem köcsög, se nem tál – csak tudnám, hogy micsoda?

Éppen jókor kérdezte, mert nyafka hangon megszólalt a cserép:

– Miért legyek én fazék vagy köcsög? Miért legyek olyan, mint a többiek? Én ilyen vagyok, mert ilyen akartam lenni.

De a kicsi asszony nem hagyta feliben a szót, nyomban pörölni kezdett.

– Azt látjuk, hogy milyen lettél, inkább azt mondanád meg, mire lehet használni téged.

– Engem? Semmire! – jött a hetyke válasz. – Engem majd csodálnak az emberek, hogy milyen szép vagyok, milyen nagy vagyok. Én a Cserepek Királykisasszonya vagyok!

Azzal pördült egyet, és sértetten még egy arasznyit nőtt.

– Jaj, ne berzenkedj vele anyjuk! – ijedt meg az öreg. – Képes ez még a falat is meglékelni, amilyen büszke forma. Inkább azt találd ki: mit cselekedjünk vele?

Hamarjában ki is sütötték, hogy legjobb lesz, ha mielőbb elviszik a vásárba, a többi portékával együtt. Megfordul ott sokféle népség, hátha megtetszik valakinek. Ha nem pénzért, hát ingyen – csak kint legyen a házból.

Úgy is lett. Mikor eljött a vásár napja, már hajnalban nekiláttak a készülődésnek. A szekeret puhára tömték szalmával, óvatosan ráfektették a Cserép-Királykisasszonyt, köribe meg az apróbb edényeket; még a kaskába is jutott belőlük.

Aztán napkeltével útnak indultak.

A két fürge lovacska vidáman lépte a nagyot, s még fel se száradt a harmat, mikor megérkeztek a folyó túlsó partjára. S akkor már helyben is voltak, mert az árusok ott szoktak sátrat verni, egy zöldellő nagy réten, minden holdújságkor.

Voltak ott csizmadiák, takácsok, kovácsok, bognárok, szíjgyártók, papucsosok, kötelesek, kosárfonók, bűvészek, csepűrágók – s ki tudja, kik még, tengernyi sok jóravaló-tűzrevaló ember.

A fazekas meg a felesége egy sudár nyárfa alatt telepedtek le.

Szép sorba kirakták a köcsögöket, bokályokat, füles fazekakat a fűre, a Cserép-Királykisasszonyt meg a fa mellé állították. És vártak. Várták, hogy mi lesz.

Hát lett is olyan csődület egykettőre, hogy még a komédiások is megirigyelték. Mindenki a behemót cserepet akarta látni – csak éppen megvenni nem akarta senki. A sok kicsi edény mind egy szálig elkelt, de a Cserép-Királykisasszonynak nem akadt gazdája.

Csak nézték, mustrálgatták, hogy lám, miféle kakukkfiók ez, miféle fészekaljból költ ki?

S akkor még jó is, ha csak ennyit szóltak, mert akadt olyan is, aki nem ilyen csínján beretvált a nyelvével. Hanem csipkedték, gúnyolták az öreget, hogy így meg úgy, ez ám a gölöncsér! van neki cserepe égig érő, nincsen vége, nincsen hossza, olyan mint a gúnár nyaka, vastag mint a hordó hasa, nem is pénzért, ingyen adja!

S ez így ment álló nap. Mindenki csak őket nevette.

Egészen addig, míg meg nem mérgelődött a fazekas, és dörmögni nem kezdett:

– Ládd-e, anyjuk, mi sok baj van ezzel a rusnya cseréppel! Mind csak engem csúfolnak, engem böcsmélnek miatta. Mintha bizony én tehetnék arról, hogy ilyennek sikeredett. Ő akart ilyen lenni, hát kínálgassa magát. Én nem kínálgatom.

De a cserép nem szólt egy mukkot se. Kényesen, büszkén hallgatott.

A fazekas épp indulni akart már, hogy a lovakat befogja, a cókmókot felrakja – mikor egyszerre éktelen kiabálás ütötte meg a fülét. Hát amint jobban odanéz, látja ám, hogy egy szamaras ember közeledik feléjük, borosflaskával a kezében. Arca olyan volt, mint a darázsfészek, orra mint a megveresedett uborka – és folyvást ezt kiabálta:

 

Itt a zsibárus! Itt a zsibárus! Asszonyok! Férfiak! Gatyamadzag, pöndölmadzag, Vastag madzag, széles madzag, Keskeny madzag, fehér madzag, Sárga madzag, nem dicsérem, Jól megmérem, tessék kérem! Itt a zsibárus! Itt a zsibárus!

 

Az asszonynak egyszeribe földerült az arca.

– No, ha ez se veszi meg a cserepünket, akkor maga Belzebub se!

És mindjárt elibe is állt a szamaras embernek, mondván:

– Adjon isten jó napot! Részeg kend vagy józan?

– Én mind a kettő! – hangzott a becsületes válasz.

– Hát akkor látja, ugye, ezt a ménkű cserepet itt?

A zsibárus odanézett, s olyat csuklott, hogy a kalapja is csáléra billent.

– Hijnye a kirelejzumát! – szólt szemmeresztve. – Ebbe aztán sok bor beleférne!

– Hát ez a cserép eladó! – mondta az asszony. – Egy peták nem sok, annyi az ára.

– Kend mondta, úgy legyen! – kurjantott a zsibárus, és kezét nyújtotta. – Csak még megtöltetem ezt a flaskát, aztán megkötjük a vásárt.

Előbb azonban a szamarát kötötte ki a fához, a Cserép-Királykisasszony mellé. Ezt biztonság okából cselekedte. Gondolta, ahol majd óbégat a szamár, oda menten visszatalál.

S azzal eldülöngélt.

De biza nem jött vissza se mindjárt, se hamar, még egy óra múlva sem, pedig már a sátrakat is mind lebontották, és az első csillag is fönt világolt.

Az asszony hiába noszogatta a csacsit, az nem volt hajlandó megszólalni. A fazekas végül is elunta a várakozást.

– No, anyjuk – dörmögte –, nincs nekünk szerencsénk. Még ez a boroshordó is lóvátett minket. Én nem várok tovább. Egy peták úgyse pénz, gyere, hagyjuk itt ezt a szörnyűséget. Éljen meg a maga szépségiből.

S mivel ennél okosabbat az asszony se tudott kitalálni, szekérre ültek, és elindultak haza.

A szamár meg a Cserép-Királykisasszony pedig ott maradtak a fa alatt, egyedül.

Ám a békesség nem tartott soká.

Kis idő múltával a szamár ugyancsak nyugtalankodni kezdett, és akkorát óbégatott, hogy még a szél is felébredt, s halkan dudorászva foltozgatni kezdte magát.

No hiszen, több se kellett a Cserép-Királykisasszonynak!

Nyafli hangon azonnal ráripakodott a szegény szamárra:

– Nem tudsz halkabban kiabálni? Csúf a hangod, csúf a képed, jobb lesz, ha továbbállsz innét.

A szamár elcsodálkozott, és csapintott egyet a bojtos farkával.

– Csúf a hangom? Csúf a képem? S ezt éppen te mondod nékem? Ki vagy te, aki így fönt hordod az orrod?

– Ilyen butát is csak egy szamár kérdezhet! – nyafogta a cserép. – Hát nem látod, milyen nagy vagyok, hogy mindenkinél szebb vagyok? Én a Cserepek Királykisasszonya vagyok!

A szamár cseppet sem hatódott meg, hanem így szólt:

– Hogy szép vagy-e, nem tudom, hogy királynő-e, azt se. De hogy hozzád dörzsöljem a hátam, arra talán jó leszel.

És máris a cserép mellé farolt, hogy azt tegye, amit mondott.

De alig érintette meg a Cserép-Királykisasszonyt, az menten feldőlt, a fűre zuhant, mint egy zsák, s amilyen nagy volt, olyan kicsi lett most: ezer darabra tört.

Még arra sem volt jó, hogy egy szamár hozzádörgölőddzék.

Csak az a szegény öregasszony vette mégis hasznát, aki arra jártában fölszedett egy darabot belőle, hazavitte, földbe ásta – és azóta is kiskacsák isznak belőle.

A zsibárus pedig, hát ő még a mai napig sem tudja, hogy álmodott-e vagy igazat látott, örüljön-e vagy bosszankodjék, hogy megmaradt az egy petákja.

Tréfás mese

Hiszitek, nem hiszitek – kimentem egyszer egy nagy-nagy erdőbe, amelyikben egyetlen fa se volt.

Ennek a nagy-nagy kerek erdőnek a legkisebb sarkocskájában három szalmaszálból akkora tüzet raktam, hogy egyszeribe nappali világosság támadt.

Igen ám, csak én aludni szerettem volna – s ki fia tud világoson aludni?

Fogtam magam, elballagtam a kiszáradt patakhoz, a lyukas kalapomat csurig megmerítettem, és a hordónyi sok vizet a tűzre zuhintottam.

Na, elaludt a tűz. S akkor én is lefeküdtem.

De ki fia tudna párna nélkül aludni? Én bizony nem tudtam. Azt mondtam hát a Fakó lovamnak, hogy: „Cic! Cic! Ide gyere!” S az oda is jött menten, én meg a fejem alá raktam párnának. A Fakót. A nyerget meg kipányváztam.

És horkoltam, horkoltam reggelig, pedig le se hunytam a szemem.

Hát amint reggel felébredek: uccu, Fakó, hol a nyereg?! Talán megették az egerek? Nem találom egyiket se. Belenézek a jobb zsebembe: semmi. Belenézek a bal zsebembe: semmi.

Végre aztán belenéztem a lyukas kalapomba – s mit látok!

Ott aludt a Fakó nyergestül-mindenestül, még a patkója is ezüst volt. Örömömben akkorát rikkantottam, hogy még a saját hangomat se hallottam meg.

De meghallotta egy kicsi madár – azt hiszem, mókus volt –, és ijedtében úgy elkezdett futni, hogy mindjárt feldöntötte a legelső csipkebokrot.

Hej, ez volt ám csak mulatság!

Úgy hullott a csipkebokorról a dió, hogy majd agyonvert a mogyoró.

Akkor odajött egy vén banya, és rám kiabált:

– Mit csinálsz, te istenadta Pistája? Mit ásod azt a répát, retket, csicsókát? Hiszen nem neked ültettem az ugorkát!

És rettenetes mérgiben felkapott egy tököt, hozzám vágott egy dinnyét, majd eltörte a lábam, pedig a fejem találta.

Ezt már aztán én is megsokalltam. Hátamra kaptam a Fakót, felpattantam a nyeregre, és meg se álltam a Tiszáig.

Ott mindjárt találtam egy embert, aki nagy, teli iszákból sorba eregette vissza a vízbe a halat.

Kérdem tőle: mit csinál? Azt mondja, halászik, lakodalom készül náluk, nincsen mit egyenek, hát majd esznek halat.

Ez éppen kapóra jött nekem, úgyis nagyon éhes voltam – meghívattam magam a lakodalomba.

Mikor már egy hal se volt az iszákban, mondom az embernek:

– Most már eleget halászott, főzhetjük a paprikást!

– Igen ám – mondja ő –, de előbb át kell mennünk a Tiszán.

Jaj, jaj, de hogyan, mikor egyőnk se tud úszni!

Ezt is kiokoskodtam: volt a zsebemben egy dió, azt kétfelé vettem. Egyik volt a hajó, a másik az evező. Úgy áteveztünk a Tiszán, hogy csupa por lett a lábunk. Még a Fakó lovam aranypatkója is sáros lett a térdig érő hótól.

Aztán szerencsésen megérkeztünk. A Tisza partján volt egy ház, ott sütötték-főzték a hurkát, ott ülték a lakodalmat. A menyasszonyt Jancsinak hívták, a vőlegényt Juliskának. Három napig állt a bál, és olyan temérdek töltött káposztát ettünk, hogy még most is csikarja a hasamat a tökmag!

Végezetül felszántottuk a Tiszát, vetettünk bele lúdfüvet, nyúlfüvet, fenkövet, s mire megjött a tél, termett is az három kéve bidres-bodros, cikkes-cakkos, salamánkos pogácsát!

Így volt, nem másképp!

Aki a mesét egy hallásból ugyanígy elmondja, ügyesebb, mint én.

Mese a vörösbegyről meg a két harkályról

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kerek erdő, s benne annyi temérdek fa, mint pihe a dunyhában, csak még annál is több eggyel.

Ebben az erdőben élt Kip és Kop, a két harkálycsemete. Rettentő büszke volt mind a kettő, s még ingyen sem repültek olyan fára, ahol más is ült. Ha meg őmelléjük merészkedett valaki, azt mindjárt elkergették, mintha a kerek erdő minden fája az ő kényükre nevekedett volna.

Hogy, hogy nem, egyszer egy kicsi vörösbegy éppen arra a jegenyefára szállt, amelyiken Kip és Kop koma ült.

Szegényke nem akart egyebet, csak hintázni, fütyörészni kicsit, meg a begyét melengetni a napon.

De még ki sem fújhatta magát, épp csak a csőrét reszelgette, a tollát borzolgatta, Kip koma máris észrevette.

Nyomban odarepültek a gyanútlan apróság mellé, az egyik jobbról, a másik balról, és rettentő szigorúan ráripakodtak:

– Vörösbegy vagy?

– Az volnék… – rebegte szegény.

– A mi jegenyefánkra ültél, tudod-e?

– Nem tudtam… – hebegte szegény.

– Bennünket a sasmadár is elkerül, hallod-e?

– Nem hallottam még… – csipogta szegény.

– Hát akkor most tudd meg, és többet ne lássunk itt!

– Igenis… – sóhajtotta szegény.

S ijedtében olyan picire gömbölyödött, mint egy ökörszem.

Aztán huss! – egy óvatlan pillanatban elrepült.

A két harkály elégedetten fenegette a csőrét.

– Láttad, hogy megijedt tőlem? – hősködött Kip koma.

– Talán inkább éntőlem! – fortyant fel Kop koma.

Ezen úgy elkezdtek veszekedni, mintha fövő kása bugyogott volna bennük.

De hiába, egyik sem akart megijedni a másiktól.

Utoljára is abban állapodtak meg, hogy mind a ketten rettenetes félelmetes vitézek – ez okból okosabb, ha békén hagyják egymást.

Miután így elosztották maguk között a vitézi bátorságot, peckesen hazavonultak az odújukba, hogy aludjanak egy jót. Aminek éppen ideje is volt, mert a nap laposakat pislogott már, s egyszer csak ki is hunyt, mint az elkoppintott gyertya.

A két csemete másnapig hortyogott megállás nélkül, két nagybőgő sem húzhatta volna szebben.

De nemcsak hortyogtak ám, hanem álmodtak is.

Akkora vörösbeggyel küzdött meg mindegyikük, hogy olyat csak kigondolni lehet. Nagyobbak voltak azok még a sasnál is. De a hortyogó komák nem hagyták magukat: úgy megaprították a két vörösbegyet, hogy pihényi nyomuk se maradt…

De bezzeg maradt egyéb nyoma a viaskodásnak!

Álmukban ugyanis egymást csupálták tönkre, minden ízük sajgott, s a tolluk úgy borzaskodott, mint a szélhányta boglya. Ráadásul Kopnak a kobakja virított kopaszon, Kipnek a farka fogyott meg, akár egy rossz seprű.

Szólni azonban egyik sem szólt a dicső viadalról. Bölcsen úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

És nekiláttak, hogy megkezdjék a napot.

Rövid keresgélés után kiválasztottak maguknak egy szemrevaló vadkörtefát. A fa öreg is volt, korhadt is volt – s ők éppen ilyenre vágytak. Úgy gondolták, ott az árnyékban majd szépen, kényelmesen végigkopogtatják az elaggott ágakat.

De csakhamar a szemük kopogott inkább, nem a csőrük. Olyan hitvány fa volt, hogy nem egy valamirevaló, de még egy nyiszlett féreg sem akadt benne.

Vagy már mind kipusztította valaki? De kicsoda? Ki merészelt az ő vadkörtefájukra szállni?!

Amint tanakodtak ezen, hirtelen megzörrent fölöttük a lomb, és egy csipetnyi száraz gally éppen Kop koma kopasz kobakjára pottyant.

Rögtön odapörköltek a szemükkel.

– Látsz valamit? – kérdezte Kip koma.

– Idegent látok! – suttogta Kop koma.

– Miféle idegent?

– Vörös, mint a galagonya!

A két koma elkomorult.

Úgy!

Hát megint csak ő az, megint a vörösbegy. Az jár a nyomukban, az tolvajkodik. No de most nem menekül!

S mint a villám, odarepültek melléje.

A vörösbegy rémületében még a szemét is lehunyta. Hajjaj, mi lesz ebből! Most tollastul-csőröstül szétmarcangolják. Többet nem látja a napot, nem iszik harmatot, de még a párjának se füttyögethet többé. Most meg kell halni, csúful, semmiért. Az erdő nélküle virrad meg, neki mindig csak éjszaka lesz.

Bizony, ilyen szomorúakat gondolt. És még gondolt volna egyebet is, de a szeme egyszer csak oda járt a két fenekedő csemetére. Hát uramfia, alig ismert rájuk! Körbe-körös-körül olyanok voltak, mintha tüskebozótban fésülködtek volna.

A vörösbegynek mindjárt földerült a képe: de hisz akkor megcsupálta őkelméket valaki!

S egyszeribe az ő bátorsága is visszatért. Ha más csőrrel – ő majd ésszel!

És várakozón a két komára pislantott.

Azok pedig tovább pufogtak.

– A mi vadkörtefánkra szálltál, tudod-e?

– Nem tudtam… – csipogta.

– Hát akkor most úgy készülj, hogy tönkrekaszabolunk!

– Igenis… – sóhajtotta. És nyugodtan tovább ült az ágon.

Kip és Kop dühösen meredt rá. Ez már aztán sok! Még csak nem is retteg, nem is citerázik?! Legalább menekülni próbálna!

A vörösbegy azonban egyebet gondolt ki.

Így szólt: – Mielőtt lekaszabolnátok, egy utolsót hadd kérjek.

– Ki vele! Mit akarsz?

– A páromat szeretném utoljára látni… – szipogta szelíden.

A két koma egymásra nézett.

Hát ez csakugyan váratlan kívánság! Még csak nem is az életéért könyörög, hanem mindjárt búcsúzkodni akar. Ám jó. Ha így akarja, legyen. Hadd tudja meg a párja is, mire jut az olyan, aki velük mer ujjat húzni:

S mogorván így dörmögtek.

– Aztán hol kószál ilyenkor a párod?

– A patakon túl, a füzesben, ilyenkor ott szunyókál.

– Hát jó. Majd idehívom – mondta Kip koma, és elrepült.

A komája meg ott maradt.

A vörösbegy türelemmel várakozott kicsinykét, aztán teleszívta a begyét, és szívszaggató sóhajtásba kezdett.

A koma hallgatta, hallgatta egy darabig, de csakhamar elunta és ráförmedt: – Mit óbégatsz, hé! Nem vagy te varjú!

– Jaj, jaj, óbégatnál te is, ha más enné meg, nem te… Pedig én is szívesen megettem volna…

Kopnak a szeme gúvadt ki, úgy meglepődött.

Mit beszél ez? Mit makog? Tán csak nem valami jóféle csemegét zsákmányolt?

S már készült is neki a vallatásnak.

De hát nem kellett erősködnie, mondta a vörösbegy magától is, kísérteties hangon.

– Én már úgysem jutok oda, hát elmondom neked. A Vörös Fenyőfában, harmadik napja, egy rettentő nagy hernyó kaparász. Ahol mohos a fa kérge, ott kalapáld, akkor egykettőre rátalálsz.

Kopnak elég volt ennyi. Menten megfeledkezett a kaszabolásról, csak enni akart, de rögtön. Egyes-egyedül megenni a rengeteg nagy hernyót.

Gyorsan ráparancsolt a vörösbegyre:

– Ide süss, te! Ha jót akarsz, erről senkinek egy szót se, még a komámnak se! Megértetted? Akkor számíthatsz rám.

De hogy miként s hogyan, azt már nem mondta, mert dil-dul, máris ott termett Kip koma.

Csakúgy pukkadozott a méregtől.

– Becsaptál, gazember, becsaptál! Ott jártam, kerestem, sehol se találtam. Még a párod se kíváncsi rád. Szólsz-e még valamit?

Hát ő ugyan nem, de Kop koma annál inkább szólni kívánt.

– Én azt mondom – jámborkodott ravaszul –, mégiscsak tegyünk a kedvére, hiszen megígértük. De most majd én megyek a tekergő után, te csak őrizd addig.

S nem várt semeddig, hanem elrepült nagy csattogással – egyenest a Vörös Fenyőfához.

A vörösbegy pedig kuncogott magában, mert ő éppen ezt akarta. Aztán csak úgy, mint előbb, várakozott kicsit, és megint rázendített a keserves sóhajtozásra.

– Jaj, jaj, de nagy kár… Jaj, jaj, de rettentő nagy kár…

Kip koma nem volt rest, ő is rámordult dühösen.

– Elhallgass, mert megkoppintlak. Micsoda kár, azt mondd!

– Hát az, hogy más eszi meg, nem én…

– Micsodát?

– Hát a hernyót… A Vörös Fenyőfában.

– Hát abban van?

– De még mekkora… őszig elélhetnél rajta! Csak mindig ott kalapáld, ahol csepp moha sincs a fán, akkor egykettőre rátalálsz.

Kip koma még a komáján is túltett a jószívűségben.

– Ha kedves az életed – suttogta –, tartsd a szád, senkinek egy szót se, még a komámnak se! Megértetted? Akkor megkegyelmezek. Mehetsz máris!

Azzal uccu hopp! azon nyomban útra kelt – ment ő is egyenest a Vörös Fenyőfához.

A vörösbegy csak erre várt. Táncra perdült, ugrált, füttyögött örömében, csepp híja, hogy a fáról le nem bukfencezett. Ami ugyan nem lett volna hiba, mert a fa alatt egy kökénybokor rezgett, a bokorban pedig az ő édes párja ébredezett. Csaptak is mindjárt olyan örvendezést, hogy a könnyük kicsordult. Aztán mikor kimulatták magukat, felröppentek, s usgyi, meg sem álltak a Vörös Fenyőfáig.

Hát ott bizony már javában folyt a munka!

A két koma – mit se tudva egymásról – úgy kopácsolt, hogy öröm volt nézni. A fa mohos felit Kip koma vésegette, túlfelől Kop koma cselekedte ugyanezt. Az egyik eminnen vájt lyukat, a másik amonnan, s mindegyik szentül hitte, hogy a hernyót hallja kaparászni.

Úgy, ahogy a vörösbegy kitervelte!

Sőt, már annyira voltak, hogy éppen csak a farkuk verdesett ki a fából, amivel a forgácsot hányták kifele. S méghozzá milyen szaporán! Mintha nem is fapikkelyeket, hanem darazsakat söprűztek volna.

Egyszer aztán mind a ketten megálltak szusszanni. Az egyik túlfelől, a másik innenfelől, mindegyik a maga lyukjában.

Olyan csönd lett a fában, mintha szú se járna benne.

– Lapulj csak, lapulj, beste féreg! – gondolták a komák. Innét nem szabadulsz!

És utoljára még egy irgalmatlant odasóztak a csőrükkel, ahol a hernyót gyanították.

Lett is olyan recsegés-ropogás, mintha ég szakadna. Pedig nem történt egyéb, csak annyi, hogy addig fúrtak, addig vésték a fát, míg a két lyuk végiben összetalálkoztak – s ott vitézül egymást kólintották főbe…

Nosza, nekiláttak mindjárt a dühödt vagdalkozásnak. Csíptek, szúrtak, kaszaboltak, mint két megkergült szélkelep. Végezetül még egymás csőrébe is belecsimpaszkodtak – de akkor már üvöltött mindkettő.

Megrökönyödve bámultak egymásra.

Kip koma nem mondott semmit se, Kop koma nem mondott még annyit se.

Szép csendesen megfordultak, az egyik jobbra repült, a másik balra – úgy elkotródtak az erdőből, hogy senki többet nem is látta őket.

A vörösbegy meg a párja azóta is ott élnek a Vörös Fenyőfában, oda raktak fészket, a két odúba. Ha esik, ha fúj, bent a jó melegben egymás mellé bújnak – ha meg kisüt a nap, kedvükre hancúroznak.

Csicsóka, pityóka

Élt egyszer két atyafi, az egyiket Péternek hívták, a másikat Pálnak. Mindegyiküknek volt földje, háza, csupán békességük nem volt, mert folyton veszekedtek. Egyszer úgy eltángálták egymást, hogy még fölkelni se tudtak a szederfa alól, ahová ledőltek. Estig ott nyöszörögtek. Ez meg éppen kapóra jött egy csavargónak, aki véletlenül arra járt. Amíg a két atyafi a fa alatt hevert, belopódzott az udvarukra, s az egyiküknek a szekerét lopta el, másikuknak az ökrét. Így Pálnak ökre maradt csak, Péternek meg szekere.

De azért nem estek kétségbe. Másnap – csakúgy, mint máskor – korán fölkeltek, és elindultak a határba. Mivel egyfelé volt az útjuk, csakhamar összetalálkoztak. De hogyan! Pál az ökre mögött botladozott, kezében a járomrúddal, Péter meg lógó nyelvvel a szekerét vonszolta. Amikor meglátták egymást, mindegyikük azt hitte, hogy a másik bolondult meg. De nem szólt egyikük se, mentek tovább.

Csakhogy a földjük is egymás mellett feküdt a határban, egy patak választotta el őket. A patak egyik oldalán vadkörtefa állott, a másik oldalán vadalmafa. Ide a szekeret szokta állítani Péter, oda az ökröt szokta kikötni Pál.

Egy alkalommal aztán merészet gondolt az ökör, belegázolt a patakba, átsétált a Péter szekeréhez, és odaállt a járomrúd mellé! Az atyafiak mindjárt abbahagyták a kapálást, úgy meglepődtek. S mindegyikük ugyanarra gondolt: hogy talán nem is olyan szamár ez az ökör!

S akkor azt mondta Pál:

– Hallod-e, komám, ha már ilyen szépen összeboronált bennünket ez az ökör, kössünk békét. Én adom az ökröt, te adod a szekeret, így talán jobban boldogulunk.

Az ajánlat Péternek is tetszett, s mindjárt egymás tenyerébe csaptak. Szent volt a béke. Sőt hazafelé már azon tanakodtak, hogy mihez is kezdjenek most már, amiből meggazdagodhatnának. Azt sütötték ki, hogy valami nagyon finomat ültetnek, s ha megérik, eladják a városban.

Péter azt mondta:

– Ültessünk pityókát!

Pál azt mondta:

– Ültessünk csicsókát!

Már-már úgy látszott, hogy ezen újra összekapnak, de a végén mégiscsak megegyeztek, hogy a csicsóka jobb lesz, mint a pityóka.

De hát hol volt az még! Azt előbb el kellett ültetni. Na, elültették. De annak még meg is kellett érni! Na, megérett. De még a földből is ki kellett szedni! Kiszedték. S amikor minden megvolt, fölrakták a szekérre a rengeteg csicsókát, és elindultak a városba.

Igen ám, de a városnak két kapuja volt, egy vörös meg egy fekete. A fekete kapu éjszaka volt nyitva, a vörös pedig nappal. De erről a két atyafi mit se tudott, s véletlenül éppen a fekete kapuhoz kocogtak. Ott persze hiába dörömböltek, nem engedték be őket, hiszen nappal volt.

– Haj, haj ! – sóhajtoztak. – Most aztán mehetünk a másik kapuhoz, az pedig messze van ám!

– Csak tudnám, hogy milyen messze! – mondogatta Péter.

– Azt bizony jó volna tudni – bólogatott Pál.

S elhatározták, hogy egy csapásra ennek is a végére járnak. Mégpedig úgy, hogy megszámolják, hányat fordul a kerék, amíg a másik kapuhoz érnek. S hogy tévedés ne legyen, Péter majd az első kereket tartja szemmel, Pál meg a hátsót.

Már félúton járhattak, mikor Pál kíváncsian kiszólt a saroglyából:

– Hányat számoltál, koma?

– Tizenkétszer ezret meg még valamennyit – mondta Péter.

– És te?

– Én bizony csak tízszer ezret meg még valamennyit – monda Pál.

– Akkor pedig valamelyikünk nem jól számolt – vakarta a fejét Péter.

S azt találták ki, hogy helyet cserélnek. Péter ment a hátsó kerékhez, Pál meg az elsőhöz – és megint visszakocogtak a fekete kapuhoz. De így se volt szerencséjük, most is csak kétféleképpen számoltak. És mindegyik a magáéra esküdött. Így járták az utat ide-oda, csak számoltak, vitatkoztak, s már dél is elmúlt, de még mindig számoltak.

Akkor arra jött egy másik ökrös szekér, éppen a vörös kapu felől. Egy pipás ember ült rajta. Megkérdezte a két atyafit, hogy mit számolnak olyan nagyon, s azok megmondták. A pipás ember egy jót nevetett.

– Bolondok vagytok, halljátok! Hiszen az első kerék kisebb, mint a hátsó, hát persze hogy szaporábban fordul!

A két atyafinak tátva maradt a szája. Bizony, erre nem gondoltak. De a nagyobb baj az volt, hogy közben a vásárról is megfeledkeztek, s mire odaértek, már senkit se találtak ott. Így aztán egyetlen szem csicsókát sem adtak el, mindet hazavitték, nem gazdagodtak meg. S bánatukban egész télen csicsókát ettek.