Böngésző itthon

Egy faluban jártam sok évvel ezelőtt – különös falu volt.

Senki se tudta a nevét, még azok sem, akik benne laktak. A híre azonban annál messzebb szállt. Itt muzsikált vasárnaponként – egy tágas leveles színben, szilvakék egyenruhában – az elvarázsolt tűzoltózenekar.

Aki akar, emlékezhetik rá: éppen heten voltak. Hét elvarázsolt zenész – a kelekótya cintányéros, a tréfamester bombardonos, a dirr-durr kedvű dobos, a komoly ábrázatú trombitás, az ágrólszakadt pikulás és a mindig szomorú fuvolás. S végezetül maga Vak Fördős, aki a legöregebb volt közöttük. Mégis az ő egyenruhája világított a legkékebben. Nem csoda – a legtöbbet ő látott-hallott a világban.

Volt úgy, hogy együtt játszottak mind, de volt úgy is, hogy csak ketten-hárman fújták. Vagy egyedül az egyik, egymagában. Ahogy a kedvük hozta. S ha kora reggel elkezdték a muzsikálást, késő estig nem hagyták abba.

Így aztán öregnek-fiatalnak – akik a faluba gyűltek – egyformán kijutott a szórakozásból. A hangszerekből kifogyhatatlanul kacskaringóztak finom dallamok, egyszer még a levelesszín teteje is szárnyra kapott – hogyan, hová, azt már nehéz volna kikutatni. Mi se firtassuk most.

De ezt már az öregek mesélik, ők jobban tudják nálam.

Egy biztos, aki ott a levelesszínben hallgatja a szilvakék zenészeket, esküdni merne, hogy muzsikát hall, ilyet meg olyat, szomorút, vidámat, de muzsikát. Hanem amikor évek múlva visszaemlékszik rá, egyszer csak azt veszi észre, hogy az a régi muzsika beszélni kezd.

Így hallgassátok ti is – nem én mesélek.

Az elvarázsolt tűzoltózenekar muzsikál.