Mesék
|
|
De lám, nemcsak virág nyílt ki, hanem egy kicsi ablak is. Az ablakban pedig ott mosolygott édesanyám. Ő mindig pacsirtaszóra ébredt, én mindig kakaskukorékolásra. Ő mindig dalolt, én mindig káráltam. Legtöbbet azon kakaskodtam, hogy süssön nekem egy ropogós cipót, amit majd tarisznyába teszek, s ha járom a világot, abból eszegetek. Most éppen azért kelt föl, hogy megsüsse ezt a cipót.
De nem egyet sütött ám, hanem hármat!
„Majd a legszebbiket adom a mákomnak – gondolta –, ha megéhezik az úton, azt ropogtassa.”
És kisietett a konyhába.
A foszlós kenyértészta már javában dagadozott a kemencepárkányon, egy jókora teknőben.
Mindjárt munkához látott. Gyorsan feltűrte a rékli ujját, és elkezdte a kenyereket kiszaggatni szép egyformára.
Hát gyönyörűek voltak! Egyik rangosabban gömbölyödött, mint a másik. Legvégül a teknőt is kikaparta, hogy ami beléragadt, az se vesszen kárba. Abból épp egy kicsi cipó kerekedett, akkora, mint a két öklöm. Édesanyám nevetve paskolta meg ezt a legkisebbet.
– Ne búsulj, Vakarocska, nem leszel mostoha. Ha nem is a mákom, de majd a madarak csipegetnek belőled.
És máris perdült a sütőkemencéhez, hogy megnézze, melegedik-e.
Melegedett bizony!
Éppen ideje volt, hogy kapja a harizsálófát, és szép simára szétkotorja a tüzet.
– Úgy! Úgy! – mondogatta közben. – Bükkfaparázs jó parázs, azon sül a jó kenyér.
De mit ér a parázs, ha nincs káposztalevél?
S szaladt szaporán a kertbe illatos káposztalevelet szedni, hogy legyen mit a kenyerek alá rakni; úgy aztán majd nem lesz hamus az aljuk.
Hát alighogy kilépett az ajtón, az egyik kenyér nagy kevélyen így szólt:
– Én növök a legnagyobbra, én sülök majd ropogósra, éngem raknak tarisznyába. Úgy ám!
S hogy szavát komolyítsa, még egy hólyagot is kipukkantott büszkén. A két másik kenyér dühösen püffögött rá: – Szégyelld magad, te littylotty! Úgy bugyogsz, mint a kása! Hősködj inkább a kemence lukjában!
S már majdnem összeverekedtek.
Csupán Vakarocska nem szólt semmit. De mit is mondhatott volna? Amolyan vakarék volt, vakarocska, semmi más.
Nagyok dolgába ő nem kotyog bele.
Egyszer aztán nyílt az ajtó – s jött édesanyám. Akkor mindjárt csönd lett. Majd azt lesték izgatottan, ki kapja a legszebb káposztalevelet. De bizony egyik se, mert mindegyiknek a legeslegszebb jutott. Akkora levelek voltak azok, mint három fodros szoknya. Még a hajnali harmat is rajtuk gyöngyözött.
Egyedül Vakarocskának kellett beérnie egy kecskerágta csücsökkel.
– Megférsz te ezen is – vigasztalta édesanyám. – Icurka cipónak picurka levél jár.
És zsupsz! – bevetette a kenyereket a sötét kemencelyukba.
A három nagyot jó mélyre, hadd süljenek kedvükre. Vakarocskát meg az ajtó mellé rakta, egy kicsi fészekbe – ott talán majd nem sül feketére.
És megnyugodva magukra hagyta őket.
Hát nagy csend volt a kemencében, rettentő nagy meleg.
Vöröslött a bükkfaparázs, dagadoztak a kenyerek, majd kidurrantak az igyekezettől. Különösen a kevélykedő cipó nem fért a bőrében.
– Látjátok, ki vagyok? Látjátok, hogy növök? Mindjárt a fejetekre ülök.
És fújta, fújta magát fölfelé, mintha a kemence búbját akarná elnyelni.
No de a többi se volt rest!
Csak úgy fortyogtak a dühtől meg irigységtől. Már azt se nézték, hova-merre, ahol hely volt, ahol melegebb volt, oda tülekedtek. És közben így sziszegtek:
– Félre az útból, te mászkos! Takarodj innét, te rücskös!
De takarodni egyik sem takarodott, hanem csak annál jobban összegabalyodtak. Tiporták egymást – mindegyik a legnagyobb akart lenni. S már nem is a káposztalevélen hemperegtek, hanem a fekete hamuban.
Vakarocska rémülten kucorgott a fészkében, még szusszanni se mert, nemhogy megmozdulni. Hisz amilyen kicsike volt, egyből szétlapították volna.
Hát amint ott kucorgott – egyszer csak egy rettentő rottyanás hallatszott!
Vakarocska borzongva rázkódott össze – azt hitte, hogy itt a világ vége.
Pedig csak a kevélykedő kenyérnek lett vége.
A nagy versengésben olyan gyorsan fújódott magasra, hogy menten szétrepedt, s a lágy tészta mind-mind kibuggyant belőle, még az irigykedő szomszédait is telefröcskölte.
Az egyik a hátára kapott egy púpot, a másik az oldalára – mintha ragya verte volna őket, úgy éktelenkedtek. Mikor édesanyám rájuk talált, nem akart hinni a szemének.
– Teremtő atyám! – kiáltotta. – Hát ezekkel mi történt? Csúfabb kenyereket sose láttam! Ilyet csak nem adhatok a mákomnak!
Végül aztán Vakarocskát is kezébe vette – s akkor egyszeribe földerült az arca.
Az bizony olyan ropogósra sült a kecskerágta káposztalevélen hogy öröm volt ránézni. Még egy formás gyürkét is dudorintott a háta közepén.
Édesanyám azon melegen megcsókolta a kis cipót, és kendőbe csavarta.
– Vakarocska szép cipó, te leszel az útravaló!
És úgy lett. Vakarocskát raktam tarisznyába, avval vágtam neki a világnak, s ha megéhezem, azóta is abból eszegetek ebédre, vacsorára. Ha eljöttök hozzám vendégségbe, titeket is megkínállak belőle!
Csir ide, csur oda, Kuckó városában élt egyszer egy gyönyörűséges baba.
Mindene ép volt, mindene szép volt, mégis szomorú volt. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta. Éppen csak nevetni nem nevetett soha.
Kuckó városának ő volt a királykisasszonya.
Három szolga leste parancsát a szépséges babának.
Egyik volt az üvegszemű Őz, a másik a gesztenyefejű Bohóc s a harmadik egy félkarú Ólomhuszár.
Mind nagyon szerették a királykisasszonyukat. Vele búsultak, vele virrasztottak. Már-már leragadt a szemük az álmosságtól, de aludni mégse mertek. Egyre csak azt várták, mikor kacag fel végre az úrnőjük. De sehogy se tudták megnevettetni.
Pedig mi mindent megpróbáltak!
Az Őz úgy kacsingatott, mintha gyémántszeme volna. A Bohóc úgy emelte fejét, mintha aranyalma volna. Az Ólomhuszár úgy fogta a kardot, mintha két karja volna.
De a királykisasszony el se mosolyodott. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta.
Ennyi volt az egész. A nagy szomorúságtól még beszélni is elfelejtett a három hűséges szolga.
Egy nap aztán történt valami – maguk se tudták, mi.
Nagy zörgetést hallottak – valaki megzörgette Kuckó város kapuját. S mire felocsúdtak, már nyílt is a kapu, és belépett rajta egy szépséges kislány! Hajszálra olyan volt, mint a királykisasszony, csak sokkal-sokkal nagyobb. Éppen hogy csak befért a kicsike kuckóba.
Aztán ásított egy hatalmasat – és odafeküdt közéjük.
A királykisasszonyt maga mellé vette, az Őzet, a Bohócot meg az Ólomhuszárt a párnájára tette – és így szólt:
– Csir ide, csur oda, eljöttem aludni Kuckó városába!
Avval fogott egy nagy dunyhát, és mindannyiukat betakarta. S valahányan csak voltak Kuckó városában, mind álmodtak valami szépet. Őz azt álmodta, hogy a szeme gyémánt. Bohóc azt álmodta, hogy a feje aranyalma. A kicsi Ólomhuszár a karját visszakapta.
S a királykisasszony! – úgy mosolygott álmában, mint egy igazi, élő baba.
Láttatok már pipiskét?
Olyan apróka madár, hogy akár a markotokban is elférne.
Barna a háta, fehér foltos a szárnya. Kint lakik a réteken, bokrok alá rakja a fészkét.
Nagyon jókedvű madár. Ahogy felkel a nap, a pipiske is talpon van.
Mint a nyíl, fölrepül a magasba, és ott dalolgat. Ha megunja, megint csak visszaszáll a mezőre.
Egyszer éppen a mezőn csicserikélt.
Meglátott egy fűszálat.
– Ni csak, milyen nagy fűszál! Nagyobb, mint én! Mi lenne, ha kihúznám?
S mindjárt belecsimpaszkodott, elkezdte húzni erősen.
Odament a barázdabillegető és a tövisszúró gébics. Az egyik a farkát billegette, a másik a csőrét csattogtatta.
– Mit csinálsz, pipiske? – kérdezték kíváncsian.
– Kihúzom ezt a fűszálat!
– Aztán mért húzod ki?
– Azért, mert nagyobb nálam! – szólt hetykén a pipiske.
A két madár összenézett, elnevették magukat.
– Tudod mit, pipiske? Ha már kihúzod, húzd ki ezt a bokrot is, ez is nagyobb nálad.
A pipiske bólogatott.
– Bizony, azt is kirántom, csak előbb a fűszállal végzek.
S húzta, húzta – míg csak el nem szakadt.
Akkor egyszeribe hátrahömbölödött, és a fenekére csüccsent.
Azt hiszitek, mérges volt?
Cseppet se.
Talpra ugrott, s azt kiáltotta:
– Én is így akartam!
Aztán, mint a nyíl, fölrepült a magasba, és ott csicserikélt.
Amikor megunta, visszaszállt a mezőre, és bebújt a bokor alá.
Ha a bokrot is kihúzta volna, bizony nem tudom, most hol aludna.
Nézd csak, itt a tenyerem! Nincsen benne semmi sem.
Ha kinyitom – akkor sincs, ha becsukom – akkor sincs.
De most mutasd, hol a tiéd?
Most majd én nézek a tenyeredbe!
Meglátom, mi búvik benne…
Ó, hát itt sok minden van! Van egy kis házacska, házacska mellett kertecske, kertecskében kutacska, abból iszik egy nyulacska.
Jót ivott a nyulacska.
Nézi a nyúl, nézegeti: de szép ez a házacska! Hogy lehetne bemenni? Házacskában aludni?
Körbejárja, kerülgeti – de az ajtót csak nem leli.
Itt sincs ajtó, ott sincs ajtó – hopp! de itt egy kicsi ablak!
Odamegy az ablakhoz, kapirgálja, kopogtatja – aztán bátran bezörget.
Ám a házból egy mérges hang azt kiáltja:
– Kuvik! Kuvik! Ki jár itt? Zöld a szemem, világít!
Megijedt a nyulacska.
Ide szalad, oda fut, de előbbre mégse jut.
Kerekecske-dombocska – itt szalad a nyulacska!
Erre megyen, itt megáll, itt egy körutat csinál.
Erre-erre, zöld mezőre, jó-forrásra, legelőre.
Ide ugrik, oda ugrik – itt elbújik, ott felbukik,
Bokor alatt megbúvik!
Búvik, búvik, furakodik!
Ott nem látja meg a kuvik, aki kicsi házban lakik…
Kuvik, kuvik – vik, vik, vik!
Nagy fekete fa a behavazott réten. Odaszáll egy madár, s fázik: csiii… csiii…
De szomorú!
Patak vize fölött kíváncsi leveles ág. A víz tükrében is leveles ág.
Ez vidám dolog!
Fúj a szél, vastag a por. Ősz van. Egy kisbárány béget, nem tudja, hol van.
De szomorú!
Peng a fagy, és szikrázik a hó. Az udvaron két csikó harapja a havat, s prüszköl.
Ez vidám dolog!
Hogy mennék a folyón túlra! Ott vár édesanyám. Víz elvitte a hidat, nincs csónak, evező.
De szomorú!
Mogorva kerítés, a közepén ökölnyi lyuk. Kiskutya dugja ki a fejét, piros a nyelve.
Ez vidám dolog!
Állj meg, vonat! Mozdony, adj egy marék szikrát! Nem hallja, továbbfut.
De szomorú!
Csupa piros petty a ruhám. Csupa piros petty a cseresznye.
Ez vidám dolog!
„Hallod, anyu, gyönyörűt álmodom!” – s mire elmondanám, már nem jut eszembe.
De szomorú!
Vizet loccsintottam, rátűzött a nap. Úgy csillogott, mint az ezüstló farka.
Ez vidám dolog!
Kiszáradt a tó, csupa ránc, repedés. Hátára esett egy bogár, s nem tud megfordulni.
De szomorú!
Zöld mezőben két peckes gólya jár. Nagy víz partján két pucér gyerek ül.
Ez vidám dolog!
Ismeritek Lupityinkót? Gyűszűben alszik s fázik, cérnaszállal takarózik.
De szomorú!
Vetve az ágy. Puha a párna. Még Lupityinkó is elfér itt mellettem.
Ez nem szomorú!
Volt egyszer egy kerek erdő, a kerek erdőben egy pici ház, a pici házban tíz testvér lakott. Senki más.
De ez a tíz testvér úgy hasonlított egymáshoz, mint a tíz ujjam. Volt közöttük kicsi, volt közöttük nagy – és volt egy legkisebb: mint a kisujjam.
Történt egyszer, hogy a tíz testvér nagyon megéhezett. Azt mondta a legnagyobb:
– Rettentően éhes vagyok!
Mire a másik kilenc is zúgni kezdett:
– Mi is! Mi is!
S bementek gyorsan a kamrába, beszagoltak mindegyik sarokba – de bizony semmit se találtak.
Csak egy árva kukoricaszemet. De még annak a felét is megrágta az egér.
Így hát tovább kutattak, tovább kerestek.
Ahány fiók volt, mindbe belenéztek, ahány láda volt, mindet kinyitották. Padlásra fölmásztak, pincébe lementek – de hiába, nem volt szerencséjük.
– Bizony, akkor nincs mit enni, ha sehol sincs semmi! – sóhajtoztak búsan.
De hogy mit tegyenek, azt egyikük se tudta.
Azazhogy az egyik – a legkisebbik – mégis kitalálta.
– Menjünk el vadászni! – kiáltotta s felugrott.
A tíz testvér menten útnak indult.
Mentek, mendegéltek, elöl a nagyobbak, hátul a kisebbek, utolsónak a legkisebbik.
Hegyezték a fülüket, jártatták a szemüket, de semmit se láttak. A tengernagy réten csak fű volt és virág.
Aztán hirtelen megállt az egyik testvér.
– Ott van ni! – kiáltotta.
– Micsoda? – kérdezték.
– Hát egy nyúl! Ott fut ni!
– Puskát ide rögtön! – kiáltott a másik, és máris kapta, fogta, a vállához emelte, aztán durr! – lelőtte a nyulacskát.
Mit gondoltok, mi történt utána?
A harmadik testvér odaballagott a nyúlért…
A negyedik a vállára vette…
Az ötödik hazavitte…
A hatodik megnyúzta…
A hetedik feldarabolta…
A nyolcadik megsütötte…
A kilencedik tányérba rakta…
És a tizedik – aki olyan nyiszlett, kicsike volt, mint a kisujjam – az egész nyulat egymaga megette!
A kilenc testvérkének csak a nyuszi farka maradt.
Ismertem egy kisfiút, a szülei annyira szegények voltak, hogy semmi játékot nem tudtak venni.
És mégis voltak játékai!
A saját szeme, szája, a füle és az orra, a haja és a nyaka, a két karja és a két keze, lába.
A haja játszott és táncolt a széllel; a füle tele volt madárénekkel, patakzúgással; az orra a virágok és bogyók illatával, a párolgó leves szagával, amit az édesanyja a tányérjába mert. A keze soha egy percig nem maradt nyugton, s a két lába is egész nap futkosott, ugrált a boldogságtól. Két csodálkozó nagy szeme pedig örökösen az eget s a földet járta, miközben a szája fáradhatatlanul kérdezett és nevetett.
Hát nem csupa vidámság így az élet?
Aztán, amikor eljött az este, a hold és a csillagok, s egyszerre elcsöndesedett a világ – a kisfiú szája is összecsukódott, nem kérdezett, nem nevetett többet, a füle nem figyelgette a hangokat, a nyaka nem forgott hol erre, hol arra, a két karja se nyúlkált, hadonászott: szép csöndben odafeküdt a keze a takaróra, a haja meg a párnára. Csak a lába nyújtózott még egyet-kettőt – aztán már az se.
S akkor… akkor a szeme is lecsukódott egészen.
És a kisfiú játékai – a szeme, szája, füle, az orra, haja, nyaka, a két keze, lába, karja – mind együtt elaludtak.
És mind együtt ébredtek fel reggel, hogy újrakezdjék a játékot.
Elment a tyúk vándorolni, azt gondolta, többet nem megy haza tojni. Tojt ő már elég tojást, most inkább azt nézi meg, mi van a világban.
Hát amint az úton ment, talált egy szép piros almát.
– Piros alma jó falat, mindjárt megeszem! – mondta a tyúkocska. És megette az almát.
De mit talált az almában? Egy kövér kukacot.
– Kövér kukac jó falat, mindjárt megeszem! – mondta a tyúkocska. És azt is megette.
Aztán tovább-bandukolt. Egyszer csak egy kicsi tóhoz ért.
– Kicsi tónak jó vize van, mindjárt iszom belőle! – kotyogta a tyúkocska. És ivott egy jókorát.
És megint csak továbbmendegélt. Már éppen el is fáradt, amikor az út mentén lát egy szénaboglyát.
– Szénaboglya jó puha, mindjárt le is fekszem! – pityegte a tyúkocska. És belebújt a szénába, s menten elaludt.
Átaludta az egész napot.
Estefelé arra jött egy szántóvető ember.
– Ejnye no! – kiáltott fel. – Milyen szép tyúkocska! Ezt én nem hagyom itt, hazaviszem, megsütöm, jó lesz vacsorára.
Avval odament, megfogta, belerakta egy zsákba, földobta a vállára. Aztán elindult haza.
Haj, siránkozott a tyúkocska!
Kotyogott, pityegett keservesen, de nem volt foganatja.
Hiába mondta, hogy: kot-kot-kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojást! – az ember csak vitte, s hogy sír-rí a tyúkocska, nem törődött vele.
Otthon aztán megkopasztotta, megsütötte. Bizony, melege volt a tyúkocskának, bizony, nem jól érezte magát. Hát amikor az asztalra rakták – akkor rémült meg igazán!
Az ember azt mondta:
– Én a combját eszem meg!
Az asszony azt mondta:
– Én a szárnyát szeretem!
Egy kisfiú meg azt kiáltotta:
– Én a lábát akarom!
Ezt már a tyúkocska is megsokallta.
– A combomat? A szárnyamat? A lábamat? – kiáltott dühösen. – Engem ugyan nem esztek meg! Inkább hazamegyek sülve-főve, inkább felülök az ülőre!
Aztán huss! – kiugrott a tálból, kirepült az ablakon, repült, repült hazáig, rászállott a gazdája kapujára.
Ott meg éppen Julcsa néni szunyókált.
Kinyitja a szemét, s látja, hogy megjött a tyúkocska ropogósra sülve, nincsen semmi tolla.
– Jaj nekem, hol jártál?! – ugrott fel ijedten.
– Vándorolni voltam, megsütöttek, megfőztek, meg akartak enni – pityegte a tyúkocska. – De én hazajöttem!
– Jaj, jaj, jaj, tyúkocskám! – siránkozott Julcsa néni. – Szállj le gyorsan a kapuról, igyál vizet a lapuról, biztos megszomjaztál.
Úgy is tett a tyúkocska. Leszállott a kapuról, ivott vizet a lapuról – s ahány cseppet ivott róla, mindjárt kinőtt annyi tolla. Bezzeg nem ment el többet vándorolni. Otthon maradt, fölment az ülőre, és azóta is azt kotyogja:
– Kot-kot-kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojást!
Tudjátok-e, hogyan beszélgetnek az állatok?
Elmondom nektek.
Egyszer kora hajnalban kinyitottam az ablakot, és kinéztem az udvarra.
Látom ám, hogy a kakas körbe-körbe futkos, kerülgeti a szemétdombot, mintha üldözne valakit, és közben ezt mondogatja:
|
Aztán felröppent az ól tetejére, és rázendített:
|
Ebből mindjárt megtudta az egész világ, hogy vége az alvásnak, vége a lustálkodásnak: csipás szemét mindenki nyissa ki!
Elsőnek az öreg harang ébredt föl, így kezdett bummogni:
|
Amikor jól kibummogta magát, a kicsi harang folytatta:
|
S csakugyan!
Innen is, onnan is előfutottak az állatok, kiabáltak, veszekedtek, mind éhes volt, mind enni kért.
Gyorsan kaptam a ruhámat, és kiszaladtam közéjük.
Hívtam a csirkéket:
|
Hívtam a tyúkokat:
|
Hívtam a kacsákat:
|
Hívtam a libákat:
|
Lett is olyan lárma, hogy alig győztem a fejemet kapdosni.
Kacsák meg a libák mondták:
|
Csirkék meg a tyúkok mondták:
|
No – gondoltam –, jól van, vetek egy kis kukoricát, ha már ilyen szépen megkértek rá.
De azt hiszitek, elég volt nekik?
A gyöngytyúk rögtön ott termett előttem, és éktelenül pörölni kezdett:
|
A telhetetlen mindjárt egy bográcsra valót követelt! De én nem adtam neki se többet. Előbb azt egye meg, amit elébe szórtam, majd azután kaphat ráadást.
És mentem a disznókhoz, hadd lássam, azok is fölébredtek-e.
Bizony, egyik se aludt.
Az öreg disznó lábát szétvetve feküdt, és mind csak morgott, szuszogott.
– Cikka, cikka, mancsi ne! Mi kéne, ha vóna? – kérdeztem tőle.
Rám nézett, és így szólt:
|
„Jó lesz neked moslék is!” – gondoltam magamban, és nyúltam a vödör után. De akkor már a kismalacok is mind a vályúhoz rohantak, ott visítottak:
|
– Lesz majd az is mindjárt! – nyugtattam meg őket, s hoztam vizet, hoztam darát, jól is laktak tőle, mozdulni se bírtak.
Mikor mindez megvolt, körülnéztem, hogy ki nem kapott még enni.
Hát a pulykák!
S elkezdtem hívni őket:
|
Nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak, majd feldöntötték egymást.
A kicsik így kiáltoztak:
|
Az öregek meg így karattyoltak.
|
Adtam azoknak is korpát, dudvát, apró túrót – de bár ne adtam volna!
A pulykák, mikor jóllaktak, olyan büszkén kezdtek járni, hogy még Bodri kutya is megsokallta. Odaugrott az öreg pulyka elé, s ahogy a torkán kifért, úgy ugatta:
|
De mi lett ebből – olyat ti még nem láttatok!
A pulykák nekirohantak Bodrinak, és csípték, marták a bundáját – alig tudtam szétkergetni őket.
Igen ám, de akkor meg a csirkék, tyúkok, libák, kacsák szaladtak szanaszét – mind azt hitték, hogy a pulykák őket kergetik.
Futkosott, röpdösött a sok állat ijedten – mikor hirtelen valaki egy rettentő nagyot bődült.
A bika.
Kidugta fejét az istálló ajtaján, dobbantott s azt mondta:
|
És egyszeribe csönd lett.
Senki se pisszent, senki se szólt.
Mindenki takarodott a dolgára, a tyúkok mentek kapirgálni, a kacsák a patakra úszkálni, a pulykák a rétre papsajtot rágcsálni. Még a Bodri kutya is behúzta a farkát, lefeküdt az eresz alá, és vigyázott a házra.
A bika pedig elégedetten visszavonult az istállóba.
A szamár megirigyelte a kiskutya módját: neki szabad volt a legszebb szobába bemenni, a legszebb vánkosra ráfeküdni, s egész nap csak heverészett, nem dolgozott semmit – mégis mindennek a javát kapta.
Neki meg csak kóró s tüske jut!
Egy nap meg is kérdezte a kutyát:
– Mondd, te kutya, mért szeret úgy téged a gazdasszony?
– Mert tudok farkat csóválni, két lábon szolgálni – felelte a kiskutya.
– Na, ez nem nehéz dolog, majd én is megpróbálom – mondta a szamár.
Aztán csak térült-fordult a konyha körül, s mikor éppen nyitva volt az ajtó, besomfordált. A gazdasszony éppen kevert-kavart valamit a tűzhelyen, nem vett észre semmit.
De hamarosan volt mit észrevenni!
A szamár két lábra állt a háta mögött, a farkát billegette, a lábát nyújtogatta, hogy tenyerest adjon.
S mivel ugatni nem tudott – egy hatalmasat iázott.
A gazdasszony úgy megijedt, hogy egyszerre három tányért tört össze.
Aztán fogta a porolópálcát, és kiverte a szamarat a konyhából.
Szegény szamár máig is töri a fejét, hogy miért kapott ő verést azért, amiért a kutyának dicséret jár.
Kiskati egy nap elindult világgá. Persze nem örökre, csak egy kicsikét. A mackójával is közölte a nagy eseményt:
– Maci, én most elmegyek bolyongni!
Aztán odasétált a kiskapuhoz.
Szó ami szó, a kiskapu se volt éppen kicsike. De ami azon túl elkezdődött, az már igazán óriási volt. Kiskati akkorának érezte magát az óriási rét közepén, mint egy katicabogár. Amint ment, mendegélt, egy rettentő hosszúra nőtt fűszálat vett észre, amit ide-oda fújt a szél. S a fűszál tetején valaki ott felejtett egy összecsukott, pöttyös napernyőt! Kiskati odanyúlt az ujjával, hogy kinyissa a csodálatos ernyőt – de az bizony elrepült.
– Állj meg! – kiáltott utána.
A napernyő azonban annál magasabbra szállt. Lehet, hogy az takarta el a napot az óriási rét fölött?
Most már árnyékban ballagott tovább Kiskati. Egy picit félt ugyan, de azért bátran ment tovább. S egyszer csak mit lát? Egy kidőlt faóriást, ott feküdt a tó fölött, mint valami híd.
Kiskati meg azt gondolta magában: „Átmegyek én ezen a hídon, akármi történik is!”
És rálépett a kidőlt faóriásra. Az meg reccs! – összetört alatta, ő meg beletottyant a tóba. Lett is sírás mindjárt! Visszhangzott tőle az óriási rét.
S akkor egyszerre ott termett az édesapja. Odahajolt Kiskati fölé, megfogta a kezét, kisegítette a pocsolyából, és fél kezével fölemelte az összetört faóriást.
– Hiszen ez csak egy faág! – nevetett Kiskati. – Add nekem, hadd vigyem én!
Aztán elindultak hazafelé, de alig mentek pár lépést, megint kisütött a nap: a napernyő eltűnt az égről.
De vajon hova tűnt? Lehet, hogy újra visszarepült a fűszál tetejére?
És visszaballagtak a rettentő hosszú fűszálhoz, hogy megnézzék, a napernyő ott van-e rajta.
Ott volt.
– Nézd, katicabogár! – mondta Kiskati édesapja. – Tartsd csak oda az ujjad!…
Kiskati odatartotta, a katicabogár meg rámászott. Még akkora sem volt, mint a mutatóujja körme!
– Ugye, hazavihetem? – kérdezte Kiskati az édesapjától.
A katicabogár is beleegyezett, nem repült el az ujja hegyéről. S mikor hazaértek, odatette a mackója mancsára a kis, pöttyös bogarat.
– Láttál már ilyet? – kérdezte. – Mert ha nem tudnád, ez nem napernyő, hanem katicabogár. Csak azok látják napernyőnek, akik olyan kicsik, mint te!
És nagyon büszke volt rá, hogy ő már nem olyan kicsi.
Guru és Lupityinkó egyszer lementek a Duna-partra sétálni.
Tudnotok kell, hogy Lupityinkó ötéves kisfiú, Guru pedig öthónapos kutyakölyök. Lupityinkónak borzas szőke haja van, és nemsokára iskolába jár; Gurunak két hatalmas füle van, és hol ide dugja az orrát, hol oda. Az a szokása, hogy mindent megszagol.
Mikor a part közelébe értek, Guru előrerohant, és húzta, vonszolta maga után Lupityinkót; majdnem elszakította a pórázt.
– Lassan, hékás! – mondta Lupityinkó.
És Guru lelassított kicsit. De soká most se maradt nyugton.
Meglátott egy jókora kavicsot, odarohant és megszagolta.
Kavicsszaga volt.
Aztán egy összegyűrt újságpapírt vett észre: vidáman táncolt az úttest közepén, fölemelkedett a levegőbe, aztán megint leszállt, keringett körbe-körbe.
Guru még sohasem látott ilyet.
Hátrált, vakkantott, a lábát szétvetette – végül dühösen ugatni kezdett.
– Milyen buta vagy! – szólt Lupityinkó. – Nem látod, hogy a szél táncoltatja?
– Vau! – kiáltott Guru boldogan, rávetette magát a szökdécselő újságpapírra, és persze azt is megszagolta. Újságpapírszaga volt.
De ez a szag sehogy se tetszett neki. Nagyot prüszkölt – piha! Aztán két mancsa közé fogta a papírt, és a fogaival ezer pici darabra tépte.
Akkor meg újra ott termett a szél.
Fölkapta a papírdarabkákat, és úgy libegtette őket, mintha sok kicsi pillangó repülne.
Ez volt ám csak az igazi mulatság!
Guru kapdosott, kapdosott a papírpillangók után, s addig-addig ugrándozott keresztbe-kasul Lupityinkó lába előtt, míg csak Lupityinkó oda nem lépett, ahol a Guru lába volt.
– Vauuu…uuuuuu! – jajdult fel Guru keservesen, és rázogatta a fájó lábát.
– Ne sírj – mondta Lupityinkó. – Én se sírok, ha te lépsz a lábamra.
De azért vigasztalásul levette Guru nyakáról a pórázt. És Guru nyomban elfelejtette minden baját. Ugrált és táncolt, aztán elszaladt a Margit-híd lábáig és vissza; és megint a hídlábig és vissza. Gyorsabban szaladt, mint a szél.
De egyszer csak megtorpant, felkapta a fejét: meglátta a vizet.
Guru sohasem látott még folyót, hiszen kicsi kutyakölyök volt még – és most szörnyen meglepődött.
„Ez ám a csuda! – gondolta. – Olyan csillogó és fényes, mint a járda, mikor esik az eső. Itt lehetne ám csúszkálni!”
Azzal – hopp! – jól nekirugaszkodott, és rávetette magát a vízre.
Aztán – potty! – mindjárt elmerült.
De a következő pillanatban már elő is bukkant a feje; prüszkölt, nyüszített, és kétségbeesetten igyekezett a part felé.
Lupityinkó nagyon megijedt. Gyorsan a vízhez rohant, lehasalt, és nagy lapátfüleinél fogva kihúzta Gurut a Dunából.
– Látod, milyen buta vagy? – oktatta. – Még jó, hogy bele nem fulladtál.
Guru meg se nyikkant. Csak reszketett és pislogott. A füle lekonyult, bundájáról csöpögött a víz. Még otthon is vacogott, pedig Lupityinkó mindjárt hazavitte, és száraz ruhával végigdörzsölte. Csakhamar el is aludt szépen.
De Lupityinkó sokáig ébren volt még; hánykolódott az ágyban, sehogy se találta a helyét. Mi lesz, ha megfázik? – gondolta.
És csöndben, lábujjhegyen, mikor már az egész ház lenyugodott, kiosont az előszobába, és a kabátját ráterítette Gurura. Hadd legyen neki is takarója. Guru szusszantott egy picit, és hálásan megnyalta kis gazdája kezét.
Így aztán már Lupityinkó is nyugodtan feküdt vissza az ágyba, s reggelig fel sem ébredt.
Mikor az ébresztőóra megszólalt, gyorsan megmosakodott, felöltözködött, és elindult az óvodába. Guru pedig, mintha mi se történt volna, vidáman kísérte ki a kapuig.
Délután azonban, mikor megérkezett az óvodából, mindjárt rosszat sejtett: a kert üres volt, nem hallatszott sehonnan az ismerős ugatás.
Guru bent feküdt az előszobában, s épp csak a farkát billentette meg, mikor a gazdáját meglátta.
– Gurukám, kiskutyám, mi bajod? – faggatta Lupityinkó.
De Guru válasz helyett az orrát dugta bele Lupityinkó tenyerébe. Olyan száraz és forró volt az orra, mint nyáron a cipőtalp.
Lupityinkó percig se várt, ölébe kapta Gurut, és elvitte a kutyadoktor bácsihoz. Szerencsére éppen ott lakott a közelben. Persze ne higgyétek, hogy a kutyadoktor bácsi öreg, szemüveges kutya. Nem. Éppen olyan ember, mint más, csak kutyákat gyógyít. Gurut is mindjárt alaposan megvizsgálta. Meghallgatta a szívét, a tüdejét, megmérte a lázát.
– Hm… hm… – csóválta a fejét. – Lázas a kiskutya. No, hadd nézzük a torkát.. Nyisd ki a szádat… – mondta.
De Gurunak esze ágában se volt kinyitni a száját. Inkább még jobban összeszorította; s még morgott is hozzá.
– Mondd azt, hogy: áááá… – unszolta Lupityinkó.
De Guru csak bámult konokul. Akkor Lupityinkó eléje állt.
– Vau! – mondta.
Guru halkan válaszolt:
– Vau…
A doktor bácsi mindjárt megfogta a száját, és belenézett a torkába. Nagyot kiáltott:
– Úgy bizony, a torka fáj! Bizonyosan hideg vizet ivott!
– Nem… nem ivott… tévedésből belelépett a Dunába – bökte ki nagy nehezen Lupityinkó.
S látszott, hogy mind a ketten nagyon szégyellik a dolgot. Különösen Guru. Legszívesebben elbújt volna a két nagy füle mögé.
De a doktor bácsi nem hagyta ám! Elővett egy nagy üveget, s abból egy kanálnyit beleöntött Guru szájába. Hogy, hogy nem – másnapra kutya baja se volt.
Attól kezdve ő is óvatosabb lett. Nemcsak a kavicsokat s a táncoló újságpapírt szagolta meg – hanem a folyót is…
És soha többé nem próbált meg csúszkálni a Duna tetején.
Rengeteg sok ugorka volt a kertemben, s egy szép nap rákapott a róka. Se csirke, se liba nem kellett neki, csak az én ugorkáimat lopkodta. Végül elfogyott a türelmem, s azt gondoltam:
„Várj csak, megleslek én egyszer, elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek!” S alig vártam, hogy beesteledjék. Kiválasztottam a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötöttem a szárára, és elbújtam a farakás mögé – kezemben a zsineg másik végével.
Egyszer csak jött a koma! Semmit se sejtett. Rögtön észrevette a legszebbik ugorkámat, aztán hopp! – odaugrott, s szárastul bekapta. De nem mozdult utána, csak akkor, amikor a zsineget húzni kezdtem. Odahúztam a komát magam elé.
– Ízlett-e a vacsora? – kérdeztem.
– Ízlett, ízlett… – motyogta, és sötéten nézte a zsineget, ami a szájából kilógott. – Most mit akarsz csinálni velem?
– Én csak annyit, hogy elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek.
A koma úgy tett, mint akit nagy szerencse ért.
– Az éppen jó lesz! – mondta. – Komáromban még úgysem jártam.
Csak én nem hittem ám neki! Kerestem egy furkósbotot, és avval bökdöstem meg a hátát.
– Látod ezt a furkót? Ez se járt még Komáromban, ez is oda készül! – S jól megsuhogtattam. Ebből mindjárt szót értett. Úgy jött a nyomomban, hogy meg se mert nyikkanni. Mikor reggeltájt beléptünk a város kapuján, a sok utcai nép mind azt bámulta, hogy pórázon vezetem a rókát. S a nagy kacagásra a tömlöcbeli várkapitány is felébredt, kinézett az áristom kapuján. Én meg odaálltam eléje:
– Foglyot hoztam. Lompos rókát. Ugorkát lopott!
– Micsodát? – képedt el a várkapitány. – A róka nem eszik ugorkát!
– Márpedig ez megeszi, most is a hasában van a betyárnak! – mondtam, s mint aki biztos a dolgában, jól megrántottam a zsineg végét. Azt gondoltam, legalább az ugorka szárát kihúzom a torkából. A koma azonban suttyomban elrágta a zsineget, a rántásra elszakadt – ő meg uzsgyi! – elrohant.
– Hallja kend – mondta a várkapitány –, most már elég a bolondságból! Én csak igazi tolvajt csukatok tömlöcbe!
Azzal sarkon fordult, s dühösen becsapta az áristom kapuját. Én meg szégyenszemre elindultam hazafelé. De nagyon bosszankodtam. Végül azt sütöttem ki, hogy még egy próbát teszek. Mihelyt hazaértem, hívtam a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy jöjjenek, s álljanak ők is lesbe. Legyenek ők a tanúk, hogy igenis: eszik a róka ugorkát!
De hiába vártunk éjfélig, éjfél utánig a farakás mögött – a koma oda se dugta az orrát.
Se akkor éjszaka, se azóta. Lehet, hogy leszokott az ugorkaevésről?
De azért én azt mondom: mégse higgyünk neki. Hátha visszaszokik rá. S ha sikerül rajtacsípnetek a tolvajláson, legyetek ügyesebbek nálam.
Volt az én öregapámnak egy füles rocskája. Bikkfából készítette a bognár, vaspántot rakott rá a kovács, s akkora volt, mint egy félakós hordó, mégsem fért bele több víz, mint amennyit beleöntöttünk.
De nemcsak rocskánk volt nekünk odahaza, hanem egy derék lovunk is. Ha szekér elé fogtuk, és toltuk a szekeret, mindenki megcsudálta, hogy lám, micsoda erős! Meg is ette a napi két zsák zabot, nekünk meg hegyeznivaló sem maradt.
Az én dolgom az volt, hogy megitassam a rocskából a lovacskát reggel, délben, este. Meg is cselekedtem becsülettel, úgy, ahogy illik. A lovacska sosem szomjazott, a rocska sem a sutban porosodott, hanem ha elvégezte a dolgát, fölakasztottam az istálló falára, egy kampósszögre, ott volt a helye. Meg is tisztítottam mindennap szalmacsutakkal.
De bizony a rocska adós maradt a köszönettel. Egy szép napon olyan pörlekedést csapott, hogy ijedtemben még a vödröt is a kútba ügyeskedtem.
– No csak, no! – dörrentem rá. – Hát neked mi nem tetszik?
A rocska akkorát dobbantott mérgiben, hogy csepp víz sem maradt benne.
– Énnekem az nem tetszik, hogy mindig csak ló iszik belőlem! – mondta. – Unom a lefetyelést, már a fejem is zúg tőle. Engem bikkfából készített a bognár, vaspántot rakott rám a kovács – hát úgy becsüljetek meg!
– De hát ki igyon belőled, ha nem a ló? – képedtem el.
– Kicsoda? Hát te meg nagyapó. Vigyél be a házadba, tégy az asztalodra, oda való vagyok én, nem az istállóba. Inkább a fenekemet üsd ki, de jászol mellett többet nem szolgálok.
No, mi aztán szépen vagyunk! – gondoltam magamban. Hallott emberfia ilyet? Eztán a rocska mondja meg, mit tegyek, hogy tegyek. Én nem voltam elég okos, hát megkerestem öregapámat: tegyen ő igazságot.
Az öreg nem sokat teketóriázott. Megszítta a pipáját, és így szólt:
– Hát ha olyan kényes rocska, hadd a sutban, ne nyúlj hozzá, még ha rimánkodik, akkor sem. Maga lássa kárát.
Úgy is lett. Már vissza se akasztottam a kampósszögre, hanem kiraktam a fészerbe a lyukas kosarak meg rozsdás kocsiszögek mellé. Ha neki ott kellemesebb, hát csak lepje a por, essen belé a szú, én nem törődöm vele. Nem is mentem feléje hónapszám, pedig megtehettem volna. Egyszer aztán el is feledkeztem róla. Talán már egy év is elmúlt, mikor hallom ám, hogy valaki rettentő panaszosan nyöszörög a fészersarokban.
– Ejnye no! Hát ez meg mi lehet? Kisegér? Kismacska? – Odamegyek – hát látom, hogy a rocska! Mikor megpillantott, mindjárt abbahagyta a nyöszörgést, és rám kiabált:
– Mit állsz itt? Mit bámulsz? Eredj, és hozz vizet, elepedek a szomjúságtól.
De hiába, nem tehettem a kedvére. Meg is mondtam neki:
– Még ha rimánkodsz, akkor sem adhatok, így parancsolta nagyapám.
– Hát ha úgy parancsolta, majd segítek magamon! – kiáltotta a rocska, s úgy megrázta magát, hogy az egész fészer tele lett porral, még az orrom csücskéig sem láttam. Alig tudtam az ajtóig elkecmeregni. Csupán reggel vettem újra bátorságot, hogy bekukkantsak hozzá, s megnézzem, mit csinál.
De bizony már hűlt helyét találtam. Nem volt sehol a rocska, sem a fészerben, sem az istállóban, sem a padláson. Még a kútba is belenéztem, de ott sem volt.
„Hát ha sehol sincs – gondoltam –, bizonyosan elment világgá.” És csakugyan. Úgy megsértődött, hogy menten elhatározta: keres ő jobb helyet magának. Elég nagy a világ – éppen csak egy füles rocskára ne lenne sehol szükség? Azt azonban eltökélte, hogy olcsón nem szegődik. Elég volt a méltatlan munkából.
Már harmadik napja ment, mendegélt, mikor annyira megszomjult, hogy már egyetlen esőcseppecskével is megelégedett volna. Felhő azonban fia sem mutatkozott.
De szerencséje volt: nemsokára egy nádas tópartra ért – ott éppen halat tisztogatott egy halász. Akkora szalmakalap volt a fején, hogy akár méhkasnak is beillett volna.
A rocska elibe csetlett, és könyörögni kezdett:
– Jaj, meríts meg a tóban, mert mindjárt elepedek.
Nem volt rossz ember a halász, készséggel megcselekedte: úgy megbucskáztatta a rocskát, hogy a víz púposan állt rajta – mintha egyből lett volna varrva.
– Ez igen! – kiáltott. – Éppen ilyen rocskára vágytam. Maradj itt halasvedernek, nem fogsz megszomjazni nálam.
És máris nyújtotta a kezét, hogy megkössék a vásárt, de a rocska megkötötte magát. Alighogy megtelt a hasa, mindjárt megnőtt a hangja.
– Tudod te, ki vagyok? – hencegett. – Engem bikkfából készített a bognár, vaspántot rakott rám a kovács – én csak azt szolgálom, aki megbecsül. Viggy a házadba, tégy az asztalodra, oda való vagyok én, nem a tó partjára!
Hanem még ki se mondta, egy csöpp víz nem sok, annyi se maradt a hasában…
A halász csudálkozva odahajolt föléje, nézte elöl, nézte hátul, aztán megvakarta a tarkóját.
– No, te rocska, én teveled jól megjártam volna! Hiszen neked kiette a szú a hátadat!
A rocska megrémült.
– Mit beszélsz? Az én vaspántos bikkfa hátamat?
– Bikk vagy makk, a bordáid lyukasak! – nevetett a halász. – Nem kellesz énnekem, még ha ingyenbe maradsz is.
Azzal le is út, föl is út, elküldte a rocskát, menjen a kovácshoz, menjen a bognárhoz, de őnála egy napig se maradjon.
Mit tehetett a rocska, elkullogott a tó partjáról, vissza se nézett, úgy szégyellte magát. Nem is vándorolt tovább a világban, hanem fogta magát, egyenesen hazament nagyapámhoz, bezörgetett hozzá, odaállt eléje:
– Csúful jártam a világban, nagyapó. Hazajöttem, itt maradok. Inkább igyon belőlem a ló.
Azzal sóhajtott egy nagyot, és a földre rogyott. Szerencsére nagyapám bognár volt valamikor, értette a módját, elöl-hátul egykettőre megfoltozta a rocskát.
S én – én azóta is belőle itatom a lovacskát.
Volt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember.
Kint laktak a faluvégen, közel az országúthoz, egy nagy hegy árnyékában. Nem volt egyebük, csak a düledező házuk, egy félszarvú tehenük, egy sánta kutyájuk meg egy néma libájuk. Ráadásul kilenc gyerekük még, akikkel annyi baj volt, hogy az anyjuk azt se tudta, merre áll a feje.
Egyszer aztán megszületett a tizedik gyerek is. Ez már csepereg fióka korában azzal szórakozott, hogy amit meglátott, akivel összetalálkozott, attól mindjárt megkérdezte:
– Mit csinálsz? Hová mész?
Nem is hívta senki se Jánoskának, se Péterkének, hanem elnevezték Hovámésznek.
Mint egy makacs szajkó, már kora reggel megkezdte a kérdezősködést. Nyúzta, nyaggatta a szüleit, a testvéreit – mégsem nyugodott meg. Csak még inkább nőtt a kíváncsisága.
De hát hogy is ne nőtt volna, mikor bárhova pillantott, mindenütt azt látta, hogy mindenki megy valahová s mindenki máshová!
Ő pedig mindent akart tudni.
Hová megy a felhő? Hová a dongó? Hová a hangya? Hová a koldus? Hová a szél?
S mind mit csinál?
Egyszer az történt, hogy egyedül maradt otthon a házban.
Mivel nagyon unatkozott, jobb híján kiment az istállóba, és megfogta a félszarvú tehén farkát, amint éppen kifelé igyekezett az ajtón.
– Hová mész, te tehén?
– Bú-bú, ide a közelbe, ki a legelőre – hangzott a válasz.
– És mit csinálsz a legelőn?
– Bú-bú, legelek, hogy legyen friss tejetek.
Hovámésznek tetszett a dolog.
Elhatározta, hogy megy ő is a tehénnel, a legelőn még úgysem járt, legalább azt is megtapasztalja.
De alig értek az udvar közepére, belebotlott a sánta kutyába.
Mindjárt elengedte a félszarvú tehén farkát, és megfogta a sánta kutya lábát.
– Hová mész, te sánta kutya? – kérdezte attól is.
– Vau-vau, nem messze, csak ide a hátsó kertbe – mondta a kutya.
– És mit csinálsz a hátsó kertben?
– Vau-vau, megnézem, lopják-e a gyümölcsöt.
Hát azt csakugyan meg kell nézni, gondolta, az mindennél fontosabb.
És úgy döntött, hogy megy ő is a kutyával.
Már éppen a gémeskútnál jártak, mikor elébük totyogott a néma liba. Olyan nyugodalmasan billegett, mint az öregharang nyelve.
Hovámész azt se mondta, félkalap, mindjárt a libához ügetett.
– Hová mész, te néma liba? – kiáltott rá.
A liba tátogott-hápogott csak, de persze szólni nem szólt. Hovámész méregbe jött. Még hogy őneki valaki ne válaszoljon? Ilyen még nem esett meg. Ha néma, hát néma. De beszéljen!
És újra rádörrent, mint káplár az újoncra.
A liba most sem nyilatkozott.
Hanem valami más szólalt meg helyette.
Egyszerre surrogás-burrogás hallatszott, elöl is, hátul is, fönt is, lent is, mintha seregnyi madár közeledne.
De madár egy sem volt sehol.
Ugyanis a szél támadt föl hirtelen, s mint valami pörgettyű, az kavarta a port éppen a háta mögött. Először az udvaron szántott végig, aztán odasiklott a düledező házhoz, felugrott az ereszre, és egy szempillantás alatt leemelte a zsúptetőt.
Hovámész rögtön faképnél hagyta a tátogó libát, és a zsúptetőt kezdte szólongatni:
– Hé, hé, megállj! Hová mész, zsúptető?
De tudta is az, hová megy! Csak nyöszörgött, jajgatott kétségbeesetten, mint a vénasszony, akinek a kontyát tépik.
– Hát ha nem tudod, majd megtudom én!
Azzal uzsgyi, futott, ahogy bírt, rohant a tető után, neki a világnak.
A széllel azonban nem tudott versenyre kelni.
Ameddig az udvaruk fölött cikázott, addig még csak-csak, szaladt a nyomában, de aztán! Mint a nyíl, úgy szállt el a tető, egyre magasabbra. Csoda, hogy a kémény le nem pottyant róla.
Hovámész mérgesen fenyegetőzött a szökevény után, míg csak jobban körül nem nézett. Akkor egyszeribe megvigasztalódott. Az országút éppen ott kínálkozott az orra előtt, s nem is akárhová kanyargott, hanem egyenesen a nagy hegy csúcsára, ami fölött az ég kéklett – de hogy a hegy mögött mi lapult, azt nem lehetett tudni.
Mint a kukac, mindjárt fúrni kezdte a kíváncsiság: mi lehet ott?
Káposztaerdő? Virágzó dinnyefa? Vagy csupán egy patak, telisde-tele békával?
Amint így töprengett, hirtelen lónyihogást hallott.
Kis idő múlva előbukkant a ló is, szekér is. Szegény pára olyan ráncos volt, mint az aszalt szilva. A szekér tetején sátorponyva csattogott, tele lyukkal-folttal, alatta egy cigányasszony bóbiskolt, a bakon meg egy fürtös hajú cigányember tökmagot eszegetett.
Hovámész odarohant a szekér elé, és megszólította a cigányt:
– Bácsi! Bácsi! Hová mész?
– Nem én megyek, kölök, hanem a szekér – szólt az, s békésen rágcsált tovább.
– De a szekér hová megy, Bácsi?
– Ajjaj, hát az messzire, nagyon messzire, egyenesen a vásárba.
– És mit csináltok a vásárban?
– Ajjaj, a vásárban, ott bizony már semmit se csinálunk, hanem csak eladjuk, amit otthon csináltunk.
Azzal megcsördítette az ostort, és a lovacska újra nekilódult.
Hovámész gondolt egy nagyot, és felugrott a szekér lépcsőjére.
– Bácsi, vigyél magaddal… csak egy kicsit vigyél!
A cigány megvakarta a füle tövit, aztán legyintett.
– No nem bánom, gyere, ugorj fel, te szöcske! De azt megmondom, hogy az anyjukomat ne merd fölébreszteni, mert akkor mind a kettőnknek jaj! Olyan a természete, hogy addig pöröl, míg újra el nem alszik.
Hovámész majdnem rikkantott örömében, de még jókor észbe kapott. Óvatosan bemászott a ponyva alá, s mivel másutt nem talált helyet, beleült az egyik teknőbe. A cigányasszony ugyancsak egy hatalmas teknőben trónolt, s még a nyála is kicsordult, olyan jóízűen aludt.
Egyedül csak Hovámész ábrándozott ébren, és azt találgatta, mi mindent fog ő a vásárban látni, ahol még sohasem járt. Tán el sem hiszik otthon, ha majd elmeséli.
Már egy jó fertályórája kocogtak fölfelé, mikor egyszerre olyasmit pillantott meg, amit még a vásárban sem mutogatnak.
Az országúttól nem messze, a szakadékos hegyoldalban egy tölgyfa baktatott, súlyosan döndülő, nyugodt lépésekkel. Amerre elhaladt, a fák félrehajoltak útjából, a füvek suhogva lapultak a földre.
Hovámész először csak elnyitotta a szemét, aztán mint a gyík, sebesen kibújt a csattogó ponyva alól. Nem érdekelte őt már sem a vásár, semmi sem, csak a tölgyfa.
De haj! – éppen a sátorponyva rúdjába kapaszkodott, és a halom tányér meg kanál, ami reá volt aggatva, mind az asszony nyakába potyogott.
Föl is ébredt a vén szipirtyó, és azonnal pörölni kezdett, mint a jégeső. Ő szidta az embert, az ember szidta Hovámészt – de hát kerepelhettek már, Hovámész árkon-bokron túl járt, rohant a tölgyfa után.
– Megállj! Megállj! – kiáltozott. – Csak egy szóra állj meg!
A tölgyfának nem került semmibe a dolog, megállt, s lehajolt a kíváncsi legényke fölé.
– Hát te miféle bolha vagy? – kérdezte. – Honnét pattantál ide?
– Én egy teknőből, de már nagyon elzsibbadtam benne. S te hová mész, tölgyfa?
– Én csak ide, a szakadékon túlra, látogatóba.
– És mit csinálsz ott túl a szakadékon?
– Én biza örvendezni megyek. Még a múlt őszön oda sodorta a szél az egyik makkocskámat, és született belőle egy kicsi unokám. Őt látogatom meg.
Hovámésznek fölcsillant a szeme. Mi lenne, ha ő is megtekintené a tölgyfa-unokát? Hiszen gyerekforma az is, akárcsak ő, bizonyára jól megértenék egymást.
És könyörögni kezdett:
– Vigyél magaddal, tölgyfa… csak egy kicsit vigyél.
A tölgyfa elmosolyodott, aztán így dörmögött:
– No gyere, nem bánom, mássz föl a törzsemre. De ügyelj ám, mert sok a fészek rajtam, és mindben fióka alszik. Ha csak egyet fölébresztesz, mind csipogni kezd, és meghallja a vércse!
Hovámész megígérte, hogy meg se mukkan, még ha hangyák másznak a nadrágjában, akkor se. És kényelmesen elvackolódott az egyik ág tövén.
A tölgyfa ment, mendegélt, néha aprókat lépett, néha öleseket, néha dünnyögött magában, néha meg brummogott, így csak eljárt az idő valahogy.
Hovámész úgy érezte magát, mintha leveles bölcsőben ringatózna. El is határozta, hogy ha egyszer nagy úr lesz, nem gyalog fog járni, de még csak nem is szekéren, hanem tölgyfán. S már előre kacagott, hogy fognak bámulni, ha majd elmegy vendégségbe, a fát meg a kútágashoz köti, mint más ember a lovat.
Ettől a gondolattól olyan jó kedve támadt, hogy mindjárt fészkelődni, forgolódni kezdett.
De egyszer csak tátva maradt a szája.
Alig egy kőhajításnyira tőlük kiszáradt patakmeder fehérlett, s ebben a kiszáradt patakmederben egy szélmalom bukdácsolt.
Egy igazi szélmalom!
Hatalmas lapátjai elnyűtten ágaskodtak a magasba – az ablaka tárva volt, az ajtaja nyitva; bizonyára nagyon melege volt, azért gombolkozott ki.
Hovámésznek megint nem volt maradása.
Már épp a földre akart ugrani, mikor hirtelen megcsúszott, és ijedtében egy ágba kapaszkodott. Csak ekkor vette észre, hogy az ág végiben kicsi madárfészek lapul.
Egy perc nem sok, már az egész fa zengett a keserves csipogástól. Úgy ríttak, mintha máris vinné őket a vércse. Pedig az csak most közeledett! Jött a magasból, vijjogva lecsapott – a tölgyfa alig tudta elhessegetni.
Csak éppen Hovámésznek üthette a nyomát. Rég ott szaladt már a kiszáradt patakmederben, vissza se nézett, csak loholt, szuszogott szorgalmasan.
A szélmalom kissé nagyothallott, azt hitte, valami sovány szellőcske zenebonál a háta mögött, és reménykedve megállt.
– Gyere csak, gyere! – sóhajtott, s várta, hogy a szél majd belekap az öreg lapátokba.
De mekkora volt a meglepetése, mikor Hovámész toppant elébe, s kiderült, hogy az fújtat úgy, mint egy rekedt trombita!
– Ó, te pulya! – mordult rá bosszúsan. – Csepp híja, hogy fel nem ültem neked. Beszélj, honnét botlottál ide?
– Én egy tölgyfáról, annak is a kellős közepéről. S te hová mész, szélmalom?
– Én oda, ahol fúj a szél. Éve már, hogy mindig elkerül, hát most meg nem állok, míg rá nem találok.
– És ha rátalálsz, mit csinálsz?
– Megőrlöm a maradék búzámat, cipót süttetek belőle hármat, az árából meg kijavíttatom az öreg lapátokat.
Ez éppen kapóra jött Hovámésznek. Már úgyis kopogott a szeme, most itt az alkalom. Ha el nem rontja a dolgot, tán neki is jut a cipóból, nem sok, de valamicske.
És megint könyörögni kezdett:
– Vigyél magaddal, szélmalom… csak egy kicsit vigyél.
A szélmalom rábólintott.
– Üsse kő, nem bánom, gyere, mássz be az ajtómon. De azt megmondom, nyugton ülj, ne féktelenkedj, mert ha kiborítod a fél zsák búzámat, mindjárt az egerek eszik meg, azok pedig nem tudnak segíteni rajtam!
Hovámész kézzel-lábbal fogadkozott, hogy feléje se megy a zsáknak, és lekuporodott az egyik sarokba.
Így mentek, mendegéltek újabb fertályóráig.
A szélmalom recsegett-ropogott, mintha minden pillanatban össze akarna dőlni, Hovámész meg az éhét csitítgatta. Már nem is tudott gondolni másra, csak a három ropogós cipóra. Hát még ha mindegyik csupa gyürke lenne, kívül-belül gyürke – s mind a három előtte teremne! Bizony isten, együltében bekapná.
De lám, valami egyéb csuda történt.
Egyszer csak azt vette észre, hogy hirtelen, mintha felhő futná be a napot, kint is, bent is borúsabb lesz a világ, majdhogy sötétség nem támad.
Gyorsan felugrott, s kinézett az ablakon. Akkor látta, hogy egy nagy erdő szélére jutottak, s az veti rájuk az estéli árnyékot.
De nem is ez volt, amin igazán elámult.
Az erdőszélen túl, a szálfák sűrűjében füves tisztást pillantott meg, a tisztáson túl egy bakhátas ösvényt – az ösvényen pedig egy szarvas ballagott, ágbogas agancsa fénylett, mint az arany.
Hovámész nem várt egy percig sem. Oda se nézett, hová lép, mit tipor, feldöntötte a létrát, a zsákot – és kirohant az ajtón.
A zsákból persze csorogni kezdett a búza, ki a padlóra, a repedésekbe. Még szerencse, hogy a malom idején észbe kapott, és becsapta az ajtaját. Ha nem teszi, a drága mag mind az utolsó szemig kipereg az útra.
De hát hiába morgolódott szegény, nem volt kinek. Hovámész bent az erdőben caplatott már, ág csapta, bokor tépte, de még csak fel se vette. Szüntelen kiáltozott:
– Megállj! Megállj!
A szarvas hátrafordította fejét.
Most látszott csak, milyen nagyon öreg. Lábai remegtek, a háta meggörnyedt, nyaka alá-alábukott a súlyos agancs alatt. Barna szemei rászegeződtek a legénykére. Mintha az erdő minden árnyéka ott pihent volna ezekben a szemekben.
Hovámész úgy lépett eléje, mint egy bíró elé. Maga sem tudta, mért, nagyon megcsappant a bátorsága. De azért összeszedte magát.
– Hová mész, szarvas? – kérdezte halkan.
– Már nem messzire, fiam. Föl a hegytetőre.
– És odafönt mit csinálsz a hegytetőn?
– Visszanézek a völgybe, a patakok vizére, a selyemfű rétekre – aztán aluszom egy hosszút.
Hovámész elcsodálkozott. Nem értette.
Mi jó lehet abban, ha valaki visszanéz a völgybe, a patakok vizére, a selyemfű rétekre? Hát nem jobb inni a patakból, s a fűben hempergőzni?
Vagy tán olyasmit tud a szarvas, amit ő nem tud?
S kérlelni kezdte:
– Vigyél magaddal, szarvas… csak egy kicsit vigyél.
Az öreg agancsos szelíden megrázta koronáját.
– Még kicsinyke vagy te, korán jönnél velem. Előbb azt tudd meg, hány fa az erdő, hány csepp a patak, hány fűszál a rét – akkor majd te is feljutsz a tetőre.
Így szólt, és lassan tovább ballagott a bakhátas úton.
Beleveszett a sűrűbe.
Hovámész sokáig bámult utána, aztán megfordult ő is, elindult hazafelé a völgybe. De a szarvas szavait örökre eszébe véste. Még öreg apóka korában is emlékezett rájuk, s csak azt bánta, hogy soha többé nem tudta meg, mire jutott a cigány a vásárban, mi lett a tölgyfával, és süttetett-e cipót az öreg szélmalom.
Élt egyszer két jó barát. Emide, a dinnyefejű, Amoda, a tojásfejű.
Mióta az eszüket tudták, mindig együtt csetlettek a világban.
Az egyiknek az inge volt rojtos, a másiknak a nadrágján fújt át a szél. Emide hordta a kalap karimáját, Amoda a csücskös maradékát. Mivel cipő is csak egy pár jutott nekik, azon is megosztoztak. Ha tehették volna, a lyukat a cipőtalpon, még azt is megfelezték volna. Mégse jutottak soha semmire.
Egyszer elhatározták, hogy házat építenek, és azontúl úgy élnek, mint a királyok: egész nap esznek meg alusznak.
Egy kerek domb aljában ki is választották az alkalmas helyet.
Szerencsére volt a közelben kő is, fa is elegendő, minden, ami kell a házépítéshez. Igaz ugyan, hogy még sohasem próbáltak olyat – de számít az? A madár se búcsúban veszi a fészkét, mégis van neki. Épp csak ők ne tudnának házat rittyenteni?
Mielőtt nekifogtak volna a munkának, Emide így szólt a barátjához:
– Hallod-e, koma, te hordd csak a követ emide, meglátod, kész leszünk ízibe.
Amoda így bólogatott rá:
– Jól van, jól van, koma, te meg csak vidd a fát amoda, estére kész lesz a kalyiba.
De még este is ugyanott tartottak, ahol reggel.
Amíg az egyik emide hordta a fát, a másik amoda hordta a követ – a vége persze az lett, hogy csináltak két rettentő nagy rakást, az egyiket kőből, a másikat fából. De ahová a házat akarták építeni, ott nem maradt egyéb, csak a puszta föld. A két legény a fejét vakarta. Mindegyik azt hitte, hogy a másik a hibás – ezen szörnyen összekaptak.
Ilyeneket mondtak egymásnak:
– Olyan buta vagy, mint a korpa a zsákban!
– Te meg olyan ügyetlen, mint a szög az ablakfában!
Ezt a beszélgetést addig folytatták, míg be nem rekedtek, akkor kibékültek, és megfogadták, hogy reggel újra kezdik a munkát.
Még pírja sem volt a napnak, már talpon volt a két legény.
Hogy a haszontalan munkának elejét vegyék, ravaszul most mindent fordítva csináltak: amit előző nap emide cipeltek, azt most átrakták amoda.
De az eredmény megint ugyanaz lett. Csupán a farakás helyébe került a kő, a kőrakás helyébe a fa – csak egy nem volt sehol sem: a vityilló.
Nosza, törték a fejüket: most mit tegyenek? Végre kisütötték, hogy többet nem cipelnek semmit sehová, hanem mindjárt ott helyben fölépítik a házat, ahol követ meg fát lelnek.
Igen ám, de hiába rakták egymás hegyibe a követ, a négy fal sehogy sem akart összetalálkozni. Mindegyik külön-külön meredezett a magasba. De ez még semmi. Az ajtót a padlásra rakták, a kéményt a pincébe, az ablakot meg a kerítés végibe.
Már délre járt, mire ráeszméltek, hogy hiba csúszott a számításba.
Emide leült szomorúan az egyik fa tövébe, és így szólt:
– Nem nekünk való mesterség ez, hallod. Nem volna jobb, ha világgá mennénk?
– Okos beszéd! – hümmögött Amoda. – De merre, hova menjünk? Lenek vagy főnek? Jobbra vagy balra?
Emide így válaszolt:
– Menjünk egyenest előre!
Úgy lett. Szépen összeszedték a cókmókjukat, belegyömöszölték két feneketlen zsákba, és elindultak. Emide jobbra vette az útját, Amoda balra, s már jó messzire baktattak, mikor egyszerre gyanút fogtak. Hiszen ha így folytatják, soha többé nem találkoznak.
Elkezdtek hát éktelenül kiabálni:
– Hé, hé! Nem arra van előre, hanem erre!
De nem tudtak megegyezni. Helyette leültek a zsákjukra, és ott vártak, mint két csökönyös szamár.
Talán még most is ott ülnének, ha nem jön arra egy kecskeszakállas ember. Ennek az embernek göcsörtös bot billegett a vállán, a boton pedig legalább két tucat nyúlbőr lógott, már messziről bűzlött. Afféle nyúlbőrkereskedő volt, lehetett látni.
Egyébiránt egy kutya is poroszkált a nyomában, s az rögtön ugatni kezdett, amikor a legényeket meglátta.
Na, erre a bőrös is megállt, és csak úgy foghegyről odakiáltott:
– Min kotlotok, legények? Féltek, hogy elszalad a zsák?
– Aj, dehogyis! – sóhajtottak azok. – Nagyobb a mi bajunk. Azt nem tudjuk, bátyó, merre van előre.
A bőrös nagy gazember volt, tudta mindjárt, mit válaszoljon.
– Hát azon könnyen segíthetünk! – mondta nevetve. – Én elárulom nektek. Arra van előre, amerre szalad a kutyám! Ha nem hiszitek, tegyetek próbát. Én majd füttyentek neki, ti meg fussatok utána.
A két legény nagyot nézett. Hát ilyen egyszerű a dolog? Csak kutya kell hozzá? No hiszen, nem csoda akkor, ha nem tudtak dűlőre jutni.
S úgy megörültek a jó tanácsnak, hogy még a zsákjukról is megfeledkeztek. Ledobták a földre, a nadrágjukat felgyűrték térdig, és a kutya után lódultak.
A bőrös meg ott maradt, és a hasát fogta. Miután jól kimulatta magát, gyorsan összeszedte a két zsákot, a bőröket ügyesen belegyömöszölte, aztán a kutyája után füttyentett, hogy az se loholjon hiába. Most már fordulhatott vissza, megszolgálta a mindennapit. Ő pedig csendben elódalgott. Csupán a göcsörtös botot hajította a fűbe, azt otthagyta cserébe.
Mikor a két legény lihegve visszatért, elképedve látták, hogy se zsák, se bőrös, se kutya. Nagyon nekiszomorodtak, lógatták a bús fejüket.
Egyszer csak Emide megszólalt: – Ne búsulj, komám, minden bajban akad jó is.
Amoda úgy nézett rá, mint aki mindjárt parazsat köp.
– Ugyan micsoda? Nem mondanád meg?
– Hát ez a bot.
– Ez a bot? Mire jó ez a bot?
– Ez arra, komám, hogy te megfogod az egyik végét, én a másikat, akkor bizonyosan egyfelé megyünk majd.
Csakugyan, ez okos gondolatnak látszott. Még hálásak is voltak a bőrösnek, hogy a botot figyelmükbe ajánlotta. Ki tudja, hátha azzal csinálják meg a szerencséjüket.
És elindultak, amerre az első kéménycsücsköt látták.
Ami azt illeti, nem akármiféle kéménycsücsök volt az!
Ugyanis a hozzávaló tornácos házzal együtt fönt a levegőben kevélykedett, se messze, se közel, talán két óra járásra. De hogyan! Az egész ház tótágast állt a levegőben, mintha a szél mindenestül felborította volna. A kéményből lefelé gomolygott a füst, s az ólak, a boglyák, a csűrök, de még a libák az udvaron, a birkák az akolban, azok is úgy álldogáltak, mint a légy a mennyezeten: égnek vetett lábbal. Egyszóval nem volt a helyén semmi sem. Ahol a padlásnak kellett volna lenni, ott szolgált az ajtó, ahol meg a pincének – ott a kémény pipált.
Azért ne higgye senki, hogy a két legény meglepődött. Cseppet se. Inkább a kedvük szélesedett.
– Itt aztán biztosan jó helyre szegődünk! – mondogatták. – Úgy fest ez a porta, mintha mi építettük volna.
És lelkesen kutyagoltak tovább, hogy még este előtt odaérjenek.
De lám, alig bukott le a nap, a ház szőrin-szálán eltűnt az égaljról.
De még akkor sem lankadtak. Eltökélték, hogy addig nem nyugosznak, amíg a házat meg nem lelik. Égen vagy földön, valahol meg kell lennie.
S mentek éjjel, mentek nappal, kocsinyom vizéből ittak, vadsóskalevélen éltek, de senki emberfiával nem találkoztak.
Egy éjszaka, mikor már annyi erejük sem volt, hogy kettőt lépjenek, ledőltek az első bokor aljába, és elaludtak. De a göcsörtös botot még álmukban is szorongatták.
Hajnalban irtózatos birkabégetésre ébredtek. Mintha nem nyírtak, hanem nyúztak volna egy egész nyájat.
Mindjárt felpattantak serényen.
Kiderült, hogy éppen ott éjszakáztak a tanyaház szomszédságában, ahová napok óta el akartak jutni. Amit a délibáb mutatott nekik, az állott előttük valóságként. Csak most semmi sem hibázott rajta, se a kémény, se az ajtó-ablak, még a birkák is a lábukon álltak.
A két legény csalódottan vonogatta a vállát; aztán legyintettek.
– Betérünk mi akkor is, ha nem áll tótágast, csak akadjon valami munka.
És bekopogtak a házba.
Nem is egy gazdát találtak odabent, hanem kettőt. Két rettentő lusta testvéré volt a birtok, akik már egy álló hete azon birkóztak, hogy melyikük hajtsa ki a nyájat.
Mikor rájuk nyitották az ajtót, éppen a földön gyurmolták egymást, így gondolván elosztani az igazságot.
Emide és Amoda békésen támasztani kezdték az ajtófélfát, amíg csak a testvérek észre nem vették őket.
– Hát ti? Hogy kerültök ide? Mit akartok? – szóltak elképedve.
– Elszegődnénk szolgálni – mondta Emide –, de nem akartuk fönnakasztani kigyelmeteket. Csak tessenek, puhítsák egymást. Mi ráérünk.
A két hájgombóc bosszúsan tápászkodott talpra.
– A gügye mindeneteket! Hiszen éppen ti kelletek nekünk! Akartok-e birkapásztorok lenni?
– Akarunk, hogyne akarnánk! – hangzott a felelet.
– Hát akkor máris azok vagytok! Kaptok enni-inni, amennyi belétek fér, csak a nyájat ellássátok. Egyiktek a fekete nyáj gondját viselje, másiktok a fehérét. De szét ne tereljétek őket, mert nincs isten, aki összehajkurássza!
A legények hümmögtek, hogy csak bízzák rájuk, amit ők elvégeznek, annak nem marad se híja, se föle, az tiszta munka lesz.
Meg is állapodtak mindjárt. Első nap nem csináltak mást, csak belaktak jól, hogy erősödjenek a sok koplalás után.
Aztán másnap kora hajnalban – mikor a gazdák még nagyban fújták a kását – kiballagtak az akolhoz.
De a bökkenő az volt: mi legyen a bottal?
Ha nem fogják a végit, megint szem elől vesztik egymást. Ha meg fogják, hogyan tereljék a nyájat kétfelől?
A megoldásra Emide talált rá.
– Azt tegyük, koma, hogy törjük ketté a botot, s úgy fogjuk a végit. Akkor te is, én is bátran jár-kelhetünk, nem lehet baj.
És eszerint cselekedtek.
De mi történt?
Mint a förgeteg, a birkák kirohantak az ajtón, a feketék emerre, a fehérek amarra, a legények meg utánuk. Hiába szorongatták a botot, attól sem ők, sem a birkák nem terelődtek összébb. Csak rohangáltak, ordítoztak a sűrű porfelhőben – egykettőre befellegzett a pásztorkodásnak.
Kis idő múlva Emide egy lábon járó szamárrózsabokrot pillantott meg, s ez a bokor megszólalásig úgy csámpázott, ahogy az ő barátja szokott.
Nem is tévedett – Amoda volt az.
A birkák feldöntötték, ott hagyták a földön, a föld tele volt széttiport tüskével – s az most mind az ő ruháján díszelgett. Rettenetes káromkodásban tört ki, mikor Emidét meglátta.
– No, hallod, ezt jól kitaláltad! Egy csempesz bicskának több esze van, mint neked! Mihez kezdjünk most? Oda a nyáj, oda a becsület. Inkább a botot sose törtük volna ketté.
De sajna, már nem volt mit tenni. Emide engedelmesen megtisztogatta barátját a tüskéktől, és így vigasztalta:
– Az igaz, hogy buta voltam, de okos te se voltál, mert hittél nekem. Hát lássuk: te mit tennél most? Menjünk vissza a tanyára, hogy verjenek huszonötöt a hátunkra?
Ezt egyikük sem akarta.
Végre is oda lyukadtak ki, hogy ha már se házat építeni, se birkapásztorkodni nem tudtak – hát majd asszonyt keríteni tudnak.
Mikor a két lusta testvér kikecmergett az ágyból, már csak a puszta legelőt találták. Szó, ami szó, nem nagyon búsultak a birkák miatt – így legalább nincsen gondjuk velük. De a jó világ mégsem tartott soká, mert csakhamar azon kezdtek veszekedni, hogy most a libákat ki etesse… Szinte azt kívánták, bár toppanna be újra a két legény.
De hol jártak már azok!
Bot hiányában egymás kezét fogták, és úgy baktattak a hetedik határban. Éppen egy faluba igyekeztek, ahol farsangot ünnepeltek.
A falu apraja-nagyja kint tolongott a házak előtt.
Az út közepén csizmás legények zsákokból pelyvát szórtak a földre, a pelyvát meg a lányok nagy fagereblyékkel szorgalmasan elboronálták.
Emide és Amoda szájtátva nézték a csődületet. Azt hitték, meghibbant a sok ember, azért csinálnak ilyen haszontalan munkát.
Megszólítottak egy réklis öregasszonyt, aki az út mentén állt:
– Mamóka, mondjad már meg, mit mívelnek ezek?
Az asszony jót kacagott a tudatlan kérdésen, aztán titokzatosan így szólt:
– Tudjátok, édeseim, kevés a legény a faluban, azért most pelyvát vetnek, pelyvát boronálnak, hogy több legény szülessék!
A két barát vidáman kurjantott – hiszen akkor jobb helyre nem is jöhettek volna! Ahol kevés a legény, ott éppen őrájuk van szükség.
S büszkén kihúzták magukat, mintha a leányok máris őket lesnék.
Így nézelődtek egy darabig, aztán beálltak sereghajtónak.
A menet csakhamar befordult egy kacskaringós utcába, amelyiknek a végében a csárda állt. Ott olyan vigadalmat csaptak, hogy még a lovak is sört ittak, és ahányan csak voltak, mind táncra kerekedtek.
Különösen két leány ropta vígan, az egyik fekete volt, a másik szőke. Csak úgy suhogott a szoknyájuk, csak úgy szikrázott a szemük. Alig fordultak egyet, mindjárt másik legény kapta derékon őket.
Egyszer csak Emide izgatottan meglökte Amodát.
– Te melyiket választod a két gyönyörű közül?
– Én a feketét! – súgta Amoda.
– Az jó. Mert én a szőkét – nyugodott meg Emide. – De hogyan kezdjünk hozzá?
– Hogyan! Hát úgy, hogy odamegyünk, táncot járunk velük, aztán meg feleségül kérjük őket.
És bátran célba vették a maguk választottját.
Hirtelen minden szem feléjük fordult. Csönd lett, rettenetes csönd. Még a cigányok is elfelejtették a vonót húzni.
De ők azért csak mentek, illő módon meghajoltak, és leemelték a fejükről, ami a kalapból nekik jutott: az egyik a karimát, a másik a csücsköt.
A két szépséges leányzó csodálkozva fordult feléjük.
– Mit óhajtotok, legények?
S azok kivágták büszkén:
– Előbb táncot járni, aztán lakodalmat ülni, azután pedig nyárson sült borjúból jól belakmározni!
Hát erre mindenki hahotázni kezdett, csak a két lány maradt komoly. Titokban egymásra kacsintottak.
– Jól van, legények – mondták. – Lesz lakodalom, lesz sült borjú, lesz minden… ha eljárjátok velünk a farsangi táncot!
A két koma se látott, se hallott – mindenbe beleegyezett.
A sok népség meg körülállta őket, és vártak kíváncsian.
A fekete lány így szólt Amodának:
– Ha azt kiáltom: „Ide lábam, ne oda, hátravan még a java!” – ugrasz előre, ugrasz hátra, ameddig csak bírod szusszal!
Aztán a szőke oktatta Emidét:
– Ha azt kiáltom: „Ide kezem, ne oda, hátravan még a java!” – suhintasz előre, suhintasz hátra, ameddig csak bírod szusszal!
A két legény bólogatott, hogy érti – s akkor rázendített a banda.
De alig játszottak egy dobbanásnyit, Amoda már ugrott is előre, mikor hátra kellett volna, és úgy odakoppintotta fejét a szépséges leányzó fejéhez, hogy annak rögtön diónyi púp nőtt a homlokán.
Emide pedig a kezével suhintott rosszkor, és a párját úgy pofon lódította, hogy mind az öt ujja nyomát otthagyta emlékbe.
Erre olyan zsivaj támadt, amilyet még nem hallott a falu.
Ki mit talált, azzal rontott neki a két szerencsétlen flótásnak. A legények bottal, az asszonyok seprűvel, mindenki őket döngette, hogy így csúffá tették a szépséges két leányt.
Bizony, ez lett az ő lakodalmukból.
Az egyik főnek, a másik lenek futott – s tán még ma is a világban kódorognak, és egymást keresik, ha azóta meg nem haltak.
Hol, hol nem, túl a Bakony erdején, túl a Balaton vizén, ahol karónak vágják az akácfát, ahol szurdiknak mondják a dombok árkát, volt egy szép kicsi szőlőskert, a szőlőskert közepén egy présház, a présházban egy öreg kád, a kád tetején pedig egy helyreforma puttonyocska. Amolyan fából készült alkalmatosság volt, amilyennel szüretelni szoktak szerte a világon. Csupán csak kisebb volt a többinél, ezért hívták Puttonyocskának.
Hát jól figyeljetek, egyszer mi történt vele!
A dolog úgy kezdődött, hogy mikor a szüret megvolt, öregapó nem a falra akasztotta Puttonyocskát, mint máskor, hanem felrakta a kád tetejére, egy keresztbe fektetett deszka szélire.
Puttonyocska azt gondolta: „Jó. Megülök én itt is békén, aludni aztán itt is lehet.”
(Mivelhogy – s ez tudnivaló – Puttonyocska igen szeretett aludni.)
És hamarosan el is aludt. Néha morgott egyet-egyet, néha a másik oldalára fordult, már ahogy azt a szunyókáló puttonyocskák szokták.
De akár horkolhatott volna, azt se hallotta volna senki. Ha csak a károgó varjak nem, akik a présház előtti diófán ijesztgették egymást, hogy vége az aranyos ősznek, nemsokára csőrüket csípi a dér, megjön a tél.
S bizony meg is jött az, nem váratott magára.
Egy éjszaka csillogó dunyhát vetett végig a dombokon, s amit csak elétalált, azt mind betakarta. A kicsi présházat is; annak éppen a dunyhacsücsök jutott.
De hát hiába csillogott ez a dunyha, azért mégiscsak hideg volt alatta. Még a szúnak sem volt kedve percegni ilyen barátságtalan időben. Csak a pincében forrt-pusmogott egy-két elkésett boroshordó – míg aztán azok is elhallgattak.
S akkor nagy-nagy csöndesség borult a présházra.
Ekkor történt, hogy valaki – vagy valami – egy rettentő nagyot ásított, de akkorát, hogy a sarokban a pókhálók mind beléremegtek.
Puttonyocska volt az, ő ébredt fel álmából a kád tetején, és recsegve-ropogva vacogni kezdett.
– Huj be rossz helyre raktak engem! – mérgelődött. – Itt aztán még aludni se lehet békén. Huzat is van, hideg is van, itt én nem maradok!
És dohogva fészkelődött hol erre, hol arra, de a deszka két véginél mindig csak megállott. Emitt a pincegádor ásított eléje, amott meg a puszta téglaköves padló.
– Ez egyik se jó hely – gondolta, és kíváncsian a kád mögé pislantott, hátha ott talál majd valami meleg kuckót.
De még milyet talált!
Egy nagy csomó venyige hevert a sarokban, a venyige alatt meg szalma. No, ezt éppen őneki találták ki! Avval le is huppant mindjárt a venyige közé, jól betakarta magát szalmával, és boldogan lehunyta a szemét. (Mivelhogy Puttonyocska – s ezt ki ne tudná róla? – igen nagyon szeretett aludni.)
És aludt, aludt, aludt. Odakint szél fújt, odakint havazott; a présházban sötét volt, a présházban csend volt. Így telt-múlt az idő. Elfutottak a hetek, elfutottak a hónapok, és egy szép napon elállt a havazás. A fagyos szelek helyébe langyos szelek jöttek, s a rengeteg nagy dunyhát a dombok hátáról mind eltakarították.
Tavasz lett, kisütött a nap.
Legelőbb is a hóvirágok nyitották ki gyenge szirmukat, aztán a kakasmandikó nyújtogatta veres fejecskéjét, s végül a szőlő is virágozni kezdett.
Haj, micsoda illat úszott a dombok felett! Attól bizony még a legvénebb mormota is felébredt volna, ha netán ezen a tájon kapja a hosszú-hosszú tél. De hát mormota sose járt errefelé, helyette nagyfülű nyulak szagolgatták a szőlővirág fölséges illatát.
Szó mi szó, az egész teremtett világ zsendült és örült. Örült, hogy él.
Csupán egyvalaki aludt szorgalmasan – Puttonyocska. (Mivelhogy – s ez nem titok – aludni azt nagyon szeretett.)
Pedig már öregapó, öreganyó is rég kint dolgozgattak a szőlőben, hol a tőkéket metszegették, hol a giz-gazt kapálgatták – mert úgy van ám az, hogy valami tennivaló mindig akad a tanya körül.
De Puttonyocskára egyikük sem gondolt. És miért is gondoltak volna? A szüret még messze volt, addig meg úgysincs szükség rá. Így aztán nem is keresték, törődtek egyébbel.
Teszem azt, az öreg kereplővel, amelyik a sarokban porosodott, és már a fogaskereke is kivásott. Öregapó ahelyett fabrikált újat, hogy mire megjön a szeptember, legyen mivel a tolvaj madarakat riasztgatni.
Persze, nem sietett a fabrikálással, csak úgy komótosan csinálta. Mindennap egy fogacskát faragott a kerékre, s közben elnézegette hogyan gömbölyödnek a piros meg fehér szőlőszemek.
Így múlt el a nyár.
S mikor beköszöntött az ősz, akkorra a kereplő is elkészült. Éppen idején! Seregnyi fecsegő veréb szállta meg a domboldalt, s még csak azt se kérdezték, szabad-e – dézsmálni kezdték az érett fürtöket.
Bezzeg, öregapó se volt rest. Fogta a kereplőt, és addig járkált vele a pászták között, míg a verébhad tova nem költözött. De búcsúzóul még olyan csiripelést csaptak, hogy az egész határ zengett.
Puttonyocska azonban még erre sem ébredt föl, édesen szundított a venyigeágyon. (Ami nem is csoda, mivel aludni mindennél jobban szeretett.) Egy nap aztán öregapó kiült a tanya elé a napra, megmustrálta az eget, és így szólt:
– Hallod-e, anyjuk, ha így fog az idő tovább is, hamarosan megszüretelünk!
Öreganyó ugyancsak felpislogott az égre, mielőtt nyilatkozott volna.
– Jól mondod, apjuk, maholnap itt az ideje.
És azontúl mindennap kiültek a diófa alá, és füleltek, hogy mikor hallják meg az első őszi bogarat tücskölni. Sokféle hangja van az őszi bogárnak. Ha bátortalanul szólogat: tücsköl; ha vidáman rázendít: zsiribol. És mikor a legelső zsiribolni kezd, akkor már bizonyos, hogy nincs idő a késlekedésre.
Úgy is történt, a két öreg csakhamar megint szorgoskodni kezdett. A porlepte sajtolót megtisztogatták, a hordókat kimosták, a sajtárt a sutból előkeresték.
Készülődtek a szüret napjára.
Legvégül öregapó az egyik öregputtonyt is leakasztotta a falról, hogy az is kéznél legyen. De alig emelte meg, mindjárt derekába nyilallt a fájás, olyan nehéznek találta.
Pedig hát a puttony nem gyarapodott tavaly óta, csupán apóka lett reszketősebb megint egy évvel. Hiába, nyolcvan év nagy idő, még a ruha is elkopik annyi idő alatt, hát még az ember.
Mondta is a párjának csendes szomorúan:
– Ládd csak, ide jut az emberfia. Már ebből is kiöregedtem.
– Sose búsoljon kend! – vigasztalta öreganyó. – Ott van a kád tetején a kicsi puttony, az éppen nekünk való. Az majd nem húzza meg a vállát.
– Úgy ám! A kis puttony! – derült fel apóka, és a csonka létrán mindjárt fel is mászott a kád tetejére.
De ott a puszta deszkán kívül egyebet nem talált. Öreganyó a botjával bökdösött fölfelé.
– Ott, ott nézze! – mondta. – Nem katicabogár az, hogy repedésbe bújjon, kedvire elrepüljön.
– Márpedig ez vagy elrepült, vagy nem tudom, mit tett! – dörmögte öregapó. – Mert itt nincs.
– De ha mondom, hogy ott vót!
– Az lehet, hogy vót, de az szent, hogy nincs! – mondta öregapó, és visszatotyogott a létrán.
No, de már most mihez kezdjenek?
Tán legokosabb, ha másutt keresik. De Puttonyocska nem volt se másutt, se egyebütt, nem lelték sehol se. Pedig az egész tanyát tűvé tették érte. És mégsem találták.
– Nincs, nincs, nincs! – mondogatták.
És még este is ezzel feküdtek le:
– Nincs, nincs, nincs!
Persze, Puttonyocska minderről semmit se tudott. Se arról, hogy keresik, se arról, hogy nem lelik. Hanem továbbra is az ő szalmaszagú, venyigeillatú kuckójában álmodott szebbnél szebbeket. (Merthogy aludni – s ezt csak apóka meg anyóka nem tudta – a világon mindennél jobban szeretett.)
De hát egy kicsi puttony mégse minden, gondolták, ezért csak nem fognak kétségbeesni. Bánja ő, ha nem került meg! Majd télen visszasírja az elmulasztott szüretet.
És másnap munkához láttak.
Annak pedig az volt a rendje, hogy amíg anyóka sajtárba szedte a fürtöket, addig apóka a puttonyt cipelgette. Bizony, sóhajtozott sűrűn a nehéz öregputtony alatt, még örülni, gyönyörködni se tudott kedvére a sok nyögdécseléstől.
Pedig micsoda szüret volt, milyen bőséges szüret!
Végig a pásztákon rogyásig hajladoztak a tőkesorok. Volt ott mindenféle fajta: kék ökörszem, óriásszemű hóvíz, méregzöld csomorika, sárgaszeplős juhfark – de még csókaszőlő is volt, olyan fekete, mint a csóka begye.
Úgy buggyant a levük a taposókádban, hogy öröm volt nézni.
S hát még a présben, amit az öregapó forgatott! Egyetlen szemet sem hagytak veszendőbe menni, az utolsó csöppet is sajtárba csurgatták, a sajtárból meg a nagy hasú hordókba…
Éppen este lett, mire megpihenve kiülhettek a tanyaajtóba.
S akkor így szólt apóka:
– Ehetnék ám valamit, mert nagyon megéheztem.
– Pirítsunk szalonnát! – mondta öreganyó, és máris eltipegett, hogy szedjen egy kis rőzsét.
Apóka meg gyújtós után ballagott, mivel megszokták, hogy mindent ketten csináljanak.
Már jó ideje keresgélt, matatott, mikor eszébe jutott, hogy a kád mögé szalmát vetett tavaly; az éppen jó lesz gyújtósnak.
Ám alig nyúlt be a sötét zugba, kezébe akadt valami kemény, ami se szalma, se venyige nem volt – hanem személyesen Puttonyocska volt. Úgy átaludta a szüretet, mint a mormota (noha mormota nem járt arrafelé soha). És még akkor sem ébredt föl, amikor öregapó jó alaposan meglapogatta.
– Nézd, anyjuk! Hát nem ide bújt a haszontalan! Csak azt tudnám, miért tette? Mit csinált a venyige közt egy álló esztendeig?
– Mit, mit! Hát aludott! (Mivelhogy aludni, azt szörnyen szeretett.)
De öregapó mégsem erre gondolt. Hanem inkább arra, hogy miként büntesse meg a mihaszna Puttonyocskát.
– Hadd el, ne bajlódj vele! – szólt öreganyó.– Fogd és tedd ki az eresz alá, ott, ahol lukas a csatorna. Legalább ennyi hasznunk legyen belőle.
– Úgy is van! – bólintott öregapó. – Amikor kerestük, elbújt. Hát most úgy kell neki. Csurogjon bele az esővíz, ne lásson többet soha szőlőszemet.
És kirakta Puttonyocskát a csurgó alá.
Aztán falatoztak kicsit, és megnyugodva hazaballagtak.
Nagy-nagy csöndesség borult a présházra. Csak a pincében forrt-pusmogott a must, az egész domboldal mélységes álomba merült. Aludtak a kanyargó szurdikok, a megkopaszott tőkék, az árván meredező karók, aludtak a fák kérgeiben a katicabogarak – de legesleginkább Puttonyocska aludt. A világ minden kincséért sem ébredt volna föl, hiába legyezgette a szél, hiába fütyült a fülébe – attól ő csak még szebbeket álmodott. (Mivelhogy – s ezt már nem mindenki tudja – nemcsak aludni szeretett, hanem álmodni is.)
Amint múladozott az idő, úgy sötétedett egyre az éjszaka is.
Egyszer aztán nagy dirr-durr csattant az égi szőlőskertben. Elborult az ég, és egyszerre négyfelől villámlott. Mintha négy hegypásztor suhintgatna odafent a kampósbotjával. S csakhamar sűrű cseppekben megeredt az eső. Áztatta a dombokat, verte a présház tetejét, s a lukas csatornából csak úgy ömlött a víz.
Egyenest Puttonyocska nyaka közé.
No de ezt már ő sem állhatta meg szó nélkül.
Nagyot prüsszentett – s akár hiszitek, akár nem –, azon nyomban fölébredt!
De föl ám! Még azt is elfelejtette, hogy valaha is aludt. Hát hogyne! Bárhova nézett, sötétség, bárhova nyúlt, nedvesség – minden, minden nedves volt, de leginkább ő maga.
Gyorsan kilötyögtette magából a vizet, s kezdte törni a fejét: hogyan kerülhetett ő az eresz alá?!
Hiszen ő szőlőszedő puttonyocska, nem esővizes dézsa!
Vagy talán azért szedték elő, mert a szüret közeledik?
Megvárta, míg kicsit csöndesedik az eső, aztán előmerészkedett az eresz alól.
De bizony sok jót nem tapasztalt. A présház ajtaja zárva volt, s a tőkék is mind megszedve, üresen kornyadoztak.
Puttonyocskának majd a könnye csordult, úgy elkeseredett. Sírni is csak azért nem sírt, nehogy még nedvesebb legyen a világ. Sőt már arra is gondolt, hogy szégyenében beleugrik a kútba, vagy legalábbis a vízgyűjtő gödörbe…
De aztán mégsem ugrott sehová, hanem mint a cövek, megállt.
Az egyik szőlőbokor alján észrevett egy ottfelejtett, darázscsípte bilinget. Rögtön odasietett melléje, és egy nagyot, keserveset sóhajtott.
– Fürtöcske, pottyanj belém, legalább utoljára hadd legyek még boldog…
S nedvesség ide, nedvesség oda, még egy könnycseppel is megtoldotta a könyörgését.
No, ennek aztán a fürtöcske sem tudott ellenállni, szépen belepottyant Puttonyocska hasába.
Dehogyis akart az már kútba ugrani; mindjárt megjött a jókedve. Hát még amikor a hold is kisütött! Akkor lett csak igazán izgatott. Egyszerre azt látta, hogy emitt is, amott is csillan-villan egy-egy elmaradozott szőlőfürt, amit anyóka nem vett észre. Puttonyocska alig győzött egyik bokortól a másikig futkosni. Szinte olyan volt ez, mint egy igazi szüret, mint egy kicsi utószüret.
– Fürtöcske pottyanj…, fürtöcske pottyanj!… – ezt mondogatta mindenütt, s mire a sorokat végigjárta, mire a sövénykerítésig ért, akkorra éppen tele lett. Csupa finom, mézédes szőlőszemmel.
– Hát mégiscsak hasznomat veszik! – szuszogott nagy büszkén, s már minden bánata elszállt.
Aztán óvatosan visszaballagott a tanya elé, és letelepedett a küszöbre. De most nem aludt ám! Ő, a Hétalvó Puttonyocska, még a szemét sem hunyta le reggelig. Mind csak öregapót meg öreganyót várta.
Hogy gyorsabban múljék az idő, elkezdte a csillagokat számlálni. Előbb a nagyját, a fényesebbjét, aztán sorba az apraját. Mire az utolsót is számba vette, a pislákoló hajnalcsillagot, addigra éppen megvirradt.
Nemsokára megérkezett apóka, anyóka is.
Hát alighogy kiléptek a sövénykerítés mögül, öreganyó összecsapta a kezét.
– Nem megmondtam, hogy azt a mihasznát ne a küszöbre rakd!
– Nem is oda raktam én, hanem a lukas csatorna alá – dörmögte öregapó.
– Akkor talán magamagától sétált ide-oda? – dohogott öreganyó.
– Az bizony meglehet – hagyta rá öregapó.
S már lépett is közelebb.
De akkor elállt a szeme-szája…
– Szedve a puttony, anyjuk! – kiáltott. – Rakásig rakva tele van!
– Mit beszél kend?… – ámuldozott öreganyó. – Hát ezt ki tette velünk?
– Azt én nem tudom – mosolygott apóka. – De gyanítom, hogy Puttonyocska volt. És milyen okos Puttonyocska! Azért állt a küszöbre, hogy rá ne csöpögjön az esővíz a szőlőre!
Azzal fölemelte Puttonyocskát, megsimogatta, bevitte a présházba, s a finom, töppedt fürtöket mindjárt kipréselte. Éppen egy hordócska mézédes must lett belőle.
– Aszúbornak éppen jó lesz! – vidámodott öregapó kedve. – Meglásd, anyjuk, ha ebből iszunk, sose halunk meg!
És hogy Puttonyocska se panaszkodjék, visszarakta őt is a kád mögé, a szalmaszagú, venyigeillatú kuckójába.
A présházra pedig nagy-nagy csöndesség borult megint. Az elárvult dombok között szél kószált, csak egy-egy elsárgult szőlőlevél hullott le a földre hangtalanul.
Így aztán Puttonyocska se tehetett mást: boldogan lehunyta a szemét és aludt, aludt, aludt. (Mivelhogy – s ez tudnivaló – aludni mindennél jobban szeretett.)
A rét alatti rét mögött, a domb mögötti domb alatt élt egyszer egy fazekas.
Volt ennek a fazekasnak egy takaros kis háza meg egy piros arcú, gömbölyű felesége. Mint a juharfán a galambok, úgy éltek kettecskén, olyan boldogan.
Az asszony a konyhán sürgött-forgott, az ember meg a ház végiben, a kicsi műhelyben. Ott formázta, simítgatta a szebbnél szebb csuprokat, karcsú bokályokat, hasas köcsögöket. Ha piros mázas kellett – csinált piros mázast. Ha füles fazék kellett, csinált füles fazekat. Mindenkinek azt, amire szüksége volt. Nem is szűkölködtek soha életükben. Még a folyón túlról is fölkeresték őket, ki szekéren, ki gyalogszerrel, s vitték a portékát, no meg a jóhírét az öreg gölöncsérnek.
Mert azt se hallgassuk el, hogy ami kikerült a keze alól, azon máknyi hibát nem talált senki emberfia. De nem is raktak bele akármit az égetőkemencébe, csak azt, amire mindketten jólélekkel mondhatták:
– No, anyjuk, no, apjuk, ez nem csempe cserepecske, se nem ócska csuprocska – ragyog ez, mint a napocska!
És ha mégis csámpásra sikeredett egyik-másik, nagy baj akkor sem történt, mert rajta volt a szemük, és mindjárt így dörmögtek:
– No, anyjuk, no, apjuk, nem cserép ez, nem csuprocska, csúfabb az, mint a rocska – hajítsuk csak menten sutba!
Így aztán mindig tudták, melyik lett csúnya, melyik szép, melyik repedt, melyik ép – és soha semmi hiba nem volt.
S lám, egy nap mégis nagy galiba történt.
A gömbölyű kis asszony beállított a műhelybe, és így szólt:
– Hallod-e te apjuk, ez a pákosztos macska összetörte a legszebb tejesköcsögömet. Csinálj nékem egy újat, de akkurát olyat, mint a régi volt.
– Meglesz, anyjuk, meglesz, akkurát olyan lesz, csak még annál is szebb – mondta a fazekas.
És máris forgatni kezdte a kicsi fakorongot.
Reácsapta az agyagot és gyúrta, formázta nagy szakértelemmel: hüvelykujjával belül, tenyerével kívül, annak rendje-módja szerint.
Szépen haladt a munka, még pipára is gyújtott közben. Hanem úgy belefeledkezett a köcsögcsinálásba, hogy a pipája kialudt, s csak szortyogott az istenadta, de füstöt nem eresztett.
Elkezdte hát a gyújtót keresni.
Nadrágzsebben, kabátzsebben, lajbizsebben – de sehol nem találta.
– Hol vagy hát, ha sehol se vagy? – fakadt ki végül mérgesen.
És felállt, hogy akár a bótból is, de valahonnét előkeríti a gyújtót.
Hanem csak ezt ne tette volna!
Alig lépett kettőt, máris megtorpant a lába, fölmeredt a szeme, mint aki manót lát gatyában.
De ő még annál is különbet látott.
A kicsi fakorong, melyet az imént még ő maga hajtott, most egyes-egyedül pörögni-búgni kezdett. S ha még csak ennyi – üsse kő! De rajta a köcsög, az is úgy pörgött eszeveszetten, mintha szélvész bújt volna belé. Megpuffadt a hasa, megnyúlt a nyaka és csak nőtt, csak nőtt, csak nőtt – hajszál híja, hogy a mennyezetet ki nem ütötte.
– Hé, te, hé! Megállj, a házat összedöntöd! – kiáltott a fazekas, azaz csak hitte, hogy kiált, mert ijedtében szólni sem tudott.
És a köcsög csakugyan megállt.
De nem hasonlított már se köcsögre, se csuporra, se fazékra, semmire – csak éppen nagy volt, rettentően nagy, és úgy villogott-ragyogott, mint egy érett tök.
– Vigyen ördög, tartson pokol, te aztán jól kinőttél a gazdád markából! – csóválta fejét az öreg. – Ha meglát az asszony, tudom, nem dicsér meg.
Hát abba bizony belérekedt a lélegzet a bösztöhő cserép láttán.
– Jaj nekem, teremtőm! – rémüldözött. – Ezt mind kend csinálta?
– Dehogyis csináltam – kesergett a fazekas. – Magától lett ilyen. Én csak a lajbizsebbe nyúltam bele gyújtót keresni.
– Jaj, jaj, jaj, bár sose nyúlt volna bele. Most aztán mihez kezdek evvel? Hisz ez se nem fazék, se nem csupor, se nem köcsög, se nem tál – csak tudnám, hogy micsoda?
Éppen jókor kérdezte, mert nyafka hangon megszólalt a cserép:
– Miért legyek én fazék vagy köcsög? Miért legyek olyan, mint a többiek? Én ilyen vagyok, mert ilyen akartam lenni.
De a kicsi asszony nem hagyta feliben a szót, nyomban pörölni kezdett.
– Azt látjuk, hogy milyen lettél, inkább azt mondanád meg, mire lehet használni téged.
– Engem? Semmire! – jött a hetyke válasz. – Engem majd csodálnak az emberek, hogy milyen szép vagyok, milyen nagy vagyok. Én a Cserepek Királykisasszonya vagyok!
Azzal pördült egyet, és sértetten még egy arasznyit nőtt.
– Jaj, ne berzenkedj vele anyjuk! – ijedt meg az öreg. – Képes ez még a falat is meglékelni, amilyen büszke forma. Inkább azt találd ki: mit cselekedjünk vele?
Hamarjában ki is sütötték, hogy legjobb lesz, ha mielőbb elviszik a vásárba, a többi portékával együtt. Megfordul ott sokféle népség, hátha megtetszik valakinek. Ha nem pénzért, hát ingyen – csak kint legyen a házból.
Úgy is lett. Mikor eljött a vásár napja, már hajnalban nekiláttak a készülődésnek. A szekeret puhára tömték szalmával, óvatosan ráfektették a Cserép-Királykisasszonyt, köribe meg az apróbb edényeket; még a kaskába is jutott belőlük.
Aztán napkeltével útnak indultak.
A két fürge lovacska vidáman lépte a nagyot, s még fel se száradt a harmat, mikor megérkeztek a folyó túlsó partjára. S akkor már helyben is voltak, mert az árusok ott szoktak sátrat verni, egy zöldellő nagy réten, minden holdújságkor.
Voltak ott csizmadiák, takácsok, kovácsok, bognárok, szíjgyártók, papucsosok, kötelesek, kosárfonók, bűvészek, csepűrágók – s ki tudja, kik még, tengernyi sok jóravaló-tűzrevaló ember.
A fazekas meg a felesége egy sudár nyárfa alatt telepedtek le.
Szép sorba kirakták a köcsögöket, bokályokat, füles fazekakat a fűre, a Cserép-Királykisasszonyt meg a fa mellé állították. És vártak. Várták, hogy mi lesz.
Hát lett is olyan csődület egykettőre, hogy még a komédiások is megirigyelték. Mindenki a behemót cserepet akarta látni – csak éppen megvenni nem akarta senki. A sok kicsi edény mind egy szálig elkelt, de a Cserép-Királykisasszonynak nem akadt gazdája.
Csak nézték, mustrálgatták, hogy lám, miféle kakukkfiók ez, miféle fészekaljból költ ki?
S akkor még jó is, ha csak ennyit szóltak, mert akadt olyan is, aki nem ilyen csínján beretvált a nyelvével. Hanem csipkedték, gúnyolták az öreget, hogy így meg úgy, ez ám a gölöncsér! van neki cserepe égig érő, nincsen vége, nincsen hossza, olyan mint a gúnár nyaka, vastag mint a hordó hasa, nem is pénzért, ingyen adja!
S ez így ment álló nap. Mindenki csak őket nevette.
Egészen addig, míg meg nem mérgelődött a fazekas, és dörmögni nem kezdett:
– Ládd-e, anyjuk, mi sok baj van ezzel a rusnya cseréppel! Mind csak engem csúfolnak, engem böcsmélnek miatta. Mintha bizony én tehetnék arról, hogy ilyennek sikeredett. Ő akart ilyen lenni, hát kínálgassa magát. Én nem kínálgatom.
De a cserép nem szólt egy mukkot se. Kényesen, büszkén hallgatott.
A fazekas épp indulni akart már, hogy a lovakat befogja, a cókmókot felrakja – mikor egyszerre éktelen kiabálás ütötte meg a fülét. Hát amint jobban odanéz, látja ám, hogy egy szamaras ember közeledik feléjük, borosflaskával a kezében. Arca olyan volt, mint a darázsfészek, orra mint a megveresedett uborka – és folyvást ezt kiabálta:
|
Az asszonynak egyszeribe földerült az arca.
– No, ha ez se veszi meg a cserepünket, akkor maga Belzebub se!
És mindjárt elibe is állt a szamaras embernek, mondván:
– Adjon isten jó napot! Részeg kend vagy józan?
– Én mind a kettő! – hangzott a becsületes válasz.
– Hát akkor látja, ugye, ezt a ménkű cserepet itt?
A zsibárus odanézett, s olyat csuklott, hogy a kalapja is csáléra billent.
– Hijnye a kirelejzumát! – szólt szemmeresztve. – Ebbe aztán sok bor beleférne!
– Hát ez a cserép eladó! – mondta az asszony. – Egy peták nem sok, annyi az ára.
– Kend mondta, úgy legyen! – kurjantott a zsibárus, és kezét nyújtotta. – Csak még megtöltetem ezt a flaskát, aztán megkötjük a vásárt.
Előbb azonban a szamarát kötötte ki a fához, a Cserép-Királykisasszony mellé. Ezt biztonság okából cselekedte. Gondolta, ahol majd óbégat a szamár, oda menten visszatalál.
S azzal eldülöngélt.
De biza nem jött vissza se mindjárt, se hamar, még egy óra múlva sem, pedig már a sátrakat is mind lebontották, és az első csillag is fönt világolt.
Az asszony hiába noszogatta a csacsit, az nem volt hajlandó megszólalni. A fazekas végül is elunta a várakozást.
– No, anyjuk – dörmögte –, nincs nekünk szerencsénk. Még ez a boroshordó is lóvátett minket. Én nem várok tovább. Egy peták úgyse pénz, gyere, hagyjuk itt ezt a szörnyűséget. Éljen meg a maga szépségiből.
S mivel ennél okosabbat az asszony se tudott kitalálni, szekérre ültek, és elindultak haza.
A szamár meg a Cserép-Királykisasszony pedig ott maradtak a fa alatt, egyedül.
Ám a békesség nem tartott soká.
Kis idő múltával a szamár ugyancsak nyugtalankodni kezdett, és akkorát óbégatott, hogy még a szél is felébredt, s halkan dudorászva foltozgatni kezdte magát.
No hiszen, több se kellett a Cserép-Királykisasszonynak!
Nyafli hangon azonnal ráripakodott a szegény szamárra:
– Nem tudsz halkabban kiabálni? Csúf a hangod, csúf a képed, jobb lesz, ha továbbállsz innét.
A szamár elcsodálkozott, és csapintott egyet a bojtos farkával.
– Csúf a hangom? Csúf a képem? S ezt éppen te mondod nékem? Ki vagy te, aki így fönt hordod az orrod?
– Ilyen butát is csak egy szamár kérdezhet! – nyafogta a cserép. – Hát nem látod, milyen nagy vagyok, hogy mindenkinél szebb vagyok? Én a Cserepek Királykisasszonya vagyok!
A szamár cseppet sem hatódott meg, hanem így szólt:
– Hogy szép vagy-e, nem tudom, hogy királynő-e, azt se. De hogy hozzád dörzsöljem a hátam, arra talán jó leszel.
És máris a cserép mellé farolt, hogy azt tegye, amit mondott.
De alig érintette meg a Cserép-Királykisasszonyt, az menten feldőlt, a fűre zuhant, mint egy zsák, s amilyen nagy volt, olyan kicsi lett most: ezer darabra tört.
Még arra sem volt jó, hogy egy szamár hozzádörgölőddzék.
Csak az a szegény öregasszony vette mégis hasznát, aki arra jártában fölszedett egy darabot belőle, hazavitte, földbe ásta – és azóta is kiskacsák isznak belőle.
A zsibárus pedig, hát ő még a mai napig sem tudja, hogy álmodott-e vagy igazat látott, örüljön-e vagy bosszankodjék, hogy megmaradt az egy petákja.
Hiszitek, nem hiszitek – kimentem egyszer egy nagy-nagy erdőbe, amelyikben egyetlen fa se volt.
Ennek a nagy-nagy kerek erdőnek a legkisebb sarkocskájában három szalmaszálból akkora tüzet raktam, hogy egyszeribe nappali világosság támadt.
Igen ám, csak én aludni szerettem volna – s ki fia tud világoson aludni?
Fogtam magam, elballagtam a kiszáradt patakhoz, a lyukas kalapomat csurig megmerítettem, és a hordónyi sok vizet a tűzre zuhintottam.
Na, elaludt a tűz. S akkor én is lefeküdtem.
De ki fia tudna párna nélkül aludni? Én bizony nem tudtam. Azt mondtam hát a Fakó lovamnak, hogy: „Cic! Cic! Ide gyere!” S az oda is jött menten, én meg a fejem alá raktam párnának. A Fakót. A nyerget meg kipányváztam.
És horkoltam, horkoltam reggelig, pedig le se hunytam a szemem.
Hát amint reggel felébredek: uccu, Fakó, hol a nyereg?! Talán megették az egerek? Nem találom egyiket se. Belenézek a jobb zsebembe: semmi. Belenézek a bal zsebembe: semmi.
Végre aztán belenéztem a lyukas kalapomba – s mit látok!
Ott aludt a Fakó nyergestül-mindenestül, még a patkója is ezüst volt. Örömömben akkorát rikkantottam, hogy még a saját hangomat se hallottam meg.
De meghallotta egy kicsi madár – azt hiszem, mókus volt –, és ijedtében úgy elkezdett futni, hogy mindjárt feldöntötte a legelső csipkebokrot.
Hej, ez volt ám csak mulatság!
Úgy hullott a csipkebokorról a dió, hogy majd agyonvert a mogyoró.
Akkor odajött egy vén banya, és rám kiabált:
– Mit csinálsz, te istenadta Pistája? Mit ásod azt a répát, retket, csicsókát? Hiszen nem neked ültettem az ugorkát!
És rettenetes mérgiben felkapott egy tököt, hozzám vágott egy dinnyét, majd eltörte a lábam, pedig a fejem találta.
Ezt már aztán én is megsokalltam. Hátamra kaptam a Fakót, felpattantam a nyeregre, és meg se álltam a Tiszáig.
Ott mindjárt találtam egy embert, aki nagy, teli iszákból sorba eregette vissza a vízbe a halat.
Kérdem tőle: mit csinál? Azt mondja, halászik, lakodalom készül náluk, nincsen mit egyenek, hát majd esznek halat.
Ez éppen kapóra jött nekem, úgyis nagyon éhes voltam – meghívattam magam a lakodalomba.
Mikor már egy hal se volt az iszákban, mondom az embernek:
– Most már eleget halászott, főzhetjük a paprikást!
– Igen ám – mondja ő –, de előbb át kell mennünk a Tiszán.
Jaj, jaj, de hogyan, mikor egyőnk se tud úszni!
Ezt is kiokoskodtam: volt a zsebemben egy dió, azt kétfelé vettem. Egyik volt a hajó, a másik az evező. Úgy áteveztünk a Tiszán, hogy csupa por lett a lábunk. Még a Fakó lovam aranypatkója is sáros lett a térdig érő hótól.
Aztán szerencsésen megérkeztünk. A Tisza partján volt egy ház, ott sütötték-főzték a hurkát, ott ülték a lakodalmat. A menyasszonyt Jancsinak hívták, a vőlegényt Juliskának. Három napig állt a bál, és olyan temérdek töltött káposztát ettünk, hogy még most is csikarja a hasamat a tökmag!
Végezetül felszántottuk a Tiszát, vetettünk bele lúdfüvet, nyúlfüvet, fenkövet, s mire megjött a tél, termett is az három kéve bidres-bodros, cikkes-cakkos, salamánkos pogácsát!
Így volt, nem másképp!
Aki a mesét egy hallásból ugyanígy elmondja, ügyesebb, mint én.
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kerek erdő, s benne annyi temérdek fa, mint pihe a dunyhában, csak még annál is több eggyel.
Ebben az erdőben élt Kip és Kop, a két harkálycsemete. Rettentő büszke volt mind a kettő, s még ingyen sem repültek olyan fára, ahol más is ült. Ha meg őmelléjük merészkedett valaki, azt mindjárt elkergették, mintha a kerek erdő minden fája az ő kényükre nevekedett volna.
Hogy, hogy nem, egyszer egy kicsi vörösbegy éppen arra a jegenyefára szállt, amelyiken Kip és Kop koma ült.
Szegényke nem akart egyebet, csak hintázni, fütyörészni kicsit, meg a begyét melengetni a napon.
De még ki sem fújhatta magát, épp csak a csőrét reszelgette, a tollát borzolgatta, Kip koma máris észrevette.
Nyomban odarepültek a gyanútlan apróság mellé, az egyik jobbról, a másik balról, és rettentő szigorúan ráripakodtak:
– Vörösbegy vagy?
– Az volnék… – rebegte szegény.
– A mi jegenyefánkra ültél, tudod-e?
– Nem tudtam… – hebegte szegény.
– Bennünket a sasmadár is elkerül, hallod-e?
– Nem hallottam még… – csipogta szegény.
– Hát akkor most tudd meg, és többet ne lássunk itt!
– Igenis… – sóhajtotta szegény.
S ijedtében olyan picire gömbölyödött, mint egy ökörszem.
Aztán huss! – egy óvatlan pillanatban elrepült.
A két harkály elégedetten fenegette a csőrét.
– Láttad, hogy megijedt tőlem? – hősködött Kip koma.
– Talán inkább éntőlem! – fortyant fel Kop koma.
Ezen úgy elkezdtek veszekedni, mintha fövő kása bugyogott volna bennük.
De hiába, egyik sem akart megijedni a másiktól.
Utoljára is abban állapodtak meg, hogy mind a ketten rettenetes félelmetes vitézek – ez okból okosabb, ha békén hagyják egymást.
Miután így elosztották maguk között a vitézi bátorságot, peckesen hazavonultak az odújukba, hogy aludjanak egy jót. Aminek éppen ideje is volt, mert a nap laposakat pislogott már, s egyszer csak ki is hunyt, mint az elkoppintott gyertya.
A két csemete másnapig hortyogott megállás nélkül, két nagybőgő sem húzhatta volna szebben.
De nemcsak hortyogtak ám, hanem álmodtak is.
Akkora vörösbeggyel küzdött meg mindegyikük, hogy olyat csak kigondolni lehet. Nagyobbak voltak azok még a sasnál is. De a hortyogó komák nem hagyták magukat: úgy megaprították a két vörösbegyet, hogy pihényi nyomuk se maradt…
De bezzeg maradt egyéb nyoma a viaskodásnak!
Álmukban ugyanis egymást csupálták tönkre, minden ízük sajgott, s a tolluk úgy borzaskodott, mint a szélhányta boglya. Ráadásul Kopnak a kobakja virított kopaszon, Kipnek a farka fogyott meg, akár egy rossz seprű.
Szólni azonban egyik sem szólt a dicső viadalról. Bölcsen úgy tettek, mintha mi sem történt volna.
És nekiláttak, hogy megkezdjék a napot.
Rövid keresgélés után kiválasztottak maguknak egy szemrevaló vadkörtefát. A fa öreg is volt, korhadt is volt – s ők éppen ilyenre vágytak. Úgy gondolták, ott az árnyékban majd szépen, kényelmesen végigkopogtatják az elaggott ágakat.
De csakhamar a szemük kopogott inkább, nem a csőrük. Olyan hitvány fa volt, hogy nem egy valamirevaló, de még egy nyiszlett féreg sem akadt benne.
Vagy már mind kipusztította valaki? De kicsoda? Ki merészelt az ő vadkörtefájukra szállni?!
Amint tanakodtak ezen, hirtelen megzörrent fölöttük a lomb, és egy csipetnyi száraz gally éppen Kop koma kopasz kobakjára pottyant.
Rögtön odapörköltek a szemükkel.
– Látsz valamit? – kérdezte Kip koma.
– Idegent látok! – suttogta Kop koma.
– Miféle idegent?
– Vörös, mint a galagonya!
A két koma elkomorult.
Úgy!
Hát megint csak ő az, megint a vörösbegy. Az jár a nyomukban, az tolvajkodik. No de most nem menekül!
S mint a villám, odarepültek melléje.
A vörösbegy rémületében még a szemét is lehunyta. Hajjaj, mi lesz ebből! Most tollastul-csőröstül szétmarcangolják. Többet nem látja a napot, nem iszik harmatot, de még a párjának se füttyögethet többé. Most meg kell halni, csúful, semmiért. Az erdő nélküle virrad meg, neki mindig csak éjszaka lesz.
Bizony, ilyen szomorúakat gondolt. És még gondolt volna egyebet is, de a szeme egyszer csak oda járt a két fenekedő csemetére. Hát uramfia, alig ismert rájuk! Körbe-körös-körül olyanok voltak, mintha tüskebozótban fésülködtek volna.
A vörösbegynek mindjárt földerült a képe: de hisz akkor megcsupálta őkelméket valaki!
S egyszeribe az ő bátorsága is visszatért. Ha más csőrrel – ő majd ésszel!
És várakozón a két komára pislantott.
Azok pedig tovább pufogtak.
– A mi vadkörtefánkra szálltál, tudod-e?
– Nem tudtam… – csipogta.
– Hát akkor most úgy készülj, hogy tönkrekaszabolunk!
– Igenis… – sóhajtotta. És nyugodtan tovább ült az ágon.
Kip és Kop dühösen meredt rá. Ez már aztán sok! Még csak nem is retteg, nem is citerázik?! Legalább menekülni próbálna!
A vörösbegy azonban egyebet gondolt ki.
Így szólt: – Mielőtt lekaszabolnátok, egy utolsót hadd kérjek.
– Ki vele! Mit akarsz?
– A páromat szeretném utoljára látni… – szipogta szelíden.
A két koma egymásra nézett.
Hát ez csakugyan váratlan kívánság! Még csak nem is az életéért könyörög, hanem mindjárt búcsúzkodni akar. Ám jó. Ha így akarja, legyen. Hadd tudja meg a párja is, mire jut az olyan, aki velük mer ujjat húzni:
S mogorván így dörmögtek.
– Aztán hol kószál ilyenkor a párod?
– A patakon túl, a füzesben, ilyenkor ott szunyókál.
– Hát jó. Majd idehívom – mondta Kip koma, és elrepült.
A komája meg ott maradt.
A vörösbegy türelemmel várakozott kicsinykét, aztán teleszívta a begyét, és szívszaggató sóhajtásba kezdett.
A koma hallgatta, hallgatta egy darabig, de csakhamar elunta és ráförmedt: – Mit óbégatsz, hé! Nem vagy te varjú!
– Jaj, jaj, óbégatnál te is, ha más enné meg, nem te… Pedig én is szívesen megettem volna…
Kopnak a szeme gúvadt ki, úgy meglepődött.
Mit beszél ez? Mit makog? Tán csak nem valami jóféle csemegét zsákmányolt?
S már készült is neki a vallatásnak.
De hát nem kellett erősködnie, mondta a vörösbegy magától is, kísérteties hangon.
– Én már úgysem jutok oda, hát elmondom neked. A Vörös Fenyőfában, harmadik napja, egy rettentő nagy hernyó kaparász. Ahol mohos a fa kérge, ott kalapáld, akkor egykettőre rátalálsz.
Kopnak elég volt ennyi. Menten megfeledkezett a kaszabolásról, csak enni akart, de rögtön. Egyes-egyedül megenni a rengeteg nagy hernyót.
Gyorsan ráparancsolt a vörösbegyre:
– Ide süss, te! Ha jót akarsz, erről senkinek egy szót se, még a komámnak se! Megértetted? Akkor számíthatsz rám.
De hogy miként s hogyan, azt már nem mondta, mert dil-dul, máris ott termett Kip koma.
Csakúgy pukkadozott a méregtől.
– Becsaptál, gazember, becsaptál! Ott jártam, kerestem, sehol se találtam. Még a párod se kíváncsi rád. Szólsz-e még valamit?
Hát ő ugyan nem, de Kop koma annál inkább szólni kívánt.
– Én azt mondom – jámborkodott ravaszul –, mégiscsak tegyünk a kedvére, hiszen megígértük. De most majd én megyek a tekergő után, te csak őrizd addig.
S nem várt semeddig, hanem elrepült nagy csattogással – egyenest a Vörös Fenyőfához.
A vörösbegy pedig kuncogott magában, mert ő éppen ezt akarta. Aztán csak úgy, mint előbb, várakozott kicsit, és megint rázendített a keserves sóhajtozásra.
– Jaj, jaj, de nagy kár… Jaj, jaj, de rettentő nagy kár…
Kip koma nem volt rest, ő is rámordult dühösen.
– Elhallgass, mert megkoppintlak. Micsoda kár, azt mondd!
– Hát az, hogy más eszi meg, nem én…
– Micsodát?
– Hát a hernyót… A Vörös Fenyőfában.
– Hát abban van?
– De még mekkora… őszig elélhetnél rajta! Csak mindig ott kalapáld, ahol csepp moha sincs a fán, akkor egykettőre rátalálsz.
Kip koma még a komáján is túltett a jószívűségben.
– Ha kedves az életed – suttogta –, tartsd a szád, senkinek egy szót se, még a komámnak se! Megértetted? Akkor megkegyelmezek. Mehetsz máris!
Azzal uccu hopp! azon nyomban útra kelt – ment ő is egyenest a Vörös Fenyőfához.
A vörösbegy csak erre várt. Táncra perdült, ugrált, füttyögött örömében, csepp híja, hogy a fáról le nem bukfencezett. Ami ugyan nem lett volna hiba, mert a fa alatt egy kökénybokor rezgett, a bokorban pedig az ő édes párja ébredezett. Csaptak is mindjárt olyan örvendezést, hogy a könnyük kicsordult. Aztán mikor kimulatták magukat, felröppentek, s usgyi, meg sem álltak a Vörös Fenyőfáig.
Hát ott bizony már javában folyt a munka!
A két koma – mit se tudva egymásról – úgy kopácsolt, hogy öröm volt nézni. A fa mohos felit Kip koma vésegette, túlfelől Kop koma cselekedte ugyanezt. Az egyik eminnen vájt lyukat, a másik amonnan, s mindegyik szentül hitte, hogy a hernyót hallja kaparászni.
Úgy, ahogy a vörösbegy kitervelte!
Sőt, már annyira voltak, hogy éppen csak a farkuk verdesett ki a fából, amivel a forgácsot hányták kifele. S méghozzá milyen szaporán! Mintha nem is fapikkelyeket, hanem darazsakat söprűztek volna.
Egyszer aztán mind a ketten megálltak szusszanni. Az egyik túlfelől, a másik innenfelől, mindegyik a maga lyukjában.
Olyan csönd lett a fában, mintha szú se járna benne.
– Lapulj csak, lapulj, beste féreg! – gondolták a komák. Innét nem szabadulsz!
És utoljára még egy irgalmatlant odasóztak a csőrükkel, ahol a hernyót gyanították.
Lett is olyan recsegés-ropogás, mintha ég szakadna. Pedig nem történt egyéb, csak annyi, hogy addig fúrtak, addig vésték a fát, míg a két lyuk végiben összetalálkoztak – s ott vitézül egymást kólintották főbe…
Nosza, nekiláttak mindjárt a dühödt vagdalkozásnak. Csíptek, szúrtak, kaszaboltak, mint két megkergült szélkelep. Végezetül még egymás csőrébe is belecsimpaszkodtak – de akkor már üvöltött mindkettő.
Megrökönyödve bámultak egymásra.
Kip koma nem mondott semmit se, Kop koma nem mondott még annyit se.
Szép csendesen megfordultak, az egyik jobbra repült, a másik balra – úgy elkotródtak az erdőből, hogy senki többet nem is látta őket.
A vörösbegy meg a párja azóta is ott élnek a Vörös Fenyőfában, oda raktak fészket, a két odúba. Ha esik, ha fúj, bent a jó melegben egymás mellé bújnak – ha meg kisüt a nap, kedvükre hancúroznak.
Élt egyszer két atyafi, az egyiket Péternek hívták, a másikat Pálnak. Mindegyiküknek volt földje, háza, csupán békességük nem volt, mert folyton veszekedtek. Egyszer úgy eltángálták egymást, hogy még fölkelni se tudtak a szederfa alól, ahová ledőltek. Estig ott nyöszörögtek. Ez meg éppen kapóra jött egy csavargónak, aki véletlenül arra járt. Amíg a két atyafi a fa alatt hevert, belopódzott az udvarukra, s az egyiküknek a szekerét lopta el, másikuknak az ökrét. Így Pálnak ökre maradt csak, Péternek meg szekere.
De azért nem estek kétségbe. Másnap – csakúgy, mint máskor – korán fölkeltek, és elindultak a határba. Mivel egyfelé volt az útjuk, csakhamar összetalálkoztak. De hogyan! Pál az ökre mögött botladozott, kezében a járomrúddal, Péter meg lógó nyelvvel a szekerét vonszolta. Amikor meglátták egymást, mindegyikük azt hitte, hogy a másik bolondult meg. De nem szólt egyikük se, mentek tovább.
Csakhogy a földjük is egymás mellett feküdt a határban, egy patak választotta el őket. A patak egyik oldalán vadkörtefa állott, a másik oldalán vadalmafa. Ide a szekeret szokta állítani Péter, oda az ökröt szokta kikötni Pál.
Egy alkalommal aztán merészet gondolt az ökör, belegázolt a patakba, átsétált a Péter szekeréhez, és odaállt a járomrúd mellé! Az atyafiak mindjárt abbahagyták a kapálást, úgy meglepődtek. S mindegyikük ugyanarra gondolt: hogy talán nem is olyan szamár ez az ökör!
S akkor azt mondta Pál:
– Hallod-e, komám, ha már ilyen szépen összeboronált bennünket ez az ökör, kössünk békét. Én adom az ökröt, te adod a szekeret, így talán jobban boldogulunk.
Az ajánlat Péternek is tetszett, s mindjárt egymás tenyerébe csaptak. Szent volt a béke. Sőt hazafelé már azon tanakodtak, hogy mihez is kezdjenek most már, amiből meggazdagodhatnának. Azt sütötték ki, hogy valami nagyon finomat ültetnek, s ha megérik, eladják a városban.
Péter azt mondta:
– Ültessünk pityókát!
Pál azt mondta:
– Ültessünk csicsókát!
Már-már úgy látszott, hogy ezen újra összekapnak, de a végén mégiscsak megegyeztek, hogy a csicsóka jobb lesz, mint a pityóka.
De hát hol volt az még! Azt előbb el kellett ültetni. Na, elültették. De annak még meg is kellett érni! Na, megérett. De még a földből is ki kellett szedni! Kiszedték. S amikor minden megvolt, fölrakták a szekérre a rengeteg csicsókát, és elindultak a városba.
Igen ám, de a városnak két kapuja volt, egy vörös meg egy fekete. A fekete kapu éjszaka volt nyitva, a vörös pedig nappal. De erről a két atyafi mit se tudott, s véletlenül éppen a fekete kapuhoz kocogtak. Ott persze hiába dörömböltek, nem engedték be őket, hiszen nappal volt.
– Haj, haj ! – sóhajtoztak. – Most aztán mehetünk a másik kapuhoz, az pedig messze van ám!
– Csak tudnám, hogy milyen messze! – mondogatta Péter.
– Azt bizony jó volna tudni – bólogatott Pál.
S elhatározták, hogy egy csapásra ennek is a végére járnak. Mégpedig úgy, hogy megszámolják, hányat fordul a kerék, amíg a másik kapuhoz érnek. S hogy tévedés ne legyen, Péter majd az első kereket tartja szemmel, Pál meg a hátsót.
Már félúton járhattak, mikor Pál kíváncsian kiszólt a saroglyából:
– Hányat számoltál, koma?
– Tizenkétszer ezret meg még valamennyit – mondta Péter.
– És te?
– Én bizony csak tízszer ezret meg még valamennyit – monda Pál.
– Akkor pedig valamelyikünk nem jól számolt – vakarta a fejét Péter.
S azt találták ki, hogy helyet cserélnek. Péter ment a hátsó kerékhez, Pál meg az elsőhöz – és megint visszakocogtak a fekete kapuhoz. De így se volt szerencséjük, most is csak kétféleképpen számoltak. És mindegyik a magáéra esküdött. Így járták az utat ide-oda, csak számoltak, vitatkoztak, s már dél is elmúlt, de még mindig számoltak.
Akkor arra jött egy másik ökrös szekér, éppen a vörös kapu felől. Egy pipás ember ült rajta. Megkérdezte a két atyafit, hogy mit számolnak olyan nagyon, s azok megmondták. A pipás ember egy jót nevetett.
– Bolondok vagytok, halljátok! Hiszen az első kerék kisebb, mint a hátsó, hát persze hogy szaporábban fordul!
A két atyafinak tátva maradt a szája. Bizony, erre nem gondoltak. De a nagyobb baj az volt, hogy közben a vásárról is megfeledkeztek, s mire odaértek, már senkit se találtak ott. Így aztán egyetlen szem csicsókát sem adtak el, mindet hazavitték, nem gazdagodtak meg. S bánatukban egész télen csicsókát ettek.
Vége a délelőttnek – dél van. A mi nevesincs falunkban úgy mondják: fahegyen áll a nap. Még a zenészek is árnyékba húzódnak ilyenkor, s mielőtt a finom ebéd után szundítanának egyet, megfontolt szavakat raknak egymás mellé, hogy a hosszú délutánra bőven maradjon álmodnivaló…
A hajdanvaló ántivilágban volt egy kicsi falu, ahol csupa szegény ember lakott. De a sok között is akadt egy legszegényebb; azazhogy nem is egy, hanem kettő, mert az embernek felesége is volt. Éppen csak gyerekük nem született egy se.
Viskójuk ajtaján, apróka ablakán foltozott volt az üveg, sár tapasztotta. Hiába sütött odakint a nap, sovány sugaracska lett, mire a szobába bejutott. Ott meg úgy elhervadt, mint sziken a virág.
De a többi viskó sem volt sokkal fényesebb, alszegen-fölszegen mind egyforma volt. Mindegyikbe betolvajkodott a szél a porló vályogfalakon.
Csak egy portán nem tudott se szél, se fagy erőt venni. Az pedig az uraság kastélya volt. Annak bezzeg nem hibázott egyetlen szöglete sem. Meg is volt mindene a gazdájának, ami csak kellett.
A többi között egy derék nagy erdeje volt a falu határában. Arra úgy vigyázott, mint a szeme világára. Legszívesebben még a szelet is megregulázta volna, hogy ne tördelje benne az ágakat. A fák kérgére pedig rávésette a címerét – egy villára tűzött libacombot –, hogy aki arra jár fejszével, jól gondolja meg, mielőtt egyet is suhint.
Történt egyszer, télvíz idején, hogy az uraság befogatott a szánkójába, és kiment az erdőre vadászni. No meg, hogy körülnézzen kicsit, akad-e vakmerő, aki lopni merészeli a fát? De nem talált sehol senkit. Csak a címeres szálfákat, amint zúgatta őket a szél.
Egyszer mégis fönnakadt a szeme.
Észrevett egy magános fácskát, amelyikről hiányzott a címere!
Nosza, ugratta mindjárt a nagy bajuszú kocsist, hogy pótolja azonnal a rettentő mulasztást.
– Eredj – kiáltotta –, vésd meg a kérgét! Hadd lássa a világ, hogy az is az enyém!
A kocsis pattant szó nélkül, bicskát ragadott, és egy olyan kívánatos libacombot kanyarított a fára, hogy legszívesebben csontig rágta volna.
Mondta is röhögve az uraságnak:
– A nyáluk fog csorogni, uram, a nyáluk, ha meglátják, olyan gyönyörű lett!
Az uraság ki se látszott a sok prém meg bunda alól, csak a nagy vörös orra. Avval fintorgott kegyesen, hogy jól van, helyesen van.
Aztán máris tovaszáguldottak.
No, egy kis időre csönd lett az erdőn, csak a cinkék poroztatták a befújt bokrokat, a jég riant a patakon, mintha tündér sikoltana.
De még elő sem bújhatott a tündér, már egy másik szánkó tűnt fel – senki másé, mint a szegényemberé.
Csakhogy ő nem száguldott ám, hanem baktatott óvatosan. Riadozva lesett előre-hátra, mintha attól félne, hogy a fák mögül hirtelen rádörren valaki.
Pedig még semmit sem vétett; csak szándékozott szegény. Annyicska fájuk sem volt odahaza, amennyivel egy sánta asztal lábát megtámaszthatták volna. Mindent eltüzeltek a kegyetlen hidegben. Utoljára a favágító tuskót is fölhasogatták. De már annak is vége volt, az is hamuvá lett.
Így szánta rá magát, hogy kibátorkodik az erdőre.
Előbb csak gallyat szedegetett, hullott ágat a jeges hó alól, de csakhamar mind a tíz körme kékre fagyott, a kedve is nagyon lankadozott.
Míg csak meg nem pillantotta a magános fácskát, amelyiket az uraság kocsisa az imént jelölt meg. Ott árválkodott az út mentén, akár egy satnya pózna. Nem volt abban semmi, de semmi élet, éppen arravaló volt, hogy kemencébe rakják.
A szegényember nézte, nézte sokáig – aztán a kisfejsze után nyúlt. S akkor a lovacska is nyihhantott, mintha biztatni akarná:
– Vágjad, vágjad, édes gazdám, nem hajt ez úgysem zöldellő ágat, hajtson inkább lobogó, piros lángot!
És ő szót fogadott a lovának.
Gyorsan kivágta a fát, úgy, ahogy volt, címerestül, mindenestül. Még meg is aprította kicsit, hogy ne árulkodjék a szánkón.
Aztán megindult haza.
Vidáman siklottak lefelé, bizakodva kapaszkodtak fölfelé. Már éppen esteledett, mikor a faluba értek.
A hiba csak az volt, hogy az uraság kastélya ott trónolt a falu közepén, egy nagy kert mélyiben, s éppen az előtt kellett elhaladniuk.
Ott pedig egy rettenetes szelindek őrizte a komor vaskaput.
De úgy ám, hogy alig közeledtek feléje, máris elővágtatott, és nekirontott vicsorogva a bozontos lovacskának! Úgy tépte-marta, mintha el akarná emészteni.
A lovacska végül is veszett ügetésbe kezdett. Nyihogott, nyerített kínjában, a szánkó meg döccent, huppant.
Így történt, hogy egy darab fa az út közepére csusszant.
Na, erre meghőkölt a kutya, és a fadarabot kezdte szagolgatni. Aztán már nem is szagolta, hanem a szájába kapta, és rohant vissza a kastélyba. Ott egyenesen az istállóba loholt, és a zsákmányt a kocsis lába elé dobta.
Az persze nagyot nézett: ez meg micsoda?
De hamarjában úgy fölkunkorodott a bajsza, mint két kiégett gyertyabél.
A fadarabon ott virított a libacomb, amit ő vésett rá olyan gyönyörűséggel!
– Huj, a danna belé! – kiáltott gyilkos hangon. – Tolvaj járt az erdőn!
És mindjárt abbahagyta a lóvakarást.
Rohant azonmód az uraság szobájába. Az éppen egy párnás székbe vetette magát, és meztelen talpát melengette a tűzhely cseréphasán.
A kocsis nagy durral elibe állt, s mutatta a címeres facsonkot.
– A kutya hozta, uram. Mit érdemel a tolvaj?
Az uraság nyújtózkodott előbb, aztán ilyen ítéletet mondott:
– Amivel kivágta, amin hazavitte, mindent végy el tőle. Ezt parancsolom!
A kocsis maga mellé vette a szelindeket, és elindult a szánnyomon a szegényember után. Meg is találta hamar, nem volt nehéz ráakadni a rongyos-bongyos viskóra. A szánkó még kifogatlan állt az udvaron, a fa is ott feketéllett rajta – csak a szegényembert nem lelte sehol.
Tán elbújt féltiben? – gondolta.
S bőszen elordította magát:
– Hé paraszt! Bújj elő!
A kutya meg acsarkodva a lovat kezdte ugatni.
A nagy zenebonára előjött a két öreg, s a veríték mindjárt kiverte őket. Már tudták, mi következik. Pedig dehogyis tudták! Csak álltak, mint a jégverte bálvány, mikor a kocsis fennen így szólt:
– Amivel kivágtad, amin hazahoztad, mind elveszem tőled. Így parancsolta az uraság!
Avval peckesen fölmászott a bakra, és indult elfelé.
Hiába rúgkapált a ló, hiába rimánkodott az asszony, hogy csak a szánkót ne vigye, csak a lovacskát ne vigye, csak a kisfejszét ne vigye – a kocsis rá se hederített. Inkább a szelindeket biztatta, hogy szóljon az helyette.
Hát iszen szólt is, nem kellett biztatni, majdhogynem harapott. Alig tudtak előle a konyhába befutni.
Ott aztán leroskadtak a kemencepadkára. Hallgattak a sötétben. Már rég csak a fagy bongott odakint, ők egyre a száncsengőt vélték hallani. Aztán már azt se.
Akkor megszólalt az asszony.
– Édes uram, egyél valamit, éhen vagy reggel óta.
De az csak legyintett – ugyan mit ennének? A kamra üres, a lábasok is üresek. Tán legjobb volna, ha mindjárt meg is halnának.
Az asszony sóhajtozott ugyan, de azért akart még élni kicsit. Meggyújtott egy körömnyi gyertyavéget, és addig matatott, míg talált egy zacskó alján valami kis lencsét. Azt kezdte szemelni. De a reménység nem tartott soká: több volt a lencse közt a hibás, mint a jó. Abba is hagyta a hiábavaló veszkődést – keservesen sírni kezdett.
Amint így sírt, sírdogált, egy nagy meleg könnycsepp egy icike-picike lencseszemre pottyant, megállott rajta, s mint a gyöngyház, beborította.
Az asszony azonban nem ügyelt rá, az ember se vette észre, úgy betakaróztak a szomorúságukkal.
Nemsokára aztán le is feküdtek.
A kemencében fütyölt a szél, a vödörben hártyát vetett a víz, didergett az egész világ. Talán meg is fagytak volna, ha a dunyha alá egy kis meleget be nem fújogattak volna.
Sűrű éjszaka ereszkedett a falura.
A bakter már rég elbúcsúztatta az éjfélt, mikor a felhők mögül előbukkant a hold, s egy kék sugárvesszőcskét a szobába surrantott. Éppen a lencsemagocskára, amelyiken a könnycsepp ragyogott.
S lám, kis idő múlva nőni, dagadozni kezdett a lencsemag, mintha fészkelődne benne valami. A héja megrepedezett, alul-fölül dudorodott, s mikor már akkorára nőtt, mint egy dinnye, hirtelen szétpattant – s kilépett belőle egy pöttöm emberke.
De még miféle!
Azonnal úgy térült-fordult a szobában, mintha minden zugát régtől jól ismerné. Pirinyó csizmája szaporán kopogott, mindenhová bekukkantott, ide-oda pördült, s még csak nem is csudálkozott, hogy ilyen egy-kettőre szottyant a világra. Mikor mindent kitapasztalt, loppal a két öreg dunyháját is megigazította, hogy meg ne fázzanak.
Csak akkor kezdett tanakodni, hogy ő hova fészkelje magát.
Csizmaszárba? Asztalfiókba?
Szerencsére belebotlott a szegényember süveges kucsmájába. Az aztán úgy megtetszett neki, hogy rögtön belébújt, s el is aludt mindjárt a bundás melegben.
Hát mikor az asszony ébredezett reggel, hallja ám, hogy valaki jóízűen szuszog, csak úgy dönög a szoba tőle.
Gyorsan felköltötte az urát, és mondta neki halkan:
– Apjuk te… valaki szuszmókál itt! Valaki idetermett, amíg mi aludtunk!
S csakugyan, az ember se hallotta másképp: valaki vastagon hortyogott.
Mindjárt kiugrottak az ágyból, és kezdték fölforgatni a házat. Ahány luk volt, abba mind belenéztek. Legeslegvégül a kemencén heverő kucsmába.
Akkor elállt a szavuk.
A nagy kucsmából egy kicsi kucsma kandikált elő, s az alól meg a legényke. Mert már ő sem aludt, hanem huncutul pislogott kifelé, aztán vidáman a padkára ugrott.
– Itt vagyok, édesanyám! Megjöttem, édesapám!
És mindjárt összeölelkeztek.
Az asszony csókolta, pátyolta:
– Virágom! Kisszentem!
Az ember meg mondogatta: – De fiú ám! Legényke!
S nem tudtak hova lenni, hogy ilyen csuda érte őket.
De haj, mit ér az öröm cseppje, nyomorúság közé vetve! Eztán majd hárman éheznek, hárman fagyoskodnak. Ettől facsarodott a szívük.
De Lencsefia szíves szóval vigasztalta őket:
– Ne búsuljanak, édeseim. Azért jöttem én, hogy mindent rendbe tegyek. Csak hallgassanak rám, akkor semmi hiba nem lesz.
Avval fürgén a sarokban termett, s egy nagy köteg kötelet dobott a hátára.
– Indulhatunk, édesapám!
– Jó, jó, de hová? – hökkent meg az öreg.
– Mondtam, csak bízza rám! Legelőbb is az erdőre!
És egy pöccintéssel kinyomta az ajtót, amit éjszaka a hó betemetett vállig. Az udvaron meg olyan utat vágott, mint egy kis hóeke.
A két öreg nem győzött csodálkozni. Csak nézték, csak a fejüket csóválták – de azért a büszkeségtől is gömbölyödtek.
– Menj, apjuk – súgta az asszony. – Olyan kobakja van ennek, hogy amit kigondol, avval a diót is megtöri. Hátha ő segít mirajtunk.
A szegényember hitte is, nem is, de azért hallgatott a szóra. Elindult Lencsefia után.
Alig hagyták el a falut, valahonnét egy fekete kismacska került az útjukba. Úgy borzaskodott a fehérlő buckák közt, mint egy pötty szurok. Lencsefia gyorsan fölkapta a macskát, a kucsmájába rakta, és azt ismét a fejére csapta. Épp csak a fekete farkinca pöndörödött ki alóla.
A szegényember szemét-száját eltátotta.
– Hát ezt mivégre cselekedted, mondd csak?
– Fázott ideki, melegedjék odabe! – nevetett a fiú, és baktatott tovább döngő lépteivel.
Mikor az erdőszélre jutottak, ott megálltak mindketten.
Nagy csöndesség nyugodott mindenfelé. Csak a cinkék poroztatták a befújt bokrokat, csak a jég riant a patakon, mintha tündér sikoltana.
De szegény tündér most sem bújhatott elő. Mindig történt valami. Most az öreg kezdett morgolódni.
– Baj lesz ebből, gyerek, nagy baj. Nem volna jobb, ha visszafordulnánk?
Lencsefia jót kacagott.
– Fordulunk mindjárt, édesapám, de előbb hazavisszük az erdőt. Már amennyi minket illet belőle.
És máris szemügyre vette a hajlongó szálfákat. Kiválasztotta a legszebbik hármat, odalépett a tövükhöz, és csak úgy fél kézzel megreccsentette őket, sorba mindegyiket.
A szálfák úgy zuhantak le, mint a meglőtt óriások.
A szegényember egyből tottyra esett, bele a hóba, onnét pislogott szörnyülködve.
– Ördög vagy te! – dörmögte. – Tudod te, mi lesz ebből?
– Már hogyne tudnám! – kacsintott Lencsefia. – Jó meleg a kemencében otthon, akár két évre való is!
S ahogy szólt, úgy cselekedett is. A kötéllel összefűzte a szálfákat, a kötél végét a vállára vetette, és szép nyugodtan megindult az úton, maga után húzva a rettentő rakományt. Még fütyörészni is volt kedve.
A szegényember meg ballagott utána. Azt gondolta, ha ilyen derék lencsemagocskával szolgált neki az Isten, talán szolgál majd szerencsével is.
És mendegéltek lassacskán, mint akik ráérnek, s a magukét megtették.
Kis idő múlva azonban, messze mögöttük, cifra szánkó száguldott elő az erdőből éppen ott, ahol a kidöntött három szálfa rönkje meredezett.
Megint csak az uraság vadászgatott arrafelé. A lába előtt nyúl és róka hevert, a kezében ezüstveretes mordály.
S az arca!
Hát az amilyen veres volt, olyan kékre vált a dühtől. Toporzékolt, ordított, s a halálra rémült kocsist a puskájával noszogatta.
– Ostort a lovaknak! Utánuk! Karót nyeletek a gazember tolvajjal!
Mint a havas szélvész, úgy porzott a szán.
Mikor a dombperemhez értek, a két ló megtorpant. Aztán az uraság is megdermedt a csodálkozástól.
A domb alján ott vonult a három szálfa, senki se húzta, senki se tolta, mintha mindegyiknek lába nőtt volna. A szegényember meg úgy talpalt a nyomukban, mintha ő pásztorolná a jámbor óriásokat.
No, ennek a fele se tréfa! – riadt meg az uraság.
És suttogva ezt parancsolta:
– Ereszkedj alá… én addig golyót töltök a mordályba!
De bizony se lövés nem esett, se hangos szó. Úgy elámultak a pöttöm legény láttán!
Az uraság mindjárt kiokoskodta, hogy ilyen ördöngős legénnyel nem jó ujjat húzni; jobb azt megszerezni.
Ezért ravaszul odaintette magához a megszeppent öreget, és így szólt hozzá:
– Hallod-e te szegény ember! Legszebbik három fámat bitorlod, szálkás rönkjükkel erdőmet csúfítod. De még ezt is megbocsátom, ha a fiút nékem adod.
A szegényember hallgatott, aztán kibökte:
– Őt nem adhatom. Inkább engem húzass deresre, uram.
Az uraság legyintett. Hallott ő már elégszer jajgatni embert, most nem arra vágyott. Most a gyerek kellett neki. Így vagy úgy, de élve.
És előhúzott a bugyellárisából egy csillogó aranytallért, azt kezdte pengetni.
– No? Ezért csak odaadod?
Az öreg lehunyta a szemét, hogy a tallért ne lássa. Attól félt, hogy szégyenszemre megkívánja.
Lencsefia akkor odasettenkedett melléje.
– Fogadja el, édesapám – mondta. – Engem pedig ne féltsen. Énbelém csak kicsi mennykő üthet, én meg majd ütök nagyot!
Így aztán megalkudtak.
A szegényemberé maradt a tallér, Lencsefiát meg az uraság tessékelte szánkóra. Csak a szálfák maradtak ott az úton; de azok se hiába. A kelendő prédának hamar híre kelt. Aki bírta, vitte – vágták, fűrészelték, avval tüzelt az egész falu. Duruzsoltak a kemencék, senki se panaszkodott aznap.
Mihelyst hazaérkeztek a kastélyba, az uraság titokban odasúgta a kocsisnak:
– A furfangos vasládát teremtsd elő, de rögtön, és vidd fel a szobámba!
Utána pedig Lencsefiához fordult mézes-mázosan:
– A mai naptól fogva legkedvesebb fiam leszel. Amit itt látsz, minden a tiéd. De legelőbb is ünneplő ruhát kapsz a kopott gúnyád helyett.
Lencsefia úgy gondolta, ebből még nem származhatik rossz, s beleegyezett.
Elsőre egy olyan terembe léptek, amelyiknek csupa tükör volt a fala. Ahogy jobban körülnézett, legalább kilencvenkilenc Lencsefiát látott maga körül. Ez még hagyján, de az uraságból se volt kevesebb – s ez már nem volt ínyére.
– Innét menjünk! – mondta fintorogva. – Itt ne maradjunk!
S benyitottak egy másik terembe.
Ott meg nyúzott bundák hevertek a földön olyan vastagon, mintha birkák süppedeztek volna alattuk.
– Ez se jó! – rázta a fejét. – Ez bolháknak való hely.
Így jutottak a harmadik terembe.
Abban nem volt se bunda, se tükör, mégis úgy ragyogott, mint a kisuvickolt csizma.
A kocsis már ott várta őket, kezében egy kicsiny kabáttal.
– Nézd csak – mondta az uraság. – Nézd csak, miféle szép gúnyát kapsz, ünneplőt bársonyból, arany a gombja, ezüst a pitykéje! Ha ezt fölveszed, akkor már igazán az édes fiam leszel.
És nagyba biztatta a legényt, hogy csak bátran, ne féljen – utána majd mindjárt lakomaasztalhoz ülnek.
Csakhogy!
A kocsis mind úgy kínálgatta a kabátot, hogy Lencsefia fel nem érhette, hiába nyújtózkodott.
– Te, te, ostoba – förmedt rá az uraság, mintha igazándiból szidná. – Hát nem látod, milyen máknyi legényke? Tégy zsámolyt a lába alá, úgy szolgáld ki illő tisztelettel!
Lencsefia pukkadt a nevetéstől. Ilyen módja még lencsemag korában sem volt. De hát csak ugráljanak körüle, csak tegyék a szépet, ő azt elviseli.
És kényelmesen fölkapaszkodott a vasláda tetejére, amit a kocsis jó előre kézügybe helyezett – de nem ám ok nélkül, nem is jószívből.
Mert alighogy fölpattant rája, a láda födele megnyílt, s vissza is csapódott mindjárt: belehuppant a legény, belepottyant a kabát…
Az uraság meg rengette a hasát hahotázva.
Ezt aztán szépen kitervelték!
Most aztán biztos kalitba zárták a veszedelmes fickót!
S még arra is gondja volt, hogy bosszantsa a foglyot: egy bunkósbottal úgy megkólintotta a ládát, hogy az menten dübögni, ugrándozni kezdett. Szegény Lencsefia vagdalkozott benne.
– Nyughass, kölök! – nevetett az uraság. – Még nincs itt az ideje a mulatságnak. Majd akkor mutasd, mit tudsz!
És estig feléje se nézett Lencsefiának, még a teremajtót is rázárta.
Este aztán összehívatta a házinépséget, hogy eldicsekedjék nekik, miféle csudát vett ő egyetlen tallérért.
Mikor mind együtt voltak, betódultak a kisuvickolt szobába, ahol a furfangos láda állt.
A kocsis már tudta, mi a teendő. Kezébe vette a bunkósbotot, és egy isteneset csapott a ládára.
De biz az nem mozdult egyet se.
Hát még alaposabbat ütött rá. Akkor se mozdult.
Az uraság kezdett szúrósan pislogni. Mi történhetett itt? Tán csak nem lett vége az ördöngös vasgyúrónak? Éppen most? Csak nem merészelt ilyet?!
És óvatosan odalopakodott a ládához, hogy kinyissa.
Húj! – de mi ugrott ki belőle!
Egy aranygombos, ezüstpitykés kabátka, a kabátban meg egy borzas, fekete kismacska. Az nyivákolt a szemük közé dühösen aztán megiramodott, s iszkolt, amerre látott.
– Utána! – üvöltött az uraság. – Utána! Ő az! Ő az! Legény volt, macska lett! Utána mindenki!
És nekiláttak a macskavadászatnak.
A sok népség úgy tört meg zúzott, hogy hamarosan semmi sem maradt épen. Csak a macska. Annak semmi baja se lett; ha kis ideje volt, még a talpát is nyalogatta.
Egyszer aztán mind megálltak dermedten, azt hitték, ég szakad.
A terem szárnyas ablaka csörömpölve széttört, s vonyítva, vicsorogva a szelindek röpült be rajta; meg sem állt a falig, addig csúszott szétvetett lábakkal a tükörsima padlón.
A macska meg ízibe kiugrott az ablakon, még búcsút se nyávogott.
Az uraság kékült-zöldült. Szörnyű gyanúja támadt.
Hát… mégis macska a macska? De hol akkor a legény? A kutyát csak ő hajíthatta be!
És rohant a ládához, felrúgta, forgatta.
– Úristen!
Ökölnyi luk tátongott a fenekén, akkor látta csak.
De még fel sem ocsúdhatott, máris a szakács rontott be, és dadogott-dödögött, mint a fatarisznya.
– Uram… baj van… nagy baj… nagy baj!…
No, akkor meg a szakács után futottak. Egyenesen a kamrába. De ott bizony nem sok látnivaló akadt; ennivaló még annyi se. A vaskos rudakon árván csüngtek alá a kampók: egyetlen sonka, egyetlen kolbász se lógott rajtuk.
Az uraság sziszegett, prüszkölt.
– Várj csak, várj csak, gazember! Most farkasfogba esel, most utolsót fekszel!
És rárivallt a kocsisra, hogy hozza az ezüstveretes mordályt.
– Még nem járhat messze! Gyerünk utána!
S valahányan voltak, mind kirohantak az udvarra.
De hiába már! – Lencsefia éppen a kapu felé kocogott békésen, a szegényember elbitorolt szánkójával. A temérdek sonka, szalonna meg kolbász mind ott domborodott a szánkón – azt vitte ráadásnak.
Az uraság toporzékolt dühében.
– Tolvaj! Tolvaj! Megállj, ha jót akarsz, ha meg nem állsz, golyót kapsz!
Ámde Lencsefiát még ez sem hozta ki sodrából. Szép nyugodalmasan lepöndörödött a bakról, levetette magát a földre, és egy akkorát fuvintott, hogy ami hó az udvaron volt, az mind a kastélyra zuhogott. Csak a szélkakas begyeskedett a tetején, a rengeteg hó úgy betemette.
Miután ez is megvolt, Lencsefia visszaült a szánkóra, és kirúgtatott a kapun. Hát amint csilingelt hazafelé, egyszer csak odasomfordált a szánkó elibe valami – egy aranygombos, ezüstpitykés kabátka, a kabátkában pedig egy borzas, fekete kismacska!
– Bújj be, macó, odakint megfagyó! – kiáltott rá nevetve, s a macskát megint a kucsmája alá rakta, csak a fekete farkinca kunkorodott ki alóla.
Így érkeztek haza.
Otthon aztán olyan lakomát csaptak, hogy még a bozontos lovacska is bedugta fejét az ablakon, és úgy ette a kolbászt.
A tarisznya legalján, a morzsák között találtam ezt a mesét; először én is csak nevettem rajta, aztán mégis okosabb lettem tőle. Hallgassátok meg ti is.
Hol, hol nem, élt egyszer egy ember, Csökönyös Csötönyinek hívták. Arról volt nevezetes, hogy minden vagyonát a nevével szerezte, még a feleségét is. Az utóbbit történetesen úgy, hogy húsz éven keresztül minden karácsonyon elment a kiszemelt leányzóhoz, és megkérte a kezét.
Mind a hússzor ugyanazt mondta el: „Gyere hozzám, jó dolgod lesz nálam” – a leányzó meg hússzor nem hitte el neki, ezért meg azért, biztos volt oka rá. De huszonegyedszerre mégiscsak elhitte – hogy okkal-e, ok nélkül, mindegy: győzött Csötönyi.
A házuk mellett volt egy szép nagy kert, ahol minden földi jó megtermett, káposzta, saláta, paprika, abból árult az asszony a piacon, a fején elhordta, a szoknya zsebében meg a pénzt vitte haza.
Csötönyi elégedetten dörzsölgette a tenyerét.
– Látod, anyjuk, ha nem lettél volna olyan csökönyös, már húsz éve élhetnénk ilyen boldogan!
– De a boldogság nemcsak ennyi ám – vélekedett az asszony. – Kell ahhoz egyéb is.
– Ugyan micsoda? – csodálkozott Csötönyi.
– Hát… egy kis ugorka kéne – vallotta be az asszony, ugyanis az volt a kedvence. A kertben azonban egyetlen szem se termett, minden más igen, csak az nem.
– Nem jó az, rossz az – hajtogatta az ura –, én mondom neked, kár volna bajlódni vele.
És évekig nem unta ezt ismételgetni. De milyen az asszony? Sír, ha mást nem tehet. Nem szólt, csak sírt.
Végül Csötönyi behunyta a fél szemét – először életében.
– Jól van, no – legyintett –, egy ágyást ültess be, aztán legyen béke. De azt előre megmondom, én nem eszem belőle, én nem halok meg az ugorkádtól!
És sokáig feléje se nézett az ágyásnak, hagyta az asszony gondjára.
Nyár eleje volt, amikor legközelebb arra sétált, persze csak kíváncsiságból. Az ugorkák szépecskén kövéredtek, ezt neki is el kellett ismerni.
– Hát jó – dörmögte –, ha már itt vagytok, jól van. – S azontúl az ugorkákat is megszemlélte reggelenként, gazdaszemmel, alaposan; utoljára már egészen megbarátkozott velük.
Úgy látszik azonban, hogy nemcsak ő egyedül. Egy nap észrevette, hogy valaki lopkodja a felesége csemegéjét; s mindjárt elöntötte a düh.
„No megállj csak! – gondolta. – Megleslek én, tolvaj, bárki legyél is! Elviszlek Komáromba, tömlöcbe rakatlak, onnét aztán nem szabadulsz többé!”
S mihelyst beesteledett, kiválasztotta a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötött a szárára, és elbújt a farakás mögé. Ott gubbasztott éjfélig, kezében a zsineg másik végével.
Egyszer aztán zörrent a kerítés, és elősompolygott a tolvaj.
Hiszitek, nem hiszitek: egy róka volt!
Csötönyi elhitte, mert látta. Még a zsineget is megrántotta nagy izgatottságában, s a szép kövér ugorka megbillent az indán. A rókának éppen ez szúrt szemet. Mozog is, nagy is! – rögtön odaugrott, és szárastul lenyelte.
Csötönyi meg azonmód előmászott a farakás mögül, és diadallal köszönt rá:
– Adj’ isten, koma!
A róka nem szólt, csak állt, bámult maga elé, olyan volt, mint egy darab fa. Ami viszont Csötönyit cseppet se zavarta: addig szólítgatta a rókát, míg az huszonegyedszerre mégiscsak kinyögte komoran:
– Adj’ isten!
– Ízlett-e a vacsora? – vallatta tovább nevetve.
– Ízlett, ízlett… csak a szára nagyocska kicsit.
– Az bizony nagy – bólogatott Csötönyi. – De az ára is nagy a tilos vacsorának.
A róka sandán pislogott rá.
– Most aztán mit akarsz csinálni velem?
– Én csak azt, amit megfogadtam. Elviszlek Komáromba, és tömlöcbe rakatlak.
A róka hallgatott, vakaródzott, majd így szólt:
– Nahát, az éppen jó lesz, Komáromban még úgysem jártam – s úgy tett, mint akit nagy szerencse ért. Mire Csötönyi gyorsan keresett egy botot.
– Látod ezt a furkót? – mondta. – Ez se járt még Komáromban! – s jól megsuhogtatta.
Így aztán szépen szót értettek, a róka úgy baktatott Csötönyi nyomában, mint a kezes bárány. Ugyanis rögtön útnak indultak, még az asszonyt se ébresztette föl, a gyerekeket se – minek? Az igazságtevés a férfiember dolga.
Mikor reggeltájt beléptek a város kapuján, mindjárt csődület támadt körülöttük. Azt gondolták róla, hogy cirkuszos ember – hiszen ki lehetne más, aki pórázon vezeti a rókát? Mások meg tréfálkoztak vele:
– Ez aztán igen! Tán biza vásárba viszi kegyelmed?
– Oda bizony! – vágta rá. – A tömlöci vásárba!
És bezörgetett a várkapitányhoz.
A bajuszos kapitány kidugta fejét az ablakon.
– Micsoda lárma ez itt, hé?
Csötönyi illendően megemelte a kalapját.
– Foglyot hoztam, instállom.
– Miféle foglyot?
– Lompos rókát.
– Mit vétett?
– Ugorkát lopott.
– Micsodát? A róka nem eszik ugorkát!
– Már pedig ez megeszi, instállom. Most is a hasában van.
– Hát ha ott van, lássuk! Mert én bizonyság nélkül senkit be nem csukatok! – mondta a kapitány.
„Ha csak ez kell!” – mosolygott Csötönyi, s mint aki biztos a dolgában, megrántotta a zsineget. Azt gondolta, legalább az ugorka szárát kihúzza a róka torkából.
De tévedett. A koma suttyomban megrágta a pórázt, s a rántásra most egyből elszakadt. A róka meg megugrott. Csak Csötönyi maradt ott az árva zsineggel – majd megpukkadt a méregtől. A sok utcai népség persze mind őrajta nevetett, kórusban kacagták.
– Lássuk, lássuk! Hogy eszik a róka ugorkát?
Csötönyi elvörösödve kiáltozott:
– Eszik bizony, eszik! Majd bebizonyítom én!
De ezt már nem várta meg a várkapitány. Bolond lik, bolond szél, most már elég volt a bolondságból. De nagyon mardosta a düh – hát hogyne, mikor tudta, hogy igaza van, hinni meg senki nem hitt neki.
Otthon ijedten kérdezte a felesége: mi történt? Beteg tán?
És ő rendre elmesélte, mi volt, hogy volt – aztán az asztalra csapott: de nem hagyom ám! Rajtam senki ne nevessen, se róka, se más! Ha elsőre nem sikerült, majd sikerül huszonegyedszerre!
Kigondolta, mit tesz.
Elhívta a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy álljanak ők is lesbe, s legyenek ők a tanúk – mert most már nem lesz kegyelem.
Mikor beesteledett, valamennyien elbújtak a farakás mögé, és vártak. Vártak éjfélig, éjfélutánig, de a róka nem jött, másnap se, harmadnap se, mintha csak megneszelte volna a dolgot. A vége az lett, hogy a tanúk elunták a tanúskodást, s Csötönyi magára maradt.
De ő akkor sem adta fel a harcot. Hiába könyörgött a felesége, hogy nyugodjék már, inkább soha többé nem eszik ugorkát, csak menjen, aludjon éjszaka – semmi szó nem használt. Csak ült, ült a farakás mögött, és csikorgatta a fogát: „Gyere csak, koma, gyere, kivárlak én, ne félj!”
S már azon se bosszankodott, hogy szerte a faluban Ugorkás Csötönyinek csúfolták. Mint a böjtös ember, aki csak azt látja, ami élteti, már ő se törődött semmivel, csak ment a maga útján. A káposzták pusztulhattak, a salátát lerághatta a nyúl, a baromfit vihette a róka…
Mert a koma – hogy idejében mondjuk – nem hagyta azért cserben Csötönyit. Eljárt ezután is a hátsó udvarba, és ott pusztította a szárnyasokat.
Az asszony meg sírt az urának:
– Jaj, tegyen már valamit, hiszen koldusok leszünk! Se nem dolgozik kend, se nem alszik, minden féreg bennünket esz már – hát nem látja kend?
– Bízz ide, asszony – mondta ilyenkor Csötönyi. – Addig várj, amíg fülön csípem, akkor lesz bizonyság, lesz minden, csak addig várj türelemmel.
És szorgalmasan tovább öntözgette az ugorkáit, hogy még szebbek, még kívánatosabbak legyenek; pedig már akkorák voltak szinte, mint egy kicsi tök.
„No de erre biztos kapni fog ám!” – örvendezett Csötönyi, és az utolsó garasaiból selyemszalagot vett az asszonynak, a fiúnak pántlikát, a kislánynak meg ragyogó üveggyöngyöt. Mindezt pedig azért, hogy ha majd meglesz a bizonyság, együtt állítsanak be a várkapitányhoz – oda pedig nem mehetnek akárki módjára.
Ezen az éjszakán aztán az utolsó lúdjukat is elvitte a róka.
Az asszony kétségbeesetten rohant a farakáshoz.
– Gyüjjön, gyüjjön… – kiáltozta – ha eddig vak volt, most láthatja kend is… ott a róka nyoma a sárban! Hát sose jön meg az esze?!
De az urát sehol se találta.
Hogy hol volt?
Sokkal vidámabb helyen. A kocsmában tartotta szóval az embereket, azok meg mulatságból fizettek neki, egy pohárral, két pohárral – ki mennyit óhajtott nevetni. Mert csak úgy dőlt a szó ilyenkor a mi emberünkből. Gyönyörűen el tudta mesélni, hogyan is lesz a rókával, ha megint horogra kerül – bezzeg akkor eheti majd az ugorkát! Ő szívesen szállít neki, akár az egész kertjébe azt ültet, csak egye a beste, holta napjáig egye a tömlöcben…
S míg mesélt, ábrándozott Csötönyi, szép lassacskán a szakálla is kinőtt, a csizmája is kilyukadt. Olyan lett, mint egy utolsó csavargó. Már haza se járt, sehol se volt nyugta, hanem mindig másutt kódorgott. Az asszony meg sorba adogatta el az ünneplő ruháját, a cihát, a dunyhát, csak hogy kenyérre jusson.
Bizony keserves nyarat éltek – és az ősz se volt jobb. A kopasz kertben sárgán virítottak az óriási ugorkák, éppen csak leszedni nem volt szabad őket. „Az a jó, ha sárga – mondogatta Csötönyi –, annál jobban ízlik majd a rókának.” De arról már megfeledkezett, hogy éjszaka lesbe álljon.
Inkább elment a kocsmába.
És télen ugyanígy. Még a legvadabb hófúvásban is eltalált oda, ahol éppen szívesen vették a róka történetét. Ha aztán kitelt a becsület – továbbállt. Hiszen nagy a falu, még a kicsi is nagy télen, ezt ő már kitapasztalta… Mégis megesett egyszer, hogy hamarább elfogytak a nyitott ajtók, mintsem gondolta volna.
„Na most hová? – tanakodott. – Haza?”
S akkor hirtelen belenyillalt a kötelességérzés: hát persze hogy haza! Hiszen már rég a farakás mögött volna a helye!
S ahogy csak bírt, elkezdett rohanni a dermesztő hidegben. Egy darabig. Akkor leült, hogy pihenjen kicsit. Üldögélt, nevetgélt – olyan bizonyosra vette, hogy ma szerencséje lesz. De ha nem ma, hát holnap. Vagy ahogy ő szokta mondani: huszonegyedszerre!
És csakugyan, kis idő múlva a felhők szétszakadoztak az égen, és előbukkant a hold.
„Aha – gondolta –, gyújtják a lámpát, hogy jobban lássak!”
És sietve felugrott. De vissza is tottyant mindjárt.
Éppen szemben vele egy havas rét világított kéken, s ebben a kék mezőben virító sárga ugorkák pompáztak, egyik hatalmasabb, mint a másik!…
Csötönyi felkiáltott a gyönyörűségtől:
– Huj, ez aztán paradicsom, itt aztán jó fogást lehetne csinálni!
S hogyan, hogy nem, talán mert olyan csökönyösen akarta, a csodálatos ugorkamező közepén egy sompolygó rókát pillantott meg, amint a teli bokrokat szagolgatta.
– Né, né, hogy válogat a gazember! – dörmögte elképedve. – Még itt is a legnagyobbra fáj a foga. Hát én majd kiválasztom neki!
Azzal előkotorta zsebéből a zsineget, amit mindig magánál tartott, és kúszva-lopakodva elindult a rét felé.
De hogy ott mit csinált, azt a mezőőrtől muszáj megkérdezni. Ő ugyanis éppen akkor ballagott hazafelé a kutyájával. Egyszer csak látja, hogy valaki hason mászik a hóban, egy kóró derekára zsineget köt, aztán visszalopakodik az út szélére, s ott leül, mintha jobb dolga nem is volna.
Mindjárt sejtette, hogy kicsoda lehet az. Kucsmásan, bundásan odaállt Csötönyi elé, és rákiáltott:
– Hát kend mit csinál itt?
De az pisszentve szája elé tette az ujját.
– Sss… sss… halkabban! Kend lesz a tanú. Mert most megeszi ám… most meglesz a bizonyság! – és egyre bökdösött a havas síkság felé, ahol a kövér ugorkák közt a rókát látta közeledni.
És hogy még jobban lássa, nagy elégedetten lehunyta a szemét.
De már ezen a mezőőr se tudott nevetni. Ez már komoly bolondság volt. Tán csak nem akar itt megfagyni ez a megátalkodott ember?
S kitalált valamit, amit tulajdonképpen nem is ő talált ki.
A tarisznyájában éppen volt egy kis szalonnabőr, azt ráhurkolta a zsineg végére, a kutyáját pedig odafüttyentette. S akkor megrázta Csötönyit.
– Na, sógor, most nézzen oda! Most aztán ne aludjon ám!
Csötönyinek a foga is vacogott az izgatottságtól, mikor kinyitotta a szemét: a róka éppen enni akarta az ugorkát!
– Ugye… ugye mondtam! – motyogta ellágyulva, és könnyes lett a szeme. – Mondtam én, hogy nem bakfitty az én szavam…
S még mondott volna egyebet is, ha a mezőőr hagyta volna. De egyre csak sugdosott a fülébe:
– Vigyázzon… húzza lassan… csalogassa ide… nehogy elrágja a pórázt!
És Csötönyi szót fogadott. Mind közelebb, közelebb rántotta a szalonnabőrt a havon, a kutya meg egyre éhesebben kapdosott utána. Már csak öt lépésre volt tőlük… már csak négyre… háromra – s akkor nagy diadallal rávetette magát a zsákmányra.
A kutya szelíd volt, meg se vakkant, hanem helyette jól képen nyalta a furcsa idegent.
Azt pedig egyszeribe kiverte a verejték. Úgy kijózanodott rögtön a részegségből, mindenből, hogy szinte koldusnak érezte magát.
– Hát csak kutya? – motyorogta megszégyenülten.
– Ez bizony az – bólogatott a mezőőr.
– Hát csak bürke? – mikor meglátta a zsineg végét.
– Bizony hogy nem más – hagyta rá azt is a mezőőr.
És Csötönyi nem szólt többet. Gyorsan sarkon fordult, és hazáig egyfolytában rohant.
Hogy aztán otthon mi történt náluk, azt csak a felesége tudná igazán elmesélni. Az biztos, hogy többet nem látták Csötönyit a kocsmában, de az utcán is alig. És tavasszal még a faluból is elköltöztek. Úgy hírlik, hogy szorgalmas, dolgos ember lett belőle, aki hajlik az okos szóra, és nem számol mindig huszonegyig.
Márpedig ha így van, akkor kántor uram is elrakhatja az asztalfiókba a rigmust, amit jó szokása szerint már előre meg szokott faragni, s ami történetesen így hangzott:
|
Ámbár, ami azt illeti, kicsi híja, hogy nem így végződött Csötönyi Pál története. És hogy mégsem, az egyedül a bundás mezőőrnek köszönhető, akinek – sajna – még csak a nevét se tudjuk.
Mikor én még kicsi fiú voltam, nagyon szerettem madarászni. Egyszer kimentem a kertbe, s láttam, hogy az egyik fán ott pityeg egy kis madár. Gondoltam, megnézem, nincs-e fiókája. De bizony fészket nem találtam, csak egy nagy lyukat a fa törzsén. Próbáltam beledugni a kezemet, de nem sikerült sehogy. Beszaladtam a házba. Volt az édesapámnak egy szép fehérvári bicskája. Hamar a kezembe kaptam, hogy ne lássa meg senki, aztán visszaszaladtam a kertbe. Kíváncsi voltam szörnyen, hogy mi lehet abban a lyukban. Tojás? Vagy fióka? Elkezdtem hát farigcsálni, hogy nagyobb legyen, s a kezem beférjen. De ahogy farigcsáltam, egyszer csak beleejtettem a lyukba a bicskát! Nagyon megijedtem, nem mertem visszamenni a házba. Gondoltam, elmegyek világgá. S el is indultam menten.
Mentem, vándoroltam – s mire elfáradtam, éppen esteledni kezdett. Most aztán hova legyek? Gondoltam, felmegyek egy fára, és ott alszom. De alig úgy tíz óra felé hallok ám valami zajt! S uram, teremtőm! – ki más jött oda a fa alá, mint tizenkét zsivány! Hajtottak egy ökröt, s hoztak egy hordó bort is. Az ökröt egykettőre levágták, nagy tüzet raktak, csapra ütötték a hordót, s itták a bort. Én meg csak hallgattam fönt, s tettem magam, hogy alszom. Még pisszenni sem mertem: úgy féltem, hogy észrevesznek, s ki tudja, mit csinálnak velem. Hanem egyszer mégis rám jött a köhögés, hiába igyekeztem visszafojtani. S akkor rögtön lehurcoltak a fáról, odaállítottak a tűz mellé, ők meg köribém, mint a karika, mind a tizenketten. Az egyik rögtön azt mondta, hogy veszejtsenek el, mert ha nem, biztos elárulom őket. A legöregebb zsivány azonban leintette:
– Gondoltam én annál sokkal jobbat!
– Ugyan mit gondoltál? – kérdezték a többiek.
– Én azt gondoltam, hogy várjuk meg, amíg kifogy a bor, s akkor fenekeljük bele a hordóba.
„Hej, most mi lesz velem? – gondoltam. – Jobb lett volna, ha nem megyek a madárfészek után, s otthon maradok!”
S amíg így sírtam, siránkoztam, a zsiványok csak ettek-ittak. Aztán mikor kifogyott a bor, engem ügyesen beleültettek a hordóba, a fenekét visszaütötték a helyére, én meg benne maradtam. Még köszöntek is, amikor magamra hagytak; azt mondták: „Jóccakát!” Hej, hogy reszkettem ott a hordóbeli sötétben! Még a hideg verejték is kivert! Csupáncsak az volt a szerencsém, hogy arra tévedt egy róka. Megérezte a szagot, hogy a zsiványok húst sütöttek, odasomfordált a fa alá, és elkezdte porcogatni a csontokat. S ahogy ott térült-fordult a csontok körül, valahogy betévedt a farka a hordó lyukján. Bezzeg nekem se kellett több! Megfogtam a farkát, és jól a kezem körül tekertem. A róka meg nem tudta, mi lelte – ijedtében elkezdett szaladni. S amint rohant árkon-bokron, beszaladt egyenesen a mi kertünkbe, s a hordót úgy odalódította a ház oldalához, hogy egyből szétesett – én meg éppen a tornácra pottyantam!
Ha a tornácra ki nem pottyantam volna, szegény édesapám még most is kereshetne.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Több mint három esztendeje disznópásztorkodott már, de egy nap beleunt abba is, s felpakolt a feleségével, és vándorútra indult szerencsét próbálni, jó gazdát találni.
Éppen harmadik hónapja járták a világot, mikor váratlanul szembetalálták magukat a Zöldkirály városával. Az ember azonnal bement a királyi palotába, s kérte a királybírót, adna néki valami emberséges szolgálatot. A királybíró fel is fogadta mindjárt, s megtette istállógondozónak a király nyolc bivalya mellé. Nem is volt panaszuk semmi, se a szegény embernek, se a bivalyoknak – míg csak egy reggel a király maga elé nem hivatta az új szolgát, s parancsba nem adta, hogy őrizze meg a három királykisasszonyt a palota virágoskertjében, mert azok mindig elszöknek onnét. S ha sikerül megőrizni őket, gazdag jutalmat kap, de ha nem sikerül, a feleségével együtt tömlöc lesz a büntetésük.
No, gondolta a szegény ember, jól bevásároltam ezzel a szolgálattal! De már nem volt mit tenni. S még aznap délben kiment a három lánnyal a virágoskertbe. Egy darabig ment is szépen minden, rajta tartotta a szemét a három királykisasszonyon, egészen addig, míg nem jött egy kicsi szellő. Attól menten úgy elaludt, hogy csak este ébredt föl. De akkor már se hírük, se hamvuk nem volt a lányoknak, hiába járta be a virágoskert minden szegletét, hiába nézett be az istállóba, ott se voltak.
Nagy szomorúan fölment hát a királyhoz, és jelentette neki:
– Amit tudtam, megpróbáltam, felséges királyom, egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom.
A király rettentő méregbe jött, s azt mondta:
– Adok még három napot, de ha addig se keríted elő a lányaimat, mehettek a tömlöcbe, te is meg a párod is.
A szegény ember hazament, s elmondott mindent a feleségének. Bizony, búsult az is nagyon, mert hát ki szeret tömlöcben lakni, mikor napvilágon is lakhat. S elkezdték újra keresni a lányokat, még a ládafiát is fölforgatták, de hát se itt, se ott nem volt nyomuk, eltűntek, mint a pára. S mikor már végképp belefáradtak a keresésbe, lefeküdtek.
Éppen kilencet ütött az óra, mikor hirtelen gyereksírás hallatszott a szobában. Az asszony azonnal mécsest gyújtott, s lám: egy kicsi csecsemő feküdt mellettük az ágyban, és az sírt.
S ha már ott volt, és az övék volt, mindjárt el is keresztelték Estefiának, mivelhogy este született. De nem sokáig örülhettek neki, mert amíg tettek-vettek körülötte, s pár pillanatra magára hagyták, úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
„Ilyet se láttam még! – gondolta az asszony. – Nekünk már, úgy látszik, nincs semmiben szerencsénk.”
S lefeküdtek megint, de egyre csak a gyermeken járt az eszük.
Aztán éjfél felé újra megütötte fülüket a sírás, és látják: most egy másik csecsemő fekszik mellettük az ágyban, és az sír. Mindjárt el is nevezték Éjfélfiának, mivelhogy éjfélkor született. De bizony ezzel is úgy jártak, mint az elsővel: alig térültek-fordultak, már ez is eltűnt, mint a varázslat. S nagy sóhajtással megint csak lefeküdtek.
Hát amint hajnalodni kezdett, egyszer csak hallatszik újra a sírás – s íme: ott fekszik mellettük a harmadik csecsemő.
– No, fiam – mondta neki az asszony –, a te neved Hajnalfia, mivelhogy hajnalban születtél, csak aztán itt ne hagyj te is bennünket, mint a két bátyád!
Pedig hát úgy lett: mire felocsúdtak, már Hajnalfia sem volt sehol. Eltűnt.
A következő este aztán kopogtattak az ajtón, belépett rajta egy deli szép legény, és nagy hangosan így szólt:
– Van-e vacsora, édesanyám? Én vagyok a maga Estefia.
– Na hiszen, jó gyorsan megnőttél! – csodálkozott rá az asszony. – Eredj, keresd meg a vacsorát az asztalfiában.
A fiú nem kérette magát, jól belakott, és lefeküdt aludni.
Kis idő múlva belépett a második fiú, és az is köszönt illendően:
– Adjon isten jó estét, édesanyám, én vagyok a maga Éjfélfia. Van-e valami vacsorára?
– Na hiszen, te is fölcseperedtél ám! – mondta neki az asszony. – Eredj, nézd meg, hagyott-e valamit Estefia bátyád. Amit találsz, azt edd meg, amit nem találsz, hagyd ott.
Ez a fiú is jót evett, jót ivott, aztán lefeküdt Estefia bátyja mellé. De alig feküdt le, kopogtatnak megint az ajtón.
– Ki az? – kérdezi az asszony.
Mire nagy kiáltás hallatszik odakintről:
– Én vagyok, édesanyám, a maga Hajnalfia! Van-e valami jó vacsorám? – s azzal már döndül is befelé az ajtón, s megáll.
– No, te legutolsó, te se maradtál éppen kicsi! – mondta neki az asszony. – Eredj, nézd meg, hagytak-e valamit a bátyáid. S amit kapsz, azt egyél.
Bizony, sok jó falat már nem maradt Hajnalfiának, inkább csak morzsalék. De azért azt is megette. Aztán indult, hogy lefeküdjön, de látja, hogy nincs helye sehol az ágyban. Erre fogta a két bátyját, az egyiket az asztalra fektette, a másikat a padkára, ő maga pedig belefeküdt az ágyba, mintha királyfi lett volna.
Kis idő múlva aztán az édesapjuk is hazaérkezett, s majd leesett az álla, mikor a három hatalmas legényt meglátta.
– Hát ti kik vagytok? – motyogta elhűlve.
Mire a három fia egyszerre felugrott:
– Hát nem ismer meg? – kérdezték.
– Én vagyok Estefia!
– Én vagyok Éjfélfia!
– Én vagyok Hajnalfia!
– Talán bizony nem is örül nekünk? – kérdezték csodálkozva.
– Örülnék én, ha tudnék – lógatta a fejét a szegény ember. – De nagyobb az én bánatom, mint az örömöm. Elveszett a király három eladó lánya, s ha elő nem kerítem őket, én is meg az édesanyátok is tömlöcbe kerülünk.
– Hát csak ennyi a baj? – kiáltott fel Hajnalfia. – Ezen aztán igazán kár búsulni. Ha mi hárman nem tudjuk előkeríteni őket, akkor senki. Menjen csak, édesapám, jelentse a királynak, hogy egy éven belül visszahozzuk a lányait, de addig magukhoz egy ujjal se nyúljon senki!
Így is lett, a szegény ember fölment a királyhoz, s elmondott mindent szóról szóra. Az meg nyomban maga elé hívatta a három fiút, s megkérdezte, van-e valamire szükségük a nagy vállalkozáshoz.
– Felséges királyom – mondta Hajnalfia –, csináltasson nekünk egy száz méter széles, száz méter hosszú rézteknőt, a teknő négy sarkába négy százméteres láncot, azoknak a végébe egy-egy tízmázsás rézhorgot. A rézteknőbe tegyenek három nyárson sült ökröt, három sütet kenyeret, három hordó vizet és bort.
Mikor a király mindezt elkészítette, a három fiú beleugrott a rézteknőbe, s először mindent megettek, amit benne találtak. Aztán Hajnalfia így szólt Estefia bátyjához:
– Ha legény vagy, ki vele! Fogd meg ezt a láncot horgostul, és vesd fel a hajnalcsillagra!
Estefia neki is ugrott, de meg se tudta billenteni a láncot.
– No lássuk, Éjfélfia bátyám, mit tudsz te! – mondta Hajnalfia. – Dobd fel ezt a láncot a hajnalcsillagra.
De bizony ő se tudta megmozdítani. Mire Hajnalfia megragadta mind a négy horgos láncot, és úgy meglóbálta őket, hogy mind a négy horog belekapott a hajnalcsillagba. Mikor mindez megvolt, biztatta a két bátyját, hogy kússzanak fel a láncokon, egész a hajnalcsillagig, onnét meg ugorjanak át az üveghegy tetejére. Csakhogy ez se sikerült se Estefiának, se Éjfélfiának. Ugrottak, kúsztak, másztak, de mindig visszaestek.
Hajnalfia akkor vette a kardját, elbúcsúzott a bátyjaitól, egyből fölmászott a láncokon, földobta magát a hajnalcsillagra, átugrott az üveghegy tetejére, onnét meg elindult, amerre a lába vitte.
Hát amint ment, vándorolt, egy hatalmas lócsordával találkozott. S egyszer csak meghallott valami szép furulyaszót. Nézi, keresi, hogy merre van a pásztor, de nem látja sehol. Hanem amint a furulyaszó egyre közelebb jött a füléhez, észreveszi ám, hogy a lába előtt egy akkora kicsi pásztor álldogál, mint egy dió. Köszön neki, a pásztor meg kérdi tőle:
– Mi járatban vagy itt, ahol földi ember nem jár?
– A Zöldkirály három lányát keresem – mondta Hajnalfia –, nem láttad őket errefelé sétálni?
– Lehet, hogy itt sétáltak – felelte a pásztor –, de akkor meg is bánták biztos. Mert ez itt egy elátkozott ország. Látod ezt a sok lovat szerteszét? Ezek mind emberek voltak, csak a sárkányok lóvá varázsolták őket. Én magam is úgy jártam, hogy egy kicsi egérből diónyi pásztorrá lettem.
– És a hétfejű sárkány országa? – kérdezte Hajnalfia. – Azt tudod, hogy merre van?
– Tudni tudom – mondta a kicsi pásztor –, de mit érsz vele? Kilencszáz esztendeig, ha mész, akkor is csak a szélső határáig jutsz el.
– Jó, jó – mondta Hajnalfia –, még csak azt mondd meg, merre kell menni: lenek vagy főnek?
– Mindig csak egyenest előre – mondta a kicsi pásztor, majd illedelmesen elköszönt Hajnalfiától.
Az meg elindult, s az első bokor aljában leült, elővette az iszákját, nem volt benne más, csak két bocskor meg egy ostor. Hogy honnét került hozzá? Biztos nem találjátok ki, inkább megmondom: amikor a két bátyja csak morzsalékot hagyott neki vacsorára, ott találta a bocskort meg az ostort az asztalfiában. S mindjárt magához is vette mindkettőt, mivel azt gondolta, hogy egyszer még hasznát veheti, ki tudja, mikor. Most aztán eljött az ideje. Felhúzta a bocskort, az ostorral meg harsintott egyet – s a következő pillanatban már egy egész országhatárnyit ugrott anélkül, hogy a kisujját mozdította volna!
S ahová éppen odapottyant, ott egy hatalmas csorda tehénnel találkozott. És a furulyaszót is hallotta megint, csupán a pásztort nem találta most se. Hanem ahogy jobban körülnézett, észrevett a földön egy mogyoró nagyságú kicsi pásztort. S mindjárt megszólította:
– A hétfejű sárkány országát keresem, jó helyt járok? – kérdezte.
– Ha őt keresed, akkor igen – felelte a pásztor. – De hát mi szél fújt ide, ahol még ember sose járt?
Hajnalfia elmondta megint, miféle küldetése van, s tudakolta, hogy nem látta-e a kis pásztor a három királylányt errefelé bolyongani.
– Én ugyan nem – felelte az –, mert úgy van ám, hogy amit a sárkányok rabolnak, azt nem a földön viszik, sem közel a földhöz, hanem fönt a fekete levegőégben. De ha erre bolyongtak is, akiket keresel, már rég megbánták, biztos. Látod ezt a sok tehenet itt? Ezek mind asszonyok, akiket a sárkány elvarázsolt. Én magam is egy kicsi bogár voltam, s látod: mogyorónyi pásztor lett belőlem.
– És a sárkány városa? – kérdezte Hajnalfia. – Azt tudod, hogy merre van?
– Mindig csak egyenest előre – mondta a kis pásztor, s aztán ő is illedelmesen elköszönt Hajnalfiától.
Az pedig megint harsintott egyet az ostorával, és megint egy országhatárnyit ugrott – s azonmód egy hatalmas juhcsorda mellett találta magát. De pásztor ott se mutatkozott, csak a furulyaszó hallatszott. Kis idő múlva azonban megakadt Hajnalfia szeme egy virágzó bokron – s hát, annak a tetején kuporgott a pásztor! De ez már csak akkora volt, mint egy szem feketebors.
Megszólítja Hajnalfia:
– Adjon isten, jó napot! Nem tudod, merre van a sárkány országa?
S elmondta itt is, amit kell, hogy elkóborolt a Zöldkirály három lánya, s ő azokat keresi.
– Nem láttad véletlenül őket errefelé szaladni? – kérdezte.
– Én bizony kívüled embert még nem láttam itt – felelte a pásztor. – De jól is teszi mindenki, aki nem jön ide, mert ez egy elátkozott ország. Látod ezt a temérdek sok juhot? Ezek mind fiúk meg leányok, s addig nem is változnak vissza emberré, míg nem akad valaki, aki a hétfejű sárkányt megölje. Én is hangya voltam, látod, és pásztorrá kellett lennem.
– És a sárkány palotája? – kérdezte Hajnalfia. – Azt csak tudod, merre van?
– Ha mindig egyenest előre mész, akkor már nincs nagyon messze – mondta a kis pásztor, s a bokor tetejéről ő is elköszönt illedelmesen. Hajnalfia meg felkötötte a bocskorát, suhintott az ostorával – és máris azon kapta magát, hogy egy nagy, fényes kastély van alatta. Kerek volt az a kastély, tizenkét emeletes, de sehol nem volt rajta bejárat, kőfal vette körül. Hajnalfia nem is tudott másképp bejutni, csak úgy, hogy megpattintotta az ostorát, és beugrott a kastély udvarába. S ott egyszerre nagy sírásra-rívásra lett figyelmes. Odakapta a fejét – s mit lát! A király legidősebb lányát, amint éppen könnyeivel öntözi a kastély kertjét.
De amint észrevette Hajnalfiát, mindjárt odaszaladt hozzá.
– Jaj, jaj, te legény, hogy kerülsz ide, ahol csak a sárkány szokott járni? Mert mióta engem ideloptak, embert nem láttam itt.
– Én pedig éppen érted jöttem – mondta Hajnalfia –, meg a két testvéredért. Őket hol találom?
– Jaj, jaj – sírt újra a lány –, az ő sorsuk még rosszabb, mint az enyém, őket a palota tornyába zárta be a sárkány, és csak engem hagy idekint járni, mert engem választott feleségül.
– És a sárkány urad? – kérdezte Hajnalfia. – Őt hol találom?
– Most éppen vadászni ment, de nemsokára hazajön – mondta a lány –, s jaj lesz mindkettőnknek, ha téged itt talál.
– Ne búsulj semmit – vigasztalta Hajnalfia. – Csak azt mondd meg, mit szokott ebédelni az urad és hol. A többit meg bízd rám.
A királylány megmutatta Hajnalfiának a konyhát, ahol már megsült hét ökör, mellette hét sütet kenyér, hét hordó bor és hét kád víz. Mikor Hajnalfia mindezt befalta, megkérdezte a lánytól:
– Mi van még, mit szokott még enni vagy inni a sárkány?
– Van a pincében egy hordó vasbor, attól olyan rettenetes erős az uram – mondta a leány.
S Hajnalfia a hordó vasbort is megitta, mind az utolsó csöppig.
Aztán fogta magát, s leült a konyhában a padkára. Hát ahogy ott ült, észrevett egy kicsi ezüstpolcot s rajta egy kicsi ezüstládát.
– Hát abban meg mi van? – kérdezte Hajnalfia.
– Egy ezüstfésű, azzal szokott az uram ebéd után fésülködni – mondta a királylány. S Hajnalfia a fésűt is kipróbálta. Aztán a lányt visszaparancsolta a palotába, ő maga meg kifeküdt az udvar közepére, hogy aludjon egyet, amíg a sárkány meg nem érkezik.
Az alvásból azonban nem lett semmi, mert alighogy lehunyta a szemét, egy iszonyú nagy buzogány esett a hasára: az a buzogány, amit a sárkány hajított előre, hogy jelezze az érkezését. De most az egyszer nem az történt, ami ilyenkor szokott, hanem egészen más. A buzogány úgy visszapattant Hajnalfia hasáról, hogy visszaútjában magát a sárkányt is majdnem elsöpörte. Az meg egyszerre megijedt, hogy valaki van az ő udvarában, aki még nála is erősebb.
De vajon kicsoda? Talán a rokonai jöttek látogatóba, s azok tréfálnak vele?
Mint a szélvész, hazaszáguldott. S akkor megpillantotta Hajnalfiát.
– Hát te ki vagy? – mennydörgött rá. – Hogy merészkedtél be az engedélyem nélkül a váramba?
Mire Hajnalfia csak úgy csöndesen ráfelelt:
– Alább a hanggal, sárkány! Inkább azt mondd meg, hogy merészelted a királyleányokat a király engedélye nélkül ellopni! De most a fejeddel lakolsz érte! Gyere, menjünk, küzdjünk meg!
A sárkány azonban nem akart ráállni, míg meg nem ebédelt s meg nem fésülködött.
– Hagyd azt az ebédet – mondta Hajnalfia –, attól csak még lustább leszel, és fésülködnöd is kár, mert úgyis összeborzolódsz. Gyere, menjünk a vascsűrbe, lássuk, ki bírja jobban!
Mire a sárkány dühösen:
– Nem megyek addig, míg a vasboromat meg nem ittam.
– Jobb, ha nem iszol, mert csak részeg leszel tőle, s akkor még könnyebben elbánok veled – mondta Hajnalfia.
De a sárkány csak nem akart kötélnek állni, ám a királylányokat sem adta ki sehogy. Hajnalfia ekkor megragadta a lábánál fogva, az udvar végébe vitte, s ott úgy belevágta a vascsűrbe, hogy három métert süllyedt a padlóba. Csakhogy a sárkány nem hagyta magát, kiugrott a lyukból, s most ő vágta bele a vascsűrbe Hajnalfiát. De ez csak egy métert süllyedt le, nem többet. S akkor megint Hajnalfia következett. Fölkapta, megpörgette, és úgy lehajította a sárkányt, hogy az hat méterig meg sem állt a padlóban, csak a hét feje látszott ki a lyukból, más nem. És már a hangja sem mennydörgött úgy, mint azelőtt – már csak reszketni tudott.
– Ne bánts, hagyd meg az életemet – könyörgött Hajnalfiának. – Amit kívánsz, azt adok, csak az életemnek kegyelmezz. Vidd a három királylányt, vidd a kincseimet, amit akarsz, mindent. A tizenkettedik emeleten, a toronyszobában, az ablak felett van egy kicsi polc, azon van egy ezüsttojás meg egy ezüstvessző. Ezeknek az a titkuk, hogy ha azt kívánod, a vár szökjön bele a tojásba, a vesszővel csak megérinted a tojást, és a vár menten belészökik. Ha akarod, ezt is magaddal viheted, csak az életemet hagyd meg.
Hajnalfia rendre végighallgatta a sárkány könyörgését, s már-már meg is kegyelmezett volna a szörnyű bestiának. De alighogy félrefordult tőle, hát, mint a gyík, olyan elevenen kapott utána a sárkány, s tátotta szörnyű száját, hogy Hajnalfiát kettéharapja. No, erre már Hajnalfia sem volt rest, fogta a kardját, és végzett a gonosszal.
A királylány, aki a palota ablakából nézte végig a küzdelmet, most egyszerre boldogan futott elő, és nem győzött hálálkodni Hajnalfiának. Csakhogy az még nem végzett el mindent, még a másik két lányt is ki kellett szabadítani, akik a toronyszobában voltak bezárva. Gyorsan felfutott hát a tizenkettedik emeletre, és ahány bezárt ajtót talált, a kardjával valamennyit bedöntötte. Végre a tizenkettedik szobában ráakadt a két lányra, a középsőre meg a legkisebbre – de azok már hálálkodni se tudtak, csak sírni.
Azazhogy a legkisebb az sírt meg nevetett is, mikor Hajnalfiát meglátta, olyan szerelmes lett belé rögtön… És bizony Hajnalfiának is nagyon megtetszett a királylány, csak mutatni nem merte. S csupán annyit mondott a két lánynak szelíden, hogy menjenek le az udvarra a nénjükhöz, és ott várjanak rá, őneki még egy kis dolga lesz a toronyban.
Ugyanis még mindig nem találta sehol az ezüsttojást meg az ezüstvesszőt, amiről a sárkány beszélt neki. Lehet, hogy becsapta volna? Még ez is megfordult a fejében – de azért tovább kutatott.
S lám, egyszerre csak ráakadt a tizenharmadik ajtóra, persze hogy zárva volt az is. Menten bedöntötte hát, és alaposan körülnézett az ablak fölött, a kis polcon. Jó is, hogy így tett, mert éppen ott volt az ezüsttojás meg az ezüstvessző. Gyorsan magához vette mindkettőt, lerohant az udvarra, letette maga elé a tojást, megérintette a vesszővel, és azt kívánta, hogy a vár meg a palota mindenestül szökjön belé a tojásba!
S ahogy gondolta, úgy történt: amikor körülnézett, már csak a puszta földet látta maga körül. Akkor a tojást meg a vesszőt a zsebébe dugta, a három lányt a hátára vette, harsintott az ostorával, és a másik percben már fönt jártak a magas levegőégben. A következőben pedig már megint a földön voltak, és egy nagy virágos díszkaput láttak maguk előtt. Hajnalfia ekkor eszmélt csak rá, hogy az a sok juh, akiket utoljára elhagyott, a sárkány pusztulásával mind visszaváltoztak emberré – lánnyá meg fiúvá –, s azok most mind az ő ünneplésére készülődtek. Volt is eszem-iszom napestig.
Aztán elbúcsúzott tőlük, s fogta a bocskort, ostort, a három kisasszonyt a hátára kapta, s hopp! – már ott se voltak. De alig repültek hat mérföldet a levegőben, megint nagy nyüzsgést pillantott meg odalent, nagyobbat, mint az előbb. Hát ezek kik lehetnek? – gondolta, s ahogy ledobbant a lába, az elvarázsolt tehéncsorda közepén találta magát, amelyikkel jöttében is összetalálkozott. Csakhogy a rengeteg tehénből időközben csupa takaros asszonynép lett, és azok is díszkapuval, lakomával várták Hajnalfiát, a megmentőjüket. Ettek-ittak itt is, csak éppen sokáig nem időzhettek, mert még hosszú út állt előttük.
Elbúcsúzott hát, újra suhintott az ostorával, és most egyből kilenc mérföldet ugrott hazafelé. Ám ahogy hasították a levegőt, kis idő múlva füstölgő nagy tüzeket láttak meg a földön és rengeteg embert: azt a sok férfinépet, akiket lóvá varázsolt a sárkány, és akik most megint emberré lettek. Nagy éljenzéssel fogadták Hajnalfiát, és az örömtüzeket is az ő tiszteletére gyújtották. Ahogy illik, a lakomát ezúttal se mulasztották el, majd mikor már csepp bor se maradt a hordókban, innét is elköszöntek. S akkor Hajnalfia egyetlen hatalmas szökelléssel az üveghegy csúcsáig ugrott, onnét tovább a hajnalcsillagig, amibe a négy lánc volt beleakasztva – s mint aki épp csak a szomszédban volt látogatóban, úgy ereszkedett le a láncokon a rézteknő közepébe.
De nézett is ám nagyot a két bátyja, akik azóta is ott várakoztak, majd a szemük esett ki! És bizony sehogy se tudták elviselni, hogy egyedül az öccsüké legyen a dicsőség: a sárkány megölése, a három gyönyörű kisasszony megmentése. Összesúgtak, tanakodtak kicsit, s egyszeriben megfogant s nagyra nőtt bennük a gonosz szándék: elhatározták, hogy elveszejtik Hajnalfiát, és a dicsőséget maguknak szerzik meg.
Nagy ravaszul rávették hát a három lányt, hogy előbb aludják ki magukat a sok viszontagság után, és csak azután menjenek föl a palotába az édesapjukhoz. S mindjárt készítettek is három puha fekhelyet az egyik cserfa alatt. Mikor aztán a három lány elaludt, kerítettek egy éktelen nagy vasrudat, és azt mondták Hajnalfiának:
– No, te híres öcsénk, ha már a sárkányokat legyőzted, és a lányokat is vissza tudtad hozni, lássuk, el tudod-e törni ezt a nagy vasrudat a térdeden!
Hajnalfia nem gondolt semmi rosszra, fogta a vasrudat, és irtózatos erővel odacsapta a térdéhez… Bánta, bánhatta aztán, de akkor már késő volt megbánni. Egyszerre olyan iszonyú fájdalom nyilallt a lábába, hogy se látott, se hallott, csak feldobta magát a levegőbe, mint akibe golyót küldtek. S csak repült, repült fölfelé, talán még a hajnalcsillagnál is magasabbra…
A két bátyja meg csak erre várt. Gyorsan felköltötték a három lányt, s úgy vitték őket a palotába, mintha legalábbis ők ölték volna meg a sárkányt.
Szegény Hajnalfia meg csak repült, repült közben, aztán csak zuhant, zuhant lefelé – míg egyszerre csak egy nagy kosárban találta magát, ami egy szárnyas ember hátára volt erősítve, és akit Szélfutó Pálnak hívtak. Mindez pedig úgy történt, hogy Szélfutó Pál éppen hazafelé repült, s amikor észrevette Hajnalfiát, gyorsan alája siklott, befogta a legényt a kosarába, s vitte magával a rengeteg erdő közepére, a sziklabarlangjába.
Ott megkérdezte tőle:
– Ki vagy te, mi vagy te, s hogy kerültél fel a magas levegőjárásba?
Hajnalfia elmesélt sorra mindent, a sárkányokat, a királykisasszonyokat, a két irigy bátyja fondorlatosságát…
– Most csak azt tudom – mondta végül keservesen –, hogy mind a két lábam olyan lett, mint a vasdorong, egyiket se tudom mozdítani.
– Azzal ne törődj most – mondta Szélfutó Pál –, majd kerítek én orvosságot. Csak bízzál bennem, és parancsolj nekem.
Azzal megvendégelte Hajnalfiát, ő maga meg újra kirepült a világba, egyenesen a király palotájába, hogy megvigasztalja a kicsi királykisasszonyt. S bizony éppen jókor érkezett, mert már nagyban állt a lagzi: Estefia és Éjfélfia épp akkor ülték a lakodalmukat a legidősebb meg a középső királykisasszonnyal. És csak a legkisebb búsult meg sírdogált a szobájában, hogy neki nincsen párja…
Ám ahogy így búslakodik, egyszerre hangot hall az ablaka előtt, olyan hangot, mint amikor szél fúj:
– Ne búsulj, királykisasszony, mert él a te mátkád, ott lakik az én palotámban. Most még beteg ugyan, de ha küldesz neki egy csókot, hamarabb meggyógyul!
A királykisasszony szörnyen megijedt a szárnyas embertől – hiszen nem ismerte, soha nem látta még Szélfutó Pált –, de mikor az elmondta, hogy mindent tud Hajnalfiáról, mindjárt megbátorodott a szíve, s kérte, hogy vigye magával őt is a barlangjába.
– Sajnos, oda nem vihetlek – mondta Szélfutó Pál –, mert ahogy én száguldok, kiesnél a kosaramból. Hanem küldj egy kis ételt-italt a mátkádnak, azt szívesen elviszem.
A királykisasszony rögtön szalajtotta a szolgálóját, s az annyi enni-innivalót hozott, hogy tíz embernek is elég lett volna. Mindet belerakták Szélfutó Pál kosarába. Aztán elbúcsúztak egymástól, s a szárnyas ember megígérte, hogy Hajnalfiát is magával hozza, mihelyt meggyógyul a lába.
Azzal sirr-surr! – visszarepült a barlangjába, s otthon aztán Hajnalfiával jól bevacsoráztak a teli kosárból.
Másnap kora reggel ismét útnak indult Szélfutó Pál, de most nem a király palotájához ment, hanem az egyik szomszédos városba, ahol éppen vásár volt és nagy sokadalom. Egy darabig ott száguldozott a pántlikás sátrak fölött, míg végre megtalálta azt, akit keresett: egy öreg kofaasszonyt, aki mézespogácsát meg gyógyfüveket árult. Szélfutó Pál nem sokat gondolkozott, hanem térült-fordult, és a kofaasszony máris benne volt a kosárban sátrastul, mindenestül – s nemhogy szólni, de moccanni sem tudott a meglepetéstől.
Csak mikor a barlangba visszaértek, akkor eszmélt föl egy kicsit, és kérdezte reszketve:
– Hol vagyok? Mit akartok velem csinálni?
– Semmi rosszat – nevetett Szélfutó Pál. – Azért hoztalak ide, hogy gyógyítsd meg Hajnalfia lábát. Forrasztófüved van-e?
– De bizony van ám! – mondta szaporán a kofaasszony, s az arca egyszeriben földerült, mikor látta, hogy senki sem akarja bántani, hanem inkább a tudományára kíváncsiak. – Olyan forrasztófüvem van, amilyen a világon senkinek!
Mindjárt előszedte a motyójából a drága portékát, teát főzött belőle, s három nap, három éjjel borogatta Hajnalfia lábát. Harmadik nap reggel Hajnalfia úgy talpra szökkent, mint aki soha nem volt beteg.
Aztán ő is meg a kofaasszony is bemásztak Szélfutó Pál kosarába, és felrepültek a magas levegőégbe.
Hogy merre, hová? Nem nehéz kitalálni.
Először a szomszéd város fölé repültek, ott lerakták a kofaasszonyt sátrastul, mindenestül, ugyanoda, ahol azelőtt is árult – aztán egyenesen a király őfelsége szobájába repültek, ahol éppen ott volt Estefia és Éjfélfia is, sőt éppen azon tanácskoztak az öreg királlyal, hogy hogyan osszák meg egymás között az uralkodás gondját.
Hanem amikor a két idősebb testvér meglátta Hajnalfiát, még a vér is kiszaladt az arcukból, olyan sápadtak lettek.
S hát bizony volt is okuk rá. Hajnalfia pedig semmit nem hallgatott el, legfőképpen azt nem, hogy a sárkányt ki ölte meg, s ki hozta haza a királykisasszonyokat.
A király először nem nagyon akart hinni neki, s azt kívánta tőle, hogy tegyen bizonyságot, csakugyan ott járt-e a sárkányok országában.
Hajnalfia erre elővette a zsebéből az ezüsttojást meg az ezüstvesszőt, aztán a vesszővel megérintette a tojást.
– Felséges királyom – mondta –, mit kívánsz legjobban? Amit kívánsz, úgy lesz!
A király gondolkozott kicsit, majd így szólt:
– Egy olyan palotát szeretnék, aminek ezüstből van az udvara, aranyból valamennyi fala és gyémántból valamennyi bútora!
De még ki se eresztette az utolsó szót a száján, máris minden bekövetkezett: ott állt a palota ezüstudvarával, aranyfalaival, gyémántbútorokkal tele.
S akkor végre az öreg király is elhitte, hogy Hajnalfiát illeti a dicsőség, nem a két irigy testvért. Mindjárt meg is kérdezte tőle, hogy mivel s hogyan büntesse őket – de Hajnalfia azt mondta, semmivel, nem kíván ő nekik rosszat, éljenek békében a feleségükkel, csak a palotát hagyják el, építtessenek maguknak egy másikat, s akkor majd nem lesznek egymásnak útjában.
Így aztán Hajnalfia is megnyugodhatott végre, elvette feleségül a szépséges kis királylányt, apját, anyját megtette kulcsárnak, Szélfutó Pált az inasának – és még a kofaasszonyt is meghívta a palotába, hogy süssön-főzzön rájuk.
S még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy öreg király, volt neki három fia. Mire a három fiú felnőtt, annyira elaggott a király, hogy már a palotája udvarából se tudott kimenni. Ott üldögélt napestig az udvarban, s nézegette azt a cifra, magas tornyot, amit még ifjú korában építtetett a királyné gyönyörűségére.
Történt egy nap, hogy míg kint az udvaron üldögélt, egyszer csak egy madár szólalt meg a torony tetejében. S mikor a király meghallotta a madár szólását, úgy megifjodott rögtön, mint egy húszéves legény.
Azonnal szólt a fiainak, hogy fogják meg néki azt a madarat.
Elsőnek a legidősebb fiú mászott fel a toronyba, de mikor éppen rátette volna kezét a madárra, az elrepült.
A fiú meg leste, hogy hova, merre repül.
A messzi távolban egy erdő feketéllett, s úgy látta, hogy az erdő szélibe szállt le a madár, egy csupasz tetejű fára. Gyorsan lemászott a toronyból, s azt mondta az édesapjának:
– Megfogni nem tudtam, de láttam, hova repült, megyek utána!
– Járj szerencsével! – mondta az öreg király, s megölelte a fiát.
Az meg jól betarisznyált magának, s lóháton, fegyverrel, kopóval útnak indult. Késő este lett, mire az erdő széléhez ért. Tüzet rakott magának, s falatozni kezdett. De alig nyelt le egy-két falatot, látja, hogy egy róka szalad a sötétben, mint valami vörös árnyék. Azonnal odaszólt a kutyájának:
– Eredj, kopó, fogd meg azt a rókát, nem hívta ide senki vacsorára!
A kopó ugrott, mint a villám, de a róka még gyorsabb volt. Megtorpant, s így kiáltott fel:
– Légy kőbálvány kutyástul, lovastul!
S abban a szempillantásban kővé vált a kutya, ló, királyfi.
A madár pedig másnap reggel is odaszállt a torony tetejére, és énekelt, énekelt… S akkor a közbülső királyfi határozta el, hogy ügyesebb lesz, mint a bátyja. Gyorsan felmászott a toronyba – de ő is csak ugyanúgy járt, s ő is útnak indult nyomban. Jól feltarisznyált, lóra ült, s kutyát, fegyvert vitt magával. Öreg este lett, mire az erdőhöz ért. Tüzet rakott, vacsorázni kezdett, s ahogy falatozott, megint csak feltűnt a róka, ott szaladt el a közelben, kis vinnyogó hanggal.
– Eredj, kopóm, fogd meg azt a rókát, ne csihogjon itt a fülünkbe! – mondta a kutyájának.
Mire a róka neki is visszakiáltott:
– Légy kőbálvány te is, kutyástul, lovastul!
És úgy lett.
S másnap reggel megint csak megszólalt a madár a torony tetején. Nosza felment a toronyba a legkisebb királyfi, de a madár az ő keze alól is kiröpült, s látta ő is az erdőt, ahová visszaszökött. Mit tehetett volna mást, ő is tarisznyát vett a vállára, lovat nyergeltetett, s útnak indult kutyával, fegyverrel. Szurokeste lett, mire az erdőt elérte. Tüzet gyújtott, és eszegetni kezdett. Nem sok idő telt el, mikor a róka neki is megjelent, ott szaladt el pár lépésnyire tőle. Ő meg odaszólt neki:
– Édes rókám, ne siess úgy, gyere ide hozzám vacsorára!
– Mennék én szívesen, de félek a kutyádtól.
– Attól sose félj – mondta a kis királyfi. – De ha mégis félsz tőle, megkötöm.
Azzal elővett egy kis szíjacskát, és odakötötte a kutyát az egyik bokorhoz.
Aztán közösen elfogyasztották a rókával az elemózsiát. A vacsora végeztével megkérdezte a róka:
– Királyúrfi, te csakugyan azt hiszed, hogy a madár itt lakik valamelyik fán?
– Nemcsak hiszem, hanem tudom, a két szememmel láttam, hogy ide repült a toronyról – mondta a kis királyfi; s mindjárt fel is mutatott az egyik csupasz koronájú fára, amin látszott, valami csüng: a kis királyfi azt hitte, hogy éppen ez a madárfészek.
De a róka csak a fejét rázta.
– Jaj, nem jól hiszed te azt – mondta –, az a madár messze van még innét. De ne búsulj semmit, én majd segítek megtalálni. Ott van az a madár a Veres Király országában, az pedig nincs másutt, mint a hetedik országszélen. Annak a királynak a kertjében van egy odvas körtefa, az odvas körtefában egy odú, ott fészkel az a madár, oda költ. Akarod, hogy odakísérjelek?
– Hogyne akarnám! – ragyogott föl a kis királyfi arca, s éppen meg akarta ölelni a rókát, hogy megköszönje neki a segítséget, mikor a róka hirtelen átbucskázott a fején, és egy daliás fiatalember lett belőle, alatta meg egy tüzes paripa ficánkolt.
– Ne csodálkozz – nevetett a fiatalember a kis királyfira –, én azért csak róka vagyok, ezt sose felejtsd el.
S azzal útra kerekedtek.
Telt-múlt az idő, nem is kevés, sok nappal, sok éjszaka járt el, míg végül megérkeztek abba a városba, amelyikben a Veres Király palotája volt. Fogták magukat, és beszállásoltak az egyik vendégfogadóba. A két lovat otthagyták az istállóban, s csak úgy gyalogosan indultak neki az utcáknak, hogy szétnézzenek a városban. Mikor odaértek a király kertjéhez, a róka rámutatott az egyik fára.
– Látod-e, királyúrfi, ez az a körtefa. De jól vigyázz, mert a madarat könnyen megfoghatod rajta, hanem amikor jössz lefelé a fáról, azok a szép körték mind erőszakkal igyekeznek majd a szádba, s ha csak az egyiket is meg találod harapni, olyat csendül a fa, hogy az egész királyi őrség azonnal talpon lesz.
S csakugyan így történt. A kis királyfi megvárta az éjfélt, akkor lopódzott oda a körtefához, megkereste az odút, magához vette a csöpp kis madarat, és becsúsztatta az inge alá – hanem amikor mászott vissza a földre, hirtelen odacsapódott a szájához egy körte, s hiába nem akarta: meg találta harapni a hamvas gyümölcsöt. S akkor már nem volt mit tenni: a fa megcsendült, az őrség azonnal talpon volt, s a kis királyfit a király elé cipelték.
A Veres Király először csak végigmérte a díszes ruhájú legényt, aztán úgy szólt:
– Látom, hogy királyfi vagy, és mégis lopni jöttél hozzám! Úgy volna rendjén, hogy megbüntesselek. De megkegyelmezek neked, egy feltétel mellett.
– Mi legyen az a feltétel? – kérdezte bátran a kis királyfi.
– A Veres-tengernek partján van egy gyönyörű szép palota. Abban a palotában lakik egy királykisasszony. Ha őt elhozod nekem, szabadon bocsátlak – mondta a Veres Király. – Vállalod?
– Vállalom – mondta a kis királyfi. – De csak úgy, ha a szépen szóló madarat is magammal vihetem.
– Vigyed – hagyta rá a Veres Király. – A madár lesz a fizetséged, ha sikerrel jársz az úton. De ha üres kézzel jössz vissza, reszkess. Ha meg vissza se jössz, és szökni próbálsz, még a világ végén is megkerestetlek. Most pedig eredj!
A rókából lett legény közben kint várakozott a palota előtt, s mikor meglátta a kis királyfit, mindjárt félrehívta az egyik sikátorba.
– Most aztán nagyot vállaltál, királyúrfi – mondta –, magad se tudod, mekkorát. De bízzál bennem, majd én segítek rajtad. Teérted megteszem, mert te jó voltál hozzám.
Azzal újra útnak indultak, s addig vándoroltak, míg csak el nem értek a Veres-tenger innenső partjára. Csakhogy az a szép palota meg a királykisasszony nem ott voltak ám, hanem a tenger túlsó partján. Törték erősen a fejüket, hogy mitévők legyenek. Végül is a róka leszakított egy nagy parti lapulevelet, csónakot csinált belőle, evezőt, belevágta magát a csónakba, és odaszólt a kis királyfinak:
– Te csak maradj itt, és várj türelemmel!
Azzal csapott egy nagyot az evezővel, és abban a szempillantásban a túlsó parton termett. De akkor már híre-hamva se volt a csónaknak: egy pár gyönyörű aranycipő lett belőle. A rókából pedig egy vénséges vén suszter, a szakálla a térdét verte, s mint a kender, olyan fehér volt. A róka kezébe vette a két szép aranycipőt, s mint akinek semmi más dolga sincs, sétálgatni kezdett a palota előtt. A királykisasszony meg éppen akkor lépett oda az ablakhoz, kinézett, meglátta a csillogó cipőket. Nagyot dobbant a szíve, s mindjárt lekiáltott:
– Hallod-e, te szegény suszter, hozd fel azokat az aranycipőket, megveszem tőled jó áron.
De a suszter – azazhogy a róka – megrázta a fejét.
– Jaj, nagyon öreg vagyok én már, nem tudok én oda felmenni. A cipő meg olyan jószág, hogy vagy talál, vagy nem talál. Legjobb lesz, ha magad lesétálsz ide, királykisasszonykám, és itt felpróbálod.
A királykisasszonynak se kellett több, nyomban leszaladt, s felpróbálta a cipőket.
Hát, uramfia, úgy talált a lábára, mintha azzal együtt született volna! S ahogy illegett benne, nézegette a gyönyörű cipőket, egyszer csak felhallatszott a tenger túlsó partjáról a szépen szóló madár éneke…
A róka meg csak erre várt! És nyomban felkiáltott:
– Hipp-hopp, kis cipőim, ott legyünk mind a ketten, ahol én akarom!
És azonnal a tenger túlsó partján találták magukat, a kis királyfi mellett.
Nagyot nézett a királykisasszony, még pityeregni is elfelejtett.
– Mit akartok most velem csinálni? – kérdezte.
– Mi bizony azért jöttünk – mondta a róka –, hogy elvigyünk téged a Veres Királynak. Ismered-e őt?
– Hogyne ismerném – tört ki a zokogás a királykisasszonyból. – De én ahhoz nem megyek feleségül, akkor inkább meghalok, inkább elemésztem magam!
– És a kis királyfit, akit itt látsz magad előtt, őt se tudnád szeretni? – kérdezte a róka.
– Őt igen – mondta kis hangon a királykisasszony, és lesütötte a szemét.
– Hát akkor egyet se búsulj, felséges kisasszonykám – nevetett a róka. – Majd leszek én helyetted a Veres Király felesége! Énnekem nem kerül az sokba!
Azzal újra útnak indultak, vissza a Veres Király városába. Amikor megérkeztek, ugyanabba a vendégfogadóba szálltak, amelyikben jövet is megpihentek. A róka itt újra átbucskázott a fején, és azon nyomban szépséges kisasszony lett belőle: édes hasonmása az igazi királykisasszonynak.
S akkor így szólt a kis királyfi a maga igazi párjához:
– Légy türelemmel, kedves. Mindjárt visszajövök érted, csak elkísérem a Veres Királyhoz a mi jótevőnket.
Mikor a Veres Király megpillantotta a rókából lett kisasszonyt, még a szava is elakadt az ámulattól. Szentül hitte, hogy olcsó áron, egy kicsi madárért, a világ legszebb királykisasszonyát raboltatta el magának. Azonnal összehívatta a minisztereit, valamennyi jóbarátját, hogy még aznap este megüljék a lakodalmat. Marasztalta a kis királyfit is, de az csak hímezett-hámozott, hogy sietős az útja, indul vissza az édesapjához – és gyorsan elköszönt.
Hanem aztán este, amikor valamennyi vendég ott ült már a lakodalmi asztalnál, egyszer csak megszólal az egyik szúrós szemű miniszter:
– Király uram – mondta –, szép, szép, gyönyörű szép a mi jövendő királynénk, de azért mégse hibátlan egészen.
A vendégek összenéztek, mindenki elképedt.
– Hát aztán mi volna az a hiba? – kérdezték.
– Csupán csak annyi, hogy rókaszeme van! – mondta a miniszter.
S ahogy ezt kimondta, valamennyi szempár a menyasszonyra szegeződött. Az meg egy nagyot kacagott, lebukott az asztal alá, átalvetette magát a fején, s róka lett megint, egy nagy, lompos farkú róka – és egyetlen szökelléssel kiugrott a lakodalmas terem ablakán. Mire a vendégek magukhoz tértek, s futottak utána, hogy elfogják, lelőjék, már csak hűlt helyét találták, úgy eltűnt a sötétségben.
Pedig hát nem futott nagyon messzire a róka, éppen csak a vendégfogadóba. Ott besurrant a kis királyfi szobájába, és csak annyit mondott:
– Gyertek, indulhatunk!
Azzal összeszedték a motyójukat, és elindultak hárman.
Mikor az erdőszélhez értek, ahol a kis királyfi a rókát megvendégelte, a róka hirtelen felkiáltott:
– Látod azokat a kőbálványokat ott?
– Hogyne látnám – mondta a kis királyfi.
– Tudod, hogy azok a te bátyáid, lovastul, kutyástul?
– Az én bátyáim? De hát ki tette ezt velük?
– Én varázsoltam őket kőbálvánnyá, mert rám uszították a kutyájukat – mondta a róka. – De ha úgy kívánod, újra életre keltem őket. Néked megteszem.
– Már hogyne akarnám – mondta a kis királyfi. – Hiszen az édes testvéreim!
– Jól van, én feltámasztom őket – mondta a róka. – Csak aztán meg ne bánd!
– Én soha! – kiáltott fel a kis királyfi.
A róka meg odalépett a két kőbálványhoz, megcsapdosta őket egy vesszővel, és így szólt:
– Keljetek fel és éljetek!
S a két testvér nyomban életre kelt, hajszálra olyanok voltak, mint azelőtt.
A róka ezután elbúcsúzott a kis királyfitól meg a királykisasszonytól, de a két idősebb testvérre még pillantást se vetett. S mire felocsúdtak, már el is tűnt a sűrű erdőben. Ők meg vették a motyójukat, s indultak tovább hazafelé, most már négyen.
Hanem a két idősebb testvér hamarosan irigykedni kezdett a kis királyfira.
– Hát illik az – sugdosták egymásnak –, hogy ő, a legkisebb, ő házasodjon meg legelőbb? S méghozzá milyen gyönyörű menyasszonyt szerzett magának!
És elhatározták, hogy valamiképpen megszabadulnak az öccsüktől.
Megvárták a következő estét, s akkor tüzet raktak. De amíg az egyik rakta a tüzet, a másik elhívta magával a kis királyfit, hogy segítsen neki forrásvizet keresni. Forrást ugyan nem találtak, mert elállta az útjukat egy mély szakadék, de a gonosz testvér éppen ennek örült. Hirtelen odalépett az öccse mellé, és belökte a szakadékba. Ő maga meg gyorsan visszafutott a többiekhez, s azt hazudta, hogy egy medve elrabolta a kis királyfit, s ő is csak a szerencséjének köszönheti, hogy megmenekült.
Bizony sírt nagyon a királykisasszony, s azt mondta, inkább ő sem megy tovább egy tapodtat se, nem akar a kis királyfi nélkül élni. A két gonosz testvér persze nem sokat törődött vele, hogy mit mond.
Azt gondolták, csak sírjon, aztán majd úgyis megvigasztalódik. S vitték tovább magukkal a zokogó leányt.
A kis királyfi meg közben a szakadék alján feküdt, szeme lecsukva, az arca csupa sár, mintha élet nem is lett volna benne.
S akkor hirtelen, mint a jelenés, egyszer csak ott termett a róka. Megállt a kis királyfi mellett, és felsóhajtott:
– Ugye nem hittél nekem! Pedig én tudtam, hogy így lesz. Aki kutyát uszít az ártatlanra, az a testvérével se bánik különben. De én nem hagylak cserben, ne félj. Ha addig élek is, fölébresztelek!
Azzal uzsgyi! – elszaladt.
Tudta jól a szegény róka, hogy mit keres, csak azt nem tudta, hol keresse. Hát amint futkos erre, futkos arra, látja ám, hogy egy kígyó jön vele szemben, egy nagy csomó gyógyító fűvel a szájában. Azonnal odanyargalt hozzá, és rákiáltott:
– Kígyó koma, adjál egy kis gyógyító füvet, neked úgyis sok van, nagy szükségem volna rá!
– Dehogy adok – mondta a kígyó –, én is hét esztendeig kerestem, keresd te is hét esztendeig!
A róka nem sokat tétovázott, hirtelen megtaposta a kígyó farkát, az meg dühösen felé fordult, és sziszegve ráfújt. S ez volt éppen a jó, mert közben a gyógyító füvet is kifújta a szájából. A róka pedig felkapta, elszaladt vele, s vitte a kis királyfihoz, a szakadék aljába. Szépen bedörzsölte a fűvel a kis királyfi szemét, száját meg a szíve tájékát – s az egyszeribe fölébredt, talpra ugrott, és nagyot nyújtózott.
– Huj, de nagyot aludtam! – kiáltotta. – Hogyan történt ez velem?
– Ha én nem volnék, örökre itt aludtál volna – mondta a róka. – De azt tanácsolom, ezentúl jobban vigyázz magadra. Most pedig indulj gyorsan haza, nehogy újabb gonoszságot forraljanak ellened.
Azzal elbúcsúztak egymástól, s a kis királyfi útnak eredt.
A róka meg azt gondolta magában: „Mennyi jót tettem ezzel az emberrel, vajon meg tudná ezt hálálni? Vagy ő is csak olyan, mint a többi?”
S fogta magát, nagy kerülővel a kis királyfi elé került, lefeküdt a földre, s tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor a kis királyfi odaérkezett, látja, hogy egy róka fekszik az úton, s nem mozdul. Nagyon megesett a szíve rajta.
„Vajon nem éppen az én rókám?” – kérdezte magától.
De hát a róka mind egyforma, nem ismerte meg. Mégis azt gondolta, hogy nem hagyja ott az úton, hanem tisztességesen eltemeti. A kardjával gödröt ásott, odavonszolta a szegény párát, s még a zsebkendőjét is ráterítette.
De ennyi elég is volt a rókának. Gyorsan kiugrott a gödörből, és megölelte a kis királyfit.
– Jól van, királyúrfi, igaz ember vagy, nem bántam meg, hogy segítettem rajtad. De most már csakugyan siess haza.
Azzal pördült egyet, s elszaladt, mintha csak álom lett volna, nem pedig valóság.
A kis királyfi meg folytatta az útját.
Három napba telt, míg hazaérkezett.
Az öreg király éppen a szobájában üldögélt, és olyan erőtlen volt, olyan szomorú, mint aki az estét sem éri meg. Amióta a két nagyobbik fia hazaérkezett, egyre csak az elveszett legkisebbet siratta. És még a szép királykisasszony se tudta megvigasztalni. De hát hogyan is tudta volna, mikor mind a kettőjüknek ugyanaz volt a bánata…
S lám, most egyszerre ott állt előtte a kis királyfi, benyúlt az inge alá, elővette a kicsi madarat, s az abban a szempillantásban trillázni, énekelni kezdett. Az öreg király meg egyszerre megifjodott, mindjárt mosolyogni kezdett. Csak akkor komorodott el megint, mikor megtudta a kis királyfi történetét: hogy a két gonosz bátyja hogyan akarta elveszejteni.
– Akarod, hogy példásan megbüntessem őket? – kérdezte az öreg király. – Az lesz velük, amit te parancsolsz.
– Bizony megérdemelnék, hogy elbánjak velük – mondta a kis királyfi. – De inkább nem teszem. Adjon nekik felséges apám paripát, pénzt, amennyire szükségük van, aztán boldoguljanak, ahogyan tudnak. Csak itt ne lássam őket a palotában.
Így is történt. A két gonosz testvért az ország másik sarkába száműzték, a kis királyfi meg elvette feleségül a királykisasszonyt. Úgy beszélik, hogy még ma is élnek boldogan.
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember, s született négy fia. De valahogy olyan szegény maradt, hogy nem tudott egyiküknek se örökséget adni. Azt mondta hát nekik:
– Menjetek, fiaim, próbáljatok szerencsét. Tanuljatok ki valami mesterséget.
El is indult a négy fiú, mentek, mendegéltek, míg csak el nem értek egy keresztúthoz, ami éppen négyfelé ágazott. Ott aztán elbúcsúztak egymástól, de előbb megbeszélték, hogy négy esztendő múlva ugyanazon a helyen találkoznak, ha meg nem halnak addig.
Telt-múlt az idő, a négy fiú meg szépen kitanult közben. Az elsőből csillagász lett, a másodikból lopó, a harmadikból vadász, a legfiatalabból szabó. S a megbeszélt napon mindegyikük elindult hazafelé. Mikor a keresztúton összetalálkoztak, mindjárt továbbindultak az édesapjukhoz, hogy jelentsék neki: kitanulták a mesterségüket.
– Jól van, fiúk, én hiszek nektek – mondta az öreg. – De azért mégis szeretnék bizonyságot látni. Mondd csak, fiam, te csillagász, mit látsz annak a fának a tetején? De jól nézd meg!
– Hát, látok egy fészket, egy aranymadár ül benne öt tojáson.
– Na, lopó – fordult a másikhoz az öreg –, ha tenéked ez a mesterséged, lopd el azt az öt tojást, de úgy, hogy a madár észre ne vegye.
A lopó egyből fölmászott a fára, észrevétlenül ellopta az öt tojást, s odaadta az apjának. Az öreg meg letette az asztalra. Mindegyik sarkára egy tojást, az ötödiket meg a közepére. S odahívta a harmadik fiút.
– Na, fiam, te vadász, ha csakugyan ez a mesterséged, lássuk, hogyan lövöd ezt az öt tojást egy golyóval kétfelé!
A vadász rögtön fogta a puskáját, megpróbálta – és sikerült neki. Az öreg erre is csak bólintott.
– Jól van, fiam, te is jól kitanultad a mesterséged. Hanem te, negyedik fiam, te szabó, terád vár a nagy feladat most már! Úgy varrd össze ezt az öt tojást, hogy a fiókáknak semmi bajuk se legyen bennük.
A szabó nem sokat töprengett, fogta a tűt, és összevarta a tojásokat. De hogy sikerült-e az összevarrás, az még nem biztos: majd ha kikelnek a fiókák, akkor tudjuk meg.
S az öreg újra odaintett a második fiának:
– Na, lopó, vidd vissza a fészekbe a tojást, hadd lássuk meg, mi lesz pár nap múlva.
Hogy mi lett? Pár nap múlva kikeltek a fiókák, de olyan hibátlanul, hogy még az anyjuk is meg volt elégedve velük. Csak egy halvány kis piros csík volt a nyakukon: csupán ennyi nyoma maradt a szabó öltögetésének.
Így aztán az öreg is megnyugodott végképp, hogy a négy fiú jól kitanulta a mesterségét. Most már csak az volt hátra, hogy ne csak játszogassanak az ügyességükkel, hanem valami hasznost is cselekedjenek.
S akkor – hogyan, hogy nem – éppen meghallották, hogy a királynak elveszett a lánya.
A csillagász rögtön kapta a messzelátóját, s nyomban meglátta a királylányt, amint a tenger kellős közepén ül, egy sziklán. Azazhogy nem is csak ült, hanem aludt; s nem is a puszta sziklán, hanem a hétfejű sárkány ölében.
A négy fiú tüstént jelentkezett a királynál, s kértek tőle egy erős hajót, hogy majd ők megmentik a királylányt.
A hajót megkapták, s el is értek szerencsésen a sziklához.
Ott verte őket a hullám a nagy tenger kellős közepén, ők meg csak tanakodtak.
A vadász mind csak azon volt, hogy veszi a puskáját, és lelövi a hétfejű sárkányt, de a csillagásznak sehogy se tetszett a dolog. Mert mi lesz, ha véletlenül a lányt éri a golyó?
– Hanem te, lopó – mondta az öccsének –, ha a tojásokat el tudtad lopni, lopd el most a lányt!
S úgy is történt. Kikötöttek a szikla aljában, a lopó lesurrant a hajóról, s még ötvenet se számoltak, már ott volt ismét a fedélzeten, karjában az alvó királylánnyal. Aztán szélnek fordították a hajót, és elindultak a tenger partja felé.
Csakhogy azonközben a sárkány is fölébredt ám! Kinyitotta a hét pár szemét, és látta, hogy oda a királykisasszony! Azonnal felrepült a magasba, messze a sziget fölé, messze a hullámok fölé, és egyszerre a hét pár szemével megpillantotta a hajót.
„Csak ott lehet a királykisasszony, sehol másutt!” – gondolta, és tüzes forgószélként a hajó felé repült.
A vadász meg észrevette. Fölkapta a puskáját – süvített a golyó, és éppen jó helyre süvített: a kegyetlen sárkány szívébe.
Az már kevésbé volt jó, hogy a sárkány irdatlan nagy teste éppen a fedélzetre zuhant le, és az iszonyú zuhanástól ízzé-porrá ment a hajó… Alig maradt épen pár szál deszka meg árboc-csonk – azokba kapaszkodott a négy fiú meg a királylány. S csak verte, dobálta őket a hullám.
S akkor így kiáltott fel a vadász:
– Így nem maradhatunk sokáig, mert megfagyunk csuromvizesen. Te vagy a szabó, öcskös, találj ki valami okosat!
S a szabó azonnal munkához látott. Addig ügyeskedett a hullámok között, míg valahogy össze nem szedte a roncsokat, jó erős öltésekkel összevarrta őket. Csakhamar újra együtt volt a hajó, ott úszott a tengeren, ha nem is olyan büszkén, mint azelőtt, de arra mégis jó volt, hogy hazavitorlázzanak vele.
Volt is öröm aztán a királyi udvarban! Sírt az öreg király, csókolgatta az elveszett lányát, a legényektől meg azt kérdezte:
– Most azt mondjátok meg, melyikőtök érdeme a nagyobb, ahhoz adom a lányomat feleségül.
Azt mondja erre a csillagász:
– Csakis az enyém, hiszen én láttam meg, hogy hol van, a tenger közepén, a sziklán.
Mire a lopó rögtön:
– Csakis én érdemlem meg, mert én loptam el a sárkánytól.
Mire a vadász dühösen:
– Hiába loptad el, mert ha én le nem lövöm a sárkányt, valamennyiünket fölfalt volna.
Mire a szabó még dühösebben:
– Engem illet a leány, mert ha én össze nem varrom a hajót, mind odavesztünk volna a tengerbe.
S szó szót követve, majdnem hogy összevesztek. Végül is az öreg királynak kellett igazságot tenni. S azt mondta:
– Négyőtökhöz nem adhatom a lányomat feleségül, ezt ti is beláthatjátok. Hanem adok mind a négyőtöknek egy-egy királyságot. Mert szép az én királykisasszony lányom, de még szebb, ha békességben éltek.
S úgy is lett. Kaptak egy-egy királyságot, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, s annak egy gyönyörű felesége meg egy gyönyörű kislánya. Még alig apródesztendős volt ez a lány, mikor az édesanyja egy nap váratlanul megbetegedett, s meghalt. Búsult a király nagyon, nem evett, nem aludt, mind csak a feleségét siratta. A kislány meg vigasztalta.
– Ne sírj, édesapám, hiszen te is tudod, hogy nem egyszerre születtünk, így hát nem is egyszerre halunk meg. De hogy lássad, milyen lányod vagyok, inkább én se megyek férjhez, nem hagylak el a szomorúságodban.
Ezt mondta egyik nap a lány – s lám, mi történt másnap!
Éppen kint sétált a palota virágoskertjében, aminek a közepében egy akkora fa állott, hogy szinte az eget érte. S körbe mindenféle, ezernyi ritka virág illatozott. Itt sétált a kislány, s egyre csak gondolkodott: „Istenem, miért is mennék én férjhez? Hát találok én olyan szép kertet bárhol is, mint az édesapámé?”
De alighogy ezt gondolta, egyszerre szél indult, de olyan, hogy az óriási fát majdnem kidöntötte. Őt magát meg fölkapta a levegőbe, s a lombok közé pottyantotta. És senki nem látta, hová tűnt a lány.
Az édesapja meg csak várta otthon a palotában, de se délben nem került elő, se este. Küldte a szakácsnőt a kislány után, de az se találta. Fölkutatták minden zugát a virágoskertnek – hiába. Katonaságot parancsolt ki a városba, hogy utcáról utcára keressék – az is hiába. Szegény király végül már nem tudott okosabbat kitalálni, kihirdette, hogy a lánya elveszett, s aki tud felőle, azonnal jelentse.
De senki nem tudott semmit, még a legbölcsebb tanácsadói sem.
Míg aztán egy nap maga a király látott egy olyan csudálatos álmot, hogy rögtön felébredt tőle. Álmában ugyanis hatalmas szél kerekedett, a szél felkapott a kertjéből egy gyönyörű nyíló virágot, és az óriás fa tetejére pottyantotta. A király pedig mindjárt tudta, hogy ez a gyönyörű virág nem lehet más, csak az ő elveszett kislánya. S ki is hirdettette másnap, hogy ha kerül olyan vitéz, aki lehozza a lányát a fa tetejéről, nemcsak a fele királyságát kapja meg, de a lányát is annak adja feleségül.
Bizony, amikor ezt meghirdették, jöttek egyre-másra a királyfiak, hercegek, bárók, olyan sudár, daliás legények, mint a szép szál gyújtott gyertya. Reggeltől estig adták egymásnak a kilincset, jelentkeztek, fogadkoztak, hogy majd ők lehozzák a leányt.
Csak éppen olyan legény nem akadt, aki fel tudott volna menni a fára. Valameddig ugyan feljutott mindegyik, de előbb vagy utóbb mind visszapottyantak, s kinek a karja törött el, kinek a lába.
A király meg sírt, búsult – ez volt minden, amit tenni tudott.
Volt azonban a királynak egy kanászfiúcskája, aki a disznókat legeltette. Lehetett úgy tizenöt-tizenhat éves. Jánoskának hívták. Hát amint egy nap kiment az erdőre a disznókkal, s rátámaszkodott szomorúan a botjára – merthogy ő is sajnálta nagyon a szegény királykisasszonyt –, egyszer csak odament hozzá az egyik kismalac, és így szólt:
– Ne búsulj, Jánoska, ami nem sikerült senkinek, neked majd sikerül: te hozod le a fáról az elveszett királykisasszonyt.
Jánoska azt hitte először, hogy a füle tréfál vele.
– Mit beszélsz, te kismalac? Még hogy én hoznám le?!
– Bizony te – folytatta a kismalac. – Csak mindent tégy úgy, ahogy mondom. Menj fel a palotába, jelentkezz a királynál, de mielőtt útnak indulnál, mondjad ezt neki: „Felséges királyom, én lehozom a királykisasszonyt, de előbb vágasd le a bihaltehenet, a bőréből csináltass nekem hét pár bocskort, hét rend ruhát, s mire azok elszakadnak, akkorra én is visszajövök a királykisasszonnyal!”
– De ez még mind semmi, Jánoska – folytatta a kismalac. – Hanem amit most mondok, azt vésd az eszedbe. Amikor felérsz az óriás fa derekáig, elérsz egy vékony ágat, de olyan hosszú az az ág, mint a másfél világ hossza, s neked azon a vékony ágon kell végigcsúsznod, másképp soha nem érsz fel a fa tetejére. Mikor aztán végigcsúsztál ezen a vékony ágon, akkora leveleket találsz majd ott, hogy mindegyiken elférne egy-egy ország. S ha már ott vagy, egyéb dolgod nincs is, mint megkeresni azt az óriás levelet, amelyikre a forgószél a királykisasszonyt odapottyantotta.
Így szólt a kismalac, s a következő pillanatban már vissza is futott a többi malac közé, mintha ott se lett volna.
Jánoska meg egy nagyot rikkantott – és még aznap este jelentkezett a királynál. Megállt előtte, mélyen meghajolt, utána meg büszkén kihúzta magát.
– Felséges királyom, ha megengeded, én lehozom néked az elveszett királykisasszonyt!
A király, mióta a felesége meghalt, egyszer se nevetett még. De most elnevette magát.
– Mi jutott eszedbe, Jánoska! Éppen te? Mikor annyi daliás vitéz hiába tett próbát?
S csak nevetett újra – de Jánoska nem hagyta magát.
– Az az én gondom, király uram – mondta –, hogy mit hogyan csinálok. Tőled csak azt kérem, hogy vágasd le a bihaltehenet, csináltass nekem a bőréből hét pár bocskort, hét rend ruhát, s mire azok elszakadnak, én is újra itt leszek meg a királykisasszony is.
A király hitte is, nem is – de engedett. Levágatta a bihaltehenet, megcsináltatta a bocskorokat, ruhákat, s még útravalót is csomagolt Jánoskának, ő maga személyesen.
És Jánoska útnak indult.
A nagy csudára annyian gyűltek össze a kertben, mintha legalábbis égi jelenségre vártak volna. De csak Jánoskára vártak, aki késett egy kicsit, mert a kisbaltáját kereste otthon, anélkül pedig el nem indult volna semmi kincsért! Mikor aztán meglett a balta is, búcsút mondott a világnak – belevágta a baltáját a fába, utánakúszott, megint feljebb vágta a baltát, megint utánakúszott… S így haladt fölfelé, míg el nem tűnt a sok udvari népség szeme elől. Bizony, hosszú út volt, míg a fa derekát elérte, de még hosszabb, míg a fa derekán is sikerült túlkapaszkodnia. Ám ő csak vágta a kisbaltáját mind följebb, mind följebb, elmúlt egy nap, kettő, éjszaka lett, nappal – és még mindig nem látott semmi levelet.
Hanem egy nap aztán, mikor éppen kelt fel a nap, megpillantotta azt a keskeny ágat, amiről a kismalac beszélt neki. Bizony, olyan keskeny volt az, hogy csak hasmánt tudott reácsúszni, de úgy is lelógott a karja, lába.
„Mindegy! – gondolta magában. – Eddig úgy másztam, mint a mókus, most majd úgy csúszok, mint a kígyó.”
S tovább is indult rögtön, éppen csak falatozott egy kicsit.
Három nap, három éjszaka kúszott előre a keskeny ágon, míg végre megpillantotta az első levelet. Olyan óriási levél volt, hogy szinte az eget betakarta. S akkor Jánoska hirtelen talpra állt, behunyta a szemét, és így kiáltott:
– Szervusz, világ! – s ráugrott a levélre, mint egy béka.
Mikor utána felnyitotta a szemét, majdnem elállt a lélegzete.
– Hát itt is olyan világ van, mint odahaza? – kiáltotta.
S nem győzött csodálkozni. Olyan városok voltak odafent is, mint idelent, s még a szántóföldek is ugyanolyanok voltak. Csak éppen sehol nem látott egy teremtett lelket sem…
„Na – gondolta Jánoska –, ha ezen az óriási levélen nem találom meg a királykisasszonyt, ugorhatok a másik levélre! S ki tudja, nem éppen a százegyedik levélre vitte-e a szél a kislányt! Akkor pedig a szakállam is fehér lesz, mire odaérek… ”
Így ijesztgette-rémítgette magát, s közben járta az üres utcákat, nézte az üres palotákat, a csukott ablakokat – mikor hirtelen hangot hallott a magasból:
– Hol jársz te, Jánoska?
Ezt kérdezte a hang, ő meg gyorsan fölkapta a fejét. S kit látott meg az egyik palota hetedik emeletén, a hetedik ablakban?
A királykisasszonyt!
– Éppen téged kereslek! – kiáltott fel hozzá, s örömében rikkantott egy nagyot.
De a királykisasszony ijedten pisszet intett neki:
– Csöndesen, te, nehogy meghallja az uram, mert akkor mindkettőnknek jaj! A nagyajtó mellett van a kisajtó, ott gyere fel, de halkan!
Jánoska megkereste a kisajtót, s lopva felsietett a hetedik emeletre. És suttogva elmondta, hogy mi járatban van.
– Jaj, Jánoska! – mondta a királykisasszony. – Tudod te, hogy az én uram a huszonnégy fejű sárkány, s ha megtudja, mért jöttél, te se látod meg soha a lenti világot? Most ugyan éppen nincs itthon, de mi lesz, ha hazajön?
Így sopánkodott, de azért boldog is volt nagyon a királykisasszony, hogy végre valaki emberforma emberrel beszélhet, méghozzá olyannal, aki az édesapjáról is hírt hoz… S mindjárt enni-inni adott a bátor legénykének.
Aztán így szólt:
– Jól figyelj rám, Jánoska. Én most elbújtatlak téged egy teknő alá. Ott maradsz mindaddig, amíg elő nem hívlak. De nehogy mocorogni, tüsszenteni próbálj ott a teknő alatt!
– Jó, nem mocorgok, nem tüsszentek – ígérte Jánoska, s bebújt a teknő alá.
Éppen jókor, mert már közeledett is a sárkány. Még ugyan csak hétmérföldnyire volt, de a buzogányát úgy előrehajította, hogy azonnal kétfelé nyílt a palota nagykapuja.
S még hetet se lehetett számolni, már meg is érkezett, és rontott föl a hetedik emeletre.
– Miféle idegen szag van itt? – bömbölte. – Ki járt itt? Ki van itt? Már útközben csavarta az orrom ez az idegen szag!
– Jaj – mondta a királykisasszony –, ne haragudj énrám, odalentről feljött utánam az én kedves kis kanászom, de egyedül csak azért jött, hogy engem itt szolgáljon tovább.
A sárkány fújtatott egy kicsit még, aztán nagy kegyesen megenyhült.
– Hol van az a legény? Add elő!
– Én előadom – mondta a királykisasszony –, de ígérd meg, hogy nem bántod, mert egyedül csak azért jött, hogy a szolgálatomra legyen.
A sárkány dörmögött, mint a mozsár, de ez csak azt jelentette, hogy jól van.
A királykisasszony meg előbújtatta Jánoskát a teknő alól. A kis kanász odaállt a sárkány elé, de mire egyet is gondolhatott volna, már a sárkány hatalmas, karmos markában volt, s egyik markából a másikba dobigálta a sárkány, végig mind a huszonnégybe – aztán újra odarakta maga elé, a földre.
– Nahát, ha azért jöttél ide, hogy szolgáld a királynődet, nem bánom, maradj. Most pedig ülj le, és egyél velem – mondta a sárkány.
És ettek. Nem éppen parazsat, de olyan rengeteg kását, hogy Jánoska alig tudott felkelni utána.
S akkor kimentek együtt az istállóba, a sárkány megmutatta a lovait, marháit, s elmagyarázta, hogyan kell etetni, gondozni őket.
Hanem volt a többi ló között – az istálló szögletében, hátul – egy csikó, de ez a csikó olyan sovány volt, hogy csak feküdni tudott, felállni nem, a nagy erőtlenségtől. A többi ló meg olyan kövér volt, hogy a hasuk az almot érte.
S akkor azt mondta a sárkány:
– Valamennyi marhát, lovat etesd, itasd, pucoljad, de ezt az egy csikót, amelyik itt fekszik, ezt nem kell soha pucolnod, és enni sem azt adsz neki, mint a többieknek, hanem amikor szénát kér, zabot, amikor zabot kér, vizet adsz, de sohasem azt, amit ő akar.
Azzal otthagyta a legénykét az istállóban, és visszament a palotába. Jánoska meg mindent úgy csinált, ahogy a sárkány parancsolta. Azt gondolta, jobb előbb megnyerni a sárkány bizalmát, és csak azután próbát tenni a szökéssel.
Egy napon a sárkány elment vadászni. Jánoska meg éppen etetett az istállóban, és megállt a csont-bőr csikó mellett.
– Ó, te szegény csikó! – sóhajtott fel. – De szívesen adnék neked azt, amit te kívánsz… De láthatod, az én szolgálatom se könnyű.
Megszólalt erre a csikó:
– Látom, jó szíved van, Jánoska. S nekem ennyi elég. Ha meghallgatsz, segítek rajtad.
– Beszélj, beszélj, csikó! – mondta Jánoska izgatottan, és odakucorodott melléje.
A csikó meg folytatta:
– Eredj a királykisasszonyhoz, és kérd meg, hogy valahogy tudja ki a sárkány urától – édes beszéddel, okossággal –, hogy hol s miben tartja az erejét. Aztán gyere vissza hozzám, s mindent mondj el nekem.
Úgy is lett. Jánoska beszélt a királykisasszonnyal, az meg megígérte, hogy megpróbálja a lehetetlent.
Egyszer, amikor megint vadászatból jött haza a sárkány, olyan bőséges, finom vacsorát adott neki, amilyet csak akkor főz az asszony, ha nagyon szereti az urát. S vacsora után kedveskedve beszélni kezdett hozzá:
– Te csak mindig vadászni jársz. Pedig úgy kívánnám, hogy egy nap itthon ülj velem.
– Aztán miért? Csak nem félsz egyedül?
– Félni nem félek – mondta a királykisasszony –, de szeretnék egyszer kérdezni tőled valamit.
– No rajta, halljam! – morzsolta a szót a sárkány. – Most jót vacsoráztam, most kérdezhetsz akármit.
A királykisasszony nagy lélegzetet vett, aztán kinyögte:
– Azt szeretném tudni, hogy hol tartod az erődet?
Huj, micsodát bömbölt erre a sárkány! Az egész palota beléreszketett.
– Az én erőm? Azt senki se tudhatja! Még te sem! Hallod?
A királykisasszony meg úgy tett, mint akit a szíve mélyéig megsértettek.
– Akkor nem is szeretsz te engem igazán – mondta. – Úgy látszik, csak a főztömet szereted…
No de erre a sárkány is kénytelen volt megenyhülni. Féltette nagyon a finom ebédeket, vacsorákat, amiket a királykisasszony kénytelen-kelletlen főzött neki – inkább azt mondta hát:
– Jól van, elárulom, de csak az egyvilágon neked, senki másnak. Ott van az én erőm kint az erdőn, ahol az ezüstmedve él, amelyik minden délben az ezüstpatakhoz jár vizet inni. Azt a medvét ha valaki meglőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy vaddisznó; ha ezt a vaddisznót valaki lelőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy nyúl; ha ezt a nyulat valaki lelőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy skatulya; ha ezt a skatulyát valaki két kővel összetörné, találna benne kilenc darazsat – s hát, ha tudni akarod, ebben a kilenc darázsban van az én erőm! Ha valaki ezeket elpusztítaná, annyi erőm se maradna, mint egy beteg légynek.
Így szólt a sárkány, s mindjárt nyúlt is a kancsó után, hogy egy hatalmasat igyon. Aztán a királykisasszonynak nyújtotta a kancsót.
– Gyerünk! Most igyunk a te egészségedre!
A királykisasszony azonban csak úgy csinált, mintha inna: a bort titokban a földre öntötte. A sárkány meg újabb kancsót hozott elő, és újra ivott.
– Most kire igyunk? – kérdezte rettenetes hangon.
– Hát a Jánoska egészségére!
– Legyen! – bömbölte a sárkány, s ivott.
Aztán megint a királykisasszonyt kínálta, majd újra maga kezdett el vedelni.
– És most… most kire igyunk? – kérdezte.
– Arra, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy a legjobban szeretnénk! – felelte a királykisasszony.
S a sárkány az utolsó cseppig kiitta a bort. Kiitta, de aztán el is dőlt rögtön, mint egy darab fa. S úgy horkolt, hogy a szélkakasok azt hitték kint a háztetőn, megjött a vihar.
De csak Jánoska érkezett meg rohanva az istállóból. A királykisasszony meg nyomban elmondta neki, amit a sárkánytól hallott. Több se kellett Jánoskának, szaladt vissza a csikóhoz, s rendre elmondta az ezüstmedvét, a vaddisznót, a nyulat, a skatulyát meg a darazsakat.
Mire a csikó fölkapta a fejét.
– No, Jánoska – mondta –, most aztán eredj, csinálj tüzet egy öl fából, várd meg, amíg parazsára ég, s akkor hozz ide nekem három lapáttal belőle.
Jánoska pedig ugrott s engedelmeskedett. Tüzet csinált, és vitte a parazsat. A csikó meg felnyalta mindet egy szempillantás alatt, és rúgkapálva felpattant fektéből.
– Eredj, nyisd ki az istálló ajtaját! – nyerítette.
S Jánoska úgy tett.
A csikó kiszáguldott az istállóajtón, felnyalta az öt fa maradék parazsát, és azonmód aranyszőrű paripa lett belőle, még egy ötödik lába is odatermett hirtelen a négy másik mellé.
– Most pedig eredj a pincébe – mondta –, tudod, hol a kulcs. Találsz lent egy aranynyerget, egy rend aranyruhát, öltözz fel hamar, hozd fel a nyerget, tedd a hátamra, de ott ne felejtsd az aranykardot, ami a falon lóg, kösd a derekadra azt is!
Jánoska szót se szólt, rohant, vette az aranyruhát, belebújt, a kardot felkötötte, a nyerget a csikó hátára dobta – s már repültek is, mint a villám, neki a sárkány erdejének, az ezüstpatak partjára.
S ott azt mondta a csikó:
– Ne félj, Jánoska, semmit! Amíg én itt vagyok, addig ketten vagyunk, a medve meg csak egyedül van!
Bár ugyan a medve akkor még sehol se volt, mert még nem jött el a dél. De délben aztán cammogva előtűnt a sűrűből az iszonyú hatalmas állat. Jánoska sóhajtott egy nagyot, csettintett a csikónak, s az, mint a nyíl, odavágtatott a medve mellé, s úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy az ezüstmedve menten lebukott a földre. Jánoska meg kettéhasította a fejét. S csakugyan – egy vaddisznó ugrott ki belőle! De az is csak úgy járt, mint a medve, a csikó megrúgta az ötödik lábával, s Jánoska annak a fejét is kettéhasította. S akkor meg előugrott a nyúl. Szaladt volna az is, de hiába: utolérte a csikó lába, utolérte a kard… S a nyúl fejéből kiesett a skatulya. Jánoska meg fogta a két követ, amit az iszákjában magával hozott, s úgy agyonzúzta a skatulyát, hogy csak egy kupac foszladék maradt belőle, semmi más. És ez lett a sorsa a kilenc darázsnak is.
Miután mindezt elvégezték, hazaszáguldottak a palotába.
S mit látnak!
A sárkány erejét vesztve hentergett a földön, és átkozódott, mint a tüzes eső. De már csak átkozódni tudott, ártani nem. Jánoska pedig mind a huszonnégy fejét levágta a rettenetes házigazdának, hogy átkozódni se tudjon többé soha.
S akkor a csikó megkérdezte:
– Most aztán beszélj, Jánoska, mit akarsz. Itt akarsz király lenni, ebben az országban? Mert ha igen, maradhatsz itt is, most már minden a tiéd itt. De ha úgy akarod, vissza is térhetsz a földre, s a királykisasszonyt is magaddal viheted.
Mire Jánoska így válaszolt:
– Édes csikó komám, köszönöm a szíves ajánlatot, de én inkább hazamegyek, oda, ahol születtem. Meg hát az öreg királynak is megígértem, hogy a lányát visszaszerzem, és visszaadom néki.
– Legyen úgy! – nyerített a csikó. – De akkor már vigyél magaddal annyi kincset, aranyat, amennyit csak akarsz, mert van itt abból elég. Aztán üljetek a hátamra mind a ketten, úgy gyorsabban hazaértek.
S úgy is lett. Jánoska megrakta a zsebeit meg az iszákját arannyal, maga mellé vette a nyeregbe a királykisasszonyt, behunyták a szemüket – s mire kinyitották, már otthon is voltak, az öreg király palotája udvarán. A csikó meg hipp-hopp! – már el is tűnt mellőlük, csak egy kicsi aranyló folt látszott az égen, mint valami cikázó levél, amit a szél felkapott a magasba.
Egy darabig még nézegettek utána, így búcsúztak el a megmentőjüktől, aztán bementek az öreg királyhoz, aki már majdnem halálán volt, a nagy szomorúságtól. Előbb csak Jánoska állt oda eléje, és így szólt:
– Felséges királyom, elhoztam a kedves lányodat, aki után annyira vágyódtál!
Az öreg király erre egyszerre megéledt:
– A lányomat? Hol van?
– Itt vagyok, édesapám – lépett elő a királykisasszony, és odaborult az édesapja vállára. Először csak ők ketten sírtak örömükben, de aztán már hárman, együtt.
S akkor az öreg király a két fiatal vállára tette a kezét.
– János fiam – mondta –, mától fogva te vagy ennek az országnak a királya. De ami még nagyobb kincs, mától fogva a lányom is a tiéd. Éljetek boldogan!
És még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Hol volt, hol nem, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyen is túl, volt egy nagy erdő, az erdőben egy nagy tó, s ebben a tóban temérdek sulyom. Ezt a sok sulymot senki emberfia nem ette, mégis mindig elfogyott őszre. Pedig volt a tó közelében egy csőszház is, abban lakott, hol meg nem lakott a csősz, aki az erdőre meg a vadakra vigyázott; de a sulyom felől ő sem tudott semmit.
Történt egyszer, hogy a király ott vadászott ebben az erdőben. Vad bőviben volt, szarvas, róka, vaddisznó – még medve is akadt; így hát jól felkészültek a vadászok.
Legelőbb azt beszélték meg apróra, hogy mint is legyen a vadászat. A király kikötötte, hogy őt senki ne kísérje; a maga szemével akarja meglátni, maga kezével lelőni, ha valami szép vad elébe fut. Mindenki járja a maga útját, aztán estére kürtölnek majd, s akkor mindenki eldicsekedhet a szerencséjével.
Ezen aztán váltig csodálkoztak az udvari emberek. Ki hallott már olyat, hogy a király álló nap egyedül járja az erdőt? Ki ad neki egy ital vizet? Ki ad enni, ha megéhezik? Ki viszi utána a teméntelen puskagolyót? Aztán meg el is tévedhet – s majd ott maradnak árván, király nélkül. Nem, ezt nem lehet megengedni.
Ezért a legfiatalabb vadász, Vencel odasomfordált a királyhoz, és azt mondta szép lassan:
– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, de én bizony magadra nem hagylak. Veled megyek, és ígérem, hogy még egy sánta szarkát sem lövök, csak ott leszek melletted.
A király először elkergette a legényt, de az nem tágított, egyre csak ott sündörgött körülötte. Végre is mit volt mit tenni, ráhagyta, és odaadta neki az aranyos tarisznyáját. Vitte a kis vadász boldogan, még az ágakat is elhajlította a király útjából. Mentek a fák közt erre-arra, s közben figyelmesen hallgatóztak, honnan jön a vad.
De nem jött sehonnan, mintha mind a föld alá bújt volna. Csak jó sokára, alkonyattájt vette észre a legény, hogy nem messze tőlük egy vaddisznó csörtet, és maga előtt tol egy taligát.
– No, ez aztán furcsa szerzet! – állt el a lélegzete, s megbökte a királyt. De azt nem kellett bökni, az már azt is észrevette, hogy a taligában egy gyönyörű kislány ül, öklöcskéjére hajtja a fejét, s a haja olyan, mint a göndör arany.
– Ilyen furcsát se láttam még! – ámuldozott a király, s vigyázva mindketten a vaddisznó után lopakodtak.
Az pedig egyenesen a sulymos tó felé igyekezett. A partjánál megállt, a taligát földre eresztette, és máris indult neki a víznek, hogy belegázoljon.
A király alig bírt magával. Rögtön kigondolta, hogy elkéri, megszerzi valahogy a gyönyörű csöppséget, és elviszi haza a palotába, a feleségének úgysincs gyermeke.
Azzal előlépett a fák közül, és odaszólt a legénynek:
– Eredj, kérdezd meg tőle, mit akar ezzel a kislánnyal!
A vaddisznó nem ijedt meg tőlük, sőt inkább úgy látszott, hogy kereste is őket. A legény kérdésére nem válaszolt semmit, de amikor látta, hogy a király nem tudja levenni a szemét a kislányról, megszólalt szép emberi hangon:
– No, királyom, nem mondok én semmit, hanem itt hagyom ezt a kislányt, és rád bízom. Ha eljön az ideje, úgyis sok örömöd lesz benne.
S mint aki jól végezte dolgát, besétált a vízbe, és eszegetni kezdte a sulymot. A kislány kacagása meg úgy csengett, mintha muzsikáltak volna valahol.
Hát boldog volt a király, nem gondolt már a vadászatra, semmire, csak azt várta, hogy mielőbb a palotában legyen. De előbb még visszafordult a vaddisznóhoz.
– Azt mondd meg legalább, kié ez a szép gyermek.
A vaddisznó kiemelte fejét a vízből, és úgy mondta nagy csámcsogva:
– Majd megtudod, ha sokáig élsz.
És vígan falatozott tovább.
A királyt fúrta kíváncsiság – de ha már így van, így van, az a fontos, hogy a kislány az övé ezentúl, akárkié volt is. S nagy boldogan ölébe kapta a gyermeket, aki mindjárt úgy simult hozzá, mint egyik hajszál a másikhoz.
De halljatok csudát, mikor kiemelte a taligából a gyermeket, egyszerre olyan ragyogás lett a szürkülő erdőben, hogy a fa meg a fű szinte szikrázott körülöttük. A taliga tele volt mindenféle gyönggyel, drágakővel!
A vadásznak is káprázott a szeme, a királynak is. Ugyan kié lehet ez a rengeteg kincs ebben az egyszerű taligában? Csak visszamentek a tóhoz, és megkérdezték a vaddisznót, ugyan kié ez a sok kincs a taligában.
– Kié, kié! Hát azé, aki felneveli az Erdőnleltet!
Csak ennyit mondott, szóval se többet.
Így hát nem volt mit várjanak, elindultak haza, a király az ölében vitte a kislányt, a legény meg a taligát tolta utánuk.
Mikor hazaértek a palotába, a király rögtön hívatta a felesége szolgálóját, és karjára adta a gyermeket.
– Vidd be a királynénak, s mondd meg, hogy ezt hoztam néki ajándékba!
Bezzeg nem örült a királyné az ajándéknak! Toporzékolva rohant a király elé.
– Mit gondol felőlem kigyelmed? – kiáltotta. – Hogy bárki porontyát magamhoz veszem? Csak vigye vissza oda, ahol eddig volt a lány. Én a szeretetem megtartom a magam gyermekének, nem pazarolom el senki fiára, lányára.
S úgy elrohant, hogy minden ajtót becsapott maga mögött.
Bizony, szívtelen volt ez a királyné, nem tudta, mit csinál. Annyira nem tudta, hogy még bajt is zúdított magára! Ettől kezdve a nap nem sütött be többé a szobájába, s ha ment az úton, a kertben, akkor is mindjárt árnyék lopakodott oda, ahol ő járt – de a makacsságából mégsem engedett.
A király azonban nem veszítette el a türelmét. Gondolta, egyszer majd másképp lesz. S csakugyan, még egy év sem múlt el, fia született a királynénak, szép, derék fiú, s ahová a bölcsőjét rakták, egy kicsi napsugár mindig odasütött – ennek örült legjobban a királyné. És a király is boldog volt, mert reménykedett, hogy talán most fölenged a felesége dacossága, s végre a kis Erdőnleltet is szívükre ölelhetik.
De korai volt az öröm, a királyné hallani sem akart a dologról.
Mit tehetett a király, magához hívatta a fiatal vadászt, aki vele volt az erdőn, és tudott mindent.
– Hallod-e, Vencel fiam – mondta –, a feleségem nem tudja, mit csinál, de én nem tehetek ellene semmit. És a kis Erdőnleltet sem tudom hova rejteni már. Arra kérlek hát, neveld fel, mintha igazában királykisasszony volna. Minden drágaságot, amit a talicskában találsz, vigyél magaddal, s éljetek boldogan, bőségben. Aztán majd elválik egyszer, hogy kinek a gyereke Erdőnlelt, s miért ilyen gyönyörű.
Így történt, hogy a kis Erdőnlelt a vadászéknál nevelkedett fel. A vadász szép kastélyt építtetett, s úgy tartotta a kislányt, mintha királykisasszony volna. Az idő meg telt, évre év rakódott.
A palotában a fiúcska cseperedett legénnyé, a kastélyban meg a hajdani Erdőnlelt világszép leányzóvá. Most már sok öröme telt a királynak mindkettőben. A fiú bátor volt és mégis szelíd, s nagyon szerette az apját; a kislány meg, valahányszor a király meglátogatta, mindig dalolt, táncolt neki, s ha elbúcsúztak, most is úgy simult hozzá, mint egyik hajszál a másikhoz.
Persze a királyné minderről semmit se tudott. És sokáig a fiú se. De egyszer mégis azt találta kérni az apjától, hogy vigye el őt is a vadászékhoz. A király megörült a fia kívánságának – s szép titokban még aznap ellovagoltak.
Micsoda öröm volt, mikor a két fiatal megpillantotta egymást! Úgy beszéltek meg mosolyogtak rögtön, hogy nézni is boldogság volt. Estig se fogytak ki a szóból, mintha csak ők ketten lettek volna a világon.
Mikor mentek hazafelé, a királyfi nagy hallgatás után így szólt az apjához:
– Édesapám, köszönöm, hogy elhozott ide engem. Erdőnlelt énrám várt, én meg őrá, egy a mi szívünk gyökere-ága. Mától kezdve mindennap kijövök ide hozzá, s ha édesapámék is megengedik, feleségül veszem őt!
A király elmosolyodott, de azért a fejét is csóválgatta.
– Jól van, édes fiam, én nem bánom, én szívem szerint kívánom, de mi lesz, ha édesanyád nem nyugszik bele?
A kis királyfinak elkomorodott az arca.
– Akkor bizony nem látnak engem többé édesapámék, úgy elbujdosom, hogy csak a szél hoz majd hírt rólam, ha elpusztulok…
Hát nagyon elbúsulta magát a király, s mihelyt megérkeztek, mindent elmesélt a feleségének.
A királyné pedig reszketni kezdett egyszerre. Rikácsolt és csapkodott, s mérgében mindent összetört, ami a keze ügyébe akadt. Vagy fél napig tombolt, akkor eltökélten azt mondta:
– Márpedig Erdőnlelt nem lesz az én fiam felesége. Elég király van a szomszédban, mindegyik szívesen látná a mi fiunkat, s megosztaná vele a trónját. A menyasszonyt majd én választom ki!
És mondta, mondta a királyné a magáét… – de a király se hagyta. Utoljára pedig csendben megkérdezte: mi lesz, ha világgá megy a fiuk, és soha nem látják többé?
Erre végképp megrémült a királyné, mert ezt nem tudta volna elviselni, úgy szerette a fiát. Hangja is csillapodni kezdett, és végül mindenbe beleegyezett.
– Legyen hát úgy, ahogy a fiam akarja… – zokogta – csak ő legyen boldog.
S mikor a fiú bement hozzá, hogy megköszönje a jóságát, már mosolygott is halványan. S akkor egyszerre besütött a nap az ablakon, és nagy fényességgel egy galamb repült a szobába, aki nem volt más, mint maga a Napkirályné, s burukkolva így szólt:
– Gőgös királyné voltál, de megjavultál, hát felejtsük el, ami rossz volt. S most már én is elmondhatom, amit eddig senki se tudott. A kis Erdőnlelt az én uram, a Napkirály leánya, akit elátkozott a Felhőkirály, mert szebb volt az ő lányánál. És a sok drágakő, amit a talicskában találtatok, csupa égi csillag, amit én hullattam oda.
Ennyit szólt a galamb, aztán elrepült. De ott maradt a boldogság a palotában, amit oly soká nélkülöztek. S a királyné mindjárt útra kelt a fiával, hogy meglátogassák a menyasszonyt.
A kis királylány már kint várta őket a kastély kapujában. Tüstént leereszkedett a királyné elé, és megcsókolta ruhája szegélyét. Most már a királyné is nagyon megszerette a lányt, és szánta-bánta, hogy korábban olyan rossz volt hozzá.
Így aztán a lakodalommal se vártak sokat. Megesküdtek, és odaköltöztek a palotába. Több kincsük-gazdagságuk volt, mint az öreg királynak; a talicska sose fogyott ki, a Napkirályné gondoskodott róla, hogy mindig legyen benne drágakő.
Mikor a lakodalom elmúlt, s már minden fáradtságot kialudtak, a kis királyné megkérte az urát, hogy vinné el ahhoz a tóhoz, ahol az édesapjuk, az öreg király hajdan találta őt. A fiatal király boldogan beleegyezett, de maguk mellé vették az öreg Vencel vadászt is, aki jól ismerte az erdő minden zegét-zugát.
Alig értek a csőszházhoz, Vencel csudálkozva látta, hogy a tó nincsen sehol. De hát hova lett? Hiszen mindig ott volt, el csak nem lophatták. És megkérdezte az öreg csőszt:
– Hová lett innen a tó, amelyikben mindig sulyom termett?
A csősz rábólintott.
– Most vagy három hete úgy megsütötte a nap, hogy menten kiszáradt. Azóta nincsen.
– És a vaddisznók… azok hova lettek? – kérdezte Vencel.
– Azok – dörmögte a csősz – elmentek makkolni az erdőbe, csak a legöregebb maradt itt a ház véginél, annak már makk se kell.
– No, mi azt az öreg kocát megnézzük – mondta a vadász, s mind a hárman elindultak a kis ház végéhez. Váltig mondta a csősz, hogy nem érdemes, nincs azon mit nézni, már csak döglődik szegény – de ők annál kíváncsibbak lettek. A kis királyné még egy csupor tejet is kért a csősztől, és úgy sietett az ura után.
Mikor odaértek, látják, hogy egy nagy, tüskés szőrű vaddisznó fekszik a fűben, a hátát a napnak veti, és már alig szuszog. A kis királyné rögtön odatérdelt a koca mellé, és ölelte, csókolta. Az meg felugrott, és olyan röfögést csapott, hogy a fák meginogtak a nagy hangtól.
– Hát megismertél? – mondta aztán emberi szóval, s szinte sírt az örömtől, hogy a kis királyné nem felejtette el az ő régi dajkáját.
Mert ez a vaddisznó – és ezt se árt, ha tudjuk – nem volt mindig vaddisznó, hanem őt is a Felhőkirály átkozta el. Ő volt a hajnalcsillag az égen, ő volt a dajkája a Napkirály lányának. S most, hogy megérezte, hogy nem halt ki a hála Erdőnlelt szívéből, egyszeriben fölmelegedett, és elmúlt az átok is: a vastag bőr lehullt róla, és újra hajnalcsillag lett. Ott a szemük előtt felröppent a magasba, és azóta is fent ragyog.
Legszívesebben akkor néz be a palota ablakán, mikor a fiatal királyné a bölcsőt ringatja, vagy az öreg királyné a kis unokáját altatgatja.
Eddig volt, mese volt, aki hallgatta, azé volt.
Élt egyszer egy leány meg egy legény, farsangkor jól megnézték egymást, nyáron összevesztek, ősszel lakodalmat ültek.
Mindez sorjában így történt.
A szóban forgó leányzóba különösen nagy természet szorult. A nyelve, szeme, keze, mindene nagyon a helyén volt; s leány létére elnevezték Ember Katinak.
Farsangkor is ő csinálta a legtöbb bolondságot. Bogáncsot dobigált a legények hajába, kos hátán lovagolt, a kos szarvába lyukat fúrt, teleöntötte márccal, és szalmaszálon onnan szürcsölte az édes levet. Ilyet senki más nem tudott kitalálni.
Legkevésbé Balik Zsiga.
Ő behemót legény, de szelíd; csöndes, de bivalyerős. Még a legnagyobb zenebonát is méltósággal hallgatja, s csak akkor rikkantja el magát, mikor elül a lárma.
– Ihaj! – szól ilyenkor, és rezeg a padlás.
Így volt ez farsangkor is. Táncolt a fiatalság, Balik Zsiga meg komoran nézte. Közben magánakvalóan iszogatott, s azt találgatta: milyen lány is kellenék neki?
És sorba vette a jelenlevőket, Ez sem… ez sem… ez sem. Hát ki?
Az egyik lánynak csupa tüskével volt kipitykézve a szoknyája, s mind csak egyedül rázogatta magát a lampionos teremben, senki sem táncolt vele.
„Persze, félnek a tüskétől – dörmögte a legény. – Hát majd én letöröm őket!”
S türelemmel megvárta, míg csend lett; ekkor gyorsan odalépett a lány háta mögé, és kieresztette a hangját:
– Ihaj!
A szoknya rettenve megperdült: Ember Kati szembe találta magát Balik Zsigával.
Most látta csak Zsiga, milyen volt a leány! A haja csücskösre fonva, mint a tüske, a szeme parázslott, a korom meg mind lehullott az arcára, itt fekete volt, ott szürke – ilyet csak alvó ember tudna sokáig nézni.
A legény megrázkódott tőle, s behunyta a szemét. Fejét fogva kirohant a teremből – nem válogatott tovább menyasszonyt.
A lánynak azonban nagyon fülébe csengett az az ihaj – így még senki se mert szólni hozzá. És rögtön Zsiga után futott.
– Megállj! – kiáltotta. – Ittfelejtettél valamit…
– Micsodát? – fordult vissza a legény.
– Engem… – mondta Kati, de egészen olyan hangon, mint mikor a váratlan melegtől a jég csöpögni kezd. Aztán felkapott a földről egy kis kásás havat, és letörölte vele az arcát. Abban a pillanatban olyan hamvas szép lett, olyan ártatlan, mint a frissen szedett gyümölcs; még a haja is lágyan göndörödött le a vállára.
Volt min töprenkedjen Balik Zsiga, hogy most már melyik arca igazi a leányzónak? S úgy döntött, hogy vár farsang utánig, akkor majd csak világosság derül a dologra.
Peregtek a napok, mint máskor.
Együtt jártak el a fonóba, a játszóba – de csudák csudájára Ember Kati viselkedett mindenütt a legpéldásabban. Csupán egyszer feledkezett meg magáról. Éppen kint heverésztek a domboldalon, a zöld füvön, s daloltak, mesét mondtak – ezt hívták ők játszónak. De mikor megszólalt a harang, úgy illett, hogy mindenki elhallgasson. Kati meg épp akkor kezdett rá:
|
Mindenki rosszallóan nézett rá, de legmorcosabban Zsiga. Csendben megszorította a lány csuklóját, és sokat ígérő pillantással odasúgta a fülébe: ihaj!
A varázsszó segített. Kati szende képpel hallgatta a harangszót, még fehér margarétát is tűzött a hajába. Így sétáltak haza a faluba este, kéz a kézben, öröm volt rájuk nézni. Már azt is suttogták, hogy hamarosan meglesz a lakodalom.
S hát kellett is, hogy meglegyen, mert a szőlő már elvirágzott, permetezni is muszáj volt; úgy lett volna rendjén, ha ősszel egy-pár, egy-gazdaként szüretelnek.
Egy nyár eleji napon kimentek a szőlőbe, Zsiga vitte a permetezőgépet, Kati meg kosarában az elemózsiát. Mikor eljött az ebédidő, odakiáltotta a legényt a bogrács mellé, ő maga meg ugrálós jókedvvel guggolt a tűz mellett; hol megpiszkálta, hol meg fújta, maga se tudta, mért, de mintha minden szikra őt csiklandozta volna. S közben így dudorászott:
|
Zsiga ebben a pillanatban ért oda, és gyanútlanul azt találta mondani:
– Rókabőr.
Kati szeme megvillant, s csak úgy guggon ülve, rávágta:
– Nem igaz, kutyabőr!
Zsiga nem értette, hogy mért olyan fontos ez. Hát nem mindegy? S elnevette magát.
De Kati annál jobban pörölt, már a parazsat csapkodta.
– Ha nem mondod, hogy kutyabőr, nem eszel a kosaramból, itt rögtön kiburítom a bográcsot!
S nagy szeleverdin mindjárt ledöntötte az ágasfát, a paprikás lé beleloccsant a tűzbe, és egyszerre büdös füstbe burkolta a leányt. Mikor kiemelkedett a füstből, Kati akkurát olyan volt, mint farsangkor, a haja is ugyanúgy csavarodott.
Zsiga gyorsan rádörrent, mint máskor – de most nem volt foganatja az ihajnak. A lány csak hadarta a magáét, és csípőre tett kézzel rugdosta a tüzet.
– Mondod-e, hogy kutyabőr? Másképp nem lesz ebéd!
Balik Zsiga nem mondott semmit. Rendben elrakta a permetezőgépet, és döngő léptekkel elvonult.
Kati meg ott maradt – keservesen egyedül.
– Hát már ennyit se tesz meg nekem a rózsám?… – sírta. – Már ennyit se?… Jaj, én szerencsétlen életem… minek is botlottam bele… pedig nem tudok nélküle élni!
Mit volt mit tenni, el kellett menni ahhoz a vénséges vénasszonyhoz, akinek efféle ügyekben tudománya volt.
De hol lakik az?
Pontosan ott, ahol senki se gondolta volna: a falu közepén, a papék mellett. Nappal igen jámbor volt ez a vénasszony, de éjszaka mindig megetetett egy fekete tyúkot. Ez a tyúk aztán addig karatyált az illetékes ablak alatt, míg meg nem értették odabent, hogy a vénasszonyhoz most bátran elmehetnek.
Kati ugyanígy járt; a párnáját telesírta már, mikor egyszer csak figyelmes lett a karicsálásra. Rögtön felöltözött, és kiszökött az ablakon.
– Né csak! – csodálkozott. – Egy tyúk okosított ki.
S szó nélkül elindult a tyúk után. A paplak előtt kicsit megborzongott.
– Juj, csak nem ide viszel engem?
Nem éppen oda, hanem melléje.
A vénasszony a kemencepadkán ült, és aszalt vadkörtéből fűzött, rengeteg hosszú olvasót morzsolt. Csak úgy mellékesen rápislantott a lányra.
– Baj van, ugyi? – dödögte.
– Baj… – lehelte a lány. – Összevesztem a rózsámmal, szeretnék kibékülni vele. Hogyan fogjak hozzá? Én még senkivel nem békültem… de most meghalok, ha nem békülhetek. Tanítson meg, öreganyám, hogy kell azt csinálni.
A vénasszony ötölt-hatolt, mintha ebben mindenki segíthetne, csak ő nem.
– Haj, haj, lányom – mondta –, én inkább csak összeveszíteni tudok, galambot a gerlicemadárral, embert az asszonnyal, lovat a szamárral… Hanem az én menyem, az ért a békítéshez. De hát az a füstben lakik.
– Hol? – ijedt meg a lány.
– A füstben.
– No, akkor én sose találom meg…
A vénasszony csendben pergette az olvasót.
– Nem ám, ha én nem küldelek oda.
Kati erre mindjárt könyörögni kezdett: ígért fűt-fát a vénasszonynak, csak mutassa meg, merre is menjen.
Az meg hagyta, hogy rimánkodjék. Így telt az idő éjfélig, a lány arca már csurom harmat volt a könnytől.
Akkor a vénasszony görnyedten fölállt, és kinyitotta a kéményajtót.
– Ergye hát! – mondta. – De előbb a lábad dugd be, csak azután a fejed. A menyemet meg tiszteltetem, megmondhatod neki.
Avval betaszította a lányt a lyukon, hogy hozzásegítse az elhatározáshoz. És máris kattant az ajtó retesze.
Kati először szeppenten nézett körül – de aztán nagyot dobbant a szíve. A sötét kéménylyukban egy karszéket pillantott meg, s azon egy még vénségesebb vénasszony ült.
„No lám csak, nem is kellett gyalogolni sokat” – s vigyázva közelebb hajolt, hogy megsimítsa a banyát.
– Öreganyám…
De alighogy kimondta, a banya elmállott, széjjelment, mint a köd.
„Hát ez hová lett? – rémüldözött. – Hiszen a két szememmel láttam, hogy itt volt!”
S hogy erőt gyűjtsön, pihegve leült a karszékre.
De mihelyt ráült, már az se volt sehol, ő pedig egyszeribe lehuppant a pernyecsomóra. Ott meg olyan melege lett, hogy menten föl kellett ugornia. Igen ám, de ahogy felugrott, kiütötte a kéményt – és máris kint volt a feje a szép holdvilágos estében.
Kati úgy érezte hirtelen, hogy ahol eddig járt, az csak tornáca volt a vénasszony házának, igazában most került be a kürtőbe: bármerre nézett, szikrák hunyorogtak fölötte, de azok között is volt egy legnagyobb – talán a banya jobbik szeme?
És illendőségből ő is behunyta a fél szemét. Behunyta, fölnyitotta, behunyta, fölnyitotta…
Így végképp szem elől veszítette a banyát; csak a csillagok maradtak vele meg a hold. Rettentő félelem szállta meg, ült a kémény csücskében, s szinte maga sem tudta, hogyan varázsolódott oda. Mi lesz, ha meglátják? Mit szólnak a papék? Mit szól majd Zsiga?
S csak sírdogált, az eget meg a kihalt utcát nézte, de egyformán messze volt mind a kettő. „Bárcsak repülni tudnék!” – sóhajtotta; csak ahhoz még nem volt elég a tudománya. Ha ugyan valami meg nem tanítja rá…
Aztán az is meglett.
Hirtelen fölneszelt, hogy nem messze a háztól gyenge zaj közeledik. Mindjárt kinyújtózott jobban, hogy lásson is, halljon is – és íme, ezt látta: egy lány meg egy legény kéz a kézben mentek az úton, a legény csak hallgatott, és a lány folyton sugdosott neki valamit.
Kati szerette volna tudni, hogy mit. Hiszen lelkem este1 volt, amikor minden jóra fordul – bár lehet, hogy azok is csak haragban voltak, mint ők Zsigával, és most békülnek kifele. De jó is volna hallani, hogy mit mond az a lány! Hátha azt kéne neki mondani…
Végül addig nyújtózkodott a kéményből, míg azon kapta magát, hogy kint áll a ház előtt.
A lány meg a legény éppen akkor értek oda – s a legény a behemót Zsiga volt!
El lehet gondolni, hogy mit éreztek külön-külön. Kati majdnem szörnyethalt, olyan szép volt az idegen lány; Zsiga meg azt hitte Katiról, hogy boszorkány termett oda eléjük: a haja égnek állt, az arca fekete volt, a ruhája összevissza tépve…
Nem is tudta nézni sokáig; rémülten elrohant az éjszakába, és az idegen lányt is elnyelte a sötétség. Így okkal csodálkozhatott Kati, hogy valaki mégis ott maradt vele.
De kicsoda? Ki ez a rettenetes csúfság? Csak nem az a vénasszony, akit ő a füstben keresett?
S kétségbeesetten a banya felé kapott, hogy megragadja, és el ne eressze addig, míg szóra nem bírja valahogy – de az csak táncolt, ugrált előtte, mint az árnyék, se el nem futott, se közelebb nem jött, nem tudta megfogni. Valahányszor rávetette magát, a banya is mindig tovább szökött, és ott trappogott az orra előtt.
Így rohantak végig a falun, a holdsütötte utcán, ki a mezőre, a mezőről egy másik rétre, hajnalig egyfolytában rohantak, percnyi szünet nélkül. Gyilkos hajsza volt.
Napkeltére elérkeztek egy tóhoz. Kati megkívánta, hogy igyon egy csepp vizet, annyira eltikkadt; de úgy látszik, a banya is, mert az is arra tartott. „Annál jobb – gondolta a lány –, ott majd elcsípem a réklijét.”
És reszkető lábakkal megállt a parton. A vízből rávigyorgott a banya. Oda azonban már nem merte követni. Megszólította:
– Mit csináljak… – suttogta lihegve – mit csináljak, öreganyám, hogy a rózsám megbékéljen velem?
De hiába könyörgött, a vízbeli arc meg se mukkant, csak az ezernyi ránc tekergőzött az arcán, a kendője libegett. Iszonyú volt.
S akkor váratlanul egyéb csuda is történt.
Hirtelen egy erős markú legény lopódzott oda Kati mögé, megragadta a derekát, és belelökte a tóba.
Az volt a szerencse, hogy nem volt mély a tó. A lány prüsszögve fölegyenesedett, göndör haján ezüstösen hunyorogtak a vízcseppek, két orcája egyszerre piros meg fehér lett, mint két teli gyümölcs. S míg ott állt térdig vízben, és sütötte a nap, csak egyre gyönyörűbb lett. Már a banyáról is megfeledkezett. Csupán az furdalta, hogy ki tette vele ezt a tréfát. Csak nem az a legény, aki ott hevert egy vízmosta ficfa alatt, és jóízűen aludt? Pedig csak az lehetett, más nem volt a közelben.
S csendben odasurrant – de rögtön el is sikkantotta magát.
– Uramisten… – és szája elé kapta a kezét.
Aztán egy zöld faággal birizgálni kezdte a legény arcát meg pilláját. A legény egyszer csak fölébredt, és nagyon úgy tett, mint aki csodálkozik.
– Kati…! – kiáltott fel.
Merthogy Balik Zsiga volt.
– Hát megvagy… hát itt vagy? – szorongatta a lány kezét. – Hát nem mentél el a füstben lakó vénasszonyhoz?
És két nagy csókot cuppantott a lány arcára.
Az meg hagyta, hadd örülje ki magát a legény – de aztán majd ő is elmond ám mindent! Legelőbb is azt a másik leányt, akivel kéz a kézben látta sétálni, ott a papék előtt…
– Zsiga – nézett rá reménykedve –, hogy tehettél ilyet? Ugye nem volt igaz?
A legény jámbor tudatlansággal rázta meg a fejét.
– Ha én azt tudnám, hogy mi volt igaz, mi nem, akkor Balik Zsigának hívnának. De mondok én valamit, galambom. Tudjuk, amit tudunk – aztán nem lesz nálunk boldogabb a földön. Csak az ne támadjon föl soha, aki máma ebbe a tóba belefulladt.
Mit szólhatott erre a lány? Elpirult és hallgatott.
Még délben is ott üldögéltek a ficfa alatt, s nevetve sugdostak egymásnak. Már sokan jártak arrafelé, de mivel mindenki látta, hogy kibékültek, senki se szólt semmit.
Régen, réges-régen élt egyszer egy törpe, a fűszálnál nagyobb, a fáknál meg kisebb. Mindene megvolt ahhoz, hogy jókedvvel ébredjen, békével feküdjön, mégsem volt soha boldog. Olyan szigorú képpel járt a világban, mintha a fűszálak mind az ő kényére nevekednének, a fák pedig mind csak őt bosszantanák: „Lám, milyen magasak vagyunk, felhő a subánk, kék ég a nyoszolyánk!”
Ebbe sehogy se tudott belenyugodni. Már az is keserűség volt neki, ha kiment sétálni a határba. Az út erre-arra kanyargott, a folyó is egyre meszebb iramlott – de ő hiába meregette a szemét, az útból is, a folyóból is mindig csak egy kicsi darabkát látott, sose többet.
„Bezzeg a fák! – sóhajtozott sokszor. – Azoknak nincs efféle gondjuk.” S mérgében, hogy ilyen tehetetlen, tovább taposta a füvet, a fákat meg irigyelte.
Egyszer a réten ballagott hazafelé, nagyon borús kedve volt. Mert ha aludt, akkor álmodott is, s álmában olyan picivé zsugorodott minden, mint egy vakondtúrás.
Pedig még nem is látott igazi vakondot.
Hát most íme, itt volt az alkalom: a rét telis-tele volt túrással, válogathatott köztük. Mindjárt le is ült az egyik kupac mellé, és leste, hogy megmozdul-e. Csakhamar megmozdult. A porhanyós göröngyök közül kidugta tompa orrát a vakond.
– Mit csinálsz? – kérdezte a törpe kíváncsian.
– Házat – morogta a vakond, és tovább túrta a földet.
– Jóféle ház lesz az, hallod! Se ablaka, semmije, ugyan mit látsz majd belőle?
– Én mindent látok, amit akarok – hangzott a válasz. – De mit akarsz látni te?
A törpe az erdőszél tölgyei felé mutatott.
– Mindent. De legalább annyit, mint a fák.
– Akkor jobb lesz, ha az én házamba bújsz – pislogott a vakond –, én mindennap találkozom velük. Egész erdő van belőlük odalent, csupa göcs, bog mindegyik, de többet ők se látnak, mint én.
S bölcs ábrázattal visszabújt a földbe. A törpe meg lehasalt, és bekukucskált utána a lyukba. Persze, hogy semmit se látott, csak a vastag sötétséget.
– Ostoba! Hiszen ennél még egy nyomorult fűszál is többet lát! – morogta bosszúsan, s hazament, lefeküdt – de most az egyszer nem vakondtúrásról álmodott, hanem egy soha-nem-volt hatalmas toronyról, még a fáknál is magasabbról, és legesleginkább a torony ablakáról…
Micsoda gyönyörűség volt ez! Feljebb, mindig feljebb menni, egyre magasabbra a kerengő lépcsőkön – fel az ablakig!
S akkor…
Akkor egyszeriben fölébredt, az ablakon már nem tudott kinézni.
Hanem az ő ajtaján annál jobban kopogott valaki.
Egy medve.
– Mit akarsz? – mordult rá dühösen.
A medve szelíden dörmögött:
– Te kicsi vagy, hát biztos okosabb nálam, kérlek, adj tanácsot. A méhek elfelejtettek mézet gyűjteni, nagyon koplalunk mindnyájan. Tudsz-e segíteni rajtunk?
A törpe először elképedt, aztán elmosolyodott ravaszul. Ő aztán tudta, hova tűnt a méz! Nem máshová, mint az ő kamrájába. És mindjárt egy merész gondolata támadt.
– Lesz méz, amennyit csak kívántok – mondta –, ha megszolgáljátok az árát.
– És mi lesz az ára?
– Estig idehordtok annyi követ, hogy belepje a rétet, aztán reggelig tornyot raktok, a fáknál magasabbra.
A medve hümmögött, vakaródzott, mivelhogy nem tudta, mi az a „torony”, de szégyellte megkérdezni. Utoljára is úgy döntött, hogy ha már ilyen bolondfajta a törpe, ám legyen. Egye meg a tornyot, ők majd megeszik a mézet. És ráállt a dologra.
Sietve elment, és összecsődítette a környék valamennyi medvéjét, fiatalt, öreget; és mind hordták, cipelték a követ, hordták és cipelték, meg se pihentek estig – s akkorra rakva lett a rét.
A rét kővel, az ég meg csillagokkal.
Olyan aranyló sárgán világított a sok égi lámpás, mint a méz. A medvéknek csorgott a nyáluk még a gondolatra is – de hiába, a munka java még hátravolt. És a törpe nem hagyta álmodozni őket. Hol ide, hol oda futkosott, végül kiválasztotta a három legöregebbet, és rendre elmagyarázta nekik, mit hogyan csináljanak.
A medvék most sem értették, hogy mindez mire jó, de azért hozzáfogtak.
Rakták, rakták a követ egymásra, előbb a nagyját, aztán az apraját, s hogy, hogy nem – a falak megálltak. A törpe pedig egyre följebb hágott; ahol nőtt egy kicsit a fal, mindjárt ott termett, és onnan nógatta a medvéket: „Még! Még!” – azok meg mind csak azt hallották: „Méz! Méz!”
Így aztán ment a munka, mint a parancsolat.
Már jócskán elmúlt éjfél, mikor odáig jutottak, hogy kő semmi nem maradt a réten, a torony meg büszkén, készen állt.
Éppen csak ablaka nem volt.
– Várjatok! – mondta a törpe titokzatosan. – Nekem még dolgom van idefent – s a medvéket sorba kihajította a rétre.
Mikor az utolsó is kint volt, és csak ő maradt egyedül a rengeteg épületben, nagy fohászkodással nekilátott, hogy ablakot vágjon a torony csúcsára. Mert hát ez volt az igazi munka – ez volt a tudomány!
És vágta, véste a követ rettentő buzgalommal – éppen hajnal lett, mire elkészült.
S akkor nagy izgatottan odahajolt a nyíláshoz, hogy kinézzen, és lássa, amit még soha senki sem látott.
De hiába meregette a szemét, hiába toporzékolt dühében, az útból, a folyóból most is csak egy darabkát látott, a fákból, a hegyekből is egy kicsi darabkát; olyan apróka ablakot vágott a rengeteg toronyra.
Pontosan akkorát, mint ő maga.
Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy-Kopasz. A kerek világon nem akadt csúfabb hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt. Úgy festett, mintha mindennap újra beretválkozott volna.
Csakhogy ez nem volt ám mindig így.
Valamikor, hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak.
– Mennyi gyönyörűséges fa! – mondták. – Mennyi gyönyörűséges madár!
A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést – de egyelőre nem szólt.
Egyszer a hegy oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsajukat ott merítették meg.
– Csuda víz ez! – mondták. – Csuda víz!
És vitték a hetedik határba. Ez már aztán végképp nem tetszett a hegynek. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk?
S már durrogott a haragtól, ha valaki jött, és azon álmélkodott, hogy ez milyen szép, az milyen szép – s róla meg ennyit csak: Huj, de magas! Huj, de meredek!
Mert őneki, a hegynek, csak efféle dicséret jutott.
– Várjatok csak! – morgott. – Majd láttok ti még engem!
És szólt a Szélnek, hogy minden fát, minden bokrot beretváljon le róla.
A Szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a hegyet csupálta. Elöl-hátul, fönt, lent – ahol érte. A fákat tövestül, a madarakat fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette. Ami locspocs víz maradt a medrében, azt a nap szárította föl.
A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett, mint aki jól végezte dolgát. Most aztán – gondolta – senki más, csak ő!
S várta izgatottan, ki hogyan bókol neki.
Hát hiszen várhatta. Se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle.
Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent meg a tövénél, hálásan az sóhajtott fel:
– Be jó ez a kis árnyék!
És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben.
Nagy-Kopasznak bezzeg nem kellett több. Hát hogyan? Most meg az árnyékát dicsérik?
S rettentő dühösen ismét a Szélhez fordult.
– Hallod-e, te Szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle.
A Szél furcsállta kicsit a dolgot, de azért nekigyürkőzött – végre is az a tiszte, hogy fújjon.
S fújt, fújt olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek. Aztán a negyede. Aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből – akkora, mint egy fűben heverő szamár.
Éppen csak két füle nem volt.
Mesélik, hogy élt egyszer egy öreg Mutatványos, akinek a jámborságán kívül semmi egyebe nem volt, csak egy furulyája meg három bábuja: az Okos, a Bolondos és az Éhes.
Evvel a három fickóval járta a világot faluról falura, városról városra, kora tavasztól késő őszig. A rozoga kordét az öreg maga húzta, a bábuk meg közben egy kosárban heverésztek, puha bársonytakarón. A legkisebb szüntelen libacombot majszolt, a középső folyton az orrát-fülét mozgatta, a legnagyobb pedig egyre-másra bölcseket mondott – egyszer ilyet: „Kis tó, nagy tó, mindegyikben víz van”, máskor meg effélét: „Az égen sok a csillag, a földön sok a kavics.”
Egyszóval, a maguk módján szépen elszórakoztak.
De az igazi mulatság mégiscsak az volt, mikor sátrat vertek valahol. Annyi nép összecsődült ilyenkor, hogy szinte egymást tiporták el: mind látni, hallani akarták, hogyan tömi magát az Éhes, hogyan bukfencezik a Bolondos, mi bölcset talált ki az Okos.
Már-már nagyobb hírük volt, mint akármelyik királynak – ami ugyan nem nagy fényesség, hiszen a királyok ríkatni szeretnek inkább, az emberek meg nevetni. Ahhoz pedig náluk senki nem értett jobban.
Persze megesett, hogy ők is kifogytak a mókából; olyankor aztán az öreg Mutatványos lépett ki a sátor elé, hogy megtegye a magáét. Elővette a furulyáját, s ami csengő-bongó hang volt benne, azt mind kifurulyázta. De olyan szépen, olyan gyönyörűséggel, hogy attól még a jég is meglágyult volna.
De mi volt ez ahhoz, amit a három ördöngös fickó tudott!
Legtöbben csak legyintettek az öregre: „Ugyan, hallottunk már ilyet!” Mások meg durrogtak: „Ugyan, ki hallott már ilyet?” Végül is árván magára maradt a furulyaszóval, mindenki faképnél hagyta. A bábuk meg jót kacagtak a háta mögött: „Szegény bolond, bár inkább mitőlünk tanulna, mindjárt többre vinné.”
És ez így ment, így volt, valahányszor felütötték a sátrukat – így ment ez tavasztól őszig, míg csak le nem esett a hó. Akkor az öreg Mutatványos sem vándorolt tovább, hanem elkocogott haza, egy kis erdőszéli házba, téli szállására, a bábukat fölrakta a padlásra, ő maga meg csendben elüldögélt a kemence mellett, ott furulyázgatott.
Egyszer kegyetlen hosszú tél köszöntött be, sehogy se akart kitavaszodni.
Bolondos, aki néha még álmában is bukfencet hányt, egy nap arra ébredt föl, hogy senki sem tapsol neki a szép mutatványáért. Kíváncsian odament a padlásablakhoz, hogy kikukkantson: miféle világ az, ahol ilyesmi megtörténhet? Nagyon meglepődött. Az ablak üvegén, mint a metszett gyémánt, hűvösen és titokzatosan, csillámló szirmú virágok pompáztak. Gyorsan felköltötte a két komáját.
– Nézzétek! – kiáltott. – Virág nőtt az ablakon, a gazdánk meg ittfelejtett minket. Biztos tavasz van már.
Erre aztán mind lázba jöttek, s dugták-nyomták a képüket az ablaküvegre. De hiába – látni semmit se láttak, a szirmok mögé nem tudtak kilesni.
– Szakítsuk le őket! – ajánlotta Bolondos.
– Együk meg őket! – kurjantotta Éhes.
De hát se így, se úgy nem ment a dolog, csak az ujjuk koppant nagyokat, csak a levegőt markolták; amire persze Okos mindjárt mondott egy bölcset:
– Virágnak üveg, üvegnek virág, ez már nyilvánvaló.
S ezen mélyen elmorfondíroztak; de nem sokáig.
Hirtelen valamelyik padlássarokból egy kicsi madár röppent eléjük: egy cinke, valami kis magot dézsmálgatott biztos.
– Hát ti mit nyeltetek? – kérdezte a három fickót.
– Mit, mit! – mordultak azok. – El akarjuk takarítani ezt a sok haszontalan virágot.
– De azt nem úgy kell ám, kézzel! – mosolygott a cinke.
– Hanem hogyan?
– Fújni, lehelni kell.
A fickók hitték is, nem is, de azért ráálltak a dologra. Olyan süvöltözést csaptak, mint három szélzsák.
– Jaj, jaj, nem jó! – sopánkodott a cinege. – Ne hideget, meleget fújjatok.
– Hát ha olyan nagyon tudod, gyere, fújjad magad! – mondták sértődötten, s látszott, hogy nem is értik, mi az a „hideg” meg „meleg”.
A cinke pedig nem kérette magát, szívesen odaröppent, s ahogy az erejéből tellett, aprókat fújt az üvegre, és ahányszor fuvintott egy picit, annyiszor csicserikelt is, így szokta már meg. És lám: az egyik szirom engedelmesen olvadozni kezdett, kis csöppekben szétfolyt, és a kerek lyukon betűzött a napfény.
– No nézd csak! – ámultak el. – Se libacombot nem fal, se bukfenceket nem hány, se bölcseket nem mond – és mégis mit tud!
Aztán izgatottan kibámultak a lyukon, ki a világba, akárcsak a sátor ponyvája mögül nyáron, mielőtt a függöny elé kiléptek…
De bizony most fia embert se láttak sehol. Hanem valami mást.
Tenger nagy szikrázó fehérséget, hóbundás erdőt s réteket, az erdőszélen egy hatalmas farkast meg egy kicsi őzet, ott hevertek a hóban egymáshoz bújva, úgy hallgatták a házból kiszüremlő furulyaszót.
– Ugye szép? Ugye szép? – csicserikelt a cinke, s nem tudott hova lenni a boldogságtól, hogy erre a szelíd csudálatosságra ő nyitott ablakot.
A három fickó azonban fitymálva vonta meg a vállát. Mintha azt mondanák: „Hát ez is valami, ez a semmi? Csak minket hallanál egyszer!”
De még ennyit se szóltak. Ugyan mit értene belőle egy cinke? Csalódottan visszafeküdtek a kosárba, és hortyogtak tovább. Csupán az egy Okos nyilatkozott még egyszer, mondván.
– Őz, őz, farkas, farkas – mindegyik csak állat.
Aztán büszkén, elégedetten ő is elaludt; föl se ébredt tavaszig.
Virágoztak a fák, a kerti asztal meg szék kint állt a bokorsövény mellett, egymással szemben, mintha bizalmasan beszélgetnének. De sajnos, a hangjukat nem lehetett hallani, csak fülnagyítóval.
A házban az öregember élt, és Jamma, a kisfiú. Az öregember annyira öreg volt, hogy mikor a levesből ki akarta halászni a sárgarépakockát, borostyánkeretes szemnagyítót kellett föltennie, hogy a késhegy végéről ne a sótartóba szórja a paprikát. Ugyanis ilyen az öregség, csak nem szívesen beszélünk róla.
Aztán az ébenfekete állóóra – kis gondolkodás után – elütötte a reggeli kilencet. Majd rögtön előtte – kis gondolkodás után – három kövér vízcsepp csöppent le az ereszről. Kettő közülük megbillentette egy gyöngyvirág levelét, a harmadik pedig még estében eltűnt. Egyszerűen eltűnt.
Jamma, a kisfiú tulajdonképpen erre figyelt föl – hogy hol van a harmadik vízcsepp. Hová a csudába tűnt el?
A szobában a szekrény mellett volt egy vakablak, amelyik még az öregember gyerekkorában vakult meg. Egy förgeteges éjszakán a szél telefújta hóval, aztán úgy maradt, a hó belefagyott, s azóta is olyan, mint a meszelt fal. De most virágoztak a fák, a vakablakból is kiolvadt a hó, és újra látóablak lett belőle. Az öregember éppen ezen nézett ki a kertbe, szemnagyító nélkül, és így is mindent jól látott. Jammát is meg az eltűnt vízcseppet. Jamma története a következő:
Cáricin, a fekete macska két évvel ezelőtt egyszer az erdőben vadászott mezei egérre, s közben a farkával lekaszabolta a mérges gombákat. Ez volt a szórakozása. Amikor másfél nyávintásra maga körül minden mérges gombával végzett (ami negyvennégy méternek felel meg jobbra és balra, lefelé meg fölfelé), és egyetlen mezei egérrel sem találkozott – leült a Cáricin-forrás mellé, ivott egy kortyot, végignyalta a bundáját, megint ivott és elaludt. Egy vízcsepp meg ott maradt a bajuszán, mintha odaragasztották volna. S már rég hortyogott, amikor Jamma fölébresztette.
Jamma akkoriban volt hároméves, vagyis most jár az ötödikben, miután két hosszú esztendeje már, hogy Cáricin macskával találkozott.
Bizony, az öregember hiába várta aznap Cáricint, a macska még délután ötkor se mutatkozott. Egyszerűen nem mutatkozott. Az öregember meg jobb híján beleült a kerti székbe, kalapját rátette az asztalra, zsebéből elővett egy kék üveget, amiben sárga, szappanos víz volt, a másik zsebéből piros szalmaszálat húzott ki, és zöld szappanbuborékokat kezdett fújni. Ez olyan gyönyörű volt, hogy a kerítés léceire sorba odaültek a szürke verebek, sőt kis idő múlva egy egész falka szürke mezei egér is összefutott, félrehajtották a fűszálakat, és a buborékokat nézték.
De Cáricin mégse volt sehol. Pontosabban: most kezdett ébredezni a forrásnál, s mielőtt egészen fölébredt volna, hatalmasat kaszabolt a farkával, mintha az erdő legmérgesebb gombáját akarná lekaszabolni. Helyette Jammát kaszabolta bokán, aki ott állt mellette.
– Te ki vagy? – kérdezte csodálkozva Cáricin.
– Én Jamma vagyok – mondta a kisfiú is csodálkozva.
– Mi az a zsák ott a kezedben? – kérdezte Cáricin továbbra is csodálkozva.
– Egy iránytű – mondta Jamma is ugyanúgy csodálkozva.
– Akkor lehet, hogy eltévedtél? – kérdezte Cáricin még nagyobb csodálkozással.
– Az lehet – mondta Jamma is hasonló csodálkozással. S mindezt olyan hangosan közölték egymással, hogy egyiküknek se volt szüksége fülnagyítóra.
Aztán elindultak a ház felé, és mind a ketten nagyon elégedettek voltak.
Öt óra után öt perccel léptek be a kertbe, szinte pontosabban, mint ahogy az ébenfekete állóóra ütni szokott. Az öregember éppen átnézett egy buborékon, ami a szalmaszál végén billegett, s hirtelen neki se kellett fülnagyító, hogy meghallja, mit mond az öreg kerti szék az öreg kerti asztalnak.
– Nahiszen, most aztán szépen leszünk! Ezentúl ketten ülnek majd rajtam?
– Nahiszen, én se járok jobban! – mondta az asztal is.
– Ha ezentúl ketten rakják rám a kalapjukat, olyan leszek, mint egy fogas.
De ez csak olyan letyefetye beszéd volt, amilyet a kerti asztalok és székek folytatnak, ha nincs jobb dolguk. Jammának meg különben se volt kalapja, azonkívül szívesebben ült le a fűbe, mint az öreg kerti székbe. Ugyanis ilyen az ifjúság, hiába próbálunk mellébeszélni.
A kert közepén (ha nem mondtuk még) egy kerekes kút állt, házikó forma tetővel a tetején, rajta egy bádog gömb, azon meg egy csillag, színtiszta tükörből. Mielőtt a nap lement volna, utoljára még odasütött erre a csillagra, és mindennap ott hagyott magából egy keveset, hogy akkor is legyen majd belőle, amikor kiöregszik, és nem lesz kedve fölkelni többet.
– Hupp! – mondta Cáricin, mikor a kút mellett elsétáltak, s a bajuszáról hirtelen lepattant a vízcsepp, nekivágódott a tükörcsillagnak, és úgy eltűnt benne, hogy repedés se maradt utána. Csupán egy csengő cé hang pottyant oda a lábuk elé, nem hangosabban, mint mikor a fejsze fejéhez odakoccantunk egy szöget.
Jamma szó nélkül lehajolt, s mintha mi se történt volna, zsebre dugta a csengő cé hangot.
– Cé! – mondta elégedetten Cáricin. – Szóval itt maradsz.
Aztán bekunkorított farkával kivette Jamma kezéből az iránytűt, elhajította, és éppen eltalált vele egy fölfelé szálló szappanbuborékot. A buborék szétpukkant, s abban a pillanatban az iránytű is eltűnt, mint egy zacskó levegőben egy másik zacskó levegő. Most aztán mondja meg valaki, hogy melyik van a másikban!
Az öregember pedig ünnepélyesen feltette a kalapját, és szemügyre vette Jammát.
– Te ki vagy? – kérdezte anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.
– Én Jamma vagyok – mondta Jamma is anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.
– Mi az a fejsze ott a zsebedben? – kérdezte az öregember továbbra is csukott szájjal.
– Az egy szög – mondta Jamma is ugyanúgy csukott szájjal.
– Akkor lehet, hogy egyik se? – kérdezte az öregember még csukottabb szájjal.
– Az lehet – mondta Jamma is még csukottabb szájjal.
S mire elhallgattak, az ébenfekete állóóra is hang nélkül ütötte el az öt óra hat percet. És Cáricin is most vette észre a falkányi egeret a fűben. Már éppen rá akart ugrani az egyikre, mikor az öregember gyorsan lekapta a kalapját, s az egerek egy szempillantás alatt bemenekültek alája. Az öregember meg szelíden megfenyegette a macskát.
– Cáricin, Cáricin, délután öt óra hat perckor nem szoktunk reggelizni! És különben is más dolgunk van most. Vendégünk érkezett örökös ittlakásra, inkább vele törődjünk, mivel köszöntsük. Hallod, Cáricin?
Cáricin szégyenkezve föltette a fülnagyítót, és hallotta. Az öregember pedig a kalapot tette föl, tele a falkányi egérrel. Jamma meg csak állt, s úgy érezte, hogy valami olyasmi kezdődik most, aminek sose lesz vége.
Bizony, két hosszú esztendeje már, hogy ilyen csodálatos módon megérkezett a házba. De ami a legfurcsább, pontosan azóta nem múlik az idő, hiába jön a reggel, hiába megy az éjszaka, az idő annál jobban nem mozdul a helyéből. S az öregember és Cáricin azóta is gondolkoznak, hogy mivel ünnepeljék meg Jamma megérkezését.
Most azonban ezen a kivételesen ugyanolyan napon, amikor virágoznak a fák, és az ébenfekete állóóra is elütötte a délelőtt kilencet, és a vakablakból is újra látóablak lett, ahonnét mindent jól látni – most egyszerre világosság gyulladt az öregember fejében, hogy mi a teendő.
Először is le kell emelni a kalapot a fejéről, és hagyni kell, hogy az egerek oda menjenek, ahová akarnak. Másodszor Cáricinnal is beszélni kell, hogy el ne felejtse, amiért egyszer már elszégyellte magát!
– Cáricin, Cáricin – mondja majd újra neki –, reggel kilenc órakor nem szoktunk vacsorázni. És különben is más dolgunk van most. Vendégünk érkezett örökös ittlakásra, inkább vele törődjünk, hogy mivel köszöntsük. Hallod, Cáricin?
Azzal kiment a napsütötte kertbe, és megkereste Jammát, aki még mindig ott állt, ahol két esztendővel ezelőtt.
– Helyes! – mondta az öregember. – Akkor most megrendezzük a kerti hangversenyt. Valamennyien föltesszük a fülnagyítót, én leülök a székbe, a kalapomat ráteszem az asztalra, zsebemből előveszem az üveget és a nádszálat, Cáricin olyan kicsire kunkorítja a farkát, amilyenre csak tudja, te pedig, Jamma, előveszed a zsebedből azt a harmadik vízcseppet, ami két éve lecsöppent az ereszről, és eltűnt, s majd meglátjuk, mi lesz.
Az egerek vidáman másztak ki a kalapból, és eszük ágában se volt elmenekülni. Mikor meglátták, hogy Cáricin farka olyan kicsire kunkorodott, mint egy feketére száradt dióbél, nyugodtan elhelyezkedtek a fűszálak között. S akkorra már a szürke verebek is ott ültek a kerítésen, és az öregember is kényelmesen hátradőlt a székben.
– Hupp! – mondta Cáricin a napsütötte csendben, s két tappancsával fölnyomta fülére a két fülnagyítót.
– Hupp! – mondta az öregember is, fülén a fülnagyítóval, és eregetni kezdte a zöld szappanbuborékokat.
S csak akkor került sor Jammára, hogy a zsebébe nyúljon. Elővette a csengő cé hangot, amit két éve fölkapott a földről, s most vigyázva visszapottyantotta a földre. Akár egy vízcseppet, úgy itta be a föld. Aztán csak nézték a csendet, hallgatták a szappanbuborékokat. És ez igazán nagyon szép hangverseny volt. Még késő este se tudták abbahagyni, mikor már lement a nap, s már csak a kút tetején világított a színtiszta tükörcsillag.
Cáricin pedig csak másnap kezdhette újra a fondorlatos mezei egérvadászatot.
Tekintetes Olvasó Hallgatóság!
A Bernárdin Unyiról elnevezett világhírű vándorcirkuszban Unyi Bernárdinnak hívják a fő-fő bohócot, akinek a céklapiros orra a saját eredeti orra, és semmi köze sincs a közönséges, kertben nőtt céklához.
A cirkusz pedig a következőkből áll:
sárgára festett ötkerekű lakókocsi, a hatodik a pótkerék, ez póznára tűzve forog a fejük felett, ha fúj a szél,
két hucul lovacska,
egy zebra, amelyiknek az egyik oldaláról elvesztek a csíkok,
egy szalmaoroszlán, amelyiket estéről estére megeszi a zebra, s másnap mégis egy új oroszlán cammog be a porondra,
három fekete papagáj,
egy szakállas kutya,
egy borotvált fejű macska.
Bernárdin Unyi igazgató úrnak harminchárom pepita kockából ragasztották össze a nadrágját, és minden szökőévben egy újat ragasztanak hozzá.
Albinó, a légtornász éjszakánként felhúzza az ágyát a cirkuszsátor legmagasabb csücskébe, és ott alszik.
Meridián, a műlovarnő évek óta lábára festett csizmában lovagol, mert a bőrcsizmája töri a lábát.
Bux, a bűvész esténként eltöri a pálcáját, s álmában újra éppé varázsolja.
Romm, az erőművész előadás után a pénztár rézfilléreit törögeti felibe, hogy több pénzük legyen, mint amire számítottak.
Henye Egyed, a süket állatidomár még hortyogva is meghallja, ha a macska ugat, a kutya nyávog, a papagájok nyihognak, a zebra bőg, a szalmaoroszlán nyerít – csak a két hucul lovacskával nincs szerencséje, mivel mind a kettő néma.
Potyondi, a másodbohóc reggelenként másfél órát sír a bal szemével, délben a jobb szemével, s csak így sikerül mind a két szemével sírni, mikor a palacsintasütővel a fejére ütnek.
Dalidó, a zenebolond egy lyukas babszemben tartja a hegedűjét, s mióta az egyik papagáj megette a babszemet, azóta a papagájon húzza el a nótáját.
A féllábú Imbrisimovics Marinusz legszívesebben kézen állva sétálgat napközben, hogy este annál frissebben tudjon a kötélen táncolni.
Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpárnak mindenükből kettő van, csak a kontyuk egy, s abba mindig két szál piros rozmaringot tűznek.
Legfőbb Márkus fejszámoló még olyan kérdésekre is tud válaszolni, amiket senki se kérdezett tőle.
Végezetül a szakács, a százhúsz kilós Jukundusz Mukunda három hüvelyk széles mutatóujjával kavargatja a levest meg a sercegő zsírt, hogy elég forró-e már.
Ami a konyhát illeti, az sokkal kisebb, mint amilyen nagy lehetne, de azért így is elfér benne, amire éppen szükség van.
Az úti éléskamrában (valamikor) a következők voltak találhatók:
öt vekni cirkuszigazgató kenyér (igazgatói adag),
egy vekni fő-fő bohóc kenyér,
egy-egy vekni hucul lovacska kenyér,
egy vekni zebra kenyér,
egy vekni szalmaoroszlán kenyér (szalmából),
egy-egy vekni papagáj kenyér,
egy vekni kutya kenyér,
egy vekni macska kenyér,
egy vekni bűvész kenyér (láthatatlan),
egy vekni légtornász kenyér,
egy vekni műlovarnő kenyér,
tíz vekni erőművész kenyér (fölemelt adag),
egy vekni állatidomár kenyér,
fél vekni féllábú kötéltáncos kenyér,
egy-egy vekni sziámi ikerpár kenyér (két gyürkével),
egy vekni fejszámoló kenyér,
huszonöt vekni szakács kenyér (ellenőrizhetetlen adag).
És még az alábbiak, a különböző fiókokban és zacskókban, a különböző kampókon és másutt:
szárított ürühús,
szárítatlan kecskehús,
vaderős vadhús,
harmatgyenge borjúhús,
törött rizskása,
ikrás halméz,
bársony süvegcukor,
sárga gyömbér,
három kanál tiszta liszt,
huszonhárom és fél tojás,
török pótkávé,
faggyú- és viaszgyertya,
sok faolaj,
még több sáfrány,
ibolyaillatú rózsavíz,
pörkölt köménymag,
darabos timsó,
folyékony jégcukor,
óriás bors,
aszú meggy,
pálmagyümölcs csonthéja,
füstölt füge,
kimagozott mazsola,
száraz laska,
szegfűszeg szegfűkalapáccsal,
kámfor,
szedetlen kókuszdió,
lisztláng,
fehér szerecsendió,
citrommag,
édes tej,
aludttej,
ébredttej,
vereshagyma zölden,
árpakása,
marhaláb,
metélt narancsvirág,
édes ecet,
piros só,
sajtlyuk,
csípős túró,
savanyú mandula,
közönséges víz
és három hordó birsomliktáriom.
Unyi Bernárdin fő-fő bohóc egyébként mellékfoglalkozásként azonos a cirkusz igazgatójával, a híres Bernárdin Unyival. Ezt ugyan mindenki tudja róluk, udvariasságból mégse teszik szóvá, s hagyják, hogy akkor is ketten legyenek, amikor ők is csak egyedül vannak.
Ugyanakkor maga a cirkuszsátor sokkal kisebbnek látszik kívülről, mint amilyen óriási belülről. A félig csíkos zebrának például félnapi körberohangálásába kerül, amíg a farkát a szájába tudja venni. És csak ilyenkor nyugszik meg. Ilyenkor békésen lefekszik a fűrészporos porondon, és észre sem veszi, hogy a farka a kijáraton lóg ki, a füle meg a bejáraton.
A sátor tetejét nyáridőben egészen a csillagokig kinyitja Bernárdin Unyi igazgató úr, s csak akkor gyújtja meg a maradék faggyúgyertyát, ha már valamennyi ülőhelyen ül valaki. Ha pedig éppen szökőév is van, egy ünnepélyes „AKROBAT, OH!” kiáltással hozzáragaszt a nadrágjához egy újabb pepita kockát, előhúzza a nadrágjából a lyukas palacsintasütőt, és egy szempillantás alatt átváltozik Unyi Bernárdin fő-fő bohóccá.
Mindez azonban csak akkor sikerülhet jól, ha megfelelő helyen állítják fel a sátrat. Erre pedig az olyan rét a legalkalmasabb, amelyik két víz között fekszik. Ott ugyanis mindig szebb a fű, s akár jobbra mennek legelni az állatok, akár balra, vizet mindig találnak. Másrészt Meridián, a műlovarnő is többnyire víz partján szokott csizmát cserélni, amikor a régit lemossa, és újat fest a helyébe.
Van azonban a cirkuszi lakókocsinak egy olyan kuckója, ahová se víz, se szél nem teheti be a lábát: a lyukas babszembe, ahol Dalidó a hegedűjét tartja. Csak mióta megette a papagáj a babszemet, ez sem olyan egyszerű már. Ha ugyanis meghalna a papagáj, Dalidó biztos visszakapná a hegedűjét – de ki adná vissza a papagájt, aki véglegesen meghalt? Dalidó pedig ettől szomorú. S valahányszor kimegy a fűrészporos porondra, hogy elhitesse a közönséggel: a papagájban csakugyan az ő hegedűje szól – a szíve úgy összeszorul, hogy legszívesebben elfújná a faggyúgyertyát.
Persze az is megesik, hogy nem Dalidó fújja el, hanem a szél. Ilyenkor aztán elmarad az előadás, és Jukundusz Mukunda nekiáll sütni-főzni, hogy azért mégse maradjanak éhen.
Az ilyenfajta vacsora pedig így zajlik le, ha valóban sor kerül rá:
Kint süvölt az eső, zuhog a szél. A két víz közti réten nincs senki emberfia, csak a sátorponyva csattog, mintha az otthon maradt nézők tapsolnának a jól fűtőtt szobákban. Ők meg ott üldögélnek a padokon, és várják, hogy Jukundusz Mukunda betolja a piros rojtos függöny mögül az ötlábú konyhaasztalt. (Az ötödik lábra csak azért van szükség, mert a negyediket szétrágták a hucul lovacskák.) A főpáholyban Bernárdin Unyi igazgató úr és Unyi Bernárdin fő-fő bohóc tartózkodnak, s az izgatottságtól hol az egyikük áll fel, hol a másikuk ül le. Céklapiros orrukon aranypettyes másli, amit azonban csak akkor szoktak feltenni, amikor süvölt az eső kint, és zuhog a szél, amikor a jegypénztár fiókjában nincs egyetlen rézfillér sem, amikor nincs AKROBAT, OH!, nincs nevetés és sóhajtozás – amikor csak ők vannak, és várják Jukundusz Mukundát, hogy elkészítse nekik az aznapi utolsó vacsorát. Aztán lábujjhegyen az állatok is elfoglalják a helyüket, ki ülve, ki fekve, ki törökülésben, ki másképp, ahogy a legkényelmesebb. (Egyedül a zebra furakszik oda erőnek erejével a szalmaoroszlán mellé, s időnként kiharap belőle egy darabot, mintha senki se látná, az igazság azonban az, hogy mindenki rossz szemmel nézi ezt a vásott falánkságot.) Aztán egyszerre brummogó csettintés hallatszik fel kintről, ami azt jelenti, hogy Jukundusz Mukunda elégedett a főztjével – s egy hatalmas tüsszentéssel betolja a konyhaasztalt, rajta egy dézsanagy bográccsal. És erre egyszeriben csönd lesz. Csak az eső süvölt, meg a szél zuhog változatlanul, mintha el akarná söpörni a ponyvasátrat, de erről szó sem lehet, ugyanis Romm, az erőművész a sátor valamennyi tartókötelét ott szorítja a markában, másik kezével meg egy ibolyaszirmot tart az orra alá, és azt szagolgatja. Jukundusz Mukunda pedig fölemeli a három hüvelyk széles mutatóujját, és így szól: PÖRKÖLT KÖMÉNYES MAG DARABOS TIMSÓVAL! Vagyis hogy ez lesz az ünnepi vacsora. Amire persze azonnal kitör a tapsvihar, csak éppen a szélvihartól nem lehet hallani. És rögtön nekilátnak a lakomának. A bogrács kézről kézre, lábról lábra jár, s úgy ropogtatják, ami benne van, mintha csakugyan más volna benne. SOHA ILYEN VACSORA! – kiáltozzák kórusban, és mindenki a szomszédja hasát simogatja.
Bernárdin Unyi igazgató úr pedig ezt a pillanatot tartja alkalmasnak, hogy ünnepi beszédet mondjon.
– HÍVEIM! – mondja meghatottan. – TUDJÁTOK-E IMMÁR, HOGY MILY SZERENCSE KIVÁLASZTOTT ÁLDOZATAI VAGYUNK? ÍME, AMOTT HEVER A MI FÉLIG CSÍKOS SZERETETT BARÁTUNK, ÉS MEGRÖGZÖTT FEJÉT CSÓVÁLJA! Ó, NYISD FEL FÜLEIDET, TE OKOS MÁLÉ SZÁJÚ! Ó, NE BÚSULJ, TE ÖRÖKKÉ FANCSALI! GONDOLD MEG, HOGY ÉLÉSKAMRÁNKBAN MI MINDEN VOLT MÁR, AMI NINCS! Ó, TE ROSSZUL SIKERÜLT FESZÜLET, INKÁBB TÁRD SZÉT A KARODAT, ÉS ADJ HÁLÁT A SÁTOROK URÁNAK! DE NÉZZÉTEK CSAK ŐKEGYELMÉT, IMBRISIMOVICS MARINUSZT! HÁT NEM Ő LEHETNE A MI MINTAKÉPÜNK, KI FÉL LÁBÁVAL IS A KÖTÉLEN TÁNCOL? Ó, SZERETETT HÍVEIM! FEKETE BOR AZ ASZTALON, DE A CSILLAGOK FÉNYE ARANY! PERSZE, NONO! AZÉRT CSAK EL NE KIABÁLJUK! HA NEM VIGYÁZUNK, TORKUNKRA FORR A ZSÍRJA A VIHAROS BOLDOGSÁGNAK! ÖRÜLNI A KEVÉSNEK, SÍRNI A SOK FELETT – Ó, HÁT NEM ERRE TETTÜNK ESKÜT? AZT KELL MONDANOM HÁT, HOGY A MI SZERETETT BUXUNK A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB BŰVÉSZE, DE A MI SZERETETT JUKUNDUSZ MUKUNDÁNK A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB VARÁZSLÓJA! MA EGYETLEN NÉZŐ SE LÁTOGATOTT MEG BENNÜNKET, MIVELHOGY SÜVÖLT AZ ESŐ, ÉS ZUHOG A SZÉL! Ó, A KISHITŰEK! AZT HISZIK, HOGY MI MAGUNKNAK NEM TUDUNK TAPSOLNI? RAJTA HÁT! MEGVOLT AZ ÜNNEPI VACSORA – JÖJJÖN AZ ÜNNEPI BÚCSÚELŐADÁS! KÉT VÍZ PARTJA KÖZÖTT KÉT VÍZ PARTJA KÖZÉ MEGYÜNK! Ó, HOGYAN IS TÉVEDHETNÉNK EL! ELMÚLIK AZ ÉJSZAKA, MEGJÖN A HAJNAL! HOLNAP A HÍRES-NEVEZETES EPIDAMNUM VÁROSÁBA INDULUNK, AHOL MÁR LOBOGNAK A ZÁSZLÓK, SZÓLNAK A KÜRTÖK, AHOL MINDENKI BENNÜNKET VÁR! ÉN MONDOM NEKTEK, HOGY MÉG A PÓTSZÉKEK ALATT IS TOLONGANI FOGNAK, LÁBUKAT MEG A SZOMSZÉDJUK ZSEBÉBE DUGJÁK, MERT NEM LESZ MÁSUTT HELY! RAJTA HÁT!
Ez a beszéd, persze, sose hangzott el, mégis mindenki betéve tudta, mivel mindenki ilyen gyönyörű beszédre vágyott. Annyi tény azonban, hogy mikor végeztek a vacsorával, s a szél meg az eső is elállt, széthúzták a ponyvasátor tetejét, hogy a hold bevilágítson a porondra – és csakugyan elkezdődött a búcsúelőadás.
A műsor a következő volt:
(Első búcsúszám)
Unyi Bernárdin fő-fő bohóc széttolja a piros rojtos függönyt, nagyokat pislogat, majd hirtelen kidugja a három méter hosszú nyelvét, és így szól: MÉZECSKE, MÉZECSKE, CSURRANJ IDE MÉZECSKE! S bezzeg, csurran is! Potyondi, a másodbohóc ásítozva odasétál egy rettentő nagy üveggel, és belenyomja az üveg szájába a fő-fő bohóc nyelvét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, lefekszik aludni. HIHIHI! Az üveg ugyanis üres, miután Potyondi még tavaly ilyenkor kinyalta belőle a mézet.
(Második búcsúszám)
A szakállas kutya és a borotvált fejű macska szótlanul leülnek a fűrészporra, és rémisztő mozdulatlansággal nézni kezdik egymást. Utána unottan hátat fordítanak, s csak a farkukat mozgatják, mintha így diskurálnának. Igen ám, csak ahogy izegnek-mozognak, a farkuk úgy összebogozódik, hogy egy nagy csomó lesz belőlük. S minél jobban rángatják a sajátjukat, a csomó annál szorosabb lesz. HIHIHI! HIHIHI! Egyedül a süket állatidomár csóválja a fejét, és befogja a fülét.
(Harmadik búcsúszám)
Vad trappogással beront a két hucul lovacska, és körbe-körbe vágtat, mintha a holnapi abrakot akarná utolérni. Meridián, a lobogó sörényű műlovarnő merészen áll a porond közepén, az ostorát durrogtatja – s egyszer csak elhűlve látják, hogy ezúttal igazi bőrcsizma van rajta, amelyik töri a lábát! És mégis úgy mosolyog, mintha tüskés savanyúcukrot szopogatna. Ez igen! AH, AH… AH, AH…
(Negyedik búcsúszám)
A hallgatag Albinó megvárja, míg elül a lárma, s csak akkor lép elő púderfehér arccal, színezüst trikóban. Könnyedén meghajol, majd fölnéz a magasba, és máris fönt suhan a trapézon, mint egy karácsonyi madár. Unyi Bernárdin fő-fő bohóc lent a porondon próbálja utánozni Albinó mozdulatait, s a meghatottságtól Potyondi másodbohóc nyakkendőjébe fújja az orrát. Aztán mind a ketten sírva fakadnak, és a lyukas palacsintasütőt közös erővel darabokra törik. Albinó meg csak száll, mint a szárnysuhogás. OH, OH… OH, OH…
(Ötödik búcsúszám)
Henye Egyed, a süket állatidomár kézenfogva beballag a szalmaoroszlánnal és a félig csíkos zebrával, s miután biztatóan rájuk néz, szomorúan faképnél hagyja őket, és visszasétál a piros rojtos függöny mögé. A nézőtéren feszült csend, senki se tudja, mi következik. A zebra se. A szalmaoroszlán se. Tanácstalanul álldogálnak. Várnak. A szalmaoroszlán végül megkínálja a sörényével a zebrát, s az bele is harap kedvetlenül, de valahogy most az sem ízlik neki. Jóllakott volna a vacsorával?! És kézenfogva ők is visszaballagnak a piros rojtos függöny mögé. HIHI!
(Hatodik búcsúszám)
Legfőbb Márkus fejszámoló fekete kendőt köt a homlokára, megkopogtatja a fejét elöl is, hátul is, s mikor látja, hogy minden rendben, elővesz a zsebéből öt pepita epret, kettőt megeszik, egyet a zsebében hagy, hármat feldob a levegőbe, másfelet újra visszatesz a zsebébe, a maradékot Unyi Bernárdin fő-fő bohóc és Bernárdin Unyi igazgató úr tenyerébe helyezi, s rövid gondolkodás után kijelenti, hogy továbbra is ugyanannyi pepita eper van, mint eddig. HAHA! Ugyanis pepita eper nincsen.
(Hetedik búcsúszám)
Bux, a bűvész sárga cilinderben, földig érő fekete köpenyben betol a porondra egy csillogó rézfogast, zöld karikát rajzol a levegőbe a varázspálcájával, és odaáll a fogas kampója alá, mintha csak egy földig érő fekete köpeny lógna ott, föléje akasztva a sárga cilinder. S csak lóg a köpeny és cilinder, és nem mozdul. Kis idő múlva bejön Potyondi másodbohóc, és mindent tűvé tesz, hogy Buxot megtalálja. Mikor meglátja a fogast, keservesen jajgatni kezd, hogy Bux köpeny és cilinder nélkül vágott neki a fergeteges éjszakának – s kirohan, hogy megkeresse az ő egyetlen, édes jóbarátját, akárhogy süvölt is az eső, és zuhog a szél. HIHIHI! HIHIHI! Potyondi bőrig ázva kullog vissza a porondra, amikor Bux éppen elbúcsúzik a közönségtől, és észre se veszi Potyondit.
(Nyolcadik búcsúszám)
Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpár dúdolgatva tipeg be csipkefehér ruhában, pávatollas kalapban, csipkefehér nyári napernyővel. Olyan gyönyörűek így, mint két gyönyörű iker. Egyszer csak meghallják, hogy Unyi Bernárdin fő-fő bohóc hangosan hortyog a főpáholyban, Bernárdin Unyi igazgató úr pedig dühösen ébresztgeti. Erre úgy elkezdenek kacagni, hogy majd szétesnek. De hogy ez sikerüljön is, suttyomban kikapcsolják a derekuknál a három patentgombot, ami eddig összefogta őket, s most már nincs akadálya, hogy az egyikük jobbra dülöngéljen a nevetéstől, a másikuk meg balra – csak éppen mindegyiknek egy fél kontya marad. Aztán más nem is történik. HÁT, HÁT. HÁT, HÁT.
(Kilencedik búcsúszám)
A féllábú Imbrisimovics Marinusz kötéltáncos egyetlen szökelléssel perdül be a porond közepére, s megáll, mint egy felhúzott lábú gólya. Utána cérnavastag kötelet erősít az egyik oszlopra, másik végét a Nagyérdemű Közönség kezébe adja, hogy az istenért, vigyázzanak ám, el ne engedjék véletlenül! Aztán behunyt szemmel kézállásba nyomja magát, talpát nekifeszíti a kötélnek – és megindul! A közönség úgy elámul ettől a szokatlan látványtól, hogy bámulatukban elengedik a kötelet, s mintha nem látnának jól, mind eltakarják a szemüket. HI–HI–HE–HE–TET–LEN! Imbrisimovics Marinusz azonban nem zavartatja magát, és csak azért is tovább sétál táncolva.
(Tizedik, elmaradt búcsúszám)
Romm, az erőművész, aki a cirkuszsátor tartóköteleit tartotta eddig a kezében, hogy a förgeteges vihar el ne vigye a fejük fölül a sátrat, most nagy merészen föláll, s egy pillanatra elengedi a köteleket, hogy majd röptében kapjon utánuk, mikor a szél belekap a ponyvákba… De HIHIHI, a szél már rég nem zuhog egyáltalán, és az eső se süvölt egyáltalán. Romm pedig, hogy mégis csináljon valamit, megfeszíti a borzasztó izmait, és szétszakítja az ibolyaszirmot, amit szagolgatott eddig. ÉLJEN! ÉLJEN!
(Tizenegyedik búcsú-búcsúelőadás)
Bejön Dalidó, a szegény zenebolond, vállán a három fekete papagájjal. Veszi az egyiket, és odatartja a szívéhez – a papagáj rekedten rikácsol. Szomorúan visszateszi a vállára, veszi a másodikat, azt is odatartja a szívéhez – a papagáj még rekedtebben rikácsol. Szomorúan ezt is visszateszi a vállára, s veszi a harmadikat, hogy a szívéhez tartsa – ez a papagáj azonban kiröppen a kezéből, s ahogy ide-oda röpköd, tisztára úgy hallatszik, mintha a röpködésével egy pirinyó hegedűn egy pirinyó vonót húzogatna. Dalidó meg odahajol a faggyúgyertyához, és boldogan elfújja. OH, OH… AH, AH…
S ezzel nyugovóra is tér a világhírű cirkusztársaság, hogy majd hajnalban útra keljenek, egyenesen Epidamnum városába, ahol halihó, már szólnak a kürtök, és lobognak a zászlók.
Az éjszakát pedig a következőképpen töltik el, ki-ki a maga helyén:
Bernárdin Unyi igazgató úr és Unyi Bernárdin fő-fő bohóc felváltva a céklatulipános ágyban (több ágy nincs is),
Meridián műlovarnő a bőrcsizmáján,
Bux bűvész a fogason,
Romm erőművész a nagy rézmozsárban,
Potyondi másodbohóc az ágy alatt,
Dalidó zenebolond a babos szakajtóban,
a féllábú Imbrisimovics Marinusz kötéltáncos egy sok-sok lábú széken,
Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpár a kétajtós ruhásládában, külön-külön,
Legfőbb Márkus fejszámoló még nem tudja, hol (majd kiszámolja, hogy a lakókocsi melyik sarkában),
Jukundusz Mukunda szakács a nagy vasbográcsban,
a két hucul lovacska az üres abrakoszsákon,
a zebra a szalmában,
a szalmaoroszlán a zebra lába mellett,
a három fekete papagáj Dalidó szíve fölött,
a szakállas kutya és a borotvált fejű macska pedig egy csomóban.
(Egyedül Henye Egyed süket állatidomár nem alszik ezen az éjszakán, ő tartja az őrséget a bakon.)
S mire fölébredünk, már csakugyan hírük-hamvuk nincs, csak a hűlt helyük. De akinek jó a szeme, így se veszíthet nyomot a két víz közti réten, és így is tudni fogja, hogy mi hol volt, hogyan volt. Csak lépésről lépésre át kell kutatni a rét minden szögletét.
Ezekben a patanyomokban, például – melyeknek az alján szivárványlik a víz, és nem akar fölszáradni – a két hucul lovacska rúgkapált, s a sörényükről itt pattogzott föl a napfény.
Amott, ahol olyan csíkos a fű, mintha kerítés dőlt volna rá, a zebra aludt – vagy éppen itt veszítette el az egyik oldaláról a csíkokat?
Emitt egy marék széna – nyilván a szalmaoroszlán farka botjából egy tincs.
Megperzselődött fű, eltaposott hamu ott hátul – könnyű kitalálni, hogy Jukundusz Mukunda ott főzte az ebédet, és onnét eresztette el a bölömbika hangját: PÖRKÖLT TIMSÓÓÓ… DARABOS KÖMÉNYMAGGAAAL!
Aztán a különböző lyukak, kisebbek-nagyobbak. Senki se higgye, hogy közönséges vakondok túrta őket – nem. Romm, az erőművész itt nyomta be a földbe egyetlen pöccintéssel a vaskos cövekeket, a hatalmas sátorrudakat.
Egy csorba tükör – ezt használhatta a macska, amikor borotválkozott; a kutya, amikor a szakállát nyesegette.
Vagy épp itt a lábunknál egy kétlevelű négylevelű lóhere! Biztosra vehetjük, hogy a sziámi ikerpár osztozott meg a hiányzó két levélen.
És a többi, amit még csak ezután veszünk észre!
Hiszen a rét olyan nagy…
Kutassatok tovább.
Már árnyék sincs a levelesszínben, se fény. Minden sötét, csak a vadlegeltető csillag játszik a magasban. Még sokára jön fel a hold. Nem szégyelljük, bevalljuk – kidőltek az apródesztendősök…
Libidári dombon, longori hegy alatt, kilenc legény baktat.
Tréfás kilenc legények. Este betértek a kocsmába, és rendeltek kilenc meszely bort. Amíg a kocsmáros odajárt, előkotortak a tűzből kilenc szenesedő rőzseszálat, párat fújtak a pléh cigarettadóznira, az volt a tükör. De előbb kitartóan dörzsölgették a combjukon.
– Fényesedik?
– Már füstöl! – felel rá a másik.
Nahát, ha füstöl, akkor igazán jó. S mindent elvégeznek a sárga gyertyavilágnál, ahogy sohasem látták senkitől.
A kocsmáros savó ember, nem iszik, pedig inna, csak magamagával nem tud egyezséget kötni. Ha keveset számol, sajnál kidobni annyit. Most rémületében majd elejti a halom üveget.
– Kilenc ördögöt nem szolgálok…! – motyogja, s valamit tesz-csinál, amitől reped a köténye hátul.
– Böjti szél! – hangzik az asztalvégről, ahol a legfeketébb ül: fekete a szarva, fekete a bajusza, szeme körül fekete holdak. Ilyen fekete holdas a többi is, mindegyik borzas, szél hátán varrták a gúnyájuk, talán nincs is apjuk, csak anyjuk.
A kocsmáros megbátorodik.
– Aztán fizetni tudtok-e?
Hirtelen kilenc macska nyávog, mintha egyszerre mind kölykezni akarna.
– Nyugodj, bácsu, nálunk a pénz is kölykezik!
S körbe-körbe négykézláb ugrálnak, nadrágjukból mindnek potyog valami bogyó, olyan mint a kecskebogyó.
– Istentelenek! Idepiszkíttok! Takarodjatok! – és suhogtatja a sereshordó csapját.
– Ha nem kell, ne egyed – nyávogják a legények, s amit elszórtak, szemenkint felszedik és megeszik.
Alig győz szellőztetni utánuk.
A falu sötét már, az utca üres még. Kócból most kötnek kontyot a lányok, a górék mögötti ingekbe, gatyákba zörgő kukoricaszárat tömködnek, a hegyébe kosfejet – csak a tülökszót várják.
Micsoda tánc lesz!
Megállnak a kerekszájú kútnál. Az ágason rúd himbálózik, de ők csak harangoznak vele, hogy a békákat felébresszék és kitudják, mi bölcset brekegnek.
A legidősebb így szól:
– Hallottátok a szózatot! Kilenc vénember mellett kilenc gyönyörű badár menyecske fekszik…
– Kilenc kóró helyébe kilenc eleven vesszőt teszünk! – bakkant fel a másik.
– A jégre parazsat!
– Csukott ablakfára pántlikás madarat!
– A sötétbe csillagot!
– Az erdőbe ösvényt!
– Hordócskát a csepegő alá!
– Sót a levesbe!
– Kilenc monyast a hintó elibe!
Már csak a rikkogásuk hallatszik, amint verik egymást botokkal, hogy gyerünk ám, nem szikrázik a patkó, döcög a hintó!
Megállnak az első ablak alatt, és kiszáll a hintóból az első legény. Óvakodva besóvárog a homloknyi résen: a menyecske éppen tejjel füröszti az arcát, nyalogatja, törölgeti.
– Csak egy csöppet az édeséből… – sóhajt, de az ámbitusról vasvilla repül.
Ez bizony fogadjistennek keserves.
Üget tovább a kilenc monyas, csak az egyik húzza a lábát, elveszítette a patkóját. De hát a többinek se szívvel vertek patkót a lábára: mind elhagyogatták, alig csak fickándoztak.
Kárvallottan ülnek az árok partján, ott vakargatják egymást.
– Az ám a baj, hogy nagyon kopog a csizmánk!
– Az még nagyobb baj, hogy nem csörgettünk mogyorót a zsebkendőnkben!
És kötik, kötik a kendert a lábukra, tömik, tömik a mogyorót a zsebükbe. Csak az egyik nem, a legkisebb.
– Rosszkor csikózott az anyánk, én nem bolondoskodom tovább! – és még a kecskebogyót is kihányja, azt is szétszórja.
Egyszerre megbiggyed a kedvük – hát a duda mégse nekik szól? S féltükben, hogy éhen maradnak, dühösen támadnak a kicsire, a hitványra.
– Add vissza a csontot, nyavalyás, mert megropogtatunk!
Ebből nem kér a kicsi. Máris felkapnak kilenc redves fát, és abból szürcsölik a velőt nagy gyönyörűséggel. Dehogyis mennek haza! Hajgatva körüljárják a falut, s megnézik, megvan-e az eleje-hátulja meg a farka: ott kanyarog a csürhejárás a libidári dombra.
Megvolt.
Két sudár fa között kéken sütött a holdvilág, de a két fa ágán nem tollászkodott madár. Így aztán senki se szólt, semmi se mozdult; ők se. A domb meg a rét színültig rakva volt csenddel, abból éppen jóllakhattak volna.
– Hogyan, hogy nem ugat egyetlen kutya sem? – csodálkoztak.
– Azért nem, mivelhogy itt feküsznek.
Pár bakugrásra tőlük, a csenderbe kilenc szépen termett kutya hevert kinyúlva egy nagy mogyoróbokor alján.
Csendben odahajoltak föléjük, leültek a zöld gyepre. Észre se vették, hogy szemük gödrében megfialtak a fekete holdak.
– Madár kalitján ablakot nyissunk-e?
– Nyissunk – felelték rá, és rázendítettek siránkozva.
– Csatakos bundám sose szárítgattam… Sose víz mentibe mentem… Palló mindig eltörött alattam… Mindig kevés csontot porcogattam… Csenderesbe ritkán heverésztem… Farkamat egy vasas kerék csúful megnyomogatta…
– Szegény… szegény.
– Holdvilágnál szívesen ugattam…
– Kertmegi réten sündisznót kergettem…
– Azóta is orrodban a tüsök, jaj, jaj!
– Most ide jutottam… örök sötétségbe hanyatlottam.
Hirtelen mind felugrálnak: látják, négy felől lobogó tűz keríti a falut. Verik a kolompot, fújják a tülköt.
– Most hová?
– Gyerünk a dombra, ott fúj a szél!
S húzni, vonszolni kezdik a kilenc döglött kutyát, hol nem bírják, leteszik, megint vállukra veszik, végül ölükben viszik. Ahol a szél legjobban fújt, ott költögette mindegyik a magáét, de hiába: a szemük nyitva volt, a csend árnyéka benne volt, csak a lábuk nem mozdult.
Hát, levágták mind a kilencnek a lábát, és egy falásra megették. A kilenc fület is lenyelték. Hasukat kifakasztván, belsőrészüket is mind magukba tömték. Csatakos bundájukat is gyomrukba gyűrték. Elcseppent vérüket is felnyalogatták. Aztán szép sorban, elöl a legvénebb, hátul a legkisebb, elindultak vissza a faluba.
Egyenesen a kocsmába.
Iszonyú csaholással rontják be az ajtót, senki se pisszen, a kilenc méltóságos bácsu se, a badár gödölyék se.
A kocsmáros rémülten gurítja elő a hordókat.
– Kedves farkasok, mit kívántok?
– Vályút, te kutya, és kilenc tehénfarkot!
Habos vályúból itatják a gödölyéket, a bácsuknak aranyrojtot kötnek kilenc tehénfarokból. Utána hátukra kapják a menyecskéket, és kivágtatnak az utcára.
– Farkasom, farkasom, fakardokkal szétszaggatnak, korbáccsal meghasogatnak, bújjunk a sötétbe…
– Ne félj, vastag a bundám, éles a fogam.
– Farkasom, farkasom, bundáddal engem melengess, fogaddal engem ropogtass, bújjunk a sötétbe…
– Ne félj, meleg a bundám, éles a fogam.
És hallik, amerre ügetnek, nekik van mindenütt sötét meg meleg: libidári dombon, longori hegy alatt kilenc kutya hátán kilenc gödölye sikongat…
*
|
Napsütötte hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, gics-göcs a fala, levél-zsúp a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták – talán attól lett olyan gyönyörű kék.
Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy talán egy még csodálatosabb ablakban fog könyökölni azután is? Ki tudja?
Tavasztól őszig sok minden történt.
A meggy, a cseresznye, az alma – mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket; féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül se mondtak jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja – s titokban valamennyien irigyelték.
Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, s a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig kékebb volt, mint valaha; majd kicsattant a boldogságtól.
Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta, mindjárt megrebbentek a szárnyai.
– Milyen kék! – ámuldozott, és odarepült a gics-göcs ablak alá.
– Kisasszony… – mondta zavartan – még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem… kegyed lesz a kék égen a legkékebb.
Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve.
De akkor már tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szár-nyakát, és várt.
Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá, a puha pihetollak közé. Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa a birodalmát.
Hát, csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová… ő énekelne, Sas úrfi meg hallgatná – milyen szép is volna!
De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem.
Más kincsekkel volt az megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal – s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak! A rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol…
„Talán a csillagok!” – gondolta Kökény kisasszony reménykedve; és Sas úrfi máris megsuhogtatta a szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra.
Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben; ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony – és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét.
|
Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette.
Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta; előbb az egyiket húzta be, aztán a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá – már csak ehhez volt ereje.
– Megérkeztünk? – kérdezte kicsi hangján Kökény kisaszszony.
Éppen megérkeztek. Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most repültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette.
Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt – de akkor már nem volt sehol se Sas úrfi: talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hogy hova tűnt.
Kökény kisasszony pedig – akiből azóta gyönyörű bokrocska lett – unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Olyankor mindig mosolyog.
Csak a meggy, a cseresznye, az alma, azok nem tudnak megbékülni vele. Még véletlenül se mondanak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet.
Volt egyszer egy szép ifjú király, boldogan élt a szép ifjú feleségével.
Héttornyú palotában laktak, s valahányszor elmúlt egy év, a király mindig újabb tornyot építtetett a palotához, megépíttette, és a tornyok ablakába virágot rakatott – ilyen nagyon szerette a feleségét. A királynő pedig örült, hogy ezeknek a virágoknak senki sem viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett öntözni, volt, amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy fáradsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörűség nélkül.
Hát lehettek volna még boldogabbak?
A birodalom vezetése sok gonddal-bajjal járt; a király még a legtávolibb falucskába is elnyargalt, ha a falu vénei már nem voltak elég okosak – de közben szüntelenül a feleségére gondolt: „Vajon nevet most? Vagy csak mosolyog? A királyt emlegeti, vagy a hites urát?” És nem nyugodott addig, míg ki nem gondolta, hogy az ő szépséges asszonya éppen akkor mit csinál. S mikor hazatért a palotába, ragyogó, szerelmes arccal elmesélte, hogy mi minden történt otthon, amíg ő távol volt – hányszor szomjaztak meg a virágok, hányszor csordult az ezüst öntözőkanna s még seregnyi apró bolondságot, ami senki másnak nem jutott volna eszébe. Ez volt a legszebb mese, amit a nagyvilágban hallott; hazavitte, s míg a királynő el nem aludt, egyre csak azt mesélte.
– Ugye tetszik, kincsem? – kérdezte ilyenkor; s a válasz mindig ugyanaz volt:
– Még soha nem hallottam ilyen szépet, édes királyuram…
Egyszer arra kérte a feleségét, hogy énekelne neki, hiszen a rigók, a csízek is énekelnek, mért ne tudna hát ő is még sokkal-sokkal szebben.
A királynő majdnem tűzpiros lett a boldogságtól, s mindjárt elfutott a hetedik torony hetedik ablakába – a király sose tudta meg, hogy ott mit csinált.
Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. A birodalom legdélibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké sütött a nap, a tenger kék volt, a sziklák fehérek – most éppen oda sietett.
A jámbor népek leveles trónusra ültették, hogy ne unja magát köztük, s ő csakhamar nem is unatkozott. Valamelyik ház udvarán énekszó csendült fel, mintha rigó vagy csíz fütyülgetne. De nem madár volt, hanem leány, fiatal, kék szemű, a haja a derekáig ért, s egy fehér kövön ült.
A király mindjárt arra gondolt: „Milyen szép hangja van… a feleségem biztos szívesen elhallgatná… együtt énekelgetnének… Hát nem lenne gyönyörű?”
És aranyos ruhába öltöztette a lányt, aranyos hintóba ültette, így vitte haza a palotába, hogy szép hitvesének udvarhölgye legyen.
Bizony, különb ajándékot ki sem találhatott volna. Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este lett, már mind a hét torony csordultig volt az énekével – még csak fáradnia sem kellett a királynőnek, csak hallgatni, hallgatni mindig.
És a király szíve tele volt megelégedéssel: „Hogy örülhet most a feleségem… milyen csudálatos a hangja!” S az egész birodalom ujjongott, hogy a palotában örökké süt a nap.
Pedig zord idők is jártak, a tél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok ólálkodtak mindenfelé; alig győzték menedék alá hajtani a párás barmokat.
Egy nap szép növendék kutyát kergetett be a hóvihar a palota udvarára, senki se tudta, honnan, egyszer csak ott volt és nyüszített – mindjárt jelentették a királynak. Az pedig menten elhatározta, hogy a kutyát felséges asszonyának ajándékozza. Csak az ő kedvére fog szolgálni, csak az ő kezét fogja nyalogatni – micsoda meglepetés lesz!
S csakugyan úgy lett.
A királynő, ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az udvarhölgye énekét, mindjárt a kutyához sietett, azt simogatta, annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten; már-már azt lehetett hinni, hogy értik egymás szavát.
De férjeurának még ez sem volt elég. Titokban véres hússal etette a kutyát, s megtanította minden mesterfogásra, amit csak tudnia kell egy igazi vadhajtónak – és alig várta, hogy megörvendeztesse feleségét egy szép mutatvánnyal.
A következő télen eljött a méltó alkalom. A szél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok jártak olyan éhesen, mintha nyáron át, őszön át mind csak koplaltak volna. Üvöltésüktől visszhangzott a palota valamennyi tornya, valamennyi terme, mindenki rettegett.
A nagy farkashajtásból azonban senki sem maradhatott ki; így rendelkezett a király. Megnyergelték a lovakat, és kivágtattak a havas rétekre – köztük a királynő is; mert hiszen nem a farkasokért, minden őérette volt.
Gyönyörűség volt nézni, hogy hullott a sok állat, messze környéken vöröslött a hó. Csak a vezérlő ordassal nem bírtak sehogy.
– Várjatok! – kiáltott sugárzó arccal a király, és előparancsolta a kutyát, hadd mutassa be, mit tud.
A királynő nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad, harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.
– Ugye hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is a feleségének ajándékozta, arany ágya elé, puha lábalávalónak.
Most már igazán nem tudta senki, még a királynő sem, hogyan is lehetnének még boldogabbak?
De elmúlt a tél, s mire kitavaszodott, leégett a király legszebb erdeje.
Mindenki azt hitte, hogy gyászba borul a palota, hiszen ott még soha nem próbálták a szomorúságot – mégis másképp történt.
A király hadba hívta legjobb embereit, riadót fúvatott, s elindult, hogy meghódítson egy még hatalmasabb erdőt, teli vaddal, szép agancsosokkal – hadd kószálgasson benne a felesége, a régit már úgyis jól ismerte.
És harcolt, küzdött a király, híre ment a világba. Mindenki csudálta, hogy milyen hős, milyen bátor – végre is megszerezte az erdőt. Megszerezte és körülkerítette, az óriás fák között kanyargó csapást vágatott, széleset, mint egy vadászhintó, nehogy tüske, inda felsértse a királynő lábát, ha arra jár.
Az pedig – úgy látszott – minden eddig-volt ajándéknál jobban örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy villámgyors hintóján ki ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte vadvirággal, az őzeket megsimogatta, de legesleginkább egy szép agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották egymást, a szarvas odairamodott hozzá, és lehajtotta a fejét, mintha kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn – ez volt a legcsudálatosabb.
A király nem is sejtette, hogy milyen örömet szerzett, annyira nem, hogy még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.
– Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királynő hálásan mosolygott rá: – Még soha nem voltam ilyen boldog, édes királyuram…
De a király nem nyugodott.
Két bízott emberével útra kelt hajnalban, senki se tudta, hová. Elmúlt dél, sehol se voltak; megjött az este, akkor sem voltak sehol.
Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.
A királynő álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és nyomban behunyta a szemét. De a király szerelmes, büszke hangját akkor is hallotta:
– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a koronája, mind a tizenkét ágboga… már igazán nem tudtam gyönyörűbbet kitalálni!
Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal, feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyújtózott fel a torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is ott hagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királynő a ritka zsákmányban.
Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot; s hogy gyönyörködött-e, vagy a szíve hasadt meg – ezt megint csak nem tudta meg a király…
Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. Még a birodalom legészakibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké fehér volt a föld, a hó szikrázott, a jég sosem olvadt el – most éppen oda sietett.
Annyi bizonyos, hogy mire meghajnallott, egy ragyogó gyöngyöcske perdült ki a királynő szeméből, mely úgy ragyogott, mint a gyémánt, s mint az ólom, olyan nehéz volt.
S mikor eljött a nagy nap, ezt a gyöngyöcskét ajándékozta a királynak harmincadik születésnapjára. Az egész birodalom elküldte ajándékait a palotába, de ehhez a gyöngyöcskéhez foghatót senki sem tudott küldeni. Meg is becsülte a király, minden kincsénél jobban. És hogy mindig nála legyen, soha el ne veszíthesse, az udvari mívessel aranyba foglaltatta, és puskája agyába – díszül – beleépíttette.
Gyigyimókának hívta mindenki a faluban, rövidnadrágos, szeplős fiúcska volt, tán még tízéves se.
A bakter nagyon büszke volt rá, persze csak úgy, a maga módján, mert bizony folyton-folyvást ivott, ha meg nem ivott, aludt – így aztán nem sokat látta a fiát.
De este, mikor a kampós botját leakasztotta a szögről, lámpájában meggyújtotta a kanócot, és nekiindult, hogy végigjárja az utcákat, ide meg oda, a fiát is mindig kiénekelte:
|
Ebben annyi volt az igazság, hogy egyszer Gyigyimóka talált egy tengelicét, de nem zárta kalitba, hanem szabadon nevelgette, mintha édes egytestvérek volnának. A kenyeréből morzsolt neki, a vizéből megitatta, télen a kabátja alatt melengette. A tengelice meg cserében gyönyörűségesen füttyögetett.
Hát ezt hallotta a bakter nappal, félálmában, és éjszaka evvel dicsekedett.
De ki hallgatja az éjjeli bakter kántálását? Senki. Hiszen éppen azért kántál, mert más mindenki alszik: a kisbíró álmában a dobját dübögteti, a tanító krétát hegyez, a kofák a piacon üres zsákokból rázzák a diót.
Így aztán nem vett senki tengelicét, az emberek csak legyintettek: úgyis hallani ilyesmit akármelyik fáról – s miféle kincs az, amihez bárki hozzájuthat?
Gyigyimóka nem volt ennyire okos, egyszerűen boldog volt. Csak az szomorította el, hogy ezt a boldogságot senkivel sem tudja megosztani. A pajtásai zsineget akartak a madár lábára kötni, hogy mikor jó magasan fent jár, akkor rántsák le ismét, mint valami zörgő papírsárkányt. A vásárosok be akarták festeni sárgára, hogy olyan legyen, mint a kanári. Úgy talán még el lehetne adni, mondták, de így bizony fabatkát sem ér. S a hangjára még csak kíváncsiak se voltak. Csupán egy ágrólszakadt legény, az is a háborúba indult, s nagyon neki volt keseredve; egy rozmaringággal bökdöste a madárkát: „Azt fütyüld, komám, hogy …nem bánja, ha térgyig is megy a vérbe, nem számítja, van-e Isten az égbe.”
Gyigyimóka ilyenkor csak a fejét rázta szelíden; inkább tovább rongyoskodott, és a pajtásait is elkerülte.
Így múlt el a nyár, az ősz, így jött meg a tél.
A bakter ezután is ivott és aludt, esténként vette a botját meg a lámpáját, s míg bandukolt ide meg oda, el-elbődintette magát:
|
Szinte csuda, de valahányszor elkántálta a mondókát, mindig nagyon elérzékenyült, olyan büszke volt a fiára – pedig hát nappal nem is látta. „Majd ha megöregszem – vigasztalta magát –, akkor bizony isten odahagyom a bakterságot – odahagyom, és mi leszünk a legboldogabbak!”
De addig muszáj volt inni, különösen ilyen csikorgó, téli időben.
Ezen a kemény télen történt, hogy a tengelice egy nap felborzolta a tollát, csak pittyegett aprókat, de többet sem szólt.
Gyigyimóka nagyon megijedt; fújta, becézgette a madarat, még fütyült is neki. A tengelice hálásan bújt meg a tenyerében, sőt mintha tetézni is akarta volna a háláját, odadugta a csőrét a fiú ujjaszárnya közé, és szépen elaludt.
Aztán nem is ébredt föl többé.
Kint a világban szikrázott a hó, a levegőben száncsengők fogócskáztak. A szomszéd tehene átbámult a kerítésen, és egy kórót rágcsált. A jégcsapok árnyéka is egyre nőtt.
Csak Gyigyimókának kellett valami keserveset kitalálni.
Felment a padlásra, és a sok kacat közül kiválasztott egy darab fenyőfa deszkát, s addig ügyeskedett, míg egy mintás ládikót fabrikált belőle. Ebbe fektette a tengelicét, puha szalma közé, aztán elkattintotta a titkos zárat, hogy senki ne tudja kinyitni. Hadd legyen békén legalább, ha már nem lesz a gazdája; ha megtalálnák, a vásárosok biztos sárgára festenék.
S lefeküdt korán, hogy majd hajnalban eltemesse a madarat, hiszen akkor is hajnal volt, mikor az erdőszélen rátalált.
Az első csillaggal a bakter is ébredezni kezdett.
Vette a botját, meggyújtotta a lámpáját – s akkor hirtelen megakadt a szeme a faragott ládikón; ott feküdt a fiú szalmazsákja mellett.
– Nicsak! – dörmögte. – Mit nem tud ez a kölyök!
S mindjárt arra gondolt, vajon ezért mennyi pálinkát mérne a kocsmáros. Öt decit? Nyolc decit? Ilyen ítéletidőben még a fele is jól fog jönni… S a ládikót becsúsztatta a zsebébe.
– No, no… – dörmögte az alvó fiú felé. – Ha egyet csináltál, tudsz te másikat is csinálni, ne sajnáld az apádtól. Majd kiénekellek én cserébe százszor szebben…
És elment egyenesen a kocsmába. A kocsmárosnak nagyon megtetszett a fura holmi.
– Hát ezt hol szedted? – kérdezte fitymálva, mintha nem is érdekelné a dolog.
– Találtam – hazudta a bakter, de becsületére legyen mondva, szégyellte, hogy hazudik. „Majd ha abbahagyom a bakterságot… akkor minden más lesz!” – s már nyúlt is a pohárért, melyet a kocsmáros nagy kegyesen eléje rakott.
Még soha nem kántált olyan szépen, mint ezen az éjszakán.
|
Bezzeg a kocsmáros annál jobban pukkadozott. Azt gondolta, valami ritka kincs rejtőzik a talált ládikóban – csak éppen kinyitni nem tudta sehogy. Végül nagy mérgesen bevetette a tűzbe, és lefeküdt aludni.
A ládikó egykettőre lángra kapott, a füstje fölszállt a kürtőn, s mire a kémény szájához ért, olyan lett, mint egy hamvasan fénylő, bodor felhő.
De ezt senki nem látta. Se Gyigyimóka, se a bakter, a kisbíró se, a tanító se, a kofák se – csak a szél, az pedig suttyomban felkapta a magasba, és elvitte valahová. Most már kereshetjük.
A legfurcsább, hogy maga Gyigyimóka sem kereste. Kitalált egy mesét, és ezt mondogatta magának: „A tengelice ládikóstul elrepült, kár is lett volna őt a föld alá bezárni.”
S teltek-múltak a napok. Az emberek annyit sóhajtoztak a hideg miatt, hogy végül is elolvadt a hó.
Gyigyimóka egyedül bódorgott a faluban, de amire megkérték, azt szívesen elvégezte. Olyan fuss-ide-fuss-oda-számba vették. A tanítónak meghegyezte a krétáját, a kofáknak zsákokat emelgetett, a kisbírónak a dobját cipelte.
Így találta őt az első tavaszi nap, mikor minden kizöldül, fölébrednek a méhek, a madarak. Vajon mit csinálhat most a tengelice?
De erről nem szólt a mese, amit Gyigyimóka kitalált – pedig tudta, hogy a mese még nincs befejezve.
Egy nap kiment az erdőszélre: hátha oda repült vissza az ő kedves madara. De sehol se találta. Látott mindenféle fajtát, csak az ő tengelicéjét nem.
Talán följebb repült a hegyoldalban, ott rakott volna fészket?
S ment följebb, tölgyesből bükkösbe, bükkösből nyíresbe – végül egy hatalmas fennsíkra ért.
„Istenem, mekkora sík föld!” – csodálkozott el. Lám, a hegyek se mindig olyanok, mint amilyennek mutatják magukat; s mindjárt nekivágott, hogy a fennsíkot bejárja.
De csakhamar megállította valami.
A fennsík szélén hirtelen egy bodor felhő kerekedett, és egyenesen őfelé iramodott.
Gyigyimóka alig bírt mozdulni a gyönyörűségtől, olyan tündöklő volt ez a felhő. „Jaj, csak érne utol! – sóhajtott vágyakozva, de nyomban meg is fordult. – Jaj, csak ne érne utol!” – és szaladt visszafelé.
Hát most ki tudja, mit akar?
Rohant lélekszakadva, az arca meg sugárzott. A felhő pedig a nyomában; addig űzte, hajszolta Gyigyimókát, míg az térdre rogyott, és behunyta a szemét. Mint egy lágy suhintás, úgy szelte át a felhő Gyigyimóka testét, átszelte a szívét – aztán szétfoszlott.
A faluban éppen delet harangoztak.
Gyigyimóka esküdni mert volna, hogy a levegőben seregnyi harang fogócskázik. Vidáman, ugrándozva szaladt hazafelé, le a hegyoldalon, végig a főutcán…
Éppen szembe jött vele a kisbíró; a homlokán nagy, szigorú ránc, a bajusza, mint a kifent kés. Mindennap kihirdette, hogy mi jár ennek meg annak… Ilyen ember volt.
Mikor meglátta Gyigyimókát, rámordult:
– Mi ütött beléd?
Gyigyimóka nem tudta; de hirtelenében a kisbíró sem tudta.
– Nesze, vidd a dobot – mondta gyanakvó képpel; s a kisfiú boldogan engedelmeskedett.
Az első utcasarkon megálltak, ott megint rámordult a kisbíró:
– No, mi lesz! Tram-taram…tram-taram… Elfelejtetted?
Gyigyimóka verte, ütötte a dobot… tram-taram… tram-taram… – s az utca egy szempillantás alatt megbolydult. A kakasok nagy kukorékolással felültek az ülőre, a tehenek átbámultak a kerítésen, a szamarak a farkukat csapkodták; utoljára a madarak is odagyűltek, legalább ezer, s mind más hangon csiviteltek.
Gyigyimóka a maga együgyű módján mindezt gyönyörűnek találta. De nem úgy az emberek; hajkurászták az állatokat, hessegették a madarakat.
– Halljuk, halljuk! – kiabálták. – Mi jár ennek meg annak? Halljuk a kisbírót!
Tram-taram…tram-taram…
A kisbíró csavarta ki kezéből a dobot, s egy jó nagyot koppintott a fejére.
– Az ördög bújt beléd! Takarodj!
És hirdetni kezdte:
– Ennek meg ennek meg ennek… annak meg annak meg annak!
A nagy csöndben villogott a bajusza, s ott, a bajusza csücskén szorongott valamennyi pillantás, a szomszédé meg a másik szomszédé. Így aztán már jó volt; legalábbis azt mondják.
Gyigyimóka pedig örült, hogy békén elsompolyoghatott. De nem járt különbül azután se.
A tanító éppen kinézett az iskola ablakán, és behívta Gyigyimókát, hogy hegyezze meg a krétát. De jaj, ott is mit csinált! Úgy meghegyezte, hogy a kréta elfelejtett csikorogni, pedig máskor mindig csikorgott, ezt a gyerekek is tudták, a tanító úr is tudta: a kréta csikorog a táblán.
A… A… B… B… – írta a tanító úr, de valahányszor kanyarintott egyet a krétával, az úgy füttyögött, mint egy bolondos rigó. A tanító meg vörös lett, mint a paprika.
– Csönd legyen! – kiáltotta; s aznap az egész osztály térdepelt, Gyigyimókát pedig örökre kitiltották az iskolából. Hiába, az ilyesmi soha nincs büntetés nélkül.
Nem is tudom, mondjam-e tovább? Mi történt a piacon a zsákokkal meg a dióval… Erről csak suttogtak a faluban, s volt, aki elhitte, volt aki nem. De abban már mindenki megegyezett, hogy Gyigyimóka csúfot űz belőlük – igazán jobb volna, ha valahogy nem is volna.
El is határozták, hogy egyszer beszélnek a bakterral, tanítsa rendre a fiát. De hát a bakter nappal aludt, éjszaka meg ki mászik ki szívesen az ágyból?
És ezt Gyigyimóka sem akarta. Addig búsult, addig bolyongott árván, míg egy nap összeszedte a motyóját, és elment, át a réten, végig az országúton, valahová. Most már őt is kereshetjük.
Csak sokára, hónapok múlva jutott eszükbe megint.
A kisbíró dobolt, az emberek lassan elszállingóztak – mégis, valahogy hibázott valami.
– Ennek meg ennek meg ennek… annak meg annak meg annak…
S egyszer csak elmosolyodott a kisbíró, megpödörte a bajuszát.
– Emlékeznek kendtek… hogy értette ez a kölyök! Tram-taram… tram-taram…
Hát majdnem sírt mindenki.
A tanító úr az iskolában a krétát hegyezgette titokban, így meg úgy – s egyszer mintha másképp csikorgott volna. A gyerekek fölkacagtak:
– Azért az szebb volt, az volt az igazi.
Egyedül a kofák nem mertek még mindig hangosan beszélni. Csak suttogtak, nevetgéltek… „Hej, ha még egyszer úgy volna!” – és tovább rázogatták a poros zsákot.
Úgy gondolom, a bakter is sejthetett valamit, mert változatlanul nagyon büszke volt a fiára, persze csak úgy, a maga módján, mert azóta is folyton-folyvást ivott, csak még sokkal-sokkal többet, és ott is Gyigyimókát látta, ahol az nem volt, teszem azt a szalmazsákon. És mikor végigjárta az utcákat, ide meg oda, most is mindig kiénekelte a fiát:
|
S szentül hitte, hogy ha majd megöregszik, ha odahagyja a bakterságot… haj, akkor minden másképpen lesz. Akkor, bizony isten, ők lesznek a legboldogabbak a világon.
Három domb magasodott a fényességes város közepén, és mindhárom tetején egy csudaszép palota állt. A középső volt a Királyé, a másik a Bakóé, a harmadik a Fuvolásé. Mióta világ a világ, az efféle sose volt másképp. A Bakó őrizte a Királyt, a Király meg hallgatta a Fuvolást. Ha már csak az egyik is hiányzott volna, bizonyosan nagy baj lett volna.
A Bakó egyébiránt szelíd ábrázatú volt, csupán a termete és a bozontos szemöldöke nem passzolt össze a szelídséggel. Abból a kettőből ugyanis minden egyébre lehetett gondolni – ha ugyan mert volna valaki. Sőt akadtak olyanok, akik azt híresztelték róla, hogy egyszer még az orgona is kivirágzott a kertjében, csupa fehér orgona – akkor pedig csakugyan tiszta lélek lehet.
A Királyról – sajna – még ennyi jót se mondhatunk. Folyvást arra ügyelt, hogy rettentő szigorúnak lássék, s ahol csak nevettek, daloltak kedvükre, ott rögtön veszedelmet szimatolt. Egyszer éjszaka riadt fel rémülten, mert reccsent valami; rögtön végigjárta lopva a folyosókat, pincéket, de semmi gyanúsat nem talált. Minden úgy volt, ahogy lenni muszáj. Az őrök szigorúan vágták a lépést, s aki aludt, az is szigorú képpel horkolt. Mégse nyugodott meg; csendben kilopódzott a palota legszélső bástyájára, és lenézett a mélybe: lent, a sötétben ott feketéllett a város, az ablakszemekben a hold se tükrözött, csak a tornyok féllábú kakasai csikorogtak a vacogtató csendben.
És akkor elégedetten bólogatott a Király: jól van, rendben van, csikorogni szabad… – de azért reggel küldte a Bakót, hogy járja végig a várost, és tegyen jelentést: mit látott, mit tapasztalt.
Ő maga meg kiült a palota kertjébe, és hívatta a Fuvolást.
Az se volt akármiféle ember. Úgy hasonlított a Királyra, mintha édes öccse volna. Pedig nem volt az; valamikor a fényességes város egyik utcáját sepregette becsületes szorgalommal, mikor véletlenül arra robogott el őfelsége hintója. Meghűlt benne a vér. Az utolsó pillanatban vette észre, hogy az úttest közepén egy felibe tört szalmaszál hever. Uramisten, mi lesz, ha a kényes lovak megbotlanak benne? S rögtön előkapott zsebéből egy rekedt sípot, és belefújt. A lovak csakugyan megtorpantak, s ez volt a jó. Mikor megtudta a Király, hogy miféle veszedelemtől szabadult meg, azonnal megbocsátott, s a rekedt síp helyett egy fuvolát adott neki.
– Ezentúl – mondta szigorú szeretettel – ezen a fuvolán játszol, ez lesz a dolgod. Eredj, tanulj meg fuvolázni!
A Fuvolás meg azt gondolta: ha a sípot tudta fújni, majd a fuvolát is tudja.
S nem is gondolta rosszul. A fuvola szólt, a Királynak meg tetszett – ugyan ki ne lett volna boldog ilyen szerencsével? És hogy lerója háláját jótevője iránt, előbb a homlokát kezdte ráncolni, az orrát facsarta turcsira, majd utoljára a pocakját is pontosan akkorára nevelte, mint őfelsége. Bizony, nagy dolog a hűség, ha sok van belőle!
És ettől kezdve nem múlt el nap, hogy ott ne ült volna ura lábánál, s egy kicsit ne muzsikáltak volna. A Király mindennap kitalált valami újabb nótát, legutoljára egy különösen szépet – s most éppen ezt a gyönyörűt akarta hallani.
– Fújjad csak! – mondta, s a Fuvolás rázendített:
|
A Király harsányan közberikkantott:
– Tovább! Tovább! Hangosabban!
És a Fuvolás harsogta:
|
De ne higgyétek, hogy a Király jóllakott ennyivel – dehogyis! Jól megcsapkodta a Fuvolás hátát, s kezdték elölről, nyúzták tovább a sefüle nótát, muzsikáltak, csak úgy visszhangzott a város; még a tornyok kakasai se csikorogtak szebben.
A Bakó meg közben járta az utcákat, s szigorúan úgy tett, mintha semmit se látott volna. Persze azért mindent látott-hallott. Ilyen alkalmakkor a szelídebbik ruháját öltötte magára, s fütyörészve sétálgatott, kezében fehér orgonavirággal – szó, mi szó, elég szokatlan látvány volt a sok viseltes járókelő között.
De most… most valami furcsa történt vele; talán a nap sütött a szemébe, vagy egyéb ördöngösség fogott ki rajta – egyszer csak megállt a Bakó, és elkezdett mosolyogni. Aztán odahajolt egy pöttöm kislány fölé, és megsimogatta a haját. Ilyen példátlan merészséget művelt! Mosolygott, simogatott – mikor ezt a Fuvolás se fújja, a Király se parancsolja –, mi lesz ebből, mi lesz?!
De semmi se lett. Csak irigyen, iszonyodva pislogtak utána, akik se egyiket, se másikat nem tehették, és a Bakó elégedetten dörmögte:
– Jó, jó, pislogni azt szabad, csak a nótát tudjátok betéve!
S abban sehol nem volt hiba. Még a sánta legények, a púpos lányok is így sóhajtoztak:
|
Így aztán bátran megtehette a szigorú jelentést, hogy saját magán kívül senkit nem látott mosolyogni a fényességes városban. Persze ezt nem így mondta, hanem csak majdnem elszólta magát; s a Király rögtön gyanút fogott.
– Igazat beszélsz te? – förmedt rá.
– Igazat… – makogta a Bakó. – De csak elrettentés okából mosolyogtam… hadd lássák a bitangok, hogy mi az, ami tilos.
Ebbe aztán a Király is belenyugodott. Végre is a Bakót nem fejeztetheti le, abból csak egy van, s elbocsátotta kegyelemmel.
A Bakó meg elment haza a palotájába, és kiült a kertjébe, az orgonabokor alá. Ott heverészett estig. Már a hold is feljött, az ég is csillagos volt, mikor halk surranással két rigó szállt az egyik orgonaágra. Az egyik lány volt, a másik fiú, s elkezdtek beszélgetni. A leány azt mondta: „Csincselle…” – a fiú meg ráfelelt: „Bombolla!”
A Bakót megbizsergette ez a haszontalan fecsegés. De mihelyt fölállt, hogy szemügyre vegye a két madarat, azok ijedten elröppentek. Csak a csincselle és a bombolla maradtak ott – a fülében. Hiába mondogatta, hogy „eh, buta rigóbeszéd”; hiába húzott dunyhát magára, egészen megbolondították a csácsogásukkal.
Végül elment sétálni, azt hitte, akkor jobb lesz. De hol sétál a Bakó éjszaka? Nem otthon, az biztos. A palota mellett volt egy erdő, a szélén lábashíd állott – egyenesen oda indult el, hogy kiszellőztesse a fejét.
De ott még jobban meghökkent: a híd karfáján egy kamasz legény lógázta a lábát, egy szál rojtos ingben, csupa folt nadrágban, és a holdat bámulta. Ez már magában gyanús volt! Mért nem alszik, mikor a Király is alszik? De nem is ettől hőkölt meg igazán, hanem amit dudorászott, attól, az pedig így hangzott szóról szóra:
|
A Bakó nem bírt magával, olyan izgatott lett; odarohant, és megragadta a legényt.
– Mi volt ez? – kérdezte szelíden. – Beszélj, vagy meghalsz rögtön.
A legény reszketett, de reszketve is csak ugyanazt tudta mondani:
– Nyikrabá… behehe…
– Hallgass! Nyeld le! – mordult rá; majd hirtelen meggondolta magát.
– No, mondd csak!
S a legény mondta; egyszer, kétszer, háromszor… ahányszor parancsolták neki. S a Bakónak már zúgott a füle: csincselle… bombolla… nyikrabá… behehe… – hát ki szégyellje most magát: ő vagy a rigó? Ő bolondult meg vagy a legény?
És nem tudta eltagadni, hogy a dolog neki is egyre jobban tetszik. Csakhogy mit kezdjen a legénnyel? Igazság szerint le kéne nyakaznia, díszesen, példásan, de aztán legyintett csak: fickó ez még, suhanc, nem piszkítja vele a kezét. És jól a szeme közé nézett.
– Jól figyelj rám! Addig élsz, ameddig hallgatsz, ha beszélni próbálsz, kosárba gurul a fejed. Hát úgy vigyázz!
S kegyes mosollyal elbocsátotta a legényt. De másnap annál furcsábban ébredt. Csak járt-kelt nyugtalanul, a feje meg zsongott, mintha bogarak verdesnék belül. Elment a fuvoláshoz, de az már ott volt a Királynál. Elment a Királyhoz, ott meg már nagyban muzsikáltak. Mit tehetett mást, hallgatta, de sehogy se tetszett neki. Elsétált a kert végébe, visszajött, végigjárta a bástyákat, megint visszajött, míg egyszer csak felfigyelt rá a Király.
– Te Bakó, te mit dünnyögsz magadban? – kérdezte.
A termetes nagy ember elpirult.
– Eh, butaság – mondta. – Egy rigó fütyülte reggel.
– Rigó? Miféle rigó?
– Hát egy feketerigó. Én meg azt gondoltam, ugyan minek tekerjem ki a nyakát, hiszen úgyse hallotta más, csak én… s ha mi halljuk, abból még nem lehet baj – s merészen elvigyorította magát.
A Fuvolásban bennrekedt a szó; nem tudta, mit tegyen, várta, hogy mit szól a Király. De azért megkérdezte hűséges hangon:
– Kezdjem elölről, felség?
A Király azonban rá se hederített, csak állt, és csóválgatta a fejét.
– Hogy miket nem hallasz te! Csincselle… bombolla… Aztán mondd csak – súgta izgatottan –, tovább nincsen?
– Hát vóna még – hunyorított a Bakó, s halkan fújni kezdte, amit a legénykétől hallott. Elmondta egyszer, kétszer, háromszor… de hiába, a Királynak nem volt elég, már semmi sem volt elég, most már ő maga akarta bömbölni, hogy: „Nyikrabá! Behehe!” – úgy megnevettette a sohasem hallott nóta.
S akkor királyi gondolata támadt: karon fogta a Bakót, és elvonult vele a palota legrejtettebb zugába, hogy kedvükre kimulassák magukat. A Fuvolást meg – azt szépen kint hagyták a kertben, hogy csak fújja, amíg szusz van benne, nehogy kihallatsszék a fényességes városba, hogy min kacag a Király.
Mert odabent nem kicsi dolog történt. A Bakó négykézláb mászott a földön, a hátán meg a Király ült, és teli torokkal kiabálták a nyikrabát. Aztán cseréltek, a Király mászott a földön, és a Bakó ült a hátára. Így ment ez szünet nélkül, megfeledkeztek ebédről, vacsoráról, Fuvolásról – talán még a fényességes városról is. Jaj, csak meg ne hallják… – törölgette szemét a Király, de még akkor is hahotázott. S valahányszor végére jutottak a mondókának, összeölelkeztek, összecsókolóztak – csincselle, bombolla –, és kezdték elölről a mulatozást, bele az estébe, bele az éjszakába…
A Fuvolás meg fújta, fújta odakint, amíg megpukkadt. De ha nem is pukkadt meg, mindenesetre elaludt – s ez volt a jó.
Halljátok, hogy miért. A rojtos ingű, csupa folt nadrágú legényke azóta is úgy csámborgott az utcákon, mint akinek a szívét kimetszették. Senkije, semmije nem volt, csak a Bakó parancsolta szörnyű némasága. Pedig hogy sütött a hold, hogy csobogott a patak! Mégse szólhatott semmit. S keserves szívvel elballagott az erdőbe, odaült a lábashíd karfájára, csak ült, és nem lógázta a lábát.
De csakhamar annál nagyobbat ugrott. A bástyák felől, a palotából ismerős nóta szüremlett ki, rekedten, csúfan, de azért mégiscsak az volt – az ő énekük volt!
S a legényke jámbor reménységgel kacagott fel. Hát már ők is… már a palotában is? Hiszen akkor szabad… akkor vége a némaságnak!
És táncolva, ujjongva elindult a fényességes város felé, hogy tiszta, csengő hangon belerikoltson az éjszakába:
|
És végig, végig, tovább, hogy mindenki meghallja, mindenki fölébredjen rá:
|
Bizony, úgy csengett ez, mint valami harsány kürtszó. S ami ott lett egyszeribe, azt csudálta mind az egész világ. Valahány ablak volt, az mind kicsapódott, kinyíltak a kapuk, az ólak, a ketrecek, s mint a megáradt tenger, úgy özönlött elő a seregnyi sok ember meg állat. A kezükben, hajukban, szárnyuk közt, szarvukon ünnepi virág virított, leveles ág zöldellt, így vonultak végig a városon – a három palotadomb visszhangzott az éneküktől. Előbb csak bátortalanul, innen-onnan hallatszott fel, aztán egyszerre mind rázendítettek a nótára, és együtt énekelték az egészet:
|
Így lett jó vége mégis a szomorú kitrikoty-mesének. Ami elveszett, megkerült, mindenki visszakapta a hangját. Azóta nincs király, nincs bakó, nincs fuvolás, csak boldogság van és igazság.
Csupán három javíthatatlan hazudozó sóhajtozik még mindig a tömlöc fenekén. Az egyik hajtogatja: „Király mondja: De jó nékem!” – a másik meg: „Bakó mondja: De jó nékem!” – a harmadik pedig mind a kettőre hűségesen rábólint, hogy őneki is jó.
A boglárka beszélte a búzavirágnak, a búzavirág a zsályának – így tudtam meg Jeszenák Kránicz történetét, érdemes meghallgatni.
A szőlőhegy aljában – meséli Boglárka –, úgy kora tavasz tájt, egy nap megjelent Jeszenák Kránicz, és beköltözött az üres csőszkunyhóba. Nappal végigjárta a szurdikokat, minden kis nyiladékba bekukkantott, a maradék hó alól előkotorta az avart, néha órákig elbíbelődött egy-egy ilyen apró kupaccal. Sokan azt mondták rá, hogy zenebonás, széllelbélelt – hát csak mondják, én tudom, milyen volt.
Mikor először rakott tüzet a kunyhó előtt, mindjárt láttam, hogy valami nyomja a lelkét. Ült csak, a parazsat bámulta, a sistergő szalonnát a kenyere mellé csöpögtette – nem csoda, ha engem se vett észre. Pedig hogy virítottam! Elmúlt egy nap, kettő, és felém se nézett.
Végre a harmadik nap megállt előttem.
– Nem fázik a sárga gúnyája?
– Nem bizony! – nevettem, s kivert a forróság.
– Mert akkor leülök…
– Csak tessék…
Azt hiszem, elpirultam. Így ismerkedtünk össze.
Ő azontúl is a dombokat járta, én meg szüntelenül azt lestem, hol tűnik fel a kalapja, melyik fordulóban.
Az egyik este annyi meleg bújt belém, hogy megkérdeztem:
– Mondd, te Jeszenák Kránicz, nem unod még a szurdikokat? Csak jössz-mész, soha sincsen nyugtod…
Tudjátok, mit felelt? Elmondom, hogy okuljatok.
– Egy bogarat keresek, kedves Boglárkám, öt fekete petty van a hátán, őt muszáj megtalálnom.
– Ó, te szegény, így akarsz te katicabogarat találni?
S elárultam neki a titkot:
– Sárga pettyes az a bogár, egyszer az én levelemen aludt, biztos visszajön újra.
Jeszenák Kránicz nagyon elcsudálkozott. Aztán a botjával karikát rajzolt körénk, s azt mondta:
– Ha visszajön, nem engedjük el többé.
S az egyik levélkémet a zekéjére tűzte. Gondolhatjátok, mit éreztem, az egész hegyoldal minket irigyelt.
Most mégis sírok.
A kántor az oka. Már a nyár közelgett, olyankor mindig elfog a nyugtalanság. Ő aludt, én meg hallgattam, hogyan horkol. Senki se tudott úgy horkolni, mint ő. Csak húzta-rezegtette – s nekem minden levelem-ágam reszketett a gyönyörűségtől.
Akkor jött arra a kántor. Kicsit sokat ihatott, mert valami csúf nótát énekelt:
|
De sehogy se tudta folytatni.
|
A bogáncs tudja, miért, addig se állhattam ezt az embert, de akkor végképp meggyűlöltem. Felébresztette Jeszenák Krániczot. Nem szólt az akkor semmit, hanem reggel, amikor fölkelt, elkezdte porolgatni a zekéjét – s az én levélkéim sorban megszürkültek. Nagyon összeszorult a szívem. Csak az vigasztalt, hogy az akác, a bodza is szürke volt – úgy látszik, ilyen tikkasztó melegben mindannyiunknak kijut a porból. Ó, bárcsak jönne egy kis eső, akkor majd csapnánk táncot!
De arra hiába vártam. Helyette egy zötyögős szekér kapaszkodott fölfelé a szurdikon, gálicos hordót vitt a hegyoldalra.
Akkor egyszerre megvillant Jeszenák Kránicz szeme; mintha csak ezt várta volna. Felugrott a szekérre, és meglengette a kalapját.
Sokszor azóta is hallom horkolni, pedig üres a kunyhó.
Zsálya, Búzavirág – nem tudjátok, hova lett?
– Én ne tudnám? – folytatta Búzavirág. – Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Éppen szundítottam; mikor tűz a nap, olyankor tudok a legjobban aludni. Azt mondják, nevetek álmomban, kár, hogy akkor sose látom magam. A szajkót se láttam, pedig ott röpködött a cseresznyefák közt, az ő kiáltozására ébredtem föl.
|
Sok butaságot fecseg a szajkó, de most mintha megjött volna az esze. Ami kék, az már nem lehet csúnya.
Akkor vettem észre, hogy ott hajolgat a tőkesorok között, és a leveleket vizsgálja. De úgy ám, mintha mindegyikről verset akarna írni.
Mindjárt jókedvem támadt. Kicsi hangom van, de azért nekieresztettem:
|
Erre azonnal felfigyelt.
– Szajkó, gyere ide!
Én meg visszanevettem.
– Kránicz, gyere ide!
Így lettünk barátok. Szép volt. Egész nap táncoltattam magam a széllel, s közben kigondoltam, vajon hány levél lehet még hátra, amit nem vizsgált meg. De hiába, én csak százig tudok számolni – a pászta meg olyan nagy! A végén már ő is olyan sovány volt, mint a tavalyi kóró. Ilyen soványan ült le mellém pihenni, ágat farigcsált – azt hitte, hogy kenyér.
– Ugyan, nyugodj már – kérleltem –, inkább meséld el, milyen vagyok, ha alszom.
S rögtön elaludtam a kedvéért. Ő meg elcsavargott. Csak késő este jött haza, fáradtan, biztos várta, hogy vigasztaljam. De én nem, egy szót se – nem bocsátom meg, hogy becsapott!
– Soha, soha! – zokogtam.
Tudjátok, mit felelt? Ebből is okulhattok.
– Nyugodnék én, kedves Búzavirág, de egy bogarat keresek, öt fekete petty van a hátán…
Hát persze, hogy nevettem rajta.
– Fekete? Hiszen kék pettyes az a bogár, búzavirágkék!
Először nem nagyon hitte, de azért elgondolkozott.
– Ha kék, akkor majd idecsalogatjuk – s rám hunyorított.
Másnap már egy vincellérforma emberrel járta végig a pásztákat; az ember erre-arra mutogatott, Jeszenák Kránicz meg bólogatott rá. Aztán rézputtonyt kötött a hátára, és az egész hegyoldalt bepermetezte. Most már minden kék volt, még ő maga is.
Azt gondoltam, örökké így lesz.
Mégis másképp lett.
Egy nap olyan eső kerekedett, hogy mind elmosta a kéket a tőkékről, engem is levert a földre, azóta vagyok ilyen nyomorék, nem tudok fölállni.
És ő sem ismert meg többé. Csak elsétált mellettem, pedig láttam, hogy keres. De nem tudtam szólni, s nem is akartam. Ne lásson engem senki csúfnak, akkor már inkább így halok meg. Le is hunyom a szemem. Úgy látszik, ilyen rövid a nyár.
Az ősz se volt hosszabb – szólt csendben a Zsálya. – Már javában kereplőztek fönt a dombtetőn, mikor Jeszenák Kránicz odaérkezett. Csuda nagy felfordulás volt, éppen takarították a tanyaházat. Mindennek tavalyi mustszaga volt. Szó se róla, szeretem én a tavalyi szagát is, de azt már nem, ha a piszkos levet rám borítják. Csak úgy prüszköltem tőle.
Egyszer csak hallom, hogy Jeszenák Kránicz megszólítja a gazdát:
– Ugyan tessék mondani, ki énekel itt ilyen szépen?
Hát csak nevettek rajta.
– Lesz majd ének is – mondták –, de az még odább lesz.
S kezébe nyomtak egy kereplőt, hogy ijesztgesse a seregélyeket. Este mindenki hazament, ő ott maradt éjszakára a filagóriában.
Ej, gondoltam, ennek se lehet sok helyen lakása; majd jól összefázik, s a végén ő is prüsszögni kezd. Úgy is lett; hajnalra már visszhangzott a filagória.
– Ugyan ki énekel itt ilyen szépen? – kérdeztem.
Rögtön odatelepedett mellém.
– Én volnék – mutatkozott be. – Egy seregély belebújt a zsebembe.
– Azt el is hiszem! Nem gondolja, hogy egy kicsit lyukas a zekéje?
– Az ám! – csodálkozott. – Pedig tavasszal még semmi baja nem volt.
S kidugta az öklét az egyik lyukon.
– Itt bújt be a seregély, kicsipkedte a gazember…
S megint rákezdett a tüsszögésre, alig tudta abbahagyni. Mondtam neki, főzzön teát a levelemből, attól biztos meggyógyul.
– Nem hiszed?
– Milyen furcsa vagy te! – dörmögte. – Mintha a nővérem volnál.
– Hiszen hát lehetnék is… – mondtam. – Ráférne a zekédre.
– De nem lehetne ám – lógatta a fejét. – Egy bogarat keresek, őt muszáj megtalálnom, öt fekete petty van a hátán.
Akkor rögtön láttam, hogy igazán beteg. Hogy lehet a pirosat a feketével összetéveszteni – hiszen piros pettyek azok! Olyan pirosak, akárcsak én.
S azontúl mindennap megkínáltam teával, és mindennap jobban ízlett neki. Már alig volt levelem, mint a kóró, megkopaszodtam – mégis ez volt a boldogság.
De meddig tartott? Éppen csak szüretig.
Szép volt, jó volt az is, nem mondom, a szedők mind énekeltek, a puttonyosok behordták a fürtöket, hoppon maradtak a seregélyek – nagy, vidám nap volt.
Csak aztán reggelre megváltozott a világ. A hóharmat úgy belepte a hegyoldalt, hogy egyszerre oda lett a pirosságom.
Akkor láttam utoljára Jeszenák Krániczot; odajött hozzám.
– Ne búsulj – mondta. – Most már nyomon vagyok. Valahol elhagytak egy piros szőlőbilinget, odabújt a piros pettyes bogár, a hóban most biztos rátalálok.
Mit gondoltok, visszajön?
Azt beszélik, a következő tavasszal ismét ott látták Jeszenák Krániczot a szőlőhegy aljában; de az is lehet, hogy másvalaki volt.
A nagy őszben kicsi sugár egy szál piros virág: ilyen a nyájban a csengős bárány. Ha nincs sehol nóta, akkor is nótázik, ha sötétség ereszkedik, akkor is elvezet a jó úton.
Panaszkodott mifelénk az öreg gubás, hogy farkas kerülgeti a nyájat.
S panaszkodott a farkas a világban, hogy a kölykei a csengettyűszótól nem tudnak aludni otthon.
– Csináljak egyet neked is? – kérdezte akkor az öreg gubás. – Ha eljátszanak vele a kölykeid, majd aludni is tudnak.
A farkas csak mordult rá:
– Hozd ide a bárányt!
Az öreg odahívta. Szép kicsi volt. A bundája, mint a hó, a nyakán pirinyó csengő.
A farkas újra mordult:
– Szedd le róla! Hadd nézzem, milyen.
A gubás mosolygott.
– Azt nem lehet.
– Miért nem?
– Mert odanőtt. Aki sokáig viseli, ahhoz odanő. De néked szívesen csinálok egy másikat.
A farkas lenyelte a dühét. Még egy csengőt? Mikor ez az egy is sok! De azért ravaszul rábólintott.
– Várok három napig, de akkorra meglegyen!
Azzal eltrappogott.
Éjszaka azonban lopva visszatért, és elrabolta a szép, csengős bárányt. Hogy ami odanőtt, letépje, s a göndör fehér bundát bepirosítsa.
De minél jobban szaggatta a bárányt, a csengő annál harsányabban szólt. Ha vonszolta a földön, akkor is zengett. Ha föl-le nyekkentette, akkor is.
S most már a farkas csapott zenebonát, nemhogy aludni hagyta volna féltett kölykeit.
„Egye meg – gondolta – csengőstül-bundástul? De mi lesz, ha benne csengettyűzik tovább?”
S úgy döntött, hogy a bárányt darabokra tépi, a világba széthordja, és csengettyűstül elássa. „A föld alól csak nem szól!” – gondolta a farkas.
És megcselekedte. Aztán mosolyogva hazatért.
Kemény tél borongott el, míg kitavaszodott. A csupasz ágak átszúrták a ködöt; csupa feslett gyolcsing, foszló pántlika, nem volt, ki feltűzze. Az öreg gubás is bénán gunnyasztott. Újat a régi helyébe? Csak a régit siratta.
Így érkeztek meg a nagy esők, a jégolvasztó szelek.
Egy nap aztán, ahol a csengős martalékot elásta a farkas, gyönyörűen hajlongó, piros csengettyűvirág nőtt ki a földből. Kinőtt, és odatartotta magát a szélnek. Kicsike volt, de a hangja annál bátrabb. S ezt már az öreg gubás is meghallotta, az egész nyáj fölfigyelt. Egyszeribe mind fölkerekedtek, a virágot megkeresték, és egy szép növendék bárány nyakába odaakasztották. Olyan volt a bundája, mint a hó, mely a boldogságtól mindjárt elolvad.
Azt beszélik mifelénk, a farkas még sokáig panaszkodott a világban, hogy a kölykei csak úgy tudnak aludni, ha a csengettyűszót hallják; s dühében széttépte édes kölykeit. Azóta egyedül, kiverten bódorog a fogatlan ordas – az édeseit keresi, és bárányok etetik.
Volt egyszer egy pár madár, s azoknak egy kicsi fiókájuk. De nem volt sok örömük benne, a kismadár nem tudott repülni, mind a két szárnya hiányzott.
A két madár sokat búsult ezen, féltették, szégyellték is fiókájukat, hogy ilyen magával tehetetlen. Hiszen micsoda élete lesz így? Nem kergetőzhet a széllel, a felhőket se láthatja közelről, úgy él majd köztük, mintha nem is élne.
S kinek jó az?
Végül annyira elteltek a féltéssel meg a szégyenkezéssel, hogy lelökték a fészekből. Az emberek közt, gondolták, inkább ellesz majd szárny nélkül.
A csöppség persze sírt a fa alatt – a madár is csak ilyen.
De nagyobb baja mégsem lett, mint hogy egy szegény favágó megtalálta, s hazavitte a sánta fiának, akit nagyon szeretett.
– Gyere csak ide – mondta –, találtam neked valamit. Nincsen szárnya, ez majd nem tud elrepülni tőled.
S vigyázva kinyitotta a markát; a madár ott aludt.
A kis nyomorék alig nézett oda, máris elfordult, s még szomorúbb lett. Az apja nem tudta, miért. Valami mást várt talán? Más játszótársat? Lám, a gyerek meg ilyen.
De ez csak az első este volt így.
Csakhamar úgy megvigasztalódott, hogy vidámabb lett, mint valaha. Ha elbicegett a kertaljig, a madár mellette lépkedett, ha lefeküdt a fűbe, fölkapaszkodott a mellére, ha az ujjára vette, ott maradt. Így aztán a favágó is örülhetett, hogy kitalálta, mi hiányzik a fiának.
A madár közben szépen tollasodott, s az énekléshez is megjött a bátorsága, olyan volt az éneke, mint a legszebb furulyaszó. A fiú csak ezt szerette a legjobban hallgatni. Úgy érezte ilyenkor, hogy tágas domboldalon futkos, a madár meg fölötte röpköd – sok jó napot éltek így együtt.
Egyszer mégis megesett a baj: komédiások érkeztek a faluba.
Egy kürtös meg egy bohóc nagy csinnadrattával hirdette az utcán, hogy mi minden látható majd a titokzatos ponyvasátor mögött. A kis nyomorék, aki még soha nem volt cirkuszban, nagyon vágyott rá, hogy végre megláthassa, mi az; az apjának meg nem volt szíve megtagadni tőle, elvitte a gyereket, s leültek valamelyik szegény helyre, a leghátsó sorba. Szerencsére onnan is ugyanazt látták, mint egyebünnen.
A többi között egy csillogó ruhás embert, aki kiállt a porond közepére, és halkan azt kiáltotta:
– Muki, gyere elő!
Erre a színes függönyajtón kiröppent egy szarka, felrepült a sátor tetejéig, körbeszárnyalt az emberek feje fölött, s végül odaült a gazdája karjára. Az meg így szólt hozzá:
– Muki, mit láttál?
– Csillagot! – mondta a madár tiszta emberhangon, s ez majdnem igaz is volt, mert a sátor ponyváján felül festett csillagok díszelegtek.
Még sok egyebet is kérdezett a szarkától: „Mit ettél?” „Főtt babot.” „Mit ittál?” „Csak vizet” – amin mindenki nevetett, csak a kisfiú nem.
„Mért nem az igazi csillagot mutatják neki? – tűnődött. – Úgy nem volna sokkal szebb?”
S szörnyen megkívánta, hogy övé legyen ez a beszélő-repülő madár, ő bezzeg majd tudná, hogyan játsszon vele!
Míg mentek hazafelé, egyre csak ez járt a fejében; az apjának is feltűnt, hogy olyan nagyon szótlan.
– Hát nem tetszett? – kérdezte csodálkozva.
– De igen… – motyogta a fiú, s mielőtt lefeküdt, még sokáig kint ült a kályhasutban a szárnyatlan kismadár mellett, de ahhoz se szólt semmit, csak nézte.
Reggel aztán odabújt az édesapjához.
– Úgy szeretném azt a szarkát – súgta –, szerezze meg nékem, édesapám… akkor sose búsulnék többet.
A favágó a szívét is kitette volna a fiáért, most se tudott nemet mondani.
– De hogyan vegyem meg? – töprenkedett. – Mert ingyen nem adják ám!
– Odaadom cserébe az enyémet – mondta a fiú.
A szegény ember rábólintott. Hát jó, majd megpróbálja. S elment a komédiáshoz. De az hallani sem akart a dologról. Csupán akkor állt kötélnek, mikor a favágó megtoldotta a csereberét egy jó kövér tyúkkal is; így már ment a vásár. Elkelt a szárnyatlan, helyébe ott volt a szarka.
– No, örülsz? – kérdezte a fiától.
A kis nyomorék ragyogott a boldogságtól. Egész nap a bolondos szarka röpködésében gyönyörködött, s mind csak azt kérdezte tőle: „Hol voltál? Mit láttál? Mit ettél? Mit ittál?” – a szarka pedig mindig ugyanazt válaszolta; még nappal is a csillagokat emlegette.
Ennek azonban már sehogy se tudott örülni a kisfiú; s csakhamar annak se, hogy ha sétálni mentek, a szarka folyton magára hagyta, ide-oda szállt.
És akkor egyszerre szívébe nyilallt: mi lehet most az ő szárnyatlan pajtásával? Él-e, hal-e? Ó, hogyan tudott megválni tőle! Hogy tudott ilyen kegyetlen lenni hozzá! Hiszen mégiscsak az volt az ő igazi barátja – ha együtt botladoztak a kertben, mindig el tudta képzelni, hogy ő szalad, a kis szárnyatlan meg röpül.
S attól kezdve sírt éjjel-nappal, siratta a régi madarát.
A favágó ezt már végképp nem értette, de azért igazat adott a fiúnak; s megígérte, hogy megkeríti a madarat.
Csak hát hogyan? Merre keresse? Könnyebb egy szekér szénában meglelni egy tűt, mint egy vándorkomédiás családot. Nem is sikerült, hiába fáradt.
De a fiát mégsem akarta búsulni hagyni, és kifundálta, mit tesz.
Egy nap fölkerekedett, és elment oda, ahol a régi madarat találta. A nagyok éppen repülni tanították a kicsiket – s ő mindjárt beállt lesbe az egyik bokor mellé. Nem számított rosszul, egy ügyetlenke szinte a lába elé potyogott le a földre. Hamar kapta a kalapját, s míg az anyamadár visszarepült a fára, letakarta a fiókát; mégsem akarta megszomorítani, hogy előtte elvegye a gyerekét. Aztán kiszedte a kalap alól az ijedt apróságot. Annak ugyan volt szárnya, de még olyan kis csonka, hogy nem tudott repülni vele.
„Nahát, ha ilyen satnya vagy, majd én elkötöm a szárnyad, akkor nem is nől ki soha!” – gondolta a favágó, s meg is tette, amit gondolt, úgy vitte haza a fiókát, megnyomorítva.
Mutatta a fiának.
– Nézd csak… Megismered-e? Ez is csak olyan ám…
A fiú rögtön észrevette, hogy másik madár az, de hogy miből, hogyan, azt maga sem tudta. De azért így is nagyon megörült. Ha sétált, volt megint bicegő társa, volt, aki fölugráljon a mellére. És újra tudott kacagni a szarka sok csacsiságán.
De ez az öröm se tartott örökké, ismét megtörtént a baj.
A kis nyomorékhoz egyszer eljött látogatóba a keresztapja, s vele jött a fia is, egy vásott, rossz kölyök. Ennek a suhancnak semmi játék nem volt elég, még a mókás szarkát is úgy felbosszantotta, hogy végül már egyetlen szót se szólt, csak cserregett mérgesen.
A kismadarat meg faggatta, húzgálta, hogy miért nincs szárnya.
A nyomorék fiú kétségbeesetten könyörgött neki:
– Ne kínozd már… Hagyd békén! Honnan tudja szegény?
De az nem hallgatott rá; addig fogdosta a madarat, míg rá nem jött a turpisságra. Rögtön előszedte a bicskáját, és kiszabadította a két elkötözött szárnyacskát. Ez tán még nem lett volna baj, de mihelyt elengedték a madarat, olyan ügyetlenül vergődött, hogy ott előttük kimúlt.
Erre pedig a favágó sem tudott orvosságot. Se a halott madár bajára, se a fia sírására, mert az úgy zokogott, hogy az egész utcát fölverte. Egyre csak azt hajtogatta, hogy ha meghalt a madara, amelyiknek nem volt szárnya, ő is meghal, hiszen neki sincsen lába.
A szarkának kicsi esze volt, de azért megértett annyit, hogy most az ő bolondoskodása se használ. S nagyon megsajnálta a gazdáját. Hiszen az mégiscsak jó volt hozzá, s ha mégse tudják boldogítani egymást, ugyan ki hibás benne?
S elrepült a nagyvilágba, éjjel-nappal repült. Járt mindenfelé, amerre csak megfordultak komédiások; végül is, ami a favágónak nem sikerült, sikerült neki: meglelte a kis szárnyatlant, az igazit.
Gyengéden csőrébe vette, s a favágó házáig meg sem állt vele.
Ott aztán bekiáltott az ajtón: „Mit eszel? Mit iszol?” A kisfiú nem hitt a szemének, mikor meglátta őket. Ölelte, csókolta, akit régen holtnak hitt már – s attól kezdve mindkét madarat egyformán szerette; az egyik a lába mellett lépkedett, a másik a feje fölött röpködött; így voltak boldogok, míg meg nem haltak.
Ha valaki mégis megkérdezte tőlük, hogy „Mért nincs szárnyad, mért nincs lábad?” – mindig a szarka felelt mindannyiuk helyett: „Van már szárnyunk, van már lábunk!”
Csak ők hárman tudták, hogy ez csakugyan igaz.
Már apródesztendős korában fejszével járt ki az irtásra, hajnalban kelt, este tért haza, akár az öregek. Előbb csak a kidöntött fákat gallyazta, noha megbírt volna emberebb munkát is; de az erdőn nagy úr a szokás. Egy hosszú télen át inaskodott, azután már egymaga birkózott a fákkal. Csakhamar fanyűvő híre lett, pedig soha nem bizonygatta az erejét. Szelíd volt, mint a magános szarvasbikák, akik néhanap megjelentek a gerincen, és lassú mozdulattal végighordozták pillantásukat a völgyön. A lányok makacsul hitték, hogy egyszer elbődül valamelyik, leront a faluba, és hegyes agancsára veti a legszebbik szüzet. De ezt csak a babonás iszonyat kívántatta velük; nem ártottak ezek a bikák senkinek.
A fiú ritkán mutatkozott a faluban, inkább csak vasárnap. Olyankor kisétált a templom mögötti játszórétre, és a közeli baromállás alacsony szálfarúdjára ült. Legszívesebben onnan nézgelődött, keresztbefont karral, csizmás lábfejét könnyedén összeakasztva: mintha karcsú göcsnek valaki odafaragta volna. Azt a leveles ágat sodorgatta ujjai között, amit még az erdőn szakított; minden vasárnap másfélét, csert, bükköt, tölgyet – ami éppen került. A játszórét leányai hamar kitudták ezt a szokását, s ha meglátták, maguk is leveles ágat törtek, visongva összefogóztak körülötte, mintha csúfolnák. A fiú meghallotta egyszer, amint sugdosnak mögötte: „Szagos kan!” S csakugyan, mire este lett, már szaglott a tenyere az agyonmorzsolt levelektől.
Egy ilyen vasárnap estén előszedte fejszéjét, és a tizenhárom rovásgyűrű mellé odavéste a tizennegyediket; minden év tavaszán megszaporította eggyel a gyűrűket.
Ezen az ünnepi napon kint költötték el vacsorájukat az udvaron. Házuknak nem volt szomszédja, udvaruk bozótos rétbe futott. Ha kiültek az ácsolt rönkasztal mellé, mintha senki más, csak ők ketten ültek volna az ég alatt; az asszony és a fia.
A fiú kék vászonkendőt terített a rönkre, s odakészítette az agancsnyelű kést; az asszony zöld cserépedényben friss kecsketejet hozott. Boldoggá tette őket a három szín: az alkonyi kék, a tej fehérsége, a kenyér aranysárgája. A cipót a fiú szelte meg.
– Néki adom a gyürkéjét – mondta vidáman. Az asszony elmosolyodott. – Azt nagyon szerette apád.
Még jól emlékeztek rá, hogyan morzsolgatta erős ujjaival a puha kenyérbelet – az a nagydarab ember egy apróka morzsát!
Így lepte meg őket az éjszaka; a hold, az ég csillagállatai – és egy kecske. Nem mesebeli, nem aranyat tojó, hanem az ő ólbeli kecskéjük, kicsit vén, de azért még duzzadó tőgyű – ott legelészett az udvar gyepén, s meg-megállt, rájuk meresztve vöröslő golyószemét.
A fiú ölébe vette az anyját, s kérte, hogy meséljen neki.
Ám ahogy buzgott a mese, úgy fogyatkozott egyre az asszony arcán a pír.
– Mi bajod? – kérdezte a fiú, s látta, hogy az anyja gyertyafehér. E csepp ijedelemnél azonban nem történt több; már újra nevettek.
– Várj! – kiáltott a fiú, és elfutott.
Nagy halom szénát vetett az udvar két oldalán, rőzsét rakott rá, és meggyújtotta, aztán csendben visszaemelte ölébe az anyját.
– Ugye, pirosodsz már? – hunyorított, s kérte, hogy meséljen tovább.
Hónapokkal később az asszony ágynak dőlt, és többé nem kelt fel. A melle meghorpadt, a hangja megvékonyodott, csak a szemében világított új és távoli fény. A fiú szégyellte, de most még szebbnek látta anyját, mint azelőtt.
Egy nap avval indult az erdőre, hogy most már nem tér meg ajándék nélkül: azt az utolsót szerelmes gonddal választja ki. Talált is egy szép sudár juharfát; tövénél zömök vadhajtás lombosodott. Vigyázva, hogy a vadhajtást meg ne sértse, kidöntötte a fát, szívós indákból csúszókát font alája, és így ereszkedett alá a roppant terüvel.
Az irtás felett, egy lejtős tisztáson hajlongó nyírfaágon akadt meg a szeme; azt hitte, nyírfaág, olyan ezüstösszőkén lobogott. De nem az volt; egy hat-hét esztendős lányka lépkedett a magas sarjúban, mikor meglátta a fiút, odafutott hozzá.
– Elveszítettem a kecskegidámat, nem találkoztál vele? – kérdezte csengő hangon.
A fiú gondolatai messziről tértek meg, hát nem csodálkozott; pedig csodálatos volt, hogy fent a hegyek között egy kicsi lány ilyesmit kérdez tőle.
– Eggyel találkoztam reggel – mosolygott –, de az már vénecske kicsit.
– Ó, én már nagyon rég elveszítettem – mondta a kislány, és bizalommal a fiú mellé szegődött. Mókásnak találhatta, hogy az akkora szálfát vonszol, mert minduntalan kacagott, szökdécselt. Végül ráült a szálfára, és azon húzatta magát. Amint azonban lejjebb s lejjebb ereszkedtek, egyre kevesebbet szólt – aztán elcsitult egészen. Néma lett.
A fiú lemutatott a völgybe, ahol a folyó kanyargott; apró, összetorlódott pálcikák úsztak rajta délnek, a part másik oldalán piros gyufafejek füstölögtek.
– Az ott lent a falunk – magyarázta, de már nem kapott választ. A lány inge ujjába kapaszkodva várta, hogy vezesse tovább.
A folyón szilaj módra keltek át, egyik szálfáról a másikra ugrálva – késő este lett, mire hazaértek. Otthon kézen fogta a kislányt, és az anyja ágyához vezette.
– Ő veszítette el a kecskegidát – mondta, s a lány lehajolt, hogy megcsókolja a rozsdafoltos kezet.
– Egy kis tejet innék – sóhajtott fel az asszony, s megkönnyebbülten elmosolyodott.
A lányka nesztelen léptekkel kiment. Az udvaron megsimogatta az alvó kecskét, mintha régtől ismerné; megvakargatta, hogy szívesen ébredjen, aztán megfejte a teli tőgyeket. Másnap ugyanígy tett, harmadnap, negyednap is. Amíg a fiú az erdőn járt, ő etette, ápolta az erőtlen asszonyt. Ötödik nap már tejet se kért a beteg, ágyához hívta mindkettőjüket.
– Tegyetek le a földre – parancsolta szelíden –, most már ott aludhatnék.
A földre szórt szalmán egyszeribe kisimultak a vonásai. A fiú a második szál gyertyát is meggyújtotta, az ablakot is kitárta, hogy ne hiányozzék anyjának se a fényesség, se a magasság. Hajnalig virrasztottak így; akkor megácsolta juharfából az utolsó szálláshelyet. Csak ő énekelt a sírnál, a néma lány a friss dombot boronálgatta ujjaival.
Aztán telt-múlt az idő.
A fiú ezután is hajnalban kelt, estére tért haza; s otthon mindig terített asztal várta. Mikor először sétáltak ki együtt a rétre, mindenki megcsodálta őket, és azt kérdezték:
– Kicsoda a húgod?
– Ő kereste soká a kecskegidát – mondta a fiú; s mint rég, most is a baromállás szálfarúdjára ült. Onnét mutogatta az egyszerű látnivalókat: a házuk szalmakontyát; a farkasrétet, ahol gyermeket szaggatott szét az ordas; a levelesszínt, ahonnét muzsika szólt – s míg beszélt, egy apró vállfodrot gyűrögetett a lányka vászonruháján.
Évek múlva egyszer megállt valaki a házuk előtt, hogy vessen valamit az árváknak. Ki szénát rakott le, ki tojást – ez is egyike volt az avas szokásoknak.
Ez az ember nagy kosár almát emelt le a szekérről. A lány kiborította a gyepre a piros ajándékot, s hálás mosollyal visszaadta a kosarat. Az ember azon kapta magát, hogy a lányon felejti a szemét, az ő két gyenge almáján – az vajon kinek nevelkedik?
Aznap soká időztek kint az udvaron; szép tavaszeste volt. A temérdek alma mámorossá tette őket; mint a gyermekek, bele-beleharaptak egybe, és mindjárt másik után nyúltak. A fiú előbb csak egyet hajított fel a magasba, aztán a másodikat, harmadikat, negyediket… Borzongva lesték, hogy surrogva hova pottyannak az almák a sötétben. Végül ott álltak kifosztva, az ölük üres volt, de a fűben mindenfelé kemény kis halmokra léptek.
Úgy aludtak el, egymás karjában a rönkasztal mellett.
E naptól kezdve ritkulni kezdtek az ajándékok, s egyszer csak el is maradtak. Mindenki kerülte őket, mintha rejtelmes undokság árulkodna az arcukon. A testvérek mit se tudtak erről. Azt hitték, ők kerülik az embereket, hiszen még egymás elől is jólesett elbújniok. Mikor esténkint megjött a fiú, a lány minduntalan talált valami tennivalót a ház körül. Egyszer éppen a kecskének vitt almot, s útközben el-elszórta a zizegő szalmát; de visszafelé már egyetlen szálat se látott a földön. Ezek az apró csudák később se világosodtak meg, de a napjaik megékesedtek tőlük.
Pedig a fiú még csak most készülődött, hogy ami megoszthatatlan, azt is megfelezze a lánnyal: fejszéje nyelén a huszonnegyedik rovásgyűrűt. Felét ő véste a fába, másik felét a lány. Aztán útnak indult, hogy illő nyoszolyát készítsen maguknak, fehér cédrusfából.
Messze az irtás fölött, a hegy csúcsán virágzott a fehérlombú fa. Soha senki sem látta még, de azért bizonyosan ott volt. A fiú az apjától hallotta hírét, apja az ő apjától – csak az asszonyok nem akartak hinni benne: titokban ingükön átszűrt tejjel étették kedvesüket.
A néma lány tudatlanságában semmi ilyesmit nem tett, hanem örült, mert a fiú is örült, s még az ünneplőjét is felöltötte, hogy búcsújuk emlékezetes legyen.
A folyóparton váltak el. Onnét már csak a fiú ment tovább, át a vízen, neki a sűrűnek, kék batyukendőjét lobogtatva, mely nem is kék volt már, hanem mint a szivárvány, annyi színű – legalábbis így hitte a lány.
Aztán minden megváltozott. Sok éj, sok nap követte egymást, de az idő nem öregedett – legalábbis így hitte a fiú. Mintha vetkőzne, és egyre új gúnyát öltene, úgy gyűrte maga mögé a csapások kanyargóit. Ha megfáradt, állati odúkban hált, melyek még nyirkosak voltak a test melegétől – de állatot nem látott sehol. Csupán a nyomok kísérték mindenhová, régi és új nyomok, melyek – maga se tudta, hogy – mind ismerősek voltak, mindbe beleillett a lába. És ez újabb erőt adott neki. Már arra sem tékozolt időt, hogy az éhét csitítsa; még az útravalóról is megfeledkezett, amit a lány csomagolt neki. S mégis, valahányszor visszapillantott a völgybe, úgy érezte, hogy semmit el nem felejtett, minden ösvényt külön lát, egyszerre mindet, és mindegyiket külön. Semmire sem gondolt, és mégis tudott mindent: a fák robaját, a lobogó rőzselángot, a szalma zizzenését. Soha életében nem volt még ilyen boldog.
Egy nap aztán megpillantotta a fát. Úgy magasodott a csúcson, mint egy oszloplábon nyugvó, aluvó madár. Óriási volt, fehér és mozdulatlan, a fél eget betöltötte roppant koronája.
Mikor a fa alá ért, elővette a fejszéjét, és rácsapott a legszebbik ágtőre.
Huszonnégy ütés bongatta meg a fát.
És mind a huszonnégyszer forgács pattant le a fiú testéről, és surrogva odaforrott az ághoz, a baltavágás helyén. A fiú ízenként fogyatkozott meg, a fa pedig ízenként lett gazdagabb. Utoljára már semmi más nem maradt a fiúból, csak a baltát szorító jobb keze; aztán az utolsó ütéssel az is odaforrott a fához. De ott a fán, ott sem változott sokat a legény: mintha csak karcsú göcsnek valaki odafaragta volna.
Késő ősszel egyszer a hazatérő favágók egy fiatal kecskegidát vettek észre a folyón, amint az úszó szálfákon botladozott sután, egyikről a másikra ugrált. De hogy honnan jött, hová igyekezett, senki se tudta. S csak akkor kezdtek el jámboran félni, mikor híre ment, hogy a szalmakontyos ház udvarát fölverte a gaz; s hogy senki élő nem járt azon, se állat, se ember.
Élt egyszer egy szegényember, akinek egész életében keserű szerencse adódott. Volt ugyan háza, de azt a házat mindig megtalálta a villám, a megáradt patak vize. Volt barma, de azt száz közül meg lehetett ismerni megapadt tőgyéről. Volt szép asszonya, sudár, mint a kalász, de időnek előtte meghalt, még magocska sem pergett belőle. Volt földje is, míg csak egy borzalmas sziklaomlás be nem borította. Végül semmije sem maradt, csak egy kis szőleje a dombháton; abba ölte minden erejét. A vadat irtotta, a nemeset gondozta, a tőkék mellé csupa akácfa-karót vert; még a végüket is megpörkölte lángon, hogy ne korhadjanak.
De mindez kárba veszett fáradozás volt. Szőleje pusztult, satnyult. Egyszer a dér kapta virágjában, másszor vihar csupálta tönkre – legutóbb meg a jég verte el, de úgy, hogy bokáig gázolhatott az éretlen fürtök közt.
Ekkor már nemcsak a kedve borult el, de azt lehetett hinni, az elméje is.
Ölre való sást gyűjtött, és a lehullott fürtöket sorba visszakötözte oda, ahová valók. Hat napig cselekedte ezt – akkor elfogytak a fürtök. A hetedik napon aztán kiült a tanya elé, s várta, hogy kisüssön a nap. Soha nem látott még ilyen szép őszt a szegényember. Minden arra hajtott benne, hogy a gyümölcsök megérjenek, a hordók megteljenek. Még arról sem feledkezett meg, hogy kereplőt készítsen magának, és álló nap forgassa.
Most majd elválik, gondolta, melyikük erősebb: a sors vagy ő?
Mikor a szüret napja eljött, már kora reggel nekifogott a munkának. A szikkadt fürtök kavicsként koppantak a puttonyban, de ő ezt nem hallotta. Az igaz, hogy töppedtek, de annál finomabb aszúbor lesz belőlük! – bizakodott, és konokul szedte tovább a halott fürtöket.
A szomszéd gazda, kinek a domb túlsó oldalán volt szőleje, épp akkor állított be hozzá, mikor a sajtoló rúdját kezdte forgatni. A must vékonyan folydogált, de a sajtoló annál inkább recsegett; mintha venyigét zúztak volna benne.
A szomszéd azt hitte, valami kamatozó titokzatosságot művel a szegényember, de mikor látta, hogy csak a zaj nagy, a must kevés – megnyugodott.
– Aztán ad-e a kóró levet? – kérdezte.
– A szegény a kórót is megbecsüli.
– Én ugyan nem – mondta a szomszéd. – Hova is jutnék, ha minden biling után kapkodnék. Csak a javát, de azt is kényelmesen.
– Amit a jég elpusztít, azt a kényelem vissza nem szerzi – sóhajtott a szegényember. – Minekünk kell görnyedni olyankor.
– No már csak annak, akit megkeres a jég. Az én szőlőmre egyetlen szem se hullott.
– És a madarak? Kereplőt csak készítettél?
A szomszéd jót kacagott.
Tanyázik ott elég vércse, azok ellátják a tolvajok dolgát. Én bizony aludtam csak, aztán magától meglett minden.
A szegényembernek megferdült a szája.
– És a karókat se pörkölted lángon…?
– Hát, valami hasonlót csakugyan csináltam – mondta a szomszéd, s látszott, hogy a reszketős kérdésre legalább őszintén akar válaszolni. – Egyszer fogytán volt a tüzelőm, akkor kirángattam tíz karót és felaprítottam. De hinnéd-e, az a tíz bokor lett a legszebb a pásztában!
A szegényember nem kérdezett többet, hanem iszonyú halkan így szólt:
– Köszönöm, hogy meglátogattál. De hogy emlékezz is rám, jöjj velem.
És elindult a letarolt pászták felé.
A szomszéd tapasztalásból tudta, hogy az efféle balkezes ördögök mindig kitalálnak valamit, amivel jámborságukat bizonyíthatják. Azt adják a jólelkek, ami telik tőlük, csak a visszautasítás sérti őket. És szót fogadott.
A tőkéken nem volt már se levél, se halott fürt, csak a kötözősás gubancos pántlikái. A szegényember körülmutatott.
– Úgy illik, hogy a temetőben imádkozzék az ember – mondta, s térdre ereszkedett, majd inas kezével a szomszédot is földre kényszerítette. Az úgy megriadt, hogy nem mert ellenkezni. Még a kezét is összekulcsolta, s gyanakvón pislogott.
Kis idő múlva kérdi a szegényember.
– Imádkoztál eleget?
– Azt nem tudom – fanyalgott –, de a térdem már zsibbad.
– Akkor jó. Ha a test fárad, akkor imádkozik.
S az egyik tőke mellől kihúzott egy hegyes karót.
A szomszéd fehér lett, mint a mész.
– Mit akarsz? – hebegte.
– Elosztom az igazságot kettőnk között – mondta a szegényember. – Azt akarom, hogy végre megtudd, mit lát az én szemem, mit ízlel az én nyelvem.
Azzal ledöntötte a földre a szerencsés embert, két szemét kiszúrta, nyelvét megroncsolta – s utána tanyájába tért.
De nyugalom ezután se költözött szívébe. Látnia kellett, hogy az ő bora nem lett több, a szomszédét meg lopkodta, aki érte. Még az is tetézte szomorúságát, hogy a szőlőbokor, amely mellé a véres karót leszúrta, elszáradt, s foszlós kérgéből nyüvek milliója özönlött elő. A domb mindkét oldalán a nyüvek diadalmaskodtak. Őt pedig kerülni kezdték, mint a bélpoklost szokás. Az a hír járta, hogy a tenger szenvedésnek egyedül ő az oka, az ő irigysége és elégedetlensége – csupán mentségére nem talált senki szót. Így aztán nemcsak szomszédja, de barátja sem volt többé.
Végül is számvetést csinált, hogy vajon mit tehet ő még, amiért élni érdemes. Úgy találta, hogy sajtárnyi bora az egyetlen érték, ami igazán az övé; oly sűrű, mint a karóról lecsöppent vér, s oly keserű, mint a munka, amit rápazarolt. Elhatározta hát, hogy elhagyja földjét, tanyáját, és addig nem nyugszik, míg nem talál egy igaz embert, akivel borát csalatkozás nélkül megoszthatja.
A bort egy lapos hordócskába szűrte, melyet apja is csak akkor vett elő, mikor szűkös volt a termés. Vatalléból inni annyit jelentett, mint emlékezni a rosszra. Ezt vette a vállára, s még napkelte előtt útrakelt.
Hosszas bolyongás után egy kietlen pusztasághoz ért. Szakálla ekkor már lengő fonadékká nőtt, melynek szálai közt megült a por, a szemcsés humusz. Egy nap azt vette észre, hogy szakálla bozontjában apró, pirosszirmú virág nyitotta ki szirmát. Ennek úgy megörült, hogy azontúl még kevesebb bogyót s gyökeret evett, és inni, amennyit a pusztai farkas lábnyoma gyűjt, csak annyit ivott. Teste így készült a jövendőre, elméje pedig megtelt bizonyossággal: az igazság meg fog nyilatkozni néki. Szertelen indulattal vágyott rá, hogy mindez így legyen.
S akkor elérkezett egy puszta hegyre, melyet semmi nem ékesített, csak pár csenevész bokor. Az egyik úgy virított, mint a láng. Mikor közelebb ért, lobogó tüzet látott, de a tűz a bokrot mégsem emésztette el. És a lángok se lángok voltak csupán, hanem kéz és láb és fej és lengedező haj.
– Nem tudom, kit tiszteljek benned – szólt bátran –, de ha nemcsak lobogó láng vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem, hogy boromat megosszam vele.
– Én az Isten vagyok! – hangzott a válasz.
A szegényember bizalommal lépett közelébb, de a bokor azonmód távolodni kezdett tőle. Ez kedvét szegte a szegényembernek, de bátorságát nem vette el.
– Jó – mondta –, ha úgy tetszik, rejtőzz magadba. De előbb nyilatkoztasd ki, az vagy-é csakugyan, akit én keresek?
A bokor e pillanatban ezernyi lánggá bomlott, és mindenegy lángnyelvecskéből fa növekedett: a kopár hegy s a pusztaság rengeteg erdővé változott.
A szegényemberre estéli árnyék borult, s még annyit se látott, mint előbb. De azt jól látta, hogy az egyik fa óriás, a másik meg törpe, az egyiket folyondár béklyózza, a másikat semmi.
És megingatta fejét.
– Csodát műveltél, de mégse vagy igaz ember. Én pedig megfogadtam, hogy nem alkuszom.
S tovább vándorolt. Az erdő homálya fakóvá fonnyasztotta bőrét, bocskora szétfoszlott, mint a rothadó avar – csak a piros virág virított változatlanul szakálla fonadékában. És ettől az ő hite is megerősödött. Egy nap ritkulni kezdett az erdő, ámbár világosabb nem lett. Inkább a fák kezdtek furcsamód hasonlítani egymáshoz: a folyondár mindet bekúszta, a rothadás mindet kikezdte.
Egyszer aztán megtorpant: ormótlan sziklák meredtek elébe, melyeket moha és zuzmó borított. Különösen az egyik szikla villódzott zöldesen, mintha valami élő tapadt volna reá, amely mégsem élt.
Akkor ismét megkérdezte:
– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak moha és zuzmó vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem.
– Én a Halál vagyok! – hangzott a válasz.
S bár akart vagy nem akart, lépnie kellett közelébb.
– Nem tőled félek – mondta –, hanem attól, hogy borom megecetesedik. Ha igaz ember volnál, veled osztanám meg. Tégy hát bizonyságot!
A villódzó szikla hirtelen ezernyi darabbá hullott, s az erdő valamennyi fáját lekaszabolta, a fák tetemeit beborította. Mire felocsúdott, köves pusztaság vette körül.
A Halál egy sziklaél hegyén ült, és gúnyosan kérdezte:
– Kell-é különb bizonyság?
– Ami téged illet, abban jól mért a markod – szólt kényszeredetten a szegényember, s a vatallé után nyúlt. – Itt a hordó, igyál!
Rég ivott a Halál ilyen magánakvaló gyönyörűséggel. Rikkantott, szürcsölt, csámcsogott – a szegényember meg csak állt elborzadva: hát csakugyan nem tekinthet többre? Az ő igazsága csak követ s zuzmót teremhet?
Míg ezen tépődött, a vigyázatlan Halál belémászott a feldöntött hordóba, hogy az utolsó csöppeket is kiszürcsölje. A szegényember egyszeribe ráeszmélt, hogy miféle szerencse kínálkozik neki. Gyorsan a hordó mellé ugrott, és az akonát a lyukba szorította.
– Méltó nyugvóhelyed lesz! – kiáltott. – Magad választottad.
S bár dörömbölt a Halál, a hordóból nem szabadulhatott.
Ezután mély gödörbe rakta a vatallét, sziklát gördített föléje – és ismét útrakelt.
Csakhamar egy roppant völgykatlanhoz ért, mely tele volt elhullott állatokkal. Mintha messze földről mind oda vánszorogtak volna, szelíd és vad vegyest, hogy maradék erejükkel a mélységbe vessék magukat, s ott pihenjenek békén.
Ebből megérthette, hogy az ő számára éppen megérett az idő.
Éjszaka volt, mikor annyira jutott már, hogy a távolban hatalmas máglyák fényét pillanthatta meg. Először azt hitte, örömtüzek, de közeledvén látta, hogy a nyomorúság máglyái, s a levegő sem illatokkal terhes, hanem elviselhetetlen bűzzel. Hullák ezreit égették a város falai alatt. A bástyakapukon megrakott szekerek cammogtak kifelé, s üresen száguldottak vissza. E körforgás szüntelen volt, mint az önmagát nyeldeklő kígyó vergődése: amennyit elnyelt, ugyanannyit visszaokádni látszott. A zsíros pernye úgy ereszkedett a városra, mint valami förtelmes hóesés.
Távolabb, a szántók felett, rőt felhő gomolygott, és finom permetként hullt alá. Odaérvén, üszkös gabonaföldeket látott, s a földek szélén mezítlen lányokat, akik fel-felugrálva, sarlóikkal sebezték testüket.
A szegényember nem fecsérelte az időt, hanem sietve mindenüvé betért, ahol az éhség sárból dagasztott kenyeret, s a téboly üres bölcsőket ringatott.
– Bizakodjatok – mondta –, mert vége a nyomorúságnak. A Rém börtönbe záratott.
Az emberek azonban nem hittek neki. Sőt, csakhamar azt kezdték suttogni, hogy egy idegen járja a várost, aki ahelyett, hogy sírna, mosolyog, és hiú ígéretekkel bolondítja az együgyűeket. Minthogy se megalázni, se megszomorítani nem tudták, végül bilincset vertek rá, kiszáradt kút mélyére vetették, s hamarosan el is feledkeztek róla.
Ám ahogy múlt az idő, különös változások kezdtek mutatkozni. Az elgyengültekbe erő költözött, a pusztaság helyén búza sarjadt. Az egész világ lábadozni látszott, csupán az emberek szívébe lopakodott bátortalanul a reménység.
Ezidőtt történt, hogy egy halászember, napi munkáját befejezvén, még egyszer kivetette hálóját, hátha akadna benne valami játékos, kicsi hal, amit a gyermekének hazavihetne. De nem halat fogott, hanem egy csillagképű, piros virágot. Mindjárt földerengett benne, hogy ő már látta azt valahol – s boldogan futott társaihoz.
– Nézzétek! – kiáltott. – Ő küldte, akit bilincsbe vertünk!
S a virág kézről kézre járt. Nézték, szagolták – és mind mosolyogtak.
– Jertek, szabadítsuk ki! – szólt közülük az első.
A kis csapat csakhamar ujjongó tömeggé nőtt. De amiképpen nőtt, úgy fogyott a virág. Végül már annyifelé volt, valahány szempár mosolygott: mind őrzött belőle valamit. És mind a távoli kút felé özönlöttek, hogy megkövessék a szegényembert.
Csodálatos idő következett ekkor. A gyümölcsök megértek, de nem férgesedtek meg, s amit nevelt az egyik évszak, a másik még teljesebbé tette. Akár a víz, mely iramlik ugyan, de még a fövenyt se sodorja tovább, úgy ringatta őket az idő.
A szegényembert különösen az tette boldoggá, hogy az ő rokkant álmai is mind valóra váltak. Az utak mentén szőlőlugasok zöldelltek; a bástyák köveiből házak emelődtek; a ciszternák vizéből bárki meríthetett; s kosár annyi termett a palánkok vesszőiből, hogy a fák gyümölcse mind belefért.
Így szépült a világ, míg egyszer csak Isten ki nem nyitotta szemét, hogy pásztoroló pillantását a földre vesse. Akkor látta, hogy a szegényember olyasmit művelt, amiben találkozott ugyan igazság, de bölcsesség annál kevesebb.
Szólította tehát az Angyalt, kinek tiszte volt, hogy a leggyorsabb legyen a többi között.
– Gördítsd el a sziklát a Halál fölül, és küldd ide hozzám! – mondta.
Az Angyal még sohase látott vatallét (valahogy úgy esett, hogy mindig a bőséges termésből kapott kóstolót). Mihelyt kirántotta az akonát, a Halál nyomban kisuttyant a lyukon.
– Átkozott! – szisszent fel, s a vatalléba rúgott.
De az Angyal elébe vágott a káromkodásnak.
– Menj félelemmel, mert Ő hívott!
– Ha félünk, ketten félünk! – morgolódott a Halál, s elszáguldott.
De az Isten előtt mégiscsak megjuhászodott.
– Hívattál! – szólt sunyítva.
– Hagytad kialudni a máglyák mécseit, maholnap a csillagaim is kihunynak – szólt az Isten. – Menj, és zabolázd meg a szegényembert, mert ha nem, kifosztja csűrjeinket.
– Többet nem fog ki rajtam! – bizonykodott a Halál. – Most megkaparintom, és a Te termésedet is begyűjtöm.
Azzal újra visszatért a földre, hogy megbosszulja a csúfságot, ami rajta esett.
A szegényember éppen egy diófa árnyékában hevert, és régi falatozó bicskájával mintákat vésett a botja nyelére. Már rég nem csinált ilyet, pedig hajdan nagyon szeretett botot faragni; olyankor még a gondjait is feledte.
Amint így farigcsált elmerülten, egy nagy bagolypille repült a kezére, párat tátogott a szárnyával, aztán a földre hullott. Riadtan nyúlt utána. Próbálta élesztgetni, de meg se mozdult. Annyira nem, hogy csakhamar csapatnyi hangya özönlött elő, parányi fogaikkal rést nyitottak a hamvas potrohon. Semmi se maradt a pilléből, még egy íz sem.
A Halál ekkor lépett elő, és egy bucok tetejére perdült.
– Drágán adtad a bort – kiáltott –, de most nem menekülsz! Az én vatallémból ki nem bújsz!
És nekirontott a szegényembernek. De az se volt rest. Első riadalmában botját kapta elő – mint a karót valamikor –, és egy borzalmasat suhintott vele. Azt ugyan ő se hitte, hogy ez segít – inkább a kétségbeesés jajdult benne, látván, hogy amiért fáradott, most mind odaveszhet; a műve mégiscsak törékeny.
De vajon akad-e más, aki szilárdabbat épít? Aki többet szenvedhet, mint ő? Vagy talán ő sem áldozott még eleget?
És rettegve készült, hogy szembenézzen a végső megpróbáltatással. Ha már el nem emésztheti, most majd teste börtönébe zárja! – s reávetvén magát, iszonyú csuklásokkal küzdve, szájába gyűrte, s lenyelte a Halált. Aztán, mint a fa, eldőlt a gyomrát facsaró fájdalomtól. Fogai csikkantak, mint a zúzódó kövek, szeme fehérje veres lett, mint a vajúdó asszonyoké. De tűrnie kellett, hogy a Halál rést ne találjon rajta: se száját, se csatornáit nem nyithatta meg többé.
Azontúl bárhova tért, mindenütt kísértések kínozták.
Akár a habókos koldus, úgy szökött a ligetek mellől, a források mellől, utóbb már az emberek elől is, hogy csak ne látná, meg ne gyűlölné azokat, akikért szenvedett. Pedig hányszor szerette volna kitakarni magát, és roncs testén mutogatni a szörnyeteg rúgásait, mondván: mindez érettetek van! – de hát hogyan érthetnék őt, akik maguk nem szenvednek többé?
S inkább elbujdokolt, hogy legalább ne keserítse a boldogságot, amit a földnek ajándékozott. Vad erdőkbe menekült, és az állatokkal hált. Érdes vakkanásaik feledtették vele a szót, ami minduntalan szorongatta torkát; és a szemükben se nyugtalankodott az izgága értelem, amitől mindennél jobban félt. Így lettek társai az állatok; azután a fák, melyek ugyancsak a magukét fújták, nem várván feleletet. Utoljára a kövekhez tért meg, melyek leginkább voltak hasonlatosak őhozzá: sem a magukét, se senkiét nem fújták – bezárkóztak.
Élt egyszer egy király, nem volt se népe, se országa, még mestersége se volt – afféle bolondos királynak csúfolták. Járta a világot, s úgy látszott, hogy ez a járkálás ritka haszontalan dolog, nem lesz tőle senki gazdagabb, se kövérebb, se soványabb. A mi királyunk se ilyen, se olyan nem volt, csak az ég tudja, milyen volt. Kirítt mindenünnen, de ezt is olyan szerényen csinálta, hogy csak akkor vették észre, mikor belebotlottak.
Az üstfoltozó cigányokkal történt. Éppen kint sátoroztak a hegy aljában, ettek, táncoltak, csak a legöregebb kalapált. Ezt hallhatta meg a bolondos király, mert szép lassan mind lejjebb ereszkedett a hegyről, csupasz mellel, mezítláb (pedig odafent már hó takart mindent), aztán úgy, ahogy volt, odaült közéjük; nem azért, hogy vessenek neki valamit, de ha már megkínálták, evett.
Egyszer csak odaguggolt eléje egy szép, csigás hajú cigánylány, és megcsípte az orrát.
– Aj, de szomorkodsz nagyon, gyere táncolni! Tudsz-e?
A bolondos király azt gondolta, hogy tud. Rakta, emelte a lábát, de olyan furcsán, hogy a lány kacagva leült a földre, úgy borzolta a haját; aztán fölugrott.
– Táncos király nem lesz belőled! – bugyogta, és egy villogó legénnyel továbbperdült a gyepen.
Az öreg, aki kalapált, megsajnálta, s odaszólt neki:
– Nem jó szekérre ültél, hallod. Gyere, tanulj mesterséget, az való neked.
S mindjárt kezébe nyomott egy nagy kalapácsvasat, hogy nyelet faragjon hozzá. A bolondos király megörült a munkának; lám, mégis hasznát veszik. És fogta a vasat, s elment a közeli erdőbe. Talált akácfát, gyertyánfát, de egyikkel sem volt megelégedve. Ha már nyél, legyen igazi, gondolta. S jobb kezével megmarkolta a vasat, előrenyújtotta, és úgy nézte hunyorgatva, hogy elég egyenes-e. Csupán a könyöke dudorodott kifelé kicsit, de azt egy rántással beljebb húzta, s mindjárt olyan lett, mint a lénia. Így ment vissza az öreghez, és odarakta melléje tőből a karját, végén a marokra fogott vassal; szinte csuda volt, milyen szép formásan összeillett a kettő. A cigány már a tűz mellett pipázgatott, úgy beesteledett közben; a fiatalok aludtak.
– No, megvan? – kérdezte.
– Megvolna… – bólintott szerényen a bolondos király, és leült, maradék karjára támasztva a fejét.
– Hát ez volna az? – nyúlt utána; de még mindig gyanútlanul.
– Ez.
Az öreg hökkenten ráncolta a homlokát. Hirtelen maga sem tudta, mért nem tetszik neki a nyél. Hiszen jó volt, kézbevaló, még a kéreg is le volt hántva róla, olyan szép simán fehérlett – mégse tudta, mit gondoljon felőle. Végül azt tanácsolta a bolondos embernek:
– Hallod-e, jobb lesz, ha nem várod meg itt a reggelt. És nekem is jobb lesz, ha eldugom a szekéraljba ezt a kalapácsot.
És eldugta. A király meg elment, vándorolt tovább. Jó volt a cigányoknak a vajda is.
Sok év múlva egyszer, valahol a világ másik táján, összetalálkozott a bolondos király egy messze kígyózó menettel. Középtájon gyönyörű, cifra zászló lobogott az emberek feje fölött, piros meg arany szalagok díszítették. Szó nélkül ő is beállt közéjük, úgyis megkívánta már, hogy legyen valaki beszélgető társa. De hamar csalódott; a sok összeverődött ember egyik éneket nyújtotta bele a másikba, nem is ügyeltek egymásra. Elszánt igyekezettel mind a zászlóra meresztették a szemüket, s még azzal sem törődtek, hogy kinek a lábát, kinek az apró gyerekét tapossák el közben.
Egy öregasszony – szája, mint a naspolya gyűrődött befelé – végre megszánta, és szóba állt vele. Kiderült, hogy nem is tudja merre, hova mennek, ő csak a zászlót nézi, azt meg bizonyosan oda viszik, ahol az üdvösséget adják; hiszen mindenki arra vágyik. De ennél többet ő sem volt hajlandó beszélni, fújta tovább az éneket, nehogy mulasztásban maradjon.
Amint így tipródtak, hömpölyögtek az úton, a cifra zászló mind gyakrabban lekókadt, s eltűnt pillanatokra. De úgy látszott, ez csak a bolondos királynak szúrt szemet; a többiek úgy tettek, mintha változatlanul fönt látnák lobogni, ahol megszokták. Ő azonban kíváncsian előrefurakodott. Keserves arcú, görcs emberke vitte a zászlót, ráadásul a fél karja is hiányzott. A bolondos király szó nélkül melléje lépett, s a csonka vállra odahelyezte a maga árva karját – s már indult is tovább. De a kis emberke utánakiáltott.
– Mit aggattál ide? Nem viszed azonnal!
S indulatosan meredt arra a valamire, ami nem is az övé volt, és most mégis a zászlót akarta marokra fogni – hát még ezt is el akarják rabolni tőle? Az utolsót, hogy nincsen, csak egy karja? És kétségbeesetten cibálta magáról a kéretlen kölöncöt, s kívánta, bár sorvadna el – de a zászlót akkor sem engedte, félkarral cipelte azután is.
Így vonult tovább a menet. A bolondos király azonban már nem állt vissza közéjük, leült az út szélére, és hallgatta a távolodó éneket. Eszébe sem jutott, hogy jót tett-e vagy rosszat. Így, kar nélkül már olyan könnyűnek érezte magát, hogy azt hitte: a világon mindenki így van ezzel, s legokosabb, ha ezentúl jókedvű lesz.
Aztán megint elmúlt sok év. A vidám, mosolygó királyt még bolondabbnak csúfolták, mint azelőtt. Aki sírt, dühösen adta ki az útját; aki meg nevetett, az megvolt a maga jókedvével. Szegény már rogyadozott a folytonos vándorlástól, de hiába, még egy kisujjnyit se tudott ajándékozni senkinek. Mégsem az embereket okolta ezért, hanem magát. Vajon nem ő a hibás, hogy mindig csak ezt-azt osztogat magából? Egyszerre kell mindent odakínálni, akkor biztos jobban észreveszik. S elhatározta, mihelyt az első városba érkezik, kiül a piactér közepére, s addig nem mozdul onnét, amíg a többi portékával együtt ő is el nem kél. Sőt, még egy táblát is kerít a nyakába: Drágán szolgált nekem, ingyen szolgál neked. Ezen majd csak megakad az emberek szeme.
Másképp történt. Több napi járóföldre feküdt a város, de hogy eljusson oda, egy útvesztő mocsáron kellett áttörnie magát. Lába alatt orvul süppedezett a zsombék, buckáról buckára kellett ugrándoznia. Űzött vad menekül így – de még csak a vad sem ő volt, akit üldöztek, hanem egy vaddisznó. Négy lovas vadász szorította a gyűrűt a hőkölő, horkanó állat körül, alig kétszáz lépésnyire tőle. A kifulladt kan végül egy sásfüves dombra menekült fel, mellső lábait előre vetette, és merev mozdulatlansággal várta a halált. Egyszerre két lövés dörrent el. A vaddisznó fara fölemelkedett, de mindjárt húzódzkodott is előre az agyarával, a fogaival, hogy valamiképp belegörgesse magát a mocsárba; mindezt elszánt értelmességgel tette: nem akarta, hogy foglyul ejtsék, még a hulláját sem. De felcsattant a harmadik lövés is, s a disznó ottmaradt fekve a sáros domb alján. A vadászok odamentek, körülállták, és soká tanakodtak, hogy mit kezdjenek vele. Valami hibát mindegyikük talált rajta; az agyara csorba volt, s a lövések is túlságosan megroncsolták – így aztán sorsára hagyták. Dicsőségnek már úgyis csúf, haszonnak pedig kevés. S megsarkantyúzva lovaikat, elügettek a buckagátak mentén.
A bolondos király meg odaugrált az elejtett állathoz. A város messze van még, itt talán előbb segíthet, gondolta; s végigtapogatta a vaddisznót, melyben még volt egy csöpp rángatózó élet; két hátsó lábát és a fejét lőtték szét. Mindjárt odafeküdt melléje, s a maga két lábát meg a fejét odahelyezte a szétroncsoltak helyébe. Kis idő múlva éledni kezdett a vaddisznó, és megszűnt mozdulni a bolond király. A kan az ő lábain emelkedett föl, és sörtés nyakán az ő feje nézett körül, ámulva, hogy mi történt vele. S első botladozó lépésével, anélkül hogy észrevette volna, belegurította a mocsárba azt a fatörzsnyi csonkot, ami a bolondos királyból megmaradt. Nyom nélkül süllyedt el a fekete iszapban.
A vaddisznó meg elindult a város felé, ahová a bolondos király is igyekezett. Ünnepnap reggelén érkezett meg a tornyok alá. Az emberek azonnal összefutottak, hogy megcsodálják; s a csodálat hamarosan hódolattá változott. Reszketve simogatták sörtés hátát, melyen még porzott a száradó iszap; s hangjából, pillantásából valami rég várt ígéretet olvastak ki. S azt mondták: Megérkezett. Aztán királyi trónusra ültették, és megtépték ruhájukat előtte.
Aki akar, emlékezhet rá, a falu közepén trónolt a beszálló vendéglő, komoly, fehérre meszelt épület, az udvarán tágas levelesszín, ott muzsikált vasárnaponként a tűzoltózenekar. Aki látta, hallotta, sohasem felejtheti el, hogyan játszott Vak Fördős; egyik kezével verte a taktust, a másikkal a billentyűket nyomorgatta – bizony, csuda volt az! Azóta sincs, aki különbül fújná, pedig – halljátok – mindig fél kézzel fogta a csillogó szerszámot. Szép, öblös trombitája volt, rézből, s kifogyhatatlanul kacskaringóztak belőle a finom dallamok. Egyszer még a levelesszín teteje is szárnyra kapott; hogyan, hová, azt már nehéz volna kikutatni, mi se firtassuk.
De ezt már az öregek mesélik, ők jobban tudják nálam.
Éppen vasárnap volt, rettentő meleg nyár, a nádasban, a bereken túl, riccs-reccs, ropogott a nád, mintha valaki titokban gyújtósnak törögetné.
De hát begyújtani – ilyenkor? Eszement bolond lehet az.
És Szép Sulika tovább heverészett a fűben. Róla csak annyit, hogy szépnek sose volt szép, mert ragya verte szegényt, és lánynak se lány volt, hanem ember: ő volt a kanász. Vasárnap is mindig kihajtotta a disznókat, akkor kiváltképp szívesen, mert a muzsika volt a mindene – az pedig kihallatszott a rétre.
Este aztán ő is elballagott a nagyvendéglőbe. Sose a nagykapun ment be, hanem szépen megkerülte az udvart, s mint egy lompos kutya, egyszer csak ott ült a levelesszín mellett.
Mikor a táncosok elfáradtak, Vak Fördős ölébe engedte a trombitáját, és – illik, nem illik – szép szilvakék egyenruhájában odahajolt a toprongyos öreglegényhez.
– No, mit láttál, Sulika?
És az rendre elmondta ilyenkor, hogy mit látott a világban. Egyszer zöld madarat, máskor pirosat, de mindig valami érdekeset. Volt persze olyasmi is, amivel sose tudott betelni, és azt újra meg újra elmesélte, egyszer így, egyszer úgy.
Legutóbb azt súgta izgatottan:
– Nyárfára szállt a holló, fekete nyárfára!
Vak Fördős csak mosolygott rá.
– No, már megint?
– Bizony isten! – makacskodott Sulika, és szinte maga látta a hollót a nyárfán, pedig neki két látó szeme volt.
– Hát majszter uram mit csinál?
Sulika ezt is kitudta rögtön. Megkereste az iddogálók között majszter uramat, megszámolta a mellényén a pitykéket, a három sárfröccsöt a csizmáján, és jelentette az újságot:
– A pityke most is csak mind ezüst, de a három sarkantyú nem tudom, miféle.
Így történt, hogy Vak Fördős mindig mindenről értesült, Sulika úgy eltartotta szóval; és még útjában sem volt senkinek.
Hogy, hogy nem, ezen a meleg nyári estén mégis szemet szúrt valahogy. Kezdődött azzal, hogy majszter uramnak kialudt a pipája, pedig szívta is, fújta is, minden lehetőt megpróbált. Végül azt gondolta, hogy mindez a trombita miatt van. Elkezdte hát az asztalt döngetni, hogy: hamis! hamis! – de nem hitték el neki. Akkor jobb híján Sulikát célozta meg a szemével.
– Eridj! – parancsolta. – Hozzál parazsat a markodban!
És Sulika nem mert ellenkezni. Elment, kikotort a sütőkemencéből egy marokra valót, és odavitte az asztalhoz; de közben keservesen szégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Visszacsoszogott a levelesszínhez, s ott lógatta a fejét.
– Jaj, nem érdemlek én jó szót – siránkozott. – Vérfüvet szedtem majszter uramnak, de bár ne tettem volna. Mindet beletömte a pipájába, most majd megesz minket a füst.
– Ameddig én fújom, addig te ne félj – vigasztalta az öreg trombitás, és megveregette a csillogó szerszámot.
– Jaj, de más baj is van! – sóhajtozott Sulika. – Valaki gyújtósnak törögeti a nádat már tegnap reggel óta… – S hogy mutassa, hogyan: az ujjait ropogtatta ízenként, még hallgatni is rossz volt.
Ez volt az első eset, hogy Vak Fördős nem szólt semmit. Persze azért a muzsika szólt tovább, legalább éjfélig állt a tánc, csupán az öreg hallgatott úgy, mintha azt is értené, amit a kanász nem tud.
Pedig hát mi mindent tudott szegény feje!
Valahányszor lefeküdt esténként, mindig megszámolt annyi csillagot, ahány disznó volt a kondában – így soha nem veszett el egy sem. De most a számolás sem segített. Csak hányta-vetette magát egész éjszaka, és még a szokottnál is korábban ébredt, olyan nyugtalan volt. „Majd alszom egy kis ráadást – gondolta –, a nyárfák alatt jó hűvös az árnyék.” S kihajtotta a disznókat, leheveredett a fűbe, és nyomban elaludt.
Azazhogy maga sem tudta…
Egyszer csak a nádas felől egy csupa csont, cingár ember közeledett feléje, olyan magas, mint a meszelő. Színtiszta feketébe volt öltözve, a fején fekete keménykalap, a nyaka körül virító piros csokornyakkendő. Egy nádpálcát pörgetett a kezében, de olyan ügyesen, hogy még az ujja hegyén is megállt a pálca, és ott forgott. Fütyörészve odasétált Sulikához, és leült melléje.
– Megengedi uraságod? – kérdezte választékos udvariassággal.
Sulika azt álmodta, hogy nagyon megijedt.
– Kicsoda maga?
– Kukumus vagyok, szolgálatjára – mondta az idegen.
– Az kicsoda?
– Az én volnék, szolgálatjára. Nagyon örvendek, hogy ilyen jelentős személyiség került az utamba. Ugyebár a faluban kegyeskedik lakni?
Az igazat megvallva, Sulika sosem lakott a faluban, hanem mindig a faluszélen, még a cigánysoron is túl – most sem akart hát hazudni.
– Nem, nem ott lakom, kérem… – motyogta, s mindjárt elmagyarázta, hogy merre van a lakása. A lóherés mellett egy kis sárkalyiba, télen meleg, nyáron hűvös, éppen megfelelő, kaszálás után minden illat az ő orra alá száll. Hát kívánhatna különbet?
Kukumus szaporán rázta a fejét – nem, ennél ő se tudna jobbat kitalálni. S hirtelen fölállt, és megpörgette párszor a pálcáját. Sulika ámulva látta, hogy egy fényes, lampionos kocsmaudvar terem oda eléjük, s ennek az udvarnak a közepén ő táncol egyedül, a lábán ragyogó csizma – s a csizmán három sarkantyú peneg.
Ezt látta, hallotta, de mikor közelebb akart lépni, minden szétfoszlott; a fekete ruhás Kukumus is.
Ettől a pillanattól kezdve semmire sem tudott visszaemlékezni, csak a sejtelem kínozta, hogy valami nagyot hibázott. És ez így ment egész héten, így ment vasárnapig. A trombitaszó hallatára aztán újra megnyugodott. Egyszeribe úgy érezte magát, mint bármikor azelőtt, csak hevert a fűben, ábrándozott, s úgy találta, hogy a világon minden a helyén van – a disznók a réten, a felhők az égen.
De a jókedve nem tartott soká. A szép muzsikát hirtelen harsány kiáltozás csúfította el, mintha sarkaiból forgatnák ki a falut.
Sulika nem bírt a kíváncsiságával; sorba megvakargatta a disznókat, hogy bajuk ne essék, árnyékba terelte őket, ő maga meg futva megindult a vendéglő felé.
Hát, csuda ribilliót talált ott, olyat még nem látott ember!
Egy csupa csont, cingár férfi – fekete ruhás, virító nyakkendős – éppen nagyban vendégelte a falu apraját-nagyját, csak úgy dőlt a bor, mint ősszel az esőlé.
Sulika megállt és elbámult: honnét ismeri ő ezt az embert – honnét? De sehogy sem tudott rájönni. Így aztán elnevezte Kukumusnak.
És már szaladt is a levelesszínhez, hogy rendre elmeséljen mindent – de ott újra elképedt. A zenészek közül már csak a cintányéros meg a pikulás tartott ki Vak Fördős mellett, a többi mind lerakta a hangszerét, s ki tudja, hol csetlett-botlott, az udvar melyik sarkában.
De a trombita szólt, szebben, mint valaha.
Sulika haragjában a saját fülét kezdte csavargatni. „Nem hallják… nem hallják… megsüketültek!” – ilyesmiket dörmögött. Pedig példát vehetett volna Vak Fördősről, az öreg úgy ült a lócán szilvakék egyenruhájában, mintha az ítéletnap se kelthetné föl. Egyik kezével a taktust verte, a másikkal a billentyűket nyomogatta – hiszen tudjátok már.
Sulika azonnal vitte a hírt:
– Jaj, nagy baj van ám… egy fekete Kukumus zargatja a kondát, csak az ég tudja, mi lesz ebből!
– Isznak-e? – kérdezte Vak Fördős nyugalommal.
– De még hogy vedelnek!
– Esznek-e?
– Már a kórót is rágják!
– No, majd jóllaknak – bólogatott az öreg, és fújta tovább a trombitát. Ezek után Sulika sem ülhetett ölbe tett kézzel, törte a fejét, hogy mihez kezdjen. De még ki sem gondolhatta, az ugrabugra Kukumus máris megelőzte. Verte, csapkodta csontos tenyerét, még hallgatni is rossz volt.
– Ide, ide… oda, oda! – s közben terelte szanaszét az embereket. Végül az egyik oldalra csupa sovány került, a másik oldalra csupa kövér, leány meg legény vegyest – volt mit nézniük egymáson.
Csak majszter uram nem került sehová, hanem ott feszített az udvar közepén, és harsogta:
|
Ez persze tetszett Kukumusnak.
– Rajta! Rajta! – veregette majszter uram vállát. – Kigyelmed csak pöngesse, én majd suhogtatom.
És elkezdte suhogtatni a pálcáját.
Mire Sulika föleszmélt, már az egész népség táncra kerekedett, kövér a kövérrel, sovány a sovánnyal, vadul döngették a földet – míg csak az egyik kövér kacagni nem kezdett valamelyik soványon.
Akkor menten vége lett a táncnak. Ott helyben rögtön összecsaptak, csepülték, marták egymást, csak úgy porzott az udvar.
Egyedül Vak Fördős nem mozdult a helyéről, egyre gyönyörűbb dallamokat eregetett a trombitájából – pedig már se cintányérosa, se pikulása nem volt…
Sulika nagyon elszomorodott. Odaballagott hozzá, és lekuporodott a lóca mellé.
– Mi baj, Sulika? – kérdezte az öreg.
– Jaj, már magam se tudom – mondta citerázva. – Egymást eszi a kövér meg a sovány… Majszter uram meg veri a taktust.
– Nohát, ha majd elkopik az a harmadik sarkantyú, akkor megint jó lesz – dörmögte Vak Fördős, és megsimogatta a kanász fejét.
Sulika úgy érezte, mintha parázzsal dobták volna képen.
Fölnézett, s hát Kukumus állt előttük, egyenesen őrá szegezte a tekintetét. De nem volt sok köszönet benne, mindjárt kiverte a forróság.
– Hát te mit kullancskodsz itt? – mordult rá a fekete-piros ember. – Nem tartozol sehová? Eredj, még van egy kis aljabor – és vigyorogva megropogtatta az ujjait.
Sulika szó nélkül felállt, és odahasalt az első hordó alá; de közben rettentően szégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Egy kortyot lenyelt, egy kortyot kiköpött, mégse tudott segíteni magán, csak egyre inkább kóválygott a feje.
Kukumus ezalatt Vak Fördőst kerülgette óvatosan. Végül előhúzott a zsebéből egy csillogó aranytallért, és belepottyantotta a trombita szájába.
– Elég volt, mehetsz aludni, öreg – mondta.
Vak Fördős csakugyan abbahagyta a muzsikálást – de egy pillanatra csak. Azután már a tallér is őneki segített: úgy kocódott, táncolt a trombitában, mintha hárfát zengettek volna.
Kukumus mérgesen sarkon fordult, és átcsörtetett az udvaron; közben odasúgta majszter uramnak:
– Gyerünk… pöngesse… most jön még a java! – és máris ott termett az udvarkapunál, és elrikkantotta magát: – Utánam!
Erre aztán mind kitódultak az utcára.
Kukumus elöl ugrabugrált, mint egy kecske, és szüntelenül suhogtatta a pálcáját; de valahányszor suhintott, a pálca mindig rövidebb lett, egy gyújtósnyi darabka elrepült a végéről.
De hát ki vesz észre ilyen apróságot? Legföljebb Sulika; és ő éppen ettől józanodott ki. Odarohant a levelesszínhez, és megrázta Vak Fördőst.
– Csillagzik a nád – habogta –, ki akar virágozni!
– Nem baj – mondta nekipirulva az öreg. – Te csak ügyelj a kondára, az se kevés ám.
Ennyi biztatás épp elég volt Sulikának, mindjárt földerült az arca.
– Ugye, mégiscsak szükség van rám… – motyogta – mégse haszontalanul születtem a világra! – S megfogadta, hogy ha bármi történik is, nem hagyja el a kondát.
Aztán kerített egy mogyoróágat, és elindult majszter uramék után.
Furcsa menet voltak, annyi bizonyos.
Ordítva, táncolva vonultak végig a falun, az udvarokat feldúlták, a kutakat teleszórták kővel – Sulika alig tudott rendet csinálni utánuk; épp csak elkezdte valahol, már futhatott máshová. Ráadásul a három sarkantyú is egyre jobban pengett, és Kukumus feje is mindenünnen kilátszott.
Pedig a tűz még csak ezután lobbant fel.
Az se rögtön persze, hanem apránként, mintha ki lett volna számítva. Hol egy pajta mögül, hol a szérűskertek mellől kacskaringóztak elő a vöröslő füstkígyók, míg csak annyira el nem szaporodtak, hogy már lépten-nyomon odasziszegtek az arcukba.
Igazán szép mutatvány volt; s majszter uramnak is nőttön-nőtt a kedve:
|
Ezt fújta, cifrázta egész a templomtérig, pedig ott már vastagon állt a füst, a füst meg tele volt verdeső szárnyasokkal, akiket oda kergetett a vész, s most zsivalyogva röpdöstek a fejük felett, feketén a pernyétől, vörösen a zsaráttól – mert már a sötétség is olyan volt, mintha minden ablakba kitették volna a gyertyát.
Sulika mindezt jól eszébe vette, és azt gondolta: ahol ilyen rengeteg gyertya ég, ott biztos van ok a szomorúságra, és ott már nem elég a bot. Szerzett hát melléje egy mázas fazekat, szép szilvakéket, és azt kezdte ütögetni buzgón.
– Sírjatok, no! – kiáltozta. – Né, milyen száraz a fű… harmatot ihatnék!…
De senki sem hallgatott rá; se a kövérje, se a soványa, mind csak álltak megrökönyödve, és nem tudták, mihez kezdjenek.
Kukumus bezzeg tudta.
Egyetlen rikkantással szanaszét zargatta a sok málé embert, s mikor már egy se volt a téren, nagy bakugrásokkal ő is elszáguldott. Egyszer az alszegen, másszor a fölszegen látták feltűnni, mintha tízfelé szakadt volna, úgy cikázott házról házra, mert – hogy ne is mondjam – hirtelen ijedtében mindenki a maga portájára rohant.
Kukumus meg mindenhová bekiáltott:
– Fújjátok, hajgassátok… attól szelídül meg!
Amiből persze az lett, hogy valamennyien a szomszéd háza felé fújták a tüzet, s a lángok még magasabbra csaptak. Ha kikergették az első ajtón, visszajött a hátsón – vége-hossza nem volt a versengésnek.
Csupán egy ház fehérlett a fekete füstgomolyban, majszter uramé. Arra se szikra, se korom nem hullott rá, még a szélkakasa sem olvadt meg, sőt ahányszor kurjantott a gazda, a kakas vidáman visszakodácsolt neki.
Sulika ugyanakkor kétségbeesetten rohangált – hová-merre most?… Forduljon vissza? De aztán annál konokabbul rázta meg a fejét: nem, most nem lesz gyáva… nem hagyja cserben Vak Fördőst!
S elszántan odaindult, ahol legförtelmesebben lobogott a tűz.
Már vagy százan fújták ott dülledő szemekkel, nehogy kialudjék valahogy; ő meg csak botorkált közöttük, míg meg nem találta, amit keresett: egy kővel behányt kutat. Nem volt könnyű munka kitakarítani. A kövek folyton visszagörögtek, kezét-lábát véresre zúzták, s már sokszor azt hitte, hogy ott vész dolgavégezetlenül. Aztán mégis ő kerekedett felül, egy nyílás szájánál előcsillant a víz. Sietve színültig merítette a fazekát, és nagy sóhajtással nekivágott a tűztengernek.
De nem jutott messzire.
Az acsarkodó szomszédok, mihelyst észrevették, bőszülten támadtak rá: hát megbolondult ez? A vesztüket akarja?! – s durván ellökdösték a tűztől. Végül egy markos legény a fazekat is kikapta a kezéből, és nyakig belecsapta a kanász fejébe.
Az meg rögtön megtántorodott. A hűvös harmat gyöngyözve folyt végig a ruháján, még meg is pirosodott kicsit – így hagyták ott az úton.
De még volt annyi erő benne, hogy felnyissa a szemét.
S akkor valami iszonyú szépet látott – – – – – a kondát a réten, amint a harapódzó tűz elől mind kisebb szigetre szorulnak… a drága mancsik, akiknek annyiszor vakargatta a hátát, s akik most mind őfelé pislogtak reménykedve!
Sulika egyetlen percig sem várt; összeszedte minden erejét, aztán úgy, ahogy volt, fején a szilvakék koronával, elindult hazafelé, haza a zűrzavarból.
Az igaz, hogy pár lépés után lerogyott a földre – de számított az most? Még azután is azt álmodta boldog mosollyal, hogy kint heverészik a réten, s ahány csillagot megszámolt, disznó is annyi szuszogott körülötte – egy sem hiányzott közülük.
És ez igaz is volt valamiképpen. Mert alighogy lehanyatlott az árokpartra, és nem mozdult többet, hirtelen olyasmi történt, ami ellen Kukumus se tehetett semmit.
A zsivalyon, tűzropogáson keresztül egyszer csak felhallatszott a tűzoltózenekar muzsikája; előbb csak akadozva, bátortalanul, aztán egyre diadalmasabban.
Az emberek, mintha hínáros sötétségből bukkannának elő, kóvályogva bámultak egymásra. „Hallod? – motyogták. – Hallod?”
Kiderült, hogy mindenki hallja.
S amint sorban abbahagyták a hajgatást, úgy nőtt és áradt a muzsika is, a lángok lelohadtak, a füst oszladozni kezdett… és ismét úgy ragyogtak a fehér házacskák, mint tegnap meg tegnapelőtt.
És már Kukumus is hiába futkosott közöttük – mintha meg se látták volna. Mind tódultak kigyúlt arccal a kocsmaudvarra, a levelesszín elé; ott aztán hőkölve megálltak.
Vak Fördős egy szál egymaga fújta a trombitát, de olyan csodálatosan, hogy vele együtt zengett a többi hangszer is, a cintányér, a pikula, ahány csak ott hevert gazdátlanul a földön, az mind eregette magából a finom dallamokat…
Csupán Kukumus és majszter uram nem voltak kíváncsiak rá.
A fekete-piros ember egy darabig még ott ólálkodott a kocsma körül, de mikor látta, hogy senki sem hederít rá, hanem mindenki odatelepszik Vak Fördős köré, és a zenészek is visszakullognak a helyükre – csontos tenyerével befogta a fülét, és öles ugrásokkal kirohant a faluból, vissza a nádas rengetegbe. Soha többé nem merészkedett elő.
Majszter uramról azonban még ennyit sem tudunk. Csak a portája maradt itt örök figyelmeztetőül: üszkösen, rommá égve, csúf denevértanyaként; büszke szélkakasa helyén egy kormos sarkantyút zörget a szél – azt a harmadikat.
Ó, semmi! – mondta a három pici hercegnő, és zsibbadt tagjaikat nyújtóztatva kiszálltak a három pici nyári autóból.
Napverte, nyílegyenes autópályán történt ez, mely távoli, kéksötét hegyek közé vezetett.
Körbe-körül sehol valaki, mindenütt síkság és levegő. Amerre ellátott a szem, egyik síkság hevert a másik után – lusta hegyek álma, akik elbliccelték a fölkelést.
Az út mentén két lesoványodott akác támaszkodott a tüskéire, a másik oldalon egy eukaliptuszfa süppedt magába. Még mindig nem értette, hogyan került ide.
A morzsalékos föld vörösbe játszott, a kiégett fű sárga volt, a tócsák szemén zöld dioptriás lencseszemüveg. Csupán az égről nem lehetett eldönteni, hogy szakadásig mosott ing van-e rajta, vagy pucéran is kék.
A pici hercegnőknek váratlanul kicsi dolga akadt, ezért szakították félbe útjukat. Előbb azonban körbetopogták a három autót, megpaskolták a ruhájukat, szellőzködve a hajukat emelgették, ujjukat megnyalogatták és föltartották a levegőbe.
De semmi fuvallat.
Arcukon nem látszott zavar vagy meglepődés, inkább valami zománcból kirakott előérzet.
Aztán odatipegtek az eukaliptuszfához, hátralibbentették a fodorszoknyájukat, mosolyogva leguggoltak egymással szemben.
Ó, semmi! – mondták, és összeérintették az ujjbegyüket.
Akár három rózsaszínű fodorpötty!
A vitrinekben ilyenkor pattannak meg a kristálypoharak.
Utána kecses méltósággal fölemelkedtek, és elindultak vissza az autójukhoz.
Csupán három sárga dioptriás pici szemüveg maradt ott emlékül a vörös morzsalékos földön, széttöredezve, bánatosan, szára nélkül.
Ahogy közeledtek a kéksötét hegyekhez, lassan így hagyogatták el valamennyi dioptriájukat.
S mégis, egyre élesebb lett a pillantásuk!
Még egy porszem sem kerülte el a figyelmüket, ha nem a helyére fújta a szél.
Porszemet azonban egyet sem láttak a napverte úton, viszont annál több nyomot, egykori száguldások és fékezések nyomát. S ezek mintha bele is költöztek volna örökre a seszínű aszfaltba.
Most egy szokatlanul hosszú és szenvedélyes féknyom mellett álltak meg. Síkos csillogása olyan volt, mint a hártyavékonyra préselt éjszaka, ahol nem kel fel a nap, nem gyullad ki csillag.
Sokáig nézték.
Közben ruhájuk mellkivágásából csipkeszegélyes zsebkendőt vettek elő, gyengéden megnyomkodták vele az orrukat, majd megint visszacsúsztatták a fodros mellkivágásba.
Ettől szemlátomást nagyobb lett a csend.
S csak azután térdeltek le az aszfaltra, és munkához láttak.
Nem módszeresen, de nem is összevissza, inkább csak mint a puha esőcsepp: oda-odaérintgették ujjbegyüket a hosszú és szenvedélyes féknyomhoz.
Valami egészen rejtelmes érzést okozhatott ez nekik, mert még az orrcimpájuk is együtt mozgott az ujjukkal.
Ó, semmi! – mondták mosolyogva, s megint összeérintették az ujjbegyüket.
Azután beszálltak az autójukba, és felzümmögött a három pici motor.
Úgy tűntek el a távolban, mint három nyári kolibri. Mint akiknek se kedvük már, se módjuk, hogy a napverte autópályán valaha is visszaforduljanak.
Hajdanában, mikor még a dédanyáink dédanyái sem éltek, más volt a világ, mint ma. A fák egész éven át gyümölcsöt teremtek, a folyókat nem verte föl a hullám, s még a magas sziklákról is olyan nesztelenül zuhant le a víz, mint a pihe. S a kígyónak sem volt méregfoga. Az állatok békességben éltek egymás mellett, és a kis aguti is félelem nélkül játszadozott a jaguár szakállával.
Szóval minden másképpen volt, mint ma.
És még ember sem élt akkor a földön. Adeheli azonban, a napisten, nagyon szomorú volt emiatt. Leszállt tehát az égből, hogy emberrel népesítse be a földet. A kajmánból teremtett embereket, és két nemre osztotta őket: asszonyokra és férfiakra.
Az asszonyok kivétel nélkül gyönyörűek, bálványszépek voltak; de a férfiak között sok taszító, utálatos arcú akadt. S végül is ez lett az oka a szétszóródásuknak. A szép arcúak nem tudtak sokáig a csúf arcúak társaságában élni; elváltak tőlük, és nyugatra vándoroltak.
A csúf arcúak meg ott maradtak keleten, azokkal az asszonyokkal, akiket választottak maguknak.
Azóta sok-sok évszázad múlt el. Nemzedékek haltak, nemzedékek születtek – s közben még az emléke is feledésbe merült ezeknek a régi időknek. Csupán egy-két öregasszony meg egy-két varázsló tudta, hogy mindez így volt valamikor.
Később, sok évszázad múlva élt egyszer egy bátor fiatal férfi a szép arcúak törzsében. Makonaurának hívták. Hatalmas termetével, ügyességével kivált a társai közül. Gazdagon díszített bőrkötényt viselt, s egy szép gyűrű lógott az orrában. Messze környéken a legkülönb vadász volt, a varsája mindig tele volt hallal. És a kosárfonásban sem lépett senki a nyomába, az övéi voltak a legkeresettebbek.
De nemcsak ő, az édesanyja is nevezetes asszony volt: ő készítette a legtartósabb függőágyakat, és ő erjesztette, szűrte a legpompásabb tapanaitalt. Az egész törzs csodálta a művészetéért.
Így aztán boldogan, békességben éltek, anya és fia, nem csupán egymással, hanem minden falubelivel. Nem szenvedtek soha semmitől, legföljebb a melegtől meg a hidegtől néha. És gonosz állatok se zaklatták őket soha, mivelhogy nem is garázdálkodtak ilyen állatok az ő erdőségeikben.
Egy nap aztán, mikor Makonaura a varsáját akarta fölszedni, megdöbbenve látta, hogy valaki szétszaggatta, s a hal az utolsó szálig hiányzik belőle.
Emberemlékezet óta nem történt ilyesmi az ő falujukban!
Makonaura rettentő dühbe jött, és elhatározta, hogy bosszút áll.
De hogyan akadjon a tolvaj nyomára?
Végül is az állatok siettek a segítségére: egy harkály tűnt fel váratlanul. Makonaura azonnal odaállította őrnek a varsája közelébe, s megparancsolta neki, hogy bárki idegen közeledik – legyen az állat vagy ember –, nyomban kezdjen el kopácsolni a csőrével.
Aztán hazament, s elmesélte kalandját az édesanyjának. Az öregasszony figyelmesen meghallgatta a fiát, s közben egyszerre eszébe jutottak a régi mendemondák.
És ő is rettentő haragra lobbant.
De hiába. Egyelőre nem tehettek semmit, várniuk kellett.
Következő nap a harkály már kora reggel éktelen lármát csapott. Makonaura a dühödt „tok-tok” kiáltozásra ébredt föl.
Azonnal leugrott a függőágyról, és rohanni kezdett a folyópart felé – de mire odaért a varsájához, már ismét szétszaggatva találta, és egyetlen hal sem volt benne.
Jobb híján jól leszidta a harkályt, hogy miért volt olyan lusta, miért nem kiáltozott jobban, és egy varjút állított helyére őrnek. Azt remélte, az majd éberebb lesz.
S csakugyan, másnap a varjú harsogó „pong-pong” hangjára riadt föl Makonaura.
Mint a villám, fölkapta az íját, néhány mérgezett nyilat vett magához, és odasietett a varsájához.
Alighogy odaért, egy hatalmas kajmánfejet pillantott meg a varsa közelében.
Makonaura nem töprengett sokat: gyorsan célzott, lőtt – s a nyílvessző szisszenve fúródott az állat két szeme közt a koponyájába. S utána el is merült rögtön, egy borzalmas „glu-glu” kiáltással.
Makonaura meg szépen összekötözgette a szétszaggatott varsát, és megparancsolta a varjúnak, hogy tovább is őrködjék, tartsa jól nyitva a szemét.
Aztán hazament.
De még egy óra sem múlt el, hirtelen ismét felhallatszott a varjú kiáltozása.
Makonaura rohanva száguldott vissza a vízpartra – s megállt lihegve…
Azt hitte, nem jól lát.
Egy szépséges, gyönyörű lányt talált ott. S a lány zokogott.
Makonaura meghatódott a lány könnyeitől, s megkérdezte tőle:
– Miért sírsz? Mi bajod?
De a lány csak megingatta a fejét, sírva.
– Nem mondhatom meg neked.
S kérte a fiút, hogy hagyja magára.
Makonaura azonban nem mozdult.
– Csak akkor megyek el innét, ha te is velem jössz – felelte.
– Nem… én nem mehetek – mondta a lány, aki szinte gyermek volt még. – Kérlek, hagyj magamra… – És ismét zokogásban tört ki.
Makonaura erre a karjába vette, és hazavitte az édesanyja kunyhójába.
Az öregasszony szívesen fogadta a kis ismeretlent, megsimogatta az arcát.
– Hogy hívnak, gyermekem? – kérdezte tőle.
– Anuanaitunak – felelte a lány.
– És kik a rokonaid?
– Jaj, azt ne kérdezd! – mondta rémülten a kislány, és eltakarta karjával az arcát.
Makonaura és az édesanyja nem faggatták tovább, helyette megkínálták szárított hallal, hússal meg frissen szűrt tapanával. Anuanaitu megköszönte a kínálást, és mindenből evett-ivott. Utána meg elnyújtózott a földön, hogy kipihenje magát. Makonaura hiába könyörgött, hogy feküdjön az ő függőágyába, a kislány visszautasította. Sőt éjszakára is ott maradt a földön – és a következő éjszakára is.
A fiú azzal válaszolt a visszautasításra, hogy ő sem aludt tovább a fekvőhelyén; annyira bántotta, hogy a lány nem fogadta el, amit gyengédségből fölajánlott neki.
Végül is az öregasszony teremtett rendet: rávette Anuanaitut, hogy az ő függőágyát használja addig, amíg el nem készül az új, amelyet majd neki készítenek. De Anuanaitu ebbe is csak úgy egyezett bele, ha az ő ágyát, az újat, a kunyhó legszerényebb sarkában állítják majd föl.
Megígérték neki.
S miután így minden kívánsága szerint történt, úgy látszott, hogy boldog napok köszöntenek a kunyhó békés lakóira. Pedig hát Anuanaitu ezután sem lett sokkal beszédesebb, továbbra is makacsul hallgatott a családjáról, a gyerekkoráról. Csak akkor ragyogott fel az arca, ha oda-odabújhatott az öregasszonyhoz – mintha a tulajdon édesanyja lett volna.
Így telt-múlt az idő, szinte észrevétlenül. Anuanaitu közben gyönyörű lánnyá serdült. Makonaura pedig halálosan szerelmes lett belé. De ezt nem merte megmondani a lánynak, helyette öreg édesanyjának vallotta be.
Az anyja örömmel ölelte magához, majd megfogta a kezét, és odavezette Anuanaituhoz.
– Lányom – mondta neki –, a fiam szeret téged. Legyetek egymáséi. Ha ti boldogok lesztek, én is boldog leszek.
Anuanaitu csendesen sírni kezdett. És semmit sem szólt rá.
De pár nap múlva, mikor Makonaura hazatért a vadászatból, egy új függőágyat talált a sajátja mellett. S akkor egyszerre feldobogott a szíve! Most már biztosra vehette, hogy a lány meghallgatta a kérését, és hajlandó a felesége lenni.
Nem is hiányzott most már semmi a boldogságukhoz, egyedül a lány szüleinek a beleegyezése.
Aztán elmúlt egy boldog hónap, s ők folyton csak együtt voltak. Nem tudtak egymással betelni.
De jött egy nap, mikor Anuanaitu mégiscsak megkívánta, hogy viszontláthassa az édesanyját.
– Elmegyek és meglátogatom – mondta Makonaurának. – Két hét, míg odaérek, két hét, míg visszatérek. De utána már mindig csak együtt leszünk, sose válunk el többet.
Makonaura gondolkodott egy kicsit, aztán így válaszolt:
– Jól van, látogasd meg az édesanyádat, de én is elkísérlek.
A lány azonban sehogy sem akart beleegyezni. Megijedt, sírt, próbálta lebeszélni a fiút – s végül is azt mondta, hogy akkor inkább ő sem megy sehová.
– Akkor megyek én egyedül! – mondta Makonaura. – Elmegyek, és meghozom a beleegyezésüket a házasságunkhoz.
– Nem… ne tedd! – kiáltott fel ijedten Anuanaitu. – Jobb, ha itthon maradsz… Különben jaj lesz valamennyiünknek, még szegény édesanyádnak is!
De Makonaurát már nem lehetett visszatartani. Előkészített az útra egy nagy csónakot, összeválogatta az ajándékokat a rokonságnak, és élelmet is gyűjtött, kétszer két hétre valót.
Aztán elbúcsúzott az édesanyjától.
– Anyám – szólt hozzá –, tudom, hogy veszélyes útra indulok, de a varázslónk azt mondta, a szellemek jóindulatúak lesznek hozzám, s épségben, egészségben térek vissza a falunkba. Ne félj hát semmire, jó anyám!
Azzal útnak indultak Anuanaituval.
Csendes vizeken ereszkedtek lefelé, egyetlen evezőcsapás nélkül, úgy vitte őket az ár.
És két hét múlva egy falu határába értek.
– Megérkeztünk! – mondta akkor Anuanaitu, és kiszállt a csónakból. – Te maradj itt – fordult Makonaurához –, én addig elmegyek, s megkeresem édesanyámat. Ha megtaláltam, ő majd személyesen jön ide hozzád, és hoz neked két kalabassalevelet: az egyiken véres nyers húst, a másikon lepényt és frissen szűrt tapanát. Légy okos, és válassz jól: a sorsunk függ tőle.
Azzal elsietett.
Pár óra múlva csakugyan megjelent két asszony a folyóparton. Odamentek a csónaknál várakozó Makonaurához, barátságosan üdvözölték, majd az idősebbik asszony így szólt:
– Férje a lányomnak, örülünk, hogy megismerhettünk téged. Fogadd jó szívvel ezeket a frissítőket.
S a két teli kalabassalevelet odahelyezte a fiatalember elé.
Makonaura habozás nélkül a maniókalepényt és a frissen szűrt tapanát választotta.
Az asszony elmosolyodott.
– Jól van, helyesen választottál, Makonaura. A lányom sok szépet mesélt rólad meg az édesanyádról. Én szívesen beleegyezem, hogy összeházasodjatok. De bizony félek, hogy az uram nem fogad olyan örömmel a családunkba, mint én.
S mindjárt le is telepedtek a vízparton, hogy megtanácskozzák: vajon hogyan csikarják ki Anuanaitu édesapjának a beleegyezését?
Mikor kisütöttek végre valamit, a két asszony fölkerekedett, és visszament a faluba. De hamarosan sírva jöttek vissza. Kaikucsi – ez volt a lány apjának a neve – megesküdött rá, hogy véres bosszút áll Anuanaitu megszöktetőjén.
Így aztán Makonaura se tehetett mást: el kellett rejtőznie az erdőben. De megegyeztek, hogy mihelyt megnyugszik a megharagított apa, eljönnek érte, és értesítik.
S úgy is lett.
A lány édesanyja pár nap múlva fölkereste Makonaurát, s hozta a várva várt jó hírt: Kaikucsi beleegyezett, hogy lássa őt, és az ajándékokat is hajlandó elfogadni.
Erre rögtön elindultak a falu felé, s Anuanaitu, aki eléjük jött az úton, elvezette az urát az édesapjához.
De nem volt sok örömük a találkozásban.
Kaikucsi, alighogy megpillantotta őket, toprzékolni kezdett.
– Takarodjatok a szemem elől! Takarodjatok!
Mire Makonaura csöndesen így szólt:
– Hallgass meg, Kaikucsi. Tudom, hogy a lányod nem az ősi szokások szerint lett a feleségem. De éppen azért jöttem ide, hogy jóvátegyem a hibámat. Bármit megteszek, fölajánlok, amit csak kívánsz tőlem.
Kaikucsi meghökkent egy pillanatra, majd megvetően nevetni kezdett.
– Hát jó – mondta. – Csinálj akkor nekem egyetlen éjszaka egy varázszsámolyt. Az egyik oldalára jaguárfejet faragj, a másik oldalára pedig az én képmásomat.
És Makonaura munkához látott.
Éjszaka közepére készen is lett a zsámoly – csak éppen Kaikucsi képmása hiányzott róla. Ahhoz sehogy sem tudott hozzákezdeni Makonaura. Ugyanis az volt a szokása Kaikucsinak, hogy egy nagy kobaktökhéjat viselt az arcán, mint valami álarcot, két kicsi lyukkal a szeme helyén, és mindig így mutatkozott az idegenek előtt.
Azok meg csak találgathatták legföljebb, hogy milyen lehet az arca.
Makonaura a feleségét kérte meg, hogy írja le neki valahogy Kaikucsi arcvonásait.
De Anuanaitu sápadtan rázta meg a fejét.
– Ezt az egyet ne kívánd tőlem – mondta. – Apám maga is varázsló, ő mindent tud. Mindkettőnket megöl, ha megteszem.
– Jó, akkor majd segítek másképp magamon – válaszolt Makonaura. Azzal elrohant, végig a sötét falun, és belopózott Kaikucsi kunyhójába, hogy álmában lesse meg, vajon milyen is az arca.
De nem járt szerencsével.
A varázsló úgy összegömbölyödött a függőágyban, mint valami rücskös golyó, és csak a horkolása árulta el, hogy ember fekszik ott.
A fejét meg nem is látta sehol.
Már éppen indulni akart szomorúan, mikor egy szúnyog repült a füléhez, és halkan dönögve így szólt:
– Várj, majd én segítek!
S odarepült Kaikucsihoz, és beleeresztette a fullánkját.
A varázsló meg sem rezzent.
Makonaura erre ismét indulni akart, de hirtelen úgy érezte, hogy valami rovar mászik fölfelé a lábán.
Egy repülőpók volt.
– Várj, majd én segítek! – mondta most a pók. – Legyél csak türelemmel.
Azzal ő is odarepült a függőágyhoz, és vadul belemart Kaikucsi combjába. Az meg egy mozdulattal megölte, anélkül, hogy a fejét fölemelte volna.
Makonaura most már végképp kétségbeesett, nem tudta, mihez kezdjen. S akkor, az utolsó pillanatban, váratlanul hangyák másztak elő, egy egész sereg, s a vezetőjük így szólt hozzá:
– Ne félj semmit, mi majd segítünk!
S ahányan csak voltak, mind egyszerre estek neki Kaikucsinak. De ezt már a varázsló sem tudta elviselni. Dühösen felült, s a tenyerével végigsöpört a testén… Makonaura pedig meglátta az arcát!
Iszonyú volt.
Mire azonban Kaikucsi észrevehette volna, hogy meglesték, Makonaura már kiosont a kunyhóból, eliramodott, mint az árnyék, végig a sötét falun – rohant vissza a kunyhójába, hogy folytassa a munkát.
És reggelre készen lett a zsámoly.
Aztán elvitte, s megmutatta a varázslónak.
Kaikucsit majd szétvetette a méreg, mikor a zsámolyt meglátta. De kénytelen volt uralkodni magán. Nem is mondott rá semmit, csak bámulta sokáig, aztán hirtelen fölnevetett.
– De ez még mind nem elég ám! Ez csak az első próba. Ha a lányomat akarod, építs egy olyan kunyhót egyetlen éjszaka, amelyiknek tollból van a teteje, csupa színes madártollból!
S mint aki biztos benne, hogy lehetetlent kíván, még meg is veregette gúnyosan Makonaura vállát.
– Most pedig eredj! – mondta. – Most megmutathatod, mit tudsz.
Makonaura meg elment, és késő estig gyűjtögette a színes tollakat az erdőn, de még egy negyedkosárnyival sem tudott összegyűjteni.
És egyre szomorúbb lett.
S akkor egy kicsi hangot hallott a magasból, maga sem tudta, kiét.
– Te csak építsd fel a kunyhót – mondta a hang –, a többivel ne törődj!
Makonaura nem sokat gondolkozott – menten nekilátott a kunyhóépítésnek. Éjszaka közepére el is készült vele, s már épp csak a tető hiányzott – mikor egyszerre újra felhallatszott a kicsi hang:
– A többivel ne törődj! A többivel ne törődj!
S abban a szempillantásban, mint a szélsuhogás, száz meg száz kolibri röppent elő a fákról, a sötétből, és mind ott surrogtak a feje fölött, és mind lepottyantottak egy-egy tollat a kunyhójára. S ez így ment egészen addig, amíg meg nem virradt. Csak akkor látta Makonaura, hogy milyen csodát műveltek a csöpp kis madarak: mint a szivárvány, annyi színben tündöklött, ragyogott a kunyhó teteje!
S evvel már Kaikucsi is meg volt elégedve. Legalábbis úgy mutatta. Makonaura megállta a próbát, s ezzel az ősi szokások szerint is kiérdemelte magának a szépséges Anuanaitut.
Ők pedig boldogan éltek együtt megint pár hónapig.
De csak pár hónapig.
Makonaura egy nap arra kérte a feleségét, hogy látogassák meg együtt az édesanyját, mert nagyon aggódik érte. Anuanaitu boldogan egyezett bele, és már az útra is felkészült, mikor Kaikucsi váratlanul azt üzente, hogy ha elmegy, ha elkíséri az urát, soha többé ne kerüljön a szeme elé, de még a faluba se tegye be a lábát.
A két fiatal nem értette, hogy a varázsló miért dühödött meg így újra, de a békesség kedvéért engedelmeskedtek neki. Így aztán Makonaura egyedül indult útnak.
Két hetet töltött otthon az édesanyjánál. Az öregasszony sírt az örömtől, mikor meglátta feltűnni az ismerős csónakot, és rögtön hozzáfogott, hogy friss tapanát szűrjön, maniókalepényt szeljen Makonaurának. Aztán töviről hegyire mindent elmeséltetett a fiával – a próbákat, a fenyegetéseket meg ahogy sikerült túljárnia Kaikucsi eszén. Vége-hossza nem volt a beszélgetésüknek. És amikor Makonaura kifogyott a szóból, az édesanyja kezdte el a regélést-mesélést a hajdani legendákról, régi mendemondákról, s szinte észre sem vették közben, hogy közeledik az elválás napja.
Makonaura azonban megígérte Anuanaitunak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszatér hozzá, és nem akarta megszegni a szavát. Így aztán lassan készülődni kezdett.
De előbb még fölkereste a falujuk varázslóját, hogy tanácsot kérjen tőle, mielőtt útnak indul.
De bizony a varázsló nem sok jóval biztatta. Kereken azt mondta neki:
– Ne menj el, Makonaura! A szellemek nem akarják, hogy csónakra szállj! Ne menj el, Makonaura!
S ez nagyon elszomorította szegény Makonaurát. Sokáig habozott, nem tudta, mit csináljon, nem tudta, hogyan döntsön. De aztán végül is megnyugodott.
„Ha a próbákat kiálltam – gondolta –, ha Kaikucsi fenyegetéseitől sem ijedtem meg, miért ne lenne szerencsém most is?”
De azért megegyezett az édesanyjával, hogy ha mégis valami baj érné, gyors röptű madarat meneszt haza, ha pedig meghalna közben, majd a bagoly hoz hírt a haláláról.
Aztán sírva elbúcsúztak egymástól, és Makonaura útra kelt.
Keserves utazás volt ez, tele szorongó várakozással, hogy csakugyan igazat mondtak-e a szellemek.
De úgy látszott, tévedtek ezúttal: Makonaura épségben, baj nélkül megérkezett.
Boldogan ugrott ki a csónakból, és azonnal elindult a falu felé – míg csak félúton össze nem találkozott Anuanaituval és az édesanyjával. S akkor egyszerre lelohadt a kedve. A két asszony sírva rimánkodott neki, hogy forduljon vissza, ha jót akar, mert Kaikucsi úgy tombol, dühöng otthon, hogy senkit nem tűr meg a közelében.
– Valami rossz hírt kapott – mondták –, de senki sem tudja, mit, senki sem tudja, kitől.
– Fordulj vissza – könyörgött Anuanaitu –, az én kedvemért tedd meg…
De Makonaura nem hallgatott rá.
– Én nem vagyok ellensége az apádnak – mondta. – És azt akarom, hogy ő se legyen az én ellenségem. Engedjetek! – kiáltotta, s azzal otthagyta a két síró asszonyt, és egyenesen Kaikucsi kunyhójához sietett.
De még annyi ideje sem maradt, hogy köszöntse a varázslót, máris megtörtént a szörnyűség, amit a szellemek jósoltak, s amitől Anuanaitu rettegett.
Kaikucsi már kint a küszöbön várta Makonaurát, s ahogy közeledett feléje, hirtelen fölkapta az íját, és nyilat eresztett a két szeme közé. Hajszálra ugyanúgy végzett vele, ahogy az végzett a kajmánnal annak idején, mikor a varsáját dézsmálta.
S ezzel örökre vége lett a boldogságnak, amit a két fiatal éppen csak megízlelt.
De a szerencsétlenség olyan, hogy az egyik kölykezi a másikat.
És most is úgy lett.
Makonaura édesanyja alig hunyta le a szemét, amióta a fia elment tőle. Ha ébren volt, szüntelen rossz sejtelmek kínozták; ha meg aludt, az álmai nem hagyták nyugton. Így aztán nem is lepődött meg, mikor az egyik reggel egy kicsi zöld tollú madár röppent a kunyhója elé, s szomorú „buuutu-buuutu” énekével órákig ott szálldosott. Az öregasszony azonnal tudta, hogy a fiát fenyegeti veszély – s csakugyan, mire beesteledett, a bagoly is megérkezett az ő még szomorúbb „pooo-pooo” kiáltozásával.
Erre aztán rögtön útra kelt.
Vízre húzta a könnyű kéregcsónakot, s elindult, hogy a fia holttestét megkeresse. A bagoly meg hűségesen vele maradt, ott repült előtte, és mutatta az utat.
Egy eldugott kis barlangban találták meg Makonaurát, ahová Anuanaitu rejtette el. Az öregasszony vállára vette, s ahogy öreg erejéből tellett, elvitte a folyópartra, befektette a csónakba, és hazavitte a falujukba.
Mikor megérkeztek, a falu férfijai gyönyörű vesszőkoporsót fontak, és színes tollakkal tűzdelték tele. Az asszonyok meg nekiláttak, hogy frissen szűrt tapanát készítsenek a temetésre. Végül, mikor mindennel készen voltak, összegyűlt a törzs apraja-nagyja, hogy meghallgassák, az öregasszony hogyan búcsúztatja el egyetlen, drága fiát.
Bizony, rég hallottak annyi panaszos jajszót, mint akkor…
Makonaura minden hőstettét, erényét elsorolta az édesanyja, magasztalta a jóságát, a kedvességét, elmesélte a házassága történetét, ami olyan szomorúan végződött, aztán fölemelte a tapanával telt csészét, és zokogva így kiáltott:
– Jaj, ki volt az, aki az én drága fiam életét kioltotta? Jaj, ki küldte őt az Árnyékok Völgyébe? Jaj, látjátok, testvéreim, én csak egy szegény öregasszony vagyok… az én karom már gyenge… Jaj, ki bosszulja meg közületek az én drága fiam halálát?…
Erre egyszerre mélységes csend támadt, mindenki olyan lett, mint a szobor.
Kis idő múlva azonban két férfi kilépett a tömegből, kivették az öregasszony kezéből a csészét, és az utolsó cseppig kiitták. Aztán közrefogták a koporsót, és rázendítettek a szörnyű kanaimura, a vad bosszúénekükre. Táncoltak és énekeltek, s közben azt kiáltozták: „Megbosszulunk, Makonaura, megbosszulunk, ne félj!” S mire befejezték a táncot, az egyik férfiba egy óriáskígyó szelleme költözött, a másikba pedig egy jaguáré.
Minderről azonban mit sem tudott Kaikucsi, hiába volt varázsló. Különben is el volt foglalva nagyon, ugyanis épp azokban a napokban kezdtek készülődni a tapanaital ünnepére, amelyet minden évben megültek. Még a környező falvakból is vártak vendégeket – s ahány kunyhó volt, ahány család, mindenütt a zsinór csomóin számolták, hogy még hány nap van az ünnepig, s esténként szétoldottak egy csomót.
Csak Anuanaitu és az édesanyja nem vettek részt az előkészületekben, ki se mozdultak otthonról – mindegyre csak Makonaurát siratták.
A vigalom napja azonban nélkülük is elkövetkezett.
Majdnem százan gyűltek össze. S mikor már mind együtt voltak, a varázsló megadta a jelet, és mint a nyáj, beözönlöttek abba a tágas kunyhóba, ahol a tapanával teli edényeket őrizték. S rögtön nekiláttak az evésnek-ivásnak. Ittak és ettek, ittak és ettek, mintha egy hétig se akarnák abbahagyni. S akkor egyszerre belépett a két férfi – két soha nem látott idegen.
Az egyik jaguárbőrbe volt öltözve, és egy hatalmas buzogányt forgatott a kezében. A másiknak meg olyan csíkos, sötétre volt festve a ruhája, mint az óriáskígyó bőre.
Nem szólt a két idegen egyetlen szót sem, csak körülnéztek, megálltak – s abban a szempillantásban Kaikucsi és az emberei holtan buktak le a földre; köztük Anuanaitu édesanyja is, akit a varázsló beparancsolt a kunyhóba, hogy vigadjon együtt a vendégekkel.
Időbe telt, míg az élve maradottak felocsúdtak az első rémületből. A férfiak az íjukhoz kaptak rögtön, s egyszerre, mint az erdő, annyi nyílvessző meredt a két idegenre. Azok meg feltartották a karjukat, s az egyikük így kiáltott fel:
– Várjatok, barátaim! Kezetekben az életünk, de engedjétek, hogy szóljunk előbb hozzátok.
S azzal elmesélte az egybegyűlteknek a szerencsétlen Makonaura történetét, a fiú édesanyjának a szörnyű fájdalmát, amelyet soha többé nem enyhíthet senki.
És így fejezte be:
– Ítéljetek hát magatok, hogy igazságos volt-e Kaikucsi, és nem adott-e okot az anya bosszújára?
Mikor idáig ért a beszédben, már egyetlen nyílvessző sem szegeződött rájuk, mindenki földre eresztette az íját. Egy vén harcos pedig odalépett hozzájuk.
– Jól beszéltél, fiatal testvérem – mondta. – Barátunknak fogadunk benneteket! – S megölelte a két idegent.
De azért a további vigadozáshoz mégsem volt már kedvük. Mindenki szétszéledt, hazament a falujába, s még akik ott helyben laktak, azok is legszívesebben befogták volna a fülüket, mert tudták: nincs vége még a szörnyűségeknek, a bosszú bosszút szül, s nincs ember, aki ezt megakadályozhatná.
Késő éjszaka volt már, mikor Anuanaitu előjött a kunyhójából, s megkereste a halottak között az édesanyját. Keserves zokogással kuporodott melléje. Aztán hirtelen felugrott, s kibomlott hajjal, lázasan égő szemmel ő is rázendített az iszonyú kanaimura, a bosszú énekére. És addig táncolt meg énekelt, míg csak le nem rogyott a földre. De akkor már elérte, amit akart: egy csörgőkígyó szelleme költözött belé.
És még éjszaka útnak indult Makonaura falujába.
Ott éppen javában folyt a mulatság, és a két győztes harcost ünnepelték, akik megbosszulták Makonaura halálát. Az egész falu részt vett az ünnepségen, csak Makonaura édesanyja nem. Amikor Anuanaitu belépett a kunyhóba, a függőágyában feküdt az öregasszony, és éppen őt szólítgatta álmában:
– Anuanaitu… Anuanaitu…
Az meg ijedten hátrálni kezdett, úgy meglepődött hirtelen. De akkor már az öregasszony is fölébredt, és kinyújtotta feléje a kezét.
– Gyermekem… mit akarsz itt? Nincs fiam… nincs többé! Árva lettem én is… árva lettél te is… Jaj, drága Makonaurám! Te már boldog lehetsz… megbosszultam a halálodat!
Anuanaitu meg éppen ezekre a szavakra rázkódott össze. Mikor belépett a kunyhóba, minden elveszett boldogsága egyszerre eszébe jutott, s már-már úgy érezte, hogy nem lesz ereje megtenni, amiért idejött, s amire a kegyetlen, ősi törvények kötelezték, de most mégis megkeményítette magát, amennyire tudta.
Odalépett az öregasszonyhoz, és remegő, kétségbeesett hangon szólt:
– Hallgass meg, hogy megértsél engem is. A kajmán, akit a fiad megölt a varsájánál, az én édesbátyám volt, mert neki is, mint az apámnak, kajmánfeje volt. Én megbocsátottam ezért Makonaurának, de apám bosszút állt rajta. A te rokonaid pedig az én családomon álltak bosszút. Bizony, jaj nekünk, hogy ilyen bosszúba keveredtünk! És éppen Makonaura miatt, akit a világon a legjobban szerettem… De lásd be, hogy én sem tehetek másképp. És bocsáss meg nekem: nem én teszem, amit teszek, hanem a csörgőkígyó, aki belém költözött.
Azzal odahajolt az öregasszony fölé, s az a következő pillanatban örökre elaludt.
Anuanaitu meg egy iszonyatos kiáltással elrohant, neki az éjszakának, neki az erdőségnek. De kiáltásától az egész természet megváltozott egyszerre, a szelek üvöltve visszhangozták a hangját, a fák gyökerestül dőltek ki, amerre elhaladt, a felhők eltakarták a napisten, Adeheli arcát, és borzalmas csattanásokkal villámokat szórtak az elátkozott földre. Az eső szűnös-szüntelen esett, a folyók kiáradtak, s tajtékos, habos vizük összekeveredett a források tiszta vizével. Az állatok, akik eddig békében éltek egymás mellett, most egyszerre öldökölni kezdték egymást – és a kis aguti sem játszadozott többet a jaguár szakállával.
Anuanaitu pedig csak rohant, rohant tovább, keresztül a végtelen erdőségeken, amíg csak el nem érkezett egy hatalmas sziklához, ahonnét vízesés zuhant alá. Ott aztán kitárta a karját, és levetette magát a mélységbe. Azóta is egy iszonyatos örvény van ott a vízben – még aki messziről nézi, az is beleszédül.
Mégis mindenki úgy tudja, úgy meséli, hogy Makonaura és Anuanaitu ennek az örvénynek az alján laknak egy csodálatos, mesebeli kunyhóban, amelyikben nincs is más, csak két függőágy egymás mellett. És hogy a kunyhó teteje sem olyan, mint másutt, hanem csupa színes toll, mintha száz meg száz kolibri hullajtotta volna rá a tollát.
Nyár volt, éjszaka, még az égnek is nyújtózkodni támadt kedve. Ahogy elnyújtózott, egyre-másra feslettek föl takaróján a fekete öltések, s az öltések helyén elővillant az ég aranybőre.
Egy ilyen aranyló lyukon pillantott ki Katseré, a csillagleány.
Lenézett a földre kíváncsian.
Sziklákat látott és folyókat, erdőket és kunyhókat. S a kunyhók között, a tisztáson egy fiatal, alvó legényt a fűben.
Katseré megsajnálta a magányos legényt, s elhatározta, hogy feleségül megy hozzá.
Hirtelen átbucskázott az aranyló lyukon, békává változott, s csendesen ráereszkedett az alvóra.
A legény meg fölriadt ijedten, és lesöpörte melléről a békát.
De épp ennek örült Katseré: ahogy a fűbe huppant, azon nyomban gyönyörű leány lett belőle megint.
És feleségül ment a magányos legényhez.
Egy reggel egészen kicsire összezsugorodott Katseré, és kérte az urát, hogy zárja el őt a kunyhóban, a tetőről lecsüngő tökedénybe. Azért kérte ezt, hogy még boldogabbnak érezhesse magát: hogy ő olyan kicsike, az ura pedig olyan hatalmas. A férfi teljesítette a kérést, fagyapottal kibélelte a tökedényt, s a közepére odafektette Katserét.
S napközben is többször az edény fölé hajolt, hogy rámosolyogjon az asszonyára.
Egyszer vadászatra indult a férfi, s szigorúan meghagyta a családjának, hogy senki se nyúljon a tökedényhez!
A kis húga azonban nem bírt a kíváncsiságával, fölállt egy lócára – s fölfedezte a pöttömnyi csillagasszonyt.
Amikor a férfi hazatért, azonnal észrevette, hogy valaki hozzányúlt az edény fedőjéhez.
– Ki nem fogadott szót nekem? – kérdezte haragosan.
Egyedül a kis húga pityeredett el.
Sokáig töprengett a férfi, hogy mivel büntesse meg a szófogadatlan gyereket. Végül úgy döntött, hogy a következő éjszaka – amikor a csillagok is látják – a tűzhely mellé állítja a kislányt, és egy vesszőnyalábbal addig csapkodja az árnyékát, míg olyan kicsi nem lesz, mint a tökedény!
Úgy is lett. Mire elhamvadt a tűz, a kislány árnyéka pöttömnyire zsugorodott. S abban a pillanatban Katseré is előbucskázott vidáman a tökedényből – és a férfi haragja is elpárolgott rögtön.
Boldog évek következtek ezután.
Katseré szerette az urát, az ura szerette őt. De a falubeliek is elégedettek lehettek, hogy a csillagasszony náluk telepedett meg. Katseré megtanította az indiánokat az aratásra, a kukorica őrlésére. Megismertette velük a bakaba-pálmafát, a maniókagyökeret, a mogyorót – s még sok olyan fát és növényt, amelynek a gyümölcsét addig nem ismerték. Mert nemcsak szép és vidám és hűséges volt Katseré, de minden olyan titkot is tudott, amelyet az emberek elfelejtettek, a csillagok pedig megőriztek.
Így éltek sokáig boldogságban, békességben – mikor egy nap Katseré ura meghalt. Nem indult el többé vadat űzni, zsákmánnyal hazatérni – egy este őt vitték haza az erdőből, és letették a kunyhója előtt. Ott halt meg Katseré karjában.
A csillagasszony megtehette volna, hogy ő is búcsút mond a földnek, de nem tudott elszakadni a kunyhótól, ahol annyi boldog napot töltött. Ott maradt a faluban, és tovább tanította, segítette az indiánokat.
De azok már nem voltak annyira hálásak, mint azelőtt. Arattak, kukoricát őröltek, jóllaktak mogyoróval, maniókagyökérrel – s azt hitték, hogy Katseré már semmi olyasmit nem mondhat nekik, amit ne tudnának ők is.
S ezt meg is mondták a szemébe.
S akkor Katseré nagyon szomorú lett. Nem tudta, mitévő legyen. Egy nap aztán maga mellé vett három indiánt, elment velük az erdőbe, szedetett velük egy ismeretlen gyümölcsöt, és otthon italt főzetett belőle.
Aztán meghívta vendégségbe az egész falut, s megkínálta őket az itallal.
Az indiánok – akik soha azelőtt nem ittak ilyen különös folyadékot – alig hajtottak föl egy-két tökkupával, mind úgy érezték, hogy egyszerre költözött beléjük vidámság és szomorúság, egyszerre sírtak meg nevettek.
Mind lerészegedtek. S könyörögni kezdtek Katserének, hogy bocsásson meg nekik, maradjon továbbra is köztük.
De Katseré hajthatatlan volt; még akkor éjszaka visszaröppent az égi takaró mögé, s átsuhant a fekete öltéslyukon, amelyiken valamikor kipillantott.
De azóta sem nézett vissza újra a földre.
Így bosszulta meg Katseré az indiánok hálátlanságát: valahányszor kortyolnak az italából, mindig kénytelenek őrá gondolni és sírni, hogy a szép, vidám és hűséges csillagleány nincs többé közöttük.