Megbocsátás

Örökös félhomályban élt. Mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodott volna.

(Akutagava)

A vonat már rég kifutott az állomásról, a hosszan kígyózó füstcsík ottfelejtette magát a levegőben. Az lett volna valamilyen győzelem, ha ez a füstcsík nem foszlik szét, továbbra is ott marad a városszél fölött, ott érik az évszakok, túléli a képviselő-választást, a fővárosból érkező „filléres” vonatokat, a búcsúkat és Porszki úr temetését. Ha belesimul az égbolt visszatérő mindennapjaiba. Volt is remény erre, mert még este nyolckor sem foszlott szét, feltűnés nélkül a helyén maradt, mintha puszta felhőalakzat volna, mely olyan döntésre jutott, hogy nem kíván meghalni.

Családja nem tudott semmit erről a várakozásáról.

Mikor öt óra után visszament a törvényszékre (bírósági írnokként dolgozott az irattárban), és kinézett az ablakon, a múzeum és a zsinagóga épülete fölött – ezek egy irányba estek a vasútállomással – még mindig ott látta a füstcsíkot. Mintha csakugyan belealudta volna magát egy állapotba, amelyre szert tett.

Ezek a hivatalos idő utáni piszmogások az irattárban hozzátartoztak az étrendjéhez. Uzsonnáját családi körben költötte el, mint legtöbben, akik hivatalzárás után nem a Hamistanúban kötöttek ki. Uzsonna után elszívott három cigarettát, s három gyermeke közül a legkisebbel elbeszélgetett egy kicsit. Ágotának hívták (mint egy szépen ívelő vonal, mely hirtelen gödörbe bicsaklik: mindig ilyennek látta ezt a nevet, noha teljesen indokolatlanul) – s szerette, ha odaült a térdére, hintázott rajta. A kacagástól nemegyszer így pisilt be.

Anita, a felesége, a verandasarokban dolgozott elmerülten. Faszénparázson forrósított fémvégű pálcákkal az Állatok búcsúja című képet égette bele leheletfinoman egy rajzlap nagyságú, puhafa táblába. Ehhez a különös technikához már kislánykorában vonzódott, de akkoriban még csak úgy, hogy az elfújt gyufaszálakat gyorsan kicsente a hamutartóból, s ami éppen a kezébe került, papírlap vagy szalvéta, sietve azokba nyomkodta bele a gyufaszál fel-felparázsló végét. Ha szerencséje volt, néha még egy nemlétező arc hevenyészett profilját is sikerült kipontoznia. Arcán szépen ívelő sebhelynyom őrizte a pofon emlékét, melyet az édesapjától kapott ezért a szenvedélyért. A zöld köves gyűrű foglalata felhasította a bőrét. Tavasz óta dolgozott a képen, és az ősz hangulatát szerette volna megörökíteni. Madarak búcsúztak rajta a föld négylábú állataitól, a szarvastól, a vadmacskától, a borztól, a báránytól. Útra készülődtek a flamingók, a verebek, a szarkák és az ökörszemek. Patak választotta el őket egymástól, de az egykori híd, mely a két partot összekötötte, már csak üszkös romjaiban volt látható. Szálkásan meredezett. Fekete nap világított fölöttük, noha középütt kettérepedt.

Anita másképp volt radikális lélek, mint Ágota.

A kislány szorgalmasan hintázott a térdén, és megkérdezte:

– Apu, miről lehet megismerni a piros gilisztát? – s nem volt hét, hogy valami efféle el ne hangzott volna.

A család fogadott nagynénije a kertben szemelte a ribizlit fésűvel egy nagy porcelántálba.

Somogyból, egy kis faluból hozták magukkal a városba, mikor a nagy bélistázások idején oda húzódtak vissza. Ez a nagynéni szeretett arról mesélni, hogy éjszakánként milyen utazásokat tesz a szomszéd megyében, s közben kikkel találkozott, kikkel kötött ismeretséget. Utazásai során – egy bizonyos völgységi járásban – ráakadt arra a Hangos-pusztára, ahonnét a nagy kolerajárvány idején a családjuk Somogyba költözött. Százhetven katasztrális hold kiterjedésű lankás földterület volt ez, szántókkal, rétekkel, északnyugati sarkában egy lápos tocsogóval, ahol a kacsák, ludak félvadon szaporodhattak, s ahová a szabadon bóklászó baromfiak is csapatostól eljártak inni. Akadt egy kisebb bükkös is a disznóknak, ahol kedvükre túrhattak szarvasgomba után. A rét tele volt zsálya- és harangvirágfélékkel, virágzó gyomokkal, a marhák nem nélkülözték a nektárt, a proteint és a szénhidrátot. A hajnali ködben, mesélte a nagynéni, a lovak a láp szélén nyerítettek. S az egész birtokot meredek dombok vették körül, sűrű akácerdőkkel, áprilisban vastagon ült rajtuk a virághó. Mint a láthatatlan csuszamlás, úgy ereszkedett le az illatuk, és a füvek fölé szorította a rajzó bogarakat. Visszatérő tervezgetés volt a családban, hogy egyszer együtt meglátogatják ezt a pusztát.

Anita nővére a városi kórház mosodájában dolgozott tíz éve, mióta a vőlegénye meghalt, s azóta ő is ott lakott náluk a téliesített manzárdszobában. Mária összehasonlíthatatlanul szebb volt, mint a húga, önmagáért valóan szép, virágszép vagy kristályszép, tulajdonképpen mindegyiket el lehetett mondani róla – hazajött, elment, megint leült közéjük, elvitt és visszahozott magával valamilyen állandó sugárzást, mely azonnal kihűlt, mihelyt megpróbált valaki fölmelegedni tőle. Kora nyártól nyár végéig mindennap egy órát meztelenül napozott a nagy mogyoróbokrok mögött, kereszt formán széttárt karokkal feküdt a pázsiton, combját szorosan összezárta, mint egy gyengéden földre helyezett szobor, gyolcsból kivágott plasztikus alakzat. Akár azok a sulykolás után fűre kiteregetett ruhák, melyeket szinte élethűen tesz domborzatossá a fűcsomók egyenetlensége. Igazában csak karácsony estéjén volt beszédes, akkor alig lehetett bírni vele, egyik nevetésből esett a másikba. Szinte bugyborékolt az ártatlanságtól.

A bírósági írnok édesapja is velük lakott a házban, nemrég töltötte be a kilencvenkettedik életévét, a szobájából csak ritkán mozdult ki, egész nap a rádió mellett ült, és a még mindig friss német, francia, olasz nyelvtudását hasznosítva, figyelemmel kísérte az európai vízállásjelentéseket. Pontos kimutatást készített róluk, és grafikonos rajzokat az évszakos egyezésekről és különbségekről. Azt szokta mondogatni, hogy az egész földrész nedvesen és összefüggően lélegzik.

Uzsonna után az írnok egy rövid órára, másfél órára többnyire visszament az irattárba, és változó kedve szerint leemelt a polcról egy-egy hajdani évszámmal jelzett irattároló dobozt. Közel negyven év peres iratai között válogathatott (a még régebbieket az alagsorban tárolták). Azon a napon különösen belemélyedt az olvasásba, egy tengeri kígyó birtokper részleteibe, a dombok közé ékelt Pándzsó nevű városnegyed ma már teljesen valószínűtlen birtokperébe: hogy a szénégetők szolgalmi útja – megrövidítendő a sötét-völgyi erdőbe vezető közutat – valóban szolgalmi útnak minősíthető-e.

Este nyolc óra felé vette észre az irattár ablakából, hogy a vonatfüst csíkja változatlanul ott vesztegel a városszél fölött.

Mielőtt hazament volna, beugrott egy percre a belvárosi templomba, és farkasszemet nézett az alagútmély homállyal, a macskaszem örökméccsel. Különös gondolata támadt, amibe majdnem gyűlölet vegyült. Kinek a részvétére számíthat, ami egyszer és mindenkorra észrevétlenül pusztult el, anélkül hogy valaha is kitűzték volna a perét tárgyalásra?

A képnek be volt hajtva a sarka. Régiesen és pontosan úgy, ahogy a névjegyekét szokták, mikor a keresett személyt nem találják otthon.

Biztos a nagyobbik fiú kotort megint a fiókban. Most lépett abba a korba, mikor a fiúk folyton keresnek valami tárgyat, de hogy mit, az vagy titok, vagy szavakkal nem lehet körülírni.

Éppen kapóra jött, hogy indulatosan kikiáltson a kertbe: „Mit keringőzöl ott? Nincs jobb dolgod?” Gergely elszánt szórakozottsággal egy labda formájú kavicsot rugdosott a fűben, miközben a kavics csökönyösen a napsütött mogyoróbokrok tövéhez gurult vissza. Gergely minden alkalommal úgy bukkant elő a lombok alól, mint egy elvarázsolt centerhalf, akinek a számára nincs elveszett labda.

A kép a biedermeier asztalka dugig tömött fiókjából eshetett ki, mikor sietve becsukták; s ahogy leperdült, élére állva ékelődött be a merev szőnyegrojtok közé. A precíz véletlennek ez a kis mutatványa – a bírósági írnok szemében – még bosszantóbban avatta bűnjellé a képet és az illetéktelen kotorászást a fiókban.

Bizonytalan fotográfia volt, és eléggé megviselt. Felső harmadát zöldeskék elszíneződés tette ódonná, ingadozva a penészmaródás és a márványos hártyamáz között, amilyenné a hajdan kiömlött folyadékok szervülnek hozzá bármihez, ha sikerült megúszniuk a rögeszmés törölgetést. Valamilyen fűszerrel kevert tea vagy méhsör vagy lemonáta? Vagy egy szelet napon meglágyult veronai salám préselődött hozzá? Tapintásra mégsem lehetett érezni semmi rétegeset a kép felszínén, sokkal inkább úgy tűnt, hogy magában az előhívóban játszódhatott le a folyamat, ami már eleve predesztinálta, hogy a kép milyen lesz és mit őriz meg az időnek. A képbe befogott épületsarok feltehetően a törvényszék déli sarka. A masina kisebb társaságot örökít meg, kik az öltözetükből ítélve éppen kirándulni indulnak. Egy terebélyes ülepű nő háttal áll a lencsének, szoknyája az akkori divat szerint hosszabb az egyik oldalon, mint a másikon, és alul gondosan tépett vonalú, mintha az olló álmodozva elkalandozott volna. Nagy karimájú szalmakalapjáról két széles matrózszalag csüng le a derekáig. Tőle balra egy szimpla kemény galléros, középkorú férfi szivart tart a szája elé, mellette egy hasonló korú, szűk bricseszes úr éppen a terebélyes nőnek mutatja, hogy a turistabotján milyen hosszú a szög. Jobbra az írnok édesapja; meglett ötvenes a képen, négygombos zakó van rajta, csőnadrág, mulatságosan nagy bakancs: mint egy illúziótlan, hivatalos kiszállásra induló vízügyi szakértő. Az írnok testvérnénje – kicsit hátrébb – még nem sejti, hogy hamarosan belefullad a Csörge-tóba: elragadó bájjal rágcsálja a copfját, s bújik hozzá az álmatag arckifejezésű, romantikusan hosszú hajú édesanyjához. Az asszony keze (feltűnő részrehajlással?) mintha tudomást sem venne a bújós kislányról, tenyerét egy öt év körüli kisfiú ingvágásába csúsztatja, mintha ez a cinkos testi érintés mindennél fontosabb volna a számára. A kisfiú lábán lecsúszott zokni. Szandálos fél lábát – a nyüzsgő vasútállomásokon ácsorgó hajnalvárók hontalan mozdulatával – az épületsaroknak támasztja, s valamilyen fölismerhetetlen tárgyat farigcsál egy játéktőrrel. Ő az írnok.

Sokáig nézte a képet, a hátulját is, de nem volt rajta írás. Kis tűnődés után elindult a kisszoba felé, és benyitott az édesapjához. A rádió éppen recsegve sorolta a dallamos észak-olaszországi helységneveket, vízállásértékeket. Az öregúr kelletlenül nézett föl, nem szerette, ha ilyenkor zavarják. Az írnok odatartotta eléje a képet.

– Nem emlékszik, apa… ugye, harangoztak akkor?

Az öregúr épp csak odapillantott a fotóra, s mindjárt el is tolta magától.

– Mikre van neked időd… Csak árvízkor, fiam. De már ez a szép szokás is kipusztult.

Az egykori társaság fölött üres az égbolt. Lehet, hogy a piactér galambjai pontosan akkor repültek ki a látótérből, vagy éppen akkor készültek belerepülni – így véglegesnek maradt ez a rés.

Az írnok most döbbent rá, hogy milyen észrevétlenül következett be a jóvátehetetlen mulasztás: apjával egész életében nem sikerült két őszinte szót váltania. S egy pillanatra a recsegő rádiózajban megpróbálta elképzelni apja tudatát, abban az utolsó időrésben, mikor az még tudatnak nevezhető. Lassan és engesztelhetetlenül emelkedő vizet látott maga előtt.

A Porszki-aktának hetek óta nyoma veszett. Vajon nem jó polcra helyezte vissza? De hová? Végignézte évszám szerint a dobozokat, de nem talált se hiányt, se rossz időrendet.

Ez a per felmentéssel végződött – bár az írnoknak is megvolt a maga története hozzá.

Porszki Ábel őszies titkai. Porszki Ábel kényszernyugdíjas telekkönyvvezető, előreláthatólag sokáig húzza, majd rapid tüdőrák viszi el. Nyolcvannyolc évet él, jellegzetes figurája a dél-dunántúli kisvárosnak, aki haláláig kijár az utcára, egyedül, segítség nélkül. Nyolcvanhárom éves korától két bottal csoszog végig a Németh utcán a Martinkó-féle villáig, ahol Böröcz polgármestert agyonlőtték. Porszki lőtte agyon; sosem lehetett rábizonyítani, csak tudták. A villa előtt leül a padra, a szűrt félárnyékba. A vadgesztenyefákról potyognak a gesztenyék – egymástól elhatárolt kattanások, koppanások. Porszki arca még mindig pirospozsgás, hosszú ősz haja festői. Régi helyrajzi számok, parcellaszámok jutnak az eszébe. Egy erősen háromszögűre formázó női szeméremszőrzet. Végbelében a délutáni székelések előizgalmai. Nézi a gyér forgalmat az utcán. Az emberek tudatlanok, mindig sokkal több, amit nem tudnak, mint amit tudnak. És valamiképpen minden idill. Azzá lesz. És mindenki eléri a másikat. Csupán annyi a különbség, hogy egymástól elhatároltak a kattanások, koppanások…

Az írnok mindig émelygést kapott ettől a történettől. És sosem tudta megállni, hogy ki ne köpjön utána. Porszki! Hát, nem… nem…

Anita az utolsó flamingót égette a puhafa táblába, mikor az írnok éjfél felé hazaérkezett a Polgári Egyletből, oda járt el hetenként kétszer biliárdozni, tarokkozni. Telihold volt, potyogott gyümölcsök illata töltötte be a kertet s két felelgető tücsök. Semmi lélektani valószínűsége nem volt az egybeesésnek, de a két tücsök tényleg akkor kezdett rá, mikor az írnok maga is leült a nádfonatú székbe a verandán, szembe az ovális ketrecben izzó faszénparázzsal, melyből kopasz flamingószárnyakként álltak ki a nyeles égetőpálcák. Minden hallgatásnak át kell esnie először a röfögés komédiáján, mielőtt megszólalna. Várta, hogy létrejöjjön a saját hangja.

– Képzeld, valami ócska tolvaj járt az egyletben! Feltörte az irodát, és elvitte a kis vasládából a tagdíjakat. De ez még nem volt elég, három vadonatúj tarokkpaklit is és a könyvtárszobából tíz kötet lexikont, a Kamea-Kitaibeltől az Udvarhely-Zygotáig. Műveletlen. Szerintem valami sánta hokedli alá vitte el lábnak.

Hallhatták, hogy a kerítés mellett vakondok dolgozik, a porhanyós földdarabkák permetezve görögtek a nagy lapulevelekre. A kerítést borostyán futotta be, s ahogy félkörívesen követte az utca vonalát, minden levele pikkelyként rajzolódott ki a holdezüsttől, s ettől még enyhe domborulatot is sejtetett, aminek persze teljesen híján volt. Mégis úgy hatott, mint egy embriófekvésbe görbedt sárkánygyík hátulsó fele, melyen az erős hajlástól tarajosodnak föl a pikkelyek.

– Te gyufaszál-királynő! – mondta váratlanul a feleségének, s elpirult, mert eredetileg semmi ilyesmit nem akart mondani, legkevésbé ilyen népmesei érzelmességgel. A félhomályban, melyről az írnoknak tudomása volt, még a szavak is egymásra másztak, mint a hernyók! Se nem, se fajta szerint nem tudták megkülönböztetni egymást – kilátások a beszéd előszobájában. – Nem félsz, hogy mire elkészülsz…

– Nem gondolok rá. Még a szarvas mozdulatát nem látom pontosan, azt, ahogy visszafordul az üszkös híd felé. Meg az is gond, hogy üszökkel hogyan érzékeltessek üszköt. Hiszen én is égetek. Ez nagy gond. Ma a kis Andris visszanézett a kerti kapuból… Lehet, hogy ez segít majd. A mozdulatot megtalálni.

– Befejezed, és valami más is befejeződik. Ki tudja?

– Ilyen ereje volna? Azt hiszem, túlbecsülöd. Egyszerűen szeretném kifejezni magamat.

– Kifejezni vagy befejezni?

– Mitől vagy ilyen harapós? Felbosszantott a tolvaj?

– Nem nálunk loptak.

– Az az igazság, hogy még mindig bizsergek attól a régi pofontól. Ahogy fölhasadt a bőröm, és a smaragdgyűrű véres lett. Egyszer úgy álmodtam erről, hogy hétéves koromra jött meg a vérzésem. Sose mondtam ezt még…

– Nem vetted észre, hogy a csirke vérét mi sosem sütjük ki vágott hagymával?

Anita fölnevetett.

– Ez igaz! Iduska néni bánatára. Pedig ő azt mondja, hogy Hangos-pusztán ez a csemege.

– Ma éjszaka nem volt utazás? Telihold van…

– Eddig csend volt.

– Nem megy az nagy zajjal…

A nagynéni különösen holdas éjszaka utazott szívesen. Fodros kékfestő ruháját készítette ki ilyenkor az ágya mellé, és valami pánikszerű jóindulat, reménykedés kezdett eluralkodni rajta.

A vakondok lomhán átgörgött a kavicsos úton.

– Persze, az sincs kizárva, hogy a pelék is rákaptak a manzárdra – tette hozzá, s a parázshoz nyomva a cigarettát, rágyújtott. – Akkor pedig nem lesz nyugalom odafönt.

– Mária szólna, ha zavarnák éjszaka. De nem szólt.

– Nekem említette.

– Úgy mondod ezt, mintha most találtad volna ki. Nem is sejted, milyen hálás, hogy idevettük magunkhoz.

– Tudom én, ti nagyon jó testvérek vagytok. Mintha még helyette is te veszítetted volna el a szüzességedet.

Anita egyszerre két égetőpálcát vett magához, és leheletfinoman ráperzselte a fára a szoros ékbe záródó flamingócsőrt.

Egész beszélgetésük alatt ezt a lassuló pillanatot várta, mikor az ujjaiban ott érzi már az egyetlen lehetséges vonal tervét. Ez a technika nem tűrt javítást, próbálkozást; olyan volt, mint a megbocsátás fordítottja.

– A nevetség csak az, hogy még az ilyen ócska tolvajok is dobozba kerülnek az irattárban – ásított az írnok.

Aztán kis idő múlva:

– Ne nézzek körül a manzárdon? Esetleg mérget is lehetne letenni.

– Ne menj sehová. Fölébreszted Máriát. – A pálcikákat kihúzta a parázsból. – Én is befejeztem mára. Holnap péntek lesz?

Az írnok az órájára nézett.

– Már ma is az van… egy kicsi péntek.

Akár a Porszki-történet illusztrációja is lehetett volna, ahogy az érett gyümölcsök – elhatárolt koppanások – le-lezuhantak a kertben.

Különös módon a városban nem nagy figyelmet keltett a városszél fölött veszteglő füstcsík. Azóta több tucat vonat kifutott az állomásról, füstjük annak rendje és módja szerint szétfoszlott, ez az egy azonban változatlan vésetként az égen maradt. Arról nem lehetett szó, hogy nem látták, kizárólag csak arról, hogy nem szenteltek neki figyelmet. Elmulasztották például észrevenni, hogy napfelkeltekor – a füstcsík a várostól keletre horgonyzott le – a nap sugarai valóban nem hatoltak át rajta, a széleit éles kontúrral körberagyogták, mint egy kék tenger távlatába helyezett sziklazátonyt. Persze, kellő szórakozottsággal úgy is lehetett venni, hogy a felhők folytonos vándorlásához ez az alakzat is hozzátartozik, néha lemarad tőlük, máskor meg őt érik utol, és rendhagyása legfeljebb annyi, mint egy mozgalmasan szapora családban a fattyúé. Igazi szenzáció meg egyébként is akadt, és nemcsak nyári kacsa. Július tizennegyedikén egy fiatal nő holttestét találták meg a Bazsó-tanya közelében, a saponyai földek búzatáblájában. Az egyik mezőgazdasági repülőgép pilótája vette észre kora reggel. Éppen munkába indult, és a nap annyira menetirányba esett, mintha a gép orra pontosan azt akarta volna megcélozni. Hatalmas búzatábla fölött haladt el, mely nem feküdt le sehol, a szárak törés nélkül hajlongtak, és szüntelen mozgásukkal kontrasztosan bizonytalanná tették a földet. A kék üresség volt az egyetlen biztos közeg, amelyben meg lehetett kapaszkodni. Madarak érezhetnek ilyet, mikor száraz viharban vitetik magukat a széllel, rábízva testüket a vajsima sebességre, mely ugyanúgy a legtökéletesebb mozdulatlanság is lehetne, míg alattuk felkorbácsolva hullámzanak a lombok, minden tekeredik és őrjöng, készen arra, hogy szakadék zuhanjon egy hirtelen támadt másik szakadékba, és az őrjöngő lombcsapkodás alatt, egy-egy megnyíló résben, csak néha villannak elő az összevissza rohangáló állatok, ahogy a hajótörötteket dobálja a víz, mielőtt végképp elnyelné őket. A saponyai búzaföldek úgy hullámoztak ezen a reggelen, mint a simogatás. Majd váratlanul a következő kép tárult a pilóta szeme elé: egy közel ötven méter sugarú körben földig csavarodva hevert a búza, mintha forgószéltorony csapott volna le a magasból, egy felhőkarcoló forgószél, egy gigantikus pörgettyű. És a letaglózott búza közepén feküdt a halott nő. Karját kereszt formán dobta el magától, combját szorosan összezárta. Hófehér ruha volt rajta. Csak a szoknya alját díszítették – mint valami szegély – kisebb meg nagyobb akvamarin pöttyök. A pilóta percekig teljesen megzavarodva körözött fölötte. Utoljára olyan alacsonyra ereszkedett, hogy a légörvény felkapta a nő hosszú haját és a ruháját is derékig. Ez olyan szégyent keltett benne, hogy csak többszöri manőverezéssel sikerült a szoknyát a halottra visszacsapatni. És azonnal visszatért az állomáshelyére, hogy jelentést tegyen. Az újságok első oldalon számoltak be a rejtélyes tragédiáról; sőt a rendőrkapitány javaslatára légifelvételt is készítettek a színhelyről, mielőtt a halottat elszállították volna. Ezt a képet a vasárnapi mellékletben közölték, s mint kép annyira jól sikerült, olyan döbbenetes művészi hatást tett a nézőre, hogy sokan kivágták a lapból, és a szobájuk falára gombostűzték. A kaszinóban a kép varázslatos atmoszféráját elemezték, a mesteri kompozíciót. Állították, hogy ilyet kitalálni nem lehet, ilyen csak lenni tud. Majdnem körzővel kihúzható, kerek térségen dőlt meg a búza, és még azon belül is olyan dermedt nyugalmú kaotikussággal, hogy ahhoz képest a rend minden elképzelése sivár erőlködésnek hatott. Igen – mondták –, amit mi a felbomlás képzetének körébe utalunk, nagyon is meglehet, hogy valójában egy áttekintésünket meghaladó bonyolultabb kategória, bonyolultabb rend világába tartozik. S maga a tény, a minden logikának ellentmondó, heverő nőalak! – artisztikus és kecsesen morbid, röppenékeny és tonnányi súlyú; másfelől a környező térség – mutattak rá –, mint egy óriási virág csapzott virágkelyhe, középütt a karját kétfelé kitáró, antropomorfizált bibével! Kép a rejtelem határán. Különösen ha figyelembe vesszük azt a páratlan átmenethiányt – a primitív festészet egyik jellemzőjét –, ahogy a csapzott térséget sudáran körbekeríti a búzaföld masszívuma, tömörebb falként, mint milliárd kalászos közkatona, a bevetés előtt. Ennek a fantasztikus kontrasztnak különösen erős volt az esztétikai varázsa – mondták. Színtér, ahová nem vezet bejárat, s nincs kijárata sem. A gondos szemlélőt és újságolvasót ezzel kapcsolatban még inkább zavarba hozhatta, hogy a bűnügyi rendőrség a légifelvétel aprólékos vizsgálata után sem tudta felfedezni azt a rejtélyes csapást a színhelyet környező búzatáblában – ha mégoly keskenyet és óvatosat is –, amelyen csakugyan megközelíthette valaki az áldozatot. Ugyanis, hogy gyengéden megfojtsa (esetleg álmában?). Vagy ha nem, maga az áldozat hogyan került oda, ahol feküdt, s hogyan halt meg?

Mária álmot látott ezekben a napokban (mintha Anita visszatérő álmát szőtte volna tovább):

Belépett egy iszapos tóba, piros ruhában volt, a piroson átütött az iszap sötétje. A fehér alsóján is átütött, mint a fekete vér. A tó fölött, egy láthatatlan szivárvány ívét követve, fehér gyerekkocsi gördült át az égen.

Másnap reggelre váratlanul megjött a vérzése.

Hetek múlva került elő újra a Porszki-akta.

Az iratcsomónak volt egy függeléke, néhány oldalas tanúkihallgatási jegyzőkönyv, négykolumnás lapkivágás, vázlatos térkép az egykori Pándzsóról s egy pontokba szedett levéltári kimutatás azokról az iratokról, melyekben Böröcz Ádám városbíró neve valamilyen vonatkozásban előfordul. Az írnok figyelmét elsősorban a lapkivágás szövege ragadta meg. Az írás a pert megelőző hónapokban (1922) jelent meg a megyei lap irodalmi rovatában, bizonyos Syrasius Acrotophorius tollából. (Az álnév mögött feltehetőleg egy másik álneves személy húzódott meg, Mariosa Jakab, a megye költője, aki előszeretettel foglalkozott a város múltjának regényes mozzanataival; nekrológja szerint tüdőbajban halt meg, de a helyi pletykák úgy tudták, hogy őt valóban megfojtották bosszúból, egy szerelmi kulcsnovellája miatt. Múltba kalandozó, színes fantazmagóriái viszont nagy közkedveltségnek örvendtek a háborút követő inflációs időkben.)

Syrasius Acrotophorius festői képet rajzol a régi Pándzsóról. Még a szénégetők vitatott szolgalmi útjáról is említést tesz, melyről a szájhagyomány azt tartotta, hogy a sírváros mellett vezetett el. A temető megléte nem volt légből kapott, írásos feljegyzések utaltak rá, találtak is bőven csontokat, csupán az volt gyanítható, hogy az írásos feljegyzés (és térkép) esetleg maga is fantazmagória volt a maga idejében. Az 1600-as évekről van szó. A térképet később közölték a helytörténeti évkönyvben, elemezték, magyarázták, semmire se jutottak. Acrotophorius különböző feltevésekből szerkesztette össze a maga történetét, és a sokat sejtető Templomáradás címet adta az írásának. A város templomaiban kétszer kondultak meg a harangok délben, először az élő, utána a sírváros üdvéért. A zúgás – olvassuk – felszakította a csigalépcsők csendjét, elnémította a bezengő orgonasípokat, a harangállványok csikorgását, a templomtérre csődülők zsivaját. Szokás volt összeseregleni, amíg a harangok zúgtak. Öregek, toprongyosok, kamaszok, nyavalyatörősek, a hajuk varkocsba kötve, mások a sebforradásoktól kopaszok, idegenek, más nyelven beszélők (legtöbben a Balkánról, akiket a török sodort idáig), más szokások rabjai, míg a tűrés és szeretet ki nem kezdte és össze nem terelte őket, azaz, a magányosság, pontosabban a félelem, pontosabban, a mindenre kapható elvetemültség (ha muszáj), a harangzúgáson azonban ez nem vevődött észre, az csak jeladás volt, és tőlük függetlenül is tiszta, az ilyen bronzóriások ugyanis még képesek erre, s talán éppen ez az ő arisztokratikus iróniájuk, ironia in saeculo saeculorum. A zúgás ekhózva hömpölygött a zöld dombvonulat alatt megrekedt város tornyai, keresztjei, félholdjai fölött, beszorult a sikátorba, megtorpant, olyan lett, mint a túl sűrű levegő, már nem fért el a horpadt mellkasokban, és újra kivágódott az árkádok alá. A Pándzsó akkoriban a városközéptől messzebb esett, oda csak a zúgás legszéle ért el, ahogy a szélhajlított ág érintgeti a falat. A pestis áldozatainak itt ástak kilenc rekeszes tömegsír-labirintust (miniatürizálva az utcák rendjét is) a város kilenc negyedének megfelelően, pontosan betájolva és egymás mellé rendezve őket, hogy a számmal megjelölt halottakat abba a rekeszbe, utcába dobják, amelyikben laktak. Ezt az elképzelést köti a hagyomány Böröcz városbíró nevéhez. Acrotophorius további részleteket is tud. A város nemcsak büszke volt rá, hogy a második várost is ugyanolyan rendnek vethette alá, mint az eredetit, de pontos térképet is készítettek róla (ennek egyik vázlata az, mely a levéltárban található). Kilenc hónapon keresztül vették lajstromba a napi szaporulatot, feltüntetve a foglalkozást, vagyoni helyzetet, címeket és tisztségeket, családi állapotot, a büntetett és büntetlen előéletet, felekezeti hovatartozást, s ha a család kipusztult, a behajthatatlan adó összegét. A feljegyzések és lajstromok másolatát ólomládába zárták, s a hetedik rekesz közepén ásták el, a „városháza” helyén. S bizonyos, hogy ma is ott hever. A történet tulajdonképpen itt ível magasba. Ez a Pándzsó lett később a pestismajálisok hagyományos helye, melyet a pestisböjt követett. Mindegyik három napig tartott, de hetekig készültek rá. Ilyenkor készítették el az áldozatok fantáziamaszkjait, a ruháikat, s igyekeztek mindent betanulni, amit a családi emlékezet megőrzött róluk, magánéletük részleteit, nyilvános szerepléseiket, sőt a „biztosra vehető érzéseket és gondolatokat” is. Mindezzel egy külön erre a célra kijelölt majálisbizottság foglalkozott. Ebben a legalsó korhatár három év volt, a legfelső nem volt korlátozva, így a legkörültekintőbben lehetett biztosítani a rekonstrukciót. A bizottság mindent számon tartott és számba vett, szájhagyományt, pletykát, a családi levelesládák anyagát, az utódok atavisztikus beidegzéseit, elszólásait, álmait, szokásait, szófordulatait, váratlan és visszatérő déjà vu-it. Évről évre így állt össze ugyanaz a kép valamennyi áldozatról, noha mégis másképp. Azért ugyanis, mert akik a majálisra magukra öltötték a maszkokat, és részt vettek a „rekonstrukciós tanfolyamokon”, személyükben évenként változtak. Ezzel egy időben készítették el a Szörnyet. Ebben a munkában bárki részt vehetett, a városba sereglő idegenek éppúgy, mint a város állandó lakói. Minden ötlet, egyéni kezdeményezés jogos, megengedett, kívánatos, kötelező volt, miután a Szörny is mindenkié volt, kiszámíthatatlan és mindig megújuló meglepetés, nyilvános rémület, látomás, közös gyónás, röhögés, exhibíció, elmélyült romlottság, pornográfia, szabadtéri mise. A Szörnyet a város főterén állították fel egy hétszer hét méteres szálfa talapzatra, két oldalán fatörzsekből fűrészelt, vasalt kerekekkel ellátva, s csak a majális hajnalán vonultak ki vele a Pándzsóba. Amíg a Szörny készült, kötelező volt a nemi önmegtartóztatás, de legkevésbé sem az, hogy foglalkozzanak a nemiséggel. Ilyenkor szaporodtak el az utcákon és sikátorokban az ömlengések, a minden előzmény nélküli kibuggyanások, a minden tartózkodást nélkülöző vonaglások, az éjszakákat felverő felelgetős sikolyok, a tapogatózó puhaság, a ködös szemű bemélyedés, a rebbenékenység, az éber ájulás, az üveges pillantás, az omlatag szavak, a verejtékes némaság, a megmerevedett lihegés, a fröccsenő halálugrás, a kőmozdulatlan csend…

Acrotophorius merészen úgy véli írásában, hogy megtalálta a busójátékok rejtett történelmi előzményét. Porszki védőügyvédje szerint a „fellengzős rémhistória” szerencsétlen alkalmat adott, hogy a suttogó közvélemény kapcsolatba hozza a gyilkosságot védence személyével. Böröcz városbíró ugyanis – s ez hiteles adat – a Porszki család egyik ősétől, a vincellér Venceltől megtagadta a jogot, hogy családja jelenlétében földeljék el, miután már a járvány előtt tömlöcben várta ügyében az ítéletet (tetten ért bestialitás; a jegyzőkönyv szerint hat alkalommal közösült tehénnel „contra naturalem usum, an gehörigen Orthe gebraucht hatte” ebből kétszer józan fővel, és „mindig ugyanaz a tehén volt” – vallotta a vádlott). Végül a pestis végzett vele, s a sírvároson kívül dobták gödörbe. Az ügy egyszerű kuriózum is maradhatott volna, de a millenniumi busójátékok alkalmával a polgármester édesapja – durva emlékeztetésként a régiekre? – tehén hátán ülve adott éjjeli zenét a telekkönyvvezető édesanyjának. S ez újra megásta a szakadékot a két család között.

Századokig melengetett bosszú?

Az írnok késő éjszaka fejezte be az iratok olvasását. Valójában nem tudta, miért, de izgatott kíváncsisággal utálkozott Porszkitól. Porszki! Hát, nem… nem…

Holdfényben fürdött a város. A füstcsík, mint egy derengő kárpitfoszlány, bajtársias szerénységgel húzódott meg a többi kellék között.

Augusztus elején az egyik nap Anita feldúltan érkezett haza a piacról. Gergelynek a gumirádlis szekerét vitte ilyenkor magával, arra pakolt föl, öt kiló rózsakrumplit, a titokzatos arcú zellergumókból néhányat, rövid nyakú szegfűkörtét, harsány jégcsapretek-csomókat, törpe karottát; nedves sárgájuk úgy világított, mint a zsufa mélytengeri halak. És más szárazföldi csodákat. Hangos-pusztán mindez egyszerűbb szertartás lehetett, a televényföldet giliszták dolgozták meg, minden abból tarajosodott ki közvetlenül, a leveleken harmat ült, mint a kristálykiütés, s amit kihúztak a földből, helye olyan sebhelyként maradt vissza, amit a lányok sem annak neveznek.

A langyos permeteső a Németh utcában érte utol. Először csak a halk surrogásra figyelt föl, s ahogy a lemezt csúsztatják a fényképezőgépbe, mindjárt az ismerős kép is a szeme elé tolódott: a líceum tornacipős növendékei közelednek a háta mögött puha futólépésben, végig a Németh utcán, majd vissza a kórházkápolnánál – a szokásos reggeli lazítás. Pedig csak azt a ritka pillanatot csípte el, mikor személytelen kopóként nyomul utánunk az eső csíkja, de vigyáz, hogy ne előzzön meg. A Martinkó-villa melletti házból halk zongoraszó szüremlett ki, egy Chopin-etűd. Az eső és az etűd tökéletesen egymásba fonódtak. Anitát leheletfinom emlékezés hangulata lepte meg, de ennek az emlékezésnek nem volt semmi tárgya, csupán szokatlanul élessé tette az utcaképet. A ház ablakai nem futottak párhuzamosan a járda szintjével, a két szint enyhén összetartott, függőben tartva, hogy meghosszabbított egyenesük hol találkozhatna össze. Ez az aszimmetria is olyannak tűnt most, ami azonos az emlékezéssel, anélkül azonban, hogy igazában a tárgya lehetne. Anita épp erre feledkezett rá, mikor a ház betongyűrűs csatornalukjából egy korcs, fekete kutya préselődött ki, szőrén szivárványlott a nyálkás szennyvíz, vad iramban rohanni kezdett a kápolna felé, és feldöntötte a bevásárlószekerét. Ugyanakkor az idős Farda kisasszony is megjelent az ablakban, és kikiáltott:

– Fojtsák meg!

Kezében azsúros zsebkendő fehérlett.

Mikor a szétgurult zöldségeket meglátta, gyorsan visszahúzódott.

Anita elázva érkezett haza. Már szó sem volt puha surrogásról, a cseppek verték az ablakot. A gyerekek korábban átmentek már a szomszédba Fekete Pétert játszani. A szobákban dagály utáni, reggeli rendetlenség, a legismerősebb tárgyak is friss idegenséggel hevertek szanaszét. A manzárdról könnyű huzat ereszkedett le, s valami azonosíthatatlan szag, virág és orvosság keveréke. Minden cél nélkül nyitott be Mária szobájába, és nyitva hagyta az ajtót, hogy bármelyik pillanatban visszafordulhasson. Maga a szoba sem volt nagy, de a kevés bútor és rend még cellaszerűbbé tette. Csodálkozott, hogy a búzaföldön talált lány fotóját Mária is felgombostűzte a falra. Leült a keskeny díványra, tanácstalan zavart és ellenszenvet érzett, de mindkettőt átszőtte az engesztelhetetlen rajongás a nővére iránt.

Egy pohárban filodendronhajtás gyökeresedett, levele sápadtzöld volt, mégis nagyon fényes, s egy katicabogár ült rajta. A félgömb alakú borítószárny között – középütt, ahol a csukódás nem sikerült hibátlanul – a keskeny résből késhegynyit kiemelkedett a hártyás repülőszárny barnája. Ez a hétpettyes műszer húsevő (tanulták az iskolában). Megérintette ujjbegyével a pohár szélét, s közben, ahogy száradt rajta a ruha, megborzongott. Az élére állított rendet csak a ruhásszekrény ajtaja bontotta meg, úgy volt becsukva, hogy résnyi nyílása azért maradt – s az a gyermekes gondolata támadt, hogy a huzat onnét jön. Amit még soha nem tett meg, kinyitotta a szekrény ajtaját, s kutatva vizsgálni kezdte a polcokat, az akasztós részt, a lehető legmindennapibb holmikat. Érezte, hogy szíve a torkában dobog. Mindössze öt ruha lógott bent, mindegyiket ismerte, sőt a zöld kosztümöt éppen ő varrta. De még így lógva is annyira élő ruháknak hatottak, hogy alig mert hozzájuk érni, pedig a porfogónak rájuk terített selyempapír is segített, hogy ne keltsenek élő benyomást. A szvetterek, fehérneműk, zsebkendők, törülközők, ágyneműk akár egy irattartóban, mind egyforma nagyságúra hajtogatva. Köztük zacskós levendula, pár színes üvegcse, bontatlan pipereszappan, három fagyűrűn áthúzott muszlinsál. Kis támasztós asztali képkeret ezüstből, benne üveg alatt egy minden részletében túlégetett fotográfia, táj és néhány személy, csupán ennyit lehetett kivenni. Önkéntelen mozdulattal bedugta kezét a gyapjúk és selymek közé, de hirtelen olyan szégyent érzett, mint a pilóta. Gyorsan megfordult, és lerohant a falépcsőn. Lent olyan tompaság jött rá, hogy képtelen volt számot adni magának az elmúlt néhány percről. Báván leült az üveges verandán, és kibámult a gőzölgő kertre. Mintha a családi albumot lapozta volna tovább: Iduska bukkant elő a mogyoróbokrok mögül lilásfekete paraszt esernyőjével, és sorba rázogatta az esőtől elnehezedett dáliafejeket. Közben a hátsó kis szobából kiszűrődött az örökösen üzemelő rádió hangja – a Loire kiöntött Noirt-nál. (Az évek során Anita is kitanulta a német és francia vízügyi szaknyelvet.)

Szinte hallotta, ahogy szaharai porrá morzsolódik az idő.

Elmúlt a nyár, de a füstcsík nem mozdult, se nem halványodott, akár a kelengyék óriási lepedőin a foltok, melyekkel a fehérítő sem bír.

Hagyomány volt, hogy a szüreti hetekre s az őszi állatvásár napjára megnyitották a Lipovszky-féle vendéglőt. A család kihalt, évtizedek óta nem akadt bérlő, aki a kezelését elvállalta volna, az épület viszont semmi jelét nem adta, hogy belefáradt a létezésbe. Még a Pándzsón is messze kívül esett, a szénégetők egykori szolgalmi útja mellett állt magányosan. Súlyos terméskövekből fölrakott falak, egyetlen hatalmas ivó, a lőrésszerű ablakok közvetlenül a sötétvölgyi erdőre nyíltak. Úgy festett egész évben, mint egy megnémult erődítmény, amelyre egyetlen turista sem kíváncsi (ami mégiscsak dialógus lehetne egy magányos épületnek, még ha egyoldalú is az ilyen párbeszéd). Ősszel a város küldött ki csapost, felszolgáló személyzetet és böllért, aki a hidegkonyhára néhány süldőt vágott. A csömögés hordókkal megrakott szekerek gazdái úgy térhettek be ide, mint egy termékeny sarkvidék Amundsenei a hátrahagyott biztonsági táborhelyekre. A szomszédos Pásztor-rét – ahová ősszel az eladó állatokat hajtották föl – már ilyenkor fölidézte a vásár hangulatát: a láncolt kerekű szüreti szekereket komótosan vonszolgatták a magukra hagyott okos lovak, miközben legelésztek és vártak. A nem szűnő nyikorgás és lomhán meglóduló szekerek látványa nomád hangulatot árasztott a fátyolos holdsütésben. A vendéglő udvarát hangtalanul emésztette és trágyázta a tenyészet. Friss emberi közreműködésnek sehol nem volt nyoma; illetve mégis felületes volna egy ilyen megfigyelés. A hátsó udvart magas ölfarakás választotta el az orgonás előudvartól (legalább húszéves ölfarakás, melyet inkább csak a folyondár tartott össze), ott rohadtak a kiselejtezett szódásládák, az üzemeltetés idején oda hajigált szemét. Csakhogy épp innét vezetett tovább egy keskeny ösvény, és egy elrekesztett zugba torkollott, közepén öreg bodzafával. A fa körül kék üvegtörmelékből kirakott spirálkarikák csillogtak, mint egy kétdimenziósra szétnyomott csavarmenet, majd bekanyarodott a csalános sűrűbe, a kuglipálya deszkapalánkja mögé. A szüreti hetekben itt dübörögtek föl a golyók. Előbb a surrogó közeledés hallatszott, aztán a csattanás, ahogy a bábuk között szétütött, utána nagy lendülettel felfutott a deszkapalánk öblösre formált falán, begurult a vályúba, és ott távolodott lassan. A közeledés.

Gergely, ha egész testével ráfeszült a deszkára, a bőrén érezte a golyó útját. A spirálkarikákat még nyár elején rakta ki a fa körül, minden magyarázható ok nélkül. Egyszerűen szüksége volt erre a titokra, mert szerelmes volt Máriába, és gyűlölte az apját.

„Apa lehetett volna hősi halott is, és akkor most mind csodálattal emlékeznénk rá” – gondolta olyan szelíden, ahogy a cserebogarak szárnyát operálta le késsel, hogy gyufaskatulyákat húzasson velük. Mindehhez egy álmot is kidolgozott magának (mármint úgy, hogy álmodott valamit homályosan, aztán az olvasmányai alapján hozzáképzelegte a többit) – s ezzel az apja iránti gyűlölet is megváltozott, fölemelő végzetnek is lehetett érezni.

Az érzelmes álom színhelye egy sűrű lombozatú erdő volt (egy csakugyan sötét erdő), a fák között számtalan ösvény vezetett a tisztás felé, ő azonban mindezt fölülről látta, a karzattá magasodó lombsűrűből. Persze, világított a hold. Semmi mozgást nem lehetett észlelni, csak a sűrű dzsungelt betöltő ürességet. Olyan volt az egész, mint egy zöld kristálygömb belseje. (Ebben az álomban a holdfény nem akadályozta meg, hogy a színek pontosan elkülöníthetők legyenek.) Egy idő múlva tompa nyiszorgással ormótlan kerekű, ügyetlenül keskeny szekerek jelentek meg, olyan hosszúak, mint egy ember, és nem húzta őket semmi. Mind a tisztás felé tartottak. A szekerekben kéken és meztelenül feküdtek az elfáradt katonák, nyakukban ezüstérem, mindegyiken név és évszám. A megszólalásig egyformák voltak, csak a kiguvadt szemük különbözött. Aztán hirtelen előözönlöttek a bogárkicsi zenészek (közvetlen plágium egy szívhez szóló mesekönyvből), és egy szempillantás alatt bakancsnagyságúra nőttek. Piros zekéjük volt, csatos cipőjük, a hónuk alatt hegedű. Mindegyik szekér mellé jutott belőlük, s egy mozdulattal valamennyien játszani kezdtek, de hang nélkül, csak abból lehetett következtetni a dallamra, ahogy húzogatták a vonót. Erre a katonák szeme lassan megéledt, egyre jobban izzani kezdett, s mint a srapnel a csőből, kilőtték magukat az üregükből, miközben követte őket a fénycsík, amelyet maguk mögött hagytak. S mintha vigyáztak is volna, hogy minden pontosan így történjen.

Gergely minden héten kiszökött ide. Az írnok sejtette, hogy titka van, de semmilyen faggatással nem tudott nyomára jutni, hogy mi az. Egy éjszaka zajt hallott, és kiment a nappaliba, ott fülelt percekig, és minduntalan úgy rémlett neki, hogy éppen az előző pillanatban olvadt bele a csendbe egy kis reccsenés a manzárd falépcsőjén.

Néhány perc múlva Anita jelent meg az ajtóban.

Arcát nem lehetett kivenni a félsötétben, csak a hosszú hálóing pasztelles körvonalát. (Volt benne valami astraoid, a ködszerű csóvából egy darab.) Az írnok bumfordi alsónadrágban támaszkodott a diófa asztalnak, erősen szőrös és visszeres lába alig különbözött a hajlított asztallábtól, pedig a beszűrődő égfény őt világította meg jobban. Egyszerre voltak olyanok, mint a sokéves házaspárok, akik álmatlanul kóvályognak az unalomig ismert lakásban – vagy mint két szállóvendég, akik este, a vacsoránál ismerték meg egymást, és magyarázkodás nélkül is tudják, mi ébresztette fel őket. (A háziak alszanak, az asztalon még ott a morzsás abrosz estéről, az idegen szőnyeg puha, az állóóra régies szordínóval ketyeg.)

– Hazudik ez a gyerek – mondta az írnok, s belezöttyent az egyik karszékbe; mintha a legtermészetesebb volna, hogy itt és most kezdjék ezt megvitatni.

Anita lassan közeledett. Hangjában nem volt csodálkozás, csak a jelenlét hiányzott belőle.

– Miről beszélsz?

– Azt mondja nekem, hogy a Lipovszkyban hiányzik a falról a régi kép…

(Ennek története van. Martinkó főügyész – mikor a vendéglőt a város kezelésébe vette – kisbödői présházából átvitetett az ivóba egy századvégi mélynyomatot: két monoklis, bricseszes vadász egyszerre sütik el a puskájukat ugyanarra a nyúlra, de helyette egy gyanútlan parasztlányt lőnek fenéken – valószínűleg tiroli vagy bajor zsánerkép. A fenekét meg a lába közét markoló lány éppen felugrik a levegőbe egy bokor mögött, mulatságosan vicsorít, a nyúl egy másik bokorban lapul, a két monoklis vadász „raccsolva” összenéz. A szüreti hetekben Martinkó is sűrűn megfordult az ivóban, s ilyenkor sose mulasztotta el, hogy a bon mot-t el ne süsse. Itt mégiscsak jobban közkincs lett a szellemessége, mint a présházában.)

– És nem hiányzik? – kérdezte Anita.

– De igen. A főügyész másfél hónapja vitette el üvegeztetni, mert kikezdte a penész. Csakhogy a gyerek honnét tudja? Jó, ha valaki éppen benéz az ablakon, látja azt a képet. De mit kószál ez olyan messze hazulról? Egyáltalán mit csinál ott? Itthon titkolódzik, ott is titkolódzik.

– Hallhatta is valakitől…

– Hiszen ezt mondja ő is! És ez nem igaz.

– Mert mi tudjuk, mikor mi igaz! – s eszébe jutott Farda kisasszony kutyája. Vagy mitől búcsúznak az ő állatai olyan megátalkodott szelídséggel? – Semmi se tiszta… – motyogta, s rázkódva sírni kezdett.

Az írnok érzéki tanácstalansággal nézte a könnyben ázó arcot, ugyanakkor ingerült mohósággal meg is kívánta az ágyszagú, minden porcikájáig ismerős testet. Odahúzta az ölébe, és egészen közelről egymás arcát kezdték nézni. Tudták, és mégis mindig újra meglepődtek, hogy a szembogár milyen önálló életet él ilyenkor: akár egy kövületbe zárt rab, aki nem tud kitörni. Közben halk hersenéssel szakadt a selyem, ahogy a hálóing kivágásába markolt, és egyre lejjebb húzta, tenyerét odaszorította a páralucskos szőrzetre. Úgy csúsztak le a szőnyegre, hogy egy pillanatra sem engedték el egymás pillantását.

Gergely összekuporodva ült a manzárd előterében, mint egy karzaton.

Porszki Ábel, az írnok jóslatát meghazudtolva, ezen az őszön halt meg, nem nyolcvannyolc, hanem hetvenkilenc éves korában. Temetésére egyedül a Tiszántúlról érkezett egy távoli nőrokon, egy szintén matróna öreg hölgy. A megyei lap újságírója megpróbált vele interjút készíteni a régi perről, Porszki felmentéséről, de a hölgy nem volt hajlandó egyetlen feltett kérdésre sem válaszolni, viszont teljesen váratlanul és önként olyan adalékokkal szolgált, melyek szenzációként hatottak. Nevetségesnek tartotta, amit Syrasius Acrotophorius annak idején a megyei lapban összemesélt. És a hírhedt éjjeli zenét is rosszul magyarázták. Egyszerűen arról volt szó, hogy a meggyilkolt Böröcz polgármester édesapja még leányként teherbe ejtette Porszki édesanyját, de házasember lévén a gyereket nem vállalta, el akarta vétetni. Az anya nem volt hajlandó a kaparásra, férjhez ment, s később, mikor mindketten megözvegyültek, Böröcz édesapja megpróbálta föleleveníteni a régi kapcsolatot, és azzal zsarolt, hogy fölfedi eltitkolt apaságát. Az akkor még kamasz telekkönyvvezető nem sokat értett a feszültségből, de egyszer az anyja biztatására – hogy védje meg – kést emelt a házuknál hangoskodó férfira. Az éjjeli zene ezt bosszulta meg; bár az, hogy tehén hátán vonult az ablak alá, lehetett dzsentriskedő otrombaság is. Mindenesetre, ha mégis Porszki volt a gyilkos, a polgármesterré lett féltestvérét ölte meg, miután kamaszként – noha nem tudta – kis híján az apjával is végzett. „Mitológiai dráma – posztumusz tanúval” – lett a címe a terjedelmes újságcikknek.

Martinkó főügyész, aki annak idején a nyomozati iratok mérlegelésénél szintén közreműködött, úgy nyilatkozott egy társaságban, hogy az idős Porszki nem ok nélkül pihent meg mindennapos sétája alkalmával éppen az ő háza előtt. A bíróság ugyanis csak megfelelő bizonyíték hiányában hozott felmentő ítéletet. „Az a pad, uraim, amelyet kiszemelt magának, egy elmaradt vallomás nyelvbotlása.”

A sikeres újabb bon mot-t tovább emlegették, mint magát a Porszki-ügyet.

Keveseknek tűnt fel, hogy az öregúr sírjára hetenként friss virágcsokrot helyeztek. De nehéz is lett volna kideríteni, hogy kinek volt ennyire fontos a kegyeletes gesztus: Farda kisasszony mindig sötétedés után indult el a temetőbe, és a csokrot gondosan vászonzacskóba rejtette.

A főügyész egyébként csak annyi személyeset tudott a magányos kisasszonyról, hogy ha esett az eső, az rögeszmésen mindig ugyanazt a Chopin-etűdöt játszotta. A csokor mellékes rejtély maradt.

Október volt az a hónap, amikor emlékezni lehetett azokra, akik életüket adták a szabadságért. A szabadság gondolata beszivárgott a legbanálisabb réseken is. Megilletődött emelkedettséggel mérték a halat, melyet a „Bódány lapossából”, a Locsogóból hordtak a halászok a Várközbe, gyékénnyel letakart szekereiken. A kaszinó és az egylet kapuját felvirágozták, és kitűzték a gyászszalagos nemzeti lobogót. Észrevehetően csendesebb lett a város. Finomabb lett a stílus, a modor. A halál szép is lett és kitüntetés, s a legkülönbözőbb képzelgésekre kapatta az embereket, amiről azonban nem beszéltek nyíltan, csak sejtették, hogy más is foglalkoztatja őket, mint amit gondolnak róluk. Milyen tájra lát az ember azon az utolsó ablakon? Milyen fontosságot tulajdonít a siralomcellában, hogy lekaparjon a kezéről valamilyen bőrhámlást, amely zavarja, kitörölje a szeméből a csipát, a lócán elsimítson egy redőt? Fölbukkantak az emlékezetben a régi szólások: fejnyesésre van kárhoztatva a boldogtalan – kétségbeesésében úgy fogadta a papot, mint a rendőrt egy idegen városban. A haza szó olyan lett, mint a nagymama csipkés alsója, mikor a gyerekek meghittebbé akarják tenni a házi színházat. El lehetett tévedni a történelmi szomorúságok között, mert egyik követte a másikat, s adta tovább a szomorúságot. Jobbára a hivők és a független humanisták tudták, hogy mindig ember hal meg, még ha kutyafejű is, és a hóhér se tudja másutt befejezni, mint ahol a kutyafejű kezdte: az egyensúly komplett, a jogosság fénylőre csiszolt zárójelben.

A sokévi makacs véletlent meghazudtolva nem esett az eső ezen a napon.

A kígyózó felhőcsík változatlanul szerény határozottsággal igyekezett háttérben maradni.

– No, és Haynau? Vele is csak az történt. Nem tudott a színhelytől szabadulni, a vér szívós. Itt akart megöregedni nálunk, itt vásárolt földet. Tudjátok, urak, hogy titokban alapítványt tett a honvéd rokkantaknak?

A kaszinó kertjében századosak a fák. A város költséget nem kímélve megvásárolta a millenniumi kiállítás fából készült, tornyos vadászházát, s azóta késő őszig ez szolgált sörözőnek, kártyázónak. Az ablakon besütött a kimerült októberi nap. Elfáradt a millennium óta. A kártya pihent. Szállt a füst. Reccsent a nádszék.

– Na igen.

– Persze, Haynau.

– Csak éppen nem kapott embert a földjeire.

– Eleinte nem.

– Így van ez.

– Azt mondják, nagy Melancholicus lett öregkorára.

– Csoda? Mégse gondolhatta azt, amit Trézsi anyó. Szegény, azt hitte, mikor mosott, hogy a teknő a jászol, a mosókonyha meg az istálló.

– Londonban megdobálták, amikor fölismerték.

– És? Mit csináljon most a magyar? Várjon és türrjön! Jókai mondta.

– Ame nesciri… – bólintott rá Csanaki Máté plébános. (Ő volt Mária gyóntatója.)

Később tompa csattanás hallatszott be, egy unatkozó pincér csapta le egyetlen gurítással az egész báburegimentet. A gurítópályát végig rekettyebokrok szegélyezték, már csak a tetejüket súrolta a nap, mint a vékonyan csurgatott méz, alul azonban már majdnem zöldesfeketévé ikrásodott a bokrok tömbje.

Ezen a napon az írnok is betévedt a kaszinóba, de távolabb ült le a „törzsek” asztalától, önkéntes szerénységgel. Pillantása sokáig ott feledkezett a plébános arcán. Szívesen beszélgetett volna vele, de a kérdés, hogy miről, már zavarba hozta volna.

Este azt hazudta Anitának, hogy az egyletben volt.

– Azért furcsa, hogy ez a Csanaki plébános sose tér be oda…

A piros ernyős lámpa alatt ültek. Anita töprengve nézte az Állatok búcsúját, kezében lassan halványodott az izzásig hevített pálca. Ilyenkor már visszarakták a veranda ablaktábláit, még jól is esett a parázs melege.

– Szeress, hogy ne ismerjenek… Jó kis októberi textus – mormogta az írnok, majd hirtelen fölnézett. – Szerinted Mária mit csinál? Egyetlen halottat szeret, és magát sem ismeri?

Kutatva, sokáig nézték egymást. Az avar fészkelődve zörrent odakint, kereste az éjszakai helyét. Az ablak tükörreflexe azt a csodát művelte, hogy a lámpa kicsinyített mása a kert mélyén világított, mint egy mindig szolgálatra kész alagútban.

Mária sem feledkezett meg az októberi évfordulóról, este fekete gyertyát gyújtott, villanyt nem. Egyébként is nehéz napja volt a mosodában, az egyik osztályon hasmenés söpört végig (két halott), a konyhafőnököt azonnal őrizetbe vették. Otthon aztán még egyszer lemosdott, meztelenül lefeküdt a rongyszőnyeges padlóra, széttárta a karját, összezárta a combját, és lehunyta a szemét. Befejeződött a nap.

Decemberre járt, aznap lehetett először érezni a hószagot.

Anita nyitva talált egy könyvet a falépcső mellett, a biedermeier asztalkán: „…két világ között görbült kérdőjel vagyok, két part között a szakadék fölött lebegő hídívre kötött nyomorék vagyok…”

Valamilyen régi, vallomásos szerző, a név nem mondott neki semmit. Nem is tudta, hogy megvan a könyvesszekrényükben.

Ezek a kora reggeli órák újabban mindig összeszorították a torkát. A gyerekek iskolában, a szomszédban. Pokoli rendetlenséget hagytak maguk után, mindenütt ott virágzott a nyomuk.

Éjszaka azt álmodta, hogy befejezte a képet. A vadmacska megpróbált sunyi módon átugrani a patakon, hogy megbontsa a kép békéjét, de végül is nem sikerült neki.

Az irattárban koksz- és porszagú meleg volt, az azbesztparavánokkal körbebástyázott sziléziai vaskályha meghitten vöröslött.

Az írnok kinézett a piactérre, s már látta a havat.

Úgy rakódott rá mindenre, mint a meggyóntatott guanó.

Egy ideje nem gondolt már olyan utálkozva Porszkira; inkább hozzáragadt az „ügyhöz”, mint a szirupos légyfogóhoz.

Lassan nyolc éve, hogy karácsonykor – amikor Mária közlékeny és jókedvű szokott lenni – egy apróságot mesélt el a gyerekkoráról. „Magas volt a homlokom – emlékezett vissza –, de édesanyám úgy fésült, hogy egy kicsit előrenyomta a hajamat. Igazán édesanyám volt nekem.”

Még ezen is nevettek akkor, ok nélkül, annyira fegyelmezetlenül szép este volt.

Csupán Anita jegyezte meg „mihez tartás végett” – miközben a szemét törölgette a jókedvtől –, hogy nekik közös édesanyjuk volt.

Az írnok ezen mélázott el két akta között.

Arról nem esett szó akkor este sem, hogy Anita és az édesapja kapcsolatát milyen bujkáló csend ülte meg. Apja kívánsága volt, hogy a zöld köves gyűrűt ő kapja meg a halála után; és végakarata volt az is, hogy Anita mosdassa le a ravatalozáshoz, ne az édesanyjuk.

Iduska néni – ahogy ígérte – karácsony reggelére érkezett vissza Hangos-pusztáról, s a legkülönbözőbb ajándékokkal volt tele. Volt köztük egy elfásodott hurkagomba, mely háromszor is önmagába görbült, mint egy fotográfus kedvéért pózba merevedett kígyó, csak azt nem vette észre a boldogtalan, hogy a kép rég elkészült már, ő meg a saját síremléke lett. Akadt kövületi csiga, nadrággomb 1848-ból, melyet „a szegény gróf maga varrt föl, hogy példát mutasson az uraknak!”. Fűzős cipőjét ezen a reggelen nem suvikszolta ki, ahogy szokta, ott fehérlettek rajta a száradás térképei. „Ez még az ottani hólétől van!” – újságolta.

S még néhány előajándék, melyeket már a reggelinél kiosztott. Mert ezen a napon nagy családi étkezések voltak.

Reggelire a fűtött verandán terítettek.

A háromfelől átlátszó és mégis védett kuckó olyan lakályosan furakodott ki a házból és lógott bele a hótól roskadozó kertbe, hogy az már kihívásként hatott: te fázol, világ, mi itt bent vidáman megvagyunk !

Ágota külön is értékelte a verandának ezt a kiváltságát. Az ablakot súroló havas faág felé kaparászott, és kárörvendően nevetett: „Nem kapsz a melegből, nem kapsz!”

Igazi karácsonyi hangulat volt.

Az öregúr taplósapkában jelent meg az asztalnál, keménygallérral, keményített mandzsettával – ez azonban már az ebédnél történt. És mindjárt föl is viharzott a nevetés, mert gallér ugyan volt rajta, de a nyakkendő hiányzott. „Micsoda! Azt estére tartogatom!” – közölte szigorúan, s csak akkor engesztelődött meg, amikor Mária kedveskedve megkérdezte tőle, hogy mi újság Noirt-nál. Erre a napra Mária mindig feketébe öltözött, fekete hajába azonban olyan bolondítóan piros, apró fejű rózsát tűzött, hogy az minden más színt versenyképtelenné tett.

Délután, amíg Anita és az írnok a fát díszítették, ő vitte el a gyerekeket sétálni. Azok valamilyen rejtélyes tapintattal megszokták és tudomásul vették, hogy ilyenkor egy teljesen más Mária nénit látnak megelevenedni. Ez se ment egyik pillanatról a másikra, fokozatosan következett be, de már reggel kihallatszott a fürdőből a halk dúdolás – Te vagy a szép rózsa, Te vagy a szép rózsa… –, amit dicsekvésnek is lehetett gondolni, ha nem ismerte volna mindenki a szerénységét.

Ebédkor bugyborékolt fel először a nevetése: Gergely sót szórt a mákos kalácsra. „Gergely úrfinak mindegy, Gergely úrfi szájában minden édes lesz!” – így kötekedett. Gergely meg vörösödött és süllyesztette a kezét az abroszszél alá.

Egyedül a kis Andris hanyagolta időnként az általános jókedvet. Volt egy törékeny mozdulata, mely a megszólalásig hasonlított a szarvasokéhoz, mikor az agancsukat lassan és föltartóztathatatlanul fordítják át a másik oldalra. Mintha egy miénknél beavatottabb világegyetem fordulna ilyenkor a tengelyén. Pillantása végül kikötött egy kopasz ágon, a hó nem díszítette föl, mert odakényszerült a fáskamra eresze alá. Szegény.

Mária a Ritka utcáig sétált el a gyerekekkel, ahol a Pándzsó kezdődött. Szél fújt, de kikerülte őket. Körülöttük porzott az út, megannyi kis örvény emelte tölcséresen a havat, s beleöntötte egy másutt elrejtett tölcsérbe. Máskor meg hosszú folyosó nyílt, melyen úgy mehettek végig, mint a háborgó habokra fektetett pallón. Ez mind fizika – magyarázta Gergelynek –, ahol mi megyünk, ott a saját közegellenállásunkat is toljuk magunk előtt, mint a lapáttal a havat. S figyelte, hogy a fiú kap-e az olcsó horgon, hiszen már tanították elemi fizikára. Nem kapott rajta. Helyette lemaradt egy kicsit, és sorozatban gyúrta a hógolyókat, majd hangos „Most!” kiáltással úgy hajította el őket, hogy jobb vagy bal felől süvítettek el Mária mellett – annak pedig időben intenie kellett, hogy a golyók melyik oldalon várhatók. Mária sokáig vesztésre állt, aztán megtáltosodott, egyetlen hibát sem ejtett, mintha hókristály tükörben maga előtt látta volna a célozgató fiút. Később viszont, amikor egyszer hirtelen megfordult, azonnal kapott egy pontos találatot, a magas homlokára. Klasszikus fejlövés volt – ő meg, mint a bizsergő szikrázás. Kitört belőle a nevetés. S ami hópor lecsúszott a szájáig, nyelvét kicsapva mohón beszopta. A gyerekek elbűvölőnek találták, körbetáncolták, még a kis Andris is, csupán ő nem tapsolt, hanem fölvett egy kis havat, és elmélyült arccal belenyalt, mintha ellenőrizni akarná, nincs-e valami hamisság a rendkívüli játékban.

Mikor a kékes alkonyatszín kezdett leereszkedni, akkor fordultak vissza.

Az írnok és Anita szinte szótlanul töltötték a délutánt a fenyőszagú lakásban. Mintha csakugyan félniük kellett volna, hogy rajtakapják őket, vagy idő előtt kimond valaki egy tilos szót. A cserépkályha cifra-lukacsos ajtaján hangtalan mozgalmassággal szökdöstek ki a nyúlánk polipfények, fölcsillantva a szőnyegen az angyalhajfoszlányokat, a fehérből-ezüstből kevert vattaporderengést. S ők ketten, mint a rég összeszokott komornyik és komorna, aprólékos gonddal öltöztették a fát, akár egy méltóságos urat vagy úrnőt. Akárhogyan is, de inkább szorongatóan volt ez szép.

Anita még a székről is csak nyújtózva tudta föltenni a fa csúcsára a csillagot. Percekig tartott a művelet, mert a csíptető nem fogott jól, s a csillag mindig lekonyult. Ahogy lábujjhegyen topogott, vádliján egymást váltva dudorodtak ki a hosszanti izmok. Az írnok megint nem azt mondta, amit szeretett volna: olyasmit, hogy – a csudába is!, mitől olyan antik az ilyen bőr alól előtörő hirtelen domborzatosság? Mintha frivol élőlény csúszkorálna a feszes lepel alatt.

– Ágota most mondaná, hogy rövid angyal vagy – nevetett csendesen, s tenyerével végigsimította az asszony lábát.

– Mert nem nyúlok följebb, mint a csillag?

Leugrott a székről, és kezdte kiszedni a hajából a csillámszálakat.

– Az őszeket ne bántsd.

– Nem, azokat megöntözzük. – Lassan odament az ablakhoz, széttárta a karját, és nekitámaszkodott az ablakkeretnek. Olyan volt, mint egy hirtelen napvilágra került T idom. – Mire készülsz?

– Nyolcéves óbort vettem. Nem akárhonnét, a Remete dűlőről…

– Jól kitaláltad! – nevetett erősen Anita.

– És te?

– Éjszaka befejeztem a képet.

– Lehet, hogy ettől félünk…?

Kis csend után indultak el a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzanak, és felöltözzenek fagyújtásra. Együtt álltak be a zuhany alá, Anita egy opálos üvegből bekente magukat illatos-olajos folyadékkal. Úsztak az illatban, s a vízsugár folyamatosan lemosta és megint rájuk csapta a habot. Mintha megállíthatatlanul vedlettek volna.

– Képzeld, a kis Andris tegnap azzal jött haza, hogy a papok máma háromszor megeszik a Krisztust…

– Kannibál aranykor! – prüszkölt a habtól az írnok.

Anita pofon ütötte. – Hülye!

Az öregúrnak volt egy fűzöld taplósapkája is, a széle fölkunkorodott, mint a játék esőcsatorna. Zöld nyakkendőjéhez ezt tette föl estére. Iduska néni hosszú matrónaszoknyában jelent meg, hozzávaló selyemfényű barna blúzban, karján az elmaradhatatlan berlinerkendővel. Az írnokon kék zakó, ami a túlkoros maturandusok év végi gálájára emlékeztetett. Anita hamvaskék babosban, vakító fehér pikével. Mint egy ünneplő szolgálóleány. Mária ugyanabban, mint reggel, csak friss rózsát tűzött a hajába. A gyerekek meglepetésül összekeverték magukon egymás ruhadarabjait, már amennyire a méretkülönbségek engedték. A kis Andris – miután Ágota szoknyájába semmiképp nem tudott belebújni – egyet elöl, egyet hátul kötött a derekára az övével. Ágota Andris piros cérnapulóverét húzta föl, a térdéig leért, s ehhez választotta ki a legszebb sárga zokniját, a fekete lakkcipőjét. Gergely kénytelen volt megelégedni Ágota szalmakalapjával, ezt kicsit ferdén, cowboyosan szorította a feje búbjára, és befőzőgumival rögzítette az álla alatt. Valamennyien úgy érezték, hogy a gála és maskara pompásan sikerült. A csillagszórók kérész varázsa pedig elhitette, hogy az ilyesmi titokban akkor is van, amikor nincs.

Az Állatok búcsúja egy kis asztalon parádézott, körülötte a halomnyi ajándék, az óboros demizsonban parafa gyűrűs alabástrom-Bacchus, kitátott száján folyt a bor. Már túl voltak a töltött pulykán, a gyerekek a madártejet is megkapták, amikor Mária kérte, hogy néhány percig gondoljanak a búzaföldön meghalt lányra. Kicsit bizonytalanul csöndesedtek el, elfogadták Mária ötletét, de senki sem érezte szükségesnek, hogy keresztbe-hosszába újra elővegyék az ügyet. Ágota halkan szürcsölte a sodót, Andris az ujját nyomkodta át az abroszon barnálló, cigarettaparázsnyi lukon, Gergelynek ellenállhatatlan vizelési ingere támadt, de nem mert kimenni. A megélénkülő szél jeges szemcséket csapott az ablakokhoz. Máriának mélyen lenyúló árnyékot vetett a szempillája, ahogy az ölében összekulcsolt kezét nézte. Anita hasonló mozdulatlansággal könyökölt, és az írnokot figyelte, elernyesztett ujjai úgy görbültek be, ahogy a macska felejti levegőben a lábát, amikor észrevesz valamit. Az írnok szertartásosan töltögette a poharakat. A demizson időnként nagyokat klottyant. Valóban csend volt. Iduska néni amolyan kívülálló megilletődöttséggel jártatta a szemét a család tagjain, bár ez a pillantás majdnem követhetetlenül olvadt szét a fakókék, mégis világító szempárban. Az öregúr a protézisét mozgatta nyelvével, mint aki megszokásból is kérődzik. Ő emelte fel elsőnek a poharát.

– Hát akkor…!

Innét kezdve meglehetősen áttekinthetetlen rögtönzésekkel terebélyesedett a hangulat.

– Mária mesélje el a legszebbet! – ajánlotta az írnok; s ettől egyszerre felgyorsult valami, nem tudták, micsoda. A gyerekek az ajándékok mellett hasaltak, rohangáltak, de azért oda is ragadtak valakinek a székéhez, markolták a karfát, majd hirtelen közönnyel ott hagyták őket, és visszasiettek a fa alá. A szüntelen rohangálástól lágy huzat bujkált a levegőben, az öregúr pipafüstje nem tudott nyugodtan terjengeni, mint Miráb király folyton változó szigete a déltengeri vizeken.

Mária szórakozottan Gergelyre nézett, aztán mindenkire.

– Egyszer a mosodában kiscsibéket találtunk a lepedők között. De tényleg! Maradt egy nagy kupac délutánra, már nem tudtuk felküldeni a vasalóba, ott hagytuk a sarokban, igaz, nem valami nagy rendben, de már mind ropogós száraz volt. Ismeritek! – mikor egy csomó arab ledobja a burnuszát, hogy majd reggel is ráér… Ismeritek ezt! Mi is ilyen rendet csináltunk. Nagy halom lepedő! Tele buggyal, réssel, lyukkal, alagutakkal, gödrökkel, szakadékokkal, mint a behavazott Kárpátok, csak éppen éjszaka van, nincs medve meg farkas, csak a fehérre mosott csönd, de ezt is csak sejteni lehet, biztos a szagából, mert sötétben a fehér is szurok – s akkor egyszerre a kiscsibék! Úgy másztak elő a lyukakból, résekből, mint a fonálról elgurult sárga gyöngy! És kotlós nélkül! Hogyan kerültek oda, az Isten tudja. De nem mindegy? Valaki biztos tudja.

A gyerekek igézetten várták a folytatást.

Iduska néni féltékeny csodálattal ingatta a fejét.

– A lelkedre… igazán így volt?

Az írnok kihajtotta a poharát.

– Mária győzni akar.

– Miket beszélsz… – mondta Anita halkan.

– Miért – tud szebbet valaki? Lássuk!

– Mit szebbet… nem értem… – mormogta az öregúr.

– Volt egy titkos lyuk, és azon sétáltak be – nevetett Gergely félszegen.

– És, és? Lehet találgatni – töltött újra az írnok.

– A kazán csövéből!

– A kéményből!

A nevetés visszasodorta Ágotát a fa alá, Andris meg felült a hintalóra, s ráhajtotta fejét a fekete sörényre.

– Várj… hová mész? – lepődött meg az írnok.

– Behozom a kávét – mondta Anita, és összefont karral kiment.

Mária mozdulni akart, hogy utánamegy, aztán mégis ülve maradt.

Pillantása úgy koccant össze az írnokéval, mint egy tétova pálcavég egy másik pálcavéggel.

Kis csönd lett.

Gergely jobb híján meggyújtott egy csillagszórót.

Már ellobbantak a szikrák, amikor Anita visszatért a porcelánkannával: kezdődhetett a kávéba mártott kockacukor kiosztásának a szertartása.

Ezután terítették ki az asztalra az „Okos teknőc” társasjátékot. Kockadobós versenyfutás volt ez, bölcsőtől a vénségig. Első feladatként el kellett érni a kezükkel egy ravaszul fellógatott csörgőt, s amíg ez nem sikerült – vagyis, amíg telhetetlenül nagyokat dobtak –, vissza kellett bújniuk a bölcsőbe. Vagy – amíg nem tudták hadarva elmondani az „ipafai papnak fapipája van, az ipafai papi pipa papi fapipa” mondókát, visszakulloghattak az óvodába. Még később ugyanígy: a rámenős szépfiú hoppon maradt, a zsugori gazdag szegény lett, a világszomorító tábornok csillagtalan laktanyaportás, a szócsőszájú miniszter vasúti bemondó, a patikabolondot elvitte az ördög.

Fej fej mellett Andris és az öregúr haladtak az élen, s majdnem egy egész körrel leszakadtak a mezőnyről. A többiek inkább topogtak, mint haladtak, s folyton abba pottyantak vissza, amin túl akartak esni. Ravasz játék volt, hiszen az öregséget, a halált jutalmazta győzelemmel, s az lett a vesztes, aki ifjan maradt a porondon, és unalomig ugyanazt ismételte. Teljesen belefeledkeztek a kaján versenybe, s drukkoltak, hogy mielőbb megkapják a kampós botot, és azzal totyogjanak a pompás tolószék felé, melyet körbeülnek az unokák.

Közben a szél se csöndesedett, csak taktikát változtatott: nem feszegette az ablakok réseit, lökésszerű rohamok helyett egyenletes zúgással támaszkodott a falaknak, mint akinek nem sürgős. Hisz az eredmény úgysem kétséges. A zöld ernyős lámpa alig arasznyira lógott a fejük felett, s ahogy rájuk ereszkedett ez a közelség, még jobban kijelölte az intim kört, amelyen belül – itt és nem másutt – boldognak muszáj lenni.

Mária éppen hatot dobott.

– Na látod, hogy nem akar győzni! – nevetett Anita.

Máriát elöntötte a pirosság.

Az írnokon már kezdett mutatkozni az óbor ereje. Mária mellé ült, s a következő dobásnál – fél markukat egymáshoz görbítve – együtt rázogatták és ejtették le a kockát.

Ágota tíz óra felé dőlt ki. Egyik pillanatról a másikra elbóbiskolt, s egyre sűrűbben fektette fejét az abroszra. Az üvegharangos óra ütésére riadt fel, a többiek kuncogva tapsolták meg az eseményt.

– Szép kis versenyző! – mondták.

Mégis érezni lehetett, hogy az est közös felvonása véget ért.

– Folytatjuk holnap, gyerekek! Nem egy nap a karácsony. Nem esik ki a világ feneke, ha alszunk előbb egyet, veszteni úgyse vesztett még senki – hallod, Gergely? Neked kellene jó példát mutatni.

– Justitia királynő! – emelte magasra a poharát az írnok.

Iduska néni hahotázott, valamilyen új, tréfás keresztnévnek vélte a Justitiát.

– Mi is megyünk hamarosan – vigasztalta Mária a gyerekeket.

Nem gyorsan, de végül elcsöndesedett a szoba. Öten maradtak a zöld lámpafényben. Arcukon pilledt frisseség, mint mikor nyitott az idő, de még semmire nem szánta el magát. Egyedül az öregúron látszott, hogy nem esett volna nehezére a gyerekekkel együtt visszavonulni.

– Mondtam már? – törte meg a csendet. – A Mosel völgyében tragédia lesz. Húsz éve nem esett ennyi hó, lesz gyász Trierben. Coblenz harangoz, Trier meg temet.

Kicsit elnézően néztek rá; mint egy bölcs elmebetegre.

Anita új kávét főzött, az írnok tovább ivott. Mária egy ujjal pötyögött a zongorán.

Úgy múlt el az est fele, hogy az Állatok búcsújáról nem esett szó, csak az a néhány „Jaj, de szép! Jaj de gyönyörű!” felkiáltás, amikor szemük elé tárult az ajándékok csendélete. Igaz, elég sokáig készült, hónapokig mindenki tanúja lehetett az aggodalmas megtorpanásoknak, a váratlan nekibuzdulásoknak. S végre is megszokták, hogy a háznak új lakói lesznek, akiknek a búcsúja ezentúl mindennap most lesz időszerű.

A gyerekeknek egyelőre közös hálószobájuk volt, kicsit zsúfolt és mesebelien rendetlen, Ágotának külön heverő a sarokban, a két fiúnak katonás emeletes ágy, a földszint Andrisé, az emelet Gergelyé. (Az öregúr és Iduska néni halála után lesz csak mindegyiküknek külön szobája.)

A heverő és az emeletes ágy között jámbor kép függött a falon: szakadékos patakmeder fölött őrangyal vezet át két kisgyereket egy keskeny pallón. Széltében ketten is alig férnek el rajta, az őrangyal azonban – ahelyett, hogy maga előtt vigyázná őket – közöttük lépked, a két gyerek hajszálra a palló szélére szorul.

Gergelynek, bár nem tudta volna értelmezni a szót, cinikus véleménye volt az ábrázolatról.

A város elfészkelődött, és nem mozdult a hó alatt.

A Pirnitzer-áruház tejüveg cégtáblája ferdén lógott be a járda fölé, a konzol kiszakadt, a kábelvégek görbén meredtek ki a levegőbe, s a süvegesen ráfagyott hó az egészet véglegesítette.

Erős holdfény világította át a szüntelenül fölkavart porhavat.

A járdán, az úttesten alig volt fölismerhető nyom, kivéve egy szánnyom párhuzamosát, mely szinte átszelte a várost, a Pándzsótól a vasútállomásig. Sürgős és kései útja lehetett valakinek.

A feketéskék égbolton rézsút fényt kapott a füstcsík: masszívan őrizte a formáját, mint ami egyre inkább belefeledkezett a maradandóságba.

Még egy pipatömés, aztán takarodó – körülbelül ezt lehetett leolvasni az öregúr arcáról.

A rádiót tovább csavarták Pestről, s a fading sejtelmességével – egy teljesen másfajta családiassággal – a Sängerknabenek légiesen nemtelen kórusa csendült fel Bécsből. S ez ott is maradt a háttérben, mint a hallható csend egyik lehetséges változata.

– Iduska néni Hangos-pusztájából egy kémény csücske látszik ilyenkor, semmi több. Befútta az utat a hó…! Halihó! – ejtette le a hangját az írnok.

– Gyerekek vagytok… – szabadkozott Iduska elérzékenyedve, s tenyerével a morzsákat söpörte maga elé.

– És már medvék sincsenek. Azok az idők is elmúltak.

– El, el – sóhajtott Iduska. – Pedig mikor még Perczel tábornok úr toborozta a honvédeket, csapatostul jártak.

– A szabadság piros virága!

– Milyen költői lettél! – jegyezte meg Anita.

Az írnok hirtelen szájon csókolta a feleségét, rátapadt, ahogy a piros gumifoltot szorítjuk a lyukas tömlőre, amíg megköt, csupán az nem sikerült, hogy cigaretta marta nyelvét bekényszerítse az összezárt fogak közé.

– Pfúj, te nedves! – lökte el nevetve Anita.

Az öregúr pöfékelve nézte őket, ahogy a bakalódó kis állatokat, a macskát, kutyát szoktuk nézni.

– Nem is úgy… rosszul mondtam az előbb. Trier fog harangozni, Coblenzben nagyobb lesz az árvíz. Hat éve is ugyanígy történt, pedig mindenki fordítva jósolta.

Az írnok színpadias sértődöttséggel átült Mária mellé. A két nővérnek ugyanolyan mosolyba állt be az arca, s ez ki is tartott néhány merev pillanatig, mintha ezzel a tükrözéssel akarnák ellenőrizni egymást.

– Jól összejött ebben az évben… négy nap szabadság! Valamit kellene kezdeni vele, nem? – s Mária vállára támasztotta az állát. – A lepedők is szabadságra mentek, igaz?

– Egyáltalán nem vagy részeg – mondta Mária, még mindig ugyanazzal a mosollyal.

– Persze hogy nem! Fut a szán… Ha nincs medve, szarvas is jó lesz… két szarvasünő!

– Végig Árkádián?

– Igen… például. Bár szerintem Artemisznek mindegy volt, hogy hol, csak vad legyen a bokorban – ha jól bifláztuk be a mesét…

– Hó Árkádiában?

– Persze! Ott télen, nyáron egyforma a hó…virághó!

– Nagyapa mit szól hozzá?

– Engem hagyjatok ki ebből. Inkább a kölyköket hívjátok vissza. Nagyon nem fértek a bőrötökben.

– Töltsek?

– Altatónak, nem bánom.

– Anita?

– Magas hegyen nem mehetek félelem nélkül, laaa-la-la… laaa-la… – Derékig kigombolta a blúzát, s egy lassú perdüléssel visszaült a székre. – Kérek. Rettenetesen bedurrantottunk.

– Mária?

– Csak szódát.

– Csak szódát. Tessék.

– Elmondom, ha figyeltek – könyökölt fel az öregúr. – Árvédelmi gátak… persze! História ez is. Árvíz sose tud olyan pusztítva jönni, mint amikor töltést szakít. Akkor már hiába a régi módi, hogy dobolnak, kiáltoznak, tüzet gyújtanak, jön a víz! Megjött a fene nagy szabályozás, mondták az öregek, volt olyan év, hogy egész Sárköz temethetett. Előtte, ugye, régen, ki lehetett centizni, a föld is teszi a magáét, a sok domborzat, ugye, a mély völgyek meg gödrök, az mind akadály, szépen lépésben jött a habos ár, volt, ami fogja…

– Volt – nézett maga elé az írnok, s ahogy felkapta a kezét, megbillent a pohár, feldőlt. A vörös tócsát vastagon megterítette sóval. – Egy kis előmosás – mormogta.

– Az már nem jön ki, szívem.

Nagyjában tudták, mi következik – az öregúr átfogó ismeretekkel rendelkezett a vizek életmódjáról, ha „az ördög beléjük költözött”. Szó esett ilyenkor az életmentő kobolyákról, limányos hókonyokról, zsombékos lankákról, őrjeges indallókról, melyek mind arra voltak jók, hogy a zúduló vizet megjuhászítsák. Meg a különböző porondok, zátonyok, a göröndök kiemelkedő halmai, a gyűrök sarló alakú magaslatai!

– Bogránál volt a Balázs feneke-tó, az úgy nyelte az árt, mintha alul lukas lett volna. Nem is látott árvizet a város, csak mikor töltés volt már, amit átszakított.

– Nagyapa konzervatív forradalmár!

Iduska üreskék szeme csillogott az egyetértéstől.

– Hangos-pusztán ez így is van, még a tagosítást is megúszta. Képzeljétek, a mérnököt rossz irányba vitték a szekérrel, így aztán ki is maradt a földmérésből… – Hideg gyönyörűséggel nevetett föl. – Titokban van!

Úgy csöndesedtek el, mint akik udvariasan vergődnek az anekdoták és a Sängerknabenek kísérőzenéje között – bár azért mégsem esélytelenül.

Anita feltűnés nélkül elrévedt, és a művét nézte.

– Azt mondják, hogy igazi nagy család vagyunk … Ti is így érzitek?

– Hogy érted ezt?

– Hát, hogyan értsem! Szegény apánk… – Pillantásuk Máriával elsiklott egymás mellett. – Aztán anyánk…

– Árkádiában mindenki együtt van. Ezt is tanultuk.

Iduska nem ismerte a korán elhalt szülőket, de ha szóba kerültek, mindig odaadással kezdett sírni. A hangulat ettől egyszerre használhatatlanná lett; noha Mária vőlegényére még célzás sem történt egész este. Az ő személye azonban hallgatólagos tabu volt a családban, még a fényképét sem látták soha, a nevét sem tudták, jóllehet mindez mégsem indokolhatta a tapintatos hallgatást, sőt éppen az ellenkezőjét is lehetett volna várni, mint ahogy az írnokot sem zavarta a köd és homály, amikor Porszkiról képzelgett. És mégsem jutott eszébe, hogy Mária vőlegényét kitalálja magának. Valahogy minden effélét lebénított a lány titoktalan rejtélye. Akár egy különc Schlemihl, akinek van árnyéka, méghozzá szüntelenül van, csak soha nem látszik? Szótlanul ültek az asztal körül, ahol még ott hevert a félbehagyott játék mappája. Anita a kockát dobigálta, továbbpöckölte Mária elé, az tovább az írnok elé, ezzel azonban be is zárult a kör – az öregúr bóbiskolt, Iduska el volt foglalva a sírdogálással. Tudták pontosan, hogy a két öreg mennyire hangos beszédet hall meg, milyen hangfogó kell hozzá. Mintha gyerek aludna egy lépésre tőlük. Anita kérte az írnokot, hogy beszéljen. „Hallgatunk, beszélj!” – mondta; de az írnok felváltva hol egyiküket, hol másikukat nézte, és egy csúnyát csuklott. Mária nem igyekezett titkolni, hogy nincs kedvére ez a gusztustalankodás, hogy enyhén reszket is tőle, nem érti, és hogy túlságosan is nyílt beszéd ez. De ugyanakkor mosolyogni is próbált. „Mért akarsz mindenáron csalni… Nincs neked semmi bajod. Dobjál nyíltan!” Anita szürcsölve kortyolgatta a borát, s míg pillantását ott felejtette Mária magas homlokán, szórakozottan aprókat fújt a pohárba, ahogy a gyerekek szoktak disznólkodni, mikor a társas jelenlétből kiesnek. Az írnok meg engedelmesen fölemelte és leejtette a kockát. Csak éppen semmit nem dobott vele: a vasaláscsík árkába gurult kocka nem tudott oldalra billenni az abroszon. „Akkor pedig senki se nyer!” – mondta nevetve, és megint csuklott; amire Mária azzal válaszolt, hogy ő is megbugyogtatta poharában a szódát, és összenevetett Anitával. Az írnok egy pillanatra zavarba jött a gúnyolódástól, de mintha csak azért bizonytalanodott volna el, hogy utána még atyáskodóbb legyen. „Jól van… nagyon szép ikrek vagytok… Pedig egyáltalán nem vagytok azok!” – és szelíd erőszakkal, a csuklójuknál fogva, úgy egymáshoz nyomta Mária és Anita tenyerét, hogy azok kénytelenek voltak az ujjaikat is egymásba kulcsolni, mint a jegyesek. Aztán sorba odaérintgetve száját az ujjak végéhez, az ismert mese hangsúlyával mondani kezdte : „Ez itt Anitáé… ez Máriáé…” „Kész, nincs több…” – folytatta hasonló hangsúllyal Anita. Iduska néni elnyomott egy ásítást, és óvatosan elhúzta az útból a színes mappát, vigyázva, hogy a versenyzők zsetonjai – a másnapi finisig – ne mozduljanak el a helyükről. Anita kivárta az apró rendezgetést, aztán kiszabadította a kezét, és felállt, kigombolt blúzán tömör labdaként domborodott ki a halványkék kombiné. Odament a rádióhoz. Azt hitték, hogy más zenét akar keresni, helyette azonban Máriának intett vissza cinkosan. „Gyere csak ide!” – és szorosan átkarolva a fülébe súgott. Mária zavart mosollyal próbált elhúzódni, de Anita nem engedte. Még a délutáni jézuskázásból ott maradt a rádió tetején egy fenyőgallynyomatos doboz, tele durvára őrölt, tapadós papírhóval, a karácsonyfa ágait finoman ezzel szórták be. Anita ebbe markolt bele, és mindkettőjük arcát befehérítette. Így fordultak az asztal felé. A gyerekes hecc annyira jól sikerült, hogy egy pillanatra mind a hárman elszótlanodtak: a két kifejezéstelen lárvaarc majdnem szertartásos volt; mint Ortügia szigetén a fehér iszappal belepett, szélmarta kövek.

Az írnok arcán vigyorrá ügyetlenedett a mosoly.

– Báránykák… – motyogta.

Akkor azonban Mária mondta, hogy elég. Hirtelen ocsúdva arcához kapta a kezét, mintha mocskos bőrt akarna lehúzni róla, de csak a körmével szántotta csíkosra a maskarát. „Ne haragudjatok… fölmegyek” – mondta, s mielőtt szólhattak volna, sietve megindult a manzárdlépcső felé. Az írnok meg utána, de Anita viszszahúzta. „Maradj… itt maradsz! Ez sok…” – „Várj meg. Menj, ülj vissza az öregekhez” – mondta az írnok, és másíthatatlan nyugalommal lefejtette magáról Anita kezét, gépiesen megsimogatta az arcát.

Ugyanúgy kettesével vette a lépcsőket, mint Mária, csak sokkal lassabban, ráérősen.

Nen lehetett tudni, hogy Iduska mit érzékelt a történtekből, mit nem. Anita már úgy ült vissza az asztalhoz, hogy zsebkendővel letörölte arcáról a műhavat, az öregúr pedig – ahogy a szék párnás támláján kényelmes helyet talált a fejének és aludt – majdnem giccsesen illeszkedett a hagyományosan megtévesztő képbe. A csend áthatolt rajta; majd később az emeletről leszűrődő tompa dobbanás és zuhanás, hol felgyorsulva, hol iszonyú hosszú, másodpercnyi szünetekkel. A manzárd egyébként is úgy ült a lakás fölött, mint egy erősen összeácsolt fadoboz, faketrec; amilyenben a vándorcirkuszosok utaztatják a nagy sörényű lovakat. Az út kanyarog, az apró kerekű kocsik döccennek, a vasplatnis főzőtűzhely és a bádog mosakodólavór között drótra akasztva himbálóznak a jelmezek, álhajak, a flitteres lepkeszoknyák, a testhez simuló pókhálótrikók, melyeken felkel a nap. Szűkre méretezett, rácsos ablak mögött vonul el a táj. A keskeny matracokon színes rongyok, takarók, pongyolák alatt nyúlnak el az izzadtságba pilledt családias testek, önfeledten kalandozva bele egymás fülledt labirintusaiba, összeszorított melegébe. Anita pontosan látta a rongyszőnyegre letepert Máriát, ahogy átlósan megvilágítja a havas holdfény; látta az erőszakosan kemény, szűzies mellét, ahogy kínálja magát, de ahogy diadalmas bosszúval előbb maga hatol be tövig önmagába és a lucskos ujját tartja maga elé erőtlen védekezésül. Aztán újra a teljesen összekavarodó dobbanások és zuhanások, mint valami egy helyben topogó, megbéklyózott ügetés. Iduska úgy vélte, hogy a szél nyomja le a havat a manzárd meredek tetejéről a rózsaágyásra – de aztán el is mosolyodott mindjárt, s azzal vigasztalódott, hogy vastagabb lesz a rózsákon a takaró.

Anita tizenegy óra felé indítványozta, hogy térjenek aludni (bocsánatos bűn lesz, ha ilyen hófúvásban nem indulnak el az éjféli misére) – és széles mozdulattal megölelte, megcsókolta Iduskát, hogy ne jusson eszébe szabadkozni. „Látja, mi maradtunk utolsó mohikánnak, igaz?” – aztán az apósát is fölébresztette, és mindkettőjüket elkísérte a szobájukig.

Mikor visszament az ebédlőbe, az írnok már ott ült az asztal mellett. Csapzott és idegen volt, mint az éjszaka hajtott lovak.

Három óra felé riadtak fel egy rövid időre, hogy aztán újra mély álomba zuhanjanak. Régi divatú, elöl-hátul fatámlás ágyakban aludtak, melyeket bármennyire szorosan toltak is egymás mellé, egy kis rés mindig maradt közöttük, s ezt a külön-külön begyűrt lepedőszél és a mindig hideg deszkaél még el is túlozta.

Derült, csillagos volt az ég, a szél elhajtotta a felhőket.

Az írnoknak nem volt teljesen éber a tudata, csupán az érzékszervei működtek zsibbadt érzékenységgel. Ahogy átnyúlt Anitához, addig kaparászott, míg az asszony hasán megtalálta a kezét, és közös mozdulattal össze is kulcsolódtak. Nem tudta első pillanatban, mit érez szokatlannak, aztán rájött, hogy Anita ujján ott van a zöld köves gyűrű, amelyet különben nem szokott hordani. Először csak körbetapogatta, majd lassan forgatva le akarta húzni, de Anita ugyanolyan lassan begörbítette a kezét, és nem engedte. Sokáig nem mozdultak, egyikük se mondott semmit, de a kezük egymáséban maradt. Így aludtak el.

Az írnokot álmában többször megkörnyékezte egy hatalmasra tágította tablókép: kora tavasz volt, a Pándzsó holdfényben úszott, s ők a dombok gerincén vonultak valamennyien Hangos-puszta felé, elöl Iduska néni, mögötte az öregúr, a gyerekek, végül ők hárman, s mindegyiküknél annyi motyó, amennyi egy ágas botvégen elfér. A rendíthetetlen füstcsík ebből az álomképből sem hiányzott: ugyanott horgonyzott, mint hónapok óta. Míg a gerincen vonultak, szeretett volna egy megbocsátó kérést megfogalmazni, és fennhangon kimondani, hogy a többiek is hallják – „Maradj Névtelen, legyen tanúja a nyomorúság szépségének” –, de a fellengzősen fájdalmas mondat nem tudott elhangzani. Felébredt, és Anita már a verandán terítette az ünnepi reggelit.

(Kisoroszi, 1983. május)