Megbocsátás
–
Merre a csillag jár

 

Megbocsátás

Merre a csillag jár?

Béládi Miklós emlékének

 

– kérdeztem ilyen hibás szórenddel, hogy az inkognitóm hitelesebb legyen, s még egy tétova mozdulatot is tettem megerősítésül. A néni csodálkozva nézett rám, barátságosan és megfejthetetlenül. – Szépen mondja! – mosolyodott el, és továbbsétált a bőrcekkerével.

Közben a tér népesült. Megejtően szorgos jövés-menés vett körül, valószínűleg beígért turista-autóbuszra várakoztak. A nyári égen úgy sorjáztak a bárányfelhők, mint majdnem mindig, vagyis soha. Az ilyesmi eleve olyan hangulatot áraszt, mintha minden láthatót nemrég csomagoltak volna ki egy hát mögötti dobozból: füveket, fákat, settenkedő kutyákat, asszonyokat és férfiakat, artézi kútnál várakozó lányokat. Kicsomagolták és helyükre rakták őket. Mint a bájos vásári szentképeken.

Időm bőven volt, hogy körülnézzek (a hajómra úgyis várni kellett, a folyó felső folyásánál szívszélhűdés érte a kapitányt, és számolni kellett késéssel). A sétálgatók között feltűnően sok volt a felnőtt, az ifjú, a gyermek, a vén, arányosan elosztva és mégis rögtönözve. Az összhangot semmi túlsúly nem zavarta, éppen kitöltötték a képet. A megyei bedekkerből tudtam meg, hogy a teret valamikor matuzsálemi akácfák szegélyezték, dús legelőfű borította, tele pitypanggal, a kút valóban kút volt, örökös tócsákkal a környékén, mintha a víz kéretlenül is rendelkezésre akart volna állni. Mindebből nem sok maradt; a matuzsálemi fákból egy sem. A tér ennek ellenére tér maradt, még ha magára öltötte is a geometriából ismert terek egyenruháját. Valahogy így is emlékeztetett a múltjára, s ezt valószínűleg a bárányfelhőknek köszönhette. A nagy fairtás után mindenesetre szigorúbban kerültek szem elé az egyszerű, meszelt házacskák; jobban lehetett szemmel tartani őket. Ide a térre nyílt a Rév utca is, ahová régidőkben egy kiszolgált uszálydereglyét vontattak, és ott rendezték be a falu pálinkásházát. Ajtót, ablakot a hajótest hasába vágtak, a kék abroszos asztalokat nyáron a fedélzeten helyezték el. Persze, ebből se maradt semmi. Késóbb a rendőrőrs irodája került a helyére, s a telek hátsó fertályán a fogtechnikus rendelője húzódhatott meg, aki arra is szerződött, hogy a beteg és lázadó kutyákat elaltassa.

Míg sétálgattam, egyre őszintébben tudtam megbocsátani a kapitánynak, aki minden üzenet, hagyatkozás nélkül mondott búcsút hajónak, folyónak, felborította a menetrendet, és beleszólt az útitervembe. Próbáltam vigasztalni magamat, hogy ami történik, úgyis beleilleszkedik valami nagyobb egészbe. Rég nem találkoztam ilyen csendes derűvel várakozó tömeggel. Lehettek vagy százan. Volt köztük szegényesebben és módosabban öltözött, nem hiányoztak a különcködők sem, divat majmolói, egészében mégis úgy hatottak, mint száz ember, akik véletlenül összeverődtek. Ám ez mégsem volt így, kiderült; valamennyien a pócsi vásárról voltak hazatérőben. Ezért lógott mindenkinek a kezében szatyor vagy cekker, némelyiknél kopott bőrönd, átalvetősre megcsavart zsák, sőt vadonatúj tarisznya is – leffegő hajtókáján az újra divatos pusztai zsánerkép bőrbe domborított mása: …pásztor áll a rónaközépen, Mint a szobor, merően, A pusztát síri csönd födé el, mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörüli a kaszát… Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozog a kéz. És most idenéz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom… A sok domborúra tömött csomagról látni lehetett, hogy a legkülönfélébb holmikat vásárolták össze, ami csak felbukkanhat egy kirakódóvásáron. Ezekkel jöttek-mentek, letelepedtek, összeverődtek, párokra szakadtak, mégse szakadt el senki senkitől. A tér közepe felől hawaii gitár szólt. A néni, akit megszólítottam, két másik hasonló korú hölggyel a földön figyelt valamit elmerülten, s csak annyira hajoltak előre, amennyire az isiászos derekuk engedte. Egy kamasz fiú az észak–déli járat kondenzcsíkját vizsgálta távcsővel, mások aludni próbáltak. Egy csapat lánynak sikerült úgy elárasztani az artézi kút környékét, mint régen, amikor csikót itattak.

Egy idősebb úr integetett felém a botjával.

Épp indulni akartam, hogy odamenjek hozzá, mikor valaki meghúzta a nadrágomat hátul. Négy év körüli kisfiú guggolt mögöttem, s azzal bajlódott, hogy leengedett nadrágjára visszagombolja a nadrágtartót. Megrögzött agglegényként sikerült eltalálnom a hangot, ami ilyen helyzetben a legkevésbé szerencsés. – Ez bizony bonyolult művelet! – guggoltam le én is, és szemügyre vettem a gombot, mely sokkal nagyobb volt, mint a nadrágtartó szíjába vágott luk. Elnéző mosoly rándult az arcára, mutatóujját odanyomta az arcomhoz. – Segíts! – mondta elbűvölő egyszerűséggel, majd lehalkította a rekedtes hangját: – Mit gondolsz, a repülőgép visszajön? – Igyekeztem korrektül válaszolni, bár a jelenet is zavarba hozott, ugyanis éppen a nagyobb dolgát végezte el, s nem volt világos, hogy a szokásos tisztálkodást is elvégezte-e. – Nem ismerem a menetrendet, de biztos utána lehet nézni. Csak hát, tudod, hogyan van… Meghal egy hajó kapitánya, és mindjárt felborul a menetrend. Pedig csak a hajó pótolhatatlan… – Nyilván fordítva akartam mondani, ő meg azonnal diadallal lecsapott. – Ez butaság! – kacagott fel. – Hajót én is tudok csinálni. Adj egy darab papírt… – Helyes, papír van – vettem elő a papírzsebkendős tasakot. – De ebből most nem hajót csinálunk, hanem tisztába tesszük, ami piszkos. Igazán szólhattál volna édesanyádnak, ha érzed, hogy ilyen rendkívüli dolgok… És még papírod sincs hozzá! – Vigyorogva közölte, hogy „Anyunak nem lehet, ő most gitározik”. Ami figyelmeztetés is volt, hogy mit vár még tőlem. Miután kölcsönös ügyetlenséggel elvégeztük a tisztálkodást és gombolkozást, jól meghúzta a hajamat. – Nem is a mamám gitározik! – kiáltotta, és elviharzott. A kút felől fölcsattant a nevetés: a lányok adták értésemre elismerésüket az intim szolgálatért. Jókedvükben még arra is gondjuk volt, hogy archaikus kecsességgel emeljék vállukra az üvegeket, és ringó derékkal így induljanak meg. Akár egy antik oázist is oda lehetett képzelni mögéjük. Bizonytalan önérzettel sétáltam tovább.

– Ön, nemdebár, idegen? – üdvözölt az öregúr, mikor odaértem hozzá; s ez a stílus pontosan illett is a csokornyakkendőjéhez, a tanáros öltözetéhez. Kopott drapp zakója ujja rövidebb volt a kelleténél, de ezt régies eleganciával ellensúlyozta a keményített mandzsetta. Diplomatatáskáját úgy helyezte el a lába mellett, hogy botja végét a fogóján dugta át. Mindjárt tapasztalhattam is, hogy ez a bogaras apróság milyen hallatlan közvetlenséggel és közlékenységgel tudott párosulni nála. – Sajnálhatja, hogy elmulasztotta az idei pócsi vásárt! – mondta bizalmas mosollyal, miután alaposan szemügyre vett. – Olyan ritkaságokra bukkantam, aminek örülni fog a könyvtáram. De nemcsak én, senki se maradt zsákmány nélkül. Szemét között a kincs! – hajolt közelebb, s egy pillanatra megcsapott a lehelete. Mintha mirhát rágcsált volna. – Nekünk mindig nagy ünnep egy ilyen kirándulás. Hallottam, sokan gúnyolják ezt a kedvtelést… guberálás – jól mondom? Persze, mert a holnaptól várják a jó falatot, de az igazság más. A holnap ma van, ha becsülettel gondolunk rá, és tegnap nélkül se lehet ebédet főzni. Ezért vagyok én forradamár! – s szemét keskenyre húzta, amilyen a halászok kezére száradt pikkely, mikor a tűz mellett felpöndörödik. – Csak hát tönkretették a szavakat, a beszédet. Azt is megrontották. Pedig nélküle az emberiség körében éppúgy nem létezhetne állam, társadalom, család, szerződés és béke, mint az oroszlánok vagy a farkasok között. Isten megtanította Ádámot a teremtmények nevére, meg hogy a szavakat hogyan fűzze össze – ez mind nagyon fontos. De olyat nem találok az Írásban, mint az entitás, intencionalitás, quidditás és hasonlók… Hiszen ismeri! A sok skolasztikus meg ideológus nem győzi gyártani az ilyen semmitmondó szavakat. Nem, uram! A beszédismeret veszendőbe ment Bábel tornyánál, mikor az emberek úgy bűnhődtek lázadásukért, hogy az igaz nyelvet elfelejtették. Szét kellett szóródjanak, hogy újakat tákoljanak össze, és még azokat is hogy megcsúfolják! Gondolja csak meg, hogy mivel szórakoznak – két más jelentésű névből csinálnak egyet! Azt mondják, testetlen test. De ha egy állítás téves, két elemének neve hogyan jelenthetne mást, mint semmit?! Kilukadtak a szavak. De aki keres, talál! – mondta hamiskásan, majd fölemelte táskáját, és minden formaságot mellőzve belém karolt. – Néhány remek fóliánsra tettem szert – folytatta belemelegedve, s elindultunk a sétálgatók között. – Tudja, az emberekre rájött a dühös takarítás, fillérekért kótyavetyélnek mindent. Még szerencse, hogy mi itt vagyunk…

El kellett ismernem, hogy egyoldalú beszélgetésünk – még ha nem szórakoztatott is minden további nélkül – nem volt ellenemre. Érdeklődtem, hogy mikor indulnak tovább.

– Sajnos, az autóbuszunknak nem nagy erénye a pontosság – mondta. – Mi csak béreljük, magunk nem bajlódunk vele.

– Messzire utaznak?

Elnevette magát.

– Használjak most én is olyan kifejezést, ami semmit se mond? Száz kilométer, öt kilométer… Szerintem csak azt méricskéljük ilyenkor, hogy kívülről vagy belülről gondolunk-e valamire. Egy helyen élünk, uram – és mélyen a szemembe nézett.

Észrevettem, hogy tartózkodóan kíváncsi pillantások követnek bennünket, és nyilván sokkal beszédesebben, mikor a hátunk mögé kerülnek. A jóindulatuk felől azonban nem lehetett kétség. A három hölgy még mindig előrehajolva figyelt valamit, s kértem az öregurat, hogy kanyarodjunk arra. Volt min meglepődnöm. A kőkeményre szikkadt föld egyik repedéséből laposra préselődött giliszta próbált erőnek erejével kivergődni, rejtély, hogy miért. Ilyen forróságban vajon nem jobb egy gilisztának bármilyen lukban a föld alatt? A küzdelem életre-halálra ment, az elképesztő szívóssággal kinyúló, összehúzódó testecske végül is kiaraszolta magát a harapófogóból. A hölgyek úgy sóhajtottak föl, mintha nekik is részük lett volna a vállalkozásban. A giliszta érthetetlenül sokáig időzött a napon, és látszott, hogy szenved. Végül néhány centiméterrel odébb megpróbált bemászni egy alig szélesebb repedésbe, de itt is ugyanolyan küzdelmet kellett folytatnia, mint előbb. A hölgyek nekikészülődtek, hogy ennek a kimenetelét is megvárják, az öregúr azonban – mint akinek nem újság az efféle – indítványozta, hogy sétáljunk tovább.

– Ismeri őket? – kérdeztem, mikor eltávolodtunk kissé.

– Természetesen – bólintott. – Nem olyan nagy hely, ahol lakunk, alig néhány utca. De még így sem cserélném el semmilyen székvárossal, még járási székhellyel sem. Ők különben a Liga elnöknői – intett a hölgyek felé. – Nélkülözhetetlen az empátiájuk.

– Ligáé? Milyen ligáé?

Eltűnődött.

– Ha valami igazán jó, számít, hogy melyik? Értse úgy, ahogy mondom. Csak egy Liga van, minek is lenne több.

Egyre ellenállhatatlanabbul bilincselt le a hely és a helyzet géniusza. De nem kevésbé az önkéntes ciceroném is, aki hol olyan benyomást tett rám, mintha makacs gyermeklámpással képes volna akkora fényt csinálni, mint más reflektorral – hol meg azokat az Anatole France tollára méltó öregurakat hozta eszembe, akik egy nekivadult piactér közepén is pontosan tudják, hol vannak, eligazodnak az áruk bűzén-szagán, az árusok csalafintaságán anélkül, hogy ki kellene mozdulniuk a könyvesszobájukból. S mintha mégsem a célpontot céloznák meg, csak beletalálnak. Közben a hawaii gitár is mindvégig szólt. Úgy pengett, mint egy megváltatlan érzékiséggel bélelt fuvallat; s ez csak még élesebbé tette bennem a képet, amibe az imént belebotlottunk.

– Egy ilyen giliszta bármilyen csodával fölér! – jelentettem ki, és egyáltalán nem zavart, hogy patetikus vagyok. – Azt hiszem, tényleg rendszeresíteni kellene az ilyen elnöknőket.

– Csoda! – legyintett elnézően az öregúr. – Ez is olyasmi, amit túl sok borzongással vesznek körül. Azt persze csodának tartanák, ha egy tehén megszólalna, vagy ismeretlen élőlényt szülne, de ha nem beszél, és borjút hoz világra, már szó sincs csodáról meg borzongásról. Hiszen hová is lenne akkor a nagy okosságunk! De uram, miféle okot tudunk mi, ami eleve nem következmény? Én például még a temetőkerteket is hajlandó vagyok ugyanolyan falucskának, városkának nézni, amilyenek a városkák, falucskák. Vannak – hát nem elég csoda ez? Játszogatunk a szavakkal, aztán az egyik magyarázat hasznosabb, a másik szebb, de hogy melyik igazabb, az már társasjáték… – Táskáját átvette a másik kezébe, és megszorította a karomat. – De jöjjön csak, ezzel még adós vagyok önnek. És ha már így összebarátkoztunk… – s húzni kezdett a tér közepe felé, ahol nagyobb csoport vette körül a fáradhatatlan gitárost.

– Ki gitározik itt ilyen szépen? Valaki önök közül?

Büszkén hunyorított.

– Egy kirakodóvásáron mindenre el lehet készülve az ember, de most tényleg szerencsénk volt. Sikerült megszereznünk a pócsi Szűz Máriát.

Rámeredtem.

– Megszerezni…?! Hogyan?! Megvásárolták?

– No, nem… vásárlásról szó sem volt – nevetett. – A helybeliek ráuntak, már nem tudott örömet okozni nekik – szerintem ilyen egyszerű a magyarázat. Aztán a vendégfogadóban is beszereztek egy elektromos gitárt – nem tudom, hallott-e már ilyet? Mintha egy hajfürtöt csak ötmázsás mikroszkóp alatt lehetne csodálni. Szűz Mária elkedvetlenedett, szomorú lett – mondhatnám azt is, hogy depressziós –, és a vásár reggelén kiment ő is a nagyrétre, és leült a sátrak közé, hátha akad, akinek odaajándékozhatja magát. És ami a legszebb – mindez szóról szóra igaz! Persze, vásáron sok móka megesik… de a mi esetünk más. A mi egyezségünk egyszerű és világos. Biztosítva a koszt-kvártély, ünnepi ruhatár, minden, ami kell. És akkor gitározik, amikor kedve tartja. Képzelheti mit éreztünk, mikor az egyezség létrejött…

Elérzékenyült, s hirtelen rajtam is erőt vett a meghatottság. Ekkor értünk oda a hallgatósághoz, voltak vagy ötvenen. Mintha képzeletbeli tábortüzet álltak volna körül, csak a lángnyelvek hiányoztak.

– De hiszen ez gyereklány! – súgtam a fülébe döbbenten, amikor a kör széléhez értünk.

– Hát persze! De éppen ez a gyönyörű – mondta sugárzó arccal. – Bezzeg azok a rafináltan barbár görögök még egy ilyen kivételes szerzeményt is képesek lettek volna zogriá-ra^* kényszeríteni… – s már-már szenvedéllyel belemerült a témába. Ez annyira megrémített most, hogy sietve rápisszentettem, mire készségesen intett, hogy igazam van.

Megindító volt a gyermek keresetlensége. Nem lehetett több tizenhárom évesnél. Szürke terméskövön ült, mely a század eleji útépítésből maradt itt, s valószínűleg hol ide, hol oda vándorolt a téren, várva, hogy egyszer ő is sorra kerül. Épp elhalkult a játéka, ujjai tétován keresgéltek. Farmernadrágja tarkállott a foltozásoktól, bár a foltokat elég hevenyészetten varrták föl, szélük szálára fosztottan követte a varrásnyomot. Fehér szádainge annyira áttetsző volt, hogy pucérságát lehetett vélni könnyű nyári ingnek. Mellecskéi domborodtak már, de olyan szűziesen, mintha történetesen nem mellecskék volnának. (A szeplőtelenség ajándéka végre is nincs korhoz kötve, s ki tudja, Jézus Urunknak nem gyermek volt-e az anyja.) Pócsnak valószínűleg fogalma sem volt, hogy mit mulasztott, és mit szalasztott el. Úgy látszik, az sem hatotta meg őket, hogy csikófarokba fogta össze a gesztenyebarna haját, kötözőrafiával.

– Nos, mit szól? – kérdezte az öregúr.

Széttártam a karomat.

Tűzött a nap.

Szűz Mária kis idő múlva újra megelevenedett. Eltartotta, megint magához húzta a gitárt (nekem úgy tűnt, hogy a hónalját szellőzteti), és egy légiesen gyors ritmust kezdett pengetni, subitamente, smanioso… és mégis sereno, sentimento. Hamarosan izgatott mozgolódás támadt, a testek ringani kezdtek. Rendhagyó kórház zárt udvara jutott eszembe, szieszta idején, mikor mindenki kedve szerint töltheti az idejét; egy kórházé, ahová csak minden vizsgálaton átesett egészséggel lehet kiérdemelni a felvételt. Csupán az lepett meg, hogy a falu ügyet sem vetett a rögtönzött látványosságra. Az udvarokon csak aprójószágok őgyelegtek, az ablakokban egyetlen unatkozó vagy kíváncsi arc sem mutatkozott. Igaz, fülledt nyárnap volt, kora délután; ám akkor is. Maradt volna az a lehetőség, hogy valamilyen rendelet vagy félelem teszi tartózkodóvá a helybelieket, vagy egyszerűen az öreg beidegzés, hogy jobb függöny mögül az események tanújának lenni. Csupán kutyák sündörögtek számosan a tér körül, többségükben falusi farkas- és kopókeverék. Bár a meszelt házacskák igyekeztek elhitetni, hogy bensőséges aediculák, mégis volt némi skanzenjellegük. Házak, ahová a fizetett őrök vonulnak vissza a kánikula elől, hogy ott várják a turistákat, és beírassák nevüket a láncocskával asztalhoz erősített vendégkönyvbe… Vagy netán maga Pócs is csak afféle kirakat a maga idegenforgalmi kirakodóvásáréval? Az öregúr biztos talált volna szavakat, hogy a rend és érdeklődés alattomos kis szertartásairól elmélkedjen; de annyira másodpercbenyomások voltak ezek, hogy mindjárt ki is hullottak belőlem. Mindenesetre egyre emelkedettebb lett a hangulat körülöttünk. A karok elveszítették súlyukat, a lábak kivágódtak, a combok dörzsölődtek – induló tánc volt ez a javából! Várni lehetett, hogy valami hang kicsattan, és senki se ismer rá a sajátjára. Lassan indultak meg körbe, viszont annál bolondosabb pörgésekből állt össze a körtánc egésze. Mi sem tehettünk mást, sodródtunk a többiekkel. Mindig is hiányzott belőlem a tánc közben nélkülözhetetlen magasabb rendű gondolattalanság, így a figyelmem most sem kapcsolt ki, észnél maradtam. Az öregúr meghökkentő természetességgel vette a fejleményeket. Sasszézott, forgott ügyetlenül, az orra kipirult az elégedettségtől. A kutyák viselkedése is feltűnően megváltozott. Áttekinthetetlen rendszer szerint futkostak a tér körül, de csak ott, beljebb nem nyomultak. Csaholás nem hallatszott, csak felcsapott fülük jelezte, hogy idegrendszerük feszült, és készenléti állapotban vannak. Gondoltam rá, hogy vajon nem az egyik társukat kémlelik-e, aki sztrájktörőként bemerészkedett az idegenek közé. Ez nem mondana ellen a kutyapszichológiának sem; a falka nemcsak kíváncsi, de féltékeny is a rendbontóra, aki megtesz valamit, amit a többi nem mer vagy nem akar. De nem volt időm okoskodni, ugrottam, forogtam tovább, már vagy a harmadik kört jártuk. Szűz Mária alig emelte fel a fejét, annyira a gitárra koncentrált. Ráborult, mint a kamasz lányok a pesztrálásra kapott csecsemőre, akiből egyszerre akarnak kicsikarni minden értelmet és nevetést. Egyszer majdnem sikerült elkapnom a pillantását, de ugyanakkor egy formátlan árnyék is a látóterembe suhant, s mindjárt el is tűnt. Kiderült hamarosan, hogy nem a heves testmozgás kápráztatta meg a szememet, hanem egy fekete kutya csetlett-botlott a lábak között, és minden kétséget kizáró módon felém igyekezett. Nem volt könnyű közelebb férkőzni hozzá, de mikor sikerült, azonnal leguggoltam, hogy értse meg, nem utasítják vissza. Dióbarna szeme többször is eltűnt a forgatagban, míg végre odasegíthettem magamhoz. Az öregúrtól elég messzire sodródtam, így csak kiáltva tudtam értésére adni, hogy mi a problémám, illetve, mi a feladat. Azonnal megértette, s még vissza is kiáltott: „Annál jobb!” Pumi-puli keveréknek néztem, de valamennyi terriervér is lehetett benne. Nyaka alatt a fehér csík a hasa aljáig lehúzódott. Gyönyörűen csapzott és szerencsétlen volt, a korcsok besorolhatatlan értelmességével. Úgy szorította magát a lábamhoz, mintha oda volna kötve. Ha Szűz Mária nem lassítja az iramot, nem tudom, hogyan boldogulok vele; a tempóváltás azonban a tánc végét is jelezte. Még fél kört sem tettünk allegro moderato, larghetto, rituneto, majd végképp perdendosi – mikor hangos tülköléssel bekanyarodott a térre két kék autóbusz. Fölkészültem az ilyenkor szokásos hangulatváltozásra, a gátlástalan tolongásra és tülekvésre; de éppenséggel nem ez történt. Szinte egyszerre mind fölnevettek, nagy integetéssel üdvözölték a két sofőrt, majd a nevetés átcsapott tapsba. Ünnepelték az indulást. Hirtelen támadt gondom csak nekem volt, ugyanis eszembe se jutott egész idő alatt, hogy a búcsúzáson hogyan essem át, és milyen gesztussal köszönjem meg az öregúr rokonszenvét. Kicsit túl sok lett az előre nem látott következmény, és környékezett a gyanú, hogy bekerítettek. Az öregúrról csurgott a veríték, mikor visszasétált hozzám. Elismeréssel simogatta meg a kutyát, majd – nem kis meglepetésemre – ráérősen a botjára támaszkodott, mint akinek esze ágában sincs készülődni. Minden mozdulata elárulta, hogy ő az, aki utolsónak szokott fölszállni bármilyen járműre.

– Majdnem irigylem ezért a kutyáért! – mondta, mikor kifújta magát. – Látja, ilyenkor derül ki, hogy a ragaszkodás filozófiájának mennyi rejtett tartaléka van. És mennyire meghaladják a filozófiát! De hát ez sem olyan, amit a kirakatban árulnak. Ezt is guberálni kell, mikor mások még a nyomorék gondolatokból is igazságot próbálnak kierőszakolni. Zogria… ugye, ott hagytuk abba. A rabszolgánál, aki nem az élete megkímélése fejében adhatja meg magát, hanem csak a győztes kényére-kedvére. Bármit tesz is, élete csak akkor van biztonságban, ha a győztes engedélyezi neki a testi szabadságot. No és, aki börtönben, láncok közt dolgozik? Vajon kötelességből teszi? Szó sincs róla. Pusztán azért, hogy a felügyelők kegyetlenségét elkerülje. Persze, a nyomorék gondolatok rögtön okosodni kezdenek, hogy az életét az urával kötött engedelmességi szerződésnek köszönheti. Vagyis az ura minden jövőbeli cselekedetét magáénak ismeri el, és felhatalmazást ad rá! S ez még akkor is így van, ha nem szolgának nevezik azt a szolgát… Figyel rám? Mert most jön ám a leggyönyörűbb! Ha a szolga vonakodni merészel, és az ura ezért megöli, láncba veri – mit gondol, ki lesz ennek az értelmi szerzője? Senki más, mint maga a szolga! És még akkor sem vádolhatja az urát jogtalansággal, ha azt történetesen államnak vagy valamilyen pártnak hívják… – s majdnem huncut felháborodás ült ki az arcára. – De mármost mit jelent ez a nyomorék gondolatok nyelvén? Azt, uram, hogy a zsarnoki uralomból fakadó jogok és következmények azonosak az instituált uralomból eredő jogokkal és követelményekkel! Nagyobb dicsőségünkre… És még ez se minden. A korona hátravan. Mert ha mondjuk, két nemzet közös uralkodója az egyiknél népgyűlés folytán rendelkezik felségjogokkal, a másiknál meg hódítás alapján, a közös uralkodó bármikor megteheti, hogy a hódítás jogán többet követeljen – még ha ez a felségjogok nem ismeretéről tanúskodik is. Mert ugye, az uralkodó mindkét országban korlátlan hatalommal rendelkezik… Vagy ha valami okból mégsem, akkor aztán mindenki védheti magát – ha tudja. És ez a háború.

Úgy emelte rám fakókék szemét, mint aki dúvadat szúrt le. Már csak alig néhányan voltunk a téren, és szaggatott tülköléssel bennünket is sürgetni kezdtek. Erre ő is kizökkent, s hirtelen felém nyújtotta a kezét.

– Igazán sajnálom, hogy csak ilyen rövid időre… – és a kezemet nem engedte el. – De mondja… nem volna kedve meglátogatni bennünket? A sofőrök úgyis csak reggel fordulnak vissza, biztos szívesen visszahoznák. Nos, nos? Nem kerül semmibe, csak elhatározásba!

Váratlan invitálása annyira meghökkentett, mintha nekem jutott volna eszembe. Sietve újra végiggondoltam az útitervemet, ki tudja, hányadszor az elmúlt egy órában. Szombat délután volt, és a hajó a faluból úgyis csak holnap délután indul tovább… Zavart megkönnyebbüléssel ráztam meg a kezét.

– Egy utas sosem állhat jót magáért – mondtam ügyetlenül. – És ő? – mutattam le a kutyára.

– Ez csak természetes! – mosolygott elégedetten, és belém karolt.

Már csak a hátsónak beállt autóbuszon volt hely. A gitárszó a másik kocsiból szűrődött ki. Sajnáltam, hogy nem ott kaptunk helyet, de a kaland izgalmához mintha ez is hozzátartozott volna.

 

 

Ötórás utazás volt. Mindvégig változatos tájak maradtak el mögöttünk, amilyen a nyugati határszélig terjedő vidék, tele bensőséges meglepetéssel. Például egy lélegzetelállító vadkörtefa egy semmitmondó rét közepén; vagy a nagy puszta mezők, melyek a felhők mozgatta fény-árnyékban kilométereken keresztül fölfelé lejtenek. Másutt kövecses dombok vettek körül, kopárság, mint mikor Madridból Ávilába utazik az ember. Az ilyen tájak lelke a késleltetés, csupán ígérnek, de nem tesznek érte semmit. Távol kijelölt falvak templomtoronnyal, mimikriként maguk köré terített akácos gyepűkkel, hidroglóbuszok katonás őrtornyaival. Útitársaim nem furcsállták a jelenlétemet, vagy legalábbis diszkrét maradt a kíváncsiságuk. Az öregúr láthatólag tekintélynek örvendett közöttük, de ebben sem volt semmi túlzás, inkább tapintat. Halk duruzsolás töltötte be a kocsit, s pillantásaik úgy röpdöstek, mintha minduntalan frissen fedeznék fel egymást. Az ülések mértani rendje iskolai csoportképet csinált belőlük, ahol a mongoloidtól a dináriig minden változat képviselve volt. Akár egy antropológiai táblakép. Ez is hozzájárult, hogy minél messzebb kerültünk a falutól, folyótól, egyre kevésbé tudtam megítélni, milyen mértékben vagyok még hazai földön. Később elszundítottam (pár percre? órára?), de semmilyen álomról nem tudnék számot adni. Ma is úgy él bennem ez az autóút, mint egy jóleső nyújtózás: csak a lábujj érinti a földet, azt viszont annál ragaszkodóbban. Anteus módjára. Fekete Kutya – a neve ugyanis ez lett – mellső lába közé görbített fejjel aludt. Reszketése alig különbözött az autóbusz remegésétől, mégsem egyszerű berezgés volt ez, bundájának elkülönülő szálai is állandó hullámzásban voltak. Ha aludt is, bizonyára úgy, hogy még szorosabban próbált bevackolódni a valóság rovátkájába. Ahogy a lemezjátszó tűje teszi, világos, hogy miért. A táj, mint egy képernyőbe zárt menekülés, nem tudott kifutni az ablakkeretből. Egy idő múlva mindenki belemerült a szatyrok kipakolásába, átrendezésébe. Volt ott vésetes óraingától kezdve foszlott szőttes szoknyáig, intarziás dobozig, bársonybelépőig, szépanyánk strucctollas kalapjáig minden. Az ingát meglóbálták, a dobozt felkattintották, a belépőt magasra tartották, hogy az esése jobban érvényesüljön. A kalap is fejre került. Bámészkodásomat nemcsak szívesen vették, de mintha mutatni is akarták volna, mennyire nem holt érték, amit összevásároltak. Egyedül az öregúr szótlansága lepett meg a korábbi közlékenysége után; de aztán hamarosan kipótolta, amit mulasztott. Mikor a kutya másik oldalára fordult a lábamon, váratlan frissességgel fordult felém.

– Ugye, milyen jó érzés nyugtatni magunkat, hogy emberségesek és igazságosak vagyunk, mikor egy hontalan lényt újra bevezetünk a társas együttlét világába… Csak kérdés ám, hogy ennyire egyszerű-e a dolog. Nézze… Az úszóhártya a lábakon, vagy mondjuk egy hatodik ujj a kezünkön hozzátartozhat az emberi természethez, mégis fölöslegesek az erény szempontjából. Bőrkinövések, daganatok – és semmi közük a lényeghez. Így vagyunk a módszerekkel is. Úgy tesznek, mintha a lényegre vonatkoznának, és mégis szemben állnak az öt érzékünkkel. Az erkölcsi tanácsok, uram, kivétel nélkül úszóhártyák és hatodik ujjak a mi egyszerű hajlamaink szempontjából. Az erényes emberek kórusban sírnak a kor nyomorúsága miatt, a nem erényes emberek meg mást se tesznek, mint szabályoznak! Márpedig aki kampóval, zsinórral, körzővel, szögvassal szabályoz, nagyon is jól tudjuk, mit csinál. Pusztít meg vág, bele a dolgok természetébe. Mintha bizony a lényeget ápolgatnák! – pedig csak a természetes állapotot vesztegetik el. Számolja csak végig az öt ujján – ami görbe, az nem a kampótól görbe! És ami egyenes, kerek vagy szögletes – az vajon mitől? Ami nem akar elválni önmagától vagy mástól – vajon a kötélnek meg huroknak köszönheti az erejét? Talán érti már, mire akarok kilukadni – a vonzás! Az igazi vonzás magától következik be. Ki tudja, hogyan? De hát akkor mi a csudára való az emberség, igazságosság erénye, ha csak úgy tud összekötni, mint a kötél meg a hurok?! Csak futni, szaladni a módszerek, parancsolatok után, betolakodni velük a kertbe, ahol nem volna szabad kárt tenni? – Itt lehalkította a hangját, s még a tenyerét is a szája elé húzta. – Mindez csak kételyt támaszt… A kicsi dolgokban való kétely megváltoztatja az irányt, a nagy dolgokban való kétely az alaptermészetet. Elhiheti nekem. Ez a kutya szögvas, hurok nélkül is a lábánál reszket – mi többet akarhatnak még egymástól?

Nagy méltósággal tett pontot a kérdőjel alá. Engem olyan szótlanság fogott el, mint akinek túlságosan teletöltötték a poharát. Valóságosan négy óra múlt el indulásunk óta, utunknak már csak egyötöde volt hátra. Megpróbáltam újra lehunyni a szememet, de nem sikerült. Megakadt a pillantásom egy harminc év körüli nőn, aki eddig elkerülte a figyelmemet. A másik oldalon ült, és a mi üléssorunk felé fordult, mintha belefeledkezett volna egy korábbi fejmozdulatba, s most ezzel elégedne meg. Pillantása átsiklott az útjába kerülő arcokon, s szinte kiesett az ablakon. Ő volt az egyetlen, akinek a nyakába akasztott bársonyretikülön kívül semmilyen csomagja nem volt. Fekete haja a vállára omlott, gótikus homlokán verejtékcsöppek rajzolták ki a haj mentén ugyanazt a gótikus vonalat. Más körülmények között melankóliát fedeztem volna fel magányos és érzékien exkluzív arcán; de most mégsem elégített ki ez a diagnózis. Melankólia. És minek véljük a boldogságot, ha épp arra jövünk rá, hogy nem fokozható tovább?! Elég soká méláztam az arcán, de ami kísérte gondolataimat, inkább csak ködkép maradt a kedélyem láthatárán.

Néhány beszélgetésfoszlány viszont elég tisztán szűrődött át a motorzúgáson –

 

„Hol?

„A szökőkútnál

„Mikor?

„Tizenegy órakor

 

„Magdó úgyis átköltözött a térre, ha pedig az övé üresen maradt

„Nem biztos

„Szerintem igen

„Akkor pedig rendet kell teremteni. Vagy-vagy

„És ha külön sétál?

 

„Nézd csak ezeket az elúszó mozdulatokat!

„Alig nagyobbak egy arasznál! Gyönyörű…

„Mintha ikrek volnának!

„Csak ezeket a mészfoltokat kell majd ledörgölni

„Éppen csak nem beszélnek

„Mint két bronzöntvény az Idalionról

 

„Nem hiszem

„De hiszen te is tudod, hogy lehetetlen

„És hogyan néznél a szemébe?

„Az nem fontos. Én már túl vagyok az ilyesmin

„Nem bánom… De akkor én is a nyomodban leszek

„Csak azt nem szabad megengedni, hogy terhesnek érezze

„Ahogy jön, úgy kell venni!

„Alig várom, hogy átköltözhessek. Szép vasárnapot csinálunk holnap

 

„Add csak ide…

„Nem, nem..

„Mélyebb tónusú keret kell hozzá

„Szerintem Sindingre emlékeztet… Ruth a mezei munkások között, Temetés a Lofot szigeteken, Lappok üdvözlik a nap visszatérését. Persze, csak a hangulat, az árnyalat

„Rubens is boldog lenne, ez az ő ideálja

„Vagy Botticelli… a Vénusz születése!

„Lehet, de sokkal szebb a lába

 

„Látja, ez a tökéletes középtermet

„És nincs a tudatában! Ez a leggyönyörűbb

„Mert természetes!

„Az ártatlanságot nincs mért kihallgatni

„Mit is mondhatna, ha kérdezik

„Lehet, hogy tényleg néma?

„És csak azt mondom, hogy az ártatlanságnak nincs anamnézise

 

„Olvastam hasonló történetet én is, de ez más

„Milyen?

„Nem tudom. De ha itt nem lesz zuhanás…!

 

 

Rákanyarodtunk közben egy nyílegyenes országútszakaszra. Az eperlombok alatt nem lehetett pontosan érzékelni, hogy lassú emelkedőn kapaszkodunk-e, vagy ereszkedünk már. Az égfény letompult. Csak távol kezdtek ritkulni a fák, s hirtelen igazi térbe tágult szét a zöld alagút. Ahogy rohantunk bele, hasonlított az érzéki ajzottsághoz. A beszélgetés elcsöndesedett, az arcok megélénkültek. Az öreg figyelmes idegenvezetőként közölte, hogy közeledünk. – Ez a levegő már az Alpokból jön – szippantott mélyet, és lenézett a kutyára. – Feltétlenül vízzel kell megkínálni, ha megérkeztünk. Kitűnő forrásvizünk van. – Talán mert a forrást említette, úticélunkként egy nálunk kevéssé gyakori falucskát képzeltem magam elé, melyet még a tradíció tesz családiasan ápolttá. Ahol patinás épületek is akadnak, egykori magánzóké, nyugdíjasoké, akik homályban hagyták, hogy milyen szolgálat után kapják a nyugdíjukat. Akik kedvüket lelték a titokzatoskodásban, míg ki nem kötöttek a falu temetőjében, melyet éppen az ismeretlensége miatt választottak maguknak. Közben fölérkeztünk a gerincre. Itt már nem volt fasor, a táj égből és zöld felületből állt. Bokor vagy fa sehol, csak rét, az viszont úgy volt domború és feszes, mintha utoljára az ősidőkben vett volna lélegzetet, s azóta tartaná vissza, amit beszívott. Fekete Kutya kis idő múlva újra megfordult a lábamnál. A gótikus homlokú nő észrevette a mozgolódást, és hátrébb hajolva kis ollózó mozdulatot tett az ujjával, mint mikor szemreflexet vizsgálunk. Az apró jelzést félreérthetetlenül a kutyának szánta, rajtam csak átfutott a pillantása, a gazdán. Bevallom, először zavart a sorrend, aztán meg éppen hogy büszkeséget éreztem: „Igen, asszonyom, a kutya hozzám tartozik.” De vajon biztos, hogy asszony? – bizonytalanodtam el rögtön utána. Türelmetlenül vártam, hogy a gerincet elhagyjuk. Néhány perc múlva az úttest egyenese végén – szinte mérnöki pontossággal – egy campanite villámhárítós csúcsa jelent meg, tetszetősen emlékeztetve a ravennai S. Apollinare in Classe harangtornyára. Mintha az úttestből nőtt volna ki. Mikor ereszkedni kezdtünk, fokozatosan bontakozott ki a látvány, és minden várakozásomat felülmúlta. Lankás völgybe zárt miniatűr városka bukkant elő, ligetes erdőkkel körülvéve – bár inkább épületcsoport volt, mint városka. A Felvidéken barangoló szerencsés utas akadhat ilyesmire, főképp Krúdy kalauzolása mellett. Bedekkerismereteim felmondták a szolgálatot. Kevésbé elfogódott idegen esküdött volna rá, hogy a nagy latifundiumok idejéből maradt itt, valamelyik főúr személyes építkezése, központjában nyári rezidenciával, melyet idővel a vendégfogadás számára egyre bővítettek, míg valóban kialakult néhány előkertes utcácska, kis tér szökőkúttal, palotajellegű házak sora, látható nosztalgiával a régi stílusok iránt. (fgy kaphatott a szerény kápolnatemplom egy meglehetősen hivalkodó campanilét.) Kétórányival odébb, a határon túl, nem ritkaság az ilyen festőien céltalan építkezés. Ez idetévedt. A völgybe öt szerpentin kanyar vezetett le. A szemközti lankán valaki kaszált, a kazlak görbülő csatárlánca a lanka tetejéig felkapaszkodott. Ovális fenyves beugrójában fehérlett a temető antikizáló bejárata, a közelében füst szállt. Az öregúr lokálpatrióta iróniával mutatott körbe: „Nem is képzeli, hányszor próbálnak idejönni azok a mozicsinálók, széthányni a kólásüvegeket, befesteni a füvet, letaposni, kimenni a temetőbe szerelmeskedni… Erre mondják, hogy külső felvétel. Szerintem itt szeretnének igazi csontot rágni, ami túléli a húst. Csak hát annyira olcsón az se megy…” Aztán váratlanul fölkattintotta a táskáját, de csak annyira, hogy a keze beleférjen. Bőrbe kötött könyvecskét vett elő, meglehetősen foszlott volt, a kötése repedezett.

– Mindjárt megérkezünk… mégse tudom megállni, hogy legalább egyet meg ne mutassak – mondta szerény határozottsággal. – Nem akarom rabolni az idejét, ha már úgyis programot csinál. Magam is úgy vagyok, hogy a magányos szemlélődést becsülöm mindennél többre… – s közben áhítatos gonddal lapozott. Elsöprő türelemmel tudta kihalászni az utolsó pillanatokat is, mintha az idő akkor állna meg, amikor ő akarja. – Hallgassa csak, milyen ínyenc szavak… Kicsiny rongyos féreg, utált vagy, de ne félj… Elmúlt az éjfél, Idvességes napod nemsokára felkél. Vagy ezt: E világi tábor szenvedésre font ház, Ki mennyet erre ruház, mondjad, az váz. Nem elragadóan döccen? Vagy ehhez a tömörséghez mit szól? Itt vágj, itt égess, itt mess, itt ösztönözz, Itt sújts, öklözz, köpölyözz, Bátor kemény írrel kötözz, Csak örök életet szerezz… Ugye, elbűvölő? És minden szava személyes, pedig nem is sejthetjük már a személyes okokat, körülményeket! Semmi nem állandó… Félelem, reménség, Közbül magát kétség Városunkban állítja, Hol jóval, ostorral, Hol esővel, hóval Magát velünk áldatja…

Az igazság az, hogy az én figyelmem se volt már olyan odaadó, mint eddig, gondolataim elkalandoztak, míg érzéssel olvasta a sorokat. Közben elhagytuk az utolsó kanyart, és irányt vettünk a platános sétány felé, mely a központba vezetett. Közeledésünk nem volt a legszerencsésebb, mert egy nagyobb aszfaltos térség mellett kellett elhaladnunk, s ez sehogy sem illett az idilli madártávlati képbe: tarkállott a repedésektől, a rozsdás terelő vascsonkoktól. Közepén betonkockába erősített zászlórúd, lelógó hurkos kötélzetével ünnepi bitófára emlékeztetett. Ráadásul itt helyezték el a szokásos kommerciális bódékat, ládákkal körberakva. A redőnyök mind elhúzva: már ment le a nap, mire ideértünk. Az öregúr pillantásra sem méltatta ezt a kihalt, esztétikai zűrzavart. Az utolsó ötven méteren sofőrünk levette a gázt, és elegánsan, puszta lendületből gördült be a szökőkutas térre. A sétány végében feltartott mutatóujjként őrködött a campanile.

 

 

A központi terecske mintha a bécsi Graben téglalap formáját, arányait utánozta volna, és ebből ágazott szét néhány önmagába visszakanyarodó utcácska. S ennyiből is állt a városka. A háborúk utáni emlékművédelem gondoskodott róla, hogy az épületek nélkülözzék az időmúlás májfoltjait: mintha azokat is nemrég csomagolták volna ki egy hát mögötti dobozból. Az áradó barokk stílusban épült nyári rezidencia a tér kiemelt pontján trónolt, szemben egy háromlépcsős, rózsaszínű márványtalapzattal. A talapzat üres volt, s egy hajdan füstbe ment várakozás hangulatát árasztotta. Vagy tényleg állt ott egyszer valami, csak időszerűtlenné vált, és eltávolították. Idolokkal gyakran megtörténik ilyesmi. A tér majdnem üres volt, amikor megérkeztünk, számomra mégis az tette élővé, hogy a szökőkút nemcsak relikviaként állt a helyén, hanem működött is. Miután biztosra vehettem, hogy az öregúr utolsónak fog leszállni, én is átadtam magamat a kényelmes szemlélődésnek. Zajlott a kiszállás és a kipakolás, s ahogy a tér népesült, a gyerekek perceken belül megszállták a szökőkút káváját, csak a rózsaszínű talapzatot tartották tiszteletben. Már ez az apró észrevétel is figyelmeztetett, hogy mostantól kezdve hajlamosabb leszek olyasminek is jelentőséget tulajdonítani, ami nem több véletlennél. De végre is így természetes ez idegen környezetben, idegen birtokon, melyről semmit nem tudunk. Szűz Máriát azonnal közrefogták, és láthatólag igyekeztek tanácsokkal ellátni. A csoportosulás közepén ott volt a három elnöknő is. Türelmesen kivárták, míg a lelkes terefere lecsillapodik, s csak akkor szóltak oda egy húsz év körüli lánynak és fiúnak (szőkék voltak, mint a len), hogy Szűz Máriát vezessék el az új otthonába. Ez egy patkó alakú ház volt a túlsó oldalon, mely patinás törékenységgel idézett föl egy maitól eltérő érzékenységet és beavatott céltalanságot, fittyet hányva a csalásra, hogy irracionális cirádáit milyen klasszikusan józan szerkezeti egyszerűségre kúszatja rá. Egyszóval, igazi rokokó palotácska volt. Az alacsony emelet kőcsipkéin gazdagon ömlött le a sokszínű futópetúnia. A három elnöknő csak ezután jött oda a mi autóbuszunkhoz, és élénk gesztusokkal kísérve egyetértő pillantásokat váltottak az öregúrral. Amennyire a bizalmas jelbeszédükből kivettem, ezúttal az én éjszakai szállásom ügyét intézték el. Alig zajlott le ez, mikor a gótikus homlokú nő, ki szintén leszálláshoz készülődött, odasodródott az ülésünk mellé, és váratlan nyíltsággal a szemembe nézett. Mintha a kutya ott sem lett volna. Már-már rámosolyogtam, aztán mégis elbátortalanodtam, valószínűleg a szokatlanul nagy fekete szeme miatt. Úgy csillogott, mint a móros ízlésű faszobrokon a szemgödörbe illesztett ékszerkő: forrón és anyagidegenül. Tűnődhettem rajta, hogy mit gondoljak. Mikor leszállt, az a kisfiú csatlakozott hozzá a másik autóbusz utasai közül, akinek segítettem a fenekét kitörölni. A legnagyobb bizalmassággal lépkedtek egymás mellett, kézen fogva szökdeltek jobbra-balra, majd a kisfiú szélvészként elsöpört. Az öregúr ekkor állt föl. Az ajtó előtt még mindig sokan várakoztak, s azt a guggoló asszonyt nézték, aki a padló vájataiból nagy türelemmel szedegette össze a zacskójából kiömlött parányi flittergyöngyöket. Ezt nem látszott illendőnek megzavarni, így az öregúrnak is maradt ideje, hogy újabb szálat húzzon ki gondolatai szőtteséből.

– Jó ideje töröm a fejemet, hogy csakugyan helyes-e, ha nem könnyítem meg a tájékozódását… – mondta eltűnődve. – Nálunk, tudja, nincsenek prospektusok, effélék, rég leszoktunk róla. Vagy nem gondolja, hogy túl könnyen szeretjük mondani, tedd ezt, ne tedd azt? Végül is hol kezdődik a parancs, hol a tanácsadás? Ön például nyugodtan hihetné, hogy tanácsot adok, vagyis az ön javát tartom szem előtt; de ha mégis a saját érdekemet tartom fontosabbnak, máris parancsról lesz szó. Ön meg esetleg észre sem venné. És még ennél is rosszabb, ha jogot is formálnék a tanácsadásra – hiszen világos, hogy ravasz előnyhöz jutnék így, lopva megismerném a szándékát! Vajon örülne ennek? Aki elutasítja a tanácsot, véleményt nyilvánít, és leleplezi magát – aki elfogadja, parancsot teljesít. Erről van szó. S ki tudja akkor már, mi lesz a következő lépés… milyen autoritásnak hajtunk fejet! Olyan ez, kérem, mint a lavina. Valami nagyon nincs rendjén azokkal a brosúrákkal, prospektusokkal, amelyekkel teletömködik az emberek fejét. Ó, uram – és pillantása mély aggodalommal pihent meg a vájatokba szorult flittergyöngyökön, mintha a legváratlanabb résekből is a megszomorítottak végtelen karavánja tudna előözönleni szívszorító bizakodással. – És ha történetesen nem kettőnkről van szó, hanem egy egész tömegről, és most sürgősen állást kellene foglalnunk valamiben, ami fontos…? Vajon nem az volna ésszerű, hogy ha a névtelenek döntése félreérthetetlen, akkor igenis ne kérjenek és ne fogadjanak el tanácsot? Hiszen az ítéletük már döntött! Persze, mondhatja, hogy önnek, aki idegenként csöppent ide, végül is nem ártana valamilyen rábeszélés vagy lebeszélés. Csakhogy az a baj ám, hogy a rábeszélő képtelen fölismerni a tanácsa következményét, de még a gondolkodás igazi szabályaihoz sem tarthatja magát, hiába teszi ki a lelkét. Amit tehet, hogy cselekvésre buzdít, amitől majd a lelkes lebeszélő igyekszik elrettenteni… Mihez tartsa hát magát az ember fia? No, nem Szűz Mária! – mondta nevetve. – Ő, ugye, itt van, vigyázunk rá, vele megegyeztünk. Ő egészen más. És a gitár… hiszen hallotta. Foghatna azon bármilyen szóbeszéd? Csak hát nem vagyunk egyformák. A rábeszélők, lebeszélők még a szenvedélyeket is számításba veszik, nézeteket lődöznek, metaforákat zúdítanak, hogy meggyőzzenek. És ki kívánja ezt tőlük? Legtöbbször senki. De még há kívánnák is, a veszély nem ugyanez? És ez rám is vonatkozik, uram! – tette hozzá csúfondáros kedvességgel. – Mit mondjak hát? Szerintem elég annyi, hogy – Isten hozta nálunk!

Azzal sietve leszállt. Méla megilletődöttséggel követtem. A téren feltűnő gyorsasággal hagyott alább a nyüzsgés. Azt a pillanatot fogtuk ki, mikor a nap utolsó sugarai érintették a háztetők élét, a művésziesen lyuggatott kéményeket. Kis idő múlva már csak néhány férfi és nő búcsúzkodott ráérősen, s úgy hatottak az árnyékba hátráló téren, mint a flamand városképek utcai ácsorgói egy elmúlt létezésből. Fekete Kutya suta merevséggel állt a lábam mellett, befelé fülelt, s csak utána nyújtotta föl a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Mintha valami régi vadászatra, pusztai passió emlékére kapcsolt volna vissza.

– Te fekete, álarcos kutya! – simogatta meg az öregúr; és intett, hogy menjek vele. A rezidenciával szemközti oldalra vágtunk át, és elsétáltunk a szökőkút mellett. Medencéjéből három bájos hermafrodita nyújtózkodott a magasba két-két kancsóval, és lágy sugárban öntötték a vizet hat különböző irányba, de olyan rafináltan, hogy ahová lehullott a víz, mindjárt vissza is lövellt hat másik irányba. Az egymásnak felelgető ezüst nyalábok a nem nélküli ejakulációk örökmozgó allegóriáját rögtönözték. A bronzhermafroditák egyébként avatott kézre vallottak. Az almányi mellek fiús tartózkodása és a lányosan begyeskedő péniszpalánták játékos mozsárágyúkként ültek a hideg forrásvíztől felhúzódott herezacskók dombján, s cellinis gráciával ötvözték össze a rendhagyás büszke félénkségét az androgin nosztalgiákkal.

– Nem gyönyörű? – kérdezte az öregúr, míg a kutya mohón kortyolt a medencéből. – Engem mindig arra emlékeztet, hogy még egy isten se tehet mást, mint megbékél a rendetlenséggel. De mért is lenne az ördögé, ami rendetlenül szép? – Hangján azonban érződött, hogy erről nem kíván fejtegetésbe bocsátkozni.

Alig száz lépéssel odébb egy kétszintes épület előtt állt meg. Külsőre elütött a tér díszítményes összképétől, megfelelhetett a legkülönbözőbb ízléseknek is, nem késztetett állásfoglalásra.

– Itt lesz a szállása – mondta röviden és mosolyogva. – Remélem, meg lesz elégedve, az első emeleten mindent megtalál. Szívesen meghívnám egy teára, de talán tényleg jobb, ha tartjuk magunkat az autonómiához. Persze ha szüksége van valamire, csak nyugodtan csöngessen nálam, itt lakom én is pár lépésre. Ott balra, a második utca… Ahol az a szép architráv kiszögellés… – s mielőtt bármilyen köszönő szót fogalmaztam volna, régimódiasan meghajolt, és ott hagyott a tölgyfa kapu előtt.

A kapualj timpanonos előteréből vezetett föl a márványlépcső az emeletre, ahol hatalmas filodendron silbakolt a „Férfi Vendégszoba” feliratú ajtó mellett. Igyekeztem otthonosan nyúlni a kilincs után; s ezzel tartoztam is a játék ördögének. Mint aki mindennapos sétájából tér haza, hanyag dúdolással nyitottam be a nagyméretű alkóvos szobába. A bútorok sem változtak semmit – állapítottam meg az első kritikus percek után, s ez a hangulat egyre jobban rányomta bélyegét a mozdulataimra. A papucsot keresgélés nélkül húztam elő a széles bárkaheverő sleppszegélye mögül, és elsőre ráhibáztam, melyik íróasztalfiókban találom meg a papírt, borítékot, a figyelmesen odakészített jegyezgetőfüzetet. Az asztal különben barokk ritkaság volt, teknősbékaszaru intarzóval. De ugyanígy tűnt ismerősnek a rőtesre pácolt szalonszekrény is (à la mode Louis XVL.), bár csak félig volt kiürítve, másik felében nyolc-tíz öltöny, kabát, nadrág lógott. Az egyik vállfán nankingnadrágot házasítottak össze tizennyolcadik századi gérokkal. Nem hiányzott a mélyzöld frakk sem, a hozzáillő keskeny karimájú klakkal. Lógott ott bőrzekére emlékeztető kamizol, pepita buggyos nadrág, térd alatt karcsúsított knickerbocker, egy- és kétsoros tengerparti zakó; a polcon selyembarét és lila szalagos girardikalap, a szekrény alján csőrös és harcsaszájorrú cipő, varrottas kamásni. A készletet magas nyakú ulszter és kihajtós redingot egészítette ki. Ez a váratlan ruhaszemle valahogy még ráérősebbé tett, belezsongított a filozofikus piszmogásba, s egyre kevésbé éreztem sürgetést, hogy jó turistaként azonnal nekivágjak a környéknek. Lezuhanyoztam kényelmesen, és meztelenül kivonultam a konyhába, hogy valami üdítőt keressek. A berendezésnek ugyanaz a biztos kezű promiszkuitása fogadott mindkét helyiségben. A fürdőben a pannon udvarházakból ismerős fenyőfa kád fölé szerelték a zuhanyrózsás csövet; a konyhában millenniumi majolika tűzhely platnija alá vezették be a gázt. A konyhaasztalt csillogóra pucolt rézbádog borította, széle peremesen hajlott le. (Én még emlékeztem az ilyen díszítésnek tűnő peremszélek funkciójára: mikor mosogatáskor megfordították a bádogot, nem engedte a vizet lecsurogni.) Sarkára oda volt készítve a villanykávéőrlő. A mélyhűtőben zúzmarás készételek, felvágottak, szörpök, tartós tej – akár egy precíz agglegény konyhája. Fekete Kutya itt adott először hangot, halk nyüszítésfélét, mely alig volt több hangba foglalt névjegynél, hogy még közöttünk van. Ételt azonban nem fogadott el, mint aki túl van az utolsó vacsoraidején. Mikor visszamentünk a nagyszobába, pillantással kérte, hogy segítsem föl az ablakpárkányon heverő könyöklőpárnára. Kinyitottam az ablakot, és én is lekönyököltem melléje.

Majdnem besötétedett már.

Néhány lakásból éles szalagfény csapódott ki a kövezetre, másutt csak halvány lámpaderengés. Vagy a sötétbe kitárt ablakok más tónusú feketesége. A szemközti ház szamárhátíves ablakában – időnként – ritmikusan hajlongó árnyék sejlett át a nádrolettán, mint valami karagözjátékban. A legfeltűnőbb fényfolt azonban Szűz Mária balkonja volt, a szoba csillár fényéről színpadias domborműként világított a mellvéd petúniatakarója. Később Szűz Mária is kilépett, és egy hattyúnyakú kannából megöntözte a virágokat. Kétértelműen édeskés látványt nyújtott, mint a preraffaelita szépségeszmény. Hirtelen megkívántam egy bármilyen kicsi távcsövet, és puszta kíváncsiságból is kutatni kezdtem utána, hátha a Liga gondoskodása ilyesmire is kiterjedt. A könyvespolcon, ahol sereg műtárgyacska sorakozott, Giordano Bruno márványbüsztje mellett végül tényleg ráakadtam egy színházi kukkantóra. Lencséje – ómódian – csillogó pontocskákkal határolt karikába keretezte azt, amire rátartották. Azonnal megállapítottam, hogy Szűz Mária nemcsak átöltözött, de a haját is leengedte közben. Ujjatlan kék inge – a redőzet eséséből lehetett látni – pókhálóvékony szálak laza összefüggése volt inkább, mint anyag. Leskelődésemre Fekete Kutya is fölfigyelt, és szobor mozdulatlansággal ő is a balkont kezdte szemmel tartani. Amennyire az ajtó engedte, beláttam a szobába, ahol a harmonikásra gyűrődött farmernadrág a nyitott szekrényajtón lógott, s ez a kevés is elég volt, hogy elképzeljem a romlatlan rendetlenséget, ami odabent uralkodhatott – a bugyi itt, a szádaing ott, a cipő félúton, a gitár a heverő párnáján, mint egy húros sajka. Aztán Szűz Mária váratlanul felkapta a fejét, és visszament a szobába. Még a kannát is olyan kapkodva hagyta ott a virágládán, hogy lassú billenéssel leesett a kőre, hallottuk a halk csattanást. S a balkon újra üresen világított. Bágyadt ajzottsággal tettem le a távcsövet. Sokáig föl-alá járkáltam, végül fölyújtottam az íróasztallámpát, és hátradőltem a könyvállvány mellé tolt fotelben. (Eredeti Beauvais-kárpitozás.) Miközben sorba húzogattam ki a könyveket, hogy valami lapoznivalót keressek, képtelen voltam rájönni, hogy milyen érdeklődés válogatta össze a vendégszoba könyvtárát. Se rendszert, se minőségi elvet nem találtam benne. Az irodalom remekei mellett a vásári ponyváig a legkülönbözőbb kiadványok keveredtek itt. De volt köztük olyan ritkaságszámba menő nyomtatvány is, mint Szent Erzsébet és Szent Brigitta beszélgetése – interjúja – Jézus Krisztussal vagy a koburgi hercegi tanácsos Csalások lexikona, melyben „mindenféle élethivatás során szokásos csalások lelepleztetnek, és az elhárításukra szükséges eszközök előadatnak”. Ebbe belelapoztam, s megtudtam, hogy csal a paraszt, ha levágja a vén kakas taréját, és eladja kappan gyanánt; a tolvaj, ha tortúra alatt bevallja a lopást, de később visszavonja; csalnak a nők, ha a mellüket kitömik; a királyok, ha választáskor a szavazatokat a maguk javára számoltatják össze, s a szabadságjogokat megnyirbálják. Hamvasságban azonban mindegyiket felülmúlta egy Sercq szigeti énekeskönyvecske. Ott mindjárt az első így hangzott: Tout le monde pue Comme une charogne, N’y a que mon doux Jésus Qui sent l’eau de Cologne. N’y a que mon doux Sauveur Qui a la bonne odeur.^*

Jólesett mosolyogni.

Úgy emlékszem, tíz óra felé figyeltem föl az első tünetekre.

Éppen belefeledkeztem Edgar Poe látomásos kozmológiai dolgozatába, az Eureká-ba – regény, poéma? A szerző maga is büszke bizonytalansággal nyilatkozik erről. Egy helyen például hatalmas rétet képzeltet el az olvasóval, a rétet nyílegyenes út szeli át, s mi ezen utazunk, holdfényben. Az útra merőlegesen glédába rendezett fasor húzódik, egészen a horizont széléig. Már maga a kép is dramatizált bepillantásként jelenik meg előttünk: illusztráció és adalék a Sancta Geometriához. A fasor fái a Nagy Koordinátára vésett strigulák; mintha egy Vicus Rectus ünnepi útvonalát szegélyeznék, egy kezdetektől fogva Óceánba süllyedt szentély végpontjáig. Mégis, ha akarnánk, se tudnánk nem észrevenni, hogy amíg haladunk, a fákkal is történik valami igazolhatatlan, a betájolható helyükkel. Valamihez képest. S tulajdonképpen itt hunytam le a szememet, kezemben a könyvvel. Ében háttérben forgó végtelen csavar jelent meg előttem, mely nemcsak gigászi kerékként, de puszta csavarként önmagában is forgott, látszólag folyton előre, mégis magába visszatérve, a saját huzagolt folytatásába. S az egész lomhán villódzott. Annyira erős kép volt, hogy muszáj volt azonosulni vele. Szüntelen mozgás álarcában a mozdulatlanság… Vagy fordítva? Hold, csillag, távolság, hely, elmozdulás, amerre mi járunk, amerre a csillag jár, p’=cos h, parallaxis… De el is igazít-e? Mert kezünk alá kezesedik, tehát igaz? Két száguldó paraméter közé szorult mozdulatlanság? Fix pont, mely útközben el sem indul? Zuhanás egy minden irányba nyitott spirálörvénybe… Ebbe a képbe mosódott bele Fekete Kutya. Valószínűleg már hosszabb ideje néztem, csak nem érzékeltem, hogy őt. Most arra ocsúdtam, hogy egész testében remeg, a fogai összeverődnek. Rémülten ugrottam fel, és lefektettem a szőnyegre, s már közben éreztem, hogy az izmai kezdenek keményedni. Hamarosan rángások hatalmasodtak el rajta, a nyaka kinyúlt, és a legkisebb hajlításnak sem engedett. Szeme domború lett, mint egy felfúvódott kristálygolyó, a farka acélmerev, a fogai előfehérlettek. Végül vad hánytorgással a hátára fordult, lábai előre-hátra rántódtak, ahogy a motor kapkodja aritmiásan az utolsó benzincsöppeket. Most értettem meg, hogy epilepsziás rohamról lehet szó; vagy másról, amiről nem tudhatok. Egy biztos: állapota hibátlanul kovácsolta össze a féktelen mozgást a legteljesebb mozdulatlansággal… Minden erőmmel dörzsölni kezdtem a testét, hogy legalább érezze: tehetetlenségem nem méltatlan a szenvedéséhez. Később támadt a rögeszmém, hogy ha egészen közelről néznék a szemébe, és szempillámmal megérinteném a szemgolyót, a pillantása újra megéledne. De visszariadtam tőle, úgy éreztem, megkarcolnék valamit, amire nincs felhatalmazásom, se képesítésem. Még a merénylet szó is átvillant rajtam. Félórára volt szükség, míg a rángógörcs annyira enyhült, hogy fel tudott állni, néhány esetlen lépést tenni. Nem állítom, hogy lépéseiben nem volt rendszer, egyensúly, határozottság, sőt nagyon is pontos koreográfiája volt, csupán számomra ismeretlen spirál mentén haladt. Mintha távolodott volna tőlem, jóllehet le se lépett a szőnyegről. Igazság szerint örülnöm kellett volna, hogy ismét járni tud, mégis én éreztem úgy, hogy cserbenhagynak. Ma sem értem még igazán, mi tett ingerültté. Árulást gyanítottam? Féltékeny voltam autonóm produkciójára? – mert még ilyen frivol szavak is megfordultak a fejemben. Rettenetes volt; de egyúttal ki is zökkentett, és megpróbáltam higgadtan számba venni a lehetőségeket. Ha a roham megismétlődik, még tehetetlenebb leszek, és még tanácstalanabbul maradok egyedül az idegen városkában. Orvost kell keresnem, mindegy, hogy állat- vagy emberorvost, a tudomány fenségében kell bízni. A rációban, az anyagban. Anyag akkor is van, ha minden cserbenhagy. Hogyan ne gyógyítana, ha maga nem tud elpusztulni? Ki kell bűvölni belőle, amit tartogat, hiszen az se más, mint én vagy Fekete Kutya. Végső patika, anyag, anyag! Végy egy darab földet, és legbelül leszel otthon. Homoios… Így kapkodtam és okoskodtam, s magam is meglepődtem, milyen gyorsan tudtam átváltani előbbi hangulatomból az ellenkező végletbe. Sietve magamra kapkodtam a ruhámat. Fekete Kutya ellenkezés nélkül tűrte, hogy a karomba vegyem, és kilépjek vele az ajtón. Majd az öregúr – gondoltam; ő biztos eligazít, és segítségemre lesz.

Odakint ekkor kezdett emelkedni a hold.

A finomra szitált kék máz frigid hálóköntösként simult a városka testére. Már nem volt világos ablak. Meggyorsítottam a lépéseimet, és átvágtam a téren. Nem volt nehéz megtalálni a házat, az architráv kiszögellés élesen kirajzolódott. A bizarrul keskeny épületet mintha utólag építették volna oda egy átjárósikátor helyére, két tűzfal közé, ott nyúlt fel két emelet magasan, ki tudja, milyen szükségből. Csak a földszinti ablak volt nyitva, a függönyön kiszűrődött az olvasólámpa fénye. Udvariatlanságnak éreztem, hogy az utcáról köszönjek be, inkább megemeltem a rézkoppantót. Az öregúr keleti mintás háziköpenyben nyitott ajtót, a fején bordó hálósapka. Egyáltalán nem lepődött meg, sőt örömmel invitált beljebb.

– Tudtam! – nyújtotta a kezét, és beléptem a szűk előtérbe, melyet ajtó helyett paraván választott el a szobától. – Még az időpontot is meg tudtam volna jósolni… A holdfénynek nem lehet ellenállni nálunk. Én is nemrég jöttem haza. Az ember kimegy, jár egyet, hazasétál, aztán megint veszi a botját… – s közben megsimogatta a még mindig reszkető kutyát; éppen csak azon nem akadt fönn, hogy mért tartom a karomban, mint egy csecsemőt. – Mivel kínálhatom meg? Egy jó hideg teát?

– Köszönöm… – intettem suta zavarral.

– Üljön le, mindjárt meghallgatjuk egymást.

Azzal a szoba homályos hátsó sarkába ment, ahol egy csavart lábú asztalon – nagy pedantériával – csészék, üvegek, kannák, gyümölcsöstál, tányérok és poharak sorakoztak; s valószínűleg még sok egyéb, amit nem tudtam fölismerni. A fotel fölé hajlított olvasólámpa alig világította meg a bútorokat, s minden intimebbül hatott nagynak és kicsinek, mint amilyen a valóságban lehetett. A falakat mennyezetig könyvek borították, folyondárként hatoltak be a legkisebb falfelületre is. Itt is ugyanolyan Beauvais-kárpitozású két fotel állt egymással szemben, mint az én vendégszobámban. Viszont nem láttam sehol íróasztalt, pedig ez nagyon is hozzátartozhatott volna az öregúr lényéhez. Asztal, ahol kijegyez, feljegyez, rögzít, megörökít; ahol nemcsak guberál, hanem szaporítja is a magasztos guanót. Hirtelen megérteni véltem vásárjáró szenvedélyüket, ciceroném fáradhatatlanságát: hiszen még azt sem értjük jól, ami ó. Ebben a szobában láthatólag nem írtak, és ezután sem akartak írni – amiben kétségkívül volt valami megindító és reménykeltő belátás. Közben egy sakk-kockás asztalkán elém tette a csészét, kitöltötte a teát. Csak azért nem álltam elő rögtön a kérésemmel, mert Fekete Kutya reszketése mintha enyhült volna, s az orra sem volt annyira tüzes.

– Nos, képzelje, éppen Alcide Morin úr följegyzéseit olvastam – dőlt hátra kényelmesen az olvasólámpa alatt, s a fény mosolyogtató komolysággal helyezte középpontba a hálósapkáját. – Bevallom, ritkán találni együtt ennyi figyelemre méltó zöldséget. De még így is üdülés. És milyen megátalkodottan haragszik a tudományra, a tudósokra! Úgy véli, eladják az igazságot egy tál lencséért – ami nélkül, persze, föl is fordulnánk… Mintha a ráfogások tudós templomától függne az életünk! Gondolom, szerét ejtette odaát, hogy studírozza kicsit a szerény kézikönyvtárat. Mikor ideköltöztem, én is töltöttem ott időt, és igyekeztem hozzájárulni néhány példánnyal. Tudja, van egy kedvenc hasonlatom, amit mindig elmondok, ha lehet – a jó könyvtár olyan, mint a szentjánosbogarak éjjeli menedékhelye… – s egy hatalmasat kacagott. – Morin úr pedig effélével van elfoglalva, a fénnyel, a sötétséggel. Persze, nem érdektelen kérdés, sőt nagyon is érdekes! Meglásd azért, hogy a világosság, mely tebenned van, sötétség ne legyen. Csak ugye, Szent Lukács se mondhatott el mindent, a tudósok meg éppenséggel csak azt, amit tudnak. Ha nincs fény, nem látunk semmit – mondják. De vajon ön nem látja a sötétséget? – s kis teát hörpölve a kutyára nézett. – Miféle hiány az, amit látni lehet? Ravasz egy semmi ez, uram! Látjuk a tér nélkül, amit kitölt? Vagy tényleg egy piramison járkálunk, ahol minden lépcső színes, látható, egészen a sötétségig, a feketéig, csak a csúcs láthatatlan? A sokfajta láthatóból lesz a valóban láthatatlan – a fény? Ki látott csak fényt? – s szeme megvillant, mint aki kavicsot talál a kavicshegy alján. – Nem az árnyék, a sötétség konzerválja a szem szabadságát, hogy megfejtse a fényt? Nem az az okos, aki szeme elé tartja a kezét szűrőnek? Nos, én szeretem absztrakciónak tekinteni a fényt, és egészen jól megvagyok a sötétséggel – mosolyodott el. Higgye el, az igazság éjszaka vetkőzik le, az ágyfejére meg odateszi a szimbólumokat, mint valami mécsest. Hogy ez csak hasonlat? Hát istenem. A feltevésekből milliót kipróbálhat, uram, amíg egy talál – ideig-óráig. A hasonlat azonban majdnem mindig jó. Tudja, ennek a Morin úrnak mért bocsátok meg? Egy helyen képes volt ilyesmit leírni: hogy mi a szimbólum? Az igazság a maga bőrében!

Ez volt az a pillanat, amikor vagy átadom magamat a fejtegetéseinek, vagy fölugrom a rossz lelkiismerettől. A csuklásban mindig van annyi komikum, hogy aggódni is lehessen – s Fekete Kutya, mintha megérezte volna, hogy bajban vagyok, váratlanul így segített rajtam.

– Ne haragudjon… tanácsot szeretnék kérni – hajoltam közelebb. – Orvosra van szükségem, bármilyen orvosra vagy patikára… – és igyekeztem minden részletre kiterjedően elmondani, ami történt. A spirálörvényről sem feledkeztem meg.

Nagy figyelemmel hallgatott meg.

Sokáig nem szólt.

– Már akkor sejtettem, amikor beléptek – bólintott végül. – De gondolja, hogy annyira sürgős?

– Igen – mondtam határozottan. – Félek, hogy éjszaka megismétlődik. És most ez a csuklás…

– Ó, éjszaka… – ismételte tűnődve. – Különben sajnálom, hogy éppen most… Vagy talán éppen szerencsés.

– Hogyan? – ütődtem meg.

– Ez a véleményem – tette hozzá nyomatékkal. – Olvashat ön is eleget a vidéki orvosellátásról… Nem a legrózsásabb. Nem akarok általánosítani, de az alkohol, a kapzsiság, a televízió felszabadította a zsilipeket. Az erény földönfutóvá lett, a recepteket hordón írják. És még az adagolást is a tábornokok szabják meg… Hanem lakik itt véletlenül egy kitűnő orvos, igaz, nyugdíjas, de ezzel csak még jobban megdicsértem. Ugye érti, mire gondolok?

– Megtenné, hogy elkísér hozzá? Kellemetlen ilyen későn bekopogtatni…

– Ne legyen gondja vele, meg fogja érteni önt. Inkább nekem nézze el, hogy nem mozdulok ki, kicsit fárasztó nap volt. De nem lehet eltéveszteni a házat, itt a túlsó soron, fehér és földszintes, másutt nincs is hasonló épület. Valami nagyúri póniistálló volt a század elején, de használták bordélynak is a politikus urak, a háború alatt meg ott volt a vallatóiroda. Csak azért mondom ezt, hogy ne nézzen holmi fellegjáró csudabogárnak. Tudom én, kérem, hogy mi van a dombon túl, meg hogy mit kevernek a habarcsba…

Hálálkodva búcsúztam el tőle. Egy darabig még ott állt az ajtóban, és én is visszafordultam, de azért így is megoldatlan jelenet maradtunk a holdfényes utcán.

Fekete Kutya közben felhagyott a csuklással; én meg azon kaptam magamat, hogy lámpalázam van.

Az épület csakugyan messziről világított egy halom tetején, előtte pázsitos térség nyúlt le az utcáig, kerítés nélkül. A bejárathoz félkörösen szétágazó kavicsos út vezetett föl, s más dísze nem is volt a pázsitnak (virággrupp, szökőkút, ahogy szokás), csak a szembenéző két kavicsos félkörív geometriája. Az épület ugyanezt a nyugalmat utánozta. A bejárattól jobbra és balra négy-négy ablak, előttük ugyanannyi eresztartó oszlop – amitől nemcsak görögös hangulatot árasztott, de a tornácos kúriáinkra is emlékeztetett. Csupán nem meszelt falai voltak, hanem fehér márványlapok borították. A sötétre pácolt ajtó szélfáján réztábla csillant, Psichiatria Christiana felírással; alatta volt a csengő. Meglepődtem kissé, a betűvéset ugyanis nemcsak elmosódó volt, alig olvasható, de négy fölösleges luk is csúfította a tábla sarkait; mintha a változó idők során az új táblákat egyszerűen csak rászegelték volna a régire. Az öregúr épülettörténeti tájékoztatója ebben az esetben nem volt éppen teljes; de hát ott álltam már az ajtóban, és őszintén bíztam benne, hogy egy nyugdíjas orvos mindent tud. Csöngetésemre az egyik ablakban lámpa gyúlt. Fekete Kutya, mint a jól nevelt beteg, újra csuklani kezdett. Szikár, hetven év körüli férfi nyitott ajtót: drótkeretes szemüveg, gyermekien szúrós szempár. Hibátlanul szabott kék tropikálruha volt rajta, szépiafehér szimpla gallér, sárga nyakkendő. Eleganciája mégsem hatott görcsösnek, rafia házipapucsa orrán két házilag kivágott ovális luk biztosította, hogy a lábujjak jobban szellőzzenek. Mindenesetre az, hogy ilyen későn is be lehetett csöngetni hozzá bejelentés nélkül, és ilyen fogadóképesen nyitott ajtót, olyan életmódot sejtetett, ami mindennapos gyakorlatra utalt. Végre is nem lehetett tudni, milyen szabályok és magántitkok rituáléja szerint szervezte meg nyugdíjas életének napirendjét. Jó arcmemóriám nyomán azonnal megállapítottam, hogy nem vett részt a pócsi kiránduláson, s ezt mindjárt az ő szavai is megerősítették.

– Fáradjon beljebb – lépett hátrébb az ajtóból. – Miben segíthetek? Bizonyára idegen nálunk…

– Igen – bólintottam, s nem annyira rá, mint inkább magam köré néztem.

Nem tudtam, hogy beljebb vezet-e, vagy ott maradunk a tágas előtérben, mely előszobának nagy, szobának berendezetlen volt. Két tonettszék, asztal, hatalmas amforában egy nálunk ritkaságnak számító aranysármánycsokor, árnyéka éles arabeszket rajzolt a meszelt falra. Friss festés lehetett, és a szaga gyermekkori emléket ébresztett bennem: otthon egy kevés bécsi kéket is kevertünk a mészbe, hogy lágyabb legyen a fehérsége. Itt valószínűleg hiányzott ez a keverékből; bár az is igaz, hogy az ernyő nélküli ötszázas körtefény erősen hozzájárult a helyiség hűvös és fertőtlenített esztétikumához. A falak üresek voltak, csupán egy mélynyomat lógott a falon, Sinding fegyelmezett áhitatú alkotása, Lappok üdvözlik a nap visszatérését.

– Tessék – mutatott a székre, és ő is leült. – A kutyáról lenne szó?

Úgy kezdtem hozzá, mintha ismerné a részleteket, s csak mikor láttam, hogy nem tartozik a stílusához a kérdezés, akkor vettem újra lélegzetet, és még aprólékosabban elmondtam, amit az öregúr is végighallgatott. Kitértem olyan mozzanatokra, hogy a jobb hátsó lábát feltűnő gyakran felejti a levegőben, mintha koszorútövis szúródott volna bele, vagy minduntalan eszébe jutna egy ilyen eset; hogy reszketése az ablakpárkányon kezdődött, ahová maga kívánkozott föl, s hogy utoljára a szökőkút vizéből ivott.

Ő is nagy empátiával hallgatott végig. Azt gondoltam, az idős orvosok szokása szerint néhány ősi, egyszerű mozdulattal fog hozzá a vizsgálathoz, ami legtöbbször szükségtelenné is teszi a további vizsgálódást; de tévedtem. Még kevesebbel beérte. A leffedt szájtól kis nedvességet vett az ujjbegyére, és megszagolta. Elmélyülten tette ezt, aztán – amennyire ez a mimikátlanul férfias és szabályos arc fel tudott derülni – felderült.

– Nem tudok segíteni – mondta, és megszorította a kezemet. – Nem is hiszi, milyen ritkán mondhatjuk ezt a jót. Örüljön, kérem! Fehér holló az ilyen diagnózis.

Hűvös és odaadó pillantással nézett rám.

– Nem szükséges, hogy a karjára vegye – mondta. – Csak természetesen. Ahogy adódik, mindig csak természetesen.

Engedelmeskedtem. Fekete Kutya – aki megint nem csuklott, nyilván közben hagyott fel vele – csakugyan váratlan frissességgel állt meg a lábán, s még halkan vakkantott is.

Szó szerint megnémultam az ámulattól; és mégse tudtam tejtestvéri rokonszenvet érezni az orvos iránt. Próbáltam befelé figyelni, hogy mit szól a fordulathoz a bensőm, melynek mégsem ismerhettem minden zugát – és a legnagyobb meglepetésemre semmilyen csalódást nem éreztem. Azt jelentené ez, hogy pontosan ilyen választ vártam? Azt a nyugalmat, mely úgy kezdett belém hatolni, mint egy csésze forró tea? Mégis túl zavarosnak tűnt az egész. Túl világosnak. Noha a sejtés is erősödött, hogy ritka becsületes tény lappang itt nyílt színen, amit otrombaság volna olcsón feszegetni. S magam is hűvös és odaadó pillantással köszöntem el, pedig összevissza rajzó ünnepi gondolattal volt tele a fejem, csak éppen szétfoszlottak, alighogy felbukkantak. Távozásomkor az orvos nem várta ki azt a pár pillanatot, amíg néhány lépést teszek, mindjárt becsukta az ajtót. Nem esett rosszul, csak észrevettem. Tervezett sétámra azonban még a sikeresnek mondható konzultáció után sem kerülhetett sor: Fekete Kutya határozottan hazafelé vette az útját. Otthon a heverő melletti bárányszőrmét szemelte ki magának éjszakára. Meglehet, hogy egyszerre zuhantunk bele az álomba.

 

 

Elmúlt éjfél, mikor felébredtem a szomjúságtól. Nem gyújtottam villanyt, a hold teljes fényerővel delelt a tér fölött. Két nagy bögre vizet hajtottam föl a konyhában, utána percekig ácsorogtam a hűvös kockakövön. A bávaság kivételes mélységeibe képes lemeríteni egy ilyen hirtelen ébredés. Képeket, képzelgéseket hajt maga előtt, ahogy a levelet a sehonnan nem dudorászó szél. Hamuval befújt romalakzat, távoli vizeket sejtető homokgát, mennyezeten tátongó luk, melyen minden eredmény nélkül lehet kibámulni – efféléket. Fölrémlett emlékezetemben egy középkori ábrázolat – vándor poroszkál csavart fejű bottal a kezében a földi és égi testek fantáziaalakjai között, míg végül átböki süvegével a firmamentumot, kidugja a fejét, és ugyanazt látja: ugyanaz az engesztelhetetlen kupak ereszkedik rá. Nevetséges, de lábujjhegyen mentem vissza a szobába. Fekete Kutya mélyen aludt. Később, mikor már jó ideje könyököltem az ablakban, a szemközti ház emeletén surrogva fölszaladt a nádroló. Meglepett és mégsem lepett meg, hogy a gótikus homlokú nőt ismertem fel a szamárhátíves rácsozat mögött. A szoba mélyén – a hold oda is bevilágított – számovárra emlékeztető relikvia magasodott az asztal közepén. Dísztárgy? Vagy használták is? Túlméretezett fémkehelynek is lehetett gondolni. Nem tudtam eldönteni, hogy ő is észrevett-e, csupán fölteszem, hogy igen, bár ez később se derült ki megnyugtatóan. A látvány próbára tette minden porcikámat. Meztelenül állt az ablakban, s valahogy ez a kendőzetlenség még exkluzívabbá tette a zárkózottságát, mindenesetre másképp, mint az autóbuszon. Egy idő múlva annyira odaszorította magát a rácshoz, hogy melle kipréselődött két cirádás lukon, s muszáj volt arra gondolni, hogy esetleg a bőrét is fölsértette a vas. Hölgy, aki tejével itatja az éjszakát… Egy ilyen minden prózaiságtól elrugaszkodott fellengzős kép bizonyára egzaltáltnak tűnhet – bár nem jobban, mint az ében háttérbe süllyesztett végtelen csavar villódzó körforgása. A hatást az is növelte, hogy romantikusan széttárt karral kapaszkodott a rácsba (mint aki meredek létrán kúszott idáig?) – Húsos combjai szőrtelen súrlódnak, Két párhuzamos hajtószíj Az ében középpont tengelyén, A sötét padláson ácsolt gerendák Gladiátor derekát öleli, Tenyerét, hasát éles szögkampóknak feszíti, Mellét a szűk ablakrésbe nyomja… –, vagy egyszerűen ez is csak a magántitkok rituáléjához tartozott, mint az orvos kivágott orrú papucsa. Mikor jó félóra múlva a nádroló leereszkedett, a tér delejes realizmusa egyáltalán nem csökkent, sőt mintha fölerősödött volna. A campanile az eddiginél sokkal természetesebben hasonlított egy erekcióba szenderült ágyúcsőhöz, mely hajdani viharos vonzások idején világító strapnelszilánkokkal szórta tele a feketeséget… Honnét is ismernéd a föld életét, mikor szenvedélytelen, személytelen működésnek tekinted, ahogy az egyetlen óráig élő rovar tekinti halottnak a testedet, mert nem látja mozgását… Hirtelen olyan erős érzéki panteizmus vett erőt rajtam, amilyet addig nem tapasztaltam. Még az ablakpárkány is, melynek nekidőltem, forró karként tapadt a bőrömhöz. Éreztem azonban, hogy nem szabad engednem a vonzásnak, különben az atomjaimig szétszed. Meneküléssel fölért, ahogy az álom realizmusába visszazuhantam. Az igazság mégis az, hogy jó adag emelkedett csalódás is belejátszott ebbe a menekülésbe. Hiába volt adva egy ínyenc pásztoróra minden díszlete – ismeretlen város, holdfény, diszkrét vendégszoba –, ez nem az a pillanat volt. Az álom szabadságától azonbán ez sem tudott megfosztani, s ugyanolyan gyönyörű és lucskos élvezetben részesített, mint amilyennel egyébként kifizetett volna.

 

 

A nyolcórás harangszóra ébredtem reggel. Az öregúr még a megérkezésünkkor említette, hogy a két autóbusz csak tizenegy körül indul vissza, a közeli határszélen előbb fölveszik a külföldi turistákat – s most csakugyan arra mutatott minden, hogy a hátralevő néhány óra sok mindenért kárpótolhat. Ragyogott a nap, Fekete Kutya szőre fénylett, és a tér akusztikája sem maradt el a ravennai mögött. Odakint alig volt még forgalom, csupán néhány gyerek futkározott kissé maskarás öltözetben. Új nap, új király? Hajdani hunyójátékra, szelíd hadijátékra emlékeztetett a rohangálásuk, s a csend, ahogy felbukkantak és eltűntek, vagy nesztelenül átnyargaltak a téren. A szellőzni kirakott párnák pöttyentett színfoltokként világítottak. Szűz Mária a vasárnap reggel kedvéért levetette a farmert, és sárga, kimonóujjas köntösben söpörgette a ház előtt a petúniaszirmokat. A seprűtől és köntösétől egyszeribe az egész tér takarosabb lett. Fekete Kutya meglepetésemre nem kéredzkedett föl a párkányra, helyette többször megmosdatta nyelvével a lábfejemet, s csak később jöttem rá, hogy most valóban enni kér. Az ünnepi tálhoz azonban, melyet összeállítottam, hozzá sem nyúlt. Csak nagy karéj kenyeret, tálka vizet fogadott el, és lefeküdt a szőnyegre, ahol este rosszul lett. Viselkedésében nyoma sem volt a letörtségnek. Ez a biztonság engem is fölvillanyozott. Ekkor tűnt fel a campanile felől egy zöld frakkos férfi kissé rozsdás velocipéden, amúgy házias tréningnadrágban, a fején bumbi-bojtos sapka, vállán bevásárlószatyor zöldséggel, sárgarépával és lantornapapír-göngyöleggel, talán befőzéshez. Peckesen ült a hatalmas kerék mögött, mint egy leleplezett madárunikum, mégsem lehetett fönnakadni rajta, annyira magán viselte a hitelességet, hogy számára nincs praktikusabb az ilyen hétvégi fesztelenségnél. Engem elbűvölt. Enyhe kacskaringókat is megengedett magának, és eltűnt az egyik mellékutcában. Csak ezután vonultam be a fürdőszobába, ahol elég sokáig időztem, alig tudtam betelni a fenyőkáddal. Agyonsúrolt dongái szálára barázdásak voltak, mint a mosónők tenyere; az ablak elé akasztott gyékényen átsütött a nap, s majdnem egzotikusra tetoválta a bőrömet. Szag volt a levegőben, lecsutakolt jelenlét. Gátlástalanul eresztettem ki a hangomat a kádban, ami meglett koromhoz nem nagyon illett, de megfelelt a dolgok mélyebb természetének. Még az ingembe is félig vizesen bújtam bele, hogy fokozzam a dolgok rontatlan öntevékenységét. A szobába visszatérve Fekete Kutyát nem találtam a szőnyegen, áttelepedett az ajtó elé, ott várt nyugodtan. De hogy volt-e figyelmeztetés a helycserében – sürgetés? tartóztatás? –, azt nem lehetett kiolvasni a szeméből. S mindjárt a zsongás is izgalomba hozott, ami beáradt az ablakon. Olyan látvány fogadott, amilyenre bármely kisvárosban számíthattam, ha nem is ennyire korán. A tér már a délelőtti korzózáshoz népesült, mikor a világon mindenütt íratlan etikett szerint róják az utcákat, tereket, mikor ünnepi közszemlére bocsátjuk magunkat, a toalettünket és a hatást, amit a mozdulataink váltanak ki, vagy a pillantásunkba lopott felajánlkozás, hogy valaki máshoz szegődjünk, és átkormányozzuk magunkat a zsibongó utca vagy tér másik oldalára, mintha meg akarnánk csalni azt, akit ott hagytunk, holott egyáltalán nem erről van szó, hanem arról, hogy senki és semmi nem fontos ilyenkor, csak a türelmetlen kis személyes mennybemenetel, ami tart, ameddig tart, de legalább volt… Három sávban pásztázták a teret, oldalt a házak mellett és középütt. A két szélső sáv nagyjában betartotta a „menetirányt”, a középső, a placc, inkább a rögtönzések színhelye maradt, ott volt a legtöbb megtorpanó, előkelően ácsorgó, ide-oda siető – miközben valamennyien lassú vonulással haladtak mégis a campanile felé, majd vissza. Mindenekelőtt az öltözetek színessége ragadott meg, álmomban se tudtam volna elképzelni ehhez hasonló kitárulkozást. Pillantásom kapkodott, cikázott, nem is tudta hirtelenjében, hol állapodjon meg. Ahhoz elég távol voltam tőlük, hogy az arcok elnagyoltnak tűnjenek, a toalettek gazdagsága azonban lenyűgözött. Fantasztikus költemények! Sötétkék angol estélyi, nagy Tosca-kalappal; fehér selyem biedermeier kosztüm arannyal hímezve, a fején arany sál; fekete illúzióruha, a nyak körül óriási gyöngyök, a mellen halványlila orgonavirág; veres tollas bicornekalap, pasztelles trikó, mely az egész testet födi; reneszánsz ízlésben tartott fehér atlaszruha; merev, magas fejkötő, fodros krinolinnal, csergő-suhogó alsószoknyákkal; tarka kockás derék és csúcsba szaladó frizura… De ez csak néhány morzsa a gomolygó látványból. Csábítónak tűnt, hogy az ablak páholyából nézegessem őket (fürdő utáni neglizsében távcsövezve az arcokat, az önfeledt mozdulatokat) – de ez csak futó ötlet volt. Sietve magamra kapkodtam a ruhámat, intettem Fekete Kutyának, és behúztam magam mögött az ajtót. A kapun kiérve újabb meglepetés ért: illatok felhője, intim szagos misék egész repertoárja csapott meg. Közönséges szappanaromák keveredtek mezei illatokkal, olajos eszenciákkal, választékos különlegességekkel – jácint, rózsa, ibolya, orgona, rozmaring, bazsalikom a mósusszal, ámbrával, cibettel, a paliszander, szantál, geránium és édes narancshéj illatával. Fekete Kutya orra érzékeny műszerként remegett. A sétálók közé vegyülve az volt a benyomásom, hogy több közöttük a nő, mint a férfi (a faluban és autóbuszon nem volt ilyen észrevételem), de lehet, hogy ezt is csak az öltözködés rejtelmei okozták. Ahogy habosan eltorlaszolták a pillantást. És csupán rémlett, hogy az arcok legtöbbje ismerős. Mintha tükrön át homályosan tisztázódtak volna egyre jobban az emlékfoszlányaim – igen, ő a belső körben táncolt… a másik a vésetes órainga tulajdonosa… a harmadik Szűz Máriát kísérte el az otthonába… Közben éreztem, hogy a jelenlétem is foglalkoztatja őket, de a világért sem kísérelték volna meg, hogy bármit siettessenek. Hálószobáik és fürdőszobáik zárt ajtói mögött szinte minden ízükben átlényegültek tegnapi útitársaim. Valóban ők volnának azok? S hogyan szaporodtak meg ennyire? Mégis csalóka volt az első benyomás, a majdnem üres tér, amikor megérkeztünk, a sok sötét és zárt ablak, az üres utcák este? Kis idő múlva már az egész tér hömpölygött. Az volt a tervem, hogy előbb a házak mentén teszek egy kört, s csak utána kanyarodom be a helyi bennfentesek belső sávjába, abban a reményben, hogy így természetesebb mimikrivel alkalmazkodom egy számomra ismeretlen hierarchia és bensőség finomságaihoz. Csakhogy mindjárt meg is cáfoltam, amit elterveltem… (Akkori lelkiállapotom lelkesült zavarát mutatja ez is.) Miután illett betartani az andalgó vonulás ritmusát, sehogy sem elégített ki, hogy csak azokkal lépegessek együtt, akik mellé éppen beálltam, mint egy báli szünet körsétájában, megfosztva magamat a szembetalálkozás leleplezőbb filmjétől, az arcok és mozdulatok sokkal változatosabb panorámájától. Amit kétségkívül a tapintatlanságig is lehet fokozni – de mit tehettem volna. Időm kevés volt. Úgy segítettem magamon, hogy kihúzódtam a járda legszélére, ahol bármelyik pillanatban megállhattam és körülnézhettem, elkerülve a kényelmetlenséget, hogy kihívó pisztrángnak tűnjek, aki csak azért se tartja be a menetirányt. Az ártatlan ravaszkodás bevált, úgy vonultak el előttem az arcok és ruhák, mintha egy lupanarium rejtett ablakából lestem volna ki valami egészen mást. Vagy talán mégsem annyira mást, hiszen az önfeledtségnek mindig van köze az erósz-hoz. Az arcoknak és vonásoknak, a hozzájuk simuló, köréjük fonódó mozdulatoknak, a keskeny és határozott, de fátyolos karaktert sejtető szájíveknek vagy a mindenen eluralkodó simaságnak – sima haj, sima szakáll, sima, sápadt bőr, sima pillantás, melyeken mintha semmi nem tudna áttörni, csak valami emlékezetes megrendülés vagy szédület. Valószínűleg így muszáj számba venni, hogy a kép ne legyen hamis, és később ne tehessek szemrehányást magamnak. Az ápolt hajak és szőrzetek sokféleségét, például, ami már-már kultikusan fontos lehetett számukra, s talán nem is csak a külső mutatkozás megbecsülése miatt, hanem a hála jeleként is, hogy egyáltalán nől meg van. (Végre is elképzelhető, hogy ez is az empátiához tartozik – kapkodtak a gondolataim, mint akit vizsgáztatnak.) Egy biztos: akik elvonultak előttem, nem nyúltak vendéghajhoz, vendégszakállhoz, kizárólag a sajátjukat bűvészkedték át a hét egyforma napjai után a vasárnapi korzózás tiszteletére – copfokat, loknikat, kontyokat, feszesre húzott bársonyos hurkákat, fésűkkel, dísztűkkel megemelt halmokat, rövid fürtöket, szélfútta tincseket (meghiggadt jakobinusaink erre mondták a szálákban, hogy coup de vent) vagy a szűkebb választékból gazdálkodó férfiak a pödrött bajuszt, spanyol bajuszt, barkót, legyecskét, próféta- és szenátorszakállt, kefesörtét, bohémsörényt. A hála találékonysága minden képzeleten túltehet. De ugyanígy lebilincselő volt az is, ahogy a ruhákba, a toalettbe bele tudták lopni mindazt az ötletet és merészséget, amit a szorgos ujjak, ollók és tűk, a maguk idejét bölcsen kiváró öreg házi varrógépek valószínűleg mindig is tudtak – ugyanis lerítt, hogy a toalettjüket kizárólag a sajátjukból állították össze, abból, ami volt, amit éppen találtak. Guberálási szenvedélyüket hajlamos voltam hirtelenjében nemcsak jobban megérteni, de misztifikálni is, mint általában a nőket, asszonyokat, akik egyedül képesek semmiből pótolni a megváltó semmiségeket. (Lehet, hogy ilyen beavatott felismerésre nem is juthat más, csak agglegény?) A lelemény és emlékezet tárházának tűnt, ahogy lassú vonulásuk közben föl-fölvillantották a megoldások és technikák végtelen változatát, egyúttal azt is természetessé téve, hogy az évszakok és körülmények mit se számítanak, ha egyszer alapvetően másról van szó. Ernyős szalmakalapok és plisszéfodros ruhák hullámoztak előttem, perkál főkötők virággal és prémszegélyes szoknyák, turbános kendők, kasmirsál, lapos hímzésű rózsagirland-díszítés fehér blúzos polonéz vállfűzővel, térdig magas szárú fűzős cipő, puffos sonkaujjak és csípő alá eresztett, laza övek. Feltűnt a strucctoll is, melyet már az autóbuszon megcsodáltam, néhány sötét és színes frakk világos térdnadrággal, csokros nyakkendővel, díszszegélyes ingruhák nyakékkel, karpereccel, egy vatermörder és pelerin, keresztbe csíkozott zebramellények és meander formán rávarrt szalagok, rüssök és redők gazdagon, keményített organtinnel merevített szoknyák művirágos koszorúval az aljukon, derékra szabott paletot, kamásni és tollboa, ügyetlen fichu és zsinórral felcsípett tunika, pár zsakett és cutaway… És mindez élt. A fal mellé húzódva fitos orrocska suhant el, hajkoronája csudásan sifonírozott, a mosolya style Eugénie. Bögyösen közeledett egy különben sovány kis asszony, a megjelenése madárszerű, pihés bajusza alig látszik, s valahogy az egész lényében mindenestül igen fehér és igen rózsaszínű. A fejjel magasabb hölgy sötétzöld bársonyruhában bukkant föl, kékrókát utánzó boával, mely hol fedte, hol kitárta a mély kivágás „kirakatát”. Magasra tartott hajlott orrához finom kis száj tartozott, feltűnően hosszú nyak és kar. Mellette feszített (vagy hozzá is tartozott?) egy telivér fekete szakállas, fekete bajuszos férfi, huszonöt vagy ötvenéves, mint a varjak, akikre talán a leginkább emlékeztetett. Aztán egy vastag, kicsi mama, orientális típus, érdes, savanykás vonással a szája fölött. Aki megállt egy pillanatra mellettem, és Fekete Kutyára is vetett mosolyt, csupa csont – csupa vékony csont – fiatalember volt, szépen frizírozott, selymes szőke bajusszal, a mosolya selypes, mint aki hallgatva is selypít. Egy tizennégy éves kamasz vonásait mintha viaszból mintázták volna, s ahogy lépkedett, abban is holdas álmatagság volt, el-elfeledkezett róla, hogy sétál, s ilyenkor szelíden a többiek sodorták magukkal. Mégis őneki köszönt oda kacéran egy kora reneszánsz arcú és termetű Diana, egy alig húszéves lány, emeletes homlokú, mandulaszemű, kinek lila tafota ruhadereka fölött a mellét kagylószerű díszítés takarta, de úgy, hogy a dekoltázs a két kagyló között a fűzőig leívelt, s noha majdnem meztelen volt, valahogy mégis teljesen convenable. Vajon miért hasonlítanak a púposok mind egymásra? Miért vannak épp ők megáldva-verve az irónia vonásaival? A többieknél sietősebben törnek előre, mint akik megkésett ügyet intéznek. Majd néhány dundi süldő lány almazöld trikóban, szapora kéz- és ujjmozgásokkal tárgyaltak valamit elmerülten (játszották a süketnémát?), s közben úgy őrölt és grimaszolt a szájuk, mintha bonbonnal volna tele. És sorba a fekete, barna szemek, sötétveres hajak, előreálló állkapcsok és lecsüngő szemhéjak, púpos és összenyomott fejek, monokli mögül elővillanó üreskék szembogár, áttetsző szövetből földig érő talár, indiai fátyolkelme, mely a fejet is takarja, és bronzauréol fogja össze. Egy kövérkés öregúr kezében krepp-papírból csavart hosszú, karcsú trombita. Ezüst sétapálca, billentős napernyő. Anemikus arcélű kislány világostarka atlaszruhában, kancsit egy parányit, mégis szemrevaló, mint egy kanárimadár. Édesanyja, akinek a kezét fogja, fehér-szőke piros asszony: frissen fejt tej és vér. Vonásai szabályosak és nyugodtak, mégis, ha nevet, az egész arca eltorzul. Mögöttük gömbölyű kis huszár hadnagy (az egyenruha már nem érvényes) – gömbölyű kezek, gömbölyű lábszárak, gömbölyű orr, gömbölyű hang. Láthatólag fontos történetet ad elő egy hervatagon kivirágzott hölgynek, kinek halványsárgás, préselt bársonyderék fedi a termetét, ugyanilyen színű selyemujjakkal, melyet illúzióbuggyok takarnak. Nagy, gyémántos csepp a homlokán. A főhadnagynak minden gömbölyűsége ellenére is vadászkutyaszerűek a mozdulatai. Aztán váratlanul egy mindenkit háttérbe szorító, angolosan őszbe csavarodott fej (viktoriánus kor, valahol vidéken, Cornwallban, ahonnét az ónkupákat szállították). Ő második pillantásra is pontosan ugyanaz, domború, férfias torzó, széles csípők, meglehetősen horgos és markirt orr, hegyes kecskeszakáll, érzéki száj. Ha nem volna nagyon férfias, lehetne nagyon nőies is a kecskeszakálla nélkül, ugyanabból a korból, fönt trónolva az ónkupákat szállító cornwalli szekér bakján. Barátjába karol, aki viszont Beaconsfield-típus, áttetsző, savószínű teint, a szeme szúrósan kicsi és kékeszöld. Kis idő múlva szigorú és tudákos pillantású lány ütközött belém a járdaszélen, ajkai élénkpirosak, tömpe orrára ügyetlen szemüveg csúszott le. Szája enyhén és folyamatosan mozgott, mintha fontos memoritert mormolna, s közben elő-előfehérlettek a feltűnően kicsi fogai. Valószínűleg észre sem vette, hogy belém ütközött, oly mélyen elmerült gondolataiba, mint egy kikosarazott forradalomba csökönyösen szerelmes filozopterin. Nyomában egy rakoncátlan külsejű se nem kamasz, se nem fiatalember trappogott, hosszúkásra feltűrt hajazattak mint a fekete pudliké. Fiatalabb társa viszont, aki félszegen követte, körbe lecsüngő szőke sörényével még a szemét is lefüggönyözte, s helyette a kerekre nyílt, idegesen megrezgő orrlyukaival nézett előre kíváncsian. Egy idősebb hölgy földet seprő muszlinszoknyája alól szokatlanul nagyméretű kirándulócipő kandikált elő (miközben az ingó járása minduntalan megmozgatta a rosszul felakasztott turnürjét), bár az is lehet, hogy az ormótlan cipő nem hobbi volt, hanem különleges ortopéd lábbeli. S az a szinte jelenésként tovasuhanó márványfehér nyak a téglapiros pántlikával, mellőzve minden egyéb díszt, csak a halványan átsejlő erek hálóját nem, mely diszkréten indázott alá a felnyomott mellek halmára…!

Valahogy így. Emlékezet szerint. És nyilván nem pontosan, csak megbízhatóan. De nehéz is volna többet kívánni az emlékezettől, mint megbízhatóságot! Így is annyira lelassítottam a sétámat az aprólékos szemlélődés miatt, hogy még csak a szökőkutat hagytam el, és most kerültem egy vonalba a lépcsős talapzattal. Innét nem volt már messze a campanile, ahol át akartam vágni a túlsó oldalra – ekkor azonban valamennyiünket megállított Szűz Mária váratlan koncertje a balkonon. És ez egyszeribe felborította a korzózás rendjét. Nem tudom, hogy bárki is igazán számított-e az új lakójuk ilyen készséges és gyors szolgálatára, mindjárt az érkezése másnapján, amikor jószerivel még ki sem pihenhette magát – de hogy az egyezségük jól működött, az bizonyos. Mindenünnen hálás moraj zsongott fel, és mindenki a rokokó palota felé tódult. Mi is Fekete Kutyával, csupán ő elmaradozott egy kicsit, megint a levegőben kezdte felejteni a jobb hátsó lábát. Mikor észrevettem, azonnal szorongás állt belém: vajon nem a tegnapi kálvária kezdődik újra? Végül egy királydinnye tövisgubacsát találtam belefúródva a tappancsába. Rejtély, hogy a kőlapokkal felrakott téren hogyan szedte össze – mindenesetre föllélegeztem. Már erősen tűzött a nap, mégis érződött a távol-közeli Alpok jelenléte. Szűz Mária valamilyen alkalmatosságra ülhetett fel, talán asztalra, mert derékig kilátszott a petúniák közül. S nem a reggeli köntösében, hanem a szádaingben, amelyben megvásárolták. A kép persze ismét túlzó volt, és nagyon komplett, mint a vásári szentképek igyekezete; viszont hiányzott belőle az akartság-hiszen csak a körülmények nyújtották azt, ami módjukban állt –, így nem hatott se zavarónak, se kivételesnek. A szádainget Szűz Mária nyilván a hála gesztusának szánta, hogy ő nem változott meg, és nem fognak csalódni benne. Mint ahogy volt is valami megható ég és föld különbség a lelkesen sereglő hallgatóság ünnepi gálája és a farmernadrágos lány között. Játéka azonban nagyon más volt most, mint amit a faluban hallottunk. Mélán borongó dallamokat improvizált, azzal a megilletődöttséggel, ami a vasárnapnak kijár. Először samante, tardando, majd egyre jobban ponderoso, serioso pengette az egybefonódó, igazában nem is elkülöníthető variációkat. Felkészületlennek és másíthatatlannak hatott az egész, mint valami rögtönzött eleve elrendelés. Felejthetetlenül lehettem tanúja a varázslatnak, amit a művészet kivált, ha elfeledkezik magáról, és úgy kalandozik el, hogy el sem indul, rituneto. Nem hittem volna, hogy egy hawaii gitár is alkalmas ilyesmire. Az arcokra mosoly ült ki, és jelezhetetlen gondolat. Ami minden lehet. Nagyjában ekkor következett be, amire, úgy látszik, mégsem lehettem elkészülve, mert egyszerre kezem-lábam lebénult: Fekete Kutya újra reszketni kezdett, mint este a könyöklőpárnán. És beállt mindjárt a jellegzetes nyakmerevedés is, fejét egyre magasabbra nyújtva, mint egy hengeréből szabadulni akaró dugattyú. Helyzetem nemcsak rettenetes volt, de zavarba hozó is. Részesülnöm kellett egy sehová nem sorolható csendben, döbbent figyelemben, mely körülöttem is nőtt, hiszen ott voltam, sőt választott gazdaként kicsit magam is a szörnyű mutatványon belül – bár senkinek az arcán nem fedeztem fel elítélő gyanút, hogy közöm lehet ahhoz, ami történik. S ami végül is félbeszakította a szépen induló koncertet. Szűz Mária – mihelyt észrevette a mozgolódást – letette a gitárt, és copfja végét a szája elé húzva megmerevedett. Attól kezdve nem vette le rólunk a szemét. Ami a következő húsz percben történt, következetes volt, mint a lapozás egy könyvben, ha olvasunk. Az estére emlékezve ösztönösen ugyanazt akartam csinálni, minden erőmmel dörzsölni a testét, szólítani, biztatni, keresni az üvegesedő pillantást, akár még ütni is, hogy a vonagló hánytorgást megtörjem. Meglepetésemre többen odaléptek, és visszahúzták a kezemet. Nem akarták, hogy bármit is tegyek. Aztán némán körbeállták a viadalt. Egy pillanatra undor fogott el a hibátlan csendtől és hallatlan koncentrációtól, amivel a fekete szőrcsomót nézték; mintha minden egyéb kiesett volna a látóterükből és érdeklődésükből. A fájdalmas csak az, hogy képtelen voltam kifejezésre juttatni az undoromat. Sőt mind kevésbé éreztem árulásnak és közönynek, ha az övékéhez hasonló koncentrációval meredek a szőrcsomóra, és nem csinálok semmit. A roham közben erősödött; s amit este egyáltalán nem tett Fekete Kutya, mind sűrűbben kezdte földobni magát, és mindig másutt zuhant vissza, araszolva előrehaladt, ki kellett térni az útjából, tágítani kellett a kört, folyosót nyitni, aszerint hogy éppen merre, hová, milyen irányba… Ha volt és lehetett számára irány ilyen állapotban. Végül, ahogy félrehúzódtak előle, a lépcsős talapzatnak ütközött. Érzékelte az akadályt, s hogy kikerülje, volt még annyi ereje, hogy kínlódva továbbdobja magát. Hogyan, nem tudom – ezen már a szemfájdító nézés sem segített –, valahogy a talapzat tetejére zuhant rá, és onnét próbált még tovább jutni. Csak már nem sikerült. Ott maradt égnek dobott lábbal, szinte beállított mozdulatlansággal, mintha rögtön ható injekciót kapott volna. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen beszédes véglegességet.

– Szobor – mondta akkor egy hang a közelben állók közül.

Éreztem a pillantást magamon, így a hang gazdáját sem volt nehéz megtalálnom. A gótikus homlokú nő volt. Gála nélkül, ugyanabban a ruhában, amelyben a vásárt is megjárta. De még felocsúdni sem volt időm, már hátrébb húzódott, és eltűnt a színes toalettek között. A megtalált szó azonban majdnem lázba hozta a többieket. Mind többet ismételgették halkabban, hangosabban – éppen csak nem tapsoltak. Csupa derűs, mosolygó arc vett körül, mint egy falanx. Nem tehettem mást – barátságosan, bár a magam számára mégis megfejthetetlenül –, visszamosolyogtam rájuk.

 

 

A balkon üres volt már.

 

 

Félóra múlhatott el, s még mindig ott álltam a belső sávban, közel a talapzathoz. A korzózás változatlanul folytatódott, csupán annyi különbséggel, hogy a hagyományos rend kissé felborult, megfeledkeztek a „menetirányról”, és minden ünnepélyesség, szándékosság nélkül a talapzat körül csoportosultak, ott alakult ki a lassan körbeforgó színes és illatos tolongás, mintha a „szobor” ki tudja, mióta tartozna a városka relikviái közé. Közben engem is kíváncsian figyeltek, de annyi tapintattal, hogy nem zavarták meg a magányomat, amibe igyekeztem belemenekülni. De az is valószínű, hogy őket már a közeledő újabb beharangozás is türelmetlenné tette, hogy betóduljanak a szagos misére, és utána – az ebéd utáni szieszta idejére – újra elnéptelenedjen a tér.

Nem sokkal később hangzott fel a platánfasoros sétány felől az autóbusz tülkölése.

Mindenki sejthette, hogy nekem szól, de váratlan nyugalommal semmilyen késztetést nem éreztem, hogy induljak. Majdnem kihívó természetességgel ültem le a talapzat lépcsőjére, és rágyújtottam egy cigarettára. Pillanatra fölrémlett még előttem, ahogy a hajó hirtelen fölhorkanó gépzúgással oldalazva nekiütődik a szurkozott gerendáknak, és a keskeny vashidat csörömpölve a partra csúsztatják. Homályosan fölrémlett a kapitány arca is, aki fölborította az útitervemet. De nem fájt a szívem.