Idegen partokon

 

Idegen partokon

A lány húszéves volt, a férfi harmincnyolc. Ráérős kíváncsisággal lépkedtek a hangafüves homokon; látszott rajtuk, hogy csak átutazók. A lány odaadón karolt a férfiba, másik kezével földig lógatta a kék-piros szalmaszatyrát, és sarkával időnként belerúgott a szatyorba. Düledező kabinok mellett haladtak el. A part végig üres volt, csak bent a vízben bucskáztak le-föl a piros bójafejek. Elátkozott pólókapusok; mintha várnák, hogy egyszer mégis kapura dobja valaki a labdát. Ilyenkor délfelé mindig elnéptelenedett a plázs, csupán a bokrokra akasztott napvédő rongyokat libegtette a perzselő szél.

Már hosszabb ideje nem szólt egyikük sem. A homokot nézték, ahová léptek. Erős hullámzás lehetett éjszaka, mert a part tele volt friss kagylóréteggel, kocsonyás korongállatok nyálkáit kerülgették. Olyan átlátszóak voltak, mint a vízüveg. A lány fölvett egyet, és visszadobta a tengerbe.

– Azt hiszed, nem sodorja ki újra a hullám? – kérdezte a férfi.

– Nem hiszem, de hátha. Dobj vissza egyet te is.

A férfi engedelmeskedett. Szólni is akart valamit, de elakadt hirtelen. Nehezére esett a francia beszéd. Keresett minden szót, s ha rátalált, elismételte, míg a lány ki nem segítette egy következővel.

– Menjünk ki a mólóra?

– Menjünk. Majd lelógatjuk a lábunkat a vízbe.

– Cipőstül?

– Jó, cipőstül – nevetett a lány. – És ha akarod, majd én beszélek inkább, lassan beszélek, hogy megértsed. Lassan, mint az iskolában. Jó lesz?

– Kedves vagy.

– Nem vagyok kedves, de veled szívesen beszélek lassan. Pedig a mi nyelvünkön nem könnyű.

– Ha lassan beszélünk, talán tovább tart a nap – mondta a férfi.

– Csacsi vagy. Ennek a napnak úgyse lesz vége. Beesteledik, és úgy marad. Mondd te is utánam: beesteledik, és úgy marad…

Pár lépés után megálltak, és megcsókolták egymást. Arra rezzentek föl, hogy cipőjük bokáig besüppedt a homokba, pedig nem mozdultak közben. A lány fölkacagott;

– Ennyivel nehezebbek lettünk?

– Mert gondolkoztál is – mondta a férfi.

– Én nem. Igazán nem. Biztosan te gondolkoztál.

Egész éjszaka utaztak. Késő este indult a vonatuk Bukarestből, és reggelre értek Konstancába. Se idejük, se valutájuk nem volt elég, így csak egy napra tudtak elszökni a kongresszusról. S éjszaka már utaznak is vissza. Hogy ne keltsenek feltűnést, távozásukat nem jelentették be a titkárságon, de ugyanakkor tetszett is nekik ez a diákos rendbontás egy idegen országban, s hogy ők maguk is csak akadozva értették egymást. Három napba telt, mire a lány megszokta a férfi kiejtését, és sikerült úgy leszűkíteni a szótárukat, hogy már minden belefért. Ez a szótár volt a legbiztatóbb titok a kongresszus bábelében.

Alig egy hete csak, hogy az ülésterem halljában, az Artisania Szövetség békegalambos plakátja alatt összeismerkedtek a fővárosban; de azóta minden szabad idejüket együtt töltötték. A városban olvadt az aszfalt, még az esték sem hoztak enyhülést. Egyedül a királyi palota szökőkútja árasztott egy kis hűvöset; s egyedül a hindu vendégek burkolóztak elégedetten a lebernyegjeikbe. A svédektől azt várta volna az ember, hogy zsebventilátorral járnak-kelnek, s ahol lehet, bekapcsolják. De ők izzadtak a legkevésbé. A lány meg is jegyezte: „Hát nem szörnyű? Már a svédekben sem lehet megbízni. Hát kiben akkor, kiben?”

Talán az eszkimókban. Legközelebb ott kellene megrendezni a kongresszust.

Az ötlet föllelkesítette őket. Komoly hangú beadványt szerkesztettek, és eljuttatták az elnökséghez. De fel se olvasták, meg se említették. „Nincs bennük humor” – mondta vigasztalásul a férfi. A lány azonban durcás lett, s őszintén kedvetlen. „Szív nincs bennük – mondta. – Süketek. Látszik, hogy férfiak intézik.”

Esténként a Calea Victoriei bazárjaiban kóvályogtak. Egy alkalommal leszakadt a lány cipőpántja, és betértek egy cipészhez. Kicsi, alagsori helyiség volt, két félköríves ablaka az utcára nyílt. A mester egész nap nézhette a járdára koppanó cipőket. A műhely spanyolfala mögött a család élte világát. Olajos szemű gyerekek bámészkodtak ki a selyemhuzat szakadásain. Közben vendégek érkeztek, rokonok távoztak. Időbe telt, mire fölfigyeltek rájuk. S akkor egyszeribe elismerő mosolyok kereszttüzébe kerültek. „Külföldiek? Igen?” Mintha titkolták volna eddig az igazi rangjukat. A lány kedvesen mosolygott, s cipőtlen lábát föltartva, odaugrált a pulthoz. És ettől kezdve csak velük foglalkoztak. Később váratlan csoportosulás támadt kint az utcán, s a műhely pillanatok alatt kiürült. A mester is odaállt az ajtóba a cipővel. Lökhajtásos repülőraj húzott el a város fölött, nyomukban virágszár arabeszk, kondenzcsík habpehely – mintha csak gyerekek játszanának. De mit keresnek olyan szédítő magasban?

– Ezek nem hazai gépek – mondta valaki szakértő arccal; s visszatódultak a műhelybe, ahová közben újabb vendégek érkeztek, s azok is megkérdezték: – Külföldiek? Igen?

A lányt szórakoztatta ez a délies nyüzsgés, izgatottság, éneklős hadarás. Idegen volt, és mégis ismerős. A férfi cigarettával kínálta meg a cipészt, aztán sorba a többieket. Az üres dobozt a gyerekek kérték el. Úgy vitték hátra, mint valami egzotikus zsákmányt. „Hát nem ismerős?” Ezek itt az utcában mind ismerik egymást, a cipész a lakatost, a bazáros a fagylaltost, Mihail Miorát, Viorica Vasilét, és holnap is ugyanígy folytatják majd, tárgyalnak, vitatkoznak, séta közben odaállnak a szökőkutak mellé hűsölni, a bufetulban félretolják a sört, ha nem elég hideg. De mégsem ez a fontos. A legfontosabb, hogy minden évben szülessen egy gyerek, később minden harmadik évben, és hogy esténként kint tolonghassanak a Cismigiuban, mert a sokféle arc, nevetés, szag megnyugtató; ha mellek és combok szorulnak hozzád, az is megnyugtató; ha sodródsz, és érzed, hogy a nyakadba lehelnek, valahogy kisebb a veszély… Vagy éppen fordítva? Csak egy biztató szót mondana valaki – egyet. S mintha éppen tőlük várnák. Mert külföldiek? A cipész felírta papírra a számot, hogy mennyivel tartoznak; mivel a számokat mindannyian értjük.

Talán mégsem lesz háború?

Kint az utcán azzal szórakoztak, hogy visszafelé olvasták el a cégtáblákat; némelyik így már majdnem értelmesnek hatott. Egy hét, egy hónap múlva az emlékeiket is így fogják számba venni, visszafelé, újra meg újra? Aztán leutaztak a tengerpartra.

Megálltak a móló közepén, és nézték a partfokra épült várost. Az egész öblöt jól láthatták innét. Egy szeméttel telehordott lejtőn ösvény vezetett le, és a strandkerítésig kanyargott. Lejjebb kecskék legeltek. Az egyik bebámult valamelyik kabinba, és kisétált a másik oldalon. A kopáran kiugró parttetőn géppisztolyos őr állt szétvetett lábbal. Távolabb egy mecset rajzolódott a kék-fehér égre. Aztán a Casino bizáncias ablaksora. A mamaiai úton még a beton villanyoszlopok csúcsa is mecset formájú volt. Csak idegen vesz észre ilyen apróságot.

A főtér felől egyhangú megafonzene sodródott ki a tengerre, s a part közelében furcsán felerősödött. Míg jöttek a plázs felé, egy rövidebb szakaszon semmit se hallottak a zenéből. A férfi azonnal fölfigyelt rá – hogyan is hívták ezt valamikor? Utoljára az oderai visszavonulásnál tapasztalt hasonlót – mikor bizonyos távolságra az ütegektől hirtelen süket csend lett, egyszerre nem hallatszottak a dörejek. De most sehogy se jutott eszébe a pontos szakkifejezés.

Csak később, este, váratlanul. Mikor az első fényeket látták fölvillanni Ephoria felől. A szállodai szobából éppen odaláttak. A lány riadtan kelt föl a gezarolszagú vaságyról, és az ablakhoz lépett.

– Nézd csak!

Ekkor jutott eszébe a lehetetlen szó: hangelnyelő holttér – s félhangosan ki is mondta magyarul.

– Mit mondasz? Fordítsd le.

– Szeretlek – mondta a férfi, és magához húzta a lányt.

Akkor már csak egy rövid órájuk volt az indulásig; de most még az egész délután előttük állt.

Kézen fogva másztak le a móló sziklaoldalán, és szemben ültek a tengerrel. Csak a tengerrel. A lány nekidőlt a férfinak, lábukra felfreccsent a víz. Lehunyták a szemüket.

– Ugye, azt ígértem, én fogok beszélni?

– Azt ígérted.

– Akkor beszélni fogok. Miről beszéljek?

– Amiről akarsz.

A lány hallgatott kicsit.

– Húzd ide a karod a nyakam alá. Így jó neked?

– Akárhol érek hozzád, jó.

– Én azt is szeretem, ha a hajammal játszol. Ugye, minden országban másképp játszanak?

– Azt hiszem.

– De nekünk már nem kell tanulnunk semmit. Beszélni is megtanulunk, játszani is. Tudod, hogy a lányod lehetnék?

– Szeretnéd, ha az lennél?

– Nem. A szeretőd akarok lenni.

– Hiszen az vagy.

– Mondd még egyszer.

– A szeretőm vagy.

– Ezt olyan szépen mondod… Majdnem jó kiejtéssel.

Kicsit felnyújtózott, megcsókolta a férfi állát.

– Te tudtad, hogy itt van eltemetve Ovidius?

– Tudtam.

– Pedig ez nem igazságos szerintem – folytatta a lány. – Ha száműzték életében, legalább a holttestét vitték volna haza. Ha most meghalnánk itt, bennünket biztos hazavinnének.

– Mi szerencsések vagyunk, nem vagyunk száműzöttek.

– Nem. Csak kiküldöttek…

– Persze, azért lehet, hogy holtan bennünket se követelnének nagyon. Csak amíg élünk, addig. Az irataink élő személyre szólnak. Két nap múlva lejár a vízum…

– Hallgass! – szakította félbe a lány.

– Ne haragudj – mondta a férfi.

Eszükbe jutott, hogy még maradt az útról egy tábla francia csokoládéjuk. Ahol beleharapott az egyikük, ott harapott bele a másik is. Fognyomról fognyomra ették meg. Aztán derékig kigombolkozva ismét hátradőltek a sziklamélyedésben, a nap hátulról tűzte őket. Hunyorgó szemmel nézték a vizet, a sistergő habzást, ezt az öntermékenyítő, időtlen ölelkezést. És egyre kevésbé érezték vidám látványnak. Épp az volt a szorongató, hogy olyan boldogság volt nézni. Másodfokú hullámok voltak, a legszelídebbek közül valók. Ilyenkor azt mondják, hogy csendes a tenger. Csendes és ártatlan. Kiismerhető idegenség. A hosszabb tengelye ezerszáznyolcvanhét kilométer, a szélessége hatszáztizenhárom. Legnagyobb mélysége kétezer-kétszáznegyvennégy méter. Számok. Megint csak számok. Nagyon lényeges. Jobbra tőlük, le délkeletnek, talán az anatóliai partokig ilyen csendes most a víz – talán. És balra tőlük, északkelet felé, egészen a Taskicsik-hegyfokig, a krími félszigetig… Ez mind az övék most?

– Anatóliába kellene egyszer utazni – mondta a lány. – Itt van a szomszédban, motorcsónakkal is odaérnénk, el se lehetne tévedni. Hát nem lenne szép? Minden terv meg cél nélkül… Anatóliába. Oda kellene utazni.

– Oda is – mormogta a férfi, s tovább játszott a vöröses fürtökkel; ahogy az ő országukban szoktak játszani. – Legközelebb majd oda utazunk.

– Nem legközelebb. Most.

– Két nap múlva a te vízumod is lejár – hangzott a gyors válasz.

A lány elfordította a fejét.

– Nem értem, mit mondasz. Mondd akárhogy, másképp.

A férfi az ujjára tekert egy fürtöt, majd lassan visszagöngyölte.

– Pontus Euxinus. Ez megfelel? Azt jelenti, hogy vendégszerető. Vendégszerető, nagy víz. Valamikor ez volt ennek a tengernek a neve.

A lány nevetnei próbált. Sikerült is.

– Mit gondolsz, Ovidius is így nevezte magában? – Aztán később: – És te milyennek látod? De őszintén…

A férfi felkönyökölt, körbehordozta a pillantását. Elnézett Taskicsik felé, aztán Anatólia felé, mintha döntő szót kellene kimondania.

– A régiek még tudtak játszani. Euxinus… Mi már sokkal őszintébbek vagyunk. Csernoje More… Kara Dengiz. Választhatsz közülük, mindegyik őszintén feketét mond.

– De milyennek látod te? – makacskodott a lány.

– Kéknek – mondta a férfi, s visszaereszkedett a sziklamélyedésbe.

Csak akkor indultak ebédelni, mikor az első fürdőzők megjelentek a mólón. A véletlenre bízták magukat. Sikátorszerű utcákon bolyongtak. Mintha ki akarták volna kényszeríteni, hogy ott találjanak vendéglőt, ahol a legkevésbé számíthattak rá. A svájci kiküldött, egy idősebb hölgy, lelkükre kötötte Bukarestben, hogy csak zárt palackból isznak majd hűsítőt – „Konstanca híres a járványairól”. S még étrendi tanácsokat is adott, mint egy tapasztalt diétás nővér. Chilei professzor barátjuk a Traján-sáncokat és a genovai erődítmények romjait ajánlotta figyelmükbe. „Negyven éve még megvoltak” – mondta biztatóan. S mi az a negyven év a romok életében? A romok tartósak.

Mindkét tanácsról megfeledkeztek. Elkerülték a főutakat, tereket; a zsákutcákat viszont többször is végigjárták. Céltalan bolyongásukat szerették volna tartósítani. S mint valami jelentős fölfedezést ünnepelték, ha váratlanul, két egymáshoz szoruló ház között, kiláttak a tengerre. Ezek a keskeny, árnyékos közök, tele szeméttel, burjánnal, mintha valahogy túl lettek volna a valóságon. Mint az eszkimók?

Három óra volt, amikor visszatértek a hotelbe. Közben elborult az ég, a tenger fölött felhősáncok sorakoztak. A víz színe egyszeribe feketére változott. Már csak a várost sütötte a nap. Egy kis eldugott restaurantba tértek be ebédelni. A vendéglő előtt egy öreg török guggolt. A deszkakapunál hirtelen eléjük nyújtotta a sapkáját, körömnyi apró rákkal volt tele. Másik kezében durvára őrölt sót szorongatott.

– Kóstoljuk meg?

A férfi bólintott.

– A svájci mama egészségére! Hiszen kockáztatni is kell valamit, nem igaz?

Kivettek pár rákot, és beszórták sóval. Az öreg elvigyorodott, mikor látta, hogy nem köpik ki; a külföldieknél sosem lehet tudni. Még ráadást is kínált, de nem fogadták el. Sietve behúzódtak a nádtetős kerthelyiségsarokba, már szemerkélt az eső. Két gretart rendeltek, hogy rágjanak is valamit. Míg a pincér oda volt, a terítő ráncait babrálták, cigarettáztak. Csupa olyasmi jutott eszükbe, amit már elmondtak egymásnak. Mintha tetőre értek volna, ahonnét nincs tovább. Zuhogó esőben szaladtak vissza a hotelig. A szél pásztákban hajtotta a sós fehér csöppeket, és bezúdította az elnéptelenedett utcákba; csak az egyhangú megafonzene rekedt kint gazdátlanul.

Ablakuk a kikötő felé nyílt, és egy kagylótörmelékkel felhintett parkra. Még a szobájukba is felsodorta a szél a szivárványló szilánkokat; de nem csukták be az ablakot. Hét óra felé elnyomta őket az álom. A férfi felriadt egyszer, s látta, hogy a lány combja lúdbőrös, és összekucorodva kapaszkodik a vállába. Magukra húzta a lepedőt, és ő is tovább aludt. Már sötét volt, mikor mindketten fölébredtek. Azonnal egymás száját keresték. A férfi felült, és kibámult a kevés fényű kikötőre. Esett még, de már megcsöndesedett a szél. Lassan visszadőlt a párnára.

– Hány óra? – kérdezte a lány.

A férfi megszívta a cigarettáját, és odatartotta a karórája fölé.

– Fél tíz – mondta. – De hát nem mindegy? Besötétedik, és úgy marad. Jól mondom?

– Jól – súgta a lány.

Éhesek voltak. Addig kotorásztak a szatyorban, míg találtak egy fél tábla román csokoládét. Most azt ették meg. Utána a lány odaállt meztelenül az ablakba, szembe a sötét várossal, ahogy megkívánta délután. A férfi hanyatt feküdt az ágyon, s azt a két drótcsonkot nézte, ami a mennyezet közepéről lelógott.

– Tudod, hogy hol van Bogárdi?

A lány megfordult.

– Nem… Mi az?

– Egy község minálunk, négyezer lakosa van. Ott születtem. Nem furcsa?

– Miért lenne furcsa?

– Mert sose fogod látni. És a fiam fényképét se. De azt te akartad, hogy ne mutassam.

A lány odafeküdt melléje.

– Haragszol?

– Nem kellett volna beszélnem róla.

– És ha nem mondod? Akkor…?

Egyszerre borzongtak meg. A szobát átjárta a sós szél, de a gezarolszagot nem tudta elnyomni. A vaságy végénél hólyagos tükrű öltözőasztal állt, s a lány hirtelen odamutatott.

– Nézd, milyen furcsán villámlik!

A férfi odanézett, aztán ki, a tengerre.

– Ez nem villámlás.

– Hát micsoda?

– Nem tudom… de nem villámlás.

Fölkeltek, és kinéztek az ablakon. Messze, a tenger fölött egymás után röppentek fel a világítórakéták, s mint az ejtőernyős csillagok, lassan ereszkedtek lefelé. S ahogy kihunyt az egyik rakéta, rögtön nyomában volt a másik. Az éles, sárga ragyogás, mint valami többemeletes fényhangár, mindig ugyanabban a sávban világította meg a tajtékzó habokat, anyagtalanul és falkeményen. És semmi dörej nem hallatszott.

A lány tétován magára terítette a kombinéját.

– Te… Mire gondolsz…? Csak nem…?

– Semmi. Nem komoly. Csak gyakorlatoznak.

Aztán várt sokáig, mintha nehezére esne kimondani.

– Nálatok nem szoktak?

A lány se válaszolt mindjárt.

– Nem értem… Mondd lassabban.

A férfi nem ismételte meg, megsimogatta a lány haját. De már nem feküdtek vissza az ágyba. Lassan elhúzódtak az ablaktól, öltözködni kezdtek. Percekig keresték a széthányt ruhadarabjaikat; mintha cserbenhagyta volna őket a biztos tájékozódás, hiába volt kicsi a szoba. Sietniök kellett, ha nem akartak lekésni a vonatról. A lány kapkodva, idegesen kutatott a szatyorban, nem találta a rúzsát. Végül kiborította a lepedőre – s akkor még idegesebb lett: az útlevelét se látta sehol.

– Csak nem veszítettem el? – nézett fel riadtan, mint aki egyszerre hontalan lett egy ellenséges országban. – Nincs nálad? Nem raktad el véletlenül?

S gyorsan végigtapogatta a férfi zsebeit, kihúzta a tárcáját, noteszét – az meg csak állt és hagyta. Aztán megfogta a lány csuklóját.

– Lent hagytuk a portán. Az enyém is ott van.

A lány zavartan hallgatott el, s lassan visszacsúsztatta a tárcát a helyére.

– Ne haragudj – motyogta.

Aztán leoltották a villanyt.

Egy vibráló sugár kintről rátűzött a kinyílt szekrényajtóra, és megcsillantotta a port a fekete politúron. Ez végleg elnémította őket. Gyorsan behúzták maguk mögött az ajtót.

A mulasztás

Az utca északi házsora szorosan simult hozzá a dolomitsziklás domboldalhoz, itt kezdődött a város külső negyede. Amolyan se földszintes, se emeletes házak voltak ezek; mintha föltápászkodás közben földre lökték volna őket. Csupán egy volt magasabb közöttük, egy frissen vakolt, egyemeletes épület, fönt túlméretezett kétszárnyú ablakkal, francia erkéllyel – sokáig nem lakott benne senki. Nem sokkal a tatarozás után hatóságilag kiürítették, mert az alapzata megsüllyedt. Mikor az első repedés megjelent rajta – először csak mint fonálnyi, bizonytalan cikcakk, végig az utcára néző főfalon –, a ház akkori lakója, egy minisztériumi főtisztviselő, azonnal elköltözködött. Később, a súlyosbodó lakáshiány idején mérnökök szálltak ki, és dorongszálfákkal megtámasztották a veszélyeztetett főfalat; s egyben (míg le nem bontják és újat nem építenek a helyébe) lakhatónak nyilvánították a házat – a lakó felelősségére. A lakáshivatal senkit sem kívánt idekényszeríteni, senkinek sem utalta ki, de az igénylőnek rendelkezésére bocsátotta, mivel a házat valóban lakhatónak ítélte, noha látszatra nem volt az. A felelősség áthárítása így csupán előzékeny óvatosság volt, a hivatal jó lelkiismeretét bizonyította fölösen.

A házba fiatal házaspár költözött, s az asszony édesanyja. Kevés bútorukkal az emeleti két szobában rendezkedtek be, hogyha mégis történne valami, így mégsem őrájuk zuhan az egész ház, hanem ők zuhannak rá a java törmelékre, ami kisebb veszélynek látszott – s mindezt nyílt, fiatal házasokhoz illő vidámsággal latolgatták meg. Az öregasszonyt vidékről hozták fel magukhoz, hogy a gyerekeknek legyen majd gondozója. (Az asszony négy gyermeket akart szülni, két fiút, két leányt, csak még a szemük, hajuk színét nem tudták pontosan.) Ez az édesanya falusi volt, félt a várostól, az éjszaka kihaltan csillogó aszfaltutaktól, s főképp a tompa morajlásoktól. Nem lehetett tudni, hogy a sziklákat robbantják-e valahol, hogy a város zöldség és baromfi tartalékának újabb bombabiztos hűtőpincéket építsenek (legalábbis így találgatta a néni) – vagy egyszerűen az üres autóbuszok zúgatják a motorjukat a közeli téren. Mindenesetre, rémüldözve szokta meg a házat, s a fiatalok tréfálkozását még csak hallgatni se tudta.

Az egyik hétvégen moziba ment a házaspár, korai előadásra, hogy még időben hazaérkezzenek. Mindig alkonyattájt volt legnépesebb a város. A vendéglők, kávézók zsúfolásig tömve, a színházakba alig lehetett jegyet kapni, a bérházak félemeletén gombamód szaporodtak a táncos-zenés „hodályok” – maguk közt nevezték így –, hatalmas girlandokkal díszített termek, a dobogón öt-tíz merev arcú zenész, a teremben úgyszólván semmi bútor, csak néhány szék, a bejárat mellett szendvicses asztal, csupa idős, táncból kiöregedett nő árusította a készletet. Ilyenkor alkonyat után még sokáig sötétek voltak az utcák, csak minden harmadik-negyedik ívlámpa égett, s ebben a sötétben hullámzott a tömeg. A részegeket idegenek kísérték haza, ha meg tudták mondani, hol laknak; ha meg nem tudták, a járőr kísérte be őket az őrsre, és elvették az igazolványukat, s másnap valamennyit megbüntették, amiért nincs náluk az igazolványuk. Mire kiürültek az utcák, egyszerre az ívlámpák is kigyulladtak, az aszfalt síkosan fénylett, mintha olaj permetezne rá, s már egy kilométerről meg lehetett látni, ha közeledett valaki.

Az asszony ártatlan jókedvvel dúdolt hazafelé, és minden második lépésnél erősebben dobbantotta le a sarkát. A ritmust a férfi is átvette, s pár perc múlva már szalamandert játszottak az úttesten, egyik járdaszéltől a másikig.

– Ma nem félek – súgta az asszony.

A férfi gyanakodva állt meg.

– Mitől?

– Nem tudom. Láttam egy macskát reggel, mikor mentem a gyárba. Egy lyuk volt a kerítésen, azon dugta ki a fejét, a feje fehér volt, az orra meg fekete.

– És mit láttál még?

– Két tolatómozdonyt, egymással szemben álltak, és felválta azt mondták: psssiii-psssüüü… psssiii-psssüüü… Aztán mind a kettő gőzfelhőt fújt, és elbújtak a gőzben. – Kicsit felágaskodott, belefújt a férfi fülébe. – Psssiii-psssüüü…

Teherautó robogott el mellettük. A faránál visszhangozva csattogott a borítóponyva, a szele fölcsapta a ruhájuk szélét – sokszor éjszaka is fölébredtek erre a zajra. Éjszaka mindig sürgősebb a teherautóknak, vadabbul sivítanak, mintha félnének, hogy elkésnek valahonnét.

Abbahagyták ők is a szalamanderezést; az asszony ideges ásítást nyomott el.

– De jó lesz megint aludni!

– Jó… De azért utazni is fogunk egyszer, és akkor mindig ébren leszünk.

– Azt hiszed?

– Biztos.

– Honnét tudod?

– Ma láttam egy bedekkert meg egy menetrendet, húsz évvel ezelőttit. Pontosan leírják benne, hogy hol kell kiszállni, mennyibe kerül a szálloda, s hogy hol van a taxiállomás. Ha egyszer volt már ilyen, az ilyesmi nem szűnhet meg.

Elcsöndesedtek.

Az úttestről behúzódtak a házfalak mellé, s gyors lépésekkel tűntek el a fordulóban, ahol valamikor a kocsma állt. Jó ideje raktárnak használták az alagsori helyiséget, a kerület plakátragasztói tartották itt a létrákat, vödröket, a bálákba halmozott plakátokat. A legújabbakból mindig fölragasztottak egyet a lejáró vasajtajára, s reggel, munkába menet, szinte elsőnek olvashatták, amivel délig tele lett a város. Egy pillanatra most is odafordultak, de még mindig ugyanaz a plakát ráncosodott az ajtón, ami már másfél hete: piros alapon egy lombba borult fa, ágain liláskék virágok, alatta felírás: SZERESD A FÁKAT.

Az asszony előresietett, felgyújtotta a lépcsőházi villanyt. A földszinti lakrész üresen állt. Valahányszor elmentek előtte, mindig eszükbe jutott a repedés a falon, de nem a támasztódorongokról (azokat megszokták), hanem a pecsétes zárról – hogy csak ők olyan bátrak. Ide a földszintre nem akadt jelentkező. Az asszony most sem állhatta meg, odabökött az ajtóra.

– Mikor költözünk le? – (mármint, hogy mikor zuhannak) és bohóckodva felfújta az arcát, mint a gyerekek, mikor megjátsszák, hogy butát mondanak.

Fönt az emeleten a férfi hosszan tisztogatta a cipőjét, s ahogy húzkodta a talpát, összehajtogatott papiros csúszott ki a lábtörlő alól. Meglepetten hajolt le érte.

– Levél? – kérdezte az asszony az előszobából.

Beljebb lépett a világosságra.

– Valami nyomtatvány…

– Nyomtatvány? De mért oda rakták? Mutasd csak – és felszakította a ragasztást.

Összehajolva, szótlanul olvasták végig. Egymásra néztek.

– Ez micsoda?

A férfi újra átfutotta a gépírásos szöveget, utána körömmel odakarcolt a papír aljára: a dátum másfél hetes volt (akárcsak a vasajtón a plakát) – és a postai bélyegzőn is ugyanazt a régi dátumot betűzték ki.

– Pedig ez tegnap nem volt itt! – mondta az asszony, s látszott, hogy erősen tűnődik. – Hiszen söpörtem, észrevettem volna! És most is… Ha véletlenül nem jut eszedbe!

A papíron ez állt: „…Lakótárs! Felhívjuk figyelmét és egyben utasítjuk, hogy a házhoz tartozó kert karbantartási munkálatait, amire a bérleti szerződés értelmében anyagi és bérleti felelősség terhével kötelezve van, kellő időben, határidőre végezze el. Az elvégzendő munkák jelenleg a fákon levő gyümölcsmúmiák leszedése, összegyűjtése, falevelek összegereblyézése és mindazok gondos elhamvasztása. Legkésőbb III. 15-ig elvégzendő munkák: a fák koronájának ritkítása, metszése; törzsek lekaparása és drótkefével való kefélése; a sebek, sérülések fasebkátránnyal való bekenése; a törzsek és koronák 5%-os téli hígítású mészkénlével bepermetezése. Felhívjuk figyelmét, hogy ha mindezen munkálatokat kellő időben el nem végzi, a Központi Gyümölcsfaápolási Szabályrendelet és hivatkozott szerződésünk értelmében kénytelenek leszünk…”

Szólni akart, de az asszony a szájára tette az ujját.

– Ne mondd ki! – S még egyszer végigolvasták a felhívást.

A kitűzött határidő változatlanul meredt rájuk: pontosan ma járt le, ma, szombat este. Fülükben még mindig a moziban hallott sláger zsongott – s ez az egész most! Olyan egyszerű volt, mint egy porcelán teáscsésze az úttest közepén, egyszerűen nem lehetett nem tudomásul venni – csak éppen ki rakta oda? És miért?

Közben halkan csikordult a szobaajtó, az öregasszony türelmetlenül szólt ki.

– Mit csináltok? Mért nem jöttök már?

– De hiszen megyünk, anyu – és sietve megsimogatták az arcát, és visszakísérték a heverőhöz.

Az öregasszony ettől még nyugtalanabb lett. Hirtelen nem tudta, mit csináljon: most mindjárt megmondja – vagy várjon még vele? Mikor látta, hogy a lánya a szoba közepén áll, s a körmét rágja, a veje meg egyre szorosabban húzkodja a nyakkendőjét – közelebb intette őket.

– Két ember volt itt délután… összevissza jártáltak a kertben… – mondta suttogva.

– De mi közünk nekünk a kerthez? – csattant fel a férfi. – Hiszen nem a miénk, be se tehetjük a lábunkat!

– Persze… de akkor ezt meg is lehet magyarázni – csitította az asszony.

– De kinek? Én nem írtam alá semmiféle szerződést!

– Jaj, istenem. Ugye, sejtettem én… Még ide is feljöttek, és azt kérdezték, hogy ki lakik még a házban, de mást nem is akartak kérdezni, csak azt, hogy ki lakik még itt…

A férfi föl-alá járkált, zsebében gyűrögette a papírt. Néma egyetértéssel nem beszéltek róla az öregasszonynak. A szoba sötét volt, csak az utcai ívlámpák világítottak be, a csillár árnyéka lapuló skarabeuszként terpeszkedett a plafonon. A földig nyíló ablakon csíknyi függöny se volt, az üveglapok meztelenül tükröztek a szemükbe. Mikor odalépett, az asszony bizonytalanul visszahúzta.

– Most ne… Tudod, hogy mindig rosszabb, ha az ember kinéz.

De azért egy pillanatra mind a ketten kilestek. Az aszfaltos úttest fényárban úszott, sehol egy lélek, csak a tömzsi, egymáshoz szoruló házak. Mégis úgy érezték, hogy meglátták őket. Visszamentek a szoba belső sarkába, és leültek egy alacsony asztal mellé. Az asszony felkattintotta a rádiót, érzelmes tánczene erősödött fel – s mint a lépcsőházban, bohóckodva most is felfújta az arcát.

– Nincs kedved táncolni? – Majd hirtelen odaszaladt a heverőhöz. – Anyu, böjt van vagy farsangutója? Látja, mi már nem tudunk semmit. Maguk még biztos tudták. Az öregek mindent tudnak – és szórakozottan megcsókolta az anyját.

Az öregasszony zsörtösen szorított a karjába.

– Mi van veletek? Mért volt itt az a két ember?

– Mért… hát érdeklődtek, hogy megvagyunk-e még. Nagy csuda ám, ha valaki ilyen repedt házban lakik! – s dúdolva megfordult, lassan felhúzta elöl a szoknyáját. – Szabad, uram? Egy fordulóra…

Majdnem szeretkezve táncoltak a szoba hátsó fala mellett, a sötétben csak a lassú billegésüket lehetett látni. Az öregasszony közben nagy kortyokban nyelte az esti orvosságát.

– Tudod, hogyan csinált a mozdony?

Válasz helyett beleharapott az asszony hajába, s csak utána húzódott el.

– Holnap már új plakát lesz, meglátod. Most már az sem időszerű, lejárt.

És újra egymásra fonódtak. Néhány perc telt el így, de az öregasszony egyetlen szót sem értett a suttogásukból; s az altatótól is egyre bágyadtabb lett.

– Mért nem feküsztök már! – motyogta ásítva.

S akkor egyszerre abbahagyták a táncot. Meghallották a lépéseket. Az asszony először belemarkolt a férfi ingébe, majd szó nélkül kirángatta az anyja alatt a heverő fiókját, ahová az ágyneműt szokták berakni, és oda tuszkolta a férjét.

– Gyere, térdelj le… Feküdj be ide gyorsan…

A férfi kelletlen arcot vágott.

– Szorítani fog – mormogta, de azért engedelmeskedett, s mint a skarabeusz, ellapult a szűk helyen. Mikor sikerült visszalökdösni a fiókot, az anyja fölé hajolt.

– Anyu, maga nagyon beteg, nagyon beteg, érti? Maga csak legyen nagyon beteg… – hadarta.

De nem tudta befejezni, három csöngetés szakította félbe; mintha ismerős érkezne. Az öregasszony ügyetlenül följebb gyűrte magán a takarót.

– Kislányom…

– Igen! – kiáltott vissza, s egy pillanatra nekitámaszkodott az előszobai tükörnek, és közelről belenézett a saját szemébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Barátságos, kissé hermafrodita hang szólalt meg a lépcsőház-beugróban.

– A férje itthon van?

Két sötétkék felöltős, szürke kalapos férfi volt a látogató. Az egyik, aki előrébb állt, a cipőjét odacsúsztatta az ajtónyílásba.

– Nincs… nincs itthon – mondta. – A barátjánál van. Ki keresi?

A két férfi legyintett.

– Nem fontos, igazán nem tesz semmit. Ha egyszer a barátjánál… Akkor inkább majd máskor. Most maga is biztos nagyon várja, igaz?

A magasabbik előrenyújtotta a nyakát, és a szoba felé fülelt.

– Milyen jó kis zene! Ilyenkor este egész kellemes a műsor – s mindjárt visszahúzódott, mintha őt is zavarba hozta volna a bizalmaskodás.

– Hát akkor jó szórakozást! – mondták. – Majd egyszer máskor. Majd ha visszajöttek az utazásból.

– De mi nem akartunk elutazni! – csúszott ki a száján.

– Nem? Pedig azt hittük… – csodálkozott a két idegen, és udvariasan megemelték a kalapjukat, majd gyors talpcsattogással lesiettek a lépcsőn.

Megvárta, míg lent becsukódik a kapu, és csak akkor futott vissza a szobába. Látszott a mozdulatain, hogy kész terve van, és már döntött. Újra kirángatta a heverő fiókját, és leporolta a férjét; közben ugyanazon a hangon hadarta, mint az előbb.

– Anyuka mondja azt, hogy vidékre mentünk… Mondjon akármit, bármit… Anyu öreg már, nyugodtan elfelejtheti, amit tud meg hall. És nevetgéljen sokat, ha kérdezik, az mindig jó, ha nevetgél…

A férfi lopva hátraintett az ablakszárny mellől.

– Nézd csak… ott mennek!

A két felöltős éppen cigarettára gyújtott az úttest közepén, majd kis idő múlva befordultak egy közbe. Az utca gyanútlanul üres lett megint.

– Akkor lehet, hogy nem is voltak itt? – kiáltott fel az asszony, s a fenekét riszálva, mint a film sanzonénekesnője, elsétált az ablak előtt.

Az öregasszony riadtan nézett rá.

– Mit csinálsz? Tényleg el akartok menni?

Igyekezett tárgyilagosan összeráncolni a homlokát, és megigazította a harisnyakötőjét.

– Nem… Csak egy kis időre, anyu. Amíg elfelejtjük… meg ők is elfelejtik. Tudja, hogy van az ilyen. Csak egy kis időre…

– Meg a plakátokat is cserélik közben – tette hozzá a férfi.

Aztán készülődni kezdtek.

Pár meleg holmit szedtek magukra, a zsebüket teletömték kockacukorral, de csomagot, egyebet semmit. Mintha csak sétálni indulnának. Már az ajtóban álltak, mikor az asszony még egyszer körülnézett, és leemelt az éjjeliszekrényről egy apró játékállatot. Mint a két nagyujja körme, akkora volt: a világ legkisebb mackója. És sietve újra megcsókolta az öregasszonyt.

– De maga csak nevetgéljen, anyu… mindig csak nevetgéljen sokat…

És halkan behúzta az ajtót.

A kerten át vágtak neki a sziklás domboldalnak. Máskor eszükbe sem jutott volna, hogy ezt az utat válasszák; de most valahogy – ilyen rövid idő után – nem akartak ők is ugyanazon a kapun kilépni. Valahol távolabb úgyis visszakanyarodnak az utcára – aztán majd meglátják, hogy merre menjenek tovább.

A kert nevetségesen kicsi volt, összesen nyolc fa állt benne. Igaz, hogy nemes és gyönyörű példány mindegyik, de még nem is ettek a gyümölcsükből, mióta itt laktak: egyszerűen úgy tekintették a kertet, mintha nem is létezne. És csak most nézték meg jobban. Az ágakon, mint idejétmúlt karácsonyfadíszek, sűrűn sorakoztak a töppedt gyümölcsmúmiák.

– Ezek azok – mondta a férfi.

– Sose tudtam, hogy múmiáknak hívják őket – mondta az asszony.

– És el kell hamvasztani – mondta a férfi.

– Hogy az újakat ne bántsa a pondró – mondta az asszony.

De nem tudták folytatni ezt a komor beszélgetést. Igyekeztek zajtalanul lépkedni a köves ösvényen, és jó másfél kilométer után visszakanyarodtak az utcára.

– Csináljunk úgy, mintha szerelmesek volnánk – súgta az asszony, és megkínálta magukat kockacukorral. – Jövendő első gyermekünk a világ legkisebb mackója. Úgy szültem, hogy egyszer elkezdett szaggatni a fülem, és egy szép napon itt volt. Majd ezzel játszanak a gyerekeink is.

A férfi megrázta a fejét.

– Ez mese. Egészen másról van szó. A mackó én vagyok, és szerintem alig várod, hogy engem is te szülj meg. Az anyamedvék mind ilyenek.

– Persze. Csak a mackók se bánják néha, ha a markunkba elférnek.

– Például most?

– Például most.

– És ha most idelépne valaki, és megkérdezné…?

– Ne mondd ki! Várj még… Ez szabály.

S ez csakugyan hatott. Megpróbáltak mind a ketten hallgatni, a nyelvüket kidugták, és ráharaptak a nyelvükre; s közben a gyérülő, kopott, ismeretlen házakat nézegették, és az ismerős plakátokat. Már kint jártak a városnegyed szélén. Az aszfaltos út a síkság felé vezetett tovább, messziről hatalmas bérkaszárnyák körvonala látszott, és egy magános gyárkémény. A férfi csak most szólalt meg.

– Azt hiszem, van itt egy kiszáradt patakmeder… ott följebb, ahol a völgy kezdődik. Ne sétáljunk föl a patakmederben? – kérdezte.

– Jó, menjünk – mondta az asszony, és selypített, a nyelve úgy kiszáradt a hosszas szellőzéstől.

A völgy a domboldalt szelte ketté. Előbb a szemétlerakodó mellett haladtak el, aztán egy bogáncsos réten bukdácsoltak át. A rét tele volt széttört szobrokkal. Kiselejtezett márvány és mészkő torzók, lófarkak és paták, duzzadt mellek hevertek a dudva között, néhol egy fej a földre állítva, mintha beásták volna a testét, s mind mocskosak voltak a koromtól, amit az eső szétmaszatolt.

Az asszony kockacukrot tett az egyik márványkézbe.

– Mire visszajövünk, biztos nem lesz már itt, fölemeli és beteszi a szájába. Elhiszed?

– Hát persze… De ugye, nem mi törtük össze ezeket a szobrokat?

– Buta vagy, ezek maguktól törtek össze. Mikor megöregednek, kisétálnak ide, mint az elefántok, aztán hagyják, hogy elfelejtsék őket. Csak egyedül a cukrot szeretik nagyon – és óvatosan még egy szemet pottyantott a márványkézbe.

De ezt a beszélgetést se tudták folytatni tovább; és egymás karján érezték, hogy reszketnek, annyira hűvös volt. A patakmederben aztán még hűvösebb lett.

A part két oldalán alacsony törzsű fák sorakoztak, s ahogy följebb kapaszkodtak, kisebb csoportot vettek észre; nyolc-tíz fekete bőrkabátost, akik fától fáig sétáltak, körülállták a kiszemelt fát, aztán mentek a következőhöz.

Mindez olyan váratlan volt, hogy szinte föllélegeztek tőle.

– Figyeld, ellenőrzik a fákat – mondta a férfi, s már nem is igyekezett tompítani a hangját. Legjobb nyíltan megállapítani a tényeket, gondolta. Igen – talán mégis így a legjobb! Ők szerelmesek, azok meg a fákat vizsgálják: ez világos, érthető, és semmi ok, hogy egymás dolgába avatkozzanak. S majdnem kedve támadt, hogy harsányan énekeljen, hogy azok is meghallják – hogy ennyire világos és természetes minden. Milyen gyönyörű is az éjszaka, ha az ember így elrendezi és tisztázza a dolgokat! Mint ahogy a moziban látták a pálmákat, pedig még sohasem láttak pálmafát; de az a bizonyosság, hogy valahol van, már attól is meg lehet nyugodni. S már alig tudott uralkodni magán, hogy ki ne eressze a hangját – de végül mégiscsak dúdolni kezdett: Patakmederben jártam, rigóra találtam, a rigó mind azt fütyülte, kövön kopik el a csőre…

A favizsgálók közben egy egészen közeli fát vettek körbe, s ez a közelség újra bátrabbá tette, kicsit megemelte a hangját. Az asszony átölelte gyorsan.

– Csókolj meg – súgta. – A szerelmesek nem csak énekelni szoktak…

Úgy álltak a hordalékos mederben, mint két összeillesztett szobor. Hallották, hogy valaki kedélyeskedve lekiált hozzájuk: „Jó étvágyat!” – de erre se mozdultak, sőt, még hevesebben csókolták egymást, és csak percek múlva hagyták abba. S mire újra kibontakoztak egymás karjából, már a favizsgálókat se látták sehol. Ez nyugtalanná tette az asszonyt, és a nagy csend is zavarta.

– Jó étvágyat! – utánozta kis fintorral, és bedugta a kezét a férfi inge alá. – Nem szeretem az ilyet. Mért nem voltak kíváncsibbak? Csak a fák, csak a fák… És ha elfogynak a fák? Mackónak mi a véleménye erről?

– Tovább kell mennünk – mondta kedvetlenül a férfi. – Nem maradhatunk itt.

– Helyes. De merre?

Bizonytalanul néztek körül. Az asszony a völgy partoldala felé mutatott.

– Nézd csak! Mintha kerítés kanyarogna arra. Valahol úgyis meg kell aludnunk. A szerelmesek nemcsak aludni szoktak…

És sietve nekivágtak egy meredek ösvénynek. Hamarosan kiderült, hogy amit messziről kerítésnek néztek, a domboldal teraszos földcsíkjainak a támasztófala. A teraszokat vastagon borította a vörös kőtörmelék, s ez olyan személytelenül véglegesnek látszott, mintha a falaknak, lépcsőknek is ez volna az egyetlen értelmük: a puszta véglegesség.

A legfelső teraszon barakkforma, palatetős épületet találtak, s mellette egy cement ciszternát, fekete vastetővel. Ez a ciszterna majdnem fele akkora volt, mint maga az épület. Őket is meglepte, hogy a léccel betámasztott ajtón milyen természetes mozdulattal nyitnak be; de már elég fáradtak voltak hozzá, hogy a legkényelmetlenebb zugot is olyannak érezzék, amihez joguk van, s amit birtokba vehetnek egy éjszakára. A barakkba kevés fény szűrődött be, de ennyire szükség is volt, hogy ne botladozzanak. Ugyanis csak középütt volt egy ovális szabad térség, különben zsúfolásig megtöltötték a különböző építkezési anyagok, szerszámok, épületalkatrészek, a felhalmozott mész és betonpor, a felgöngyölt kátránypapírkötegek, a gyapot meg kócrakások. Mint egy elfelejtett raktár. Az asszony zsibbadtan dőlt le az alsó kócrakásra, és percekig nem mozdította a fejét. Csak utána könyökölt fel, és sokáig nézte a rengeteg szerszámot, anyagot.

– Látod, ezekkel is milyen jól lehetne… De sose lesz az már. Egyszer úgyis a földszintre költözködünk. Vagy még lejjebb, a pincébe. És még csak nem is tudhatunk róla, hogy itt…

Hirtelen elcsuklott a hangja, arcát beletemette a kócba. A férfi tehetetlenül térdelt mellette, simogatta a haját, a nyakát karmolta – de ez csak ügyetlen árnyéka volt a réginek. Most kezdett egyszerre félni, hogy elvesztek.

Kis idő múlva halk fütyörészés hallatszott kintről, erre gyorsan beborították magukat kóccal. Csak a fejüket hagyták szabadon. Hamarosan nyílt az ajtó, és két férfi lépett be. Az egyik hajadonfőtt, színes flanellingben, zsebre dugott kézzel. Harminc-harmincöt éves lehetett, fekete haja fénylett, nyílt vonásait még a több napos szakáll se tudta kellemetlenné tenni. Vizsgálódva nézett körül, és megállt a barakk közepén. A másik nemcsak idősebb volt, de rendezettebb külsejű is, sötét ruhája fölött sápadt fehéren világított az arca: akár egy orvosé. Egy pillanatig egymást méregették, mintha versenyeznének, hogy melyikük nyugodtabb; aztán a sötétruhás leemelt a bejárat mellől egy hosszú kötelet. A kötél másik vége a gerendás mennyezetig fölívelt. A flanellinges egykedvűen nézte a készülődést. Mikor a kötél véletlenül a kócbálára lódult, ahol feküdtek, a sötétruhás úgy hajolt le érte, mintha ott se lettek volna. Pedig az asszony minden porcikájával érezte, hogy összeakadt a pillantásuk. Utána lassan fölfelé csúsztatta a kötelet, egészen addig, míg egy piros hurok le nem ereszkedett melléje; majd bocsánatkérő nyíltsággal bevazelinozta a fiatalember nyakát és a hurkot ráhúzta. A flanellinges mosolyogva tűrte ezt is, és csak akkor jelent meg két fényfolt a homlokán, mikor a szél kijjebb nyomta az ajtót, s kicsit világosabb lett. A másik meg ezt a pillanatot használta fel, hogy végigsimítson a haján, és hirtelen odalépjen mögéje; és onnét, hátulról rántott egy akkorát a kötélen, hogy jó másfél méternyire fölemelte a flanellingest, és így is tartotta néhány percig. Aztán a karjába vette, és kivitte az ajtón. Még a kóc alatt is jól hallották, ahogy a ciszternatető csikorogva fölemelkedik, és megint visszazuhan; majd a távolodó lépéseket, ahogy beleolvadnak a csendbe.

Az asszony zsibbadtan tápászkodott fel, s nem tudta levenni a szemét az üres térségről.

– Mért nem vett észre minket? – motyogta. – Hiszen itt voltunk…

És kirohant a barakk elé; de a férfi még időben utolérte. Rányomta a kezét a szájára.

– Hallgass… hallgass… – mondta gépiesen, és vagy tízszer elismételte. – Úgysem értené meg… Ezt nem lehet megmagyarázni…

Még sokáig ott álltak a ciszterna mellett, a szél csapkodta a ruhájuk szélét. Innét, a legfelső teraszról az egész város elébük tárult, az aszfaltos utak szövevénye, a sötét ablakok és a vakító ívlámpák. Mindketten érezték, hogy vissza kell fordulniuk – ez az egyetlen, amit tehetnek.

Hazaérve ismét a kert felől ereszkedtek le a házig, s ahogy átmentek a kerten (ahová be se léphettek jog szerint), megálltak egy pillanatra. Az a képtelen gondolatuk támadt, hogy végigtisztogatják a fákat, már amennyire tudják, előírás szerint. És neki is láttak mindjárt. A fáskamrából szerszámokat hoztak elő, s felváltva metszettek, ritkítottak, ástak, a törzseket végigkaparták, végül a halomba gyűjtött múmiákat elhamvasztották. A tűz gyermekesen meghatotta őket. Ahogy a sűrű füst alól egy-egy lángnyelv fölcsapott, egyedül ebben volt valami önmagát felülmúló élet.

Aztán fölmentek a lakásba.

Az öregasszony nem aludt még, hangos nevetgéléssel ment ki ajtót nyitni, pontosan úgy, ahogy meghagyták neki.

– Mi történt? – kérdezte dadogva, mikor az arcukba nézett.

– Nem vettek észre – mondta az asszony.

– És az baj? – képedt el az anyja.

– Nem baj. Csak mindegy – mondta a férfi.

Az öregasszony a maga ágyába fektette őket, hogy hamarább átmelegedjenek; de hiába ült ott a lábuknál és kérdezősködött, néhány perc múlva a két fiatal ruhástul, egymást átölelve elaludt.

 

Hajnalban türelmetlen csöngetésre ébredtek.

– Biztos a szomszédból… – mondta bizonytalanul az öregasszony, aki elsőnek kelt föl, és a szoba közepén csoszogott föl-le. – Én üzentem át tegnap…

S ez elég megnyugtatóan is hangzott, hiszen már napok óta vártak egy nyugdíjas szerelőt, hogy a csapokat megjavítsa; de azért mind a hárman kimentek az előszobába. Két munkászubbonyos férfi állt az ajtó előtt. Arcukon ingerült bosszankodás – látszott, hogy alig tudják türtőztetni magukat.

– Maguk jártak a kertben? – kérdezték.

– I… igen – mondták ők is egyszerre.

– Szép munkát végeztek, hallják! Helyettünk! Mikor éppen ezért küldtek ide minket, ezért, mert ez a mi munkánk, és maguk még ezt is el akarják venni! Nem szégyellik…? Itt a papír, tessék. Ki jogos hát, maguk vagy mi?! – és lobogtatták a Gyümölcsfaápolási Hivatal igazolását.

A férfi idegesen rántotta elő a nyomtatványt, amit ő kapott; de aztán összegyűrte, leejtette a földre. Az csak még jobban összebonyolítana mindent. S kire akarná a felelősséget hárítani? És ha áthárítja, a felelősség elmúlik-e?

A két munkás odalépett eléje.

– Van szíve magának? A máséból? És mi mit mondjunk most, mit csináltunk? Csak a napot loptuk? Nekünk ez volt kiosztva mára, pontosan ez!

Szégyenteljes pillanat volt. A férfi kínjában az ujjait húzkodta.

– De hiszen le is járt… hiszen mindegy…

– De hát nem érti, hogy nekünk ez volt kiosztva mára?!

Az asszony hirtelen mentőötlettel az anyjához fordult.

– Anyuka, hozzon egy kis szalonnát… meg egy kis pálinkát is! – Aztán a két munkáshoz: – Higgyék el, mi is csak… – és zavartan rájuk mosolygott. – Nem jönnének beljebb? Üljenek le… Mi igazán szívesen… Ugye elfogadják?

A két munkás bizalmatlanul lépett beljebb. Az első poharat a konyhaajtóban hajtották le, a másodikra már leültek, aztán újra koccintottak, szaftos mozdulattal a szalonnából is szeltek. A férfi is velük ivott. Kis idő múlva a fiatalabbik munkás elkezdett nevetni, töltött magának, tovább nevetett, erre a másik is, az asszony is, s közben csak nézték egymást, és egyre hangosabban nevettek. Végül az idősebbik széttárta a karját, és körbenézett, ahogy a szűk konyhában összeszorultak.

– Hát… mi aztán jól kitaláltuk! – és a férfi hátára vert; az meg úgy megbillent az ütéstől, hogy az asszony a levegőben kapta el az egyik poharat.

– Jaj, csak el ne törjön… – törölgette a szemét.

És tovább nevettek.

Befejezhetetlen

Gyermekkoromban egy éjszaka katonák jöttek a városba, pedig nem volt háború. Anyám akkoriban hordta a második gyermekét, a húgomat. Szekrényemben már készen várták az elnyűtt, széttört játékok, előre őrizgettem neki, s csak vasárnap játszottam velük, hogy épségben megmaradjanak. Egy régi, emeletes házban laktunk akkoriban, alattunk a Takarékpénztár irdatlan páncélszekrényei nem engedték, hogy lezuhanjunk a földszintre. Azon az éjszakán megkérdeztem anyámat: „Ha valami baj lesz, ugye, a páncélszekrénybe rejtjük majd Csöpit?” – a kishúgomat. Anyám nem válaszolt, az asztali lámpára zöld kendőt terített, és becsukta a spalétokat. Aztán leült a zongorához, és négykezes kottából játszott egyedül. Valahányszor lenyomta a pedált, a sarka mindig lekoppant a földre; mulatságos volt ez a ritmikus kopogás, hallgatni, ott a zongora alatt ülve – a szoba felé vaskos várbástyák vettek körül, a lőrésen bevillant a fahasábok lobogása.

Apám késő este tért haza, egy szőrcsizmás, hatalmas gátőr is vele jött. Kellnernek hívták, a csuklóján liláskékre tetovált rajz volt, s mindig megilletődtem, mikor ezzel a kezével simogatta meg a fejemet: vártam, hogy egyszeribe bátrabb és felnőttebb leszek. Soká fent virrasztottak ketten, s már hajnalban elmentek, mielőtt fölébredtem volna.

– Hová ment apa? – kérdeztem reggel.

– A hídhoz ment, fiacskám.

Anyám lassan elhúzta a szoknyáját, amibe kapaszkodtam, és kinézett a térre; én is odaágaskodtam. Az utcák két oldalán, amelyek ide torkolltak, katonák vonultak kis távolságra egymástól, szorosan a házak mellé húzódva, s valahogy az egész térre ráerőszakolták a csendet. Ez a csend volt a legiszonyúbb, és hogy nem csináltak semmit, még a kapuk mögött lapulókat se bántották, csak a csizmájuk kopogott tompán, és mindig újak jöttek a helyükbe. A fegyverüket lógatva vitték a jobb kezükben, mint az óriásmajmok a dorongot. Kis idő múlva teljesen körülállták a teret, de a tér közepére – ahol három, oldalára borított piaci bódé hevert – egy se ment be közülük. Mintha azért jöttek volna, hogy azt körülállják. Anyám el akart húzni, de mind a tíz körmömmel kapaszkodtam a párkányba.

– Nézzük még… – könyörögtem. – Valaki elbújt a bódékban… Ugye, attól félnek?

Anyám rám meredt.

– Ki bújt volna oda?

– Hát a Foncsor… Láttam, hogy ott szaglászik.

Ez a Foncsor a szomszédék komondora volt, apám minden csontot, maradékot át szokott vinni neki. Most egyszerre megrémültem apámért, egy pillanatra a katonákról is megfeledkeztem.

– Mért ment a hídhoz apa? – kérdeztem újra.

– Mért, hát máskor nem ment oda? Felrobbantják a folyón a jeget, hogy le ne dőljön a híd.

Ezt súgva mondta, mintha félne, hogy hangja kihallatszik az utcára; s a kendője alatt odahúzott magához, a hosszú selyemrojtok elfedték az arcomat.

– Gyere – mondta. – Menj játszani.

De már nem lehetett mozdulni az ablaktól. Az egyik tagbaszakadt katona a szemközti utcatorokból elindult a tér közepe felé – mintha egyenesen a mi emeleti ablakunkba igyekezett volna. A rojtok minduntalan visszacsúsztak a szemem elé, s valami furcsa szaggatottsággal láttam, ami történt: letakaródott a kép, újra fölvillant. Így kétszeresen éles és izgalmas volt minden. A katona megállt a bódék mellett, megbontotta elöl a köpenyét, döngetni kezdte a mellkasát, s miközben egyre vadabbul döngette, mély torokhangon ordított, a puskáját előre-hátra lóbálta. Erre az egész tér megtelt katonákkal, és darabokra törték a három bódét. Végül a parancsnok előhúzott a romok alól egy véres szőrfarkot, s feldobta a levegőbe. Hirtelen valamennyi puska eldörrent, és ízekre szétlőtték, ami Foncsorból megmaradt. Ettől a naptól kezdve tilos volt kint járni az utcán, apát se láttuk napokig. Anyám még azt is megtiltotta, hogy leskelődjem a házkapun; de a padlástól és a pincétől nem tudott visszatartani.

A Takarékpénztár pénzkihordója – egy sovány, szemüveges özvegyember – fiával lent lakott a szűk, kockaköves udvar végén. A konyhaablakuk előtt fölszedtek néhány követ, és a kis földkarikába meggyfát ültettek. Sandrival úgy terveztük, hogy az első termést a pincében esszük meg, titkos találkahelyünkön; de még csak vesszőnyi volt a fa. Sandri az emeletes ház minden kulcsát el tudta csenni az apja fiókjából; de most a pincéét sehol se találta. Később azt mondta, hogy odalent őrzik azokat, akiket összefogdostak az utcán: „Aputól elvették a kulcsot.” Többé nem volt biztonságunk a házban, lopva közlekedtünk a hátsó lépcsőn. A kapu előtt szuronyos őr állt; éjszaka az udvaron raktak tüzet, hogy ott melegedjenek. Puskájukat a pince alacsony, rácsos ablakához támasztották, onnét bármikor lelőhettek a dohos sötétbe. A tűz nyomát, a puskaagyak nyomát ott találtuk reggel a hóban.

Sandri gyanakodott, hogy a padláson sincs minden úgy, mint azelőtt; hol nyitva látja az egyik padlásablakot, hol meg becsukva – valaki idegen jár odafent. Rábeszélt, hogy együtt menjünk fel, és lessük meg, ki az. A lépcsősor kanyarodó nélkül vezetett fel a fekete vasajtóig, s ez a fekete folt, első lépéstől az utolsóig, szembe nézett velünk. Előbb beszappanoztuk a kulcsot, hogy ne nyikorogjon, de a hirtelen légáram kiszakította kezünkből a kilincset. Óvatosan léptünk be a fénysávos homályba. Vastag falábakon pallók szelték keresztül-kasul a padlást, mintha alattuk mélység vagy süppedős iszap fenyegetne; vastagon állt mindenfelé a malteros kőtörmelék meg piszok. A padlásrekeszek lécfalas celláiba sorba belestünk, de sehol se zörrent semmi. Csak mikor visszafordultunk, akkor torpantam meg: a bejárat fölötti gerendás beugróban apám bundás kabátját pillantottam meg; ott kuporgott a kabát, fej nélkül, és előtte egy kicsi vaskályhában izzott a tűz. A kályhából egy U alakú cső kacskaringózott a kéményfalba, s még azt is hallottam, ahogy a forróságtól megkattan a bádog. Biztos aludt apa, és ölébe ejtette a fejét. Halkan felkiáltottam hozzá:

– Apa, kérsz valamit?

Apa nem mozdult. Reszketve rohantunk le a lépcsőn, és mindent elmeséltem anyámnak. Emlékszem, nagyon elsápadt; akkoriban már majd mindennap rosszul lett, úgy kínozták a görcsök. Megígértette velem, hogy nem beszélek senkinek apáról: hogy nem is láttam, nem is tudom, hol van. A kezemet odahúzta a szívére, így kellett esküt tennem. De azért tovább faggattam.

– És ha elfogy a tüzelője?

– Nem fogy el, van ott elég.

– És ha megéhezik?

– Van ennivalója is bőven.

– És mikor jön vissza hozzánk?

– Most már nemsokára.

– Ő nyitotta ki a padlásablakot?

– Nem tudom…

Apa megsejthette, hogy szükség van rá, mert este megérkezett. Csupa sár meg piszok volt a bundája, csak megcsókolt bennünket, keveset beszélt. Anyuval sugdostak sokáig; anyut orvoshoz kellett vinni. Egyszer csak odajött az ágyamhoz, és úgy, ahogy volt, bundásan, fölvett az ölébe.

– Nem félsz, ha itthon hagyunk egyedül?

– Nem – ráztam meg a fejemet; s gyorsan odahajoltam hozzá. – Láttalak! De senkinek nem mondom el.

Apa hunyorított a szemével.

– Tudom. Azért is nem lett semmi bajom.

– És Kellner bácsi? – kérdeztem tovább.

Apa felált, és visszament anyuhoz.

– És Kellner bácsi?

– Ő már nem jön vissza – mondta halkabban. – Kint maradt a hídnál.

A hír nagyon felcsigázott.

– Meséld el, hogyan volt… Olyan rajzot szeretnék a csuklómra, mint az övé, az ugye, minden bajtól megvéd?

Közben anyu is felöltözött, a hasa nagy volt, és mind a ketten odajöttek hozzám.

– Majd elmesélem egyszer – mondta apa.

– Majd ha nagyobb leszel… – tette hozzá anyu, s meggörnyedve kapaszkodott apám karjába.

A kislámpát égve hagyták, hogy amíg oda lesznek, ne legyen sötét, ha mégis félnék. Végig ébren voltam, egy pillantra se hunytam le a szemem. Mintha magam is mögöttük lépkedtem volna, olyan közelről láttam, ahogy a behavazott Séd-mederben botorkáltak az orvos lakása felé, hogy elkerüljék a járőröket; és anyu is könnyebben lépkedett már, mert Sandrival (tudom, hogy ő is beleegyezett volna) kivágtuk a vesszőnyi meggyfát, hogy azzal botozzon a hóban.

A húgom már nagy, anyám őszül, apám régi bundás kabátját egy favágónak ajándékoztuk. Kellner bácsiról sokáig nem esett szó; de én nem feledkeztem meg róla. Mikor a húgom meg a szüleim kikísértek a felvirágozott állomásra, ahol bajtársaimmal együtt az indulásra vártunk, szigorúan ránéztem anyámra: „Most már csak eléggé megnőtt a fiad?” Szégyelltem volna, ha a fiúk előtt elérzékenyedik.

 

Éjszaka érkeztünk meg az idegen városba, mintegy ezerkétszázan. Fekete tél volt, hó semmi. A göröngyök, mint a gnóm törpék, ormótlan fejjel-lábbal odacövekelték magukat a hernyótalpnyomok széléhez, és pengve hasadtak szét a csizmáink alatt. A városszéli víztoronyból karcsú, egyre keskenyedő cső meredt az ég felé, a cső tompa árnyéka végigfutott a torony falán. A fal mellett szétlőtt lőszeresautók.

Parancsot kaptunk, hogy mindenki magának szerezzen szállást éjszakára; gyülekező hajnali ötkor a víztoronynál. A parancs nem keltett nagy lelkesedést, noha megnyugtatták a legénységet: a városka kétszer cserélt gazdát, már csak öregek és gyermekek lapulnak a házakban. Lassan csoportokra szakadoztunk. Rövid idő múlva kitartó ajtódöngetés hallatszott mindenfelől; a puskaagyak tamtamozása lüktető hálóba szőtte az utcákat. Az egyik ház padlásszobájából fény szűrődött ki, majd hirtelen az ablak is kivágódott: valaki háttal odaállt a fénybe, és egy harmonikát nyeggetett. Hangos nevetés harsant fel utána, s az ablak ismét elsötétült, csak a tamtamozás hallatszott megint.

Hatodmagammal egy szegényesebb mellékutcába fordultunk be. Jobb kívül a központon ilyenkor, gondoltuk; ha félnek is tőlünk, a nyomorultak szívesebbek. Az utca végén, egy roncsokkal telehordott telek mellett magános ház állt, a kerítés magas deszkalapjai mind egyforma csúcsosra voltak fűrészelve. Ez a mór hangulatú cikcakk-ciráda a maga primitív zárkózottságával behatolásra ingerelt. A zörgetésre fiatal, tavaszikabátos nő jött elő. Kabátja alatt hurkákban vastagodott egy másik kabát széle, egy bundás bekecs, szvetter – nem értettük, hogy mit mond, de a kaput készségesen kitárta. Az üveges veranda mennyezetig rakva volt ládákkal, keskeny folyosó maradt csak köztük a konyhaajtóig. Jeges pincehideg csapott ki a kőpadlós szobából. A nő szeles mozgékonysággal azonnal rendezkedni kezdett, asztalt, székeket tologatott, pokrócot terített a padlóra.

– Itt akarsz megfagyasztani bennünket? – vakkant fel valamelyikünk, és be akart nyitni egy ajtón, hogy melegebb helyiség után kutasson. Erre egyszerre megváltozott a nő; sírva letérdelt, két karját széttárva elállta az utat.

– Ne bőgj! Eressz be! – röhögtünk, és félrehúztuk a földön. – Isten ments, nem bántunk, csak a meleget ne sajnáld.

S kinyitottuk az ajtót. A nő sikoltozva felugrott, berohant előttünk, mi meg rögtön utána. De odabent is jéghideg volt. Ötkarú csillár lógott a széles ágy fölött, egy szál égő gyertyával; s az ágyban egy kislány feküdt.

– Hát ez?

– A lánya?

– De hiszen nem is él!

A nő az ágy mellé térdelt, ott sikoltozott tovább, és eltakarta kezével a lány arcát. Mikor közelebb léptünk, a nő lassan elhúzta a kezét. Egy nagy hajasbaba feküdt a párnán, betakarva, a hajában színes üveggyöngyök, az egyik üvegszeme törött. Az éjjeliszekrény tele gyógyszeres üvegcsékkel, fiolákkal; az egyik üvegcséből ott a szemünk előtt megitatta a hajasbabát. Utána ránk nézett és bólogatott, de most sem értettük, hogy mit mond. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy valaki lépked a konyhában: egy sálas, gyapjúsapkás gyerek, nem vettük észre, hogy mikor nyitott be az ajtón. Ezzel már valamennyire szót tudtunk érteni, a mi nyelvünkön is makogott valamit. Kérdeztük, hogy hol tanulta; erre elvigyorodott csak, és megvonta a vállát: „Háború…” Aztán megismételte: „Háború…” Úgy döntöttünk, hogy sorsára hagyjuk a nőt meg a csilláros jégvermet, és rábízzuk magunkat a gyerekre. Főképp az ébresztett reményt bennünk, hogy titkolózva előhúzott a zsebéből egy csillogó széndarabot, és begörbített marokkal integetett, hogy menjünk utána.

– Van sok, sok… nagy ház! – mondta; aztán kifutott a verandára, és onnét füttyentett. A nő csalódottan csoszogott mögöttünk: talán nem jó hellyel kínált? És sietve újabb pokrócot terített a kőpadlóra. Mikor a kerítéskapuból visszanéztem, láttam, hogy ott áll a veranda előtt, és mind a két kezével integet.

Aztán egyre távolodtunk a városszél házaitól. A gyerek egy barátságtalan réten kalauzolt át bennünket, s közben percenként szajkózta vigyorogva:

– Város rossz… itt jó!

Később egy kockafoma, kétemeletes épület bontakozott ki a sötétből, nagy, szárnyas kapuja tárva-nyitva, nyiszogtatta a szél.

– Ez jó – mutatott feléje büszkén.

– Mi ez? Laktanya? – lepődtünk meg.

– Mindegy… ha lesz fűtenivaló, maradunk.

A gyerek otthonosan rohant be a kapun, ajtókat nyitott ki, s meg se várta, hogy zseblámpával világítsunk. Óvatosságból leemeltük vállunkról a puskát, és egymást biztosítva, a fal mellett hatoltunk beljebb. A gyerek egy szűk és magas folyosón mutatott végig, ahonnét ajtók nyíltak; mindegyiket kinyitotta, hogy válasszunk. A szobákból nehéz szag áramlott ki; hogy rothadás bűze volt-e vagy fertőtlenítőszeré, nem lehetett tudni. Bútor egyik helyiségben se volt, de legtöbbjében még bent állt a kályha és a sarokba felhányt szén; ugyanaz a csillogó, aprószemű, mint amit a gyerek mutatott. De a gyereknek akkor már nyoma veszett. Kiáltoztunk utána, kerestük, de nem jelentkezett többé. Egy égő fahasábbal szemleútra indultunk a lakatlan épületben. Az emeleten is ugyanaz találtuk, csak itt több volt a betört ablak, a szél átsüvített a szobákon, így a szag se volt olyan elviselhetetlen. Az ablakokból a víztoronyra lehetett kilátni, alig voltunk pár száz méterre tőle; s ez ismét reményt öntött belénk: bármennyire szokatlan is a szállásunk, legalább nincs messze a gyülekezőhelytől. S indultunk vissza a földszintre. Az egyik lépcsőfordulóban kémlelőablakos ajtó mellett haladtunk el; emlékeztem, hogy ide még nem nyitottunk be. A kilincs engedett. Itt már árulkodó bútort is találtunk: egy viaszosvászonnal letakart priccset, fehér műszeres szekrényt. Az asztalon széthányt papírok közt kemény fedelű könyv, tele férfinevek listájával; a nevek mellett ismétlődő latin jelzések: cholera nostras; chol. asiatica. Elhagyott járványkórházba kerültünk, poklosok és kolerások köpetei közé. Kint a dermedő rét, a göröngyök gnómjai – ha a gyerek még ott van velünk, biztosan felnyalatjuk vele a folyosót. Végül behúzódtunk az épület hátsó udvarán egy raktárforma hodályba, ahonnét nem szűrődhetett ki a fény, és ott raktunk tüzet a kihordott fával meg szénnel. Dobogva táncoltuk körül az izzó máglyát.

– Sovány a lányka… – kezdett rá valaki. – Jég a keze, lába… – folytattuk mi is.

 

Nincs vigasztalása, Meghalt kolerába

 

A fiúk találgatni kezdték, hogy mi baja lehetett a tavaszikabátos nő hajasbabájának. Nostras? vagy asiatica?

Összefogózva ültünk a tűz körül, és szidtuk a gyapjúsapkás kölyköt. Valaki legyintett.

– Mit csodálkoztok… ők a vidám mészárosok, a gyerekek! Csak röhécselnek, mert nekik szabad, aztán beléd vágják a kést…

A fahasábok lobogása egyre távolibb sarkokat világított meg a beton hodályban. Most láttuk, hogy milyen sietve menekülhettek innét: mindenfelé roncsok, széttört ágyak, konzervesdobozok, zsákokból kidőlt, bolyhosra dermedt liszt. Pár lépésre egy lilásrózsaszínű, fölhasított sertés meresztette patáit a levegőbe; a konyha felejtette itt. A kőkeményre fagyott hús a közeli tűztől fölengedett, nedvezve meglágyult, s a merev combok egy idő múlva szétváltak, kínálkozón széthajoltak, és az üres has is megnyílt. Valaki újra kezdte a dúdolást, de hamar abbahagytuk. Gémberedve raktuk a tüzet hajnalig, és elsőnek érkeztünk meg ötkor a víztoronyhoz. Mielőtt tovább indultunk volna, a rét felől rohanó nőalakot pillantottam meg: a kis duzzadt arcú, tavaszikabátos volt. Riadtan pillantott végig a hosszú menetsoron; tudtam, hogy bennünket keres. Szóltam a társaimnak, és odamentünk hozzá. A nő hálásan elmosolyodott, mikor felismert; tétován előhúzta kabátja alól a hajasbabát, és a kezembe nyomta. Mondott is valamit hozzá, de nem értettük, hogy mit.

Csöpinek kereszteltük el; s talán mulatságos, de a sok menetelés, viszontagság közepette is megőriztem. Közel húsz év múlt el azóta, s most a kislányomé, aki négyéves, és folyton mesélteti Csöpit. Azt állítja, hogy érti minden szavát; eteti, itatja, vele alszik – úgy félti a hidegtől.

 

Feleségem utolsó este még egyszer átkutatta a lakás két szobáját, hogy mit felejtett el becsomagolni – mi fér bele két szatyorba, aktatáskába?

– Rakd azért rendbe a befőttesüvegeket – mondta.

– Miért?

– Akkor nyugodtabb vagyok.

Az égőket mindenütt felgyújtottuk, még a mellékhelyiségekben is. Felelőtlenül pazaroltuk az áramot; de rossz lelkiismerettel. Kislányunk halkan szuszogva aludt Csöpivel. Még volt másfél óra az indulásig, akkorra ér ide a teherautó. Bezártam, kinyitottam a fiókokat. Fili, a törpedaxli, egész idő alatt a párnáján ült, és némán figyelte, hogyan járkálunk ki-be; később összegömbölyödve a fal felé fordult, és nem nézett többé ránk. Éjfél után megszólalt a vekker az íróasztalomon. Felébresztettem a kislányunkat, és öltöztetni kezdtem.

– Most nyárig nem jövünk haza? – faggatott.

– Nyárig – bólintottam.

– És ha befagynak a csapok?

– Majd megengedjük egy kicsit, akkor nem fagy be.

– És ha Fili éhes lesz?

– Majd megeteti a házmester… – s ránéztem a feleségemre. Már kint állt az ajtónál, és sürgetett, hogy induljak. Aztán ő maradt utolsónak. Leoltotta a villanyt, és a sötétben odament Filihez, de az még akkor se mozdult. Csendben fölemelte, és belecsúsztatta a szatyorba.

A teherautón már vagy harmincan szorongtak, gyermekek, felnőttek, öregek; a rájuk borított ponyva időnként felpúposodott, majd ismét behorpadt. Fojtós köd permetelt.

A sárhányó mellől rekedt férfihang ismételte gépiesen: „Csak öt kilót vihet mindenki, csak öt kilót.”

Filike könnyű volt, alig volt súlya. A kislányunk nevetve tapsolt, megsimogatta Filit. „Milyen jó, hogy sovány vagy, az én Csöpim is sovány.”

A motor recsegve indult. A dupla kerekek először egy helyben dagasztották a sarat, aztán az egész alkotmány hirtelen előrelódult. Kint a betonúton még nagyobb, emeletes teherautók dübörögtek el mellettünk, és vad szirénázással előzték meg egymást. Amelyik megfarolt, oldalára borult, otthagyták az árokban. Feleségem kikémlelt a ponyva alól.

– Nézd, otthagyták őket – mondta.

Később lassú derengés tört át a ködön, de nem tudtuk, hogy merről. Mintha a fekete föld villódzott volna. Ettől kezdve csak suttogva szóltunk egymáshoz. Pedig nem volt háború.

Vadászat

Kemény tél volt, zúzmarás ólomforgácsokat söpört a szél. Az egyik reggel kerékláncos terepjáró állt meg az elöljáróság előtt, és egy borzbundás idegen férfi szállt ki belőle. Mielőtt belépett volna a földszintes, falusias épületbe, az autó párás ablaküvegére odarajzolt egy nagy T betűt, és mosolyogva „tilost” intett az összesereglett gyerekhad felé.

– Itt székel a bíró? – kérdezte barátságosan.

A kucsmás süvölvények kórusban felelték, hogy igen; s látszott rajtuk, hogy nagyon izgatottak. Az efféle látogatók nemcsak változatosságot hoztak a falu életébe, de bőségesebb vacsorákat is. Ilyenkor télen érkeztek meg messzi országokból a vadászok, akik halomra lőtték a megye vadjait. A lőtt állatokból aztán a falubelieknek is jutott; ahány legény meg gyerek beállt hajtónak, mindegyik három-három vadat vihetett haza naponként. Sokszor hónapokig eltartott a folytonos körvadászat, a durrogástól nem lehetett hallani a harangszót. Már csömörlöttek a mindennapos nyúlpaprikástól, de azért ették engedelmesen, mert a vadászok benyitottak a portákra, s ahol nem látták kilógatva a bőröket, gyanakodva kérdezték: „No, hát nem ízlik? Nem vagytok megelégedve vele?” S leültek közéjük, és addig ültek ott, amíg a lábasok ki nem ürültek. Ez egyben különös megtiszteltetés is volt. Végre is megtehették volna, hogy szóba sem állnak az egyszerű parasztokkal: megfizetik őket, csináljanak, amit akarnak. De úgy látszott, a szívélyesség legalább olyan fontos volt számukra, mint az, hogy mindennap három-négy vaskos gúlát rakhassanak az elejtett vadakból.

A vadászokat a községi iskolában szállásolták el, és étkezőhelyiségül a nagyvendéglőt bocsátották rendelkezésükre. Este oda tértek be átforrósodott puskáikkal, s frissen fejt tejet, túrót, sajtot fogyasztottak. Vadhúst nem ettek soha. Vasárnaponként meghívták ezekre a vacsorákra a bírót is, az elöljáróság pénztárosát, az orvost, a gyógyszerészt – s a vállukat veregetve mondogatták: „Most lakjanak ám jól, nyáron nem lesz, aki durrogasson maguknak!” És másnap újra kezdték a hajtást. A kirendelt süvölvények kereplőzve, bádogdarabokat csapkodva egyre szűkítették a kört a havas mezőkön, fölöttük rózsaszínűre festette a nap a finom lőporfüstöt. A szüntelen futkosás közben – szedni, gúlába rakni, hajtani a vadat – nem is volt idejük szomorkodni, hogy újra elnéptelenedik a határ. Csak néhány zömök kannak meg szukának kegyelmeztek meg – hagyták, hogy a bokrosokba fussanak, és beássák magukat a hóba. Mikor már pocok meg menyét se mutatkozott, már azok is elmenekültek, a vadászok nagy búcsúlakomát rendeztek a vendéglőben; ünnepélyes pohárköszöntőket mondtak, és megígérték, hogy a következő télen ismét visszajönnek. Ilyenkor rövid időre kinyitották a vendéglő ablakait, hogy szavukat azok is hallják, akik kint szorongtak az udvaron meg a kuglizó tetején, és csak utána húzták össze ismét a függönyöket. S reggelre mind elvonultak a szánjaikon. A temérdek vadtetemet meg otthagyták a faluban, mondván, hogy ők úgyis csak szórakozásból lődözték le őket. A bíró gondja volt aztán, hogy mit kezdjen ennyi lőtt vaddal. Enni már senki sem akart belőlük, már a nyúzástól is undorodtak, így szokás szerint egy hússzorhúsz méteres mély gödröt ástak a falu szélén, oda hányták be őket, és a földet fölébe púpozták. Nyáron ezekről a halmokról kiáltoztak a gyerekek az elrobogó autók után; már egész sor volt belőlük, a burján magasra nőtt rajtuk. De ugyanilyen buján a nyulak is újra szaporodtak nyáron. Mégse merészkedett senki, hogy pusztítsa őket, a vadászok téli mulatságát tilos volt elrontani. Az iskolában, mielőtt bármit is fölírtak volna a táblára, előbb egy nagy T betűt kellett a közepére rajzolni, és egész óra alatt ez a T betű nézett farkasszemet velük. Már úgy megszokták, hogy szinte hiányzott, ha nem volt ott. Belenyugodtak, sőt még örültek is, hogy valójában ők járnak túl a vadászok eszén; hiszen ha a nyulakat nem hajtanák föl nekik, ki tudja, mire vetemednének.

Egy titokzatos mondás járta a faluban, amit öreg meg fiatal egyformán jól értett, és akár temettek, akár menyegzőt ültek, mindig ezt mondták levett kalappal: „A Nyúl nekünk tilos, de miénk a Piros” – s ettől mindig megvigasztalódtak.

Most a borzbundás láttán egyszerre szétfutott a hír, hogy a vadászok küldötte érkezett meg; lesz újra paprikás, míg meg nem csömörlenek tőle. A süvölvények már előre nagycsizmát húztak, a lábukat rongyokba tekerték, hogy el ne gémberedjenek a sok havon császkálástól. Mert ha megindul, hajnaltól alkonyatig nem lesz pihenésük. Olyan gyakorlatuk volt ezeknek a puskásoknak, hogy még az esti árnyékuk nyomán is eltalálták a zsákmányt. De meglepetésükre sem az iskolát nem ürítették ki, sem a nagyvendéglőt. A borzbundás autója még késő délután is ott állt az elöljáróság előtt. A bíró felesége otthon várta az urát, de az még üzenni sem üzent, s besötétedett, anélkül, hogy bármi biztosat megtudtak volna. Éjszaka közepe táján aztán erős lánccsattogás verte föl a falut; a terepjáró száguldott végig a főutcán. Sokan azt gondolták a pokróccal tömített ablakok mögött: „Elmarad a vadászat” – mások meg éppen azt: „Nahát, holnap megkezdődik akkor.” Egyedül a bíró felesége sejtette, hogy valami olyasmi készül, amire egyikük sem számít: az ura még ezután sem érkezett haza. És rögtön sorba járta a házakat, és mindenütt elmondta a gyanúját. A falu vénei úgy vélekedtek, hogy nincs ok aggodalomra, a bíróban megbízhatnak, bármi történjék is. Amire nincs szó, azt úgyse tudja kivallani – amire meg van szó, az úgyis olyan, mint a féreg: ha elpusztul, új terem helyébe. Legjobb hát, ha mennek és kiürítik az iskolát, földíszítik a nagyvendéglőt, s begyújtanak a kályhákba, hadd legyen rendben minden, mire reggel megérkeznek a vadászok. És majd ott megvárják a bírót, aki bizonyára azokkal tér vissza. Az emberek megrágták a tanácsot, aztán belátták, hogy csakugyan ez a legokosabb; s mindjárt munkához láttak. Ágyakat húzkodtak az iskolaépületbe, fát vágtak, ajtókat csapkodtak – így meg sem hallhatták, hogy a terepjáró monoton zúgása időnként fölerősödik, mintha valahol a falu körül bukdácsolna.

A bíró a borzbundás mellett zötykölődött a bőrülésen. Mikor az országútról letértek egy mezei csapásra, az idegennek első dolga volt, hogy kinyissa az ablakokat. S attól kezdve hol előre, hol hátra kémlelt, kihajolva az autóból, mintha valami határjelet keresne. A ködlámpák fénye messze előrehasított, és megvilágította a fölzavart nyulakat; de a borzbundás rájuk se hederített. A bíró fásultan újra kezdte:

– Idén kétszer annyi a vad, mint tavaly… Mért nem jönnek már? A hajtóink mindennap várják.

Az idegen közömbös arccal figyelt előre, és átvezette a kocsit egy befagyott éren.

– Most merre? Jobbra kanyarodjunk?

– Nem tudom – válaszolta a bíró. – Itt már sehol sincs út.

– Rendben van, akkor fordulunk vissza – mondta a borzbundás, és hirtelen gázt adott, szinte helyből megfordította a kocsit. Eddig egyre táguló köröket írtak le a falu körül, most egyre szűkítették a kört. A terepjáró, mint egy szívós bulldog, minden akadályon áttört. Bokrokat, akácokat reccsentett szét, dombokra kapaszkodott föl, patakmedreken robogott át.

– Reggelre befűtjük a kályhákat… Holnap már el is kezdhetnék a hajtást – mondta a bíró.

Az idegen bólogatott, majd fölkattintott egy harmadik lámpát is; ennek a fénykévéje még élesebben világította meg a terepet. Kis idő múlva felkiáltott.

– Nézze csak! Itt még nem jártunk… semmi nyom a hóban! – és egy kékesen fehérlő lejtőre mutatott le: a lejtőt sűrű cserje vette körül. A lejtő közepén magános fa magasodott, az ágait zúzmara borította.

– Helyben vagyunk? – kérdezte a borzbundás.

– Nem tudom – mondta a bíró. – Azt hiszem, eltévedtünk.

– Rendben van – válaszolta az idegen. – Akkor átvágunk itt, és fordulunk vissza.

Azzal nekivezette a kocsit a cserjének, és éles kanyarokkal végigpásztázta. A lejtő alján, a cserjefal mellett, hirtelen megtorpant a kocsi. A borzbundás kihajolt, és visszanézett az összegázolt hóra. Csettintett az ujjával, és megbökte a bírót.

– Ez lenne az?

A bíró megfordult lassan.

– Nem tudom… Nem ismerem – mondta.

S most már ketten nézték: a szétdúlt cserjesűrűből egy bóbitás madár lépkedett elő, körülötte vörösen tükrözött a hó, a fejét előrenyújtva átugrotta a mély keréknyomokat, majd fölrebbent a zúzmarás fára, és ott világított.

A borzbundás lenyúlt az ülés mellé, fölemelt egy rövid karabélyt, s mielőtt még a bíró felocsúdhatott volna, odatámasztotta a csövet az ablakperemre, és lőtt. A madár mintha csak repülne, lecsapódott a hóba.

– Ugyan, hozza már ide, bíró uram! – mondta, s közben recsegtetve túráztatta a motort, az egész alváz remegett tőle.

A bíró kiszállt az autóból, de mindjárt vissza is fordult.

– Nem vinnénk haza inkább egypár kövér nyulat? Ez úgyis csak összevérzi az ülést – és a fa felé intett, ahonnét egyre vastagodva kanyargott lefelé egy pirosló ér.

A borzbundás legyintett.

– Nem baj az, csak hozza. Majd ide veszem a lábam alá.

Mire a bíró odaért a madárhoz, már alig volt színe. Óvatosan fölemelte, összefogta a két szárnyát, és levitte az autóhoz.

– Már nem vérzik – mondta, hogy mondjon valamit.

– No, ugye – dörzsölte kezét az idegen. – Nem tart ez sokáig. Olyan szürke már, mint a nyulak. No, indulhatunk?

S odadobta a madarat a gázpedál mellé, aztán rögtön harmadik sebességre kapcsolt; a kocsi megugrott, és vad iramban áttört a cserjefalon. Rövid félóra múlva már kint száguldottak az országúton.

– Mit gondol, befűtöttek már a vendéglőben? Jólesne egy kis meleg harapnivaló.

– Nem tudom – mondta a paraszt. – Én már nem vagyok többé bíró.

A borzbundás mosolygott.

– Pedig tudja, hogy maga nélkül nem végeztem volna semmit? Ha nem ül itt mellettem, talán a madár se merészkedik elő.

– Nem tudom – hallatszott ismét. – Én már nem vagyok bíró.

A bóbita közben megmozdult a gázpedál mellett, egy pillanatra mintha a két behúzott szány is megemelkedett volna.

– No – kapott oda az idegen. – Hogy rázkódik ez a kocsi! – s a csizmája sarkát rányomta a madár fejére. – Rosszak az utak errefelé. Az ember meg könnyen eltéved segítség nélkül…

– Nem tudom – hallatszott harmadszor is. – Én már nem vagyok bíró.

A madár kis idő múlva újra megmozdult, és odaverte a szárnyát a bíró lábához. A borzbundás erre lenyúlt érte, csüdjénél fogva kilógatta az ablakon, párszor odalódította a láncos kerékgumihoz, aztán újra lecsúsztatta a lába mellé. A bíró csendben ült, mintha a hideg, a motorzúgás és a zötykölődés miatt nem tudna egészen fölébredni. Csak arra egyenesedett föl, mikor a faluszél házai feltűntek; s akkor egyszerre odafordult az idegenhez.

– Forduljon vissza… ez nem a mi falunk… forduljon vissza!

Mikor látta, hogy a borzbundás nem figyel rá, a kormánykerékhez kapott, és teljes erejéből maga felé rántotta. A kocsi megpördült az úttest közepén, majd nagyot huppant előre, egész az árokpartig. A borzbundás gyors ütést mért a bíróra a karabély agyával, s az rögtön lebukott az ülésről.

– Ostoba! – mondta, és kilökte az ajtón. Aztán elrobogott.

A bíró csak órák múlva tért magához. Annyira szédült, hogy nem tudott fölállni, négykézláb vonszolta magát az árokban, míg talált végül egy karót, és azzal indult el botozva a falu felé. Mire beérkezett, már hangosak voltak az utcák a szánok csengőitől. Éjszaka megérkeztek a vadászok. Az egész falu ott tolongott a nagyvendéglő körül, és bámész szemekkkel lestek be a széthúzott függönyökön. Úgy el voltak foglalva az izgalmas látnivalókkal, hogy ügyet se vetettek a botorkáló bíróra. A befűtött nagyteremben feldíszített asztal mellett ültek a vadászok, a díszhelyen a borzbundás. A bíró azonnal fölismerte az asztal közepén a nyársra húzott madarat. Most ismét piros volt, s a vadászok egymásnak osztogatták a mellét, a szárnyatövét, a combját. A hajtók meg dobogva, türelmetlenül kiáltoztak be az ablakokon:

– Indulhatunk, vadász urak?

Az öregek, mint vasárnap a templom előtt, kis csoportokba verődve nézték a fiatalságot.

– Nohát, megkezdődik akkor – mondták; és félrehúzódtak az út szélére, mikor a szánok felsorakoztak, hogy vigyék a határba a puskásokat. A bíró felesége egyik csoporttól a másikig futkosott, és mindenütt ugyanazt ismételte:

– Csak az uram jönne már meg…

– Visszajön – vigasztalták az öregek, és cinkos hunyorítással levették a kalapjukat. – A Nyúl nekünk tilos, de miénk a Piros.

Az asszony összekulcsolta a kezét.

– Azt mondják…?

A bíró ott állt mögöttük, de nem ismerték föl. Aztán megfordult, és elbotozott. Nem volt ereje elárulni, amit még senki se tudott a faluban, csak ő; hogy – soha többé.

Az Állatforgalminál

Altman, a Főnök hosszabb szünetet tartott. Vizsla szemekkel mérte végig a sápadt, borostás arcú fiatalembert, aki előtte ült: csukaszürke vászonnadrág volt rajta, napszítta khakiing, drapp kockás, kopott zakó, mint a jobb minőségű télikabátok bélése. Valószínűleg abból is készült. Kopaszra nyírt haja most kezdett sörtésedni, a hajszálak között látni lehetett a hámló fejbőrt. Arca tétova kisfiúarc. „Bakancsszaga van – gondolta a Főnök –, mindnek bakancsszaga van, úgy látszik, nehezen tudják kimosakodni a fogságot” – s szemügyre vette az ormótlan lábbelit is, a boka felett kigyűrődő újságpapír betétet. Tárgyias közönnyel nézte. Mint aki már sokakon kipróbálta ezt a pillantást, de sajnos, ezúttal se tudja megváltoztatni a véleményét.

Most mégis érdekelni kezdte a fiatalember. Kiszámíthatatlan, hogy min hatódik meg az ember. Előhúzta a tollkését, és kihegyezett két ceruzát. Íróasztalán egy minden ízében hibátlan alakatú, vöröses fából faragott tehénszobrocska állt. Szakértő azonnal megállapíthatta róla, hogy a berni-szimmentáli és a pinzgaui fajtának egy különlegesen sikeres keverékpéldánya. Kiállítási termekben láthatni hasonló szobrokat, életnagyságban, lemosható műanyag szőrzettel, hogy mindig tisztán és gusztusosan állhassanak a nézőközönség rendelkezésére. Esetleg a csontrendszer pontos térképét is rárajzolják az állatra, az eszményi méretek feltüntetésével, a konc és a csánk háromszögét, a fark- és nyakcsigolyák közti távolságot. A Főnöknek nem volt szüksége ilyesmire, maga is a szakértők közé tartozott. Csupán íróasztal-dísznek használta a szobrocskát. A tehén szeme helyén lyuk volt, oda szokta bedugni a kihegyezett tartalék irónt. Az egyiket most is oda szúrta, a másikkal meg szórakozottan vonalakat húzgált egy kinyitott füzetbe.

– Mikor érkezett vissza a fogságból? – kérdezte.

– Három napja – mondta a fiatalember, s kissé előrenyújtotta a nyakát, mintha ezzel is bizonyítani akarta volna mindenre elszánt készségességét.

Az ablakon besütött a nap. A Főnök kinézett. Szemközt, a tér túlsó oldalán, egy teherautó farolt be a selyemgyár udvarára. Viszik a gubókat, hozzák a gubókat. „A hasznosított embriók.” A fél város ebből él.

– Odaát járt már? – nézett vissza a fiatalemberre. – A selymeseknél?

– Nem… nem jártam. Valaki önöket ajánlotta a vonaton. Hogy most sok a vidéki kiszállás, szükség van munkaerőre. És én megszoktam a vidéket, nincsenek igényeim. Egyáltalán nincsenek igényeim. Három napja érkeztem csak.

– Ezt már mondta – figyelmeztette a Főnök.

– Igen… de nekem is szokatlan még.

A Főnök feljegyezte a füzetbe: „Kissé bárgyú, de őszintének látszik.” S gondolatban tovább folytatta: „A három a mindenük, ez tabu, erről nem lehet leszoktatni őket. Harmadik napja éheznek, harmadik napja nem aludtak, a szakálluk háromnapos, éjszaka háromszor riadtak föl… És még csak nem is titkolják. Bíznak benne és kifecsegik. Szerelmesek a háromba. Azzal ébrednek, feküsznek, mint valami amulettel.”

– Mutassa csak a nyakát – mondta hirtelen.

A fiatalember zavartan kigombolta az inge felső gomját. Egy spárgára fűzött, kerek alumíniumlapocska csüngött róla – a dögcédula. Ez volt a legelső, amit a kezükbe nyomtak, mikor beöltözésre jelentkeztek a laktanyaraktárban. Ősz volt, zuhogott az eső. Egyesével sorakoztak fel, mint a láncszemek. És még civilben. A sok agyonázott ballon meg lódenkabát nevetséges játéköltözetként hatott a salakkal felhintett udvaron. Az udvar akkora volt, mint egy túlméretezett futballpálya. Körben szürke betonkerítés, sehol egy fa. Az ilyen udvarok szerénnyé teszik az embert, s szinte megváltás, ha valaki név szerint kiszólít a sorból. Ugyanakkor homályos elképzelés élt bennük, hogy a kincstári köpenyben nem fognak átázni annyira. A kincstári posztó mindig vastagabb, mint a civil. Aztán az alumíniumlapocskához is hozzászoktak. Be kellett látniok, hogy ésszerű. S ami ésszerű, az már megköveteli a belátást.

Valószínűleg akkor kezdődött. A fiatalember biztató jelnek vette, hogy ilyen apróság is érdekli a Főnököt.

– Ez valahogy nálam maradt – forgatta két ujja között a lapocskát. – Nem vették el, mikor hazaengedtek. De már valahogy aludni se tudnék nélküle.

– Ismerem én, tudom én, hogy van ez… Hányas száma volt?

– Háromszázharminchárom.

A Főnök csettintett.

– Ez igen! Maga aztán szerencsés fickó!

– Igen, szerencsés vagyok… És igazán nincsenek igényeim.

– Azelőtt mivel foglalkozott?

A fiatalember lesütötte a szemét.

– Tuladjonképpen nemigen foglalkoztam még… Huszonhárom éves vagyok – s két horpadt orrú bakancsát illedelmesen egymás mellé csúsztatta. Nehéz helyzetekben ez segíteni szokott.

– De egyszer dolgoztam fél évig egy állatorvos mellett – folytatta. – Három község tartozott a körzetünkbe és két puszta. Komoly, nagy körzet volt, sok állat… persze, nem olyan nagy, mint az önöké. Motorkerékpárral jártuk a vidéket, én ültem hátul a műszertáskával. Amíg a gazdám beadta az injekciót, addig én felszívtam a másik tűbe az oltóanyagot. Azt hiszem, meg volt elégedve velem.

Kis szünetet tartott, mint aki egy különösen fontos részletet akar fölidézni – de látszott az arcán, hogy bizonytalan.

– Emlékszem, egyszer egy hosszú, eperfás úton meneteltünk…

De nem mondta tovább. Elhallgatott riadtan.

– Nos? – dünnyögte a Főnök.

– Ne haragudjon… kicsit régen volt már – motyogta. – Összekeverem a dolgokat. De az állatorvos az igaz, biztos igaz… fél évig dolgoztam mellette. Azért is gondoltam, hogy inkább önöknél… hogy nem odaát.

A teherautó már bent berregett a selyemgyár udvarán. A tér elcsöndesedett. A hősök szobra körül egy nyugdíjas öregúr apportíroztatta a kutyáját.

A Főnök újra jegyzett valamit a füzetbe, aztán fölnézett.

– Nos… mondja csak még egyszer. Hogyan is volt ez?

A fiatalember engedelmesen megismételte. Görcsösen ügyelt rá, hogy semmi fölöslegeset ne keverjen bele – s a végén mégis félrebicsaklott a mondat azzal az eperfás úttal. Úgy érezte magát, mint a kutya, amelyik nyomot veszít.

– Nem kellene valami rendet csinálni az emlékei között? – kérdezte váratlan jóindulattal a Főnök.

– De igen – bólintott hálásan. – Jó volna valami rend. És ha talán önök is segítenének… A magunkfajtánál az első három nap a legnehezebb.

– Na jó, hát akkor beszéljen valamiről, amire pontosan emlékszik, és bennünket is érdekel. Remélem, nem gondolta, hogy minden tájékozódás nélkül alkalmazzuk. Képesítése nincs, rendben van. Majd a gyakorlat megteszi. Nem vagyunk kicsinyesek. De valamit… valamit mégis! Hogyan is volt azzal az inaskodással? Mire emlékszik?

– Azt hiszem, egy járványra… Akkor sok dolgunk volt.

– Helyes. Hát akkor beszéljen valamit a járványokról – mondta a Főnök, s kényelmesen hátradőlt a székén. „Ha úgy vesszük – gondolta –, ez is a szakmához tartozik.” Ámbár ők inkább a számbavétellel foglalkoznak, az értékes állomány felkutatásával, az elszállítás lebonyolításával… aztán egyfajta összetett ellenőrzés, a kiállítási törzsállomány védelme, különböző irányelvek a minőség biztosítására, központi lajstromok és a helyi megbízottak nyilvántartása, vidékjáró csoportok…

„Esetleg oda jó volna ez a fickó – gondolta –, a vidékjárók közé. Ott majd kiszellőzik a feje. Ha meg nem, hát majd kinevelik a többiek.”

– Nos? – dünnyögte újra, s közben elolvasta, amit az előbb írt a füzetbe: „A jól ismert tétovaság. Még nem érkezett haza. A jelek szerint kitanítható.” Most áthúzta a „tétovaság” szót, és fölébe írta, hogy „tünetek”. Így általánosabb. Inkább majd a végén részletezi az eredményt – bár meg volt győződve róla, hogy nem éri meglepetés. Bőséges tapasztalattal rendelkezett.

A fiatalember monoton hangon kezdte mondani, mintha ítéletet olvasna fel:

– A járványos betegségeket egy bizonyos szervezetbe kívülről behatoló ok hozza létre, ezért mind a fertőző betegségek közé tartoznak. Megelőzésük az állam legfontosabb feladata. Ez a különböző betegségek szerint különböző intézkedéseket tesz szükségessé. A fertőzött területekkeli közlekedés lehetőleg megszorítandó, sőt megtiltandó, valamint az onnét egészséges vidékre kerülő tárgyak és egyedek szigorúan fertőtlenítendők, illetve elpusztítandók. Minden fertőző betegség elleni védekezésben nagy fontossággal bír az egyéni diszpozíció csökkentése. Erre leghatásosabb mód, ha…

– Nagyon jó! – szól közbe a Főnök, s egy szagos Virginia-szivarra gyújtott. – Látom, konyít valamit az irányelvekhez.

– Nem konyítok, kérem – mondta a fiatalember. – Mi csak egyszerűen végrehajtottuk, amit parancsoltak nekünk.

– Hogyhogy mi? Hát többen is voltak?

– Hol?

– Hát az állatorvosnál.

– Nem… ott nem.

– Na látja. Szedje össze magát, fiam. És ne szégyellje, ha esetleg csacsiságokat mond, úgyis kiderül, hogy mihez ért, mihez nem, az első kiszállás után kiderül. Hát csak szépen, őszintén…

S bizalmasan előrehajolt, mélyen az asztalra könyökölve. A szájában leffegő szivar még a szándékoltnál is közelebb vitte az arcát a fiatalemberéhez – mint egy csontos, nikotinos ujj, úgy mutatott rá.

– Azt hiszem, tudnánk használni önt – mondta, majd ismét hátradőlt. – Szóval?

A fiatalember mohón ivott egy kortyot a kikészített pohár vízből. Nagyot lélegzett utána. Most először engedte el magát, mióta a Főnök szobájában ült. S egyszerre a város is barátságosabb lett a szemében. A platánfasoros vasúti sétány, a főtér sárgára festett középületei, a macskaköves utcák, a híd a patak fölött, a transzformátoros vasbeton villanydúc a törvényszék mellett (két vasbeton lába között egy kis cukorkabolt) – mindez barátságosabb lett, s úgy tűnt egy pillanatra, hogy így már sokkal egyszerűbb lesz visszaemlékezni arra, ami volt. Vagy éppen elfelejteni, és újratanulni mindent. Igen, itt jó most, itt jó lesz az Állatforgalminál – és a Főnök az édesapánk. Hát csak őszintén, szép sorjában…

Hirtelen kérdés szegeződött neki a szivar mellől, mint egy halk kakascsattanás.

– Hány udvaros járvány volt?

– Nem számoltuk – mondta meglepetten.

– Hogyan? Számba se vették, hogy mi várható… mi a veszélyességi körzet… a statisztika? Semmi statisztika?

– Nem… ilyesmi nem volt. Tulajdonképpen csak a vége felé kezdtünk el gyanakodni.

– Na és?

– Gyanakodtunk, és adtuk az injeciókat. És ha végeztünk valahol, már mentünk is tovább. Én ültem hátul, a pótülésen… persze, ez nem fontos, nevetséges apróság, de valahogy mindig ez jut eszembe, mikor visszagondolok rá. A pótülés meg nem is volt igazi ülés, csak csomagtartó. Nem volt rugó alatta, és kegyetlenül rázott, egész a csontomig bevágott az a zománcos vasrács… tetszik érteni? Pedig amúgy jó motor volt, nem kellett azt soha javítani, és halk is volt, kifogástalan motor. Még mondták is, hogy mindenhová olyan elegánsan robogunk be, hogy nem is hallják a motorzajt, és máris ott vagyunk. Csak hát pótülés nem volt rajta. De aztán megszoktam.

A Főnök figyelmeztetően koppintott az ujjával.

– Nem fecsegünk egy kicsit sokat?

– Nem – mondta nekibátorodva a fiatalember. – Szerintem ez is hozzátartozik. És önnek őszinteséggel tartozom, semmit sem akarok elhallgatni. Azt se, hogy kezdetben undorodtam ettől a munkától. Csak amíg a motor vitt, addig nyugodtam meg kicsit. Addig olyan volt minden, mintha álom volna az egész. Községek mellett robogtunk el, ahol nem kellett kiszállnunk: egy másik körzet. Ott nem mi vagyunk a felelősek. S ez olyan volt, mint valami ajándék. Nézni messziről az utcákat, istállókat, ahogy jönnek-mennek az emberek… és még nem tudnak semmit. Mi vittük mindig a rémületet. Lehalkította a hangját, s valami szomorú erőlködés torzította a vonásait.

Lehalkította a hangját, s valami szomorú erőlködés torzította el a vonásait.

– Sokszor gondoltam is, de nem mertem soha kimondani: vajon nem mi visszük a járványt?

– Óriási! – hahotázott a Főnök. – Új szempontok a gyógyítás lélektanához. Maga kis filozófus, barátom!

S gyorsírással odavetett pár szót a füzetbe: „Szemmel tartani. Pár hónapos megfigyelés a kísérleti kiszálló csoportnál.”

– Nem szeretném, ha félreértene – szabadkozott a fiatalember. – Én akkoriban kerültem először közel ilyesmihez. Addig fogalmam se volt, hogy az efféle hogyan kezdődik, hogyan derül ki. De mikor már az ötödik házba mentünk be, a tizedikbe, a huszadikba, és mindenütt ugyanaz… Aztán kint a pusztán is ugyanaz, pedig ott már egész seregnyit hajtottak össze az érkezésünkre, már a karámba se fértek el, az is tele volt, a többi meg kint feküdt elnyúlva, szanaszét, mint a vadaskerti célpontok…

A fiatalember nem titkolta felindulását. A vallomástevők szúrós, merev pillantásával szinte belekapaszkodott a Főnökbe. Nézte, és közben a hajdani magukat látta azon az iszonyú sivár pusztán.

– Csak a mi motorunk berregett közöttük a kiszáradt füvön; és rajtunk kívül sehol senki szakértő. Csak ők. Ők meg bámultak ránk megadással, mint az elítéltek, hogy vajon mit viszünk, mit akarunk. El tudja képzelni, mit érezhet ilyenkor egy kezdő? Mi már kezdtük sejteni akkor, hogy mi mit jelent – hogy mitől van a fejlógatás, a nyáluk mért folyik, a szemük mért véreres, hogy a lábukat mért rándítják olyan nevetséges egyformasággal… De ők nem tudták még. Csak azt, hogy olyanok, amilyenek. Hogy egyformák. Mind ugyanattól bőgtek kínjukban, és mind ugyanattól nyugodtak meg. Mi meg kimondtuk az ítéletet, hogy: járvány. Ugyanis egyedül nekünk volt áttekintésünk.

– Szóval mégiscsak volt! – mondta a Főnök, s egy kis ügyeskedő mozdulattal lepöccintette a hamut. – De hiszen ez a lényeg, barátom! Az áttekintés nálunk is alapvető követelmény, azon áll vagy bukik az állomány helyes forgalmazása. Ezt jól vésse a fejébe.

– Igenis… az állomány helyes forgalmazása.

– Különben tetszik nekem, amiket mond, csak egy kicsit egyéni az előadásmódja – nem vette észre? – s nevetve elébe vágott a válasznak. – Nyilván elfogódott, igaz? Ugyan, ne szorítsa már úgy össze a térdét meg a bakancsát! Alkalmazzuk. – S hirtelen fölállt.

A fiatalember nem mozdult.

– Még nem mondtam el mindent – motyogta.

– Jó, jó, még lesz ideje rá.

– De most muszáj… nem hazudhatok.

– Hát akkor beszéljen… de gyorsan!

A fiatalember kicsit lejjebb ejtette a fejét.

– Nekem mégis jobb volt akkor…

A Főnök a karórájára nézett.

– Hogy?

– Mondom, hogy jobb volt akkor… ott, az eperfás úton. Harmadik napja meneteltünk már, és folyton a karám jutott eszembe meg az az óriás rét. Aztán a falvak is, a régiek… Mind egyformák. De hát a barakkok is egyformák. Nem is hinné, a barakkok milyen melegek tudnak lenni. Melegítettük egymást. De azóta ez sincs. Azóta egyedül vagyok.

Elhallgatott. Mint a ballon, amelyikből kifújódott a levegő.

A Főnök megfogta a vállát, és felhúzta maga mellé a székről.

– Tulajdonképpen mért jelentkezett maga nálunk?

– A vonaton ajánlották.

– Hogy ide jöjjön?

– Igen… Hogy úgyis ide kerülünk, mert először önök választanak közülünk. Azt mondták, mindegy, jobb, ha magamtól jövök.

A Főnöknek felhúzódott a szája széle.

– Úgy látszik, sokat fecsegnek a vonaton. De történetesen igazuk volt. Most már át se engedném a selymeseknek, se másnak. Közöttünk a helye.

Visszalépett az íróasztalához, és kinyitotta a füzetet. Még egy külön papírra is felírta a fiatalember nevét, s melléje az alumíniumlapocska számát: 333.

– Tessék – nyújtotta át. – Ezzel jelentkezzék a személyzeti osztályon, ott majd elintézik a többit. Holnap munkába áll. Szállása van?

– Nincs, az állomáson aludtam három napig.

– Úgy… Hát akkor menjen el a Vén apostol-csapszékbe, és kérjen egy szobát magának. Csak mondja azt, hogy nálunk van alkalmazásban. Ott már ismernek bennünket – s nevetett. – Az ilyen gólyák mind ott szokták kialudni magukat. Ott majd gondoskodnak magáról.

– Igenis – mormogta a fiatalember, s megilletődve az ajtóig hátrált. Most vette csak észre, hogy a falon, amelynek egész idő alatt háttal ült, egy robusztus podóliai bika képe függött. Duzzadó herezacskói csánkon alulra lelógtak, s a két szarva hegyére két hatalmas rézgomb volt ráhúzva. A bozontos szőrzettel benőtt alacsony homlok félelmes, uralkodói korlátoltságot sugárzott.

A Főnök elkapta a fiatalember pillantását. – Ismerős? – kérdezte, s kis hunyorítással a kép felé intett. – Hát még a valóságban milyen volt! Bizony, ezek nélkül becsukhatnánk a boltot.

A fiatalember válaszolni akart valamit, de a Főnök már nem várta meg. Kinyitotta előtte az ajtót, és udvariasan kitessékelte a folyosóra. Egy lelket se talált kint. Az egyforma ingbarna ajtókon alig szűrődött ki nesz, az ablakok dürückös üvegén nem lehetett kilátni. Csak a házi csőposta csövei kattantak diszkréten a folyosó mennyezetén.

Balkon és jegenyék

Télen minden más – télen meg se nyitják a balkon szárnyas üvegajtaját, inkább a konyha és a szomszéd szoba felől szellőztetik a lakást. A lapos tetőről a balkonra csapódik a kémények füstje, csak behordanák a parkettra a piszkot. De a nyarat úgyszólván odakint töltik. Az Asszony bevezetgette a vadszőlő kacsait a mellvéd belső falára, azóta zöld szőnyeg borítja a hulló vakolatot, ha kinéznek a szobából, azt látják. Nyáron mindig boldogabbak. A kert egyszerre tömött és puha lesz, mint a vánkosokkal körülrakott heverő; nem lehet belesni sehonnan, a lombok eltakarják a kilátást. Csak ősztől tavaszig átlátszó minden, a világ a zsigereit mutatja. A balkon értelmetlen, vigasztalan ilyenkor, mint a világítóudvarok; rétegekben hull rá a hó, a friss takaró már délre fekete a koromtól. A piszkos, kásás havon árnyékrács rángatózik: a jegenyék csupasz ágai. A virágládák fölött éppen lelátni a szomszédos telekre; ott áll az öt fa egymás mellett, magas kőfallal körülzárt udvaron. Szűk, kicsi az udvar, az utcai oldalon roskatag, földszintes ház: nyomorék horpadás az emeletes bérvillák között. Valamikor a villához tartozott ez is, a kulcsár lakott benne vagy a kertész, már elfelejtődött, hogy ki. Később egy hentes bérelte; az udvaron disznót vágtak, beleket mostak (mint a girlandok, körbe-aggatva várták, hogy töltőpumpára húzzák őket). A két középső jegenye között folyt a pörkölés; az egyik még ma is vállmagasig csupasz.

A hentes a háború alatt két zsidót gettóba vitetett, aztán a boltot is becsukta, de otthagyta a holmijait. Az ostrom után nem jelentkezett többé. A pult, a bárdolóasztal, a vaskampós állványok lent penészednek a pincében, az Elhagyott Javak Hivatala elfelejtett rendelkezni velük.

Borza néni időnként levonul baltával a pincébe, és gyújtóst aprít a pult oldalából; már korhadt ugyan, de azért gyújtósnak jó még.

Azt mondják, az öt fa egyidős a földszintes házzal. Úgy ültették őket, hogy éppen súrolják a kiugró cserépereszt, s ahogy múlt az idő, és vastagodott a törzsük, karéjos félköröket tördeltek ki az ereszből, a bádogcsatornát szétlapították. Borza néni csöbröket rak a csorgók alá, de már nem panaszkodik; úgyse javítanak itt semmit, mondogatja, előbb-utóbb úgyis lebontják a kis házat. Csak addig ne tennék legalább, ameddig ők élnek – mit számít az a pár év, talán várnak addig vele. Az ura asztalos. Ha süt a nap, kint gyalulgat, enyvez az udvaron – alkalmi munka. Nem is bírna többet. Az egyik jegenye mellé padot ácsolt össze, ott olvassa az újságot, télen a kőpadlós műhelyszobában; nincs is több helyiség. De azért így is megvannak, legalább magukban vannak. Csak a szomszédból ne jönne a bűz, a zúgó kattogás.

Horváthék laknak ott, az egysoros tégalfalon túl; két gyerekük a felázott udvaron dagasztja a sarat, csak ing van rajtuk, ahogy éppen kifutottak a konyhából. Az egyik három-, a másik négyéves – mind a kettő fiú.

Az Asszony, akinek nincs gyereke, lekiált hozzájuk a balkonról:

– Mit mutatok? Piros madár!

S már röptet is a kezéből egy papírból hajtogatott madarat, a feje helyén apró tollbóbita.

Borza néni, amennyire a hajlott háta engedi, nehézkesen pislog fölfelé; aztán a két gyereket terelgeti.

– Csak vigyétek be a sarat, vigyétek… mért nem öltöztet fel az anyátok?

A két fiú felváltva kiáltoz a magasba: – Néni! Néni!

A madár keringél egy kicsit, aztán fönnakad a szélső jegenyén.

Újból felharsan a kiáltás:

– Néni! Néni!

Erre a Férfi is odakönyököl az Asszony mellé, és szórakozottan a virágláda földjét turkálja.

– Kígyóbűvölés?

– Igazságtalan vagy. Hozd a kefeseprűt.

– Micsodát?

– Nem repült tovább a madár.

– Majd lefújja a szél.

– De látod, hogy nem fújja…

Este, az ernyős állólámpa mellől, új arcot mutatnak a jegenyék. Feketék, mint a píniák. Innét a balkonról nézve éppen egy vonalba esnek – mintha nem öt, hanem egyetlen karcsú faóriás magasodna pár méterre tőlük.

– Mit gondolsz, mit hisz a két gyerek rólad?

– Nem értem…

– Te vagy a Piros Angyal. Ha te hívnád őket, a pincébe is le mernének menni.

Az Asszony eltűnődik.

– Oda én se szívesen megyek… Mindig félek azoktól a vaskampóktól. A maguk helyén se szeretem őket, de ott lent, a dohszagban… Butaság, biztos.

– Nem butaság.

– Hát akkor?

– Én se tudom… A tárgyakon nem lehet eligazodni, ha odébb rakod őket, megváltoznak. És meg is változik minden.

A Férfi hirtelen odakap a homlokához.

– Nézd, már megint mennyi…!

Kilenc-tíz óra felé mindennap megismétlődött a roham. Még fényt se kellett gyújtani, a kertből sűrű rajokban áradtak elő a pillék, bogarak, ott keringtek a balkon körül, aztán pár óra múlva ismét eltűntek. De addig szüntelenül jöttek-cserélődtek, a fajok és nemek elképesztő változatosságával, mint valami rovar-népvándorlás. Odakoppantak az újság lapjához, araszolva másztak a szoknyán, az ingujjon, az ernyőnek ütődve hímporukat permetezték az asztalra – s szinte kettő se volt köztük egyforma. És mégis egyszerre, egy pillanatban vonultak vissza búvóhelyeikre. Majdnem nevetségesen ijesztő volt ez – egyszerre mind! És mindez itt, a város szívében, a neonfény-derengésben. Az égalj késő éjszakáig rőtes, de ez a kert, ez a tenyészet fegyelmezhetetlen.

A Férfi szorgalmasan irtja a bogarakat, szinte lesi, hogy melyikre csaphat le.

– Ugyan, hagyd már – bosszankodik az Asszony. – Úgyis elmennek egy óra múlva.

– De ha idegesítenek…

– Uralkodj magadon.

Ez sokszor házi játék náluk. A bogár ott mászik az asztalon, a Férfi keze mellett. Nem mozdítja a kezét, nézi, a bogár átmászik a csuklóján, lerázza, a bogár megáll, a Férfi tovább erőlteti az olvasást, fordít a könyvben, a bogár, mint a pörgettyű forog, egy helyben verdes a szárnyával.

Az Asszony váratlanul felkapja a fejét.

– Most nyomtad el!

– Én?

– Te, te! Gondolatban… Láttam az arcodon. Azt hiszed, ez nem ugyanaz?

A Férfi feláll.

– Hát jó, igazad van. Persze hogy a bogarakon kellene kezdeni… De ha még ez se megy! Pedig undorító, hogy minden ilyen egyenlőtlen… és mégis megteszi az ember.

A bogarak koppanása mögött fáradhatatlanul ott hallatszik az a másik – Horváthéknál éjszaka is dolgozik az asszony, a kis házat átjárja a szövőszék ütemes csattogása. Horváthné, mikor lefekszik hajnalban, süket, a fejét olyan könnyűnek érzi a párnán, mintha magától fel akarna emelkedni a levegőbe – pedig éppen hogy ólomnehéz, még ahhoz sincs ereje, hogy oldalt fordítsa.

A napokban meghallotta, mikor az ura Borza nénivel beszélt.

– Mondja, mi baja Annusnak? Beteg?

– Eh, tessék hagyni vele… Csak most mondják meg nekem, mikor már itt van a két gyerek, hogy az apja hol végezte… a sárgaházban, kérem! Egyszerűen dilis volt. De hát láttam én rajta, tudhattam előre?

Annusnak fájnak ezek a szavak. Ő úgy emlékszik, hogy sose tagadta ezt, beszélt ő az apjáról, nem is egyszer. De mit csináljon, ha nem hallgat rá senki? Meg se kérdezik semmiről. Reggel kilencre mindig eljön egy oldalkocsis motorkerékpár a szövetkezettől, és felpakolják, amit kiadtak bérszövésre – csupán ennyit tud a világról. És a fülével is baj lesz alighanem, mert nem hall jól újabban, csak a csattogást mindig. Máskor meg a legkisebb zörejre is felriad; már hónapok óta gyanakszik a fülére.

Még nincs éjfél, de már minden tagja zsibbadt, a háta szúr, a szeme lecsukódik. A két gyerek nyugodtan alszik a poros, fülledt melegben. Hirtelen meghallja a kopogást és megijed: ki jöhet ilyenkor hozzájuk? Az ura csak nemrég ment el.

Az Asszony a szomszédból; kis szabadkozó mosollyal nyit be.

– Láttam, hogy ég még a villany…

– Ó, tessék, csak egy kicsit hagytam abba. De úgyse szabad aludnom… Reggel jön a motorkerékpár.

Horváthné hálóingben áll a szövőszék mellett, sután befelé fordított lábfejjel, derekán sárga pongyolaöv. Közben jóindulatúan mosolyog, és nézi: milyen szép ez a szomszédné! – de erőlködve se tud mondani semmit. Úgy érzi, ha jól hallana, akkor most szavak is jutnának eszébe – és hirtelen elszégyelli magát. De azért tovább mosolyog, míg csak meg nem könnyebbül kicsit, s akkor egyszerre mondani kezdi:

– Az uram azt hiszi, hogy hibás vagyok… Ugye, tetszik tudni, hogy értem?

Az Asszony nem válaszol mindjárt, körülnéz a szobában, odalép a két gyerek ágyához, és megemeli rajtuk a takarót; látja, hogy csak a csupasz matrac van alattuk.

– Pihennie kellene – fordul vissza. – Pihenni, elmenni valahová… Tudja, hogy egyidősek vagyunk?

– Ó, nem – pirul el Horváthné –, én sokkal öregebb. És biztos hallani is jól tetszik. De most már én is elhatároztam, hogy megvizsgáltatom a fülemet. Csak adnának valami kenőcsöt… Ugye, van valami kenőcs?

Az urával nem tud ilyesmiről beszélni, valahogy nincs is idő rá. Horváth reggelenként jár haza, egy hónapja megint éjszakai műszakban dolgozik. Alacsony, betegesen sovány, higanymozgékonyságú férfi – mindig van valami terve. Egymaga cementezte le a lakószoba padlóját, ő festette ki a falakat, és sohasem tér haza csomag nélkül. A gyárból minden héten hazalop egy csomó selejtesen gombolyított orsót; sok ugyan a szakadás rajta, de azért felvetőnek tudják használni. Az orsókat aztán elégetik, nincs nyoma. De Annus ezt se tudja megérteni, az orsókat minduntalan otthagyja szem előtt – aki belép, azonnal láthatja, hogy gyárból való.

– Nem fér az eszedbe, hogy ezért börtön jár? – kiabál vele. – Hát mi a kínból neveljük ezt a két gyereket?

Annus csendesen sír. Épp most jutott eszébe, hogy el fogja égetni az orsókat, de az ura mindig megelőzi, mindig az utolsó pillanatban pirít rá – de ezt hiába magyarázza meg.

– Járt itt az asszony a ruhaszövetért?

Nem felel. Mint egy gyerek, szeretné megbüntetni az urát – most azért se válaszol! Aztán leül a szövőszék mellé, és már nem hall semmit.

Horváth, mihelyt hazaérkezik, azonnal tevékenykedni kezd; most kint az udvaron hordja nekivetkőzve a téglát. Borza bácsi enyves, zöld kötényben odaáll, és nézi: mi lesz ebből – ól? Úgy látszik, valami olyasmi: a ház sarka és az egyik jegenye között méter magas falat rak fel Horváth, s hogy erősebben álljon, a téglasorok között vastag drótokat feszít ki, a végüket ráerősíti a törzsre; közben a két gyerek közös erővel kevergeti a maltert a faládában.

– Apa, mekkora a Rexi? – kérdezik.

– Akkora, mint te.

– Kutyát hoz ide? – lepődik meg Borza bácsi. – Ebbe a kicsi udvarba? Hiszen így is alig férünk…

Horváth villámgyorsan csapkodja a maltert.

– De majd meglátja, milyet! Odabent kaptam a portástól a gyárban, színtiszta fajkutya, farkas! Tudja, hogy vagyont ér az ilyen máma?… A rendőrség bukik rá. De én nem fogom eladni, a kutyát megszereti az ember.

Egy hétig mindennap épített valamit az ólon, de sose készült el vele egészen, mindig közbejött valami. Nappalra újságkihordást vállalt, s csak éppen hazaugrott délben, hogy megetesse a kutyát. A félbemaradt falhoz deszkát támasztott, és lefedte kátránypapírral, Rexi így is bebújhatott alája.

– Majd ha újrafestjük a lakást, akkor ezt is befejezem – mondta az Asszonynak, mikor összetalálkoztak egy reggel.

– De nem lesz szegénynek szűk az udvar?

– Aaa – nevetett Horváth –, kifutja az magát körbe. Aztán úgyis kiviszem minden vasárnap a Csillaghegyre. Tudja, mikor ideköltöztem, azt mondtam, hogy lehet itt is paradicsomot csinálni. És most is azt mondom, csak időm volna több, és Annus tartana egy kis rendet. Nem bírom, kérem, a piszkot…

– Pihennie kellene.

– Nekem is, tessék elhinni. De azért most majd más lesz. Ugye, csuda gyönyörű állat?

Éjszakánként új hang a környéken a Rexi vonítása. Nekirugaszkodik a kőkerítésnek, és felkapaszkodik a peremre – aztán visszahuppan.

Borzáék, a két öreg, amúgy is rossz alvók, nem tudnak megbékélni vele, de azért haragudni se tudnak rá. Szidják, odébb kergetik, s közben minden maradékot félretesznek neki. Rexi semmi fortélyt nem sajnál, hogy a kihűlt enyvesedényhez hozzájuthasson, s nyalogathassa. Brassóban, negyven éve, bútorgyárféléje volt az öregnek, afféle kisvárosi üzem, nyolc munkással – ott is az enyvért bolondultak a kutyák, szanaszét hurcolták az edényeket az udvaron.

Brassóról sokat beszélgetnek este az ágyban.

De hát az egészen más volt. Volt nagy udvar, hús is, csont is elég… Máma nem lehet kutyát tartani.

Borza néni fölkel, csoszogva kimegy vizet inni.

– Emlékszik a Palásthyra?

– Melyikre?

– Aki ott a Bástyáknál lakott.

– Az már meghalt akkor.

– Dehogyis halt meg… Kifőzése volt az anyjának. Akik azt az öt kutyát tartották. De ezek… Mikor még a gyerekeket se tudják öltöztetni?

Rexi kitartóan vonít odakint, hallani, ahogy föl-alá futkos.

– Kér maga is vizet?

Egy bögréből kortyolnak mind a ketten.

– Éhes ez a kutya – mondja Borza bácsi, és most ő kel fel, kinyitja az ablakot.

– Mit csinálsz, te!? – szól ki halkan.

A kutya felugrik a párkányra, szájából hosszú vászoncsík lóg le kétoldalt. Az udvaron sötét van, csak a balkonról szüremlik le halványpiros fény.

Rexi tovább nyargal körbe, élvezi, hogy a két zászló a feje mellett lobog.

Kis idő múlva a Férfi becsukja a könyvet, fülelni kezd az erősödő zörgetésre. Csak nem a rendőrség Horváthéknál? Sietve áthajol a virágláda fölött, de a jegenyék oldalágaitól nem lát be a ház eresze alá. Pedig ott zörget Borza bácsi, a kutya nyüszítve ugrál körülötte.

– Mi történt? – lép ki a balkonra az Asszony is. Halkan lekiált a kutyának: – Rexi!

A kutya rögtön fölkapja a fejét, vakkantva leereszkedik a hátsó lábára, de nem ül le, csak ide-oda mozgatja a farát, mintha ugrani készülne.

– Horváthné!

Megismerik az öreg hangját. Csak nincs valami baj náluk?

– Mi történt, Borza bácsi?

– Tessék? – Az öreg előlép a lombok alól. – Jaj, kérem, ez a kutya, nem lehet itt kutyát tartani kérem. Itt van, összetépte a gyerek ruháját… Hát olyan sok van nekik? Zörgetek, de nem hallja…

– Horváthné!

– Szegény Rexi – sóhajt az Asszony.

– Mért éppen most sajnálod?

– Meg fogják kötni. Iszonyú lesz neki.

Időbe telik, amíg Annus megérti, hogy mit akarnak tőle. Istenem, hát persze, este kint felejtette a ruhákat. És mindig vele történik ilyesmi. Csak hallotta volna legalább, hogy mit csinál a kutya, de semmit se hall odabent. S hirtelen bottal megy neki a farkát csóváló Rexinek.

– Mondtam én, hogy nem kell idehozni… Mit csináltál, mit csináltál?!

Borza bácsi húzkodja vissza az asszonyt, s próbálja csitítani.

– Hagyja… Ne verje most már… Inkább teregessen a padláson.

– De igenis verem! Az uram úgyse engedi soha… És úgyis többet eszik, mint egy gyerek… Megmondtam én neki!

És verte, ütötte egyre vadabbul a vinnyogó állatot; aztán láncot hozott elő, és odakötötte a csupasz törzsű jegenyéhez, ahol a disznókat pörkölte valamikor a hentes. Dühében olyan rövid szárat hagyott, hogy a kutya éppen csak le tudott feküdni. Egy ideig ugatott még dühösen, harapdálta a láncot, végül összegömbölyödve elaludt. A kölyökkutyák bármikor el tudnak aludni.

Csend mindenfelé.

Az Asszony eloltja a lámpát, és ledől a nyugágyra. A Széna tér felől zaklatott villámoscsörömpölés hallatszik, de megszűrve, desztillálva – szinte beleolvad a jegenyék halk zúgásába. A Vár fölött megvillan a kék-vörös derengés, de csak egy pillantra: a rendetlenkedő neoncső már ismét üzembiztosan ontja a fényt.

– Lefekszel?

– Le – mondja a Férfi, és ásít.

– Horváth azt ígérte, jövő hétre megszövik a szövetet. Olcsóbb lesz, mint a bolti.

– A Rexit kellene megszerezni tőlük.

Az Asszony hallgat.

– Gyerekhez öregek vagyunk már?

A Férfi megrezzen.

– Mért mondasz ilyet?

Észreveszi, hogy a felesége sír. Zavartan odahajol föléje.

– Most mért kellett ez? Magad bántod magad.

Az Asszony fölegyenesedik; olyan az arca, mintha valami ismeretlen szorongásból, hínárból emelte volna föl, ide a magasba.

– Ennyire süket vagy? – és erőtlenül hátradől. Hallják, hogy a jegenyepínián feketerigó motoz; felriadt valamitől. Az Asszonynak még mindig csillog a szemalja.

– Most, hogy megkötötték Rexit… – mondja. A Férfi közelebb húzódik hozzá.

– Hiszen éppen azért mondtam…

Az asszony megrázza a fejét.

– Nekünk nem lehet már… az ilyesmit megérzik a nők. Én mostantól tudom.

– Mit… hogy gyerekünk?

Borzáéknál még világos van. Az öreg, ha felizgatja magát, két bögre vizet is megiszik egymás után, pedig túl vannak azon, hogy ügyeljenek magukra; ahogy fordul, úgy lesz jó. Csak azért szeretnének utóbb meghalni, hogy ne a másikuk maradjon egyedül.

Az öreg lekattintja a konyhában a kapcsolót, sötétben botorkál befelé. A küszöb közelében elakad a papucsa.

– Nézd csak… – dörmögi, és meztelen talpával tapogatja a dudoros repedést, amibe megbotlott.

– Te szórtál el valamit?

– Micsodát? – szól ki Borza néni.

Ismét felgyújtja a villanyt, és dohogva vizsgálgatja: a deszkapadlón arasznyi hosszú feltüremlés, mintha feszítené valami alulról. Hüvelykujjával félrepiszkálja a korhadó padlódarabkát, alatta frissen barnálló gyökérdudort vesz észre. De nem szól mindjárt, előbb elrakja a bögrét, visszamegy a szobába.

– Mi volt az?

– Valami gyökérvég… felnyomta a padlót. Biztos a jegenyéé.

– Az lehet – mondja Borza néni. – Mikor az a nagy vihar volt, biztos a gyökere is…

Álmosan húzkodják magukra a dunyhát; nyáron se tudnak mással takarózni, így szokták meg. Nehéz megszokni az újat.

Aztán később, megint:

– Minek ezeknek a kutya?

– Hát, mert mindig kell valami. Ha lebontják a házat, talán jobb helyre költöznek. Makacs ember ez a Horváth, ez mindent megpróbál.

– Egyszer azt mondta, itt is szívesen építene.

– Ha hagyják. De ide úgyse engednek akármilyet, csak emeleteset.

– Akkor a jegenyéket is kivágják.

– Az biztos, már csak a gyökerük miatt is. De majd ültetnek másutt… Egyszer azok is megnőnek.

Rexi a verés óta, s amióta láncon van, nagyon megváltozott, a játékai vadabbak és váratlanabbak. Most már Horváth is amellett van, hogy büntetésből és fegyelmezésből kötve kell tartani, csupán a láncát eresztette hosszabbra, hogy ha piszkítani akar, legalább tudjon rohangálni előbb.

Az Asszony és a Férfi cinkos barátságban vannak Rexivel. Valahányszor éjszaka jönnek haza, a kutya már a kapunyitásra fölneszel, és ott várja őket a kerítés túlsó oldalán. Az Asszony nem éri el a kőfal peremét, a Férfi tart neki létrát a kezével, és azon kapaszkodik fel. Rexi halk vinnyogással felugrál ilyenkor, és megnyalja az Asszony kezét, hűvös orrát belenyomja a tenyerébe.

– Idenyomta… Nézd, milyen nedves!

Míg mennek föl a lépcsőházban, az Asszony lehalkítja a hangját.

– Tudod, mit csinálok egyszer? Veszek egy zsebkendőt, ráterítem a fejére, és megcsókolom az orrát.

Melegek az éjszakák.

A balkonon meztelenül lehet napozni, a rigók oldalt hajtott fejjel oda-odalesnek. A levegőben vasárnapi rádióhangzavar, mindenfelé nyitva az ablakok.

Horváthék kint ebédelnek az udvaron. Horváth szereti megadni a módját az ünnepnek. Sötét ruhába öltözik (de az ebédhez már ingujjasan ül le), időnként kirohan az utcára, és végigjárja a sarki beszélgető csoportokat. Óriási csomag csonttal meg hússal tér haza; a közeli internátusban pakolt fel, ismerőse a szakács.

Annus kétségbeesetten bontja szét a nedvesen pirosló csomagot: hogy lesz ebből ebéd most, az utolsó pillanatban? Az ura mindjárt két barátját is vendégül hívta – a többi „asszonydolog” már. Ha ő egyszer hazateremt valamit a házhoz, akkor joga is van, hogy abból rögtön örömöt csikarjon ki. Kint, a konyhaajtó előtt ül a barátaival, és egymás után rakják fel az ósdi patefonlemezeket. Közben bunkós csontdarabbal Rexit apportíroztatják. Horváth személyes művének érzi a kutya okosságát – s ezt Annus sose ismerné el, ezért kellenek tanúnak a barátok.

– Fényképed van már róla? – kérdezi az egyik; rikító, kockás ingű fiatalember, a téren újságstandja van. Horváth azonnal kerít a szomszédból fényképezőgépet, és addig szelídítgetik Rexit hússal, míg egy szép pózban nyugton marad.

Az érzelmes lemezek hatására lassan Annus is fölenged. Nézi a három férfit az udvaron, s egyszerre ő is örülni kezd, hogy etetheti őket, hogy tartozik valahová – s hirtelen ledobja a kötényét, megigazítja a haját. Bátortalanul, mintha csak a szemetet vinné ki, odamegy az ura mellé, és rámosolyog.

– Most engem a Rexivel…

– Várj, előbb ugratjuk még egyszer – mondja Horváth.

De Rexi a legnagyobb könyörgésre sem hajlandó ugrani, folyton a konyha felé somfordál; végül Horváth végighúz rajta a szíjjal.

– Te disznó – súgja halkan –, hát erre tanítottalak?

Aztán odafordul Annushoz:

– Majd délután… most muszáj fegyelmezni, rögtön nem bocsáthatunk meg neki.

Annus visszasiet a konyhába a szemetesvödörrel, s úgy érzi, megint nem hall jól, nem érti, hogy miről beszélnek. Feltálalja az ebédet, de ő maga hozzá se nyúl, nem éhes.

– Most mért nem eszel?

– Majd eszem.

– De most egyél! Mindig elrontod az ember kedvét.

Kényszeredetten merít a tálból. Valami szomorút szeretne elmagyarázni magáról, hogy végre megértsék, de megint csak nem találja a szavakat.

A kockásingű otthonosan hintázik a széken, közben fölfelé bámul.

– Szépek ezek a jegenyék – mondja. – Falusi fák.

– Csak ez az egy olyan nyamvadt – jegyzi meg Horváth. – Már szándékoztam is kivágni. Mindjárt több helyünk is lenne… vagy szőlőt ültetnék a helyébe, lugasnak. Hiszen tudnék én sok mindent…

– Csak azért jelentsd be előbb, ha kivágod, én már megjártam. Ha nem a tiéd a telek, megbüntetnek.

Horváth nevet.

– Engem ugyan nem… ez majd szépen magától szárad ki – s hunyorít.

– Mésszel?

– Aha – bólint Horváth. – Már régen kifundáltam.

S már nem is bír higanymozgékonyságával. Rögtön nekilát, kapával mélyen körülárkolja a fát, hogy majd odaönti a meszet. A két vendég zsebre dugott kézzel adja a tanácsokat. Annus egyedül marad a gonddal terített asztal mellett, a tányérok alján hűlő maradék.

– Hát nem ér rá máskor? – kérdezi. Azt hitte, beszélgetnek egy kicsit, együtt hallgatják a lemezeket.

Horváth egyre komorabban kutat a pincelejáróban.

– Hol a mész? – kiált ki.

– Hát odaadtuk… te mondtad, hogy nem kell már.

– Én mondtam? Mikor külön ezért vettem? – s dühödten csapkod. – Mert sose hallod, amit mondok. Kinek adtad oda?

De Annus nem emlékszik rá, elfelejtette a nevét.

A két fiatalember elfele készülődik, Horváth is velük megy. Nem is köszön Annusnak. Csak a két gyerek örül, a recsegő patefont piszkálgatják, míg az anyjuk be nem parancsolja őket a szobába.

A balkon kihalt, csak estefelé érkezik haza a házaspár. Az Asszony, mikor odébb rakja az íróasztalon a süteményestálat, gyanús morzsákra lesz figyelmes: szanaszét a zöld posztón széthordott darabkák. Ha hetekig így hagynák a lakást, nyitott ajtóval, biztos beköltöznének a madarak, huzigálnák a szőnyeg rojtjait, a csöpögő kádcsap alatt a szárnyukat fürdetnék… Percekig játszik a gondolattal, s amíg játszik, nem olyan üres a lakás.

Kint a balkonon forrázza le a teát, a szűrt-piros lámpafényben. Párás, mozdulatlan a levegő.

– Aludjunk idekint? – kérdezi, és kigombolja, leveti a blúzát, hosszú haját odahúzza a melle fölé. Olyan, mint egy Gauguin-kép.

A Férfi megágyaz a szétnyitható nádheverőn, közelebb húzza a lámpát, könyvet hoz mindkettőjüknek. Az Asszony már a formájáról fölismeri a magáét: Noa-Noa. Elérti a célzást, nevet.

– Ugye, máma nem bántod a bogarakat?

A Férfi bosszúsan nevet.

– Úgy teszel, mintha született civilizátor volnék. Ha ütnek, visszaütök, ennyi az egész. Minden férfi ilyen. És a különbség se más, csak az, hogy téged véd, ami itt van… ez a komfort… ez az egész… én meg próbálom megvédeni. Persze, lehet, hogy ez is egészségtelen. Valahogy össze kellene mosni, vegyíteni a kettőt… mit tudom én!

És lefekszik ő is; de nem tud se aludni, se olvasni, csak lapozgat a könyvben, közben hősiesen tűri a bogarak rohamát. A fülledt melegben most még váratlanabb hevességgel rajzanak elő a kertből – és mindig, újra akad köztük olyan, amilyet még nem láttak, új törzsek, kifogyhatatlan változatok.

Kis idő múlva tompa dongással egy hatalmas lepke is megjelenik: izgékony, fekete-vörös szőrpotroh, két áttetsző szárnyán barbár jelképfiguráció.

A Férfi először csak hessentő mozdulatot tesz, de a lepke annál jobban nekibátorodik. Kicsit továbbrebben, aztán sebesen irányt vesz, nekiront az arcának, és erősen odakoppanva, hímporos foltot hagy a homlokán.

A Férfi hirtelen felül.

– Nézd, hogy megvadult! Támadni akar…

Az Asszony is leteszi a könyvet. Az apró tűfej-szemek újra felcsillannak a sötétben. A lepke most már leplezetlenül nem tágít a közelükből, percenként előront és visszahúzódik, s ez a szándékosság, ez a szinte emberi tervszerűség felbőszíti a Férfit. Felkap egy kendőt, és csapkodni kezd, de a lepke villámgyorsan mindig továbbrepül – és újra ott terem. Az Asszony nevetségesnek érzi ezt a tusát, s a férjét, ahogy lihegve leguggol, fölegyenesedik, és vagdalkozva körbetáncolja a balkont – de most maga se tudja, mit szóljon. Hallja, hogy felszisszen az ura.

– Hagyd már… – könyörög.

– A nyakamba csípett!

A kendő csücskével végre sikerül rávágnia, s mindjárt ki is lódítja a jegenyék felé; az egyik szélső ágon lapul most, szétvetett, csipkésre töredezett szárnnyal. Már azt hitte, végzett vele, de nem, a lepke újra támad, s hangos dongással nekivágódik a mellének, onnét söpri le a cementre és ott csapkodja tovább.

Csurom víz, mikor abbahagyja. A lepke mozdulatlanul, hátára fordulva fekszik előtte. Föléje hajolva nézi. Az arca kemény, de zavart is, mint aki nem tud mit kezdeni a kierőszakolt győzelemmel.

– Szép kis vasárnap este! – szólal meg végül, s leül a nádágy szélére, cigarettára gyújt.

– Aludjunk bent?

– Eh, most már maradjunk. Ilyenkor úgyis visszahúzódnak.

És ledől a felesége mellé. Hanyatt fekve, szótlanul hallgatják, ahogy Rexi megcsörrenti a láncát álmában; biztos a csillaghegyi futkározásról álmodik – hiszen vasárnap volt.

A Férfi, mielőtt lámpát oltana, még egyszer odapillant, ahol a lepkét földre verte. És idegesen ismét talpra ugrik: a lepke nincs sehol. Nyomtalanul eltűnt.

– Mit csinálsz? – riad fel az Asszony.

– Már semmit – mondja, és lassan kikönyököl a párkányra, szemközt a lombsűrűvel. – Úgy látszik, magához tért…

De nem mondja ki, amit gondol; szégyelli, hogy fél.

Tragédia

A férfit éjszaka vitte el a rendőrség. A szögletes, fekete Studebaker keresztben állt meg az úttesten, reflektorával megvilágította a bérház tűzfalát. A kopár falból kályhacsövek szúródtak a levegőbe, némelyike derékszögben megtört, s fölfelé meredt, párhuzamosan a fallal. A világítóudvar függélyes csíkja varratként nyúlt le a földig. Ez a félig nyitott, ötemeletnyi akna a szomszédos telekre nézett. A házmester gyalogbodzát ültetett az akna alja köré, hogy szebb legyen. Meg talán babonából, hogy a házat elkerülje a bomba, ha sor kerül rá.

A Studebaker késve, éjfél után érkezett. Útközben elromlott az akkumulátor, azt javítgatták az egyik mellékutcában. Most cinkos berregéssel állt az úttesten, mint egy futástól ziháló bulldog. Az éles fénypászma egyenletesen vibrált a malterfoltos falon. A tűzfalak mindig vedlenek.

 

A fürdőszoba fala is hólyagos. Judit évek óta úgy tett, mintha nem venné észre. Általában irtózott tőle, hogy bármi újítással, javítással megbontsák a lakás pusztuló jellegét. „Ez nagyon jó így nekünk, ezért senki se tehet szemrehányást. Ha meg a nyomorúság is bűn, hát dögöljünk meg, de minél előbb.” A zárkózás mozdulata annyira beléidegződött, hogy úgy érezte, mióta él, mindig ilyen volt. De ez nem volt igaz, csak az átmenet tartott soká, s a hosszú átmenet összemossa az éveket. Az, hogy mindig függöny mögül nézett ki az utcára; hogy leoltotta a villanyt, ha szellőztetett – alig egyéves görcse volt. Nemcsak a légó miatt. Az egész miatt. Pedig a háború még diszkrét messzeségben tombolt, távol az országtól, s a nap is ugyanúgy sütött, mint bármikor azelőtt. Az éttermek kilincseit is ugyanúgy szidolozták. Egyáltalán mindent úgy, olyan vak magabiztossággal, mintha a mérleg változatlan pontossággal működne. És semmin nem esett volna folt. Az embert végül is megbűvöli ez a kettősség, ez a fene nagy tisztaság, s hajlamos lesz rá, hogy a csillogó kilincsek tükrében nézze magát.

 

Még a barátságuk kezdetén történt. Marika egyedül csöngetett be Juditékhoz. Kis szőke, szőrmés állatként dugta oda a fejét a kémlelőablakhoz, és meglepetést sejtető hangon beköszönt.

– Jó napot! Megjöttünk! – s a szó végét elnyújtotta, mint a lágy cukrot.

– Hát ez nagyszerű! – nevetett Judit. – Csak azt nem tudom, mért mondod többes számban? De hát jó, helyes, te képviseled Sanyit is – és félrehúzódott a szűk előszobában. Akkor vette észre. – Mi az, te kezedben hordod az igazolványodat? Igazoltatás ellen?!

– Egy csudát, pénzt kerestem benne, de nem volt.

Judit hirtelen becsukta az ajtót.

– Azért nem muszáj, hogy az egész lépcsőház hallja…

– Micsodát? Hiszen nincs senki a lépcsőházban.

– Nincs? Hát akkor annál jobb! – és átölelte Marikát, energikusan kíváncsi, szinte birtokló mozdulattal. Ahogy a gyermekek gyámbásszák a gumibabájukat, és keresik, hogy honnét az a furcsa, kicsi hang, ami váratlanul kipöttyen belőle.

Míg mentek befelé a belső szobába, gúnyosra játszott pátosszal szavalta:

– A világ jó, és igazán rossz emberek nincsenek, csak betegek. Ugye, jól megtanultam?

A hangütés nem volt szokatlan köztük; azonnal helyben voltak.

– Most azt hiszed, hogy tréfálsz?

– Dehogy hiszem. Csak sokszor magam se tudom már, mit hiszek.

Marika – mint mindig, máskor is – otthonosan felkuporodott a heverőre, cipőjét lecsúsztatta a földre, lábát behúzta a szoknyája alá.

– Na várj, majd én elmondom, mit hiszel.

Judit melléje könyökölt, és állát föltámasztva fújta a füstöt.

– Mondjad.

– Így nem mondom.

– Mért nem mondod?

– Látom, hogy kinevetsz.

– Dehogy nevetlek… Csak már igazán szeretném, ha meggyőznél, hogy csakugyan olyan kiszikkadt moralista vagyok.

– Á, ez nem olyan egyszerű – legyintett Marika. – És különben se vagy az. Csak fegyelmezed magad. Mért nyitottál olyan sokára ajtót?

– Mit gondolsz?

– Hallgatóztál, hogy vajon ki csönget.

Judit a hamutartóban turkált a cigarettájával.

– Igen. És ezt te őrültségnek tartod. Jó, rendben van, őrültség. De hát én vagyok felelős érte? Hogy ilyen undok kocsonya lesz az ember? Hagyjanak békén. Ha éjszaka söpörni akarok a ház előtt, hagyják. És ne kérdezze senki, hogy mért éjszaka, és mért tollsöprűvel.

Marika egyszerre fölvillanyozódott. Az asztalra hányt papírok, könyvek között biztos pillantással fedezte föl a zacskó cukrot; kivett egy szemet, és a szájába suppantotta.

– Nem is tudod, milyen istenit mondtál. Egyszer ki kellene próbálni. Vinnénk az igazolványunkat meg egy kis ennivalót…

Judit közbe kacagott:

– Sanyi meg egy üveg bort!

– Miért ne? És elkezdenénk söpörgetni a járdát. Hát nem volna isteni? Képzeld el, mit gondolnának. Először csak néznék, hogy megbolondultunk-e, aztán közelebb jönnének, először csak az egyik, aztán a másik sarokról is egy, a végén már négy-öt… még egy autó is megállna a sarkon.

– Egy Studebaker. Egy szép, fekete, elegáns szörnyeteg. Hát ez nagyszerű eddig. És aztán?

– Aztán leülnénk a járda szélére, és énekelnénk. Te ismersz engem… ha egyszer én rákezdek! Rögtön igazoltatnának. – Marika felült, kidüllesztette a mellét. – „Kérem, igazolják magukat! Kérem, ürítsék ki a zsebeiket!”

– És mi kiürítenénk. Aztán?

– Aztán, nem tudom. Valamit mondanánk, hogy mért söpörgetünk.

– És miféle piszkot? „Tessék megmondani, hogy miféle piszkot!”

Judit tenyerébe ejtette a homlokát. Már félig hasalt a heverőn, és egész közelről meredt rá a kopott mintás takaróra.

Marika eltűnődött.

– Azért sok mindent lehetne válaszolni. Például azt, hogy nem tudtunk aludni. És hogy a házmester gyerekei azt hiszik, éjszaka törpék járják az utcákat tollseprűvel. A gyerekeknek nem szabad hazudni.

– És ez nem hazugság – jegyezte meg Judit.

Mindketten a takarót birizgálták az ujjukkal.

– Andris nincs itthon?

– Jön mindjárt, csak vacsoráért ment le. Valami hideget hoz.

Marika összecsapta a kezét.

– Barátom, micsoda férjeink vannak! Az én Sanyim kenyérért áll sorba.

– Hogy van a lábával? Belenyugodott már?

– Ismered, milyen, neki csak az a fontos, hogy vadászni tudjon kijárni. Azt mondta, a nyulak nem fogják megszólni, ha biceg.

– De mért jönnek ilyen soká? – túrt bele a hajába Judit. – Már Andrisnak is itt kellene lennie.

 

Nagyjában mindig ugyanarról beszéltek, legfeljebb az ürügy változott – egy új ruha, új könyv, egy álom, amit reggel úgy kellett összerakosgatni, mint valami titokzatos és félelmes játékszer darabjait: vajon mi bukkan elő az iszapból? S lehetőleg egyszerre vették ki a szabadságukat. Megegyeztek, hogy ha telefonálnak egymásnak, az első hívás után gyorsan leteszik a kagylót, és újra tárcsáznak: ez lesz a titkos jel. A Gestapo pár hónapja már hivatalosan is megjelent a városban. A két asszony azzal a hajszálfinom hálóval szőtte körül magát, amilyet a pókok legravaszabbja sző: olyan finom, hogy már láthatatlan. A puskások nagyvad után csörtetnek az erdőn, és szétszakítják a hálót, anélkül hogy észrevennék. Váltogatták az eszpresszót is, ahol összeültek egy feketére. Marikát nem törte le ez a bújócska. S hogy mégis elviselhetőbb legyen, úgy vette, mint hajdan a fiúktól elirigyelt hadijátékot: homlokukon előlegezett koszorú, cakkos tölgyfalevél, s fölötte a szám, ami az életet jelenti. Ha a számot leolvassák – halál. Felülhet az ember egy távoli dombra, és onnét szemlélődhet. Egyszer bevették őt is a játékba. Egy tisztás szélén hasalt, s három oldalról közelítettek feléje. Még idejében megszökhetett volna, de szinte megbénult a várakozástól. Először csupa hasszámmal „lődöztek” feléje: „Kilenc! Tizenhat! Hét!” – Ez taktika; patkánytaktika, a véletlenre spekulál. S dühös lett – hogy ha már egyszer úgyis fölényben vannak –, mért veszik el tőle a szép halált. Fölemelkedett a bokor mögül, ahol hasalt, és szembenézett az egyik támadójával: tüskés hajú kamasz volt, alacsony homlokán keresztben éles ránc, mint egy rosszul forradt vágás. Marika jól látta homloka fölött a számot, nyugodtan „lőhetett” volna, talán még meg is előzhette volna a fiút, de nem szólt semmit, úgy ráfeledkezett a magát féltő, izgatott arcra – s a fiú diadallal felordított: „Négyes! Tudtam, hogy nem tudod megállni, tudtam, hogy előbújsz! – röhögött Marikára. – Most már mehetsz aszalódni, Copfos.” Akit kilőttek, annak el kellett hagynia az erdőt. Egyre távolabbról hallotta a visszhangzó kiáltásokat. Valahol leheveredett a földre, és boldog volt.

Egyszer ezt elmesélte Juditnak.

– Te mit csináltál volna a helyemben? – kérdezte.

Judit rákönyökölt a kerek eszpresszó asztalkára; hunyorítva nézte Marika mókusarcát.

– Először is, az a tüskés hajú disznó egy dög volt. Közönséges dög. Tudta, hogy körbe vagy fogva, és mégis lapított. Legalább ment volna közelebb hozzád, és kockáztatott volna valamit. Erre te szépen odaajándékozod magad.

– De ha az arcát láttad volna! Fogadok, hogy te is…

– Persze, meg kellett sajnálni szegényt… De még akkor se! Ezek olyan kegyes dolgok, jóistenke, meg mit tudom én, mi! Ezt az én eszem nem veszi be. Mért ne citerázzon az is – mért csak én?

– De hiszen félt.

Judit feltépett egy friss cigarettapaklit, és sorba végignyomkodta a cigarettákat. Marika kuncogott.

– Mit csinálsz?

– Hogyhogy mit? Keresek egy puhát.

– Aztán mégis elszívod mindet.

– Milyen utolsó vagy te is… – kedvetlenedett el. – De ezzel nem győztél meg.

Marika fizetni akart. Judit nem mozdult.

– Várj… Van még egy kis időd?

Marika kíváncsian előrehajolt.

Judit megrezzent.

– Mit nézel? Látszik valami rajtam?

– Csak én látom, nyugodj meg.

– Azt hiszem, triumfálni fogsz – s ki-be nyomkodta ujjával a gyufásskatulyát. – Szóval, egy óriási strandmedencét láttam éjszaka, vakító fehér volt, de mégse lehetett tudni pontosan, hogy van-e benne víz vagy nincs. A medence végében meg valami vastoronyféle… olyan, mint az ugrótornyok… a belsejében egy keskeny csigalépcső, korlát persze semmi. Itt kellett fölfelé másznom. Minden harmadik forduló után egy trambulin nyúlt ki a toronyból, emlékszem, vörös kókuszszőnyeg volt rajtuk, és mindegyiknek a végére ki kellett mennem – azt várták, hogy leugorjak…

– És leugrottál?

– Dehogy! S méghozzá mindjárt az elsőről? Őrültség lett volna. Vártam, hogy mi lesz, hogy elfogynak-e a trambulinok.

– Aztán?

– Mit, aztán? A végén csakugyan elfogytak. Ott ültem a torony végében, és alattam már nem volt se trambulin, se lépcső.

Elhallgatott.

Marika megfogta a kezét. Mint egy puha tappancsot, úgy húzkodta az ujja hegyét az inas csuklón.

– Ez iszonyú – mondta.

– De akkor se ugrom le! – lökte odébb Judit a cigarettásdobozt. – A cementre nem ugrom le, eresszenek vizet a medencébe! Ha belefulladok, az más, az rendben van, azt elfogadom. Az én vagyok: az én eszem meg ügyetlenségem, az az én sorsom. De így nem ugrom le, nem ugrom le!

Sírt. Az eszpresszógép gőzfelhője mögül odanézett a kisasszony. A közeli asztalnál abbahagyták a párok a suttogást.

Judit hirtelen fölállt.

– Menjünk.

 

Juditék későn feküdtek. Szerették későre hagyni a beszélgetést, a játékot, a céltalan rakosgatást a kicsi szoba-hallos lakásban – mindez segített közömbösíteni azt a sumákoló csöndet, ami az egyre ritkábban zakatoló villamosok után visszamaradt és fölszivárgott az ötödik emeletre. Judit félt is a sötéttől, meg vágyott is rá. „Legalább nem bámulhatnak bele az ember pofájába” mondogatta; de mindjárt hozzá is tette tárgyilagosan: „Viszont annál zavartalanabbul bámulhat az ember a saját pofájába.”

– És ez még mindig a jobbik eset – folytatta Andris. Mozgása, egész megjelenése lágyabb volt, mint Judité, s pillantásában mindig ott bujkált valami a szeretkezni készülő férfiak aggálytalanságából. Szívpanaszai miatt egyelőre nem hívták be katonai szolgálatra – „majd csak végszükség esetén”, mondták a sorozóirodán.

– Vagy te nem így gondolod? – kérdezte azon az akadémizáló hangon, amit még az egyetemi szemináriumokon szoktak meg. – Az egyéniségünk végeredményben a miénk, abba nem lehet belerondítani. Az ember őriz valamit, amit lassan mindenki elfelejt. Ez a humanizmus. Hát mért féljek én magamba nézni?

– Tudnék válaszolni rá – mormogta Judit a heverőn, s pizsamás lábával egy ferdén lógó Boticelli-képet igazgatott helyre a falon. Közben hallgatta Andris csoszogását, ahogy a szobában járkált. Most a sublót alsó fiókját húzta kifelé, a nyiszorgásról megismerte, hogy az alsót.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– A Tengerész Közlönyt keresem. Tudod, amit még nagyapa szerkesztett Fiuméban.

– Megbolondultál? Csak nem akarsz felolvasni belőle?

– Nem, nem kínozlak – és odaült a heverőre. – De abban még sincs igazad, hogy így lenézed őket. Jó, szenvelegnek, finomkodnak még egy hajógép leírása közben is, de azért mégis volt bennük valami plusz.

– Miféle plusz? – nézett rá Judit komoran.

Andris megzavarodott.

– Hát, amit az előbb mondtam.

– Mit mondtál az előbb? Már megint csak úgy elkened a dolgokat. Mondd meg határozottan.

Bosszantotta a pontatlanság. De ugyanakkor irigyelte is azt a könnyedséget, amivel Andris a fémjelzett, nemes eszményeket maga elé tartotta pajzsul. S milyen ragyogóan tud velük élni! Egyszerűen elbűvészkedi a haragot, ami ellene fordulhatna.

A Studebaker motorja fölberregett az utcán. Judit összerezzent. Az autó most kanyarodott be a térre.

– Csukd be az ablakot – mondta.

– De hiszen most nyitottuk ki.

– Csukd be, nagyon kérlek. Különben is március van még. Azt akarod, hogy megfázzon az a butus fejed? Aztán majd ápolhatlak.

S belemarkolt Andris hajába.

– Mondd, mitől vagy te olyan veszekedettül gyanútlan? Ennyire bízol magadban? Meg azokban a szép, jól ápolt eszményekben?

Fölkelt, szórakozottan púdert dörzsölt az arcára, aztán újra visszafeküdt a díványra.

– Te egyszer hazudtál nekem, igaz? – s addig nézte Andrist, míg az vissza nem nézett rá. – Egyszer becsaptál… mondjuk így – s a szeme összeszűkült. – Ugye, így mondják finoman? Vagy a bácsikák se szoktak beszélni a kalandjaikról? „Borítsunk fátyolt rá?” Igen?

Andris meghökkent, majd göcögve arca elé tartotta a kezét, mintha így akarná távoztatni a vádat.

– Miért kell ezt előrángatni most? Csak nem akarod összekeverni a kettőt?

– De igenis, össze akarom keverni. Lássuk, mi van a humanizmus mögött. Mi van amögött, amit mondunk, és amit csinálunk. Vagy szerinted nem muszáj valahol egyeztetni?

– Persze hogy muszáj. De én ezt nem tudom fölvetni ilyen komplikáltan.

S mint egy utolsó szemeszteres diák, olyan összeszedett bátorsággal jelentette ki:

– Az ember nem garantálhatja az ösztöneit.

– Nagyszerű! – kacagott fel Judit.

– Most nevetsz, pedig nincs igazad. És azért én se ölök meg senkit, és nem is bántok meg senkit…

– Vagy ha mégis, akkor bocsánatot kérsz – igaz?

– Miért, az bűn? Vagy egyáltalán semmi? – Érződött a hangján, hogy rátalált a keresett érvelésre. – A bocsánatkérés, az semmi? Te ugyanúgy meg akarod dermeszteni az erkölcsöt, a lelkiismeretet, mindent, mint azok, akik nem is köpnek rá. Azt hiszed, ez nem erőszak? Az öregek még igenis tudtak valamit.

– Hogyne. Behunyni a fél szemüket. De úgy könnyű. – S hirtelen fölkapta a fejét. – Tudod, mit csinálsz te? Bízol a gyönge szívedben, hogy majd tekintettel lesznek rá, és megkegyelmeznek. Hát ez, ami nincs. Tegnap tízezer embert lőttek agyon válogatás nélkül, és holnap még egyszer ennyit fognak agyonlőni. Érted?

Andris elkomolyodott.

– Értem… de én így nem tudok vitatkozni. Az pedig különben is képtelenség, hogy én vagy te még a háborúért is felelősnek érezzük magunkat. Ez egyszerűen görcs nálad. Így nem lehet élni.

A Studebaker ajtaját sűrűn csapkodták lent az utcán, de a zaj nem hallatszott fel az ötödik emeletre. Ilyenkor éjszaka a redőnyt is leengedték.

Judit hanyatt nyúlva széttárta a karját.

– Hát persze… persze hogy nem lehet. Sokkal nehezebb így – s a plafont bámulta. – És azt te is tudod. Talán mégis jobb lett volna…

– Micsoda?

– Ha felolvasol a Tengerész Közlönyből. Hogy mikről tudtak oldalakat írni! – Szórakozottan magához húzta Andris kezét. – Azért neked is igazad van. Egy kicsit.

– Köszönöm.

– Azért ne köszönd még. Amiben nincs igazad, az mégis nagyon fontos. Rendben van, az ösztönöket nem lehet garantálni. A hóhérnak is megbocsátok, a téveszméknek, mindenkinek. Még azt is, ha megcsalnak – de aztán, utána? Lehet még egyszer ugyanaz, ami volt?

Andris föléje hajolt, a mellét csókolta, az arcát ráfektette.

– Mit csináljak, hogy megbocsáss?

Judit tűrte egy darabig a bűnbánó kedveskedést, majd józanul előhalászta párnája alól a karóráját.

– Te jó isten! Fél egy. Tisztára őrültek vagyunk. Holnap két értekezletem lesz.

– És nekem a gyűlés…

Judit egyszerre kitört.

– Semmiféle gyűlés, érted, itthon maradsz! Nem engedlek el több gyűlésre. Úgyis marhaság, és úgyse azt mondod soha, amit várnak tőled…

Andris meg akarta csókolni, de Judit elfordította az arcát.

– Holnap elmegyünk, táncolunk egy kicsit, jó? Vagy ilyet se szabad háborúban?

– Eredj, vetkőzz le – bújt be a takaró alá, és leoltotta a villanyt.

Andris sokáig piszmogott a fürdőszobában. Judit nem értette, hogy mit csinál ilyen sokáig. Csak nem a falakat bökdösi megint? A bácsikák és a humanista javítószándék szellemében képtelen volt elviselni, hogy a fal hólyagzik. Először csak körömnyi a dudor, aztán tenyérnyire nő – s Andris szenvedéllyel vadássza ezeket a dudorokat, az ujjával benyomja, elsimítja őket. Mintha így sommázva, elegánsan, el lenne intézve a dolog. A lehulló festékdarabkákat többnyire otthagyta a földön.

– Mit csinálsz? – kiáltott ki.

Közben felbúgott a fal. Beindították a liftet odalent.

– Gyere már! – kiáltott még egyszer.

Idegesítette ez a falbökdösés. Ha hólyagzik, ne szégyelljük. Az egész házat tatarozni kellene, minden egyéb félmegoldás. Alulról vizesedtek a falak.

Benyitott a fürdőszobába.

– Most borotválkozol? – képedt el.

– Tudom az illemet – mondta Andris, s kezét becsúsztatta Judit pongyolája alá.

Judit fölágaskodott, és kinézett a félig nyitott ablakon. Látta a kivilágított tűzfalat, látta a Studebakert, keresztben az úttesten. A reflektor fénycsíkján emberek lépkedtek keresztül, nem álltak meg a fénycsíkban, keresztülléptek rajta. Ott érezte a nyaka mögött Andris szappanos-hűvös arcát, odolos leheletét. Gyorsan be akarta csapni az ablakot. Mégse csapta be. Görcsösen mulatni akart az egészen, hogy milyen színpadias tud lenni még egy mocskos tűzfal is, ha kivilágítják – nincs semmi valószínűsége… sík… nincs mögötte semmi. Mondd – hát van…?

– Ki az?! – ordította, mikor fölhangzott a csöngetés.

 

Három civil ruhás fiatalember lépett be, igazolták magukat, és kínosan udvariasak voltak. Nem engedték meg, hogy szóljanak egymáshoz. Pontosabban: kettő nem engedte meg, s a harmadik elnézte. Ez a harmadik tüzet adott Juditnak. Egyszer mosolygott is valami apróságon: egy széket akart odébb rakni, és a karfája a kezében maradt.

– A meleg alsót is felhúzom – mondta Andris.

Odaadta neki. Négyen nézték, hogyan húzkodja lábára a szűk jégert.

– A fizetésemért menj be – mondta, miközben a nadrágját gombolta.

– Jó, bemegyek.

– A barna kabátomban még van tíz pengő.

– Jó, megtalálom. Zsebkendőt tettél? Vigyél zsebkendőt.

– Viszek.

Mikor elkészült, megcsókolták egymást. A tüzet adó fiatalember, aki egész idő alatt hallgatott, elindult az ajtó felé. Judit odalépett hozzá, megfogta a karját, belekapaszkodott a pillantásába. Halkan, tagoltan kérdezte meg:

– Tessék mondani, kérem, mért az uramat viszik el, mért nem engem visznek el?

A fiatalember udvariasan megrázta a fejét; egy szót sem értett magyarul.

Rámeredt, majd lassan hátrálni kezdett, s tétován eloltotta a cigarettáját. Aztán minden erejét összeszedve, a mögötte álló fiatalemberhez fordult. Megismételte a kérdést. A fiatalember megvonta a vállát.

– Azt magának kell tudni. Én nem tudom.

A Studebaker lassan gyorsulva suhant végig a téren, akár egy síkosan csillogó, fekete bálna. Úgy lövellte a fényt, mint valami bénító magasabbrendűséget.

Visszafordult az ablakból, és leült a toalettasztalka elé. Hosszan fésülködni kezdett, s még utána is a tükörbe bámult, mintha nem merne elszakadni a saját pillantásától. Így nyúlt be az asztalka fiókjába is, vaktában kotort az ujjaival, előszedte az alapozó krémet, gondosan bekente az arcát, vattával lesimította, aztán rálehelt a pirosítótégelyre, és kifestette magát, végül a száját is vastagon berúzsozta. Így járkált egy darabig a szobában; mint valami rikító lárva. Aztán hirtelen leroskadt az egyik fotelbe, nyilalló görcsöt érzett az ágyékában. Kis idő múlva egész testét átjárta az a jól ismert, fájdalmas áramlás, ami máskor az érzékeny nyűgösködés örömét is jelentette, most mégis úgy hatott rá, mint az ítélet. Pedig nem is érte váratlanul, napok óta várta. Kezét hasára szorítva kiment a fürdőszobába, és szappanos kefével végisúrolta az arcát. Undorította a festék. Aztán felöltözött. Felvette a tavaszikabátját, és leült a dívány szélére. Nem dőlt hátra, a szélén ült. Így várt hajnalig.

 

Marikáék lakása majdnem olyan beosztású volt, mint Juditéké, csupán az ablakai nem térre nyíltak, hanem egy szűk mellékutcára. A háztetők fölött távoli dombcsík zöldje látszott s a villanegyed fáinak koronája; ősszel a kifeszített tenyerek ezer mutatóujja.

Sanyi, pipával a szájában, legszívesebben itt, az ablak mellett olvasgatta kedvenc vadászkönyveit. Nagyszerű gyűjteményt hordott össze. Pontosan tájékozva volt Alaszka flórájáról és Ceylon vadállományáról. Ha odaállt az ablakba, eltakarta a kilátást; rövidre nyírt haja viccesen rajzolódott rá a vattás bárányfelhőkre. Marika a derekát csipkedte ilyenkor: „Nekem is egy kis kilátást… Kisvirág elszárad idebent!” Sanyi hajnalban takaróstól kiemelte az ágyból, és odavitte az ablakhoz a nyöszörögve ébredező asszonyt: „Na, most nézz ki. Fölkelt a nap.” Marika meg hunyorgott és karmolt. De többnyire Sanyi aludt úgy, mint a növények az öntudat mélyvizein. Már a háború első hónapjaiban kikerült a frontra, de térdlövést kapott, és leszerelték. Ocsmány vadászatnak tartotta a háborút.

Judit negyed hatkor csöngetett be hozzájuk. Marika azonnal fölébredt, felült, papucsba dugta a lábát, a hirtelen mozdulattól csepp szédülős ürességet érzett a fejében.

– Csöngettek – rázta meg Sanyit.

A férfi kinyitotta, majd ismét lehunyta a szemét. Nagy tenyerét rátette Marika combjára.

– Mikor?

– Most.

– Ki csöngetett?

Marika magára kapta a pongyoláját.

– Ne butáskodj, ilyenkor nem szoktak csöngetni… Ébredj már! – és szorongva kiszaladt az előszobába. – Ki az?

Judit szótlanul lépett be, s mindjárt be is csukta maga után az ajtót.

– Zárd be kulccsal – mondta.

– Mi történt? Elvitték?

– El. Éjfél után. Sanyi hol van?

– Bent…

Sanyi már ott állt az agancsból eszkábált lámpa alatt, alsónadrágban, kétméteresen.

– Azt hittem, magát se találom itt… – mondta Judit.

Hangja tényközlő volt, s még árnyalata se volt benne az irigységnek – pillantásaik közé mégis odalopódzott valahogy a sérelem és sértés szigetelője. Mintha Judit mostantól csak másokkal lehetne igazán cinkos; Sanyiék meg valami kimondatlan szégyent kényszerülnének szépítgetni. Holott ők voltak az egyetlenek a városban, akikhez Judit így, ilyen állapotban is képes volt becsöngetni – szinte meztelenül még a vetkőztető, magányos éjszaka után.

Sanyi báván megfogta Judit karját, s megpróbálta kimondani.

– Ne haragudjon…

Judit megütődve nézett rá.

– Hogy mondhat ilyet? Gyerek maga?

– Nem. De az ilyesmi természetes ilyenkor – s izmos combjait ütögetve föl-alá járkált a hideg szobában. – Andrisnak madárcsontjai vannak. Akkor már mért nem az erőseket teszik próbára? Még sportnak is izgalmasabb lenne. Szegény fiú… – s arca elsötétült a képzeletbeli visszavágás gondolatára.

Judit idegesen fölnézett.

– Mit akar most? Részletezni akarja, hogy Andris miért nem bírja ki?

– Dehogy…

A férfi elszégyellte magát. Marika pokrócot hozott, és Judit hátára terítette.

– Megfázol… főzzek egy teát?

– Jó, azt innék.

Begyújtották a petrofort.

– Hogyan történt?

– Hát hogyan… Elvitték. Nagyon udvariasak voltak. Nem mondtak semmit, nem is mondhattak. Az a legiszonyúbb, hogy végül még meg is lehet… A maguk szempontjából. Valami van, elindul, és a dolog végrehajtódik…

– Ez őrültség!

– Én értem, mire gondolsz – mondta Marika.

– De mért éppen őt?

– Az más, Sanyikám, ezt én is kérdeztem magamtól, egész éjszaka ezt kérdeztem magamtól, de ez más… – s kis szünetet tartott. – Az egyik nem tudott magyarul.

Egyszerre kínos csönd lett.

– Akkor politikai ügy.

– De Andrisnál?!

Marika odkaucorodott melléje.

– Nem lesz baj… semmi baj se lesz. Érzem.

Juditon nem látszott, hogy hallja, érti, amit Marika mond; pillantása határozatlan, de éles volt, mintha közel a szeméhez, a levegőben látott volna valamit nagyon pontosan.

– Az autó, értitek? Ahogy ott végigment a téren… Annak már nem volt köze személyekhez meg ügyekhez. – Ráborult a tenyerére, és úgy maradt. – Olyan jó, hogy vagytok. Ne haragudjon rám, Sanyi.

– Higgye el, szívesen cserélnék vele…

Erre megint ingerülten csattant fel.

– Könyörgök, hagyja abba! Mindenáron kínozni akar? Nem elég, hogy én… nem elég ez mindannyiunknak? Üljön a fenekén és pipázzon, és ne legyen olyan magas. És húzza be a nyakát, ha sorban áll.

Súrolta őket a nevetés.

– Nincs valami erősebb cigarettátok?

– De van – ugrott fel Sanyi. – Ez kaparni fog. Tudja, a fronton, bevetés előtt, mindig erősebb cigarettát kívántunk, az isten tudja, mért. Az ember kalapáccsal veri be a gombostűt. Hogy akkor jobban tart…?

Marika kifelé tuszkolta.

– Jó, jó, de most már öltözz fel. Aztán befűtünk. Hozol fel egy kis szenet?

Sanyi inget, nadrágot csapott a vállára, és kiment. A két asszony akaratlanul is hangot váltott, kényelembe helyezkedtek.

– Szerintem jobb, ha bemész a hivatalba – mondta Marika –, az első napokban úgyse nagyon lehet érdeklődni.

– Nem is tudnék otthon maradni.

– Andris hogy vette?

– Nem tudom. Veszekedtünk előtte. Veszekedtünk…? – s zavartan félrenézett. – Azt hiszem, megnyugtatta az udvariasságuk. A forma…

Elhallgatott, majd ugyanazon a monoton hangon folytatta tovább.

– Az egyik türelmetlenebbül szólt hozzá, erre még udvariasabb lett. Megmagyarázta, hogy a bakancsát mért nem tudja gyorsabban befűzni. Tudod, a fűző végéről az a keménység, az leesett, és folyton meg kellett nyálazni, hogy bemenjen a lukba. „A csizma más – mondta nekik –, abba bele lehet ugrani, de nekem sose volt szükségem csizmára.”

– Te! Hiszen szépen viselte akkor!

– Andris nem gyáva, föl fogja találni magát. Tudja a mértéket, az arányokat, beszélni is tud, koncentrálni…

Marika egy szemrezdüléssel megállította.

– Este miről vitáztatok? Arról…?

Judit a vízfoltos falra meredt. Az öregesen megkötött gyapjúsál zord keretbe fogta konokul szenvedő arcát.

– Igen. Tudom, hogy őrültség most fölhánytorgatni neki, most, amikor ki tudja, miken megy keresztül… Mégis, egész éjszaka ezzel kínoztam magam. – Megakadt, s aprókat nyelt. – Andris most csakugyan ártatlan…

Gyorsan elkapta a szót.

– És nem is a vádra, bíróságra gondolok most … az mind Studebaker, azzal nem tudok vitázni, az rajtunk kívül van, és mi azon belül vagyunk. De a méltóságunk, a tisztaság… mi másom van?! Mit dobhatok a világ elé?

Egészen halkra fogta a hangját.

– Tudom, hogy undorító… hogy éppen most… – de mondd meg: lehet az ártatlanságot ugyanazokkal a szavakkal védeni, mint amikkel hazudunk? Lehet ugyanúgy bizonygatni…? Egy csepp hazugság, akárhol, akármiben, nem forgat fel mindent? Elképzeltem, ahogy vallatják, vádolják, láttam a gyanútlan arcát – de most ártatlan, érted?! Ártatlan! Hogy fogja védeni magát? Nem fog ráismerni a szavakra, amikkel máskor is hazudott… nekem? Ott bent majd hisznek neki, ahogy én hittem évekig?

Marika lekönyökölt a térdére, és maga elé nézett. Kétoldalt lehulló haját odaszorította az arcához.

– Iszonyú vagy – mondta.

– Mondjad, mondjad csak… – nézett rá éhesen.

– Én nem tudok érvelni. De nem is akarok úgy, ahogy te. A tisztaság, barátom… Hát tudom én, hogy mi a tisztaság? Meg a méltóság?

– Szóval, Andrisnak adsz igazat?

Tűnődött egy kicsit.

– Amennyire neki, annyira neked is. Még a Studebakernek is.

Judit megdöbbent.

– De hát mi az, amin ülsz meg állsz akkor? Mindent kihúzol magad alól?

– Nem. Csak azt, hogy élek, nem tartom többre, mint azt, ha nem élek már. Pedig én igazán szeretek élni, még egy bogárnak is örülök.

– És ha Sanyit is elvinnék máma?

– Ugyanúgy szenvednék. És tíz körömmel kaparnám vissza…

– Csak? – nézett rá vallatón. – Mért nem mondod ki te is?

 

Sanyi nyitott be a hallba. Egyik kezében szenesvödör, hóna alatt pár hasáb fa. A másik, fekete maszatos kezében barnán fénylő fonott kalácsot tartott. Nem rakodott le, így felpakolva lépett oda a két görnyedő asszony elé.

– Fogja csak – s nyújtotta a kalácsot. – Ez most jól fog esni. Éppen kinyitott a tejes. Éjszaka biztos nem volt kedve enni. Aztán mindjárt jól bedurrantunk.

– Angyal vagy – mondta Marika.

Judit is elmosolyodott.

Sanyi nem engedte, hogy segítsenek neki a begyújtásnál, komótosan letérdelt a kályha elé, és maga végzett el mindent. Látszott rajta, hogy testtel-lélekkel elmerül a viharba kerültek rítusos matatásaiba. Lássuk, feszes-e a kötél; tüzelő van-e; gyufa van-e. Egy pillanat alatt kabinná rendetlenítette a szobát. Széket húzott a kályha mellé, és odaültette a két asszonyt. Ő maga az ajtónak támaszkodott felgyűrt ingujjal, és zsebre dugta a kezét.

– Mit csináltatok egymással? – kérdezte kis vizsgálódás után.

– Miért? – néztek rá hökkenten.

– Most nem pazarolni kéne az energiát – mondta. – Tartalékolni.

Aztán odaült eléjük, lábát fölrakta a kályhaellenzőre. Nézte a lángokat.

– Úristen – sóhajtott föl –, hányfélék voltunk mi is, akik a fronton összeverődtünk! Aztán a rohamnál mégiscsak egy volt a fontos: van-e golyó benne vagy nincs. Ez volt a morál, hogy lenni lehessen. Nem volt idő szeplőt számolni.

Judit a tenyerét melegítette a teáscsészével.

– Ezt mire mondja, Sanyi? – s a csésze fölé hajolt.

A férfi gyerekes ravaszsággal pislantott Marikára, hogy válaszoljon-e.

Az asszony fölnevetett.

– Mire! Hát semmire. Behunyja a szemét, aztán úgy céloz. – És átölelte Juditot. – Itt alszol nálunk este, most nem maradhatsz egyedül.

– Hát persze, persze hogy itt alszom… – bólintott, majd hirtelen fölegyenesedett, és körülnézett idegenül. – Mit mondtam most? Ugye, mondtam valamit most?

Fél nyolckor mind a hárman elindultak a hivatalukba. Judit a könyvtárba (ugyanott Andris fizetését is felveszi majd), Marika az iskolába, ahol tanított, Sanyi meg az erdészetbe. Ha bármi történik is, a kilincseket szidolozni kell.

 

Még délután elkészítették a szükséges fekhelyet a hallban, egy szétnyitható vaságyon. Ott is terítettek. Sanyi virágot vett, s egy szatyorra való csemegét vásárolt össze.

Kilenc-fél tíz felé nyugtalankodni kezdtek.

– Gyere, ölelj meg – kérte Marika.

– Karikás a szemed… nem jól érzed magad?

– Te sem ragyogsz éppen.

– Nem… még mindig szégyellem magam.

– Buta vagy. De azért jó, hogy nem félsz. Így én is másképp féltelek – s elhelyezkedett Sanyi mellkasán, az inggombjaival játszott. – Te tudnál boldog lenni…? – kérdezte.

– Mikor?

– Ha meghalnék… ha történne valami. Nem érzed, milyen jó szembenézni vele… előre?

– És ne is tegyek meg mindent, hogy ne halj meg?

– Azt nem mondtam. De azért ne mindent – s végigtapogatta a férfi élesen kiugró állát. – Te olyan erős vagy… túlságosan is. És az se jó.

Sanyi fölnevetett, s hátradőlt a megvetett vaságyon.

– Majd megpróbálom sorvasztgatni magam. – Aztán elkomolyodva: – Meséltem már neked. Egyszer a bajtársaink hullájából csináltunk lövősáncot, egyszerűen nem volt más. Ezt kéne elfelejteni. Néha robbanok belülről.

– Ne mutasd Juditnak. Ilyenkor jobb…

– Micsoda?

Elfordította a fejét.

– Ha téged elvinnének, tudod, mit csinálnék? Mindig szépen öltözködnék, virágot tennék a szobába, ismeretlen gyerekeket hívnék meg uzsonnára…

Rátette a kezét Marika arcára: a kis meleg lehelet az ujjközein fújódott ki.

– Hát persze… így kellene! – s mint a pihét, fölemelte az asszonyt, és egy lexikonnal föltámasztott fotelbe ültette. Közben kacsintani próbált, de vaskos szemöldöke sehogy sem akart engedelmeskedni.

– El akarsz menni? – lepődött meg Marika. – Judit mindjárt itt lesz.

– Elfelejtettem bort venni.

– De ne maradj sokáig…

– Nem, most nem. Ha keres a rendőrség, mindjárt jövök. Várjanak meg.

S már az előszobában kutatott demizson után. A demizsonról madzagon lógott le a dugó, s Marika nem tudta megállni, hogy bele ne dugja az üvegbe. Ahogy a Sanyi kabátját is be szokta gombolni, ha elment otthonról.

 

Mikor jó másfél óra múlva visszatért, a két asszony már a földön ült, a kályha körül. Leányinternátusi kép volt; a bujkáló feszültség minden pillanatban nevetésbe csaphatott át. Sanyi szeme gyanúsan csillogott. Édeset csak a negyedik bodegában talált.

– Üdv és trón a szomorkodóknak! – hajolt meg. – És babér az elhunytaknak!

– Remek! – rándult meg Judit arca. – Vegyünk számításba minden eshetőséget. Mi jót tud még? Mi már nagyszerűen berendezkedtünk. Elfoglaltuk a kabinját.

Sanyi nagykabátosan ereszkedett le a székre.

– A tenger csöndes, kicsi a haljárás – jelentette. – Egészen kicsi, szót sem érdemel – és kitöltött három pohárral.

– Innét a házból nem vittek el senkit?

– Nem – intett Marika.

– Itt már tengerszint fölött vagyunk, ez már hatodik emelet. A maguké csak ötödik.

Judit kis fintorral bólintott:

– És legalább van lépcső is lefelé, nem úgy, mint az ugrótoronyban… Igaz?

Marika válaszolt halkan:

– Ha az ember nagyon akarja, fölfelé is talál lépcsőt.

– Persze, de azért ilyen könnyen nem tudsz megtéríteni. Most még van egy kis jogom a gyűlöletre – s az ujjával belefésült Marika hajába.

Sanyi fölfigyelt.

– Gyűlölet? Nem. Barátság! – koccintott újra.

– Szeretet! – rázkódott a nevetéstől Judit.

Egymás után hajtogatták föl az édes vöröset, már dolgozott bennük a bor.

– Andris egészségére!

– A Studebaker egészségére!

– Formidable! A Studebaker egészségére!

Éjfél után feküdtek le.

 

Villanyoltás után Marika odament Judithoz, aki tréningruhában ült az ágy szélén. Megcsókolta.

– Sírtál?

– Nem.

– Nedves az arcod. Nem lett volna szabad annyit innod… Adjak egy görcsoldót?

– Nem kell, jobb, ha fáj. Igazán jobb így. – Hallgatott kicsit. – Ugye, nálatok is van lift?

– Van hát. Hiszen tudod.

– Persze…

Aztán később:

– Itt is úgy búg tőle a fal?

– Búg, de most nem működik.

– Az jó. Végre valami nem működik.

Még egyszer megcsókolták egymást.

– Holnap is itt alszol nálunk.

– Igen. Holnap is.

Sanyi mélyen aludt már, mikor Marika bebújt melléje. Feje alatt erősen markolta a kispárnát, mintha ezen a szorításon múlna, hogy az álmuk zavartalan lesz, és csak két tigriskölyök játszik a szavannán, verő napfényben.

 

Marika sokáig nem tudott elaludni, folyton fölneszelt Judit forgolódására. Mintha a testével is átélte volna Judit hánykolódását. Hajnalfelé éles, húzó fájdalomra ébredt. Összekuporodva találta magát. Már jó ideje feküdhetett így, a párnáját is odahúzta a hasához. Első pillanatban megijedt, hogy mi baja lehet, annyira nem várta még. Aztán hirtelen a másik végletbe esett, s nemcsak megnyugodott, de valami elfogódott elégedettséget is érzett. Csöndben fölkelt, és kiment a fürdőszobába. Pár perc múlva, mikor visszaindult, megállt a fürdő ajtajában. Halkan benyitott a hallba.

– Alszol?

– Nem… Mi történt?

Odatérdelt melléje.

– Semmi – s a hangjában majdnem kamaszos cinkosság vibrált. – Csak én is. Nekem is megjött.

Judit magához húzta.

– Most? Éppen most?

– Mért csodálkozol?

– Mert nem értem… Hiszen sose szoktunk együtt.

– De mért akarod érteni? Úgy látszik, bajtársiasságból – kuncogott. – Én örültem neki.

Judit hátraejtette magát.

– Látod, milyen süket vagyok? Mint egy darab fa. Mint a rongy.

Lassan Marika felé fordult.

– Ha szerelmesek volnánk egymásba, ezt sose bocsáthatnád meg. Ugye, megbántottalak?

– Dehogyis…

– De igen, igen! Ezzel, ezzel bántottalak! – s a homlokát ütögette. – De hát mi vagyok én… miből vagyok én? Nem fogsz meggyűlölni te is?

Marika Judit arcát kereste a sötétben. Egyszerre megdöbbent.

– Mi az, te tréningruhában alszol? – s a hangja rögtön anyáskodó lett. – Látod, ez a bajod. Ez, amit nem szabad… így görcsösködni! Ha jönnek értünk, hát jönnek. De addig hálóingben alszunk. Engedd el magad.

– Azt hogyan csinálják?

– Vesd le, addig nem megyek el.

Egy erőteljes mozdulattal kibújt derékig a mackóból, alatta ott volt a pizsamája.

– A nadrágot is.

Engedelmesen azt is lehúzkodta magáról.

– Meg vagy elégedve? – s fázósan összefonta a karját. – Ugye, maradsz még? Sanyi úgyis alszik… Most te vagy nekem Andris.

Marika várt egy kicsit, aztán befeküdt Judit mellé. Hátradőltek a párnán.

Kis idő múlva Judit Marika fölé hajolt.

– Most először jó nekem tegnap óta. De azt hiszem, mégis gyáva vagyok… Szökni szeretnék.

– Mi elől?

– Nem tudom. De végiggondolni mindent, magamat… ez sok. Aztán az alján, a végén… hogy ott mi van, úristen! De képtelen vagyok hazudni. Rájöttem, hogy bármit tudnék csinálni, bármit…

– Ha belekényszerítenek?

– Például, ha nem is kényszerítenek bele.

– De hiszen akkor érted Andrist!

– Persze… csak éppen úgy magamnak se tudom megbocsátani.

A hülő kályha éleset kattant; mind a ketten összerezzentek.

– Melegíts, most kezdek fázni…

Még egy takarót húztak magukra, és egymáshoz bújtak. Judit most aludt először Andris elvitele óta. Karja kapaszkodó mozdulattal fogta át Marikát, mintha álmában is azt a gumibabahangot keresné benne, amiben éppen az a jó, hogy nem is akar értelmes szó lenni, csak hang.

 

Judit még két éjszakát töltött Marikáéknál. Negyedik nap éppen vacsoránál ültek, mikor megszólalt a telefon. Marika vette fel a kagylót. Arca hirtelen kipirosodott az izgalomtól.

– Ki az? – ugrott fel Judit.

Marika rászorította a kezét a kagylóra.

– A rendőrség… Téged keresnek.

– Itt… nálatok? – s megfogózott az asztalba.

– Gyere, vedd át gyorsan!

Sápadtan nyúlt a kagyló után.

– Igen – mondta feszes torokhangon. – Én vagyok.

Sanyi csípőre tett kézzel állt a széke mellett, mintha a jelet várná, hogy most mi lesz a tennivaló.

– Igen… Igen… – motyogta.

Aztán kagylóstól leejtette a kezét. Marika a nyakába ugrott, és úgy forgott vele.

– Andris… ugye, Andris?

– Igen. Húsz perce elindult. Kiengedték. „Az urát húsz perce szabadon bocsátottuk” – ismételte meg.

S hirtelen fölnevetett, de kicsit remegősen, közben kapkodva lélegzett.

– Hát nem… hát nem egyszerű? Hát nem kell hálásnak lenni?

S vadul rohanni kezdett az asztal körül, a lábát dobálta, mint a bohócok, akik a balerinákat utánozzák.

– Győzött az igazság! Győzött az igazság! Nyissuk ki az ablakokat! Győzött az igazság!

Sanyi zavartan húzódott félre, de Marika csak azért is tapsolt, és Judit nyomába szegődött.

– Igenis győzött az igazság! Igenis győzött!

 

A csöngetésre mind kirohantak az ajtóhoz, csak Judit torpant meg az utolsó pillanatban, és a naftalinos szekrénynek támaszkodott. Amikor belépett Andris, hóna alatt az újságpapírba csomagolt váltás fehérneművel, odaugrott hozzá, de nem csókolta meg. Két tenyerét fölcsúsztatta a nyakára, és hosszan nézte.

– Most már ne félj – mondta Andris kicsit idegen hangon, és megpróbált mosolyogni.

Sanyi és Marika visszahúzódtak a hallba, de hamarosan Juditék is utánuk mentek. Sanyi átölelte Andrist: „Öreg fiú, öreg fiú!” – ismételgette, és mind az arcát nézték, hogy van-e rajta valami áruló jel, ami addig nem volt, s ami nem fog eltűnni róla. Sápadtabb volt, mint máskor, és a szeme gyertyásabban, vibrálósan fénylett. Ez a kevés hatott soknak.

Marika odaállt eléje.

– Most akármit kívánhat… jól gondolkozzék! Amit a legjobban szeretne.

– Egy cigarettát.

– Sose cigarettáztál – jegyezte meg Judit.

Aztán asztalhoz ültek. Andris mind a két kezét a terítőre fektette, és percekig úgy hagyta. Ezt valamennyien észrevették, annyira nem illet hozzá. Judit a kikészített evőeszközökkel játszott, s a kés élét húzgálta a tányér szélén.

– Számoltad, hogy négy nap? De ne mesélj még, csak mondj valamit…

Andris messze eltartotta magától a cigarettát, és hunyorogva könnyezett a füsttől.

– Mit mondjak? Tévedtek. Mielőtt eljöttem volna, behívtak az irodára…

– És?

– Bocsánatot kértek a piszkok.

Judit nem szólt rá semmit. Amíg Marika tálalt, Sanyi meg bort töltögetett, szórakozottan a gyufaszálakat kezdte rakosgatni. Először a négyes számot rakta ki maga elé, de amikor észrevette, hogy Andris meghatódottan nézi, félresöpörte az egészet.

Aztán megvacsoráztak. Igyekeztek minden apróságból kicsikarni a nevetést, és csak éjfél után csöndesedtek el. Megvárták a fél egyet. Nem csöngetett senki.

– Aludjatok még itt máma – mondta Marika.

– Mindegy, kisanyám – mondta Judit. – Most már megtörtént.

Sanyi mindenáron taxit akart szerezni, de nem kaptak. Gyalog mentek haza.

Találkozás

A meredek hegyoldalt elborítják a vöröslő lombok. A fák között mészfehér szerpentin út kanyarog a gerincre, leplezetlenül, de ugyanakkor megtévesztően is; messziről olyan, mint valami hócsík. Két asszony sétál fölfelé a kihalt úton, kezükben maguk törte bot. Abban a párhuzamos mélyedésben lépkednek, amit az autók vájnak az országutakba. Egyikük nyúlánk termetű, lábán divatos trottőrcipő, bal arcán három heges himlőfolt. A másik alacsonyabb, férfias sportkabátot visel, szőke hajára csín nélkül hajlik rá a merev gallér.

– Nézd, mennyi boglárka! – mondja a himlőfoltos, és az út menti, füves lejtőre mutat.

– Az nem boglárka.

– Hát?

– Kikerics. Lila kikericsek.

– Azt hittem, őszi boglárkák.

A szőke elnézően mosolyog.

– Őszi boglárka nincs, összetéveszted a tavaszi boglárkával. És az fehér.

– Sose volt érzékem ilyesmihez – mondja a himlőfoltos. – De gyönyörűek. Ugye, gyönyörűek? Te mindig jeles voltál botanikából.

– Rosszul emlékszel. Csak egyszer, félévben, év végén soha.

– Igazán? – S megpróbál gyorsan másról beszélni. – Gyere, másszunk át.

Átsegítik egymást az útmenti árkon, és leguggolnak a kikericsek közé. Egy-két fázós méh propellerez egy helyben a fűszálak fölött. A nap a tarkójukat süti.

– Nálatok mért jött olyan sokára a gyerek? Nem akartál?

– Dehogynem. Csak hát tudod, hogy van. Egy darabig terveztük, halogattuk… Nem akartam bizonytalanra.

– Meg a konzervatóriumra is készültél, igaz?

– Persze – mondja a szőkehajú, s ahogy guggol, szórakozottan a napot kezdi nézni, mintha egyáltalán nem vakítaná a fény.

– Mit csinálsz? – hökken meg a másik.

– Néha nem látok jól, és olyankor szoktam így. De ennek a napnak már úgy sincs ereje.

– Akkor se csináld, ettől még rosszabb lesz.

– Tudom. De ameddig belenézek, addig jó.

És nevet.

– Butaság, mi?

– Elég nagy butaság – mondja a himlőfoltos.

Aztán hirtelen fölkapja a fejét.

– Azóta én is nagyon megváltoztam. Nem találod?

– Te?

A szőkehajú a tető felé pillant.

– Te alig változtál.

– Kedves vagy – mondja a himlőfoltos, és beharapja a szája szélét.

Kis idő múlva recsegő kuplungolás hallatszik fel a gerincről, s a völgy egyszeriben megtelik a barbár hanggal.

– A busz? – kérdezi a szőke.

– Nem, az nem jöhet még. Korán van.

– Messziről azt hihetné a sofőr, hogy pisilünk, úgy guggolunk itt.

– Itt aztán nyugodtan – mondja a himlőfoltos. – Csak a kikericseket ne bántsuk.

Tulajdonképpen most kellene nevetniök, de valahogy elkésnek vele. És a berregés is egyre halkul; ahogy a vonatot szippantja be az alagút. A himlőfoltos megvárja, míg egészen csend lesz, s csak akkor nyúl be a szoknyája alá, és megigazítja a harisnyakötőjét. Az ég olyan hűvös és kék fölöttük, mint egy túlságosan kitárt ablak.

– Azért nagy szerencse, hogy ilyen isteni időt fogtunk ki – mondja. – Még nem is volt ilyen szép, amióta fönt vagyok.

A szőkehajú megfogja a karját.

– Vigyázz, eltaposol egy boglárkát.

– Kikericset – javítja ki a másik tanulékonyan.

– Nem, ez boglárka volt. Nézd csak – s a rövidlátók mozdulatával odahajol a megbarnult, penészes virágfejhez. Ha fonnyadtan is, de valahogy ittmaradt tavaszról.

– Kár, hogy nem jöttél előbb – mondja a himlőfoltos.

A szőkehajú elhúzza a száját, aztán lassan feláll. Visszamászik a szerpentin útra. Fönt átveti a lábát a vaskorláton, és párszor előre-hátra tolja magát lovaglóülésben, közben lebámul a völgybe – de túl kemény meg hideg a vas; nem úgy nyomja a lába közét, ahogy hirtelen megkívánta.

– Gyere, hagyd már – szól le.

– Ne szedjünk még?

– Majd visszafelé, úgyis csak erre jöhetünk megint. Vagy van másfelé is út?

– Azt hiszem, mincs. De még én se jártam a gerincen túl. Sétáljunk fel odáig?

– Jó, menjünk, onnét biztos messzire ellátni. Nincs valami kilátó a közelben?

– Állítólag egy viadukt van a hegy túloldalán.

– Nagyszerű. Akkor megnézzük azt.

És újra beállnak a maguk keréknyomába. Két kanyart sétálnak fölfelé szótlanul, végül a szőkehajú töri meg a csendet.

– Te otthon voltál még, amikor a viaduktot felrobbantották nálunk?

– Nem… éppen akkor helyezték át az uramat.

– Arra emlékszem. Nagyon sürgősen költöztetek.

– Ne is mondd. Gondolni se szeretek rá.

– El se búcsúztatok tőlünk.

A himlőfoltos a homlokát ráncolja.

– Hogyhogy? Hiszen még a napra is pontosan emlékszem, egy szombati nap volt, október végén.

– Novemberben költöztetek.

– Tényleg? – és beleszagol a kikericscsokorba. – Iszonyú régen volt. És ti?

– Egy év múlva mi is elköltöztünk… de hogy mikor? Egyszerűen nem tudom.

– Háború volt.

– Az is.

– Szóval, mennyi is akkor? Tizenhét éve nem láttuk egymást?

– Tizennyolc. Most már ez az év is számít.

– Igazad van – sóhajt a himlőfoltos, és kipiszkál egy kavicsot a cipőjéből.

A szőkehajú türelmesen nézi.

– Mióta vagy fönt az üdülőben?

– Tíz napja, de holnap már muszáj hazautaznom. Te mennyi időre jöttél?

– Három napra.

– Csak? És megéri?

– Ez is nehezen ment. De legalább találkoztunk… Nem tudsz maradni még?

– Sajnos… Pedig gondolhatod, hogy maradnék. De most estig beszélgetünk majd.

A szőke elmosolyodik.

– Pár éve egyszer sokat gondoltam rád, valami régi írás került a kezembe. De semmire nem emlékszem, amiket ott írsz. Ha érdekel, elküldöm egyszer.

– Az én uram minden leánykori emlékemet elégette. Még a fényképeket is. Azt akarta, hogy emlékek nélkül menjek hozzá.

A szőke arcán még mindig ott van egy félmosoly.

– Iszonyúan szerelmesek voltatok. Nem is értem utólag, hogyan lehettünk jóba.

– Mi ketten?

– Bosszantóan csinos voltál.

Egy újabb kanyar után megint megállnak, és visszanéznek a völgybe. Az üdülő hideg és pontos miniatűr-rajz a mélyben: a fehér falak és kék ablakkeretek, a terasz előtt legelő teherhordó szamár, a nagy halom felpolcolt nyugágy. Csak az egyik asztal mellett hagyták meg a színes napvédő vásznat – ők az utolsó vendégek.

– A himlőt mikor kaptad?

– Mindjárt a gyerek után.

– Nem is szoptattál akkor?

– Csak másfél hétig.

– Nekem annyi tejem volt, hogy alig tudtam szabadulni tőle.

– Pedig az se jó.

– Hát nem. Tönkre is ment a mellem – s az ujját végighúzza a himlőfoltos arcán. – Tegyél rá több festéket.

– Ugyan! Egyáltalán nem zavar.

– Igazán nem tudnál maradni még?

– Nem tudom… Mára várok postát.

S lassan továbbindulnak.

– De lehet, hogy találkozunk is vele… erre szokott jönni.

A szőke ütemesen ütögeti botjával az úttestet.

– Tulajdonképpen én se panaszkodhatom – mondja. – Nem is tudom, mire panaszkodhatnék. A konzervatóriumot magamtól hagytam ott. Butaság volna ráfogni valakire. Tizennyolc év alatt meg el is felejti az ember az okokat.

Amikor abbahagyja az ütögetést, pillantása megint a napnál köt ki.

– Emlékszel Csupira?

– Hogyne… az a kis kövér? Mi lett vele?

– Nem tudom.

– És Beáról mit tudsz?

– Tecáról?

– Nem, Bea…

– Jaj, arról hallottam egyszer. Várj csak, mit is…? – De nem jut eszébe. – Vigyázz, elszórod a kikericseket – mondja, és visszamennek pár lépést, hogy fölszedjék az elhullott szálakat.

– Mit gondolsz, mért ilyen fehér itt a por?

– Biztos meszes. De szebb így, nem?

– Sokkal. A zöld meg a fehér… Tudod, hogy fél éve készülök erre a három napra? Most kialszom magam.

– A gyereket kire hagytad?

– A szomszédra… nagyon kedves asszony. Még jobban is szereti a lányomat, mint én. Több ideje van.

– És az apja?

– Hát nem mondtam még?

– Valamit mondtál… De azt hittem, azért van valaki.

– Rosszul értetted. – Aztán megismétli: – Rosszul értetted.

– Nem akarsz beszélni róla?

– Dehogynem. De hát van idő estig, nem? Vagy reggelig. Azért isteni, hogy ilyen jó napot fogtunk ki…

Most fordulnak be az utolsó hajtűkanyarba. Az úttest lejtősen megferdül itt, mint a vásári, hajópadlós pályák, ahol körbeszáguld a motoros artista, először csak lent, aztán egyre följebb az emeletes bódé falán. A kanyarból két faoszlopra szerelt, domború fémtükör tűz a szemükbe: nézhetik magukat, ahogy megnyúlva, majd a következő pillanatban kövérre szétnyomódva botoznak fölfelé. Az egyik tükör mélyén az üdülőépület is ott rémlik, a másikon a gerinc fenyőfasora.

– Azt hiszem, jön a postás – mondja a himlőfoltos, és a botjával előremutat. – Most hajtott ki a fenyőfák közül.

A két útjelző tükör egymásnak adogatja a közeledő fiút. Végül az egyik befogja, s nem engedi el: már bent porzik a hajtűkanyarban. Lábát előredugja a sárhányó alá, és úgy fékez. Megismeri a himlőfoltost, és megáll mellette. Durva szövésű, fehér szvetter van rajta, a fején fekete svájci sapka.

Az asszony ráteszi a kezét a kormányra.

– Most elcsíptem! – és igyekszik tréfásra megjátszani a mozdulatát. – Ugye, máma kapok valamit?

– Sajnos, nincs, kezicsókolom. De talán holnap majd – s a száját szélesre húzza, világítanak a fogai. – Nem kell úgy hazasietni… ha még vár egy hetet, addig biztos lesz levél.

A himlőfoltos a kerékpár csengőjét kapirgálja a körmével, a szőke az út túlsó oldalán áll, nem lép közelebb.

– Most bemegy az üdülőbe is?

– Be, igen.

– Mondja meg a gondnoknak, hogy tegye félre az ebédünket.

– Ha sürgős, levihetem valamelyiküket – ajánlkozik a fiú. – Ha megfelel itt a vázon – s előbb az egyik, aztán a másik asszonyra néz.

Nem szólnak. A gerincről idáig elhallatszik a halk fenyőfazúgás. A fiú megemeli kicsit a gépét, és talpa alá igazítja a pedált. A himlőfoltos homlokán pár csöpp verejték csillan, mint a szénsavbuborék.

– Jó, hát akkor megmondom – bólint a fiú, s ujját a homlokához bökve gurulni kezd lefelé.

Nézik a távolodó kerékpárt.

– Csinos kölyök – mondja a szőkehajú; aztán megfordult. – Te igazán azt hiszed, hogy nem érünk haza ebédre?

– Nem… de nem is azért mondtam. Valamit kellett mondani.

– Különben igazad van, nincs miért sietnünk. És te sem veszítesz semmit, ha nem utazol holnap. Majd otthon elmondják, amit nem írtak meg. Én örülök, ha nem kapok levelet.

– Tizennyolc éves a fiam.

– Pláne. Azok tényleg nem leveleznek.

– Meg nincs is ideje – mondja élénken a himlőfoltos. – Mindig élvezik ilyenkor, hogy magukban vannak. Jó pajtások az apjával. Sokszor nem is értem őket, amikor beszélnek… A tiédnek hol az apja?

– Algírban. Még ötvenhatban ment ki.

– Ja…

Aztán később:

– A fiúk az apjukkal értik meg egymást.

– Ebben nincs gyakorlatom – mondja a szőke. – De az nem tesz semmit, hogy nem írtak. Majd holnap küldenek egy táviratot, hogy maradj még.

– De én menni szeretnék… – mondja a himlőfoltos, és maga is meglepődik, hogy nedves a szeme. A levegő most kezd csípősödni.

Már csak pár lépés a tető. Amikor felérnek, kis szél fut feléjük, mintha mostanig őket várta volna. Aztán egyszerre rátéved a szemük a viaduktra: lent, a szomszédos völgyben, egy mély szakadék fölött ível át, lábai belevesznek a lombsűrűbe. A traverzei csorbák, liánok fonják be, az üregeiből fűcsomók nyúlnak ki, a vasszerkezeten átsüt a nap. Elgazosodott bekötőút vezet le hozzá, de terméskövekkel azt is eltorlaszolták. Egy póznán rozsdás pléhtábla lóg: Út lezárva.

– Azért ezt se irigylem éppen – mondja a himlőfoltos. – Úgy látszik, ezt csak próbálták felrobbantani.

A szőkehajú az út szélén guggol, és hunyorogva méregeti a viaduktot.

– Elég kontár munka… nálunk alaposabban csinálták. Emlékszem, éppen fodrásznál ültem, de még a bura alatt is hallani lehetett a robbantást. Ahányan csak voltunk az üzletben, mind egyszerre dugtuk ki a fejünket a burából, és belenéztünk a tükörbe.

– Akkor menjünk a gerincen inkább?

– Nekem mindegy – mondja a szőke.

Tanácstalanul topognak az elágazásnál, nem tudják, merre induljanak tovább. Az út nyílegyenesen hasít végig a gerincen – mint valami kifeszített, fehér kenderkötél. A himlőfoltos nem akarja mondani, de viszolyog ettől a nyílegyenes látványtól. Akkor már jobban csábítja a völgy.

– Onnét kellene lenézni – mondja, és lemutat a lejtő aljára, ahonnét a bekötőút a viadukt felé kanyarodik.

– Jó – egyezik bele a szőke. – Ott legalább napozhatunk is egyet – és elkezdi kigombolni a blúzát. Először csak a kombinécsipkéig, végül a blúz alját is kihúzza a szoknyából.

– Teljesen tönkrement a mellem – szögezi le újra.

De ezt már nem hallja a himlőfoltos; már lent csúszkorál a magas fűben.

– Emlékszel, hogy hengerigáztunk valamikor?

A szőkehajú egy pillanatig ingerülten néz rá, aztán hirtelen térdre ereszkedik, és sebesen görgetni kezdi magát lefelé. A másik ugrálva igyekszik utána, s amikor utoléri, lehuppan melléje. A szőke éppen valami ragadós piszkot vakargat le a tenyeréről. A piszok alján megtalálják az árulkodó tobozpikkelyt. Felváltva szagolgatják.

– Isteni szaga van!

– Meseszag!

S csak most nézi meg jobban a szőkehajú kezét: a körömágyak alatt, az ujjközökben kék elszíneződés látszik, s az egész kézről száraz pöszlékekkel hámlik a bőr.

– A tintától? – A szőkehajú bólint. – És nem jön le?

– Három nap kevés, hogy lekopjon.

– De tulajdonképpen mivel… csak töltőtollal foglalkozol?

– Főleg. Javítás, csere… Meg hát, ami jön még. Műanyagragasztás. Van egy segédem.

– És a lányod? Ő nem tud segíteni?

– De tud. Hiszen ketten tanítjuk – mondja gúnyosan a szőke, és apró ízekre szétrág egy fűszálat. – Lassan már önállónak is elmegy, amilyen tanulékony. Vagy csak neki lesz segédje…

A himlőfoltos hirtelen felül.

– Te… én mégis maradok.

– De hiszen ezt eldöntöttük már. Annyi mindenről nem beszéltünk még.

– Meg levél is jöhet holnap… Tíz napja nem írtak.

A himlőfoltos valami választ várna, de a szőkehajú elfelejt válaszolni, megint a napot nézi. Aztán kis idő múlva felállnak, tovább ereszkednek lefelé.

A part széle egy helyen messze kiugrik itt, mint valami levegőbe kitolt, sziklás móló. Annak a végére másznak ki, és a sziklába kapaszkodva lenéznek a mélybe. Egy falu hever lent, akár egy akvárium fenekén, ahová a legkülönbözőbb tárgyak süllyedtek le, játékházak, kacsaúsztató, templomtorony ezüstpapírból. És semmi hang, még kutyaugatás se. Öt-hatszáz méterre lehetnek a falu fölött.

– Ez maga megérte, hogy idejöttünk – mondja a szőke, és megdörzsöli a szemét. – Ugye, piros a torony lent?

– Nem – mondja a himlőfoltos, és megfogja a karját. – Szédülsz?

– Dehogy. Csak a gőz otthon… – s tovább nyomkodja a szemhéját. – Az egyik műanyagot ha ragasztjuk.

– Mért nem mész orvoshoz?

– Minek. Abba kellene hagyni. De gyönyörű itt! – és újra lenéz a falura. – Most akár estig is itt maradnék. Azt hiszem, alaposan elkésünk az ebédről.

– Mint a virágok és fák napján… Emlékszel?

– Akkor sose értünk haza időben. Az utolsó óra helyett mindig kirándulni mentünk Ilonka nénivel.

A szőkehajú fölvesz egy fehér követ, és halkan dúdolni kezdi:

 

Virít a mező A sok rózsától, De nem a rózsától…

 

– Miért sírsz?

– Eszembe jutott.

Az egyik sziklapadon helyezkednek el, szemben a nappal, és felhúzzák a szoknyájukat combig. Hamarosan mind a ketten izzadni kezdenek. A szőkehajú úgy támasztja fel a karját, hogy a hónalját is érje a nap, a himlőfoltos meg egy kölnisüveget vesz elő, de nem nyitja ki, ott felejti az ölében. Közben lopva nézegetik egymást.

Jó tíz percig egyikük se szól, akkor egyszerre sivító hang üti meg a fülüket. Nem éppen kellemetlen hang, de azért most szívesen elengednék. Elhúzzák a fejüket a sziklafaltól, és hátrafordulnak.

– A busz? – kérdezi a szőke.

– Nem hiszem, az kék. Inkább valami teherautó.

Ahogy közeledik az országúton, egyre bulldogszerűbb lesz: hátracsapott sárhányófülek, két kidülledt reflektorszem, az ütköző vízszintese – mintha azzal harapná a köbmétereket.

Egy darabig érdeklődve nézik, aztán visszafordulnak a völgy felé.

– Dúdolj még valamit – mondja a himlőfoltos. – Én sose tudtam énekelni.

– Azt hiszed, Ilonka néni tudott. Engem is le akart beszélni a konzervatóriumról. De hát én magamtól hagytam ott, nem volt muszáj.

S szórakozottan tovább dúdol.

A teherautó közben lefut a gerincél lejtős részén, mögötte mészfehér gomolygás – mint a bárányfelhő a szentképeken. Amennyire a zúgásból ki lehet venni, nem szándékozik megállni az elágazásnál. Pedig most még integethetnének a sofőrnek; de meg se fordul a fejükben, hogy kényelmesen levitessék magukat az üdülőig.

A szőkehajú előrehajol, a sziklapart szélét ütögeti a botjával.

– Nem tudod, mi ennek a falunak a neve?

– Fogalmam sincs.

– Meg kellett volna kérdezni a postástól.

– Azám… az biztos tudta volna. Lehet, hogy a táviratot is innét továbbítják.

– Csinos kölyök volt.

– Ó… nagyon csinos a fiam.

A szőkehajú belekarol a barátnőjébe.

– Várj, most megtanítlak rá. Dúdold csak… Még egyszer… Egy kicsit följebb! – és türelmesen újrakezdi.

 

Jaj de piros a mező, De nem a rózsától…

 

– Most jó volt!

 

Nem a rózsától, Mária fiától…

 

A himlőfoltos hálásan mosolyog.

– Igazán nem volt hamis?

Amikor a váratlan robajlásra hátrakapják a fejüket, már csak azt látják, hogy a cement csatornagyűrűkkel megrakott teherautó teljes erővel nekifut a korlátnak, két keréknyom szélességben áttöri, s azon a meredek lejtőn bukdácsol lefelé, amelyiken ők is leereszkedtek. És egyenesen feléjük. Egy pillanatig dermedten nézik, aztán hirtelen fölrántják egymást: de másra nincs is idő. Ha megpróbálnának visszafelé rohanni a keskeny sziklakiugrón, az autó útközben söpörné el őket.

– Ne nézd! – kiált fel a szőke, és belemarkol a saját karjába.

– Tudtam – motyogja a himlőfoltos.

S reszketve, de nagyon határozottan visszafordulnak a völgy meg a falu felé. Azt már nem látják, hogy egy szürke overallos test lódul ki az autó ajtaján, pár métert görög lefelé, aztán nem mozdul. Néhány másodperc múlva az autó nekivágódik az első sziklasornak, hátsó kerekei fölcsapódnak a magasba, és így robajlik tovább, előredöntve magából a cementgyűrűket. Ott zuhan le a mélybe, pár méterre tőlük.

Elég sokáig állnak még, de ahhoz már nincs erejük, hogy újra lenézzenek, és pontosan megállapítsák, az autó hová zuhant le. A tompa dübörgésből tudják, hogy már lent hever. Támolyogva másznak vissza a sziklamólóról, s csak akkor torpannak meg, amikor a sofőrt megpillantják. Két karját széttárva fekszik a fűben hanyatt, a szája nyitva. Valamivel idősebb lehet, mint a postás. Az arcán semmi komolyabb zúzódás nem látszik, s ettől ők is erőre kapnak egyszerre. Mint két nővér, odatérdelnek a fiatalember mellé, s anélkül hogy egymásra néznének, nyugodt, egyforma mozdulatokkal kigombolják az overallját, az ingét, le egészen a derekáig. A himlőfoltos a kölnisüveget is előszedi.

– Még jó, hogy hoztam magammal – mondja.

– Az jó ilyenkor – bólint a szőke. – Meg az ecet. Csak hát az nincs.

Aztán közös erővel dörzsölni kezdik a fiatalember mellét, megosztozva a jobb és bal oldalán; de inkább csak az ő tenyerük melegszik már az erős dörzsöléstől.

Csöndes délután

Mi van ma? Milyen nagy csönd van ma! Dél óta nem válaszol a városi állomásfőnökség. A két teherszerelvény se vonult át a szokott időben. „Itt Takler, hatos őrház… itt Takler…” A készülék süket, úgy látszik, valahol elromlott a vonal. Elnézi: a tyúkok reggeltől kodácsolnak, s futnak a kakas elől, egyik se hagyja magát. A töltésen túl, a kubikgödrök békalencse-terítőin varangyok ülnek szobor-mozdulatlansággal, de ugrásra készen, hátukon a kicsinyükkel – azok is hogy megszaporodtak! Hiába, mindegyik nap másféle. Ez ilyen. Csendes itt az élet a várostól pár kilométerre. Leposa, a csemetefa-iskolából, esténként átballag a pályaőrékhez, és kiönti a szívét: „Én mondom, barátom, kevesebbért többet adni bolondság. Nézzed meg a kezem, negyvenéves se vagyok, de már öregember keze, ha lány volnék, én is ellökném a mellemről, és csak rosszabb lesz még, bemohosodunk, aztán még annyi nyom se marad, hogy na, ezt elvégezte, ez maradt utána, ezt a botot ő faragta, még ennyi se, ülteted a fákat, és sose szüretelesz róluk, megellik a disznó, nevelgeted a kicsiket, már az első fagynál szalmát dobsz, hogy ne fázzanak, röhögnivaló, kinek ellik, azt se tudod, nyomorúság, barátom, én mondom, kevesebbért többet adni bolondság. Itt van a te komád, a Baló, mire vitte? Te se viszed többre, elmúlik az atyaúristenbe minden, amit összekaparsz, abból se tapasztasz semmit, csak amin úgyis átfúj a szél, csak az asszonyok tudják, mire való, én már nem, azok mindig tudnak matatni, mindennek tudják az értelmét, még ha nincs is, közben kiszakad a nadrág, éhes a gyerek, háború tör ki, elhajtják a barmot, az ember megbolondulhat a várakozástól, hogy lesz-e már egyszer valami, de nem lesz, és ők mégis úgy csinálnak, mintha értenék, mintha nem volna gondolat a fejükben, csak tesznek, rakosgatnak, aztán ők is megráncosodnak közben. No persze, a gyerekek igen, azok talán többet tudnak nálunk, mert még nem tudnak semmit, de ezt még meg se magyarázhatod nekik, mert úgyse hiszik el, pedig mégiscsak az ér valamit, hogy ők azért se hiszik el…” Az egyik este ilyen, a másik olyan, de Leposa mindig tud valamit. A konyhában megvan a maga helye a platnis tűzhely mellett. A legkisebb platnikarikát kiemeli, oda hamuzik, közben a tűzhely vaskorlátjára könyököl, jobb kezével éppen eléri a borospoharat, észreveszi, ha piros abrosz helyett kéket terít föl az asszony. Leposa mindig észrevesz valamit. S hozza magával a szagát, kicsit italos szag, kaparós virginia szag, de azért jó szag, a gyerek szereti. A gyerek a másik szobából fülel, az anyját nyaggatja, hogy mondja tovább a mesét, mindig ugyanazt, a két egyforma királyfit, különösen télen, mikor a szél nekilódul a háznak. A tanyák között, a szállások körül jönnek-mennek az emberek, csak a varangyok ülnek mozdulatlanul.

Ma még senki se tért be hozzájuk, pedig mindenki ismeri őket a környéken. Takler alacsony, ritkás sörtehajú ember, tömzsi nyakát feszesen futja körül a zubbonygallér, feje úgy ül rajta, mint vaskos korsó száján a labda. A nemzetközi gyors délután fél hatkor robog el a vöröstéglás házikó előtt: a napraforgók tányérja egymáshoz csattan, a tyúkok rémülten rohannak át a síneken – ez volt az utolsó pillanat. Takler János tiszteleg. Ott áll egészen közel a sínekhez. A szelet, a sistergést az arcán érzi, a tizedik vagonnál már ő is száguld és dübörög, már nem hallja a gyerek kántálását, se a felesége szüntelen vízlocsogtatását, az alsóvárosi templom akkora már csak, mint egy asztalba szúrt kés, a dombhátak présházai belegöngyölődnek az elúszó füstbe, s mikor oszladozni kezd a füst, a házuk még kisebb, mint volt. Takler lassan visszaengedi a kezét, a másikat odaemeli a szájához, és tovább szívja a markába fordított cigarettát. Most megint civil. Ráérősen körüljárja a házat. Hátul, a nadrágja közepén olajfolt fénylik, de azért megint visszaül a vashordóra, veranda híján itt a ház mögött üldögél, jó messzire ellátni innét. A város szélső házsoráig talajvizes a rét, az elszórt pocsolyák közeiben tehenek kérődznek, távolabb, a Lisztes akácerdeit szurdikok sárga csíkja szeli keresztül-kasul. Esti rézsútfény világít be mindent; most már hamarosan szürkül.

Ma a nemzetközi gyors se robogott át. De hát mi van ma? Sokáig ül a hordón, és gondolkozik, de úgy gondolkozik, hogy nézi a rétet és elmerül benne. A hordó fölötti kamraablakon gyerekhang szüremlik ki:

 

Én sütök békát, Te sütő szalonnát, Én öszöm szalonnát, Te ösző békát!

 

Kicsit elmosolyodik, és bekocog az ablakon, a legényke rögtön előviharzik, és felugrik a térdére. A kopasz fejecske fölött fújja el a füstöt.

– No, te sárkányölő, tudod, mi hogy mondtuk?

– Nem tudom.

– Lesz barack, ha kitalálod.

– Fáról?

– Kézből.

– Akkor nem tudom.

Takler összeráncolja a szemöldökét.

– Süti-süti pecsönye, én is öszi belüle!

A gyerek kacagva felkiált:

– Mondd tovább, mondd még egyszer! Én is öszi… én öszi… – Takler engedelmesen ismételgeti a mondókát, mint valami varázsigét.

Aztán kicsit később:

– Eredj, segíts anyádnak.

És újra visszamerül a rét pocsolyáiba. Egyszerre nyugtalan lesz, hogy a tehenüket még mindig nem látja hazafelé ballagni, pedig a csorda már a város felé húz; nyugtalan lesz, mert ez olyan nap, hogy jobb, ha minden idején hazakerül a ház köré, az istállóba. Ami a kerítésen belül van, arra a kis Lackó úgyis elmondja a varázsolást: Itthon maradsz, itt alszó, tűz ne bántson, víz ne bántson, főd melegítsen – s akkor már nem lehet nagy baj. S megint mosolyog, hogy a gyerekek mi mindenre emlékeznek még. Már kint ballag a töltés oldalában, viszi a nadrágján az olajfoltot. Valahol a rét közepén észreveszi a tehenét, magánosan lépked feléje; esküdni merne rá, hogy a tehén is látja őt. Végighever a töltésen, és ott várakozik. Akárhova néz, mindenfelé ugyanazt látja, amit mindennap, és mégsem lehet elunni. Így van az ember a falujával, a hazájával, még egy udvarral is, nem lehet elunni, az ember hozzáragad, mint a légy a fogóhoz. Takler szeret dolgozni, Leposa szeret beszélni. Az emberek egyformák, és mégis mások. Égetik a gazt a Lisztesen, a füstcsíkok lassan tekergőznek fölfelé, néhol fölcsap a láng. Egyszer majd ott vesz szőlőt magának, Leposa hiába kárál; legföljebb a Baló komája nem vesz – annyira mégsem egyformán mér a szerencse. A tehén megáll kérődzni. Csak szép lassan, mindent a maga idejében. Az öregség is szép, ülni a diófa alatt, de akkorra már kell még egy gyerek, két egyforma királyfi, ahogy a mese is tudja; akik úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy az anyjuk sem ismerte meg őket, s amikor nagyok lettek, elmentek országot-világot próbálni… s hát, ahogy mentek, mentek, olyan helyre értek, ahol az út kétfelé ágazott, az elágazásnál volt egy nagy fa, abba belevágták a késüket, és azt mondták: – Ha valamelyőnk visszajön, és látja, hogy a másik kése után vér jön, azt azt jelenti, hogy a másik meghalt. Takler látja maga előtt a kis Lackót holtan, s csak az a másik, aki még nincs is, csak az él most, az öcskös királyfi – és ilyenkor elborul a gondolkozástól. Úgy érzi, hogy füst minden, amit szépen eltervelt, elszáll a füst, és még kisebb a házuk, vagy talán már nincs is. Ölni tudna a kicsi Lackóért. Egyszerű dolgok ezek, maguktól sodródnak, mint valami iszapos hullám, s mégis olyan, mint valami rossz varázsolás. Csak ha konokul szétveti a lábát, csak úgy tud megállni. A biztonság, a bizonyosság pillanatai azok, mikor a méteres vas csavarfeszítővel járja a pályát, hátán kis faládában az elemózsia, ahol éri az éhség, ott ül le, aztán megy tovább, s vizsgálja, melyik csavar lazult meg, melyik nem. Ilyenkor rajta múlik minden. A vasrúd meghosszabbítja a karját, a vas súlyától a karja is erősebb. A felső rámpánál találkoznak Balóval. Baló elég göthös, vállán viszi a vasat, s ebből mindig adódik egy kis mórikáló kötődés. „Látod, te Baló, azért nincs nálatok pulya, mert vállon viszed a vasat.” Baló elfogadja Takler zöldpaprikáját, csendben falatoznak. Mindig ugyanazt válaszolja: „Aztán ha volna? Azt is csak bekaparnák. Hát ne kaparják be. Nem kívánom én neki.” Takler azt álmodta egyszer, hogy a kis Lackó nem hal meg; keresztüllődözték a testét, de ő csak tűrte, hogy lőjék, aztán nevetve továbbment. Lehet, hogy az ő fia sose hal meg? Büszke volt rá, hogy ilyet álmodik, de elmondani már szégyellte, még Leposának se mondta. A tehén lassú bólogással lépked a pocsolyák között; éppen hazaérnek sötétedésre.

Leposa most kopogtat be otthon a konyhaablakon. Látja, hogy az asszony az istállót almozza, de azért illendőségből az ablakon kopog; az ilyen megrögzött szokások hozzátartoznak Leposához, akárcsak a félig elszívott virginia szivar. A kopogásra a gyerek jön elő.

– Hát apád? – kérdi tőle.

– A réten van biztos – és elmereszti a szemét, úgy újságolja. – Nem jött a vonat máma.

Leposa hümmög.

– Nem jött. Hát úgy van ám az, bikfic, hogy egyszer csak nem jön. Tudod – és tanítósan kinyújtja a mutatóujját –, egyszer utaztam Seregélybe, akkor is így volt…

A gyerek diadallal vág közbe:

– De nem igaz ám! A seregély az madár.

– Nono – folytatja Leposa –, várd csak ki a végét. Madár is volt ott, de mennyi! Sok fekete madár, kálomista varnyú. És csak vártunk az állomáson, akkoriban sokat utazgatott a Leposa bátyád. Olyan kis gyerekfákat ültettünk mindenfelé, akkorákat, mint te! Hm… – s nevetgél a szivar mellől, hogy ilyen jól beletalált a mesélnivalóba. – Kicsi gyerekfákat. Térdig beleraktuk a földbe mindegyiket, aztán egyszer csak mind kivirágzott. Nahát, de akkor nem volt szerencsénk mégse, mármint a vonat miatt, mert nem jött. Ott száradt mind a nyakunkon, egyiket se ültettük el, kihánytuk mind a szemétre. Bizony.

Leposa csűri-csavarja, de a történet sehogy se akar kikerekedni. Már egyéb motoszkál a fejében – aztán merészen mégis kivágja magát. Temérdek fekete madárról beszél, egy nap végig megszállták a vasúti pályát, ott károgtak, és hetekig nem akartak továbbrepülni, csak a csőrükkel kopácsolták a síneket, mintha el akarták volna ásni. Mert ilyen idők is voltak, és ilyen időkben nem lehet gyerekfát ültetni. Leposát kielégíti a rögtönzött história, örül, hogy ilyen szép csomót kötött a végére.

Most Taklerné közeledik feléjük, két nagyujjával a kendője alá nyúl, helyére igazgaztja a haját. Feketére sült, nagydarab asszony, minden tagja kidolgozott, vaskos, csupán nagy, dióbarna szeme érintetlen és lányos. Lehajol, begyűrögeti a gyerek nadrágja alá a kilógó inget.

– Hogy marnak a szúnyogok – mondja –, elvihetné őket valami rossz szél. Mi újság maguknál?

Indulnak befelé a konyhába.

– Megvolnánk – mondja Leposa. – De meddig, ez a kérdés. – És leül a szokott helyére. – János? Bement a főnökségre?

Az asszony gyújtóst töröget, aztán előhúzza a krumplis szakajtót.

– Nem ment be. De én nem is szeretem, ha bemegy, akkor mindig rám marad a telefon, én meg mindig félek, hogy elrontok valamit. – Kis tűnődéssel leejti a kezét, kinéz az ablakon a város felé; itt-ott már hunyorog egy-két lámpa, mintha a szürkületben csónak imbolyogna. – Nem tudja, mért kongattak máma? Tűz volt?

– Nahát, éppen ez az – mondja Leposa –, én bent jártam délelőtt, de ott olyan minden, mintha csak aludni tudnának. Valami szögekre volt szükségem, és bementem ahhoz a Fischófhoz, tudja, ott a Várközben, annak mindig szokott áruja lenni, de persze semmije sincs. Mintha azok is csak aludnának. Nincs áru, ez nincs, amaz nincs. Meghalt a lánya, hallotta?

Taklerné erről se tudott. A kongatás érdekelte volna, de már megszokta, hogy Leposa kanyargóit ki kell várni, s most valami olyasmit érzett, hogy Leposa nem ok nélkül jött. Még ő se mondta meg az urának, hogy reggel a tehén sehogy se akart kimenni az istállóból, villanyéllel kellett noszogatni, s vagy háromszor is visszafordult, és csak nézett rá, hogy hadd maradjon otthon; aztán mégis elindult a rétre. De ha az állat is ilyen érthetetlen néha – vajon az is ok nélkül-e?

Kis idő múlva illatos büdösséggel telik meg a szoba. Ez az a bizonyos szag, amit úgy kedvel a kis Lackó ilyenkor este, mikor már az ágy körül sündörög, és várja az anyját maga mellé, a zsongító mesélő hangját, míg kint a konyhában a két férfi beszélget. Apa most jön haza a töltés mellett, s majd úgy tesz, mintha meglepné, hogy Leposa bácsit itt találja; és minden alkalommal ugyanúgy meglepődik. Lackó azt szeretné, ha az ő édesapja volna az egyik egyforma királyfi, aki a keresztútnál jobbra tért, és eljutott a király fényes udvarába, megismerkedett a király lányával, el is vette feleségül, és azontúl mindig csak boldog volt, és eljárogatott vadászni. Mondja egyszer neki a felesége, jaj, lelkem, édes uram, van itt egy csúf, boszorkányos erdő, abba semmiképp ne menjél, mert rettentő bajod lesz! És megy, mendegél az ő édesapja, találkozik egy farkassal, le akarja lőni, de a farkas könyörög: – Ne lőj agyon, királyfi, még hasznomat veszed. És megy vele a farkas barátsággal; találkoznak egy oroszlánnal, később egy tigrissel, de azokkal is csak ugyanúgy jár; végül elébük támad egy szarvas, s akkor azt kezdik űzni, hajszolni… – jaj, talán ki se keverednek az erdőből soha!

– Anya, anya…! – szól ki Lackó az ágyból, ahol ruhásan fekszik, annyira pilledt. A szoba sötét, a konyhából bevillog a gyújtós lángja. Gyorsan levetkőzik, fölhajtja a csöbör tejet, de a kenyeret már a takaró alatt majszolja. Taklerné elrendezgeti körülötte a párnát, takarót, Lackó a füléhez bújik.

– Ugye, bejössz majd?

– Be bizony – komolykodik a nagy barna szemével. – De söprűvel, ha ennyit morzsálsz az ágyban. – S visszamegy a tűzhely mellé, hallgatja Leposát, de még mindig nem tudja, mire akar kilyukadni.

– Itt úgy hallottuk, hogy kongattak – kezdi újra a magáét. – Csuda, hogy minden hogy kihallatszik ide. A rét viszi a hangot. Ha vásár van, halljuk, ha tülkölnek. Maga nem hallotta bent a kongatást?

– Hiszen ezt mondom éppen. Meg hogy igazán kongattak-e… ki tudja? A maguk Baló komájának az apját temették úgy, hogy mindenki azt hitte, tűz van. Amilyen kedve van a harangozónak. De máma? A Fischóf lány zsidó, azoknak nem jár harangozás. Igazuk is van, nincs arra szükség. Elment, hát elment. Szegény, fura kis teremtés volt. Éppen délelőtt jutott eszembe, hogy tavaly ilyenkor járt kint nálunk a telepen, orgonafát vitt, azt kívánta meg, hogy otthon elültesse a kertbe. – Leposa elmélázott, mintha a lány ott ülne közöttük s hallgatná, hogy milyen kis fura teremtés volt ő. – Tudja, ezek a zsidók valahogy másképp szomorúak, mint mi. Ez is csak nézte az egyik fát, nézte a másikat, már bosszankodtam is, hogy no, talán egyik se jó? Mégis milyen volna jó? Biztos olyan kellett volna, amelyiket virágozni is lát. Most az öreg azt mondja nekem: – Szög nincs, Leposa úr, semmi sincs, Leposa úr, a lányom sincs… – és csak nyújtogatta hozzá a nyakát, a pult mögött megszokta, hogy így nyújtogassa. – Hirtelen elhallgat. – Aha. Most jön a gazda.

A konyhaablak mellett, a sötétben lomha árnyékként vonul el a tehén, hallatszik, ahogy a szarvával félrelöki az istállóajtót. Kis idő múlva Takler is belép.

– Nocsak! – néz Leposára. – Vendég a javából.

De csakhamar komorabb lesz, lekezel Leposával, és lezöttyen a paprikás krumplija mellé.

– Mit hallani? – kérdi az első kanalazás után, s kíváncsi, hogy Leposa mire véli ezt a napot. Ő már nem tudja mire vélni. A főnökségtől még hajtányost se küldtek ki, hogy tájékoztassák, a vonalat se javítja senki. Már kint a töltésen elhatározta, hogy éjszaka begyalogol, hajnali kettőig úgyse lesz szerelvény, addig megjárja az utat. S aztán még egyéb is. Most hazafelé jövet látta, hogy végig a pályán sötétek a szemaforok, egyetlen jelzőlámpa se égett, mintha mindenestől felfordult volna rend, előírás – hát lássuk, mit tud Leposa.

– Éppen erről akartam beszélni veled – mondja, s minden teli kanalat megnéz, amit Takler a szájához emel; így tűnődözik. – Mondtam, ugye, neked, hogy kevesebbért többet adni bolondság. Most is csak úgy lesz.

– Nem tudom, hogyan lesz, de a szőlőt megveszem – mondja Takler; majd kis hallgatás után: – Egyszer. Igaz-e, Lackó? – és a széken hátradőlve behajol a sötét szobába.

– Hagyja – szól rá az asszony. – Olyan pilledt, talán elalszik.

A gyerek rögtön fölneszel.

– Nem alszom… beszélgessenek még. – Aztán nyűgösen: – Anya, gyere… onnét a szarvastól mondjad.

Leposa közelebb hajol a szivarjával.

– Ennél a Fischófnál jártam bent, de persze szög nem volt. Hanem azt mondja az öreg, hogy délire bezár, leereszti a redőnyt, neki most nem kell vevő. A lánya is meghalt, neki semmi se kell. Csakhogy nemcsak ő zárt ám be, hanem a Lipovszky kocsma is meg a Bernáth Jakab meg a Klézli mészáros. Hát így. De kongatás nem volt, én azt nem hallottam.

– Nem? – néz rá az asszony. – Az előbb nem azt mondta?

– Nem – rázza a fejét Leposa. – Csak beszéltek róla.

– Mit beszéltek?

– Hogy tűz lesz.

Takler az utolsót törölgeti a tányéron. Most fölnéz.

– Aki tudja, hogy tűz lesz, az egyebet is tud.

– Hiszen éppen ez az. Vannak, akik többet is tudnak, de mégis mindenki úgy csinál, mintha aludna. Én még nem láttam ilyennek a város. És a Lisztesben is nagyon égették a gazt…

– Azt láttuk – veti közbe az asszony.

– Azt mondják, az is valamiért van. Bernáth Jakabéknál három idegen vett ki szobát, mutattak valami írást – pecsét, mifene, minden rendben volt rajta, muszáj volt kiadni nekik, de soha sincsenek otthon, autó hozza-viszi őket. El tudsz te ezen igazodni?

Apránként Takler is elmondja, amit a pályán tapasztalt, amit egész nap tapasztalt, s még egy óra múlva is így ülnek. Lackónak se jön álom a szemére, az anyja duruzsol neki, kint az ágasfán hirtelen megrémülnek a tyúkok, kodácsolva rebbegetik a szárnyukat. „Huss te!” – kiált ki Takler. Talán valami denevér? Hiszen jó is, ha pusztítják a szúnyogot, bár nem látszik, hogy fogynának. „Mi volt az, apa?” – kíváncsiskodik Lackó. „Banya ült a fán!” – tréfál vele az apja; de lehet, hogy nem is tréfadolog, a boszorkányos erdő ott terpeszkedik a töltésen túl, még a csillagok is elkerülik, a hold se világít fölötte, és ott rohan a szarvas, hívja, csalogatja őket mind beljebb a sűrűbe…

– És akkor? – csimpaszkodik anyja kezébe Lackó.

– S akkor eltűnt hirtelen a szarvas, ők pedig megálltak. Egy nagy fa alatt tüzet rak a királyfi, hogy majd szalonnát süt, meg is melegednek közben, s hát, mi történik, a fa tetejéről hallik: „Juj, de fázok! Juj, de fázok!” Fölnéz a királyfi, s látja, hogy egy vénséges vénasszony ül a fán. „Ha fázol, gyere le, itt a tűz, melegedj!” – kiáltja neki. De a vénasszony csak didereg. „Lemennék én, de félek attól a három állattól.” A királyfi meg mondja: „Ne félj semmit, bátran lejöhetsz…”

Takler hosszan nézi Leposa arcát – vajon tartogat még valamit? Valahogy nem tudják kielégíteni egymást a híreikkel, s valami hiányzik a csöndből is. Nem igazi csönd. A mozdulatlan varangyok képe minduntalan Takler szeme elé tolakszik, mintha nem is kép volna, hanem hang: a mozdulatlanságuk bele-belereccsen a csöndbe. Férfias nyögéssel fölkelnek az asztal mellől, a maradékot kiisszák a pohárból, kimennek az udvarra, és megöntözik az istálló oldalát. Leposa zsebre dugott kézzel fölkapaszkodik a pályára, elnéz az északi rámpa felé. Baló jelzőlámpája se világít most.

– Azt gondoltam, bemegyek a főnökségre – mondja Takler.

– Mikor?

– Most. Ha ők nem küldenek senkit, az én kötelességem. Gondoltam, addig ellehetnél a családdal, ha mégis adódna valami.

Leposa nem helyesel, de beleegyezik. Megjegyzi kis idő múlva:

– Persze, jobb volna, ha ketten mennétek. De Baló biztos ki se dugja az orrát. Igazán átjöhetett volna, hiszen se gyerek náluk, se semmi, de hát, ő már ilyen. – S bizalmasan szembefordul Taklerral. – Az asszony előtt nem akartam… Szóval, hogy nálunk a telepen se szól a masina. Nem csönög. Ezért mondom én, hogy alszik minden… pedig senki se alszik, csak úgy csinál! Mi meg páran, mint a hangyák, mászkálunk itt össze-vissza, mint a hangyák az eső meg földrengés előtt. Mindenki hangya, barátom. Csak gyűjt, rakosgat, elássa a tojásokat, aztán rátipornak a tojásra. Fischóf bácsi is hiába húzta le a redőnyt.

Takler dörmög valamit; most érett meg benne végleg az elhatározás, hogy úgy tesz, ahogy kigondolta. Végre is férfiak vagyunk, és érzi magában a súlyos lépéseket. Leposa nem rossz pajtás, érti a szakmáját, de túl sok virginiát szív. Míg mennek vissza a házba, a Lisztes oldalánál ismét felvillannak a lángok, mint valami jeladás. Ezt valahogy biztatónak érzi – mintha a dombok szurdikjai biztos menedéket nyújthatnának; de maga se tudja: a gyerekkori csatangolások miatt érzi így? – vagy csak azért, mert a szőlejét oda képzelte a déli lejtőre?

Visszaülnek a piros abrosz mellé, vissza a boszorkányos erdő közepébe. Az asszony is elálmosodott közben, de azért tekergőzik a szál, bepólyálja Lackót a borzongásba – a vénasszony furfangjába, ahogy a három hajszálat ledobja a fáról, hogy a királyfi azokat vesse rá a három állatra, s az szegény nem gondol semmire, rádobja, s azok menten kővé válnak. Kővé válnak, s akkor a boszorkány lejön a fáról, nyársra húz egy varacskos békát, odaül a királyfi mellé, tűzre tartja a nyársat, s ahogy ott ül, elkezdi mondani… – Hirtelen megébred a gyerek, és ő maga motyogja halkan: „Én sütök békát, te sütő szalonnát…” A királyfi meg rámordul: „Mit beszél kend?” Mire a boszorka bátrabban: „Én öszök szalonnát, te ösző békát!” Erre rögtön fölugranak, a királyfi is, a boszorka is, a királyfi hívja az állatokat – de ami kővé vált, nem mozdulhat többé. Legyőzte a boszorka a királyfit és földarabolta…

– Édeasapám! – riad föl egészen Lackó; de hallja, hogy beszélgetnek a konyhában, és megnyugszik. Most akár el is aludna már. A másik egyforma királyfi most tér majd vissza az útjáról, most látja meg, amikor kihúzza a kést, hogy vér jön utána. – Jaj, meghalt a testvérem! – Boldog büszkeséggel hunyja le a szemét, hogy majd ő lesz az, aki életre kelti az édesapját. Taklerné csendben feláll az ágy mellől, közben átfut rajta: Leposa is elköszönhetne már. És elrakja az üres borosüveget a stelázsira, lábasokat rakosgat; de ezt a halk kocogást egyikük se téveszti össze azzal a másikkal, ami egyre erősödik odakint, az északi rámpa felől. Mind a hárman egymásra néznek. Takler föláll, lassan, indul kifelé.

– Két mozdonnyal jön – mondja, és megáll az udvar közepén.

Aztán később:

– Jó ötvenes szerelvény lehet.

Észre se veszik, hogy a gyerek is ott áll mögöttük az ajtóban; Taklerné ösztönösen hátranéz, odakapja magához Lackót.

A szerelvény már elhagyta a Baló őrházát. Két táguló pupilla. Dübörögve elrobog előttük a mozdony, senki se hajol ki rajta, egy pillanatra fölvillan a kazántűz, aztán sorba, mint a csapódó ajtók, az egyforma vagonok sora, mindegyik ponyvával letakart tehervagon, éles púpokkal, szögletekkel, a ponyva feszesen simul rájuk, sehol se libben föl, mind ugyanolyan púpos és szögletes – és akkor, a rengeteg ponyvás vagon közé beékelve, egyetlen kivilágított személykocsi, mind a nyolc ablakán élesen csap ki a fény, de utas sehol, csak középütt, az egyik leeresztett ablaküvegre tagbaszakadt, egyenruhás férfi könyököl, két ökle összekulcsolva nyúlik ki a levegőbe. Egy pillanat csak, amíg elrobog előttük, és a pillantását keresik, de nincs pillantása, és mintha arca se volna, csak egy hatalmas húsfej, száj, szem és orr nélkül, csak egy duzzadt hústömb az antantszíj csillogó csatja fölött – aztán ismét a ponyvás vagonok, és a szerelvény végén egy újabb mozdony.

Takler töri meg a csendet.

– Mégiscsak jól hallottam. Két mozdony vitte.

És csak most érzik úgy, hogy van vége a napnak; valami új kezdődik most.

 

Taklerné a kialudt tűz mellől néz az urára.

– És te? – kérdezi színtelen hangon.

– Majd én is – mondja Takler.

Leposa mégiscsak rágyújt.

– Hát azt gondolod?

– Azt.

– Menjek én is velük?

– Nem kell – mondja az asszony. – Maradjon itt Jánossal.

– Csak menjen ő is – mondja Takler. – Ha mégis adódna valami közben.

Leposa szétnyitja, összecsukja a tenyerét, aztán megint megnézi a tenyerét.

– Ahogy te gondolod.

– Én így gondolnám – ismétli meg Takler.

A mozdulatlan békák egyszerre zendítenek rá a kubikgödrökben, huppogva lepik el a töltést, araszos ugrásokkal áttörnek a síneken, majd ismét leereszkednek a töltés túlsó oldalán. Szétszórt csapatokban indulnak el a rét pocsolyái felé, hátukon a kicsinyeikkel. Ott se jobb, de más. Az asszony is ilyesmit szeretne kérdezni, de hallgat. A kis Lackó mintha értené. Csendben visszahúzódik a belső szobába, hallatszik, ahogy húzkodja magára a nadrágot, cipőt, a combjai remegnek, de mégis boldog. Kisomfordál a szobából, az apja után szalad az udvarra, és húzza magával.

– Mit akarsz?

– Gyere…

– Mit akarsz? Nincs most idő.

– Gyere.

Kéz a kézben vonulnak a ház mögé, Takler semmit se sejt. A gyerek megáll a nyárfa előtt.

– Anya ne lássa meg. Anya félne tőle – és óvatosan körülnéz. Aztán előveszi a kis fanyelű bicskáját, és belevágja a törzsbe. Elsőre nem sikerül, de a másodikra már feszesen áll. Takler fölkapja a levegőbe és megcsókolja.

– Miket kigondolsz te!

De ahogy tartja maga előtt a kis testet, érzi, hogy ez a test megfeszül, mint a vas. Aztán maga is belevágja a fába a bicskáját, a gyermeké mellé. Cinkosan néznek egymásra – erről hallgatni fognak, látszik az arcukon.

– Megvagytok? – kérdezi Takler, mikor visszatérnek az udvarra.

Az asszony sietve gyömköd tele egy zsákot holmikkal; mindenre gondja van, hogy mindenből legyen valami. Leposa kukoricával csalogatja az ágasfáról a félkábult tyúkokat, s tereli egy süveges kosárba. Az asszony nagykendőt terít a vállára.

– Hát akkor igen – mondja.

A tehenet Takler vezeti ki az istállóból, a zsákot, kosarat kötéllel erősítik föl a hátára, a nyaktövéhez pokrócot raknak, oda ültetik a gyereket. Takler külön-külön búcsúzik el tőlük.

– A Szücsén-szurdikon menjetek föl, aztán majd megyek én is…

Egyszerűbben mondja, mint ahogy gondolták, valahogy a tehén nyugalma rájuk is átragadt. A tehenet az asszony vezeti, Leposa mögöttük ballag. Legtovább Lackó kucsmáját tudja szemmel kísérni Takler, ahogy lomha ringással süllyed és emelkedik – aztán már ő sem időzik soká, magára teríti a bundás szolgálati kabátot, minden ajtót bezár, s kezében a csavarfeszítő vassal elindul a város felé.

A három burgonyabogár

Emlékszem, 47 őszén egyszerre összejött minden. Kezemen-lábamon kiújult a háborús fagyás, és már vagy harmadszor dobták vissza a kérvényemet, amiben fizetésemelést kértem. És akkoriban szakítottam Bödével is – igaz, hogy undokul, de igazságom tudatában mégis. És ez sok volt. Az eső is sok volt. Néha úgy rémlik, hogy azon az őszön folyton esett. Pedig aznap, amikor defektet kaptunk Ireg előtt, éppen hogy kopogós hideg volt, majdnem tél. Ez este hét óra felé történt. Korán sötétedett. A tájból úgyszólván semmit se láttunk, csak egy rombusz formájú csőszkunyhót meg valami mély szurdikot az út baloldalán. Dideregve topogtunk az autó körül. Ger Arany fűtött szobát ígért nyolc órára, borsos körözöttet pálinkás teával – és Janikát, az iregi főjegyző kilencvenkilós feleségét, aki állítólag mindig mandulaszagú, és pici a szája. Az járta közöttünk, hogy a kicsi száj amolyan biztató mértékegység a nőknél, amiből fix következtetést lehet levonni. Ugyanígy biztosra vettük azt is, hogy a lyukas comb gyanút keltő körülmény, mert igazában csak a zárt combú nők lehetnek jó anyák és jó szeretők.

Tanácstalanul piszkálgattuk a löttyedt gumiköpenyt, mint egy elfuserált csecsemőt.

– Most mi lesz? – kérdezte Kis Varga, miközben kékre fagyott, pattanásos arcát pofozgatta.

– Mi lenne? Bemegyünk abroncson – mondta Ger Arany, és Pajára nézett. – Ha sajnálták tőlünk a pótbelsőt, most majd kiutalnak egy újat.

– Azt nem lehet – mondta a sofőr flegmával.

– Micsodát?

– Abroncson bemenni. A karburátor is rossz, teljesen tropa.

– Ja – mormogta Ger Arany. – Akkor igazán ideális.

Mindez úgy kezdődött, hogy a Burgonya Kormánybiztosság ellenőrző villámcsoportok kiküldését rendelte el, s éppen hármunkra esett a választás. Egy tíztonnás teherautót bocsátottak a rendelkezésünkre, és a kocsi mellé Paját. Paja pendliző sofőr volt, egyetlen vállalatnál se tudott megmaradni, de mi jól kijöttünk vele. Még azt a gyűrött aktfotót is kiakasztotta a volán fölé, amit csak akkor szokott, ha a haverok megérdemelték. Második hete utazgattunk így a megyében. Nyáron még azt hittem naivul, hogy Pestre kerülök állásba; aztán mégse sikerült. Csak az eső sikerült jól. És a burgonya. Bogdányban azt mondta a bíró nevetve: „Nyertünk, elvtárs urak, hála istennek, a burgonya jól sikerült!” S akkor én is úgy éreztem, hogy ez a legtöbb, ami sikerülhet. Sőt azt is el tudtam képzelni, hogy ez most már mindig így lesz, csak zsákok és burgonyák, huzatos terményraktárak, s hogy mindez olyan meghitt lesz, amilyen Böde volt, ez az egész utazgató élet, a mázsálóbódék, a megrakott szekerek meg az idegen állomás, ahol nem találtam a vécét, vagy az a söntés ott Borjádon, ahol az ablak mellett ültem, és egy árokra láttam ki, amibe három betoncsőből zubogott az agyagsárga lé… Amióta légnyomást kaptam, azóta van bennem ilyen nyomorék költőiség; azóta mindig jobban emlékszem ilyesmikre, mint a hasznos dolgokra. Egy csupasz villanykörtére például a belaci hengerhalom előtt, mikor már minden fény kialudt a faluban, csak ez az egy lámpa nem, bevilágítva a tócsás rakodóudvart és egy begyújtott Hoffer-Schrantz vontatót, amitől egész idő alatt nem lehetett hallani egy szót se, úgy dübörgött, s egyre mélyebbre süppedt a sárba.

Mindegy. Ger Arany azért ott is elmesélte a helybeli két burgonyaellenőrnek, hogy Pesten milyen lakásról csúszott le. Mi már untuk ezeket a történeteket, de illett végighallgatnunk őket. Ő volt a legidősebb közöttünk, negyvenre járt, a haja tiszta fehér, az arca almapiros, élveteg, a szája humorosan kicsi; de ennek őnála nem volt semmi jelentősége. Tudtuk, hogy operaénekesnek készült, de nem kapott Pesten lakást, s ezen bukott meg a karrierje. Hogy ez így nevetséges? Lehet. De ennél sokkal kisebb dolgokon is el lehet csúszni, én aztán tudom. Mikor Ger Arany megkérdezte tőlem, hogy mért szakítottam Bödével, azt mondtam, hogy „szerelemből”. Nem volt szükség rá, hogy bővebben magyarázgassam, annyira összeszoktunk abban a két hétben. S mégis otthagytam őket egyetlen szó nélkül.

De lehet, hogy ez is korábban kezdődött, apró kis jelekből gondolom. Egyszer kint a fronton hátraküldtek a zászlóalj-parancsnokságra egy fontos levélért. Visszafelé eltévedtem az erdőben, és lelkiismeret-furdalás nélkül lefeküdtem aludni. Másfél napig aludtam a kimerültségtől. Csak az mentett meg a golyótól, hogy a századparancsnokom megsajnált. „Mit csinált? Hol volt? – ordított rám. – Nincs magában felelősségérzés?” Azt kellett volna mondanom, hogy nincs, de csak azt mondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek. Felpofozott, és ezzel el volt intézve. Szerencsére azok közé tartozott, akik sejtették, hogy hamarosan úgyis vége a háborúnak.

De ami Bödét illeti, még komplikáltabb a dolog. Pár héttel a burgonyakiszállásunk előtt felszöktem autóval Pestre, hogy kiváltsam azt a sárga félcipőt, amit még nyáron rendeltem meg, de sose volt elég pénzem rá. Mikor felültem a vonatra, homályos várakozás volt bennem, hogy Pesten vagy útközben valami olyasmi történik velem, ami régóta esedékes. S talán ha kialszom magam a Duna-parton, elfelejtem azt a hodályürességet, amit mindig látni véltem, bárhol voltam is; s ahol valami rettenetes iszonyatot követtünk el valamennyien, hiába hallgattunk róla. De nem vagyok az a fajta okos, aki az ilyesmit meg tudja jobban fogalmazni.

Egyszóval beléptem a cipészhez, és láttam, hogy egy fiatal lány hajol a pult fölé, s nézeget valamit – az én cipőmet. Böde volt. Azt hittem, elsüllyedek. Ugyanis azt táviratoztam neki előző nap… – de hiszen mindegy, hogy mit. Valami éktelen hazugságot, hogy egyedül utazhassam Pestre. Ő meg elvörösödött zavarában. Kérdezte, mit keresek ott; én meg azt, hogy ő mit keres ott. S az egész rettenetesen kínos volt. A cipészt Böde ajánlotta nekem, régebbről ismerte, így sejthette a majszter, hogy amit lát meg hall, egy kicsit családi ügy. Böde szó nélkül kifizette, ami jár, magához vette a cipőt, és elköszönt. Én meg utánakullogtam. A piaristákig nem szólt egyikünk se. Valami kis mellékutca van ott, sötét is meg keskeny, se bolt, se kirakat nincs benne, se igazi kapubejárat, csak pincelejárók meg fehérre meszelt, nagy raktárablakok. A mázolás fölött rozsdásan lógtak le a gépfegyver szaggatta redőnyök. „Ha igaz – gondoltam görcsös okoskodással –, ez egy olyan utca, ahonnét a csillogóra pucolt üzletek hasát tömik meg mindennap.” Mit tagadjam, fojtott ez a perspektíva, ez a környezet. És Böde se szólt. Valahogy egyszerre fonákjára fordult minden – mint amikor véletlenül bepillant az ember egy piszkos konyhába, ahonnét a legfinomabb falatokat hozzák ki; s amelyekből mi is jóízűen ettünk még az előbb. Néztem Bödét, és zöldessárga volt az esőben, az álla pörsenéses. Szinte mutatványnak éreztem akkor, ha ezen a kis szűk utcán minden különösebb tragédia nélkül végig tudunk menni. De csak kint, a Duna-parton kezdett el sírni. Némán, összeszorított szájjal sírt.

– Meglepetést akartam szerezni neked – mondta, miután mindketten lucskosra áztunk már. – Én akartam hazavinni a cipődet.

Ez szívszorító volt. És jóvátehetetlen. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy nem akartam kertelni. Hol azt bizonygattam, hogy szeretem; hol meg azt, hogy magam se tudom, mi bajom van vele, mikor semmi okot nem adott rá. Nem is úgy mondanám utólag, hogy tudva szakítottam; egyszerűen megtörtént velem, mint a végzet. S még a fejemet se veszítettem el. Az izmaim ugyanolyan ruganyosak maradtak, a hangom is a régi. Csak éppen utálkoztam, hogy mért nincs bennem több felelősségérzés; és csodálkoztam, hogy mért vagyok mégis ártatlan, úgy alapjában véve.

Lent álltunk az alsó rakparton, szemközt a kiégett királyi várral, s akarva se jutott eszembe más, csak ami elől felszöktem naivul Budapestre: a hivatal, a kiszállások, a burgonyák…

Böde észrevette, hogy a palotát nézem.

– Nem szólsz semmit?

– Milyen jól lehetne ott is burgonyát tárolni! – mondtam őszinte keserűséggel. Böde hóna alá szorította a cipőmet, és otthagyott. Mikor meghallotta, hogy mögötte lépkedek, váratlan indulattal sikoltozni kezdett.

– Ha közelebb jön, beleugrom! – és egész a partszélig futott.

Erre aztán én fordultam meg, hogy ne is lássa az arcomat. És ne érezze annyira megalázónak a jelenetet. Akárcsak ott az országúton: ez is mintaszerű durrdefekt volt. Nem volt mit csinálni a karburátorral.

Paja úgy fogalmazta ezt meg, hogy ő nem Krisztus, s az egyetlen, amit tehetünk, hogy otthagyjuk a kocsit az út mellett, és majd Iregről kérünk vontatót; vagy ha útközben találkozunk kocsival, leállítjuk.

Elmúlt tíz óra, mikor bezörgettünk a főjegyzőékhez. Paja már előbb elvált tőlünk, még a tejipari telepnél, hogy ott próbáljon vontatót keríteni. Abban maradtunk, hogy majd utánunk jön Janikáékhoz, és reggel indulunk tovább.

A tágas udvar mélyéből négy kutya rontott ránk, de Ger Arany egyetlen kussal megjuhászította őket. Ez már magában véve bizonyíték volt, hogy nem csupán mesélt, ő csakugyan otthonos itt. A ház parasztporta lehetett valamikor, abból alakították át jegyzői lakásnak. Néhány gyömölcsfa, tujabokor az udvaron meg egy kerek grupp, néhány színes üveggömbös karóval – ennyi árulkodott a sötétben Janika finomabb ízléséről. De különben semmi látnivaló, még baromfiudvar se, csak a hodály nagy, lapos üresség, egy céltalan udvar, keresztül-kasul szabdalva megfagyott autónyomokkal.

Az ámbrituson egy fiatal szolgálólány kopogott végig facipőjében, s megállt a feljárólépcsőnél. Közben odabentről felgyújtották a villanyt. A lánynak csupasz volt a lába, izmos karját vörösre csípte a hideg. Némán, vigyorogva nézte a bevonulásunkat, és közölte, hogy a tekintetes asszony már lefeküdt. Ger Arany megveregette a lány fenekét, s azt mondta, hogy mi azt szeretnénk. Később kiderült, hogy Janika az egész jelentet végignézte a szobából. Pongyolában fogadott bennünket, feszesre húzott övvel a derekán és egy valószínűtlenül kicsi, fekete papuccsal a lábán. Ger Arany semmit se túlzott: Janika kivételes tünemény volt, egy arányos óriásnő, az erőnek és törékenységnek egészen szokatlan keveréke. Nemcsak a szája volt pici, hanem a lábai is, az arcán század eleji két gödröcske, az idomai azonban, mint egy súlyemelőé. Az ebédlőben ültetett le bennünket, ahol még ott volt a vacsorai teríték, a morzsás, fehér abrosz, egy nagy házikenyér kendőbe csavarva meg egy francia divatlap. És kábító meleg, legalább huszonnégy fok.

– Hát egyenek akkor – nézett ránk az asztalfőről. – Szeretem etetni a hajótörötteket.

Kis Varga mondani akart valamit, de láttam, hogy Ger Arany belerúg az asztal alatt. Nyilván ő akarta diktálni a beszélgetés stílusát, és nem akart felsülni velünk. Bár nem tudtam elképzelni, hogy az ő stílusa mért volna illedelmesebb, mint a miénk. Másról volt szó. Bizonyos megszerzett jogokat féltett tőlünk. Mi meg hagytuk, hogy ő brillírozzon. Minden választ őrá hárítottunk, mint valami cserkészvezetőre, aki valamennyiünkért felelős – s ettől csakhamar vibrálós lett a hangulat. Harsányakat nevettünk, noha többnyire csak az elmúlt két hétről esett szó, a szomorú burgonyákról. Én egészen belesüppedtem egy zöld plüssfotelba, és megpróbáltam elképzelni magamnak a főjegyzőt. Kicsi embernek gondoltam, aki Janika válláig sem ér, de a bajusza tömött, fekete, az arca rezespiros; s bizonyára tervei vannak a hodály udvarral, amit Janika elhanyagol. Dühítő lehet egy ilyen mokány kis embernek, ha a felesége, egy ekkora test és ennyi izom, naphosszat semmit se csinál, s mindig csak arra vár, hogy végre valami igazán esedékes lesz. Még ha csupa sár is az udvar, abban a kis fekete papucsában megy ki, megáll, és rájön, hogy nem találja azt, amiért kiment. Sokat van egyedül, mert szeret is egyedül lenni, mert az legalább ébren tartja a nyugtalanságot. Szerintem se azelőtt, se akkor este nem feküdt le Ger Arannyal. Amíg nem fekszik le, addig még mindig esedékes lehet.

Később erős motordübörgés hallatszott be, s első pillanatban azt hittük, hogy Paja művelt csodát, és ő érkezett meg a megjavított Csepellel. De csak egy idegen autó állt be az udvarra, nem tudtuk, miért. Janika ugyan mondott valamit, hogy máskor is be szoktak állni hozzájuk autók, ott parkolnak éjszaka, aztán hajnalban továbbmennek, sokszor nem is tudják, mifélék, különböző vállalati kocsik, építkezési anyagszállítók. „Meg különben is elég nagy az udvar – mondta. – Hiszen látták. Kétezer öl legalább. Ekkora udvart nem illik lakatra zárni manapság.”

A zsufa szolgálóleány egy újabb demizsonnal nyitott be, letette Ger Arany mellé, s mindjárt fordult is ki. Janika utánaszólt.

– Honnét jött? – s kiintett az udvarra.

A lány láthatólag ártatlan volt a dologban, de azért elpirult.

– Vizet kért a hűtőbe – mondta. – Elfogyott neki.

Én meg azt gondoltam magamban: „Mint egy átjáróház. Egy komplett átjáróudvar.”

– Hol van a férje? Kiszálláson?

– Ó, dehogyis – nevetett. – Vadászni mentek az állatorvossal. Az meg két napig is eltart ilyenkor

– És maga nem szeret menni?

– Nem hagyhatjuk egyedül a házat – felelte. – Tudja, annyi ember megfordul itt. Meg aztán a barátnőmet várom, tavasz óta ígéri, hogy meglátogat.

– Pestről?

– Ó, dehogyis – nevetett újra. – Párizsból.

Az idegen sofőr időnként megtúráztatta a motort, ilyenkor megrezzentek az ablakok. Ger Arany átment a sötét szalonba, és matatott valamit. Janika rám mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly Ger Aranynak szól: mint aki pontosan tudja, hogy a vendége mit csinál a másik szobában, s hogy mi fog következni ezután. Közben egyre kábítóbb lett a hőség, és a beígért mandulaszag is megcsapta az orromat: Janika izzadt ilyen választékosan. Kis Varga besüppedt a foteljába, és elbóbiskolt a bortól. Kedves rókapofa volt ez a tizennyolc éves kölyök, az álla olyan hegyes meg fehér, mint valami lesmirglizett fazék. Próbáltam rugdosni, de nem ébredt föl. Janika egy ideig mosolygott még, aztán csak a csupasz pillantása maradt meg rám szegeződve. Teljesen megbénított ezzel a pillantással.

– Már rég aludna, ugye, ha nem rontunk magára?

– Ó, dehogy – nevetett harmadszor is. – Még biztos kimentem volna sétálni.

– A faluba?

Elbiggyesztette a nedves, kicsi száját.

– Isten ments… csak ide az udvarra – s hatalmas, pihés karjával fölemelte a demizsont. – De hát mért nem iszik?

Másra kellett azonban figyelnünk. Ger Arany a zongorát nyitotta fel odaát, egy ujjal pötyögtetni kezdett halkan, majd néhány akkordot is leütött. Később egy Verdi-áriát is elénekelt a tiszteletünkre, szorított torokhangon.

– Remek hangja van – dicsértem bajtársiasan.

Janika rátette a térdemre a kezét, és megszorította.

– Remek kisfiú maga.

Engem azonban hirtelen indulat fogott el minden hazugság iránt.

– Téved! – válaszoltam. – Egyáltalán nem vagyok remek. Először is nincs semmi felelősségérzés bennem. Ugyanígy azt is mondhattam volna, hogy ronda hangja van. És ha belekényszerítenek, holnap magáról is hajlandó leszek valami csúnyát mondani. De hogy az udvarra megy ki sétálni, az tényleg remek… Tetszik nekem ez a maguk udvara.

Azt hiszem, be voltam rúgva. Megfogtam a kezét, és lehajtottam a fejem. Szerettem volna odabújni e mellé a hatalmas test mellé, és elmesélni neki Bödét. De egyszerűbb volt hallgatni. S különben is, ha kicsit többet iszom a kelleténél, csupán össze kell szorítanom a torkomat, és mindjárt megkönnyesedik a szemem. Utálom ezt a képességemet, mert mindig arra csábít, hogy visszaéljek vele; s noha tudom, hogy csalok, látnom kell, hogy az öröm, amit okozok, őszinte. Akkor is úgy emeltem föl a fejemet, hogy már ott is éreztem a szemhéjamon azt a kis melegséget.

– Túl sokat enged meg magának – mondta Janika szigorúan, s megint megszorította a térdemet. – Menjen ki, szedje össze magát.

Az előszobában magamra terítettem a kabátomat, és kiléptem az ámbitusra. A levegő íze és a fehérség egyszerre csapott meg: leesett a hó közben, az első hó. Alig egycentis volt, de az udvart még nagyobbá tette, a tárgyakat még esetlegesebbé. Egy huszonöt tonnás billentős teherautó dohogott az udvar közepén. A vezetőfülke üres volt. Az ámbituson nem égett már a villany, csak hátul, a konyhán túl szűrődött ki fény. Fölmarkoltam egy kis havat, és nyalni kezdtem. A négy kutya hangtalanul szaladgált az udvar átellenes oldalán, és onnét figyeltek. Lépések neszét hallottam. Biztosra vetttem, hogy a sofőr Janikáék szolgálójához jött; s szándékosan nem köszöntem rá arra a bőrzubbonyos férfira, akit a tujabokrok mögött elhúzni láttam. Azt hittem, hogy ő az, s megy vissza a lányhoz. De amikor a fénysávba ért, egyszerre felvöröslött a haja. Paja volt. A meglepetéstől bennem ragadt a kiáltás. „A disznó! Ezt szépen elhallgatta előttünk. Reggel meg ideáll majd a kocsival, mintha ő maga volna az ártatlanság!” Nevetnem kellett. Paja közben eltűnt az ajtó mögött, s a kutyák is kivonultak az országútra. Csak az autó rázkódott a havon, mint valami esedékes rossz vagy jó. Mégis, ha visszagondolok rá, hetek óta akkor volt bennem először egy kis bizakodás, hogy visszatalálok az emberek közé.

Illemből megkerültem a pince földhányását, hogy ne lásson meg Janika, ha esetleg kilép – s ott váratlanul belebotlottam az idegen sofőrbe. Éppen gombolkozott. Kis zavarral bámultunk egymásra. Magas, sovány, kese arcú férfi volt, erős fekete hajjal. Az autója felé nézett, aztán vissza rám.

– Azt hittem, hogy maga a Paja – mondtam ügyetlenül.

– Nem én vagyok az – felelte precízen, és zsebre dugta a kezét. S attól kezdve végig ott asszisztált nekem. Egészen kicsi hányingerem volt csak, de az is inkább a benti melegtől.

– Hajoljon előre, ne úgy álljon, mint egy karó – mondta.

Majd később:

– Tulajdonképpen mit csinál maga itt?

– Tulajdonképpen semmit – feleltem. – Tropára ment a kocsink, aztán itt ragadtunk.

– Már megjavították a kocsijukat – világosított föl; s ettől egyszerre kijózanodtam. Ezek szerint ismeri a mi Pajánkat és a körülményeket is. Akkor pedig nincs mit magyarázkodnom, akár tegezhetjük is egymást. S hirtelen elöntött a haverkodó jó érzés, amiből a nők örökre ki lesznek zárva. Rágyújtottunk, és visszasétáltunk az autóhoz.

– Micsoda éjszaka! – mondtam, s teleszívtam a tüdőmet. – Sokszor jársz errefelé?

– Elég sokszor. De különben földvári vagyok, most itt dolgozom egy építkezésnél.

– És itt parkolsz Janikáéknál?

– Most már nem – felelte rejtélyes mosollyal, s körbenézett az udvaron. – Ez a hó engem is megvadított.

– Hogyhogy?

– Kíváncsi vagyok, hogy másutt is leesett-e. Azt hiszem, hazamegyek Földvárra. Két óra alatt otthon vagyok, aztán reggel vissza. Megéri. Az ember egyszer a saját ágyában is aludhat.

– Ha van neki – nevettem.

Oldalról rám nézett, nyelvével föl-le hintáztatta a cigarettáját.

– Van valami dolgod itt?

– Nem is tudom – mormogtam. – Azt hiszem, hogy nincs.

Pedig azért sajnáltam otthagyni azt az udvart, már kezdtem megbarátkozni vele. Viszont a hó is vonzott nagyon, a reflektorfényben elcsapódó fák; s gondolkodás nélkül beszálltam vele az autóba. Néhány perc múlva már kint robogtunk az országúton.

Különben Bercinek hívták a barátomat, valamilyen Bercinek, de többet ma sem tudok róla, mert csak a keresztnevünkig kádereztük le egymást. Útközben mesélte el, hogy vágtak otthon egy kis disznót, csak úgy „elöljáróba”, s abból szívesen megvendégel. „Utálok egyedül enni – nyugtatott meg –, az asszony meg úgyse kel már föl, hogy egyék velem. Aztán majd megalszol a konyhában. Kapsz két pokrócot, annyi elég.”

– Remek lesz – mondtam hálásan.

– Azt éppen nem, de jó lesz – válaszolta. – Nézd, micsoda porhó!

Még senki nem járt előttünk, az országút érintetlen volt, és alig kanyargott. Megfigyeltem, ha ilyen úton robog az ember autóval, gyermekesen együgyűek lesznek a gondolatai. Az a távolba futó pálya, amit az út menti fák zárnak le kétfelől, szereti ugyanazt a gondolatot nyújtani, mint valami gumit. S minél gyorsabban száguld az ember, annál butább és üresebb lesz. De ez valami szent butaság és üresség, ha ugyanakkor havazik is. Berci bizonyára szívesen vette volna, ha beszélek neki Bödéről, de nem jött, hogy beszéljek. Janikának talán még igen, de neki nem. Nem is nagyon akartam én semmiről se beszélni vele. Éppen csak jólesett, hogy együtt fogunk abált szalonnát enni, és megtudom, hogy milyen a pokrócuk szaga. Azt hiszem, ő is így érezhetett, mert nem faggatott a dolgaimról. Mégis tökéletes volt a cinkosság közöttünk. „S ha majd elmúlik ez az éjszaka – gondoltam –, és elszakadunk egymástól, szeméremből ő is hallgatni fog arról, ami közöttünk történt. Ami annál is könnyebb lesz, mert nem lesz mit elmondani.”

Két óra volt, amikor beértünk Földvárra. S akkor már vagy húsz percre kiléptünk a havas övezetből. Ezen úgy bosszankodtunk, mintha valami közismert kopasz fej tehetne erről is. Hogy mért nem tudott Földváron is havazni! Káromkodva szidtuk a sarat, amire ráfutottunk. Berci nem a községben lakott bent, hanem egy új negyedben, a vásártéren túl, ahol már a szántók és rétek kezdődtek. Az új negyed magja az egykori Oncsa-telep volt, és az bővült ki idővel. Amennyire a sötétben meg tudtam ítélni, Berciék háza nyolc, hajszálra egyforma ház közül volt az egyik, körülbelül a középtájon. Ez a számítgatás egyáltalán nem volt szándékos akkor bennem. Inkább csak annyi, hogy miután Berci hirtelen fékezett le – nem is jelezve előre, hogy „Na, itt lakunk!” –, akaratlanul is visszaidéztem magamban azt a pár házat, amit éppen elhagytunk; meg azt a másik néhányat, amit a reflektorfényben még látni lehet. Ugyanis csak egy lámpa égett a telepen, az artézi kútnál.

Berci egy kopár előkerten vezetett keresztül, annak a végében volt a ház. A nyitott veranda tele volt szénnel meg fával. Egy pillanatig elmaradtam kint, és minden indok nélkül a szenet bámultam, ezt a még mattabb feketét a sötétben. Közben fény csapódott rá, s Berci kiszólt a konyhából: „Befűtsek?” Erre én is beléptem. Kopott kis konyha volt, rózsaszínű bútorokkal. A kőpadló ragyogó tiszta, de az asztalon halomban állt a mosatlan edény. Berci az egész halmot följebb tolta a viaszosvásznon, és helyet csinált az asztal végénél. Akkorra már el is felejtődött, hogy befűtsünk. A vekker hangosan ketyegett a polcon, és mind a ketten ásítozni kezdtünk. Kiderült, hogy még annyi mondanivalónk sincs egymásnak, mint az autóban. De azért változatlan bizalommal voltunk egymás iránt. Csak éppen már enni se volt kedvünk. Berci előhozott egy kék pléhtányért, néhány véres hurkával, paprikás szalonnával. Aztán csak ültünk a hidegben, s a forma kedvéért nyeltünk is pár falatot. Bora semmi nem volt, pálinkája se. Vagy négy pohár vizet megittam, ő még többet is. Egyszer, emlékszem, rám nevetett, és azt mondta, hogy jól kitoltunk az iregiekkel; meg hogy más így falatozni, parasztosan, nagy hűhó nélkül. Aztán fölállt, benyitott egy ajtón, s hallottam, hogy halkan beszél valamit a feleségével. Egy pokróccal tért vissza, nem kettővel.

– Majd holnap csinálunk egy jó pálinkás reggelit – mondta. – A szomszédnak van pálinkája, csak már nem akarom fölébreszteni.

Intett, hogy menjek utána. Valami kamrába nyitott be, ami a verandáról nyílt. Mire odaértem, már egy sezlon lógott ki az ajtón, ő meg kiszólt a sötétből, hogy fogjam meg a másik végét. Nyilván helyszűke miatt tárolták így, mert amikor fölállítottuk, a szobájukat félig elbarikádozta.

– No, nem eszel még? – kérdezte, miután az egy pokrócot barátian megtoldotta a bőrkabátjával. – Van kolbász is, ha akarsz – s visszaült az asztal mellé.

Én meg teljesen váratlanul azt mondtam neki, hogy nem nősülök meg, elhatároztam. Egyrészt, mert nincs hozzá elég erkölcsi erőm. Másrészt, mert mi történik, ha megnősülök? Az ember akkor is egyedül áll majd az udvaron, végül is.

– Most el vagy kendőve, azért beszélsz így – vigasztalt. – De azért jó, hogy mondod. Ki kell mondani a dolgokat, másképp tropára megy az ember önérzete.

Ezt nem értettem egészen, de azért nagyon jólesett. Emberi hang volt, és nem kért cserébe semmit. Aztán újra ásítozni kezdtünk, ő meg felállt, megszorította a kezemet, hogy aludjunk jól, és bement a feleségéhez.

Úgy estem bele az álomba, mint a kő. Semmi emlékem nem maradt erről az éjszakáról, még egy darabka álom se. Kora hajnalban arra ébredtem, hogy Berci átmászik rajtam. Már derengett kint. Berci hosszú alsónadrágban, mezítláb matatott a konyhaszekrényen, aztán kiment. Ahogy utánanéztem, szemem megakadt a bejárat melletti fogason. Kopott kabátok lógtak rajta, és egy dupalcsövű puska. Este észre se vettem, hogy ott lóg. Rögtön fölkeltem, hogy megnézzem közelebbről. Elég öreg puska volt, sörétes, viszont neves márka, a tiroli Paterlongo készítette. Akkor még nem gondoltam semmire, csak erős nosztalgiát éreztem, hogy a kezembe vegyem. De nem nyúltam hozzá, helyette kiléptem én is a konyhaajtón. Csudálatos volt. Éjszaka Földváron is esett a hó, s a szén is behavazódott a verandán. A fehér rétekre is kiláttam, s valahogy semminek nem volt határa a hajnali szürkületben. Mindez úgy hatott rám, mint egy kikerülhetetlen színpad, amire föl kell lépni.

Berci közben megkerülte a házat, s mikor észrevett, rám hunyrított.

– Na mit szólsz hozzá? Ugye, mondtam?

– Isteni idő – feleltem.

– Nem is indulunk nagyon sürgősen – válaszolta. – Majd bemondok valami zűrt a kocsival, és kényelmesen megreggelizünk. De addig még alszunk egy órát.

Nem mondtam, hogy igen, azt se, hogy nem. De bent a konyhában első dolgom volt leemelni a puskát. Ráfogtam Bercire.

– Van engedélyed hozzá?

– Hát persze. Minden hétvégen kijárok – mondta.

Ezután már könnyen ment a többi. Berci egyből megértette, hogy kedvem támadt egy kicsit körülnézni a mezőkön. Sőt ha két fegyvere volna, ő is kijönne velem, ugyanis friss havon a legnagyobb élvezet bóklászni. De csak menjek nyugodtan egyedül – mondta –, a határ, ahová kilátunk, mind az ő vadászterületük. És hogy legkésőbb másfél óra múlva forduljak vissza.

Azt mondtam, jó, és zsebre dugtam az öt töltényt, amit adott.

Amikor utoljára visszanéztem a telep felé, a sok egyforma ház közül még biztosan fölismertem a Berciékét. Pontosan nem tudom, miből, talán az irányból meg a távolságból, amit még frissen a tagjaimban éreztem. Aztán egyre inkább megszédített a fehér tágasság. Az első félórában nem is nagyon figyeltem rá, hogy látok-e vadat. Tökéletesen kielégített a környezet meg a két cső gömbölyűsége a markomban. Úgy éreztem, ha ebből a bóklászásból visszatérek, minden másképp lesz azontúl; úgy fog belém ivódni ez a havas rét, mint a kegyelem.

Már jó messze jártam, mikor megláttam az első nyulat. Valami okból nem távolodva, hanem srég felém futot. De elhibáztam. A durranás messze visszhangzott – s azt hiszem, ezzel kezdődött. Nehéz ezt megmagyarázni. Sokat vadásztam valamikor, most mégis szégyen suhant át rajtam. Mint a nikotinszédülés, aki ismeri. Jön, s el is múlik rögtön, de mégis visszamarad az érzés, hogy az emberek észrevették rajtunk. Mintha az egész telep meg község megrezzent volna a durranásra, olyan volt. De aztán nem sokat törődtem vele. Nemsokára újra felugrott egy nyúl, és ez is felém futott oldalazva. Lehet, hogy ugyanaz a nőstény volt, mint az előbbi, mindenesetre ezt nem hibáztam el, azonnal felbukfencezett gyönyörű ívben. Most viszont a visszhang volt kisebb, mint az első lövésnél; de csak később jöttem rá, hogy miért. A tapsinak sárgás volt a hasa alja, mint a kén, valami vegyszer foghatta meg a festékgyár szemétlerakodójánál. Fölemeltem a lábánál fogva, és visszanéztem a telep felé. De már semmit se láttam, olyan köd szállt le közben: az fogta le a durranás visszhangját is. És hamarosan engem is körbekerített. Kényelmetlen, kínos érzés fogott el; mintha a saját jó lelkiismeretembe puskáztam volna bele. Egy darabig még tudtam követni a nyomomat visszafelé, de csakhamar azt se találtam már. Attól kezdve szilárdan kitartottam egy irány mellett, de nyilván rosszul tájoltam, mert még háromnegyed óra múlva sem értem házat. Amikor egy rövidebb szakaszon fölszakadt a köd, távoli szerelőhangárt pillantottam meg, amire egyáltalán nem emlékeztem. Erre azonnal visszafordultam, és már gyűlöltem a nyulat. Nem volt se fegyvertartási engedélyem, se vadászigazolványom; s akkoriban még elég közel voltunk a háborúhoz, hogy szigorúan vegyék az ilyesmit. Talán egy félórát botorkáltam teljesen vaktában, s csak akkor sütött ki a nap. Tíz perc múlva ott álltam a vakító fényben, a síkság közepén, négy kilométerre a teleptől. Közben a községben is megindult az élet, a festékgyárból tompa kongatás hallatszott, gumiköpenyes férfiak vágtak át a réten a gyár felé, a telep meg a szerelőhangár felé. Az egyikük elég közel kanyarodott hozzám. Köszönt ugyan, de az arcából mégse néztem ki semmi jót, nagyon odafarolt a pillantása a fegyveremre. Éreztem, hogy megfordul utánam. Mikor már elég messzire járt, leguggoltam, mintha a dolgomat végezném, gyorsan gödröt vájtam a késemmel, és odafektetttem a nyulat. Először szégyelltem földet kaparni rá, aztán mégis betemettem. És halálos biztonsággal tudtam, hogy megint elrontottam egy jó alkalmat, hiába jött segítségemre a hó. Végül elkezdtem rohanni a telep felé, és csak az első házsornál álltam meg. Mind a tizennyolc utcát végignéztem, de sehol se láttam Berci billentős teherautóját. Autónyom viszont annyi volt, hogy azok még jobban összekavartak. Föl-alá csatangoltam, de képtelen voltam rájönni, hogy melyik a Berciék háza. A nevét meg nem tudtam. És már kezdtem feltűnést kelteni, ahogy a puskával föl-alá bolyongok. Nem tehettem mást, muszáj volt megszólítanom valakit. Bekiáltottam egy asszonynak az egyik kertbe, s igyekeztem minden jellemzőt elmondani Berciékről, amit csak tudtam. De az asszony nem ismerte őket, ők is csak nemrég kerültek ide. „És a szomszédjuk?” – kérdeztem. „Azok is” – felelte az asszony. Kiderült, hogy a telep amolyan „átjáró” lakónegyed inkább, az elöljáróság adta ki bérbe a házakat, főképp a vándorló munkáscsaládoknak.

Ekkor már nyolc óra is elmúlt, és biztosra vehettem, hogy Berci nem várt meg, kár is nyomoznom az autó után. Így hát nem sok lehetőségem maradt. Egy ideig még ott ténferegtem az utcákon, s mikor egy egyenruhás férfit láttam feltűnni, gyorsan leódalogtam a rét felé, úgy tartva a puskát, hogy a testem eltakarja. S az első árokba belefektettem, sárt meg követ tapostam rá. Iszonyú érzés volt ez nekem, aki úgy szerettem mindig vadászni. De ugyanakkor megkönnyebbülés is. Csak éppen nem tartott sokáig.

Mikor fölegyenesedtem, egy tréningruhás, fiatal nőt vettem észre az úton, mintegy harminc méterre tőlem. Érdeklődve nézte, hogy mit csinálok. Hosszú, fekete haja volt, de számomra az volt a legfeltűnőbb rajta, hogy egyáltalán nem hasonlított Bödére. Lassan elindultam feléje, ő meg belépett a kertkapun, ami előtt éppen megállt. Kis gondolkodás után én is benyitottam. Hajszálra olyan ház volt, mint a Berciéké, a verandán nagy kupac fa meg szén. Ez teljesen megzavart. Kopogtatás nélkül nyomtam le a kilincset. A nő ott állt a befűtött konyhában, és éppen lepakolt. Sokkal szebb volt, mint gondoltam, a körméről már kezdett pattogzani a festék. S a rózsaszín bútorok helyett itt minden kék volt.

– Ez a Berci barátom háza? – kérdeztem.

– Kicsodáé? – lepődött meg; de azért láttam a szemén, hogy nem barátságtalanul mustrál.

– A Berci barátomé. Sofőr. Ugyanilyen háza van neki is.

A nő elnevette magát.

– Jópofa maga. Ilyen alapon minden házba benyithat itt.

– De még szerencse, hogy ide nyitottam be. Maga biztos nem jelent föl – mondtam.

A nő újra nevetett.

– Csak nem gyilkolt meg valakit?

– De igen. Egy nyulat.

– Azt ásta el ott az ároknál?

Erre egyszerre elmúlt a szorítás a mellemről: ezek szerint nem látta jól, hogy mit csinálok. S ez visszaadta a bátorságomat. Mit részletezzem – udvarolni kezdtem neki, és ott maradtam. A férje egy másik megyében dolgozott, és csak hétvégenként utazott haza. Négy napig laktam nála, és négy napig nem mozdultam ki a házból, hogy a szomszédok ne fogjanak gyanút. Csak hevertem, és bámultam ki a havas rétre meg szántókra; és vártam őt. Egyáltalán nem hasonlított Bödére. És egyáltalán nem akart tőlem semit. Sőt búcsúzóul egy címet is adott, ahonnét be is protezsáltak aztán a következő kampánymunkára, a cukorrépásokhoz.

Film, az Emkénél

Egy gross-borni hajnalra emlékszem – a hatalmas tüzérkiképző tábor egyik barakkjában állok az ablak előtt, mezítláb, hosszú nadrágban. A nagy vaskályhában sisteregve égnek a fél méter hosszú fenyőfahasábok. Pár napja múlt karácsony. A sarokban formás fenyőfa, színes papírba göngyölt, száraz kenyérdarabkákkal. Kint, a látóhatár szélén vérvörös napkorong, még nem szakadt el a földtől. A társaim alszanak. A barakk fapadlóján, a réseken beszivárog a metsző hideg, csapja a lábamat, de a kályha is dönti a meleget, s mindez olyan pezsdítő és egyszeri, hogy majdnem boldog vagyok. És semmi nem jut eszembe, ami felelősségre vagy veszélyre emlékeztetne. Örülök, hogy vörös a nap, hogy fehér a hó, ennyi elég. És hogy eloroztam magamnak ezt a kis magányt, a többiek tudta nélkül. Nagyon sokáig állok az ablaknál, egészen addig, míg el nem romlik bennem a boldogságérzés, és fel nem váltja valami meghatározatlan tűnődés, amiből akár sírás is lehet, vagy oktalan kegyetlenség. Napokkal előbb így lőttem le egy beteg kutyát a kantin mögött. Biztosra vettem, hogy beteg, s tulajdonképpen ez szülte meg a tűnődést, ami menetelés közben is sokszor elfog. De ezt nem tudom senkinek elmondani. Mire belekezdek, már el is ütöm egy tréfával, és senki se veszi észre a zökkenőt.

Látom a kantint is az ablakból, a nagy olajfoltokat a falon, a behavazott farakást, a hamukupacot a hóban meg a gödör helyét, ahová a konyhaszemetet szórják. A gödör szélén varjak gubbasztanak. A faltól kissé távolabb néhány földbe ásott cövek, mindegyiket jégmáz borítja; és mint a parázs, mindegyik vörösen csillog a naptól. Éppen csak Helli ablakát nem látom, aki ott alszik az egyik hátsó szobában. Hárman járunk hozzá, én este kilenc és tíz között – s mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal. Valahogy nem száll magasabbra a nemi fantáziánk, a többiek is ezt mondják. Már jéghideg a lábam, mikor a síkságon átrobog egy nyári terepszínű autó a parancsnokság épülete felé. Ezen elmosolyodom kicsit, de nem tudom pontosan, hogy miért. Kis idő múlva felkel az egyik szélső ágyról a nagykanizsai mészáros fia, meztelenül odaáll mögém, hátulról átfogja a vállamat, aztán a nyakamat kezdi szorongatni, s azt mondja, hogy rohadt hideg lehet kint, de ha nem lesz más, eltüzeljük a barakkot is. Nagydarab fiú ez a Mészáros, csupa szőr, lehet, hogy ezért hiszi, hogy ruha nélkül is fel van öltözve, nem tudom. De úgy szorongat, hogy kénytelen vagyok ellökni magamtól. Külső kézfejemmel odavágok a tüzérségi központjára, kicsit túlságosan is, mert beveri a lábát a vaságyba. De nem sértődik meg. Én se. Egymásra nevetünk, és tudom, hogy vele szívesen szöknék meg, ha lehetne, s ha ki lehetne találni, hogy hová. Ez különben valami előérzetféle lehet, mert a gyomrom hirtelen összeszorul, minden indok nélkül magamhoz veszem a bicskámat, és kimegyek a barakk előterébe. Nincs itt semmi dolgom, de azért itt is kibámulok az ablakon, vakargatom a jégvirágokat, és szálkákat faragok le az ablakkeretről. Éppen a hátam mögött lóg a falon egy hússzor húsz centis tükör, valaki ottfelejtette. Odamegyek, és megnézem magamat, a fogaimat, aztán a szememet egészen közelről, de annyira közelről, hogy akár egy lóé is lehetne már, vagy egy kutyáé, legalábbis olyannak látom. Aztán leemelem a tükröt a falról, és megcsókolom rajta a saját számat. Ettől olyan émelygés fog el, hogy hangosan fölnevetek. De nem látott meg senki, és ez megnyugtat, ugyanakkor mégis ki-be csattogatom a bicskát, s érzem, hogy megint összeszorul a gyomorszájam, és visszamegyek a hálóterembe. Leülök a vaskályha mellé, kinyitom az ajtaját, és nézem, hogy bugyborékolnak a vizes gyantacseppek az égő fán. Szívesen innék most valami pálinkát, de pálinkája csak Hellinek van, őt pedig még korán volna fölkelteni. Az alvó embereket egy ideje úgy tisztelem, mint a halottakat. Később Neustettin felől szirénázás szánt végig a síkságon, s a varjak felröppennek. Nem látom őket a kályha mellől, de a havon keringő árnyékukat annál élesebben. És ez kimondhatatlanul szép.

Már a reggeli sorakozónál híre megy, hogy még aznap elhagyjuk a tábort, valószínűleg sötétedés után. S hogy a németek java része már el is vonult éjszaka. A parancs azonban, amit nyilvánosan is kihirdetnek, egyelőre elég szűkszavú. Csupán arról szól, hogy a tábor területét további intézkedésig senki se hagyhatja el, s hogy az őrök felszólítás nélkül használhatják a fegyverüket. Vagyis még a szomszédos T.-be se mehetünk át, ahová pedig szabad átjárásunk volt eddig, moziba, templomba, ki amire vágyott. Különben T.-ben van a tiszti bordélyház is. Délfelé Mészáros odajön hozzám, és behív a vécébe. Tárva-nyitva az ablak odabent; olyan, mint egy jégverem. Először azt gondolom, hogy becsukom az ablakot, aztán mégis azt, hogy most már nem érdemes. Teljesen értelmetlenül lógnak a falon a szagtalanítódobozkák, a hó szaga mindennél erősebb. Mészáros kiveszi a kezemből a bicskát, és belevágja a fülke egyik ajtajába. Én meg az egyik szagtalanítódobozt feszítem szét, de bosszantóan üres, csak valami gyantaszerű kocka van benne. Közben – inkább csak a hallgatásunkkal, mint a szavainkkal – megegyezünk, hogy sötétedéskor átlógunk T.-be. Csupán azt teszem még hozzá, hogy szerintem kevesen vagyunk ketten, kellene még valaki harmadiknak. Zimányi mellett döntünk, aki szintén Hellihez járt eddig, a kiképzés alatt is együtt voltunk, és elég jól tud németül. Azonkívül van három köteg leveles dohánya, az pedig kincs a mi helyzetünkben.

Ebéd után váratlanul átmegyek Hellihez, pedig már nem akarok tőle semmit. Ülünk a szobában, megsimogatja a fejemet, aztán kigombolja a zubbonyomat, benyúl az ingem alá, és a vörösre festett körmével belekarmol a bőrömbe. Az egyik facövekre kint varjú ül. Mutatom neki, és nevetek, mire ő is nevetni kezd, és azt mondja, hogy erre van egy közmondás. Mondja is, hogy mi, de azt már nem nagyon értem. Közben észreveszem, hogy az ágya alatt két tömött koffer duzzadozik, de erről nem beszél, és én se teszek rá célzást. Ezután még két cigarettát szívok el, amivel ő kínál meg, aztán felcsavarom a rádióját, de olyan erősre, amilyenre csak lehet, és úgy hagyom. A fürdőfülkéből rohan be, rácsap a kezemre, s azt kérdi, hogy süket vagyok-e. De én megint csak nevetni tudok, hogy ne kelljen mást csinálnom. S az ajtóból visszaszólok, hogy este beugrom majd, estére fűtsön be jól. Kint egy hideg folyosón kell végigmennem a konyha mellett. A konyhában mosatlanul állnak a tányértornyok. Egy törött ablakon pilinkézve száll be a hó, a vörös kockaköveken pisztolygolyók hevernek, úgy rugdosom őket félre, mint a kavicsot. És csak azután nyitok be a kantinba. Üres és hideg az is, de itt minden ragyogó tiszta, mintha egy csontos kéz csinált volna rendet, egy kéz, amelyen nincs hús. És megint az ablakok. Odaállok az egyik mellé, és kinézek a síkságra. Néhány óra még, aztán újra vörös lesz a nap, csak most nyugat felé, és a kantin mögött megint szikrázni fog a jég a négy facöveken.

Megnézem az órámat, még csak három óra. Céltalanul jövök-megyek a tábort behálózó betonutakon. Körbe, mint a magtárak, sorakoznak a szürke épületkockák. Mindegyik előtt zászlórúd, kis park, néhány szálka formájú fa. És csend. Csak az anyagraktárak felől hallatszik állandó motorzúgás; úgy látszik, megérkezett az anyagmentő osztag, s dobálják fel a bála bőröket, szöveteket, bakancsokat. Az egyik kiürített épület közelében nagyobb csoport karpaszományossal találkozom össze: kiderül, hogy szegediek, ők azok, akiket pár hete elindítottak a frontra, aztán váratlanul mégis visszarendeltek. Kérdezem, hová mennek. Mondják, hogy melegedni. Előző nap egy német százados visszavitetett velük az erdőbe két fenyőfát, mert engedély nélkül vágták ki; s most nincs semmi tüzelőjük a barakkban. Hirtelen megkívánom, hogy velük menjek, úgysincs semmi dolgom. S az is jó, hogy mind ismeretlenek. Az épületben őrült zaj fogad, s valami féktelen hangyaboly-rohangálás. Egy csoport lefelé száguld a lépcsőkön, mások fölfelé csattognak, az emeletről énekszó visszangzik, és szüntelen zuhogás. A földszinten egy fekete hajú, bozontos fiú módszeresen megy ajtótól ajtóig, és baltával mindegyiket megrepeszti, anélkül hogy különösebb élvezet látszódna az arcán. Ez a módszeresség annyira meghökkent, hogy megállok, és percekig nézem, míg a fiú a hosszú folyosó végére ér, és elindul a másik oldalon visszafelé. Közben a szegediek magamra hagynak. Kiáltok, de nem hallatszik a lármában. Erre előhúzom a revolveremet, és belelövök a plafonba. A fekete hajú egy pillanatra megáll, rám bámul, aztán elröhögi magát. Én meg bemegyek a lépcső melletti vécébe. Az ablak itt is tárva-nyitva. Kinézek, behunyom a szememet, aztán megint felnyitom, de innét is csak a kantint látom, mintha szándékosan építették volna úgy, hogy minden metszési pont azonos legyen vele. Közben Neustettin felől újabb szirénázás hallatszik, s két veszettül száguldó autót látok elrohanni az oderai műút irányába. Akinek ennyire sürgős, annak az élete is fontos lehet – gondolom majdnem érzéketlenül. Vagy talán éppen Hellinek? S hirtelen már nincs elég fantáziám, hogy megirigyeljem a két tiszti autót. S különben is, mit érnék vele? Tőlük most már szétszedhetjük az épületet, kiürítés után úgyis felrobbantják a tábort. S mintha ez be is következhetne rögtön, felrohanok az emeletre, hogy megkeressem a szegedieket. Őket nem találom, de az egyik hálóteremben ráakadok Zimányira: ott áll tizedmagával a kályha előtt, és az összehordott székeket, padokat törik szét nagy énekszóval, s tömik a tüzet. Olyan meleg van bent, mint a gőzfürdőben. Zimányi lányos képe sehogy se illik ehhez a szórakozáshoz, de azért mégis tetszik most, hogy így el tud feledkezni magáról. Valami biztatást érzek ki belőle, hogy mégse csak számításból döntöttünk mellette, a dohánya miatt, hanem meg is érdemli, és tud majd szorítani, ha kell. Amikor észrevesz, mindjárt odajön hozzám, s ajánlkozik, hogy hagyjuk ott a többieket. De lebeszélem róla. „Csak maradj itt – mondom –, majd este találkozunk; jobb, ha addig nem látnak bennünket együtt.”

S attól kezdve egyfolytában várom, hogy beesteledjék. Egy padon ülök az északi táborbejárónál, ez a legelhagyottabb most. Közben mindenfélére gondolok, de semmire se nagyon határozottan. Volt egy félóra, amikor olyan töményen sajnáltam magam, hogy valami szentség közellétét kezdtem érezni, ami meg akar váltani, mielőtt életemben először embert ölnék. Erre jött aztán az, hogy facsaró bűzt sodort felém a szél a raktárak felől. Persze, az alaposság – gondolom –, a maradék bőröket, anyagokat égetik el; amit már nem tudnak felpakolni. Én meg csak ülök a padon, és eszembe jut a Nagykörút. Egy dunántúli présház. Az első nő. Csupa giccses dolgok így kiszakítva, de együtt az egész olyan, mint valami betömhetetlen szakadék. S egyszerre felugrom, elkezdek káromkodni ott a fagyban, a jégdarabokat rugdosom, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz húsz év múlva. S akkor végre sikerül hánynom. S végül is ez nyugtat meg, ez a biológiai reakció. Ettől kezdve úgy érzem magam, hogy árulásunk se árulás a többiekkel szemben, hanem tíz körömmel kapaszkodás a jövőbe. Egyszerűen élni akarok. És hogy igazam van. És hogy egyáltalán nem az a bűn, amit csinálok, hanem az, amit esetleg kénytelen leszek csinálni. Ettől a felismeréstől olyan jókedv bújik belém, hogy a barakkunkban alig tudok kitérni a kérdések elől. Még Zimányi és Mészáros is bután néznek rám. Azt veszik ki a viselkedésemből, hogy valami zűr van a tervünkkel, és azt palástolom. Állítólag utóvédnek akarnak visszahagyni bennünket, s szó sincs arról, hogy továbbszállítsanak Nyugatra. Akkor pedig annál sürgősebb, hogy eltűnjünk; addig kell cselekedni, amíg a pánik tart.

Megegyezés szerint félórás szünetekkel hagyjuk ott a barakkot, Hellire hivatkozva. A mese az, hogy a lány meghívott bennünket búcsúestére, mert reggel érte jön egy német barátja, s elviszi autóval. Ezt különben Mészáros találta ki; s szerencsére van annyi tekintélyünk a többiek előtt, hogy el is higgyék, s legalább hajnalig ne gyanakodjék senki. Utána úgyis azt hiszik majd, hogy valahol végeznek velünk. Ülök hát nyugodtan a kályha mellett, s hallgatom a disznó megjegyzéseket, hogy hogyan csináljam majd Hellivel búcsúzóul. Mészáros elment már, Zimányi el elment, én vagyok az utolsó. Egy idő múlva aztán társaim kezdenek nógatni, hogy induljak, mert a másik kettő semmit se hagy nekem a lányból. S erre elindulok. Csak épp a homlokomhoz húzom a két ujjamat, úgy köszönök vissza, és sikerül mindenkinek a konkrét pillantását elkerülnöm. Mégsem vagyok egészen nyugodt. És ha odajönnek a Helli ablaka alá hallgatózni? Erre nem gondoltunk. És spicli mindig akadhat. Futva a kantin felé kanyarodom hirtelen, kúszva megközelítem a házat, és bemászom a konyha törött ablakán. Helli szobaajtaja ki-be csapódik a huzattól, már a konyhában hallom. Végigszaladok a folyosón, és felgyújtom a villanyt. Legalább fény szűrődjön ki a fekete roló mentén, most az is alibi. S akkor észreveszem, hogy a rádióját otthagyta prédának. Azonnal felcsavarom, és olyan erősre állítom be, amilyenre csak lehet. S így már minden tökéletes. Csak a dívány üres. Szeretnék elérzékenyülni, a bicskámmal játszom, leülök a díványra. Sok emlék eszembe jut. Aztán a pengével felhasítom a dívány huzatát, belemarkolok a lószőrbe, kihúzom, így hagyom ott a szobát. Az ajtót meg kulcsra zárom, s a kulcsot kihajítom a hóba. Jó félóra múlva már én is ott kúszom abban a szennyvízelvezető betoncsőben, melyet még be se ástak rendesen a földbe, be se kapcsoltak a hálózatba, viszont átvezet a tábor kőkerítése alatt, ki a síkságra, az emésztőgödrökig. Onnét aztán további háromszáz méter a téglatárolóig, ahol találkoznunk kell. S mindez érthetetlen módon sikerül is. Zimányi és Mészáros már ott várnak, s majdnem nevetünk a félelemtől. Egy újabb félóra múlva pedig T. felé lopakodunk egy jeges árokban, aminek elég magas a partja.

T. nem nagy község, de elég városias; s ami a legfontosabb, a németek a hírek szerint innét is kivonultak, mindenesetre tábori csendőrség nem székel T.-ben. Azok ugyanis rögtönítélők. Még ott, a jeges árokban gondosan megsemmisítünk minden nálunk levő iratot. Ha elfognak, azt hazudjuk majd, hogy a Brombergnél szétvert debreceni zászlóaljhoz tartozunk, és a csapattestünket keressük. Persze, ettől még nyugodtan újra bevethetnek; de hát akkor se a táborban, azt nem vagyok hajlandó védeni. És mindenképpen új körülmények között. Az új körülményekben pedig több a remény. Amíg az iratokat tépdessük némán, Zimányi arcát nézem, a szőke kis szemöldökét, ahogy le-föl rángatózik. És hirtelen röhögnöm kell – a balatonlellei főorvos fia! Anna-bál! Vitorlásverseny! Két anyajegy van Zimányi fehér hátán, mint a gyúródeszkán két alvó svábbogár. És megint rám jön a gyengeség pusztán attól a gondolattól, hogy egy lisztes gyúródeszkán végighúzzam a tenyeremet. És a két bogár is ott van. Zimányi tartja a fejemet, amíg öklendezem, a nyál odafagy a számhoz, de azért azt mondom, hogy indulunk, nem akarok kivételesebbnek látszani, mint ők. És minél előbb ki kell jutnunk a t.-i rendező pályaudvarra, az anyagmentő szerelvények onnét indulnak Nyugat felé. Fél tízre aztán, erőltetett menetben, be is érünk T. villanegyedébe, ami azért előnyös most, mert a brombergi műút éppen itt vezet át. Tehát megvan az alibi, hogy mit keresünk itt. Mészáros megáll vizelni, Zimányi eszi a havat. Egy pillanatra lemaradok tőlük, s úgy érzem, hogy nincs semmi közöm hozzájuk. Mészárossal otthon nem volna két szó őszinte beszélnivalóm. Zimányit meg halálra bosszantanám a fehér bőre miatt. De ez csak futó érzés. A következő percben már épp ellentétes emlékek tolulnak föl bennem, amelyek megszégyenítenek, és boldogsággal töltenek el. Jó így együtt hárman. És majdnem békebeli ez a havas utca. Mészáros azt ajánlja, hogy egyelőre maradjunk itt a villanegyedben, a rendezőre biztonságosabb lesz éjfél után kimenni, ahol kisebb a jövés-menés. Ez első hallásra egész jó érv, de azzal mégse számol, hogy itt, a villasorok között se csellenghetünk órákig, biztos összeakadunk valami járőrrel vagy civil karhatalmival. Mindenesetre szerencse, hogy a hold csak későn jön fel, bár a csillagok így is eléggé világítanak. S behúzódunk az egyik villa üres garázsába. Egy olajos lócán ülünk, és nézzük a lábnyomunkat a betonkifutó vékony hórétegén, amit a szél befújt. Zimányi kis idő múlva feláll, és a kenyérzsákját rugdosva maga előtt, lesöpri a havat a betonról, de főképp a bakancsunk nyomát. Ez annyira gyerekes, hogy nem is nevetünk rajta, csak ránézünk, mint egy idiótára. Zimányi erre elkedvetlenedik, és leguggol, mintha csak a lábát pihentetné, s azt mondja, hogy szerinte agyon fognak bennünket lőni. Mészáros csak annyit válaszol, hogy inkább a saját piszkát eszi meg, semhogy ilyesmire gondoljon. Én viszont látom, hogy Zimányi majdnem sír. Úgy látszik, a széktörögetés mégse volt alapvetően komoly nála. S hogy ne engedjem tovább áporodni a hangulatot, a talpammal meglököm a vállát, mire guggolva hátraesik. S ez használ is, mert azonnal durván káromkodni kezd. Az utcán különben változatlanul nagy a csönd, s mi megint illedelmesen ülünk a lócán, és cigarettázunk. Később egy keskeny fénycsík vetődik az úttestre, éppen a garázs előtt. Mészáros azonnal kimegy, fölnéz a villára, ahonnét a fény jöhetett, aztán hirtelen visszasiet hozzánk. Nagyszerű gondolata támadt, mondja. Egyszerűen beállítunk ezekhez a civilekhez a brombergi mesével, és kétnapi szállást kérünk, amíg kipihenjük magunkat, s tovább nem indulunk a pencumi magyar gyülekezőhely felé. S ezt még a németeknek is el kell fogadniuk, ha történetesen katonát találunk a házban. A terv annyira vonzó, hogy észre se vesszük benne az esztelenséget. S örülünk, hogy legalább nem kell a garázsban fagyoskodnunk éjfél utánig. Mindenesetre Zimányit küldjük előre a némettudásával.

Egy idős, Hindenburg-bajuszos férfi nyit ajtót, és egyáltalán nincs meglepődve. Már sok német család elmenekült T.-ből, de ők még nem döntöttek. „Meg fog fordulni a front, csak bízni kell” – mondja. És bevezet bennünket az ebédlőbe, mint három szövetségest, akik idegenben is tudnak harcolni a közös célért. A család nemrég fejezte be a vacsorát, az asztal még le sincs szedve. Az asztalfőn az idős férfi felesége ül, egy kövér, de méltóságteljes tartású asszony, s ahogy ránk néz, anyai meghatottság és büszkeség sugárzik az arcáról. És azonnal megterítenek nekünk is. Kicsit aggaszt ugyan, hogy a két öregen kívül még hárman ültek az asztalnál – a tányérokból ítélve –, de akkor mért nem jönnek be? A szomszéd szobában hallgatóznak? S azt gondolom, hogy csak egy okosat tehetünk már: ha minél színesebben adjuk elő a történetünket. Zimányi viszi a szót, mi inkább csak bólogatunk hozzá, s módszeresen adogatjuk a szájába a brombergi mese részleteit. S hamarosan kiderül, hogy hősök vagyunk, ha elcsigázottak is. Az asszony mögött a falon családi képek, középütt a legnagyobb a fiáé, díszes keretben. Tengerésztiszti egyenruhában, elvontan mosolyog a markáns arc, elnéz fölöttünk. Eszembe jut a két, erdőbe visszavitetett fenyőfa, a mi senkire nem tartozó, kis külön árulásunk, aztán az átejtés, amivel most ezt a vacsorát megrendeztetjük magunknak – s még sok egyéb. De mindez olyan bonyolult és világos, hogy még azt is őszintén hazudom az asszonynak, hogy az anyámhoz hasonlít. S ez olyan, mint a bomba. Utána egészen magamba süppedek. Mészáros és Zimányi zabálnak föl helyettem mindent, nem is tudom, miről folyik a beszélgetés, de mire föleszmélek, már négy pohár bort belém öntöttek – ami pedig ritkaság itt, a bor, valami kredenc hátsó rekeszéből szedték elő –, és most boldog a két öreg, hogy csillog a szemünk. Éppen a vécé után akarok érdeklődni, amikor kinyílik az ajtó, és bejön egy fiatalasszony sárga pongyolában. A két öreg menye. Sorba bemutatkozunk neki, ő meg mentegetőzik, hogy nem tudott előbb bejönni, a két gyerekét kellett lefektetni. S akkor neki is újra el kell mondanunk mindent a brombergi eseményekről; és hogy most mi a szándékunk, ez különösen érdekli. Közben egyre kitartóbban nézem a fiatalasszonyt, s egyre inkább úgy találom, hogy szép. Először szembeül velem, aztán teatöltés után odahúz egy széket mellém. Érzem rajta, hogy van benne érdeklődés, de ugyanakkor az órámat is figyelem, hogy az időből ki ne fussunk. A fáradtságunkra hivatkozva végül mi is kérjük, hogy hadd feküdhessünk le, aztán majd holnap tovább mesélünk. Búcsúzóul Zimányi megmutatja a húga fényképét, Mészáros meg azt a csúnya forradást a mellén, amit még az apja üzletében szerzett otthon. De egy kis ködösítéssel ez a seb is félreérthető most, és a hitelünket növeli. Belőlem azonban már nem jön ki semmi újabb patron. Ott állok az ajtóban, és minden porcikámmal érzem, hogy a fiatalasszony valamit akar. Nézem a haját. Itt fönt, északon mindenki szőke. Helli, Helga, Hildi, csupa szőke név. Aztán hirtelen elkapja a pillantását, s valamit elég ingerülten odamond az apósának. Annyit én is megértek a szóváltásukból, hogy az asszony menekülni szeretne a gyerekeivel, a két öreg azonban keményen ellenáll. A fiuk, aki a falról mosolyog, még a legutolsó levelében is azt írta, hogy nincs szükség menekülésre. A vitát nem fejezik be, a fiatalasszony hátat fordít az apósának, és átvezet bennünket a szomszédos szobába. Itt legalább olyan hideg van, mint Hellinél volt, mikor pár órája rázártam az ajtót a bömbölő rádióra. Hogy bömbölhet azóta is, te jóisten! És a pisztolygolyók a vörös kockaköveken! A fiatalasszony gyorsan, készségesen mozog, ropogós ágyneműt szed elő, látszik, hogy évszám nem használták őket. Aztán kulcsot ad a fürdőszobához, és ránk bízza az ágyazást a három egyforma díványon. Közben alig beszélünk, csak ő mozog otthonosan, mi meg sután nézzük, mint a félig levetkőzött ünnepeltek. S amikor már nincs semmi tennivaló, sorba kezet fog velünk, mosolyog, és engem hagy utolsónak. Középső ujja felcsúszik az ütőeremre, de az arcán ez egyáltalán nem látszik, csupán annyit mond, hogy menjek vele, megmutatja a használható toalettet, mert a fürdőszobai nem működik. Nem állhatom meg, hogy hátra ne forduljak, és ne vigyorogjak Mészáros és Zimányi arcába. Zimányi nem szól semmit, de Mészáros megjegyzi magyarul, hogy ha időre vissza nem jövök a szobába, itt hagynak T.-ben, és pelenkázhatom az admirális két magzatját. Ezen valamennyien olyan udvariasan mosolygunk, az asszony is, mint valami lefekvés előtti bókon. Aztán otthagyjuk őket, s kint már nem is jut eszünkbe a toalett. Egy sötét előszobafélében állunk, ami tele van zsúfolva súlyos bútorokkal. A lépcső innét vezet fel a manzárdra, s egyedül csak onnét szűrődik le fény a félig nyitott ajtón. Olyan magától értetődően csókoljuk meg egymást, ahogy a szél összenyom két levelet. És csodálkozom. Fogom a vállát, és sehol se bömböl a rádió, és holnap megint valami más lesz. Ha lesz. Nem is kérdezem meg a nevét, biztos szőke neve van. S valami nagy, tömény gyengédséggel nézek rá, és érzem, hogy gondolkodás nélkül belelőnék a férjébe, ha most váratlanul belépne, és itt találna a feleségével, igazolópapírok nélkül.

Fönt a manzárdszobában az asszony odavezet egy függönnyel eltakart beugróhoz, ahol a két gyerek alszik. Fiú mind a kettő, szőkék azok is, a nagyobbik hatéves lehet, a kisebbik három. Az ágyra heveredünk le, közel a kályhához, és folytatjuk, amit elkezdtünk lent. De most valahogy nincs annyira jó íze. Kis idő múlva aztán nyugtalanul beszélni kezd. Primitíven fogalmaz, hogy követni tudjam, de nem kell sok szó, hogy megértsem: az Oderán túl van a barátnője, ahhoz szeretne eljutni a gyerekekkel; s hogy egyedül bennünk bízik. Ugyanis valami idea rögzült benne az este folyamán, hogy nekünk már van gyakorlatunk az ilyen menekülésben, s ameddig lehet, szívesebben jönne velünk, mint németekkel. Nem mondja ki, de érzem: a fogságba esésre gondol. Hogy akkor velünk biztos jobb lesz. És hogy ki nem állhatja a férje szüleit. Én meg egész ütődötten hallgatom. Simogatom a kezét, de azért a tüzet is nézem közben, meg a bugyborékoló gyertyacsöppeket. Aztán fölállok, s a fekete roló mentén kinézek a havas utcára. A fénycsík – ahogy a rolót félrehúzom – most is a garázs előtt szeli át az úttestet, s ez már majdnem olyan mulatságos, mint a mesékben az ismétlődés. Mindezt ugyanakkor mély fölfedezésnek is érzem, s egyszerre a mozdulataim is föllazulnak. Ő meg azonnal beleegyezésnek veszi hirtelen fölgerjedésemet; mármint hogy magunkkal visszük őt is. Aztán átvezet egy másik szobába, ami tele van falba épített szekrénnyel. Sorba kinyitja őket – itt van az egész ruhatára, az övé, a gyerekeké, a férjéé. És makacsul faggatni kezd, hogy mit gondolok, mit érdemes magával vinni, segítsek válogatni, mert ő teljesen tanácstalan. Még azt se tudja eldönteni, hogy egyáltalán mekkora csomagot készítsen elő. „Lehet egy kicsit nagyobbat is” – mondom szórakozottan, mikor a rengeteg holmit meglátom, a hófehér teniszszoknyát, a ragyogóra pucolt gyerekcipőket, a zöld vadászbricseszt, a kalapokat, esernyőket, botokat, a tüllzacskóba kötött mirtuszkoszorút. S közben megint az órámra nézek lopva. Az asszony meg egyre jobban belemelegszik. Hosszú asztalkát húz a szekrények elé, s elkezdi kirakni, válogatni a ruhákat, s csak szortíroz, beszél, kétségbeesik, leveti a sárga pongyoláját, és fel akar venni egy másikat – én meg kérem, hogy most már ne vegye fel. Erre elneveti magát, és meglegyinti az arcomat. „Jó – mondja –, akkor majd reggel folytatjuk” – és visszaszalad a hálóba. Én egy darabig még tovább matatok az idegen ruhák között, s anélkül hogy bármi célom volna vele, itt is kinézek az ablakon. Egy udvarra s egy szökőkútra látok le, a szökőkút mellett hóember, a kezében csajka. Az asszony közben föltesz egy lemezt a másik szobában, egy angol lemezt, amit én is nagyon szerettem otthon, a Miss Otist. A zene egészen halkan szól, és mi is nagyon halkan táncolunk a gyerekek miatt. Ha jól értem, egy nagy, fehér hajóról mesél, egyszer a Baleárokra utazott leánykorában. És a Balaton? Igen, az a Plattensee. És a csikósok meg a puszta? Nem is tudom… Mit tudok én egyáltalán a csikósokról? S megnyugtatom, hogy a halottak nem is olyan gusztustalanok a hóban. De nyáron például már… Ő meg borzong és mosolyog, és simogatja az én edzett arcomat, s végül magához húz az ágyon. Nem hunyom le közben a szememet, valahogy nem jön, hogy lehunyjam, és látom megint a sistergő gyantacsöppeket: szép sorban mind elpárolognak, egyik se menekül meg. És egyáltalán nem kell erőlködnöm, hogy meghatódjam magunkon, Miss Otison, aki egy vasárnap délután nagyon szomorú lett valamitől. Aztán várok egy kicsit utána, s csak akkor állok fel. „Mindjárt jövök vissza – mondom –, valami meglepetést hozok, egy kis finom dohányt.” És kisietek a szobából. Amíg tapogatózva lefelé lépkedek, a gyomrom megint összeszorul, s hirtelen képtelen vagyok az asszony arcára pontosan visszaemlékezni. Ezt az érthetetlen görcsöt mégis jó jelnek veszem. Köpni szeretnék, káromkodni, arccal a hóba vágódni, hogy minél előbb visszazökkenjek. Már úgy nyitok be lent a szobába, hogy szinte fizikailag érzem a szám szélén a kemény vonást. Csak a kis lámpa ég bent, az ablak nyitva, s mintha Zimányi fejét látnám kint az udvaron. Akkor veszem észre, hogy az ebédlő felé is tárva az ajtó. Nem értem. Kis idő múlva megjelenik az ebédlőajtóban Mészáros, kezében két bontatlan borosüveggel. Egyszerre elönt a nyálkás reménytelenség. „Vidd vissza azonnal!” – suttogom, de Mészáros csak röhög hangtalanul, s int, hogy öltözzem fel én is. Aztán óvatosan kimászunk az udvarra, és a garázs mellett átdobjuk magunkat a kerítésen. Mielőtt befordulnánk a következő utcába, még visszanézek a manzárdra; látom, hogy az egyik ablakon csap ki a fény. Azonnal kapcsolok: a ruhaszekrényes szobában elfelejtettem helyére húzni a fekete függönyt. S ezért most súlyosan lakolhat az asszony, ha időben nem veszi észre. Mit mondjak? Semmit se mondok.

A tiszti bordélyház mellett húzunk el, a piactér mögött, s messze elkerüljük a fiú- meg a lányiskolát, ahol kórházat rendeztek be. Mészáros időnként odapislog rám, mintha kérdezősködni akarna a külön éjszakámról; az erőltetett gyaloglás azonban elveszi a kedvünket a beszélgetéstől. Zihálva lassítunk, majd megint nekilódulunk. Az egyik közből kemény férfihang harsan fel, német, de nem lehet tudni, hogy az utcán kiáltozik-e, vagy valamelyik ablakból. Aztán két gyors revolverlövés csattan fel, és rögtön utána öblös nevetés; úgy látszik, többen vannak. Mi ekkor már bent kuporgunk egy törpefenyő alatt, a hó a nyakunkba poroz, szemközt velünk egy tető nélküli ház, már nem volt idő rá, hogy befejezzék. Zimányi annyira ideges, hogy nem tud uralkodni magán, ott a fenyőfa alatt letolja a nadrágját. Még négy kilométer a rendező pályaudvar. Tulajdonképpen nincs is más vágyam, mint egy szénabálákkal megrakott tehervagon. S eszembe jut, hogy elfelejtettem figyelmeztetni az asszonyt: a pokróc sokkal fontosabb, mint a ruha. Sok pokróc. De akkor már megint rohanunk, s végre kijutunk az utcák övezetéből, és bent járunk abban a fenyőcsemete-iskolában, ami a községet elválasztja a rendező pályaudvartól. Kicsit túlságosan is gyerekfaerdő ez, melltől kilátszunk belőle, mint az óriások. De valahogy mégis ez adja vissza a nyugalmamat; hogy így elnézhetek az akkurátus, nevetségesen glédába állított erdőcske fölött. S már nem is érzem annyira fontosnak, hogy rohanjunk. Megúsztuk. S vállon lököm Mészárost, hogy mit akart kérdezni. Mészáros válasz helyett megáll, bakancsa sarkán letöri az egyik borosüveg nyakát. Egyből kiisszuk az egészet, aztán végzünk a másikkal is. „Na, ugye nekem volt igazam?” – kérdezi nevetve Mészáros. Zimányi megtoldja egy frivol mozdulattal a tenyerén: „Neked volt igazad” – mondja, s rám néz. Érzem, hogy valamit kellene már mesélnem a manzárdszobáról; de csak annyi jön ki belőlem, hogy Hellinél még mindig bömböl a rádió. S váratlanul ekkor kapjuk az első figyelmeztető lövést.

A golyó ott surrog el mellettünk néhány méterre. Azonnal lehasalunk lélegzetfojtva, és vagy húsz percig nem mozdulunk. Aztán roggyantott térddel, hogy ne legyünk magasabbak, mint a fák, futólépésben megindulunk az erdőszél felé, ahol már ott dereng a sötétben a vasúti töltés vagonsora. S akkor megint egy újabb dörrenés, de ezt valahová mögénk eresztették, mert nem halljuk a surrogást. „Rohadj meg” – mormogja Mészáros, és arrafelé rohan, amerre valami árkot sejt, hogy abba húzódjunk be, és onnét kapaszkodjunk fel a töltésre. De ez téves szimat volt, a legtévesebb az indulásunk óta. Mint egy hirtelen bedobott díszlet, egy őrbódé tűnik elő az erdőszélen, és a hóköpenyes őr, ránk tarott géppisztollyal. Mint a szobrok, úgy dermedünk meg azonnal, s már ahhoz sincs fantáziánk, hogy lehajoljunk. Nincs is értelme. Talán negyven méter sincs közöttünk, legföljebb harmincöt. És azt se tudjuk eldönteni, hogy magyar-e az őr, vagy német. Zimányi liheg. Mészáros az orrát szívja szaggatottan, de egyikünk se mozdul. Az őr se. Ahogy jobban hozzászokik a szemem ehhez a végső látványhoz, lassan az őr arcát is látni vélem a sötétben, egy arcot, ami előtt tűéles pontocskák vibrálnak. Nem igaz, hogy minden bűne eszébe jut ilyenkor az embernek; még a legutolsó se. A Baleárokra gondolok, meg egy ívlámpára valahol a Nagykörúton. S csak ég a lámpa, és nem alszik el. S teljesen védtelenül és megtisztultan érzem, hogy a reflexeim cserbenhagynak. Majdnem negyedóráig állunk így mozdulatlanul, aztán az őr lassan hátat fordít nekünk, s úgy marad. Időbe telik, mire a lábunk annyira engedelmeskedik, hogy lépés lesz belőle. Messzi ívben elkerüljük a bódét, s babonából nem nézek vissza, hogy az őr utánunk les-e, vagy vállához emeli-e a géppisztolyát. Ez most már nem következhetik be. És ami be fog következni, azt úgyse tudhatjuk még. Majdnem óvatosság nélkül trappolunk a töltés felé; s csak amikor a vagonok mellé érünk, akkor jön ránk megint a szorongás. Túlságosan magasan vagyunk itt a töltésen és túl közel az éghez. Sietve átmászunk a kerekek alatt a másik oldalra, és futva megindulunk a vagonsor vége felé, lehetőleg minél távolabb a váltókezelő toronytól, ahol piros meg kék lámpák égnek. Csupa lezárt marhavagon mellett rohanunk, míg ki nem fulladunk teljesen. Látom, hogy Zimányinak véres a szája, de csak mint tényt állapítom meg ezt is, nincs visszhangja bennem, szinte üresebb vagyok, mint amilyen a garázs volt. S akkor Mészáros váratlanul megáll, s tőle szokatlan elmélyedtséggel kijelenti: „Ez egy szent volt, ez tényleg egy szent volt!” Még vagy három vagon mellett sétálunk el, mikor hirtelen pisszet intek, és odaszorítom a fülemet a vagon falához. Erre ők is követik a példámat. Kis idő múlva kivesszük, hogy magyarul beszélgetnek bent, de annyira fojtottan, hogy azonnal bizalmat érzünk irántuk. S halkan bekopogok. Sokáig csend, mintha sírba eresztették volna az egész vagont. Erre az ajtóréshez nyomom a számat, és beszólok: „Magyarok vagytok?” Pár perc múlva félrehúzák az ajtót, de csak egy tenyérnyit. „Mit akartok?” – mordul ki valaki a résből. „Van még hely hármunknak?” – kérdezem suttogva, s szagolom a kiráamló levegőt. Majdnem meleg szagok a kinti hideghez képest. Aztán villámgyorsan feltornázzuk magunkat a vagonba, tapogatózva az ajtó mellé húzódunk szerényen, és ott guggolunk le. Szuroksötét van bent, de azért elég jól megérzem a némán üldögélő testek irányát. Tízre tippelek, de kiderül, hogy nyolcan vannak csak, a többi helyet egészségügyi cuccok foglalják el. Azt mondják, egészségügyiek, Kisvárdáról. És hogy őket Graudenznél verték szét. Van közöttük egy tolnai fiú is, patikus. Tolnán én is ismerős vagyok, éltem ott pár évig; s megkérdezem a nevét. Megmondja. Kicsit meghökkenek, de úgy, mint aki érzékel ugyan még, de azt már nem tudja pontosan, hogy öt kilót raktak-e a kezébe, vagy húszat. „Te, az nem lehet… – mondom – Cselényi még a háború elején felfordult a motorjával, még gyászjelentést is láttam róla.” Válaszul csak egy morgást kapok, hogy ne akarjak okosabb lenni nála. És hogy ő különben se ismer engem. „Én se téged – mondom már majdnem jókedvűen –, de az anyám az ismert, és ő mutatta a gyászjelentésedet is.” „Ugyan hagyd már! – szól rám Mészáros. – A végén még azt hiszik, hogy idióták vagyunk.” S kezdi kibontani Zimányi kenyérzsákját, hogy egy kis leveles dohányt morzsoljon. A fiú, aki az ajtót nyitotta ki nekünk, rájön a neszekből a műveletre, odabotorkál hozzánk, nyújtja a kezét, és kér a többieknek is. Mészáros készségesen morzsol és adakozik. Közben halljuk a füttyöket kint, és csak cigarettázunk, alig beszélünk, és megint cigarettázunk. Csak szegény Zimányinak vacog a foga. Később előveszem a bicskámat, és ki-be csattogtatom, de rám szólnak, hogy „ökör, hagyd abba azonnal!”. Erre minden indok nélkül mesélni kezdem, hogy egyszer egy döglött kisborjú mellett ültem, míg a gazdája, egy paraszt, vissza nem jött érte, én meg a borjú patáját farigcsáltam addig a bicskámmal. De erre is azt mondják, hogy hagyjam, ez is olyan, mint egy gyászjelentés. Pedig hát igaz, legalábbis annyi, hogy mikor a moziból kijöttem egyszer T.-ben, egy paraszttal találkoztam a piactéren, valami sebesült kisborjút vezetett, a feje be volt törve a borjúnak, de a zúzmara egészen belepte a véres fejet, mint valami kötés, mintha porcukorba mártották volna; s akkor megkért ez a paraszt, hogy fogjam addig a kötőféket, amíg ő bemegy a házba, de ameddig bent volt, a borjú lecsuklott a hóba, és a két patáját szépen odarakta a bakancsom mellé. Aztán más nem is történt. De végül is megértem, hogy igazuk van, nem olyan lényeges az egész. És megint rágyújtok, mert valahogy semmi sem elég. Megvárom, míg körmömre ég a csikk, s csak akkor taposok rá, aztán felállok, és óvatosan rést nyitok az ajtón, hogy kinézzek. Egy szemafor jelez éppen szemben velem, s a síneken, a vagonokon túl a hold világítja be a síkságot, egy másik, egy ugyanolyan síkságot. És ez az egész kinti tágasság egyszerre olyan védtelen lesz, mintha semminek se lehetne határt szabni benne. „A hold – mondom –, feljött a hold. – És becsukom az ajtót. – Feljött a hold” – mondom még egyszer, mert senki se válaszol. „Hát aztán?” – szól nagy sokára egy hang, akiét még nem is hallottam eddig. A tolnai patikus meg belekezd egy történetbe, hogy ki hogyan szokott óvszert vásárolni, mert az is típusonként változik…

 

Azért furcsa, ahogy így húsz év múlva eszébe jut az embernek ilyesmi, egyszerre és átmenet nélkül minden, pedig még azt se mondhatom, hogy boldogtalan vagyok. Lakásom van, állásom van, az utcákon égnek a lámpák, az aszfalt tükörsima, a lány, aki a karomba kapaszkodik, szeret; s akkor pár percig egyszer várnunk kell az Emkénél, amíg átjutunk a Nemzeti oldalára, közben nézem az arcokat, az autókat meg a lábakat lent az aszfalton és egy kövér dakszlit a karcsú lábak között, ahogy szimatol és fintorog lustán – és még mindig csak a dakszlit nézem: vajon nem túl kövér ez a kutya? –, s mint egy idegen, úgy nyúlok bele a saját zsebembe, de nem találom a cigarettát.