Függelék

Az atléta halálá-val a kritika egy részét sikerült félrevezetnem. Nem sportregény. Legföljebb olyan megtévesztő módon, ahogy korunk is a sport műszavaival és szenvedélyével igyekszik kifejezni és megvalósítani magát, noha keservesen másról van szó. A sport és sportszerűség modern szuggesztiója elég erős ahhoz, hogy általános beidegzéseket rögzítsen. S nagyon valószínű, hogy a különböző sportágak és teljesítmények – vonzó vagy riasztó módon – ugyanannak a lelkesültségnek és tébolynak a változatai, mint aminek az élet egyéb területein áldozunk. Mindez arra biztatott, hogy ne érezzem tematikus szűkítésnek és önkorlátozásnak a sport világát. Egy mai regényhős, aki sportoló, s egy mai történet, amelyik javarészt sportkörnyezetben játszódik, már-már olyan keret, ami érdemén felül alkalmas rá, hogy túlmutasson önmagán. S még arra sincs szükség, hogy az író különösebben törekedjék szimbolikus vagy allegorikus áthallásra. Mintha ebben a vonatkozásban (kissé) mindkettő értelmét vesztette volna. Amiről lényegében szó van, a létezés rekordjának vágya minden területen és formában. Az a természetes ösztönünk azonban, hogy legyűrjük, ami előttünk van, nemcsak az energiánk egészséges lendülete; menekülés is. S ma fokozottabban az utóbbiról van szó. A menekülés motívumai közül két szálat szeretnék kiragadni: a magányt s a rossz lelkiismeretet. Ha az egyedüllétbe a teljesség is beleférne, hiányozna a „magány” szavunk. Egyéni elhatároltságunk közérzetét – így vagy úgy – valamilyen találkozás, azonosulás élményére szeretnénk átváltani; az azonosulás pedig csak valami abszolútban teljesedhet ki vagy a határvidékén. Rációnk azonban gondoskodik róla, hogy a megérkezés lehetőségét elhárítsuk; s épp innét a skizofrén kettősség: az abszolútnak már nincs biztosítéka bennünk, de ez nem jelenti azért, hogy a nosztalgiánkkal rá ne tapadhassunk. Azért menekülünk, mert szükségszerűen nincs nyugvásunk. A szabadságunk lett nyomasztóbb. S valahol itt a rossz lelkiismeret gyökere is: a korlátlan szabadságban, aminek a korlátozását a rációnk vállalta magára, s vele a felelősséget is, hogy a jót éppolyan ésszerűen tudjuk indokolni, mint a rosszat. S minthogy a hiány és űr mégis korrekciót kíván, a maximális teljesítmények hajszolása lett az abszolút pótlásának a görcsévé bennünk. Azt hiszem, ez a közérzet az, ami egész létezésünk tónusát külsőségeiben (is) sportszerűvé tette; s magát a sportot mint jelenséget, korkifejezővé. A regény mottója – „gyorsabban, magasabbra, távolabbra” – univerzális bűvszó, ami nemcsak a technikai találékonyságunkat szuggerálja, hanem lelki-biológiai készségeinket is. Meghódítani egy rekordot, a világűrt vagy egy népet – mint ösztöni magatartás – végső elemzésben ugyanazt a tragikus feladat-félreismerést jelenti. S ebben még a szerelem se kivétel. Nincs is kivétel. Csődjeinkben – egyéni, társadalmi, politikaiban egyaránt – a hódítás póza üt vissza. A természet persze némább, s még beláthatatlanabbul hosszabb távon, mint az egyén, a nép; és ennek megfelelően a „tiltakozása” is más. Nem forradalommal válaszol: saját magunkkal teperteti le saját magunkat. Ha a civilizáció csakugyan fenyeget bennünket: csakis ezzel, és így.

Ha a regény sportvilága alkalmas arra, hogy általánosítva a „lét sportjára” is utaljon, egyúttal az író kételyeire is utalhat, a saját „teljesítményét” illetően.

Tulajdonképpen az Atléta problematikáját szeretném a Saulus-ban „magasabb” szintre emelni.

„Atlétám” olyan alkat, amelyik képtelen engedni, megalkudni, s noha a céljai tiszták, éppen a tiszta célok érdekében pusztít is maga körül, viszonylatokat, érzelmeket. Az élet sem „tiszta” – ez a csődje. Abszolútra tör, de az eszmény-fogódzói mégiscsak innét vannak. Nem békülhet a praktikummal, végül pedig már nincs is mivel béküljön, csak a végletekig fokozott igény tüzel benne. Ráadásul, mindebben kompenzáció is van. Ami „gúzsba köti”, a múltból indul, a neobarbarizmus kamaszkori játékaiból. De kísérlete-igénye, hogy kitörjön, később se sikerülhet, hiába keres közvetlenebb, igazibb kapcsolatot a nézőivel, a drukkerekkel. Halálának sincs egy oka, csak száz; talán éppen azért, mert célja görcsösen csak egy van. (K. elítélően pedzi, hogy egzisztencialista regény. A szemével süket, a fülével vak. No persze, azért: a Közöny „kipedzhetetlenül” remekmű.)[…]

 

(A tágasság iskolája, Szépirodalmi, 1977.197-199. o.)

A sport fogalma és gyakorlata a mi világunkban tönkrement, kiürült, meghamisítódott. Nem csupán a sokszor emlegetett görög értelemben nincs már érzékünk hozzá, se igényünk rá, de még a mi első „modern” Olimpiáink szelleméről és célkitűzéseiről is elfeledkeztünk. A sport archaikusabb jelentősége és jelentése szinte nevetségesnek hatna, ha valaki szóba hozná a mai sportrajongók között. Legeredetibb jelentésében és gyakorlatában a sport olyan vetélkedés volt – tudatosan és öntudatlanul –, ami játékká lényegíti át azt a vetélkedést, ami az élet maga; csupán az vérre megy. Az élet kíméletlen dinamizmusának, a felülkerekedés ősi ösztönének szublimált formája volt. Következésképp a lélek iskolája is. Nos, erről mit se tudunk már. A görögök tisztában voltak vele. Sőt még arra is ügyeltek – és később is jelképesen –, hogy a győztesben ne a megnevezhető személyt ünnepeljék, hanem a győzelmet magát. Egy még élő rítus hasonlatával: az Úrfelmutatásban például ne a papot, aki a kelyhet fölemeli, hanem azt, amit fölemel. Gyönyörűnek találom, hogy például a legrégibb olimpiai vetélkedéseiknél csak egy egészen apró, majdnem torz, fölismerhetetlen arcú kis szobrocskát volt szabad készíteni a győztesről és a díj is mindig szimbolikus volt, hangsúlyozottan tárgyi semmiség. Később a szobrocska mérete növekedett, de az elrajzoltsága, a személytelensége nagyon sokáig megmaradt. Mikor az engedélyezett szobor mérete kezdett a valóságos embermérethez közeledni, akkor is szabály maradt, hogy a valóságos emberméretet nem, vagy alig haladhatja meg. És a fölismerhetőséget csak a nagyon erős stilizáltság formájában engedték meg. Egyébként ez is hatással volt a görög szobrászat alakábrázoló realizmusának sajátos alakulására – a személyesnek és személytelennek ez a szép harmóniája. Ők még el tudtak képzelni olyan bajnokot, akinek nem a személyes teljesítményét kell ünnepelni, hanem az ember teljesítményét őbenne. Az egyetemes emberét. A mai helyzet majdnem beteges, skizofrén, gusztustalan. A szó közvetlen értelmében már egyáltalán nem arról van szó, hogy mi magunk is tegyünk valamit a saját magunk játékká nemesített vetélkedő képességéért – ehelyett kitenyésztjük a látványos, helyettünk cselekvő, helyettünk magukat hajszoló sportolókat, akiket aztán bámulunk, ünnepelünk, mint a jól idomított gépeket. Test–lélek harmóniájáról nincs szó, üzletről van szó, elvakult drukkról, jól fizető fogadásokról, hasonlókról. Ismerjük ezt, minden botrányával együtt. Még az isteneket is közöttük akarjuk megtalálni – ha már az egünkről lelőttük őket. Valahová csak föl kell ragasztani egyet. Hát legyen sampion. Egy sport-díva. Kissé radikálisan fogalmazva, de lényege szerint ezt gondolom arról a sportról, ami ma dívik. Az Atléta halálában engem a sport archaikus értelme és jelentése vonzott, érdekelt, azért választottam a főhőst és témát. Ha nagyon őszinte akarok lenni, a Saulus regényemhez sem puszta tetszetős ötletből választottam olyan bibliai mottót, amely sportfogalmakban és hasonlatokkal mond el egy nagy parabolát. Nem, nagyon is tudatosan. A sport lélek nélkül semmi. És a lélek is az, sport nélkül. Csak helyére kell tenni a szavakat, a szavak értelmét és gyakorlatát.