|
(rögeszme) Csak egyszer álmodni! – a valóság támogatása nélkül.
(Isten) Bármennyire is gondos, mégis teremtett bogarakat, kik ha hátukra esnek, nem tudnak visszafordulni.
(helyzet) Ártatlanul szidolozzuk a kilincset, lornyonnal nézzük a fekélyt, zsebkendő mögül szagoljuk a dögöt, csipesszel méricskéljük az eldöntött aljasságot – s az ajtó előtt az alligátor.
(praktikus kérdés) Egy beíratlan papírlap veszélyesebb? – vagy egy teleírt papírlap?
(liturgikus natura) Mozdulatlan fák, csak koronájukon mozdul egy-két levél. Négyéves kislány mondja: imádkoznak.
(jámbor kép) Őrangyal vezet két kisgyereket a kétszemélyes pallón – angyal középütt, két gyerek a palló szélén reszket; angyalhajszálon.
(helyzetjelentés) Már-már kézzelfogható láncaim sincsenek – bonyolultan aggasztó.
(szerelemről szólva) „Szia, én!” – „Hogy vagyok, te?”
(Pascal) Csillagmorajlás? Hangyasírás? Két egynemű csend között – mi, a zaj pionírjai – előre, tovább.
(régi kép) Lány homlokán szakadt a papír; ütött sebével is véglegesebben mosolyog, mint mi valamennyien. Elpusztíthatatlan a jelen, ahonnét visszanéz a holnapi múltidőnkbe.
(azok a szobák!) Mintha éppen meghalt volna bennük valaki; és mégis várjuk, hogy belép.
(csomagolás) Pakolok. Válogatok. Tapintatos végrendelkezés. Fogkefe, bicska, szódabikarbóna… – mi is még? Koporsóban effélére is szükség lehet. A többi maradhat.
(dátumok) Ezerkilencszázötven, esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Tizenöt éves leveleket égetek. Ezerkilencszáznyolcvan, esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Leveleket írok, eltépem.
(napi edzés) Haldokló szemébe nézz! – aki megbocsátotta magának, hogy élt.
(társaság) Üres szoba; néhány ferdén lógó kép – lehet, hogy kevésbé vagyok egyedül?
(alattomos november) Délután ébredek, az utcán sötétség és köd. Citromfánk valószínűtlen ajándék, kint megfagyott volna. De hogy még ez is, ez a törékenység a dolgokban! Nem törnek el, csak masszívan, ellenségesen törékenyek.
(hangya) Ujjam kávéfőzés közben téved rá, reflex-mozdulat. Jó óra, mire előhívódik a szégyen: olyan kicsi, hogy még piszkot sem hagy az ujjadon, ha megölöd.
(a birkákról) Ők azok, akik akkor is hozzátartoznak a természethez és kikezdhetetlenek, ha a farkasok megeszik őket. És ha egy se marad belőlük.
(gyorsriport a Körúton) „Bocsánat… – reggel óta hányszor nézett a háztetők fölé, az égre?”
(kis Réka) „Meg kell néznem a tükörben, hol viszket a fejem.” – „Falun jobbak az emberek, városon rossz levegőt szívnak, attól forog visszafelé az észkerék, attól lesznek rosszak.”
(biedermeier) Nem az igazság kelyhe a szív ó, nem, csak minden oda emigrál, ami megérdemelné, hogy igazság legyen.
(vakkantás, álomban) „… csak ahhoz nincs merszetek, hogy a mindentől független megfelelőt keressétek!
(trágya) Harminc éve történt… – temérdek idő! Mint a babonázott szemétláda: kiüríteni nem lehet – hová? Az állat is azt a füvet eszi, amit maga trágyáz közben.
(identitás) Ha egyszer tényleg utolérnének! – ha egyszer kiderülne, hogy te vagy ő, ő pedig te!
(öregek a padon, ősszel) Panasz, panaszkodás, semmi más, aztán az is kifogy egyszer; végül ennyi marad: „Ezek az elhanyagolt évszakok! Senki nem törődik velük.”
(1956) Pásztortűzzel világítani, pásztortűznél melegedni; hinni benne, hogy a világ is melegszik tőle… Nem nevetni kell; sírni még humorosabb.
(örökös gond) Eldugott hely – régóta várom, hogy rátaláljak, régóta, hogy soha ne találjam meg. Egyformán nehéz mind a kettő; mindig valami egyszerűbb megoldásnak kedveznek a körülmények.
(vízió: hol nemzet süllyed föl… ) Ha egyszer tizenöt millió macska vonulna fel! és egyetlen nyávintás se, minden a legpéldásabb rendben. Nesztelenség, amire csak tizenöt millió macska képes. Rezdületlenül meredne az égre tizenöt millió farok, mind félárbócon, a Macskák Hősi Terén. Így osztogatnák titkos előlegben a maradék érdemrendjeiket, végbúcsú végkielégítéseket; csak a felhők nyávognának tehetetlenül.
(legfelső beadvány) Mérd a magasságot a kicsihez, hogy a kicsi még elhatároltabb legyen, csak önmaga. – Felejtsd el szemünket, emlékezz vissza ránk önmagadban. – Szándékainkhoz mérd az ítéletetet, és ne nézz el a vigasz fölött, amit csak mi nyújthatunk a tetteinkért.
(distinkció) Dérlepte rét – szín és anyagminta a hóból. Bátortalan fehérség. A hó hit; de ez is még csak áhítat.
(Csehov) Kifingott nosztalgiák! A pusztán könnyű homokfutó”. Virágzó gyümölcsfasor… ó, mon vieux… Moszkva! Pisztolydurranás.
(dráma) „Szeretném neked mutatni meg, mennyit érek.” – „Egyszerű; ne lássuk többé egymást.”
(présziőz) Mondhatnám – szablyák égisze alatt éltem.
(dilemmák) A stafétabot fontosabb – vagy a futó? A szék hajlatába vagyok-e szerelmes – vagy akinek a teste a hajlatra simul?
(remény) Erős pillanat: tikkadtság, langyosodó homok, alkony; valami megremegteti a fákat. Nem szél, nem hasonlít semmihez. Ehhez nem lesz soha műszere a tudománynak, se religiónak! Csak nekem; és velem pusztul el.
(meteorológia) Gépben a papír – vár. Pokoli. Tiszta, hibátlan ég, bármit felvesz: csak meghasadni nem akar.
(álom) Hatalmas fa repedésében, hangyaként – colorádói vaginahasadék? bolyongás a világfában? Nyugodt, békés vagyok; és biztatóan mulandó. Megfoghatatlanul szívós ez a mulandóság. Túlrettegek mindent?
(csalódás) Idegennyelvű kiadás: külföldi nő ingere – de valahogy mégsem elég. Visszajár, hogy első lefekvésem mégis csak Báta közelében esett meg, mezőn, viharban, szénaboglyában.
(pötty) Álmok: kivégeznek, felsülök; nappalok: szeretnek, pénzt veszek fel. Valami nem stimmel! – emelem fel az ujjamat, és nevetek a tükör előtt. Az ujjam meg föntmarad a levegőben. Az ember fütyörészik ilyenkor, keskenyebbre húzza szemét, benéz az ajtó mögé; mégis nyoma marad, mint valami pötty.
(szür-harmónia) Ma a Lóvizeletgyűjtő Vállalat titkárnőjével vacsoráztam – csinos.
(pontos) Fél a szemébe nézni: beköti a halálraítélt szemét.
(tisztázzuk) Nem célba helyezett találat, csupán gellert kapott golyó – erőfeszítés a szabadesés helyesbítésére.
(Mila) Illettek hozzá az apró nyílások, kanalak, csészék; még a levesestálban is úgy kavart egyet-kettőt, mintha gyűszűnyi nyílása lett volna. Több erotika volt ebben, mint más szerelmeskedésében.
(vésett emlék) Homályosodik az ablaküveg, mondta egyszer a ragyogó napsütésben. Alagút-mély szőlőlugason botozott végig, a szűkűlő perspektíva húzta előre, ahol barbár oltárként roskadt a barackfa. Nem fordul vissza. Soha többé nem láttam. Így halt meg, ott maradt szoborként. Nem történhetett másképp.
(párbeszéd) „Magára hagyott világ…! – „Egy hitetlen számára igen, de egy hívő…”– „De én hitetlen vagyok…! – „Akkor mért vagy jó?” – „Isten helyett.”
(elbizonytalanodás) Kutyám nyomában a vadnyom – megérkezik a fonák. Lassan összeáll a kép. Hiszen erre vágytam! Mégis, kérdezhetem halkan – erre?
(látomáska) Meztelen gyertya a kanóc; perverz. Csak felöltözve tud szeretkezni a fénnyel.
(halálkommandó) Fáradt és éles fény göngyölődik a gyepre – pontosan szimulál. Az árnyékok, mint egy földből kibújt különítmény tagjai, villámgyorsan szállják meg a parancs szerinti helyüket.
(zúzmarás hajnal) Autóm a fák közt, deresen, ködfátyol mögött – most végre él! Csillogva, lemosva nappal csupán piperkőc gép.
(némely vendégek) Úgy ülnek ki a lugasba az asztal mellé, mint egy leendő képbe. Türelmetlenül várják, hogy bekeretezzék őket.
Te, régi majális kis királynője… Emlékszel?
Olyan voltál, mint a szöcskenyár.
(intim filmkocka) Éjszaka ág veri az ablakot – mit akar? Figyelmeztet? Be akar jönni? Végigjátszom az abszurdot. Kinyitom az ajtót – és várok.
(japán vitrin) Vigyázz! Halkan! Törékeny! Létcsendélet. Óvatosan nézd.
(vidéki benzinkút) A gumimintás keréknyomokból olajcseppeket szív ki a nap. Az agglegény kútkezelő egy madarat talál ki, s esténkint kiengedi a mellényzsebéből. Vele itatja fel az olajcseppeket.
(rövid novella) Pad, öreg fák alatt, öregen. „Emlékszik?” – „Nem kellett; azóta itt ülök.”
(elemek promiszkuitása) Vetkőzik a lány a parti sziklán – és mögötte a tenger. És mind a ketten szétválaszthatatlanul engesztelhetetlenek.
(szövetminta a melankóliából) Szeretnéd leszakítani – aztán mégsem. Hétpróbás torpanás. Aztán elfogynak a mezők, a virágok; és már lehajolni se tudsz.
(irány az időben) Emlékeztek rá? Holnap meghaltunk, tegnap meg fogunk születni, közben eltévedünk. Most már biztos hazatalálunk.
(filozófiatörténet) Kezdetben a Nagy Ölelés: mintha kapaszkodni lehetne benne. Aztán a Nagy Fák fölötte: ámulat évszaka. Egyetlen csábító felhősziget benne: támaszpont és győzelem reménye. Majd szaporodó felhők önhitt villongása – a Nagy Kék elborul. Átszúrhatatlan ballon már bizakodás roncsolt évei. Végül, jobb hiján, felhőkre festett ív, csudásan agyonszögecselve – megkapaszkodni mégis csak abba lehet.
(love story) Nagyon szerelmesek voltak, a rét felgöngyölődött előttük. Ráléptek a tükörre. Attól kezdve tudták, hogy elvesztek, az álom foncsorrá szürkül, hogy a valóság tükörálomként csilloghasson.
(halék) Amit nem tudhatnak: a pikkelyeiktől szabadulni. Mikor feldobják magukat a vízből, bűnös szivárványcsillogás veszi körül őket – mi a csudától? Konokul hámlani szeretnének! – és révülten vadásszák a horgot, hogy hátha az! – talán majd lerántja róluk. Telenként így teleogizál a vén Pontykirály, az iszapba fúródva.
(kép) Mozdulatlan téli táj, faágak füstfinom függönye, a folyópart hótorlasza mögött lassan vonuló jégtáblák monstrum csúcsai. Álcázott menetelés. Közös harapófogóban a tárgyiasult csenddel.
(produkció) Bohóc ledobja maskaráját a porondon, letörli a festéket; még jobban nevetik. Ki felelős a magányért?
(egy útijelentésből) … a jelentéktlenség varia-bútoraival berendezett hallban vasárnapiasan kifésült-kikefélt jámborsággal várják, hogy az örömben sorra kerüljenek –
(Epiktetoszi apokrif) Ne ess kétségbe, ha egyik lábad elhagyott – egy egész lábnyi súllyal másképp hogyan lehetnél könnyebb?
(mese-elemzés) Rézmadár – szárnyát leszegi, hogy meg ne értsem; fejét lehajtja, hogy megszégyenítsem – fiókáit mégis szavaimmal hívogatja.
(hol) Határvidéken, az előlegezett jövő kilátóablakában – díszletek között, ahol a régi szomorúsággal elválnunk se lehet, mert csak ugyanaz kínálja magát másképp – ahol közegtelenül is függeszkedik a vas – ahol a virág kívánságra mérgező, ahol a holnapi üzenet majd tegnap utolér – ott, az archeológián túl, ahol a fehér szárnyasok plombált csonttörmeléke világít…
(láz a kereszten) (balról) „Robot-emberkék késő vakációja. Látod, odaát? Mindig csak a legfontosabbról kellett volna…” – (jobbról) „Megérthetjük, hogy mért ítélkeznek oly szigorúan, ha értünk is akarnak tenni, akik már nem vagyunk…” – (középről) „Íme, a Nagy Híradás! Letaglózott virágok. Most van ideje, hogy számvetésünk értelmet nyerjen. A veszteség távoli pontba helyeződik – boldog talajvesztéssel lakolunk. Ami ennyire réstelenül tud közel jönni, az már súllyal nincsen…”
(váratlan vendég) Becsönget reggel a jelenlétem, ajtót nyitok. Úgy állok köztünk, mint egy harmadik.
(correspondence) Meglöttyedt hó a szántásban. – Öregasszony kiritkult haján átsejlik a vörhenyes, barna-foltos fejbőr.
(ötödik évszak) Tetten érni az üres színpad eseményeit, kibogozni a dramaturgiáját, elemezni a jelenetsorait, a szereplőkkel interjút készíteni, fehéren fehér fotókat készíteni a felvonásszünetben – s megvárni, míg az üres nézőtér zsúfolásig kiürül.
(szabadság) Szemfényvesztő függetlenek, akik az ürességben eveznek szabadon; akik az ingyeneshez úgy nyúlnak hozzá, mintha ők szereznék meg; akik a saját árnyékukkal takaróznak, s még ideájuk sincs a napról, melynek az árnyékukat köszönhetik.
(közérzet) Beleütközni a semmi idomaiba. Nincs kint és bent. Nincs áthárítás, nincs magadra-szűkítés. Összekeveredett lét. Totális határvidék. Egyedül a sivatagban. Most végre mindenkiért.
(búcsú) Ifjúság! Mennyi hiába jel. Csak árnya a kendőlobogásnak. Vihar leverte gyümölcsök, teljesen nyomtalan.
(kicsoda-micsoda?) Bizonytalan, kiszámíthatatlan az ébredése. Sem ébren nincs, se nem alszik, sem halott. Biztosan más módon van. Ilyenkor illenék letenni a tollat?
(mese) Összeszedtük a faluban az árnyékokat, nagy szánra tettük, elindultunk egy hatalmas síkságon, mely fölkanyarodott a magasba, ott teregettük szét a rakományt. Ebből lett a nap.
(némely illegalitás emblémája) Két göröngy között rozsdásodó söröskupak – benne morzsányi föld és egy szál sápadt zöld fű.
(nehéz birtokviszony) Az aszfalton tőrt vetnek az anarchista, kósza fények, csapdák… Mindenütt, mindenben a gyötrelmes analógiáim. Elviselhetetlenül enyém a világ; én meg az övé.
(szerelmi notesz) Szerelmeskedők, akik nem mentik ki maguk alól a fűben menekülő bogarat: még nincs rá paragrafus. Szerelem súlya alatt kívánni a megcsalást, megcsalatást: még nem elég makulátlan hozzá az erkölcsünk. – A hűtlenség, mint a hűség expanziója. – Távirat: „A vadszőlő gyönyörű és ezer perec.” Nő válasza: „Ezer kifli.”
(forró vallomás-meleg) Marianne csókolgatja Klárát, Dezső feleségét. „Bárcsak Dezső helyében lehetnék…” súgja közben.
(söntéspultnál) „Hát nem… ezek az unos-untalan… ezek a hetvenhétszer… Nincs bennük semmi szemérem? Akár egy csődörparádé! Barátom! Befagy a szádba a lélekzet, ha ki nem köpöd… Így fullad meg a világ – nem az atomtól!”
(emlék-logika) „… nem, akkor még nem lehetett szó méhrákról, a Bartina-utca sarkán még nem bontották le a boltíves házat, alacsony emeletére még föl lehetett dobni a szvetterbe csúsztatott sármánymadarat…”
(história) Hogy eldöntjük a világot napról-napra! És odaát a mérleg meg se rezzen. Mi vagy te? Kóbor önhittség? Porszem-bemutató a sivatagban?
(Bábel) Kővel feltámaszott hordó, hogy az alja ne korhadjon. Karóhoz kötözött bokor. Mankóval megtámasztott láb. Hangyalyuk elé görgetett tűfejnyi rög, hogy a bejárat ne omoljon. Egy jelző, hogy a kimeríthetetlen tartalom reménytelenül világosabb legyen. Még egy kivégzés az elmulasztott helyett. Még egy érdemrend az elfelejtett helyett. Állványzat – aztán megint állványzat.
(rendhagyó járvány) Egy városban elhullanak a madarak. Az emberek egyre bőbeszédűbbek lesznek. Egy nap újra megjelenik egy madár. Nagyobb lesz a csend, mint valaha volt.
(ravasz túlbiztosítás) Egyszer s mindenkorra kisajátított magának egy helyet, mely nincs messze a temető hátsó bejáratától, azt nem zárja lakat; hanyagul bármikor ki-be csapkodhatja a szél.
(két iker-elszótlanodás) Kifordított ing hever a szék támláján – A lehullott leveleket senki nem ragasztja vissza a fára.
(felismerés) Nincs olyan mából fúvott palack, amibe bezárhatnám magamat, lubickolhatnék benne. Valamennyi igeidőre szükségem van.
(mesterségek) Élőt boncolni – halottat koncolni. Ha nem tintás a keze – véres.
(pogány imponderábilia) Megbocsátok a világnak – hozzásegítem az Istent, hogy méltóbban élhessen bennem, általam.
(Doxa-üzenet) Hosszú és becsületes loholás után zsebórám úgy dönt, nem méri tovább az időt. Felhúzom – azt hívén, elromlott. Nem veszem észre, hogy mélyebb belátásra jutott.
(falusi gentleman) Szénásszekér tetejéről néz le, megpillantja őket, ahogy meztelenül szeretkeznek a fűben. Odabiccent, köszön. A helyzetét tisztázza.
(igényesség) Közel vagyok hozzá, hogy benyissak a legfelső toronyszobába. Nem csodára vagyok elkészülve, csupán egyszerű, indokolatlan, igazolhatatlan hitelességre.
(csábító gondolat) Kötelezni a bírákat,ügyészeket, szónokokat, hogy meztelenül lépjenek a felöltözött vádlott és hallgatói elé. A mondandó, ami ezt a próbát is kiállja, mehet.
*
(nyolc Jules Renard-apokrif)
Reggel hallom: „Igen, ott leszakadt a híd…” Másnap arra megyek, látom, hogy nem. Mégis gyanús marad bennem ez a nem. Féreg rágja. Idő, míg újra bizonyítani fogja magát.
A magyar Kosztolányi mondja (majd) orvosának a legkedvemrevalóbb rövid mondatot (távoli tanítványomként) – „Tedd, hogy éljek.” – S persze, páratlan tömörséggel a naplójában Jouvet is – a színész – a monstrum Hugóról: „Nagy fasz.”
Poil de Carotte (Csutak úrfi) az a rettenetes homokzsák rajtam, amitől nem láthatják a többi arcomat. Én sem. Vesztemre győztem.
„Istenem, mondd!” – És ha csakugyan mondaná? Olyan biztos vagy benne, hogy nem a némaságában bíztál, a reményben, ami maradéktalanul és személyesen a tiéd?
Flaubert-ben az a borzasztó, hogy szinte remekebbül csinálja meg a gyengét, mint a jót; és képes felismerhetetlenné tenni a különbséget.
Hogy igénylitek a realizmust! Ahogy az ördögöt is addig, míg meg nem jelenik. Erősek gyomorkeserűje mindkettő, mért csodálkoztok, ha csikarást kaptok?
Nincs időm merésznek lenni, mikor írok. Minden időmet, energiámat leköti, hogy lélekvesztőn kísértsem meg az egyszerűt, a világosat.
Különös, de a remekművek világában élni csöppet se vágyom.
*
(idegen faluban) Este úgy fordulnak utánam a parasztok a nyitott udvarkapuból, mint a helybeli szamár a tehén után, amelyik még a saját udvarkapuját se találja meg.
(Krúdy) Vidéki bordélyház vasárnap délután, vendégek nélkül. A lányok kötnek, a kertben illatozik a muskátli, a bugyik a barackfán száradnak, a tyúkok kárálnak a baromfiudvarban. És szól, szól a harang; még van idő a litániáig.
(álom és szerep) Színész álmodja, hogy színpadon játszik. Ébredés után sem tud szabadulni az álom-szereptől. Félni kezd, elveszti biztonságát, szorong, hogy mikor lepleződik le.
(metalogika) Hófúvásban, viharban – mikor senki a közelben – zárja, reteszeli, lakatolja az ajtaját. Nyári éjszaka eszébe sem jut.
(lovak szeme) Mint a varázslók, jövendőmondók kristálygömbje. Megérinteni a szempillámmal! – nem hagy nyugton a kísértés. Tartogatja a halál ezt az élményt.
(örök expedíció) Minden feltört dióba, szétzúzott kő belsejébe te pillantasz be legeslegelőször. Fel tudod fogni, milyen titkok, csodák közt turkálsz közönnyel? A hét minden másodperce vasárnap.
(firka) Vérmezőn felállított csillagvizsgáló bódé falán találom: „A villamos kerekei alól felhangzó cinikus röhej nem mindig őszinte.”
(leltár és összefüggés) Süt a nap, a kertben ütközik a fű, a fák ágain fénymáz, három fekete szoknya a kerítésen, négy madár egy szitakötő körül, a teraszon csonka gumicső, mint egy bélcsatornává rövidített kígyó… A leltár nyugalma és kimeríthetetlensége. Az összefüggések tébolya – és morfiuma.
(mese) Az üveghegy aljában egy csecsemő fekszik és nézi a napot. Az üveghegy aljában egy vénséges vénasszony ül és nézi a napot. Az üveghegy aljában a nap tűzi a homokot – Itt egy kis szünet következik a mesében.
(közmondás) A jövő igazi tojásai nem a gonddal ellenőrzött fészkekbe tojatnak. Nem rántotta, gyorsétek akarnak lenni, hanem igazi szárnyasok.
(több) Egy szentet elképzelni majdnem annyi, mint jobbá lenni egy pillanatra. Egy bűnöst elfogultság nélkül s minden összetevőjével együtt?
(groteszk) Mikor a csillagos égre nézek, mindig csábít a gondolat: mi lenne, ha a bíróságokat rászoríthatnók, hogy így ítélkezzenek – éjszaka, kint a szabadban, a csillagok alatt? S mi akkor, ha a bíróság tagjainak meztelenül kellene kiállniok az emelvényre, s csak a vádlott öltözhetne fel ruhába? Ami ezt a próbát is kiállná – döntés és igazság – arra akkor is mérget vennék, ha történetesen méregnél enyhébben sújtana.
(munkaterv) Minden napot úgy kellene kezdenünk, mintha a csecsemő és haldokló egyszerre pillantana ki a szemünkből. Így talán megértenénk valamit abból, amit szüntelenül s okosan igyekszünk megmagyarázni magunknak.
(boldogságról) Sorsdöntő felfedezés belátni, hogy az ember mégiscsak boldogságra van teremtve, ha nem is éppen tökéletes boldogságra. S ez legalább olyan szomorú, mint egy végzetdráma. De mégiscsak elviselhető. Az öngyilkosok a másvilág stréberei. Kivéve, ha nem azok.
(a szabadesésről) Nem célba helyezett találat vagyunk, csupán gellert kapott golyó. Eszmélő erőfeszítés a szabadesés helyesbítésére.
(november) A jellegtelenítő sötétben is ott a köd, amit egész nap láttunk, tapintottunk szinte, két rokon idegen, tökéletes takarás és mégis vegyítetlenség, kettős misztérium az érzékelésben, ráhajlás a ráhajláson, lény a lényben…
(négyszemközt) Iszonyú érezni, hogy az ember minőségileg rosszabb lett, mint volt, de ugyanakkor a fölismert és kitisztított eszményvilága magasabbrendű. Ez a pokol.
(kérdés-válasz) „Hiszel Istenben?” – „Mennyi időd van? Ha száz éved, befejezni nem tudom. Ha semennyi sincs, nem éreznéd szükségét, hogy rákérdezz.”
(szempontjainkról) Tékozlón gazdálkodunk. Az életnek nincs egyetlen közömbös mozzanata sem, csak helytelen szempontok vannak. A figyelemre nem méltatott pillanatokból is kitelne az örökkévalóság. A szempontjainkból soha.
(érzelmes) Hálátlan volt valakihez, de gyengédségből nem hozta helyre a hibát. Virágaihoz menekült, s mint aki tartozást ró le, úgy öntözgette őket. Ha a természet, a tárgyak visszamondanák a sok elvetélt vallomást!
(hang a kocsmában) „Éljünk úgy megint, mint a vadak? Álljunk bandába s csináljuk együtt, amit külön magunk is meg tudunk már csinálni?”
(szülike) „Látja, megértem ezt is, hatvannégy éves koromra mehetek részesaratni. S meghal emberem? Úgy dagad a lába, mint az oszlop. Ha meghal, nem maradhatok egyedül a tanyán. Mit csinálok, ha visszajön?”
(mazochista) Volt kor, amelyik rosszabb lelkiismerettel több gonoszságot hajtott volna végre? Volt kor, amelyik jó lelkiismerettel tettel volna ugyanezt?
(ellenpróba) Ha csak az erőfeszítést, hitet, heroizmust vesszük, amivel az ember esendőségét, végső gyengeségét igyekeztek ábrázolni és bizonyítani…!
(pókok, bogarak) Pókok alszanak a kertben; bogarak, melyek holnap fönnakadnak a hálón. Van a pillanatnak olyan billiomod része, ami vegytiszta idill? Lehet olyan fokú érzékenység, ami tetten éri az Állóképet: mikor az egyik képkocka készül átfordulni a másikba, de még nem fordult át? A mai idill is tegnapi.
(ballada) X. szereti Z.-t, de Y. el akarja csábítani tőle. X. azt álmodja egy éjszaka, hogy hatalmas galambraj lepi el az eget, köztük egy hím, égő gyertyával a fején, – s ő Y.-nal nézi a madárvonulást egy kihalt, füvetlen síkságról.
A következő éjszaka – álmodja X. – egy madár zuhan le a magasból – lelőtték?– s érzi az arcán, hogy a madár oda zuhan véresen. A fű közé fekteti, ami újra kinőtt; maga mellé, ahová hazatalált.
(La Bruyère) Sokáig azt hiszi magáról, hogy csak azokra féltékeny, akiket szeret. De rájön, hogy ez önámítás; gyűlölete tárgyára éppúgy féltékeny s megnyugszik, hogy az önzésnek olyan mértéke ez, ami nélkül nem tarthatjuk jellemes embernek egymást.
(zárójelben) Az a csüggesztő, hogy a terrorban túl sok az élvezet is.
(meddő verseny) Rendben van – az irigység a szeretet dekadenciája, de sokszor a szeretet se több, mint finomult irigység.
(tapintat) Hogy szerette a virágokat! Ollóval vágta el őket a gyökerüktől.
(Otro toro, otro toro… ) „Másik bikát, másik bikát, ez túlságosan szelíd!” Az angolnát erős sós vízben tartják, míg elpusztul. Értjük a szakmát.
(búcsú) Negyed egy volt. Kihalt pályaudvar a platánfa-soros sétány végén. Függönyösen esett az eső. Torka mint a feszesre húzott csavar. „Ne sírj – kiáltja – nincs már egy talpalatnyi száraz hely sem.” Négy perc múlva indult a vonat.
(mikro-tragédia) Egy nap a bohóc ledobja maskaráját a porondon, letörli arcáról a festéket – s még jobban nevetik. Ki felelős a magányért?
(a sárga házból) „Az óra megállt. Fehér csönd van bennem. A szívem ver, de nem értem, nem tudom, ez hogy lehet. A nap átsüt a bőrömön. Mintha az egész testemet átsütné, mint valami űrt. Belül nincs semmi. Minden vér elfolyt belőle, azóta gyengülök. Adjanak valamit, amitől elalszom. Vagy bocoljanak fel, és tudják meg, mi van bennem. Csak az agyam működik, de napról-napra kevesebbet érzek. Sírni se tudok már, csak nagy ritkán. Akkor se úgy, mint egy ember. És beszélni sem úgy, csak suttogni. Olyan furcsa, hogy süt a nap.” (De nem süt, a nap se.)
(álom) Fiatalok, akik árusítják magukat, azt a tárgyat, amivel épp abban a pillanatban azonosak. Simuló trikóanyagba vannak bepakolva, és mind kékek, zsufák, masszívak s nagyon rugalmasak. Egy hatalmas áruházban válogat közülük, de mindegyik egy másikhoz utasítja, hogy az az eladó. Kiderül, hogy neki egyik sem. Mikor kilép az áruházból, már aggastyán.
(Jánoska két meséje) Most mondok valamit, ami csak mesében lehet. Egy cicukának a házát lerontotta egy kismajom. Utána együtt építettek egy új házat, s abban laktak együtt. Később az egérke is odaköltözött. Aztán az egérke leharapta a cicuka fülét, s annak napokig nőtt a füle – napokig, napokig. Közben a ház össze akart dőlni, mindig letört belőle valami, az ajtó is összetörött. Akkor a cicuka – aki áj-báj macska volt – bánatában fölmászott a kéménybe, s mikor előjött, nem olyan volt, mint egy ember, hanem fekete és piszkos, mint egy kéményseprő. Ezután az egérke is bemászott a füstbe, a kéménybe, és ott is akart maradni, áj-báj egérke szertett volna lenni, s nem is jött elő addig, míg a ház össze nem dőlt egészen. Akkor azonban már csak a kismajmot találta otthon, aki a téglák között ült és sírt, hogy mért is rontotta össze a cicuka házát. Az egérke meg azért sírt, hogy mért harapta le a cicuka fülét. De már nem építettek új házat. Várták, hogy cicuka mikor jön haza haragudni.
A fekete felhőből egy fecske szállt le az ablakpárkányra, beszállt anyuka ágyára, s ott elbeszélgettek. A fecske anyukával, anyuka a fecskével. Később a fecske beszéd helyett ugatni kezdett – árva kutya lett belőle. De aztán búcsúznia kellett, s megint visszafecskült, visszaszállt a fekete felhőbe. S akkor a fecske belenézett a napba és elrontotta a szemét. Anyuka őhelyette hord szemüveget.
(beavatás) Egy kurva mondja álmomban: „Soha nem élveztem mást, csak a testi kéjt. A kéj, úgy érzem, felöltöztet.”
Az ő hangján siklom át egy csend-mögötti, erdő-melletti tájba, ahol egy paplak féle áll. Férfiakat találok bent, egy ivóban. Kártyával játszanak: Aki „kijön” a kártyában, azt valami módon megölik. Én is játszani kezdek, de a kártya váratlanul átalakul a kezemben eperré. Hirtelen elgyávulok, s nem tudom megállni: megeszem az epret – a kártyát, melyet éppen húztam. Az egyik férfi észreveszi, de nem szól, csak hosszan néz. Sietve kisuranok egy másik helyiségbe, ahol a kurvát találom. Lefekszünk, szeretnék megnyugodni nála. Közben bekötött arccal bejön valaki a kártyázók közül, majd egy másik is, akinek nincs bekötve az arca. Énekelve lóbálni kezdenek, hogy most megölnek. Rájövök, hogy a bekötött arcú az, amelyik tetten ért, hosszan rám nézett, – s a többiek az ivóban is mind csak beosztottak, akik túljátsszák a szerepüket, – igazában nem tudnak megölni, a lóbálás csak utánozza az ölést. Hirtelen akkor értem meg, hogy én sem a nőhöz jöttem, csak ott ragadtam nála. A következő pillanatban egy ismeretlen férfi hálófülkéje elé cipelnek, aki a nő szobáján túl lakik – s hallom a hangját: „Én se bírtam velük, azért vonultam vissza.” Erre gyorsan lerak a két férfi, és eltűnik. Kis idő múlva látom a
hálófülke lakóját, amint a mezőn dolgozik kint, a holdfényben, egy rettentő hosszú szántásban. Ruhája parasztos, arca borostás. S egyszerre megnyugszom: most már nem érhet baj, a meztelenségig felöltözött vagyok.
(ajánlat) „Nézzétek, mérjétek halálom után, mennyit nől a hajam, körmöm – kis együttlét még a party után, elbambulva, elnémulva, de mégis együtt a tünetekkel. Hajnali piszkosszürkébe bomlik át az élethosszani mégis-szép éjszaka. Csikk, bor, füst, dermedt szag, ételmaradék – csatatér asztal és szoba. S ti is borostásan! S azok a kelleténél hosszabb körmök! Aztán annyi se; az se. Salut!”
|