Elégia

Jamais la Rêverie amoureuse et paisible

N’y verra sans horreur son pied blanc attaché;

Car il faut que ses yeux sur chaque objet visible

Versent un long regard . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Diamant sans rival, que tes feux illuminent

Les pas lents et tardifs de l’humain Raison!

Il faut pour voir de loin des peuples qui cheminent

Que le Berger t’enchâsse au toit de sa Maison.

Le jour n’est pas levé . . . . . . . . . . . . . . . . . .

(Alfred de Vigny: La Maison du Berger)

1

A fagyal, igen…

Egyszer úgy volt. Ezek az örökös átültetések!

Meddőbb földbe talán már nem is lehetne.

Persze, lehet. Kiszámíthatatlan az álmodozás.

Kisöccsünk Korinthoszban túrta a földet,

fényesített dárdát,

hogy a tükörből visszapillantson Athénre:

hírlik-e hír?

Egy előrelátó isten

a fölzabált gyermekeit is kihányja végül.

Lám, nincs ironikusabb a maradandóságnál.

Beszámolhatnánk virággal koszorúzott lovainkról

a pergőtűzben – miféle áhítat tudta követni

egyetlen szirom útját, ahogy lepergett, lyukasan.

Egy lyuknyival könnyebben! – míves hézag, gödör,

hová petézhet az utód.

A fagyal, igen… Rabszolgám apám, szerszámom–

magam.

Megél.

Őszbe hajolva színt vált,

és nem feledkezik meg róla,

hogy maga tegyen obulust a szemére;

és reménytelenül még azon is keresztüllát.

2

Zeusz, Vénusz, Gilgames, Noé, Brahma, Ozirisz, Wotan,

Baál, Moloch, valkűrök, gigászok, titánok, párkák,

múzsák –

Anyánk háromszor kavart a levesestálban

– se többször, se kevesebbszer –

mielőtt a tányérba mert.

Aztán a vemhes cédrusok köpenyes vonulása!

Méretlen kutakban a hold tegnapi arca!

S a bógni, ahogy a bika körbejárja helyét,

hogy sebzetten ledöntse agancsát!

Vagy zárás után a kisasszony a karikás kulccsal –

még egy kis rendet a polcokon,

kupacba a maradék szemetet,

a karton cigarettáknak kilóg a vége,

szájában az elmaradhatatlan cukor-nyalóka:

ajándék a jól végzett nap után;

majd lassú sétája a tűzfal mellé a szemetesvödörrel,

miközben maga is leguggol csurgatni,

és azonmód kiismerhetetlen, mint Gaia.

Vagy a rejtelmes költöző,

ki naphosszat kering a tenger fölött,

útban Amerika felé, mindig ugyanott tisztelegve –

az egykori kikötőnek? főpap szerelmesének?

Micsoda tervek az elhantolt szénben!

Micsoda csend-mise

a robbanás kultikus cigarettaszünetében!

Vagy a mellesleg leszedett gyümölcs parádés rothadása

a tálon,

a nap besüt a szobába,

a huzattal néhány hírnök belebotlik a húsába,

mintha menyasszonyt készítenének elő éjszakára,

s noha nincs társ, pírlik éjszaka is,

ahogy a szertartás előírja.

Kifogyhatatlan az álmodozás.

Szürkületbe fulladt vizeken a hojszák

mindig ugyanúgy fehérek másképp.

3

Persze, majd elér a kísértés, ez elkerülhetetlen.

A túlcsordulás, a televény – a Nagy Kövér!

A folyondár bekúszik szobádba,

a rekeszeidbe,

tükröd vakszemébe,

gondolataid hálójába,

gyertyafénybe,

észrevétlen barokk lábakat épít a falaknak –

hogy induljanak? ki merre lát?

omoljon a zug, mit annyi csőd árán kapartál magad köré?

Vagy éppen ők a várva várt,

az önzetlen kacsok divíziója,

a csillagközi szelektől kimarjult fúgák oltalmazója?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Szigettelen, úttalan lassú áradás.

Hontalan Laresek dzsungel-lámpásai.

Olyan egyetemes minden.

4

Aztán halálig kettesben egy Oresztész-rokonnal.

Raccs-bumm! Raccs… Lappangva így élesedik a kés;

az elméd.

„Maga pedig hallgasson –

ne legyen olyan magas!”

Ó, világra szóló parányiság.

S ahogy a vér… Utánozza

a pirosat. Igyekszik, erőlködik, keveri, adagolja – piros!

Így emlékezünk egykori bajtársakra, árva-lány-hajakra,

fához golyó-szegzett harkály-trófeákra –

mellénye azóta is világít

az árbockosár fölött; s mert Istenben boldogult,

boldog. Szemantikai feloldozás.

Aztán kiszámoltuk az év

háromszázhatvanöt napját – micsoda öröm!

Jut mindegyikre.

Nem kell nélkülözni. Némi példaadás

a könnyen unatkozóknak:

a választék nagyobb, mintsem hinni lehet.

„Ugyan, mért nem ül már le,

mért zárja össze olyan görcsösen a térdét?

Nem bízik a nyitott ablakban? A feszületet meg kár lesz

keresni, talál helyette mást.”

Akkoriban rendeztük meg a

mészáros-céh mesteravatását, szép tavaszi napon,

mikor a nyitnikék már berendezkedett a fákon.

Derűs idők! Bölcső a jövőnek!

„Választott bikánk legyen pusztai!”–

zúgtuk, s vezettük végig a városon, réti virágosan,

nemzeti pántlikásan, szarván két megdöfött,

télálló almával.

Hol tér szélesül, öröktől színhely. A Mester ott hivatott

egyetlen ütéssel két egybevágó fél fejet – producálni.

S mi ellenőrizhettük a tökélyt. Századok tapasztalata

a kiválasztottban mindig hiánytalan; így kapta meg ő

az iszamos koszorút, s a jogot, hogy mondhassa

a gyászbeszédet is –

a dadogást,

a dadogást,a gyászbeszédet is –

ahogy zavaros

zugokban helóta kavicsok rögtönzik a sorrendet,

melyről nincs világos hagyatkozás.

A víz meg nem ismeri –

csak a pára! A kileshetetlen rendező, a nagy bujkáló!

Rettenetes mondák karagöz-árnyai az ártatlanra

mosdatott felhők vérmezein; helyzethez illeszkedő múlt,

megbillogozott jövő. S csak néhanap a kiégett szemű

Visszatérő.

Kocsmákban rezes beszéd: „Sír szélén

tántorgunk, édesapám!” – „No, akkor ássuk meg?”

Közben

veszteglő pályaudvarok,

kék porhónál finomabb neonfény,

vásárcsarnokokban csutkára rágott almák,

hanyatt ledöntve az alvó mézeskalácsos.

Hol több a lárva, hangtalanabb a dörrenés,

a vér szintetikus, a víz nitrátként csöppen.

Többnyire ilyenkor időszerű; s valahogy mégis távoli.

A közeledés, a nem évülő besurranás, a botkoppanás…

A mindig ugyanúgy koppanó elszámolás. Az Öregnek

kiosztott józan teológia; kiégett szemű Foglyának

a hallgatás, a másnapi máglya-rőzselobbanás –

„Most kiigazíttatnak a Te cselekedeteid. Dixi.”

Bár ezek is csak kis történések, utólag…

Fontosabb a szürke.

Az évszakok mimikrijébe mosódó önkéntes takarodó; a

suttogva égő láng, jégvirág ablak mögött a benti virág,

oltárrá szűkülő szobák, rejtett hátsóudvarok kispadjai,

a malterkupacon is boldog ecetfa, tűzfalak közt az

égigérő kút partizán vertikálisa, a bizalmas kis-mérgek

szívós aratása, a hályogos önfeláldozás, a biztosra vehető

mulasztások Históriája –

ül Oresztész az epigon pusztában,

és kinéz.

5

Persze, csak dikció, szavak, pempő…

S ez a hanghordozás!

Az álom kemény, nincs mit áltassuk magunkat.

Ahogy a taknyodat teszed zsebre, mert módi,

nincs mit differenciálni,

azt teszed zsebre, amid van,

ez a hideg módi,

akárhány bőrt lehúzol a sancta filozófiáról.

Szagosított agóniákon édelegsz, bátyó,

fröccsen a hugy az égi Gargantuából,

tedd hát a dolgod,

üríts, üríts,

hogy ami beléd, az vissza másba,

körforgás –

noha az út tényleg egyenes.

Megesik néha, igaz,

hogy némely sötét gödrök között

(mikből sosincs elég)

felröppen egy szárnyatlan madár –

de bedőlni azért nem kell,

vedd számításba inkább:

az a sok szárny mind olcsó predesztináció,

ha végül is nélkülözhető.

És ne kegyelmezz egyetlen gyenge pontnak se.

Törölni, kilőni!

S majd ha kioltottál valamennyi csillagot –

akkor…

6

Tehát, munkás tavaszok.

Tettek, visszavonások, makacs araszolások.

Aggodalmak a Gödel-tétel miatt; de ez csak múló zavar,

az arcél nem csorbul tőle.

A tervek utolérhetetlenül nagyszabásúak,

a közlönyök hangja bizakodó.

Óvott melegházakban nemesített hóhér-palánták

várják a kiültetést.

Várjuk a tavaszt.

Minden évszakot várunk, mert mindegyik mást ígér,

s mivel a szar is non stop, futószalagon a seprű.

Oly ésszerű a körbefutás, mint a logika.

Ámbár a szintek, az emelkedés –

a ravasz archimedesi csavar!

A megállított idő! S már egy virágzó század odavan.

Lakótelepek azték romjain erdőnyi antenna-vadsarj,

s a bennük szorult kép: bekötött szemű gladiátorok

tusája a hagyományos numidiai sertésért –

közben cézári kézmozdulat. Nihil aliud.

Az entrópia falánk Kékvirága…

A posta olcsó műanyag palackban úszik.

Sötétben morajlik a hab.

7

Mondják, ha fiad megjárta a soros Szibériát,

és éjszaka megkerüli a házat;

ahol nincs meggyfa, majd az emlékezteti, a kő,

kukák, lefolyók, néhány telelő oleander,

míg kezét csusztatja a liftakna mellett.

„Vigyázat! Magasfeszültség!” – alakul lakmusz

hártyaként a térkép, levelek tenyérvonala,

befőttes üvegbe száradt egér csontvázlata,

az átvérzett gézcsík pirkadat,

s még mindig éjszaka – ámbár lehet, hogy másutt,

megtévesztő az átfedés, a merőben új szomszéd,

új dróttekercselés, a nyakon szorító hurkok nyoma,

új öngyilkosok legendáriuma, a púpos fűszeres helyett

halk titkosszolgálati agglegény, roncs kerítéslécek

kalodájában a sárga napraforgó csillag;

s ha néhány ajtóval odébb is,

de elmondhatja, hogy megérkezett –

mégis megéri ez a pillanat. A bepillantás. A szó

bálna-halála. Az összevarrt bábuarc és pattogzó

tükör. Csikorgó tapintatuk, ahogy az ablakon

kinéznek –

„Tévedsz. Utoljára húsz éve.”

8

Tehát, mégsem;

S hozzá a kivésett mégis –

akár a fríz, arc és vízjel egyszerre,

régiesen koronázó képszék – homlok?

Ködbevesző oszloprendek s származékaik

kiszemelt párkányzata – ahogy megül és nyugszik

a csillagtömb súly, övező akantusz-levelekkel;

s még csikordulás se, az episztilionnak ez mibe kerül.

A mester-gerenda néma bizalmasa a háttér botrányának;

bár csak közbenső szolga az is – Bárány?

Alant a márványtörzs még némább áldozata:

kérdezetlen fölívelés, azóos geológia,

szájszélbe harapott szilur retorika –

archei csönd.

S csak az a függőleges nyomás! Soha más.

Csak a fegyelmezett huszonnégy barázda,

ahogy leszivárog a tóruszok vánkosára,

s félkörösen kiduzzad a geometrikus golyva –

nem kór, csupán felgyülemlett hallgatás

(a gyöngy nem emlékezik, mondják)

s ráforr a plintusz dísztelen négyszögére,

hogy majd az elosztja dísztelenül és arányosan

a kihűlt végösszeget – cserébe?

Kápó dolga.

S olyan rezzenéstelen az egész.

A körülményeskedő görcs,

a bonyolultság és egyszerűség,

hogy legyen és ne legyen mégse –

nem a sajnálat kísért meg néha?

Bámulod az ok rabszolgaságát,

ahogy mindegyre okozatot szül,

s közben lennél hiány inkább

Narkisszosz ligetében –

ha nem csordulna ki, mégis,

valamilyen bujkáló szerelem,

szikár elérzékenyedés…

9

Akár a hajós álma –

nem földrész, csak partok gyülekezője,

többé sosem lett szigetek randevúja (mert voltak),

keblek virágzó profilja a combrésnyi horizonton,

sörénylugas – már ízeire bontva, mint az elemek.

Köszörű idő! (csak a vér nem nyugszik mégsem).

Érintő nyomkeresés, ujjak ernyős ráereszkedése –

mennyi veszett tartalék egy nyakív hajlatában!

S már így rajzolódik a múlt.

Így láthatod magad kiterítve.

Bár kevésszer történik, mégis folyton,

csap át a hullám s közösül

a tengerpart temetője az éggel;

lehetetlen szépség.

Kifeslett törésvonal csúcsaira bukva

térnek meg partjaid a fényhozó hímen-szakadékba –

s Kókütosz néma.

Hinnéd; ha nem volna kétség és rothadás,

a fehér nem okádna szurkot, a fekete nem vakítana;

ha várni lehetne, hogy az éhség csak évszak,

s dobhatnád

kockára a kimértet, tegnapod holnapját (és viszont);

ha nem volnál vak nősző, más éhe árán elejtett

zsákmány, vak holdudvaros bálvány a pézsma-felhőben;

ha nem érné rettenet a tiszta rajzot, idők kútjából az

elűzött Egyszemű androgin böffenése, aszály, a kőbaltás

magánynál ősibb magány, s a megannyi pattintott nyakék

kezdemény, hiába – saját cafat tökélyedbe táplált

megszentelt ökonómia; ha szomorúbb lehetnél a

megvigasztalhatónál, véglet és határ, végre tékozlón

kifosztott öröm ablaksora, kitárulkozás, bőség nyugalmával

lépkedő szőlősorok aranyló hombárja –

világ seregélyeinek vásár!

Ha lehetnél kiárusítás!

Ha nem volna kétség és rothadás; s ha tudnád: mankód

csőre töltve, olcsó önsajnáltatás, elsumákolt lopás;

ha a szívedbe némult madarak sztrájkja nem tartana

örökké, mert kiénekelhetetlen –

te zörgő gladiátor, tövistelen Jézus,

hogy téped, mondod, akarod, hogy szövöd a mesét!

(csak ondóból is mennyivel többet a kelleténél –

akár a miriád csillag?)

És mégiscsak ez él.

S te meghalsz.

10

Persze, így felejthetetlen.

Sorjázó rétegek dúsítják a szövetet, bepólyál,

menetelsz a sorban,

matricából kilépsz, lépsz a következőbe;

épül az emlék-Bábel, s zuhan a fekete lyukba;

préselődik a felejthetetlen,

keményedik a magma,

s már a törvény is zavarban,

az újabb végtelent ki rögtönözze,

melyik szilánk a vőlegény, melyik az ara,

milyen elképzelés települjön,

az integrálba, differenciálba,

az imaginárius szikla-ténybe:

miközben herélt holdak tanácskoznak

a rőtfény halaszthatatlanban,

áttekinthetetlen hangár-huzatban;

átvilágított ködök raportja teljes menetszerelékben,

noha szigorú bizonytalanban,

s már kora virradatkor is alkonyatban –

talán lecke és fáradság is már,

hömpölygő kelepce, sereg-vonulás,

ám folytatva is csak mozdulatlan szemle:

csak kezdeni mit, ha már meglett,

a furdalón kivérzett megismételhetetlennel?

11

Ilyenkor szakítasz időt.

Fölpeckelt szájjal, Gorgó-rémületben

heversz földirányosan,

karod szétdobva, félbemaradt kereszt,

s míg habrontó gáton az örök hasonmás skandál,

pozdorja cseppek, elunhatatlan temetés

– „Havazik.” – „Te sírsz? Én újraéledek” –,

csapódnak törmelék vendégzajok, csapódik virág,

s egyszerre átéled a súlyt, amit hordoz,

kocsány tengelyét, pártás sziromkoszorút,

levél-takarót, porzót, nedvező bibeszált,

segélykérő ujjait a betömött űrsötétben –

Homérosz előkép-szerkezetét, Mária mutatványosáét;

s csak heversz; kezdeted lekuporodik a pont

árnyékába, s már alig több, mint árterek füzeseibe

gyűrűző evezőnyom, diluviális távolodás:

félszeg gondolat mása – vagy az sem,

csak lebukik a tévedésbe,

és vízjel nélkül megtér; tapadókorongba fulladt csók

epopeiája –

s egyszerre ebbe szédülsz bele; zihálás nyálmelege

csap meg, gyönyörű sebek és szügyre tapadt vér íze,

szemek szándéktalan értelme, ahogy sürgetve rád-üt:

Ébredj! – csavarodj ficamodva, simulj, harapd a habját,

zuhanj szálka-kés agancs-verembe, törj ki, döfj hanyatt a

holdig, s szürcsöld indulat nélkül fogad közé, már úgysem

bocsáthat meg, az engedékeny csend lesimítja az üszköt;

mire az erdő mögött az ég elgyújtja a tüzet, s a

hegygerinc bordáján megrándul a bőr –

pihenhetsz, Labrosz;

a párázó ékbe szorulva ketten maradtatok,

s ő tudja, hogy nincs gyász

(pedig szelídebb a holnap se lesz);

s akárcsak ő, haránt te is odanyalsz majd

a csapzott hasalji mezőkre –

s csak heversz; vagy éppen hogy tovább zuhansz,

útban egy másik televény, az Időzített Parlag

hűvösebb paraméterei közé, kristály horhosok

s szénsötét szurdikok tárlóiba a birodalmi úton –

most ez a táj; körbe-körül ültetett semmi, számsor

szegély (mint a fák), évszaktalan és alkonytalan ég,

virradat-hiány, karámban rajzó szemcsék, sokaság:

átjárható, s mégis kikezdhetetlen magány, s még a

befulladt magban is ugyanaz a végtelen: beton-üres

távolság-hiány, lefele bomló, fölfele sugárzó

elragadtatás; makacs örökszövés, mely öröktől kész,

miközben készül: a mind külön, s mind magára hajló

gondolatszem, és nem ismétlődő minta; láncszem, mely

maga a lánc; noha beszorzott szemcséiből mégsem arc –

csak tetszhalott fény, széttördelt szabadság, s a

szigorú, már-már törékeny szilárdság, hogy ne minden

történjen mindig, s ne bármi, akárhol –

bűvész önmegtartóztatás?

vagy pusztán csak annyi, hogy a molekula-csendbe,

gazdátlan hírnökként,

bezúg a túlnani csend? –

s csak heversz; s hirtelen magad sem érted;

béklyózott düh fog el, kapuban toporgó szégyen,

kezd süketíteni a közösbe vesző csend, a logikus

képtelen harmóniája, az illeszkedő szabás, a

kivésett Geometria, s az exodus a Geometriából,

olcsó varázs, lunatikus pillanat és robot időrost

metszetek, s a hátrálva is gyümölcsbe ájult

előrerohanás – az önmagára ítélt Nagy Fehér Egér;

ad rem, az önmagát kikapcsolni nem tudó levés,

gigászi impotencia, szakadékba zuhant szakadék,

csúcsra bukott csúcs – az a Valami, az a Szegény!–

s csak heversz;

s már nem is Gorgó-rémület: jeges bambaság,

s ha mankóra támaszkodva is, de: fölény;

csupán ez is kevés; eszed becsaphatatlan Kentaur:

patával tapos – de tudja;

vagy a maradék személyes éppen az, hogy ne értse?

és nem fogod felejteni, hogy földön heversz:

te, a Nagy Görbület egyenesébe helyezett nyíl,

veszteglő száguldás, nyíltszíni kétértelműség,

tények cáfolatba forrasztott valódisága,

a Nagy Sudár rézsút íve

(s a rézsút irgalom? a dies és dies irae?) –

és csak annál kevésbé felejtheted;

vagy nem épp a görbülettől leszel szent?

felejtheted, hogy ami elindul, büszkén kullogva

visszatér, a vonal vonalba simul?

miféle képlet ez? mi minek a mása?

csupán a nárcizmus akarása? s mi a görbület

kényszere? s a szívós mozdulat, ahogy a karod is ölel

akár élőt vagy hullát – vagy épp az Est kezdete már?

az ujjongó s fiatal Egyenes ejti le így a karját?

a magába fáradt végtelen a görbületbe?

s csak heversz; majd kezd fölengedni a jeges

bambaság, fölényed csendesebb lesz; tűnődsz;

hogyan legyen itt győztes, s hogyan vesztes,

ha egymás élő szövetéből egymásért szövetkeznek?

vagy ez lenne a titok? ez a gravitáció? s igaz

a semmit kémlelő tükör szomorú históriája, mely

magát a tükröt is kétségbevonja? – s mintha

csakugyan sejlene a lezuhant ég fölött egy

ugyanolyan égi kémia, a visszafordíthatatlan

nyitja: mire jó, ha úgyis tükörbe néz minden;

s a relatív, ha minden eleve él? játék tehát,

eldöntött végeredménnyel? az analízis csak

matematikai fogás? s az ajándék: forró homállyal

kendőzött mechanika? mivel csak úgy nem esik folt,

ha a Teljesben a teljes jövő is benne van? s akkor

az ünnep fonákja is közös, az önmagával határolt

végtelen bánata?

s csak heversz; s mintha az értelem épp abba

költözne, ami nem ő, de még a visszája sem,

rokona sem: felülmúlhatatlan Idegen,

ki rég, mielőtt még ott találná magát, betér,

ki-be jár, a Pásztor Házában holográf ajtókat

nyit-csuk, kipillant, miközben benéz, akár egy

vízfelszínbe préselt tájba, ahol együtt a

parttalan mélység, magasság, tegnapi hegyek

holnapja, s a rend, hogy az omlásból úgyis csak

újra hegy, súlyra változatlan, csorbítatlan energia,

csorbítatlan anyag – s hogy omlás volt: alig több,

mint képzelt halálból a rögtöni felébredés,

csupasz bálványarcra képzelt szemöldök rándulása:

elvillant múlás, mely rés, noha már nyitatlan

betemetődik;

mert ami nem lehet Egész is – hogyan is lehetne?

és heversz; de már nem a földön, hanem vele:

nyűgözött ló és lovasa, együtt – béklyózott

vágtájuk a kiszakadt Tartam ámok elágazása?

– kiosztatlanul is rájuk lőcsölt negatív Feltámadás?

s ha buknak: ők buknak el? vagy a Történés maga?

mi ha lett már, és a magáét megtette – végül mégis

visszafordítható? s hullhat megint a rezzenetlen

élet-előttibe, mi nem lett szegényebb, se gazdagabb

attól, mit az elkattant Történés belétett? ilyen

durva lenne a mérleg? vagy hever mégis mag a

pascali szakadékban? képzelhető, hogy a „történő”

minőség túlélő többlet, magát sokszorozó találat

– akár a szemből kilépő pillantás –, s csak mit

visszahagy, energiát, csak azt nyűgözheti a mennyiség

„megmaradása”? vagy azt sem, mert a kilépés új

Szintézis, tovább nem mérhető Újra-Fogalmazás?

képzelhető, hogy a csillagpornál több gondolat is él,

duzzad (tágítja a Teret?), s önsúlyától hajlik

a Nagy Terhesség gyengéd görbületébe, az anyaság

mind sűrűbb fókuszába – az egykori Nagy Sudár

dimenziókon túli Egyenesébe?

s ha igen – mit ér utol a látomás? mit az értelem?

és mit a kettő találkozása?

vagy oly természetes, hogy személyes vagy, s az

Ok személytelen? végül is mire kapat a képtelen

evidencia, egyirányú csoda, bicsaklott logika?

mért nem birkózhatsz az élő kirándulással:

személyesből a személytelenbe bukni át? – vagy

volna Ok, mi nem bélyeges rokona a távolodó

Hatásnak? úgy volna igaz, hogy az Ok útravalója

véges, nem tudván, mit ad, s mit nem vesz vissza

magába, s csupán te volnál végtelen: tudván azt is, miféle

az Ok; csak azt nem, hogy mitől vagy személyes, s a

Minőség mért lenne hűtlen a Mennyiséghez? – kérdezed;

és egyre egy-ügyűbben: ha nem volt személyes,

hanem lett,

múló Mutáció csak? alkalmi Átalakulás? a Személytelen

aszimmetriája? kisbetűs teremtés? nagybetűs Semmiből Lopás?

s ha már a Legkisebb is, akár a bebábozódott lepke:

minden? s fölöttük, mint árnyék-suhanás: az értelemnél

éberebb Nagy Alvó Lehetőség – a Szimmetriák?

ilyenkor szakítasz időt; s szakadsz te is darabokra –

hasztalan? mégis, kikerülhetetlen utazás; és te,

batyutlan utas, ama tizenharmadik, nőtlen kőműves –

az éjszaka jön, és reggelre leomlik a fal.

12

Elfáradtál, hang.

Lassú árnyék göngyölődik az erdő tetőszerkezetén,

néhány felizzó ághegy, némán maradt szó –

itt ilyen a kézfogás, az érkezetlen távozás melege.

Aztán ki-ki a dolgára –

s az arc ismét reménybe keményedik.

A fagyal, igen… Egyszer úgy volt.

Gézcsík pirkadat…?

Vemhes cédrusok köpenyes vonulása…?

Nem olyan ünnep ez, amit elrontani tudsz;

mindig az utolsó mohikán hal meg – bízhatsz.

Igaz, sose szemből, mindig csak rézsút; bár

két okos végpont között a ferde is egyenes lehet –

s ez mért volna látszat? árnyék vetne árnyat?

hisz amit belélátsz, kinő, precíziós haladás,

fiolába maszturbált tudás, sikerre siker –

a torony asszony nélkül is megáll

(csupán ha szíve nincs, ledől?)

De nem; már nem kezded újra;

bár csak lehetnél kevesebb, értelem! – köszönnéd.

S csak száguldasz, heversz;

még nem jött fel a nap.

(1980)