Fejfák

rebarbara erdőben ébred a fiú trópusok szár-lándzsái közt piruló husáng megkövesedett láng keresi kráterét a megnyílt ég sebébe merülve de ez a lány sziluettje már és elvégeztetik a hamis teremtés * hangtalan vágtában a rét lerogyott buckák közt köd-maradék lovas szeléből a pengeélnyi légszomj ágvégen fönnakadt sikoly szederjes bogáncson gyémánt a harmat valaki vágtázva sírt itt késő * már keskenyednek az utak a csorda bőg a túlparton névtelen állomás rettenet közönye – lehet kiszállni! Majd figyelmeztessetek rá, időben – ó, pásztorok * virágzó föld, sivatag híd vastraverzein egyetlen túlélő fűszál otthonom te drága! boldogságom kiheverhetetlen melankóliája * s majd mondhatod magadénak, mit elmulasztottál – többé senki nem veheti el tőled