Fejfák

 

 

 

 

Fiatal barátaimnak

Darabnyi föld elég a lélekzethez:
ahol ritkul a fű,
az Éden ott játssza meg magát.
Csak türelem, ésszel.
A homoksír is termőre fordul,
ha az elaggott avart
mosollyal beletapossuk.
Csak türelem, ésszel.
Tízezer év a halálig,
ha már a tegnap is holnap.
Csak türelem, ésszel.

 

 

 

Katonadolog

A 70 éves Vásárhelyi Miklósnak

– az embertelenség másik országútjáról.

 
Az a fölnyilallt lóláb a hóban,
széttört mozsárcső mellette!
bocsássák meg nekem,
hogy ilyen megkésett szilánkokról még mindig
az égalj is gennyes, de szép
a Gross-Born-i tábor ege átível az Antarktiszon
és visszatalál ide
nagy kár
ha eltévedne talán mutatkozna rés
kilovagolnának a fenyők
és tobozok szórnák a pikkelyeket
kirajzolnák az égbolt hátuljára
– szerettelek mint egy csillag!
de ki kell még mosni a kapcát
meg kell ölni két embert
ennyi a hiány
rezeg a késő őszben a kavicsbánya vize
az ég ide is visszatalál
itt sincs rés az Isten talárján
a halak nem tudnak kilovagolni a vízből

 

 

 

Négy távirat

 

(Csontváry)

…nőni fog, terebélyesedni – – a nap mértéktelen pupillája kitágul – – a nagy gödör befogadja lent – – mi vakon odaülünk a gödör peremére – – egymás derekát átfogva – – ringva – – rituálisan feszegetve szemünk, hogy ne érje váratlanul a pillantás borzasztó átmérője – – csak hová a táviratot a hírrel?

 

(Tanács)

vigyázva tegyetek a nyakára gerendát – – beleiből vigyázva a pépet – – állítsatok szalmabábut az egykori lábnyoma mellé – – a miséket fújjátok be ezüstös – – nem feledkezve meg a győzelmi hordókról sem – – tévedni fogtok, ha pöccinti a döglégy a szárnyát – – másutt nem leltek ilyen lakomára – – a költészet beteljesedik

 

(Elrendelés)

a rettegett tízekből a húsz – – mert mint a nyű szaporodnak – – a világra így épül a világ (míg a logika illegalitásba vonul) – – (és csudás felhősödés is közben) – – (a Szíriuszon új isten jelenését várják) – – de csak átmeneti lesz a Meteorológia – – az ereszről csöppen víz – – és mondják – – valahol kicsavarták a követ – – nézhetjük újra egymást – – megannyi koraszülött – – nagy Fekete Lukba hull be a mag – – ott pörgeti tovább az örvény a rotáción az apróhirdetést – – dermedt egyenlőségben újra, a szar és a virág

 

(Pontos)

Kivédhetetlen, mert hazug – – miközben némely illuzió ölti álarcát a sorsnak – – jaj, Szivi, itt átvernek bennünket – – pedig a forgalom is lelassul, ha valami elvérezni akar – – mivel oly nagy a tapintat már – – még a lángos-elosztónál is korrektül fagyasztják a hőt – – még a nyilvános is bizalmas hírbe menekül – – ha szeretkezünk a holnapi priccsen, pontos távcső figyeli, hogy csíraképes-e – – így szexualizálódik a világ – – élvez, aki öl – – élvezünk mi is, amikor bennünket ölnek

 

 

 

A Névtelen

Ez kikövetkeztethető. A részvét
elülteti majd a virágot,
s a nektár biztosítva lesz.
Az özvegy csipketerítőt befonja a pók,
távoli ködben a várrom,
télvíz idején szarvas jár a kertben,
bent sárgul a tekercs, a bőr…
Nappal ravasz utakat tesz,
hogy megtévessze gondolatait.
A hídon mindig zöldbársony kendőt
terít magára,
mint egy sétálni indult bokor.
Csak később lesz világos, hogy
a híd alól rég elapadt a víz.
S hogy nincs jelentősége, de haja
azóta kezd csomókban hullani…
Aztán fölível egy nap,
és felköti nyakára az évfordulós nyakkendőt
most neveződik meg.
Még látja egy pillanatra a magától búcsúzó
névtelent
az ovális tükörben.

 

 

 

Fejfák

rebarbara erdőben ébred a fiú
trópusok szár-lándzsái közt piruló
husáng
megkövesedett láng
keresi kráterét a megnyílt ég
sebébe merülve
de ez a lány sziluettje már
és elvégeztetik a hamis teremtés
*
hangtalan vágtában a rét
lerogyott buckák közt köd-maradék
lovas szeléből a pengeélnyi légszomj
ágvégen fönnakadt sikoly
szederjes bogáncson gyémánt a harmat
valaki vágtázva sírt itt
késő
*
már keskenyednek az utak
a csorda bőg
a túlparton névtelen állomás
rettenet közönye –
lehet kiszállni!
Majd figyelmeztessetek rá, időben
– ó, pásztorok
*
virágzó föld, sivatag
híd vastraverzein egyetlen túlélő fűszál
 
otthonom te drága!
boldogságom kiheverhetetlen melankóliája
*
s majd mondhatod magadénak, mit elmulasztottál –
többé senki nem veheti el tőled

 

 

 

Öt stáció

 

1

Hogyan találhatnék valami semmit
bámulva reggeltől hosszan
a szorgos okoskodást,
ahogy a világ teszi magát,
teszi a rendet a rendetlenségbe,
ama másik, másképp lehetetlen,
engesztelhetetlen rendbe.
 

2

Megtörtél kemény ész, bevallom.
Ha szél zúg, süketen is hallom.
Fészkeli magát a törésbe,
forrasztva a részt az egészbe.
 

3

Ím, lehajtod fejed a keresztre,
a hordalék szigetre.
 

4

Vagy mégis valami elevenre?
 

5

Micsoda madár!

 

 

 

Négy sor Vörösmartyra

Nyűvek országútján terített
szemfedő az ég;
emeli vihar, ejti szélcsend,
foncsor nézi tükörben magát

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]