|
Két nyíltan rendszerető úr szegődik a nyomába; dél van; a forgalom önmagát szeleteli. A nap úgy tűz, mintha ő adna belepőjegyet a lelkifurdalás cellájába.
Kikanyarodik a folyópartra, minden tárgyat hosszan szemügyre vesz; az elmélyült vizsgálódástól megkétszereződik az ártatlansága.
Az üres gyümölcsösládák árnyék-rácsa mögött felébe vágott alma – mit jósolhat neki a bitumenes bazalt-sivatagban? A kikerülhetetlen végrehajtása néha mentesít a gyanú alól? – vagy éppen megszentelődik? És behajítja a vízbe.
A loccsanást hárman nézik; a két úr már ott áll mellette; lesétálnak a vízig.
Kitüntetnek – mondja, és önként leveti a cipőjét; apjától örökölt fehér-betétes, sárga; gyermekkora minden reménye bennük van, ahogy a legalsó lépcsőfokon társtalanok.
A két úr csendben beppöccinti őket a vízbe; tapintatosan egyikük sem néz utánuk. Most akár a vízen is át tudna gyalogolni! – mondják, és tovább sétálnak.
Azóta ott ül; és vár
|