Két levél közé szorult dércsípte bogár-fény – pedig béke van, alattomos szelídség, mulasztás évadja!

A kútba macska esett – csak ilyen villanásnyi az üzemzavar.

Két szőlőpászta között két találkozásra ítélt ösvény földre zuhant keresztje – tanácstalanság.

A szurdik akácosában száműzötten hentereg a meztelen készülődés, de csak rókákat kölykezik.

A meggyfát harminc éve pusztítja féreg – tanulság a gyökerekbe bezárva, égi pince-sötétbe.

De te is csak fönt lődörögsz! tavalyi burgonya-múmiák közt tapogat kezed –

hátulról tűz a fény, mint a későnkelőket.

Örökké építkezem. Ahány táj, mindenhová házat, horgonyt, erődöt, védtelen sátorlapot. Nem érhet meglepetés, a letelepedési kérelem éjjel-nappal a zsebemben, minden címre. Megbocsáthatatlanul szeretem a földet – nincs erőm megcsalni egyetlen pontját sem. Ha megállnék, a felszarvazott tájak bosszúja ölne meg. Így is – hitegetés minden pillanat. Útközben lakom. Így őrzöm a hűség látszatát

Mégis, itt kell hagynom; atomjaimra szedne különben.

Egy fa önmagában – a törzse! A hajlásszöge a földhöz!

Feszítsd a törzshöz a törzsedet.

Nagy társaság volt együtt (a létezésben mind virilis); mind középütt elválasztott hajjal, hogy elkerüljék a véres látszatot.

Miközben folyt a bor (vagy valami más), negyven vizsgázott kertitörpe szilaj hatalomátvételre készült; a ceruzákat tövig hegyezték, mint Kont, hogy arra szúrják a szart.

A Szennyvíz Művek ijedtében elárasztotta várost, s hetekig mindenki szembesülhetett, miféle bűz a sajátja, miféle a másé.

Pedig efféle rég nem esett meg. A pap meg prédikált: valami jó mindenben rejlik. S bár nevettünk volna, inkább csak röhögni volt erőnk.

B. asszonynak, például, K. úr szar-szaga volt, és viszont.

S még más egyéb is; mégis elmaradt a históriai csattanó.

Világ lelence; botorkál. Lóra, kocsira, vonatra, szputnyikra ültetjük; botorkál. Átadjuk az unokáknak; botorkál. Nincs sugárzó temetője sehol. A segge kilátszik, jószerivel az arcunknál glóriásabb…

Valahogy nem kéne legalább –

(persze, mit?!)

Zene a falon túl, kikapcsolt konnektor

A szoba közepén áll, a kialudt lámpa fénykarikáját nézi

A hamutartóban csikkek, tárgyak szanaszét, felejtett mozdulat sorkatonái

Kint fénylik az aszfalt

Egyszerre rengeteg emlék dől rá, mind egymásra préselődve, társtalan púp az évek kollektív vízszintesén

Megismeri a kezét.

Lába kiviszi a konyhába, vizet iszik, csakhát az sem segít, a csap is introvertált

Amíg visszabotorkál, látja, ahogy lefelé lépked a lépcsőn, és visszaint magának

Egy pók menekül a parketten, senki se üldözi.

Úgy vitt el a halál, ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat. Remélem, nem bántott nagyon s csak a természetes forgóidnál hajlított meg, hogy a fészek falához odasimulj.

*

(Az utolsó lepergő nyom: körömbarázda a homokzátony szélén. Vagy egy parti fecskéé? Miben különböznek? S ha költöznek egymásba, melyik a másikba? Víz a homokszobába? Homok a vízbe? Fészekbe a fecske? Fészek a fecskébe?)

Az előbb semmi még, csak a biztos csontváz. Sepert kupacok. A szemétládákban átlőtt égők. Gyanútlanul lép ki a puha sötétbe. Megtorpan. Mintha egy másik csendhez súrlódna a csend. Lappangó ígéret mégis? De csak a sarok fordul be a mészárszékkel szemközt s egy ívlámpát bedob –

Szurokba keretezett műtő. Pilinkéző fénykúp. Alatta metszet-éles hiány, fehér boncasztalra vetve.

Két nyíltan rendszerető úr szegődik a nyomába; dél van; a forgalom önmagát szeleteli. A nap úgy tűz, mintha ő adna belepőjegyet a lelkifurdalás cellájába.

Kikanyarodik a folyópartra, minden tárgyat hosszan szemügyre vesz; az elmélyült vizsgálódástól megkétszereződik az ártatlansága.

Az üres gyümölcsösládák árnyék-rácsa mögött felébe vágott alma – mit jósolhat neki a bitumenes bazalt-sivatagban? A kikerülhetetlen végrehajtása néha mentesít a gyanú alól? – vagy éppen megszentelődik? És behajítja a vízbe.

A loccsanást hárman nézik; a két úr már ott áll mellette; lesétálnak a vízig.

Kitüntetnek – mondja, és önként leveti a cipőjét; apjától örökölt fehér-betétes, sárga; gyermekkora minden reménye bennük van, ahogy a legalsó lépcsőfokon társtalanok.

A két úr csendben beppöccinti őket a vízbe; tapintatosan egyikük sem néz utánuk. Most akár a vízen is át tudna gyalogolni! – mondják, és tovább sétálnak.

Azóta ott ül; és vár

A Keleti pályaudvaron törpe a cukorkaárus. Álmomban fekete kos biceg a folyóparton, a nyakában sárga csigolya-lelet; az onkológián ma reggel operálják, holnap viszont valaki mást. A figyelem, sajnos, mindig megoszlik két lehetséges egyetlen között, s ha a kávézaccban megjelenik a tegnapi holnap, félő, hogy egy új tudományt igazol. Mégis, a hazaszeretetnél nincs magasabbrendű, még ha ünnepi vérátömlesztést is igényel (bár, ha számbavesszük a megszámolhatatlant, egy tömegsír is megteszi, az ünnepség céljaira). Így tehát, reményteljesen és kibelezve, a pulykák, tyúkok, marhák is mind ésszerűsítve, és a többi rokon – az Urat terített asztal várja. Meglepetésről szó sem lehet. És a kilátások sem rosszak, a bicepszünk skurcból is félelmetes…

Egyed ül attól kell sírni, ha a csavarra nem megy rá az anyacsavar.

Ez itt a műhely – üzenjük.

Ahol a fehér zászló használhatatlan, ahol a nevek elnevezik magukat, a fogalmak fogalmat alkotnak magukról, a megváltást megbeszéljük magunkkal, – miként a virágok is: önként mondanak le az öntözésről.

Egy s másról így derül ki közben, hogy csak divat és túlbiztosítás. Hiszen, ha úgyis, mért lenne muszáj?

A tanácsunk mégis az, hogy jobb mindent megtenni. (Olvassák figyelmesen a naplónkat.)

Éljen a király!