Kiemelések – írhattam volna alcímnek, s ezt ha szó szerint érti az Olvasó, joggal gondolna arra a senkiföldjére, ahol a próza már nem próza s a vers még nem vers. Ami erről a területről begyűjthető, másképp azonos önmagával, mint egy tiszta műfajú vers vagy próza. Valamiképpen az eldöntetlenségben időzik, viszont annyira makacsul, hogy semmi erővel nem mozdítható el onnét. S ez már jogossá teheti a gyanút, hogy ott van a legjobb helyén, ahol megmakacsolta magát. S rendhagyó tisztaságát éppen azzal őrizheti meg, ha nem igyekszik eltitkolni, honnan tévedt erre a senkiföldjére.
Ez a kötet sem kívánja megtéveszteni az Olvasót; a legkevésbé sem gondolom, hogy prózaíróból bármivé is át tudnék vagy akarnék vedleni.
Annyit tehetnék még hozzá: kiemelések helyett írhattam volna azt is, hogy önkiemelődések. Ez pontosabb. Míg két ing között csupasz a melled – írja Valéry. Talán így is kellene olvasni ezeket a sorokat.
m. m.
Illetéktelen észrevételek
Micsoda…!
|
Micsoda csibeól! Mint a széria-kalapácsok, kopog a sok csőr, lesik a markot, ahogy a magot beszórja
Rézsút így pillantanak az égre, mégis
|
Riport
|
Gyilkos napsütés, körút. A tér fölött fekete transzparens: MAINAPIPARANCS. Csak egy úttestre gurult narancs világít a tölcsér-zsivajban. Az autók kikerülik. Gyermekkéz nem nyúl utána. Felbontatlanul hever.
Állig begombolkozva nézzük
|
És pontosan úgy
|
Néhai Szomjú Mózes nazarénus lakatos és ötvösmester, (nagyapám bizalmasa), a pincezárat pontosan úgy és oda, ahová a szemmérték, a célszerűség és játék,
ahogy a néhai diófát a néhai meggyfától tizenöt méterre, nehogy a pásztáról lezúduló, de igazában mégse lezúduló, mert a lépcsős iszapfogó pontosan tizenöt méterenként ott is
ahogy a szemmérték, a célszerűség és játék
|
Tél
| A ködben madárhang, mint korcsolyák éle távol – |
| fönt ágak rácsozata, támasztalanul. |
|
| Kifagyott nyomokba lépnek, visszafelé. |
|
|
Helyzet
| Szurdik sárga fala közé préselt nyárkivonat. |
| Fönt akác és ecetfák, hanyatt kinyúló rönk-comb, |
| kimosott gyökérpofák kimosott gyökérszakálla. |
| Lent korcs kutya kapaszkodik a földbe |
| s reszket, de nem ereszti. |
|
| A kerékvágásokban kék glisszandó féknyom; |
| már a holnapi csend is itt van. |
| Az üreges falon nagy zsákmányolt fény-pajzs, |
| kemény, arany-zöld legyekkel kiszegecselve. |
|
|
Garancia
|
A Duna, a dombok, az éjszaka. Halk veszkődés a sötétben: kicsit még maradjon minden a helyén. Röntgenpapírba csomagolt díszletek. A gyümölcstároló réseit visszafojtottan feszegeti a túlsó partról a fény. Még ott áll, amikor visszafelé jövök.
Nincs semmi garancia reggelig
|
Illetéktelen észrevétel
|
Madárcsapat hasít a rét egyetlen fája felé, mintha mellette akarnának elhúzni. De nem! A fa zöld fala elnyeli őket. Mintha egy láthatatlan csapó egyszerre verné le mindet.
Csak a kék ég, a lüktető begyekkel megtömött mozdulatlan fa.
|
Farkasrét
|
Át a nagytemetőn, a hamvasztottak alagsori kriptájához. Hosszi folyosó, két oldalt a mennyezetig márványtáblás fiók-rekeszek. Virág és gyertya a falon, virág és gyertya a földön s szemét, virág-hulladék – és mindnek a szaga, mind eltaposva. S minden szűk, a folyosó, a lépcső-lejárat, a fiók-rekeszek. A folyosó mennyezetén dürückös üvegnégyszögek, mint a nyilvános WC-k fölött; hogy nappal is lehessen látni, villanyfény nélkül. Fölnézek, látom a talpakat és skurcban a tovasuhanó lábakat. És virág és szemét és szagok.
Halál és bazár.
|
Erotica naturalis
| Szél fújja vissszájára a leveleket |
|
| mikor feldobja, előre dobja hajukat a szél |
|
| Mikor a keskeny ív kitakarózik |
|
|
| megilletődött ragyogás a leveleken – |
|
| az ágak hüvelyből kirántott |
|
|
|
Gemenc
|
Fénybe bénított holtág Kötélgubanc gyökerű fák A vízen lassan széttartó hullám Tegnapi evező-nyom
Diluviális távolodás
|
Táj
|
Félóra járás a nomád áramfejlesztőktől. Itt már átsüt a vízen az alsó-égi nap. Később felszáll egy madár, és síkos szárnycsapásokkal köröz az egybeszabott rétek fölött.
Árnyéka lassúbb lent, mint a röpte odafönt.
|
Dél
|
Üres ablakon kiloccsantott kancsó Kovácsolt lombra zuhantott ezüst lófarok Az óra most üt mellé Fehér gondolatkapcsolások
A felvillanó résben a pontos idő
|
Egykor
|
Vidékre estem – mondták a rettenetes szomszédok |
|
| lugasos tornácukon a mustszag |
| megikrásodott a pohárban, |
| éjszaka erős, barna lovak nyerítettek, |
| a főispánnak a feje fájt, |
| a patkányok a korzót sem kímélték |
|
| így jöttünk mi egykor a világra |
|
| míg félkézzel a szoknyák alatt |
| a forróbb égövek csapásán – |
| mégiscsak, akárhogyan is, |
| a háború lett a felejthetetlen |
|
|
Magyar
| A táj alkalmas, a múlt is – ez a túlérett! ez a ringó! |
| ez a búzatáblás! ez a végtelen! ez a televény! ez a rothadás! |
|
| De erről senkinek egy szót se, az álarcok érintetlenek |
|
| Ahogy a bitófáról holnap is lelóg, és az ördögszekérfű évszakos vonulása – |
|
| És a mi hajnalig tartó nappali vonulásunk, ide meg oda, onnét meg ide – |
|
| Hová is lehetnénk máshová? |
|
|
Háborús relief-töredék
|
A sínek megtagadták a párhuzamosságot, így utazunk; a tegnap huzalárnyékain futkosunk föl-le. Ki ne hinne a késleltetett halál tapintatában?
Izzó bogárrajzásban nyiladék. Szemétre kidobott ágyon fal nélküli légyott; kürített dimenziókba befalazottan
Csak anyám helyesbített az utolsó pillanatban; fal felé fordult, ahonnét letépték a plakátot; a malterrepedésben, a holnapi árkok térképén milliméter
pontosságú a térkép
Később hír jött róla hogy bevonult a megszentelt agyrém cellájába vezekelni, s a hajt azóta se, még szél se fújta azóta – mesélik
*
A kifordult belek hieroglifáján eligazodni szélcsendben se könnyű
|
|
Y-nek, virággal
Elszórva mindent, kötelező menetfölszerelést, gazdátlan hang kúszik a nyomjelzős lövedék nyomában; huzatos hangárkupolák alatt, orvul, mázsányi vasfödém zuhan le; a föld rovátkáiban megjelölt hátú bogarak mérlegelik
a tonnányi nyugalmat
Pedig csak átmeneti dombokról van itt szó!
Mondanám: ne figyelj rá – gellert kap a rontás, a
Suhancás kubik-gödreiben sulyom,
a pollókai csenderesben vadak vonulása
S a kamasz buzogányok!
*
Fedezékben a csend; remekmű mákgubókban az
embriósörétek
|
|
Sorok a lövészárokból
| Tétova az is, aminek lenni muszáj |
|
Stargard, l944
|
Kopasz kis öreg, töpörödötten ül a vasúti sínen. Lámpavason felnőtt hálóing, alatta
agyonlőtt kislány. Szedi a sapkájáról a tetűt. Nem öli meg. Maga elé dobálja. Hóna alá nyúl, onnét is tetűt kapar elő. Azt sem öli meg.
„A saját vérem van benne! hadd éljen, háború van. Így tökéletes.”
|
Werther, átképzés után
|
Hamuszín gyülekezet, pisztolycső a tarkón.
„Ez a kurva sok létmozzanat! Nem értik, hogy cserébe nárcizmussal gondolunk a saját halálunkra is!”
|
Vágóhídi töredék
| „Ledarálták a húst, fiú, most már itt maradsz öregen… |
| „A betoncsatornákban fölszáradt a vér… |
| „A villamos taglókból kikapcsolták az áramot… |
| „Nem érsz annyit, mint az üzemköltség… |
|
|
Lábjegyzet, in memoriam
| Sabácnál elvérzett, a Donba belehalt, |
| de említhetném a kis hülye Csele-patakot is. |
|
| Fák megnőnek, kidőlnek, mások újra nőnek. |
| Valami mindig marad, amire emlékezni lehet, |
|
| Számlálja a tetű a kilométerköveket, nem én. |
| Én a tetveket, hogy legalább a legelemibb adatok |
|
|
Őszi versenyek
|
Ha csak azt tudnánk, hogy miről beszéltek a nők Szinyei Majális című képén…
(Krúdy)
|
Téglák üregeiben kicserélhetetlen a levegő. Sportpályák, ügetők, épkézláb agóniák közelében, vigaszként néhány fölrepedt patába szorult virágfej. Már a füvek árnyéka is tartósabb áramkörbe kapcsol. Egy makacs bukméker a maradék kapualjakba húzódva méri: mennyi ideig ragasztja a szél a lámpavashoz az egykori újságot. Írják, hogy a versenyek főpróbája is remeklés, különösen a magasabb szempontok lőréséből kitekintve. És hogy a patkányok érzékeny jósok. A központi játszótér hangosbeszélőjében néhány kinnrekedt, rozsdás műsor – a salak vöröse még zárás után is világít.
Győztes plakát-herkulesként, egy tűzfal, átlósan nedvesedik az esőben.
|
Egy tájékozott
|
Egy tájékozott törzsfőnök a lakottabb pusztákon híveit nyugtatja – „Messze, ahol a neon útjelzők kezdődnek,
besüppedt a sárba egy Hofher-Schrantz vontató
nyugalom.”
|
Porkoláb-völgy
|
Két levél közé szorult dércsípte bogár-fény – pedig béke van, alattomos szelídség,
mulasztás évadja!
A kútba macska esett – csak ilyen villanásnyi az üzemzavar.
Két szőlőpászta között két találkozásra ítélt ösvény földre zuhant keresztje –
tanácstalanság.
A szurdik akácosában száműzötten hentereg a meztelen készülődés, de csak rókákat
kölykezik.
A meggyfát harminc éve pusztítja féreg – tanulság a gyökerekbe bezárva, égi pince-sötétbe.
De te is csak fönt lődörögsz! tavalyi burgonya-múmiák közt tapogat kezed –
hátulról tűz a fény, mint a későnkelőket.
|
Gyilkos
| Kendőbe csavar vöröshagymát – |
| s a térdére teszi, rácsap, besózza, megeszi, |
|
| Többet nem tudok róla, a nevét sem, még azt sem |
|
| Nem vagyunk se jóban, se rosszban; de már kiköltözni se hajlandó belőlem. |
|
|
A vadász-naplóból
| – horpaszok, szemek, csapzott gereznák; |
| felkínált bűn a megváltásra |
|
| – előzd meg a golyót, ha kilőtted; |
|
| – megcélozzák ők is a puska csövét, |
| sokalljál, hogy annyit tétovázz, |
| és előjátékként ártatlansággal lakjál jól; |
| győztesként észre sem veszed, hogy |
|
| – az áldozatból kell kivésni a legendát |
|
| – csak a vadászhoz legyen szavad; |
|
|
Szerelem
|
Örökké építkezem. Ahány táj, mindenhová házat, horgonyt, erődöt, védtelen sátorlapot. Nem érhet meglepetés, a letelepedési kérelem éjjel-nappal a zsebemben, minden címre. Megbocsáthatatlanul szeretem a földet – nincs erőm megcsalni egyetlen pontját sem. Ha megállnék, a felszarvazott tájak bosszúja ölne meg. Így is – hitegetés minden pillanat. Útközben lakom. Így őrzöm a hűség látszatát
Mégis, itt kell hagynom; atomjaimra szedne különben.
|
Kimondhatatlan
|
Egy fa önmagában – a törzse! A hajlásszöge a földhöz!
Feszítsd a törzshöz a törzsedet.
|
Utolsó alkalom
| A rétek fémszál hangjain túl |
| kosárszám érett gyümölcs, |
| néhány felszökkent nádtors. |
| Hirtelen hátranéz magára, |
| piros fejkendőjét csomózza, |
|
| várja, hogy izzadt hónaljára |
| lecsapjanak a bolydult seregélyek. |
|
|
Perversio mystica
| Létrán mászik fölfelé. Húsos combjai szőrtelen súrlódnak, két párhuzamos hajtószíj az ében középpont tengelyén. |
| A sötét padláson érdesre ácsolt gerendák gladiátor derekát öleli – |
| tenyerét, hasát éles szögkampóknak feszíti, |
| mellét a szűk ablakrésbe nyomja. |
|
| Másnap, közel az állomáshoz, |
| petyhüdten ül a kis víkendház ajtajában, |
| harmadosztályú barackot, szőlőt árul a fürdővendégeknek. |
|
|
Például
| előbb a négy lábát váltogatja, |
|
|
A szavak hatalma
| (s a többi, amire férfimód büszke lehetsz) |
|
| Csak váltig a varázsigéket |
|
| Ha észrevétlenül tágulni kezd a rés, |
| s mint a héj, elválik emez amaztól, |
| kezed még odainthet a Dél keresztje felé |
|
| Körözhetsz újra a kiszáradt óceánok felett, |
| ahol már nincs szárazföld, se kikötő |
|
|
Embléma
| Sortűz! Madárraj! Legendák! |
|
Anekdota
|
Nagy társaság volt együtt (a létezésben mind virilis); mind középütt elválasztott hajjal, hogy elkerüljék a véres látszatot.
Miközben folyt a bor (vagy valami más), negyven vizsgázott kertitörpe szilaj hatalomátvételre készült; a ceruzákat tövig hegyezték, mint Kont, hogy arra szúrják a szart.
A Szennyvíz Művek ijedtében elárasztotta várost, s hetekig mindenki szembesülhetett, miféle bűz a sajátja, miféle a másé.
Pedig efféle rég nem esett meg. A pap meg prédikált: valami jó mindenben rejlik. S bár nevettünk volna, inkább csak röhögni volt erőnk.
B. asszonynak, például, K. úr szar-szaga volt, és viszont.
S még más egyéb is; mégis elmaradt a históriai csattanó.
|
Nem bosszú; más
| Aztán rándítok a vállon, ugye – |
|
|
In nomine
|
Világ lelence; botorkál. Lóra, kocsira, vonatra, szputnyikra ültetjük; botorkál. Átadjuk az unokáknak; botorkál. Nincs sugárzó temetője sehol. A segge kilátszik, jószerivel az arcunknál glóriásabb…
Valahogy nem kéne legalább –
(persze, mit?!)
|
Tisztességgel szólván
| ha szabadságra ítéllek benneteket – |
|
|
Dióverés után
| Varjúcsapat – akár a tél szálkái. |
| Már az is esemény, ha a szék megreccsen alatta. |
| A diókoppanás a csend szemérmébe hasít. |
| A gerincen közeledő favágók |
| makett egyforma arccal, eleve elrendelt libasor. |
|
| A közöny dolgos, gondolja, és feláll. |
|
| Kihúzza magát, hogy teljes magasságát kiszolgáltassa. |
|
|
Esti térkép
|
Zene a falon túl, kikapcsolt konnektor
A szoba közepén áll, a kialudt lámpa fénykarikáját nézi
A hamutartóban csikkek, tárgyak szanaszét, felejtett mozdulat sorkatonái
Kint fénylik az aszfalt
Egyszerre rengeteg emlék dől rá, mind egymásra préselődve, társtalan púp az évek
kollektív vízszintesén
Megismeri a kezét.
Lába kiviszi a konyhába, vizet iszik, csakhát az sem segít, a csap is introvertált
Amíg visszabotorkál, látja, ahogy lefelé lépked a lépcsőn, és visszaint magának
Egy pók menekül a parketten, senki se üldözi.
|
Egy halott leányhoz
|
Úgy vitt el a halál, ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat. Remélem, nem bántott nagyon s csak a természetes forgóidnál hajlított meg, hogy a fészek falához odasimulj.
*
(Az utolsó lepergő nyom: körömbarázda a homokzátony szélén. Vagy egy parti fecskéé? Miben különböznek? S ha költöznek egymásba, melyik a másikba? Víz a homokszobába? Homok a vízbe? Fészekbe a fecske? Fészek a fecskébe?)
|
Ötperces esti havazás
|
Az előbb semmi még, csak a biztos csontváz. Sepert kupacok. A szemétládákban átlőtt égők. Gyanútlanul lép ki a puha sötétbe. Megtorpan. Mintha egy másik csendhez súrlódna a csend. Lappangó ígéret mégis? De csak a sarok fordul be a mészárszékkel szemközt s egy ívlámpát bedob –
Szurokba keretezett műtő. Pilinkéző fénykúp. Alatta metszet-éles hiány, fehér boncasztalra vetve.
|
Emlékére
| ahogy igyekszik minden megjátszani magát |
|
| Már levett kalappal a tündöklő kórók között |
|
| Elbódít ez a csontig csigázott nász |
|
| páncélos bogarak mértani gyöngyfüzére, |
| a táj pontos menetelésüktől izzik |
|
| S fönt, rég elmúlt jövőben, |
| gazdátlanul hullámzó, kiszáradt hangyatojások |
|
|
Mese
| Egy isten a keresztútnál, |
| feldobja, lehajol |
megnézi a porban |
|
Istenem!
| végigsétál az üres templomon, |
| vár – |
rájön, hogy vasárnap lehet |
|
Oraculum
| a sebezhetetlen színtértől távol. |
|
Rakparti Jézus
|
Két nyíltan rendszerető úr szegődik a nyomába; dél van; a forgalom önmagát szeleteli. A nap úgy tűz, mintha ő adna belepőjegyet a lelkifurdalás cellájába.
Kikanyarodik a folyópartra, minden tárgyat hosszan szemügyre vesz; az elmélyült vizsgálódástól megkétszereződik az ártatlansága.
Az üres gyümölcsösládák árnyék-rácsa mögött felébe vágott alma – mit jósolhat neki a bitumenes bazalt-sivatagban? A kikerülhetetlen végrehajtása néha mentesít a gyanú alól? – vagy éppen megszentelődik? És behajítja a vízbe.
A loccsanást hárman nézik; a két úr már ott áll mellette; lesétálnak a vízig.
Kitüntetnek – mondja, és önként leveti a cipőjét; apjától örökölt fehér-betétes, sárga; gyermekkora minden reménye bennük van, ahogy a legalsó lépcsőfokon társtalanok.
A két úr csendben beppöccinti őket a vízbe; tapintatosan egyikük sem néz utánuk. Most akár a vízen is át tudna gyalogolni! – mondják, és tovább sétálnak.
Azóta ott ül; és vár
|
Kabbalisztika
| Bizonyos, hogy lehetne; de a páratlan számok |
|
| A páratlan években valahogy semmi sem úgy sikerül. |
| Vártam, hogy tavasz lesz; és megint csak tavasz lett. |
| Vártam, hogy netán a szél; de az is csak ugyanúgy. |
|
| Később üzenet jött, hogy baj van a matematikával; |
| s bár a művelet bonyolultnak ígérkezik, |
| mégis bízni kell, hogy a siker nem marad el: |
| a páros a zérusba vette be magát. |
|
| Ez csakugyan hadiállapot; |
| de a fanfárok nyugodtan rákezdhetnek – |
| itt nem lesz se vesztes, se győztes. |
| De valami bizonyosan, ami igazolni tudja magát. |
|
|
Skurc és ontológia
|
A Keleti pályaudvaron törpe a cukorkaárus. Álmomban fekete kos biceg a folyóparton, a nyakában sárga csigolya-lelet; az onkológián ma reggel operálják, holnap viszont valaki mást. A figyelem, sajnos, mindig megoszlik két lehetséges egyetlen között, s ha a kávézaccban megjelenik a tegnapi holnap, félő, hogy egy új tudományt igazol. Mégis, a hazaszeretetnél nincs magasabbrendű, még ha ünnepi vérátömlesztést is igényel (bár, ha számbavesszük a megszámolhatatlant, egy tömegsír is megteszi, az ünnepség céljaira). Így tehát, reményteljesen és kibelezve, a pulykák, tyúkok, marhák is mind ésszerűsítve, és a többi rokon – az Urat terített asztal várja. Meglepetésről szó sem lehet. És a kilátások sem rosszak, a bicepszünk skurcból is félelmetes…
Egyed ül attól kell sírni, ha a csavarra nem megy rá az anyacsavar.
|
Scott kapitány egy szeanszon
|
Ez itt a műhely – üzenjük.
Ahol a fehér zászló használhatatlan, ahol a nevek elnevezik magukat, a fogalmak fogalmat alkotnak magukról, a megváltást megbeszéljük magunkkal, – miként a virágok is: önként mondanak le az öntözésről.
Egy s másról így derül ki közben, hogy csak divat és túlbiztosítás. Hiszen, ha úgyis, mért lenne muszáj?
A tanácsunk mégis az, hogy jobb mindent megtenni. (Olvassák figyelmesen a naplónkat.)
Éljen a király!
|
Timon a toronyból
| A törhetetlenség iróniája! |
|
| Alkalmi piszkából állít kilométerkövet, |
| Még büszke is rá, hogy újra odapiszkít, |
|
| Hónaljban csíráztatott virág! |
| Ami nyálkán, menlevelet kap |
|
| Sánták dicsőült menete az évvégi bálon |
| Csuklójukon a felelőtlen érdobogás |
| S hogy vakaróznak az elragadtatástól! |
|
| Ferdén kicsorduló könnycsepp! |
|
|
| A konklúzió szabadságába gebedt bele Timon |
| Sírjatok kárörömmel, még van mit rágnotok, |
|
|
Nikla
| Hazugságai kertje lehervadt, |
| beborítja a mogorva őszinteség |
|
| nyelni nehezebb? vagy köpni? |
|
| Ha tél jön, fehér hó esik |
|
|
Bolt
| számonkérhetetlenül egyforma súlyt mér, |
| bármiről kérdik a véleményét. |
| Fölnyitatlan dobozok sora a polcon; |
| meddőbbek, mint a ki-be csapódó |
|
| (álmából ébredve se vétené el a mozdulatot) |
| a mérleg és tavaszi kavicscukorka mellől |
| a jobb ajtószárny üvegén keresztül |
| látja a csalános árokpartot, |
| a szurkozott betongyűrűt – |
|
|
Ama rekedt dallam
| Már-már halkabban, mint lehet, |
| ama rekedt dallam, mit annyit fényesítettél – |
|
| Lehetnél már a harsogásával is tele! |
|
| De csak őrt állnak némán kottafej kopjafáid, |
| és te csapódsz közöttük, mint az ághegy |
|
|
Jelentés
| A két szívkamrában az egerek |
| berendezkedtek a téli alvásra. |
| Tépik, gyűjtik, amit találnak. |
|
|
Jóslat
| mikor a füveket megérinti |
| A szomszéd kérdi, hogy ki járt itt, |
| s az elöljáróságon utánanéznek az adatoknak: |
|
| „Bíró úr, itt hiányzik néhány lap…” |
|
| A bokrok alól halk Haydn csembaló-szonáta. |
|
| „Ez az örökös emlékezés!” |
| bosszankodik a nyomozó tiszt. |
|
| A dagály kavicsokat dob ki, |
| csupa kisemmizett rejtjel. |
|
|
Űrutazás
| Kint – az ablakba keretezett táj |
|
| egy arc nyomódik az üvegre |
|
| Bent – az ablakba keretezett táj |
|
| egy arc nyomódik az üvegre |
|
|
Post ante
| bokorban tövisre szúrt gébics |
|
| lappangva kásásodik a jég |
|
| hanyatt ledöntött tócsák, |
|
|
Ugyanaz
| A ferdén falnak támasztott seprűben is |
| ugyanaz, ugyanaz a megrokkantság |
|
| – s a madarak egyre közelebbről elérhetetlenek |
|
|
Summa theologica
| valahogy mégis elégedetten – |
|
| valahogy ott is elégedetten |
|
|
Ars poetica
| Szándéktalanabbul, mint lehet. |
| Keskenyebben, mint a pillanat. |
|
|
Mozgólépcső
| harmatcseppekkel teli barackok a fűben |
|
| fönnakadt szemük üvegesen csillog |
|
|
| csak ondóból is mennyivel többet nyomunk ki |
|
| minden megölt, megölendő állat kifordított bőrrel, |
| gereznával sétál erdőben, folyóparton, utcán |
|
| derűsen köszönnek maguknak, akik szembejönnek velük |
| kifordítatlan bőrrel, gereznával |
|
|
három háború keveredik: a régi, az új, a következő; száguldó cselekmény, szétrobbant esemény, szétszaggatott idő; hangütés: így haltunk meg (jelen, múlt és jövő használata fals, kijelentő és feltételes módé szintén); mit lehet tenni? a háború folyik tovább |
| sosem fognak elégni, uraim! |
|
| még egy krematórium sem bír önökkel, |
| olyan bigottul megmaradtak testnek |
|
|
| de még csak passzív lakó; |
| ugyanazokon az útvonalakon; |
|
(kimerevített filmkockák)
| szorosan a fal mellett, lopóval indul befelé |
| csak a válla, fél feje látszik az útról |
| a lopó szára, ahogy a hóna alól kilóg |
|
| a háttérben rozoga kútház |
| fél lépést beljebb lép az ajtón |
| még látszik a lopó szára, de ő már nem |
| (a kicsit-még elidőzés emblémája) |
|
| a pincében üres hordókat kopogtat végig |
| csákány-nyom mintás agyagfal |
|
|
| pontos kidolgozatlansága adott értelmet a létezésének, |
| viszonyunk az apránkénti gyilkolás volt; |
| eltartott vagy huszonöt évig; |
| most kezdem érezni, hogy a külön-léte megszűnt, |
| sikerült magamba-gyilkolni; |
| kezdődhet a folyamat fordítottja, |
| ki kell bontani magamból újra, |
| azonos csak így lehetek vele; |
|
| feketerigó fulladt a vizes teknőbe, |
| lucskos, élő szemrehányás |
|
| másnap az úttesten egy másik, |
| lemez-vékony nyomatként őrzi az autógumi rajzát – |
| művészi relief az utcaköveken |
|
|
| kövér esőcseppek az ablakon, |
| némelyik, mint a tivoli-golyó, |
| a járatok keskeny kanyarjaiba siklik |
| vízipók gyorsasággal lefut; |
| az ablaktábla alján pára és cseppmentes csík, |
| innét már nincs követhető útjuk, |
| szétcsusszannak a sima felületen; |
| már csak a tisztára mosott üveg csillog |
|
| erős szélvihar a szigetcsúcsnál, |
| a hullámok a lábamig csapnak; |
| a megdőlt sásfüvek esztelen-szapora légiói |
| giacomettis testük fenyegetően csapódik |
|
| egy vízcsepp szétszivárgása a földön – |
| invázió, kapkodás, drámai tervszerűség, |
| ahogy a szemcsék közt utat keres; |
| hódítva előretör, hódítva visszanyomul, |
| szívósan mozdít, billent; |
| már csak itt-ott egy vonagló moccanás a limesen; |
| körülötte szikkadt sivatag |
|
„ezerkilencszázhetvenegy Kisasszony Havában Burkus négy kölyköt szült Pál nem lévén otthon és mert befogadó gazda sem akadt Péter elemészti őket nylon zacskóba teszi mindet azt egy másikba abba köveket és együtt a Dunába a belső zacskón elfelejt lukat szakítani hogy a víz gyorsabban bemenne nyüszítve úsznak a víz tetején amíg a levegő ki nem jön előző nap még magnóra vesszük a hangjukat annyira kedvesek legalább így megmaradjanak mégis…” |
|
| utcakanyarba szorult tanúvallomás |
|
| kék szódásüveg sárga sétabot |
| szüreti pukkanó békák erezik a csendet |
|
| senki nem illeszti vissza a fára |
|
| halcsontra vetkőztek a fák |
|
| és tudni a reménytelenről |
|
| kisiklás előtti másodpercek |
| váltók kattogása csipkézi |
|
| menjetek innét a kamerával! |
| ember haldoklik itt nem valaki |
|
| keletről bezúgó ostorcsattogás |
|
| elég a tundrák hatalmából! |
| sosem elég a tundrák hatalmából! |
|
| hagyjátok élni az ösvények görbületeit! |
|
| mese a távolodó képernyőn |
| Fejfekete Kézszőke Dobpepita hárman |
|
| szóval vesepecsenye lesz magánszafttal! |
|
| hivatalos visszaszolgáltatása |
|
| a görbülő tér gerinc-élén |
|
| kirándulás a fehér mágiába |
|
| plombált csonttörmeléke se világít |
|
| emberek menetelnek egy végleges fal felé |
| ugyanannyian lépnek ki a fal túlsó oldalán |
|
| a fal, ahol nincs semmi, csakugyan fal! |
|
| mint aki útközben el sem indult |
|
| gyerünk vissza a Picsába! |
|
|
|
| Nincs szerencsétek szép nappalok és éjszakák! |
| Ma is a fák mellett hevert a |
|
| Mert nem ez és az a rejtély, |
| csak a dolgok nyíltszíni magánélete a rejtély, |
| a komolytalan vérengzések és gyűlölet, |
| a sok rövidlejáratú végtelen, |
| a tapétára dermedt pillantás, ha nem is közösülsz – |
| csak a dolgok rejtett magánélete rejtély, |
| az indokolt vérengzések és gyűlölet, |
| a sok hosszúlejáratú végtelen, |
| a tapétára dermedt pillantás, ha éppen közösülsz |
|
| aztán a kis félreértések sziklarobbanása, |
| hogy újabb végleges jöhessen a világra |
|
| Mondják, hogy a hajdani gyengédségre emlékező látomás, |
| a szimat gyermekkora és az első ízlelés, |
| a hajnali reszketések és a leírhatatlan tehénszag – |
| hogy az, az legalább igen! |
|
| valamennyiünk fölött, folyton, |
| éppen most ürít a madár-gravitáció |
|
| Amott egy bokor, egy partizán bogáncs, |
| hiperbola folyondár, árokpart, |
| a vakondtúrásokon harmat, |
| esetleges díszletek között a díszletek |
|
| s a szelétől mindig meghajlik valami, |
|
| Minap egy völgyben időzött a hold, |
| nem tudom, hogyan tegyem szóvá, |
| annyira nincs arányban semmi |
| sem az ajándékkal, sem a veszteséggel |
|
| ezalatt a szűkösen magas ég alatt? |
|
| tudom, te is erre vártál te, nekem kiosztott bika |
| Lehetne közös elégtételünk is, |
| hogy csak egy harmadik jöhet már zavarba |
|
| Mert hiábavaló kőtáblára vésni – |
|
| …miután a hullamerevség sem beszédes mitológia |
| csupán megtorpant kronológia |
|
| Persze, rögzíthetnénk a percet – |
|
| Miután kicseréltük titkainkat, |
| hogy még titkosabbak lehessünk: |
| csupán a megváltozott helyzet a változás, |
| mi ugyanazok se lehetünk többé, se más |
|
| és egyszerűsödnek a kérdések – |
| alkonyba rendeződnek a napfény tévedései |
|
| hogy önmagába letérdel a kő |
|
| és soha nem fejeződik be a vége |
|
|
Fiatal barátaimnak
| Darabnyi föld elég a lélekzethez: |
| az Éden ott játssza meg magát. |
|
| A homoksír is termőre fordul, |
|
| ha már a tegnap is holnap. |
|
|
Katonadolog
|
A 70 éves Vásárhelyi Miklósnak
– az embertelenség másik országútjáról.
| Az a fölnyilallt lóláb a hóban, |
| széttört mozsárcső mellette! |
|
| hogy ilyen megkésett szilánkokról még mindig |
|
| az égalj is gennyes, de szép |
| a Gross-Born-i tábor ege átível az Antarktiszon |
|
| ha eltévedne talán mutatkozna rés |
| és tobozok szórnák a pikkelyeket |
| kirajzolnák az égbolt hátuljára |
| – szerettelek mint egy csillag! |
|
| de ki kell még mosni a kapcát |
|
| rezeg a késő őszben a kavicsbánya vize |
| itt sincs rés az Isten talárján |
| a halak nem tudnak kilovagolni a vízből |
|
|
|
Négy távirat
…nőni fog, terebélyesedni – – a nap mértéktelen pupillája kitágul – – a nagy gödör befogadja lent – – mi vakon odaülünk a gödör peremére – – egymás derekát átfogva – – ringva – – rituálisan feszegetve szemünk, hogy ne érje váratlanul a pillantás borzasztó átmérője – – csak hová a táviratot a hírrel? |
vigyázva tegyetek a nyakára gerendát – – beleiből vigyázva a pépet – – állítsatok szalmabábut az egykori lábnyoma mellé – – a miséket fújjátok be ezüstös – – nem feledkezve meg a győzelmi hordókról sem – – tévedni fogtok, ha pöccinti a döglégy a szárnyát – – másutt nem leltek ilyen lakomára – – a költészet beteljesedik |
a rettegett tízekből a húsz – – mert mint a nyű szaporodnak – – a világra így épül a világ (míg a logika illegalitásba vonul) – – (és csudás felhősödés is közben) – – (a Szíriuszon új isten jelenését várják) – – de csak átmeneti lesz a Meteorológia – – az ereszről csöppen víz – – és mondják – – valahol kicsavarták a követ – – nézhetjük újra egymást – – megannyi koraszülött – – nagy Fekete Lukba hull be a mag – – ott pörgeti tovább az örvény a rotáción az apróhirdetést – – dermedt egyenlőségben újra, a szar és a virág |
Kivédhetetlen, mert hazug – – miközben némely illuzió ölti álarcát a sorsnak – – jaj, Szivi, itt átvernek bennünket – – pedig a forgalom is lelassul, ha valami elvérezni akar – – mivel oly nagy a tapintat már – – még a lángos-elosztónál is korrektül fagyasztják a hőt – – még a nyilvános is bizalmas hírbe menekül – – ha szeretkezünk a holnapi priccsen, pontos távcső figyeli, hogy csíraképes-e – – így szexualizálódik a világ – – élvez, aki öl – – élvezünk mi is, amikor bennünket ölnek |
|
A Névtelen
| Ez kikövetkeztethető. A részvét |
| s a nektár biztosítva lesz. |
| Az özvegy csipketerítőt befonja a pók, |
| télvíz idején szarvas jár a kertben, |
|
| bent sárgul a tekercs, a bőr… |
|
| Nappal ravasz utakat tesz, |
| hogy megtévessze gondolatait. |
| A hídon mindig zöldbársony kendőt |
| mint egy sétálni indult bokor. |
|
| Csak később lesz világos, hogy |
| a híd alól rég elapadt a víz. |
| S hogy nincs jelentősége, de haja |
| azóta kezd csomókban hullani… |
|
| és felköti nyakára az évfordulós nyakkendőt |
|
| Még látja egy pillanatra a magától búcsúzó |
|
|
Fejfák
| rebarbara erdőben ébred a fiú |
| trópusok szár-lándzsái közt piruló |
| keresi kráterét a megnyílt ég |
|
| de ez a lány sziluettje már |
| és elvégeztetik a hamis teremtés |
|
| lerogyott buckák közt köd-maradék |
| lovas szeléből a pengeélnyi légszomj |
| szederjes bogáncson gyémánt a harmat |
|
| a túlparton névtelen állomás |
| Majd figyelmeztessetek rá, időben |
|
| híd vastraverzein egyetlen túlélő fűszál |
|
| boldogságom kiheverhetetlen melankóliája |
|
| s majd mondhatod magadénak, mit elmulasztottál – |
| többé senki nem veheti el tőled |
|
|
Öt stáció
| Hogyan találhatnék valami semmit – |
| bámulva reggeltől hosszan |
| ahogy a világ teszi magát, |
| teszi a rendet a rendetlenségbe, |
| ama másik, másképp lehetetlen, |
| engesztelhetetlen rendbe. |
|
| Megtörtél kemény ész, bevallom. |
| Ha szél zúg, süketen is hallom. |
| Fészkeli magát a törésbe, |
| forrasztva a részt az egészbe. |
|
| Ím, lehajtod fejed a keresztre, |
|
| Vagy mégis valami elevenre? |
|
|
Négy sor Vörösmartyra
| Nyűvek országútján terített |
| emeli vihar, ejti szélcsend, |
| foncsor nézi tükörben magát |
|
Elégia
Jamais la Rêverie amoureuse et paisible |
N’y verra sans horreur son pied blanc attaché; |
Car il faut que ses yeux sur chaque objet visible |
Versent un long regard . . . . . . . . . . . . . |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
Diamant sans rival, que tes feux illuminent |
Les pas lents et tardifs de l’humain Raison! |
Il faut pour voir de loin des peuples qui cheminent |
Que le Berger t’enchâsse au toit de sa Maison. |
Le jour n’est pas levé . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
(Alfred de Vigny: La Maison du Berger)
|
| Egyszer úgy volt. Ezek az örökös átültetések! |
| Meddőbb földbe talán már nem is lehetne. |
| Persze, lehet. Kiszámíthatatlan az álmodozás. |
| Kisöccsünk Korinthoszban túrta a földet, |
| hogy a tükörből visszapillantson Athénre: |
| a fölzabált gyermekeit is kihányja végül. |
| Lám, nincs ironikusabb a maradandóságnál. |
| Beszámolhatnánk virággal koszorúzott lovainkról |
| a pergőtűzben – miféle áhítat tudta követni |
| egyetlen szirom útját, ahogy lepergett, lyukasan. |
| Egy lyuknyival könnyebben! – míves hézag, gödör, |
| A fagyal, igen… Rabszolgám apám, szerszámom– |
| Őszbe hajolva színt vált, |
| és nem feledkezik meg róla, |
| hogy maga tegyen obulust a szemére; |
| és reménytelenül még azon is keresztüllát. |
|
| Zeusz, Vénusz, Gilgames, Noé, Brahma, Ozirisz, Wotan, |
| Baál, Moloch, valkűrök, gigászok, titánok, párkák, |
| Anyánk háromszor kavart a levesestálban |
| – se többször, se kevesebbszer – |
| Aztán a vemhes cédrusok köpenyes vonulása! |
| Méretlen kutakban a hold tegnapi arca! |
| S a bógni, ahogy a bika körbejárja helyét, |
| hogy sebzetten ledöntse agancsát! |
| Vagy zárás után a kisasszony a karikás kulccsal – |
| még egy kis rendet a polcokon, |
| kupacba a maradék szemetet, |
| a karton cigarettáknak kilóg a vége, |
| szájában az elmaradhatatlan cukor-nyalóka: |
| ajándék a jól végzett nap után; |
| majd lassú sétája a tűzfal mellé a szemetesvödörrel, |
| miközben maga is leguggol csurgatni, |
| és azonmód kiismerhetetlen, mint Gaia. |
| Vagy a rejtelmes költöző, |
| ki naphosszat kering a tenger fölött, |
| útban Amerika felé, mindig ugyanott tisztelegve – |
| az egykori kikötőnek? főpap szerelmesének? |
| Micsoda tervek az elhantolt szénben! |
| a robbanás kultikus cigarettaszünetében! |
| Vagy a mellesleg leszedett gyümölcs parádés rothadása |
| a huzattal néhány hírnök belebotlik a húsába, |
| mintha menyasszonyt készítenének elő éjszakára, |
| s noha nincs társ, pírlik éjszaka is, |
| ahogy a szertartás előírja. |
| Kifogyhatatlan az álmodozás. |
| Szürkületbe fulladt vizeken a hojszák |
| mindig ugyanúgy fehérek másképp. |
|
| Persze, majd elér a kísértés, ez elkerülhetetlen. |
| A túlcsordulás, a televény – a Nagy Kövér! |
| A folyondár bekúszik szobádba, |
| észrevétlen barokk lábakat épít a falaknak – |
| hogy induljanak? ki merre lát? |
| omoljon a zug, mit annyi csőd árán kapartál magad köré? |
| Vagy éppen ők a várva várt, |
| az önzetlen kacsok divíziója, |
| a csillagközi szelektől kimarjult fúgák oltalmazója? |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| Szigettelen, úttalan lassú áradás. |
| Hontalan Laresek dzsungel-lámpásai. |
|
| Aztán halálig kettesben egy Oresztész-rokonnal. |
| Raccs-bumm! Raccs… Lappangva így élesedik a kés; |
| az elméd. |
„Maga pedig hallgasson – |
| Ó, világra szóló parányiság. |
| Ó, világra szóló parányiság. |
S ahogy a vér… Utánozza |
| a pirosat. Igyekszik, erőlködik, keveri, adagolja – piros! |
| Így emlékezünk egykori bajtársakra, árva-lány-hajakra, |
| fához golyó-szegzett harkály-trófeákra – |
| mellénye azóta is világít |
| az árbockosár fölött; s mert Istenben boldogult, |
| boldog. Szemantikai feloldozás. |
| boldog. Szemantikai feloldozás. |
Aztán kiszámoltuk az év |
| háromszázhatvanöt napját – micsoda öröm! |
| Nem kell nélkülözni. Némi példaadás |
| a választék nagyobb, mintsem hinni lehet. |
| „Ugyan, mért nem ül már le, |
| mért zárja össze olyan görcsösen a térdét? |
| Nem bízik a nyitott ablakban? A feszületet meg kár lesz |
| keresni, talál helyette mást.” |
| keresni, talál helyette mást.” |
Akkoriban rendeztük meg a |
| mészáros-céh mesteravatását, szép tavaszi napon, |
| mikor a nyitnikék már berendezkedett a fákon. |
| Derűs idők! Bölcső a jövőnek! |
| „Választott bikánk legyen pusztai!”– |
| zúgtuk, s vezettük végig a városon, réti virágosan, |
| nemzeti pántlikásan, szarván két megdöfött, |
| Hol tér szélesül, öröktől színhely. A Mester ott hivatott |
| egyetlen ütéssel két egybevágó fél fejet – producálni. |
| S mi ellenőrizhettük a tökélyt. Századok tapasztalata |
| a kiválasztottban mindig hiánytalan; így kapta meg ő |
| az iszamos koszorút, s a jogot, hogy mondhassa |
| a gyászbeszédet is – |
a dadogást, |
| a dadogást,a gyászbeszédet is – |
ahogy zavaros |
| zugokban helóta kavicsok rögtönzik a sorrendet, |
| melyről nincs világos hagyatkozás. |
| csak a pára! A kileshetetlen rendező, a nagy bujkáló! |
| Rettenetes mondák karagöz-árnyai az ártatlanra |
| mosdatott felhők vérmezein; helyzethez illeszkedő múlt, |
| megbillogozott jövő. S csak néhanap a kiégett szemű |
| Visszatérő. |
Kocsmákban rezes beszéd: „Sír szélén |
| tántorgunk, édesapám!” – „No, akkor ássuk meg?” |
| tántorgunk, édesapám!” – „No, akkor ássuk meg?” |
Közben |
| kék porhónál finomabb neonfény, |
| vásárcsarnokokban csutkára rágott almák, |
| hanyatt ledöntve az alvó mézeskalácsos. |
| Hol több a lárva, hangtalanabb a dörrenés, |
| a vér szintetikus, a víz nitrátként csöppen. |
| Többnyire ilyenkor időszerű; s valahogy mégis távoli. |
| A közeledés, a nem évülő besurranás, a botkoppanás… |
| A mindig ugyanúgy koppanó elszámolás. Az Öregnek |
| kiosztott józan teológia; kiégett szemű Foglyának |
| a hallgatás, a másnapi máglya-rőzselobbanás – |
| „Most kiigazíttatnak a Te cselekedeteid. Dixi.” |
| Bár ezek is csak kis történések, utólag… |
| Bár ezek is csak kis történések, utólag… |
Fontosabb a szürke. |
| Az évszakok mimikrijébe mosódó önkéntes takarodó; a |
| suttogva égő láng, jégvirág ablak mögött a benti virág, |
| oltárrá szűkülő szobák, rejtett hátsóudvarok kispadjai, |
| a malterkupacon is boldog ecetfa, tűzfalak közt az |
| égigérő kút partizán vertikálisa, a bizalmas kis-mérgek |
| szívós aratása, a hályogos önfeláldozás, a biztosra vehető |
| mulasztások Históriája – |
ül Oresztész az epigon pusztában, |
|
| Persze, csak dikció, szavak, pempő… |
| Az álom kemény, nincs mit áltassuk magunkat. |
| Ahogy a taknyodat teszed zsebre, mert módi, |
| nincs mit differenciálni, |
| azt teszed zsebre, amid van, |
| akárhány bőrt lehúzol a sancta filozófiáról. |
| Szagosított agóniákon édelegsz, bátyó, |
| fröccsen a hugy az égi Gargantuából, |
| hogy ami beléd, az vissza másba, |
| noha az út tényleg egyenes. |
| hogy némely sötét gödrök között |
| felröppen egy szárnyatlan madár – |
| de bedőlni azért nem kell, |
| az a sok szárny mind olcsó predesztináció, |
| ha végül is nélkülözhető. |
| És ne kegyelmezz egyetlen gyenge pontnak se. |
| S majd ha kioltottál valamennyi csillagot – |
|
| Tettek, visszavonások, makacs araszolások. |
| Aggodalmak a Gödel-tétel miatt; de ez csak múló zavar, |
| az arcél nem csorbul tőle. |
| A tervek utolérhetetlenül nagyszabásúak, |
| a közlönyök hangja bizakodó. |
| Óvott melegházakban nemesített hóhér-palánták |
| Minden évszakot várunk, mert mindegyik mást ígér, |
| s mivel a szar is non stop, futószalagon a seprű. |
| Oly ésszerű a körbefutás, mint a logika. |
| Ámbár a szintek, az emelkedés – |
| a ravasz archimedesi csavar! |
| A megállított idő! S már egy virágzó század odavan. |
| Lakótelepek azték romjain erdőnyi antenna-vadsarj, |
| s a bennük szorult kép: bekötött szemű gladiátorok |
| tusája a hagyományos numidiai sertésért – |
| közben cézári kézmozdulat. Nihil aliud. |
| Az entrópia falánk Kékvirága… |
| A posta olcsó műanyag palackban úszik. |
|
| Mondják, ha fiad megjárta a soros Szibériát, |
| és éjszaka megkerüli a házat; |
| ahol nincs meggyfa, majd az emlékezteti, a kő, |
| kukák, lefolyók, néhány telelő oleander, |
| míg kezét csusztatja a liftakna mellett. |
| „Vigyázat! Magasfeszültség!” – alakul lakmusz |
| hártyaként a térkép, levelek tenyérvonala, |
| befőttes üvegbe száradt egér csontvázlata, |
| az átvérzett gézcsík pirkadat, |
| s még mindig éjszaka – ámbár lehet, hogy másutt, |
| megtévesztő az átfedés, a merőben új szomszéd, |
| új dróttekercselés, a nyakon szorító hurkok nyoma, |
| új öngyilkosok legendáriuma, a púpos fűszeres helyett |
| halk titkosszolgálati agglegény, roncs kerítéslécek |
| kalodájában a sárga napraforgó csillag; |
| s ha néhány ajtóval odébb is, |
| de elmondhatja, hogy megérkezett – |
| mégis megéri ez a pillanat. A bepillantás. A szó |
| bálna-halála. Az összevarrt bábuarc és pattogzó |
| tükör. Csikorgó tapintatuk, ahogy az ablakon |
| kinéznek – |
„Tévedsz. Utoljára húsz éve.” |
|
| S hozzá a kivésett mégis – |
|
| akár a fríz, arc és vízjel egyszerre, |
| régiesen koronázó képszék – homlok? |
| Ködbevesző oszloprendek s származékaik |
| kiszemelt párkányzata – ahogy megül és nyugszik |
| a csillagtömb súly, övező akantusz-levelekkel; |
| s még csikordulás se, az episztilionnak ez mibe kerül. |
| A mester-gerenda néma bizalmasa a háttér botrányának; |
| bár csak közbenső szolga az is – Bárány? |
| Alant a márványtörzs még némább áldozata: |
| kérdezetlen fölívelés, azóos geológia, |
| szájszélbe harapott szilur retorika – |
| S csak az a függőleges nyomás! Soha más. |
| Csak a fegyelmezett huszonnégy barázda, |
| ahogy leszivárog a tóruszok vánkosára, |
| s félkörösen kiduzzad a geometrikus golyva – |
| nem kór, csupán felgyülemlett hallgatás |
| (a gyöngy nem emlékezik, mondják) |
| s ráforr a plintusz dísztelen négyszögére, |
| hogy majd az elosztja dísztelenül és arányosan |
| a kihűlt végösszeget – cserébe? |
|
| S olyan rezzenéstelen az egész. |
| a bonyolultság és egyszerűség, |
| hogy legyen és ne legyen mégse – |
| nem a sajnálat kísért meg néha? |
| Bámulod az ok rabszolgaságát, |
| ahogy mindegyre okozatot szül, |
| s közben lennél hiány inkább |
| ha nem csordulna ki, mégis, |
| valamilyen bujkáló szerelem, |
|
|
| nem földrész, csak partok gyülekezője, |
| többé sosem lett szigetek randevúja (mert voltak), |
| keblek virágzó profilja a combrésnyi horizonton, |
| sörénylugas – már ízeire bontva, mint az elemek. |
| Köszörű idő! (csak a vér nem nyugszik mégsem). |
| Érintő nyomkeresés, ujjak ernyős ráereszkedése – |
| mennyi veszett tartalék egy nyakív hajlatában! |
| S már így rajzolódik a múlt. |
| Így láthatod magad kiterítve. |
| Bár kevésszer történik, mégis folyton, |
| csap át a hullám s közösül |
| a tengerpart temetője az éggel; |
| Kifeslett törésvonal csúcsaira bukva |
| térnek meg partjaid a fényhozó hímen-szakadékba – |
|
| Hinnéd; ha nem volna kétség és rothadás, |
| a fehér nem okádna szurkot, a fekete nem vakítana; |
| ha várni lehetne, hogy az éhség csak évszak, |
| kockára a kimértet, tegnapod holnapját (és viszont); |
| ha nem volnál vak nősző, más éhe árán elejtett |
| zsákmány, vak holdudvaros bálvány a pézsma-felhőben; |
| ha nem érné rettenet a tiszta rajzot, idők kútjából az |
| elűzött Egyszemű androgin böffenése, aszály, a kőbaltás |
| magánynál ősibb magány, s a megannyi pattintott nyakék |
| kezdemény, hiába – saját cafat tökélyedbe táplált |
| megszentelt ökonómia; ha szomorúbb lehetnél a |
| megvigasztalhatónál, véglet és határ, végre tékozlón |
| kifosztott öröm ablaksora, kitárulkozás, bőség nyugalmával |
| lépkedő szőlősorok aranyló hombárja – |
| világ seregélyeinek vásár! |
| Ha nem volna kétség és rothadás; s ha tudnád: mankód |
| csőre töltve, olcsó önsajnáltatás, elsumákolt lopás; |
| ha a szívedbe némult madarak sztrájkja nem tartana |
| örökké, mert kiénekelhetetlen – |
| te zörgő gladiátor, tövistelen Jézus, |
| hogy téped, mondod, akarod, hogy szövöd a mesét! |
| (csak ondóból is mennyivel többet a kelleténél – |
|
|
| Persze, így felejthetetlen. |
| Sorjázó rétegek dúsítják a szövetet, bepólyál, |
| matricából kilépsz, lépsz a következőbe; |
| épül az emlék-Bábel, s zuhan a fekete lyukba; |
| préselődik a felejthetetlen, |
| s már a törvény is zavarban, |
| az újabb végtelent ki rögtönözze, |
| melyik szilánk a vőlegény, melyik az ara, |
| milyen elképzelés települjön, |
| az integrálba, differenciálba, |
| az imaginárius szikla-ténybe: |
| miközben herélt holdak tanácskoznak |
| a rőtfény halaszthatatlanban, |
| áttekinthetetlen hangár-huzatban; |
| átvilágított ködök raportja teljes menetszerelékben, |
| noha szigorú bizonytalanban, |
| s már kora virradatkor is alkonyatban – |
| talán lecke és fáradság is már, |
| hömpölygő kelepce, sereg-vonulás, |
| ám folytatva is csak mozdulatlan szemle: |
| csak kezdeni mit, ha már meglett, |
| a furdalón kivérzett megismételhetetlennel? |
|
| Fölpeckelt szájjal, Gorgó-rémületben |
| karod szétdobva, félbemaradt kereszt, |
| s míg habrontó gáton az örök hasonmás skandál, |
| pozdorja cseppek, elunhatatlan temetés |
| – „Havazik.” – „Te sírsz? Én újraéledek” –, |
| csapódnak törmelék vendégzajok, csapódik virág, |
| s egyszerre átéled a súlyt, amit hordoz, |
| kocsány tengelyét, pártás sziromkoszorút, |
| levél-takarót, porzót, nedvező bibeszált, |
| segélykérő ujjait a betömött űrsötétben – |
| Homérosz előkép-szerkezetét, Mária mutatványosáét; |
| s csak heversz; kezdeted lekuporodik a pont |
| árnyékába, s már alig több, mint árterek füzeseibe |
| gyűrűző evezőnyom, diluviális távolodás: |
| félszeg gondolat mása – vagy az sem, |
| csak lebukik a tévedésbe, |
| és vízjel nélkül megtér; tapadókorongba fulladt csók |
|
| s egyszerre ebbe szédülsz bele; zihálás nyálmelege |
| csap meg, gyönyörű sebek és szügyre tapadt vér íze, |
| szemek szándéktalan értelme, ahogy sürgetve rád-üt: |
| Ébredj! – csavarodj ficamodva, simulj, harapd a habját, |
| zuhanj szálka-kés agancs-verembe, törj ki, döfj hanyatt a |
| holdig, s szürcsöld indulat nélkül fogad közé, már úgysem |
| bocsáthat meg, az engedékeny csend lesimítja az üszköt; |
| mire az erdő mögött az ég elgyújtja a tüzet, s a |
| hegygerinc bordáján megrándul a bőr – |
| a párázó ékbe szorulva ketten maradtatok, |
| s ő tudja, hogy nincs gyász |
| (pedig szelídebb a holnap se lesz); |
| s akárcsak ő, haránt te is odanyalsz majd |
| a csapzott hasalji mezőkre – |
|
| s csak heversz; vagy éppen hogy tovább zuhansz, |
| útban egy másik televény, az Időzített Parlag |
| hűvösebb paraméterei közé, kristály horhosok |
| s szénsötét szurdikok tárlóiba a birodalmi úton – |
| most ez a táj; körbe-körül ültetett semmi, számsor |
| szegély (mint a fák), évszaktalan és alkonytalan ég, |
| virradat-hiány, karámban rajzó szemcsék, sokaság: |
| átjárható, s mégis kikezdhetetlen magány, s még a |
| befulladt magban is ugyanaz a végtelen: beton-üres |
| távolság-hiány, lefele bomló, fölfele sugárzó |
| elragadtatás; makacs örökszövés, mely öröktől kész, |
| miközben készül: a mind külön, s mind magára hajló |
| gondolatszem, és nem ismétlődő minta; láncszem, mely |
| maga a lánc; noha beszorzott szemcséiből mégsem arc – |
| csak tetszhalott fény, széttördelt szabadság, s a |
| szigorú, már-már törékeny szilárdság, hogy ne minden |
| történjen mindig, s ne bármi, akárhol – |
| vagy pusztán csak annyi, hogy a molekula-csendbe, |
|
| s csak heversz; s hirtelen magad sem érted; |
| béklyózott düh fog el, kapuban toporgó szégyen, |
| kezd süketíteni a közösbe vesző csend, a logikus |
| képtelen harmóniája, az illeszkedő szabás, a |
| kivésett Geometria, s az exodus a Geometriából, |
| olcsó varázs, lunatikus pillanat és robot időrost |
| metszetek, s a hátrálva is gyümölcsbe ájult |
| előrerohanás – az önmagára ítélt Nagy Fehér Egér; |
| ad rem, az önmagát kikapcsolni nem tudó levés, |
| gigászi impotencia, szakadékba zuhant szakadék, |
| csúcsra bukott csúcs – az a Valami, az a Szegény!– |
| s már nem is Gorgó-rémület: jeges bambaság, |
| s ha mankóra támaszkodva is, de: fölény; |
| csupán ez is kevés; eszed becsaphatatlan Kentaur: |
| patával tapos – de tudja; |
|
| vagy a maradék személyes éppen az, hogy ne értse? |
|
| és nem fogod felejteni, hogy földön heversz: |
| te, a Nagy Görbület egyenesébe helyezett nyíl, |
| veszteglő száguldás, nyíltszíni kétértelműség, |
| tények cáfolatba forrasztott valódisága, |
| (s a rézsút irgalom? a dies és dies irae?) – |
| és csak annál kevésbé felejtheted; |
| vagy nem épp a görbülettől leszel szent? |
|
| felejtheted, hogy ami elindul, büszkén kullogva |
| visszatér, a vonal vonalba simul? |
| miféle képlet ez? mi minek a mása? |
| csupán a nárcizmus akarása? s mi a görbület |
| kényszere? s a szívós mozdulat, ahogy a karod is ölel |
| akár élőt vagy hullát – vagy épp az Est kezdete már? |
| az ujjongó s fiatal Egyenes ejti le így a karját? |
|
| a magába fáradt végtelen a görbületbe? |
|
| s csak heversz; majd kezd fölengedni a jeges |
| bambaság, fölényed csendesebb lesz; tűnődsz; |
| hogyan legyen itt győztes, s hogyan vesztes, |
| ha egymás élő szövetéből egymásért szövetkeznek? |
| vagy ez lenne a titok? ez a gravitáció? s igaz |
| a semmit kémlelő tükör szomorú históriája, mely |
| magát a tükröt is kétségbevonja? – s mintha |
| csakugyan sejlene a lezuhant ég fölött egy |
| ugyanolyan égi kémia, a visszafordíthatatlan
|
| nyitja: mire jó, ha úgyis tükörbe néz minden; |
| s a relatív, ha minden eleve él? játék tehát, |
| eldöntött végeredménnyel? az analízis csak |
| matematikai fogás? s az ajándék: forró homállyal |
| kendőzött mechanika? mivel csak úgy nem esik folt, |
| ha a Teljesben a teljes jövő is benne van? s akkor |
| az ünnep fonákja is közös, az önmagával határolt |
|
| s csak heversz; s mintha az értelem épp abba |
| költözne, ami nem ő, de még a visszája sem, |
| rokona sem: felülmúlhatatlan Idegen, |
| ki rég, mielőtt még ott találná magát, betér, |
| ki-be jár, a Pásztor Házában holográf ajtókat |
| nyit-csuk, kipillant, miközben benéz, akár egy |
| vízfelszínbe préselt tájba, ahol együtt a |
| parttalan mélység, magasság, tegnapi hegyek |
| holnapja, s a rend, hogy az omlásból úgyis csak |
| újra hegy, súlyra változatlan, csorbítatlan energia, |
| csorbítatlan anyag – s hogy omlás volt: alig több, |
| mint képzelt halálból a rögtöni felébredés, |
| csupasz bálványarcra képzelt szemöldök rándulása: |
| elvillant múlás, mely rés, noha már nyitatlan |
| mert ami nem lehet Egész is – hogyan is lehetne?
|
|
| és heversz; de már nem a földön, hanem vele: |
| nyűgözött ló és lovasa, együtt – béklyózott |
| vágtájuk a kiszakadt Tartam ámok elágazása? |
| – kiosztatlanul is rájuk lőcsölt negatív Feltámadás? |
| s ha buknak: ők buknak el? vagy a Történés maga? |
| mi ha lett már, és a magáét megtette – végül mégis |
| visszafordítható? s hullhat megint a rezzenetlen |
| élet-előttibe, mi nem lett szegényebb, se gazdagabb |
| attól, mit az elkattant Történés belétett? ilyen |
| durva lenne a mérleg? vagy hever mégis mag a |
| pascali szakadékban? képzelhető, hogy a „történő” |
| minőség túlélő többlet, magát sokszorozó találat |
| – akár a szemből kilépő pillantás –, s csak mit |
| visszahagy, energiát, csak azt nyűgözheti a mennyiség |
| „megmaradása”? vagy azt sem, mert a kilépés új |
| Szintézis, tovább nem mérhető Újra-Fogalmazás? |
| képzelhető, hogy a csillagpornál több gondolat is él, |
| duzzad (tágítja a Teret?), s önsúlyától hajlik |
| a Nagy Terhesség gyengéd görbületébe, az anyaság |
| mind sűrűbb fókuszába – az egykori Nagy Sudár |
| dimenziókon túli Egyenesébe? |
|
| s ha igen – mit ér utol a látomás? mit az értelem? |
| és mit a kettő találkozása? |
|
| vagy oly természetes, hogy személyes vagy, s az |
| Ok személytelen? végül is mire kapat a képtelen |
| evidencia, egyirányú csoda, bicsaklott logika? |
| mért nem birkózhatsz az élő kirándulással: |
| személyesből a személytelenbe bukni át? – vagy |
| volna Ok, mi nem bélyeges rokona a távolodó |
| Hatásnak? úgy volna igaz, hogy az Ok útravalója |
| véges, nem tudván, mit ad, s mit nem vesz vissza |
| magába, s csupán te volnál végtelen: tudván azt is, miféle |
| az Ok; csak azt nem, hogy mitől vagy személyes, s a |
| Minőség mért lenne hűtlen a Mennyiséghez? – kérdezed; |
| és egyre egy-ügyűbben: ha nem volt személyes, |
| múló Mutáció csak? alkalmi Átalakulás? a Személytelen |
| aszimmetriája? kisbetűs teremtés? nagybetűs Semmiből Lopás? |
|
| s ha már a Legkisebb is, akár a bebábozódott lepke: |
|
minden? s fölöttük, mint árnyék-suhanás: az értelemnél |
| éberebb Nagy Alvó Lehetőség – a Szimmetriák? |
|
| ilyenkor szakítasz időt; s szakadsz te is darabokra – |
| hasztalan? mégis, kikerülhetetlen utazás; és te, |
| batyutlan utas, ama tizenharmadik, nőtlen kőműves – |
| az éjszaka jön, és reggelre leomlik a fal. |
|
|
| Lassú árnyék göngyölődik az erdő tetőszerkezetén, |
| néhány felizzó ághegy, némán maradt szó – |
| itt ilyen a kézfogás, az érkezetlen távozás melege. |
| s az arc ismét reménybe keményedik. |
|
| A fagyal, igen… Egyszer úgy volt. |
| Vemhes cédrusok köpenyes vonulása…? |
|
| Nem olyan ünnep ez, amit elrontani tudsz; |
| mindig az utolsó mohikán hal meg – bízhatsz. |
| Igaz, sose szemből, mindig csak rézsút; bár |
| két okos végpont között a ferde is egyenes lehet – |
| s ez mért volna látszat? árnyék vetne árnyat? |
| hisz amit belélátsz, kinő, precíziós haladás, |
| fiolába maszturbált tudás, sikerre siker – |
| a torony asszony nélkül is megáll |
| (csupán ha szíve nincs, ledől?) |
| De nem; már nem kezded újra; |
| bár csak lehetnél kevesebb, értelem! – köszönnéd. |
| S csak száguldasz, heversz; |
|
|
|
Jegyzet az Elégiához
| A szerelmes és békés álmodozás |
| Iszonnyal nézheti csak két makulátlan, leláncolt lábát; |
| Szemét kénytelen a látható dolgokra szegezni, |
| Hosszan . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| Ritka fényű Gyémánt, te ragyogd be |
| Az emberi Értelem lassú és kései lépéseit! |
| Háza tetőzetébe ha téged foglal a Pásztor, |
| Kirajzolódnak ott majd a távol vonuló népek. |
| (ALFRED DE VIGNY: A PÁSZTOR HÁZA) |
|
fagyal – fagyálló, szívós őscserje, bogyójából egykor tintát készítettek, fája faragványos munkára kitűnő. |
Vagy a rejtelmes költöző… stb. – afrikai költözőmadárnál megfigyelt atavizmus. A rejtélyes körözést egyes feltevések kapcsolatba hozzák Atlantisszal. |
|
karagöz – átlátszó fehér vászonfal hátuljára szorított átlátszó bőrbábuk árnyjátéka.
Az Öregnek kiosztott józan teológia; kiégett szemű Foglyának a hallgatás, a másnapi máglya-rőzselobbanás – „Most kiigazíttatnak a Te cselekedeteid. Dixi.” – Vö. Dosztojevszkij: Karamazov testvérek (A Nagy Inkvizítor).
ül Oresztész az epigon pusztában, és kinéz – Vö. Vörösmarty: A Rom
|
Gödel-tétel – minden axiómarendszerben (mely elég erős, hogy tartalmazza az aritmetikát) szükségképpen vannak olyan tételek, melyek nem bizonyíthatók az adott rendszerben; illetve egy logikai rendszer ellentmondásmentessége nem mutatható ki a rendszeren belül. |
bár csak közbenső szolga az is – Bárány? – Vö. János: Jelenések, v. 6-9. |
Kókütosz – campaniai folyó; úgy hitték, a Tartaroszból ered, ahol a szenvedők könnyeiből gyűlnek meg vizei. |
|
Mária mutatványosáét – utalás Victor Hugo: Nyomorultak egyik epizódjára. (A mutatványos, aki Szűz Mária szobra előtt ima helyett cigánykereket hány.)
Labrosz – Aktaion vadászebeinek egyike, melyek Diana parancsára urukat – aki az istennőt fürdés közben megleste – szétszaggatták.
Pásztor Házában – Vö. a pásztor és ház jelképiességét Vignynél, illetve Heideggernél, kapcsolódva az emberi lét bensőséges kiszolgáltatottságának gondolatához. (Előbbinél a Pásztor Háza „tetőzete nem magasabb, mint a homlokod s szemed”, és egyértelműen azilumként jelenik meg a gépek világával szemben. Utóbbinál: az ember a lét pásztora; a nyelv a lét háza; a pásztort a lét szólítja, hogy igazságát őrizze.)
|
A 12. rész több helyen kölcsönöz szabadon, illetve használ fel szabadon szóképeket s gondolatokat Teilhard de Chardintól. |
|
Óda az Elégiához
| – kallódó szigetek közt örök a tenger. |
|
| Üzenném, ha volna üzenni kinek, |
| deres rétünkön a szürke ég fölött |
| foszlánnyá vert arany lemez a nap. |
|
| mosolyogva nézi a halott Fiút. |
|
| ha csak a szavakat akarod, |
| mert nem tudtalak meghallani |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| hogy neked a más bánata szórakozás |
| s rajtad a Te örömöd se segít. |
| Este nálad voltam és benéztem a szekrényedbe. |
| Csak egy ing lehulló, szakadt karját láttam, |
| mint egy eltemetett emberét. |
|
| Egykor szügyükre metszett lovak vágtája porzott |
| Neptunus mostohái, lábatlan rohanók, |
| patakzó habzás közt földet álmodó lovak – |
| hol tenyész a bürök, a szálára nevelt smaragd |
| s a keményszárú, barna búzavirág. |
|
| a kerékbetörésben mivégre annyi jó, |
| mivégre a szeletelt bebalzsamozás, |
| zilált bokréták koszorú csendje, |
| indián-léptű elmarasztalás |
| s a szív kihűlt parazsán a korom rajzolat. |
|
| Futárod nem érti ezt a kompozíciót. |
|
| mikor a setét ég rendje szerint |
| váratlan rést hasít tömör koloritján |
| a foszlányaiból megéledt aranyló lemez |
| s pengével metszett búcsújuk ökörnyál húrjait |
|
| Futárod nem érti ezt a zenét. |
|
| kéj nélkül rimálkodó szüzek, |
| karikás szemű három tompa angyal, |
| Klóthó, Lakhészisz, Atroposz |
| tanácstalan csendesórája ez; |
| nem tudják, mi a szekrény – |
| Klóthó, Lakhészisz, Atroposz ők, |
| hibernált nem alvók, álomtalanok, |
| csak a véres szelídség az ujjaikban, |
| arctalan arcukon sosem-volt szem homálya |
| szivükben koromtalan rajzolat; |
| Klóthó, Lakhészisz, Atroposz ők, |
|
| Mert eképpen van minden, Herceg. |
|
(Mellék-óda)
| Ha torlaszos ragyogás, tél hava |
| közelít majd a zuhatag szelekkel |
| s belepi sáncaid, mint távol |
| Amerikák mohikán bölényét, |
| ki fejét leszegve fogadja |
| a fejedelmi pompát s nem mozdul, |
| míg el nem borítja a hatalmas hócsend |
| s rőt foszlánnyá nem enyész a rettenetes hold – |
|
| Herceg! tündér tükörben már emeli |
| albatrosz szárnyát a csorduló semmi, |
|
|
|
(Cserepek, félálomban)
|
Nem győzelem; hódító kiegyezés.
*
Szeretem a töredékeket, viszolygok tőlük; majdnem megütve nem ütik meg a hallgatás mértékét.
*
Z.-ben nincs humor; nem lehet igazságos.
*
Barátom emberbarát – jobban gyűlöli magát, mint embertársait.
*
Többek között, a pásztorórán se gerinccel győzünk.
*
Félkezű – ravasznak kell lennie?
*
Nos, igen, a hősök mindig elbuknak; és mégis; s persze, hiába. Ez a történelem poézise.
*
Az öngyilkosok a másvilág stréberei? Kivéve, ha nem azok.
*
Egy ember mindig maradni fog a földön, aki azonos lesz a jajgatással.
*
Minden istennek jobb, ha mellette maradok.
*
A gyermek nevet; mi nevetünk valamin.
*
Szociabilizált magány – ezt megoldani!
*
Áldozatosan gonosz – mint némely szent.
*
Elégedettség – ki nem nyílt értelem.
*
Az öregeket vigasztalja (kajánul) – ha én is emlékezem?
*
Egyensúlyozó polgár – megviselt kommunista. Patt.
*
Siker – mint a kötelesség bosszúja.
*
Bölcs – már nincs módja eredetit mondani.
*
Politika: mesterséges altatás.
*
Típus: kultúr-ejtőernyős.
*
A makacsság megéli magát.
*
Emberi szemétdomb fölé karátos kupolát.
*
Hellyel kínálják, állva marad. Nincsenek illúziói.
*
Senki se szűz – ha nem kell neki.
*
Egyedül a mások csillagvilága alatt. Ökumenia.
*
Sugárzó temető! – kiindulópont. Nem igényel elmozdulást.
*
Nincs ellenfele – mért is nevezné meg magát?
*
Ki nem követ el intim szójátékot a megnevezhetetlennel?
*
„Kérlek, törd össze a tükrömet! A szemedbe nézz!”
*
Magányos – zajt kér a Főúrtól?
*
A legszomorúbb, a legromlottabb, a legálszentebb – az elvetemült szomorúság.
*
Philemon és Baucisz – Romeó és Júlia – Mari és Huana. Mi is ez? – érzelemfokozás?
*
Csak a jelenidő árva – nincs elgondolható határa.
*
Történelem! – csak ne kellene mindig az ablakkal szemben ülni.
*
Tájról beszélni? – vetkőztetőbb, mint a gondolatainkról.
*
Múzeumi élmény – az elévülés dicsérete.
*
Nem lenni – az a bravúr!
*
Vigyázva vétem el, amit már biztosan tudok.
*
Helyére tenni a hiúságot – és megőrizni a becsvágyat.
*
Résbe keretezett rés – nos, végre; helyben vagyunk.
*
Szeressük úgy a jelent, mint egy méltán életfogytiglan halálraítéltet.
*
„Jaj, szép! – mintha siratni kellene”
„Kell is.”
*
Terefere Bardo –
„Aztán emlékeztessetek majd, hogy meghaltam!”
*
Átkozottul áttekinthetetlen – a nemváltozás.
*
Ecetbe mézet, mézbe ecetet – csak együtt a kettőt! Hogy az egyiket eltaláljam.
*
Aki halk beszédhez szokott, halkan lesz győztessé egyszer az ordításban.
*
„Megöltem! – nevet elégedetten, – most akár tegnapelőtt is lehetne.”
*
Remény? – talán egy kiégett bálvány a pusztákon túl?
*
Téves! – nincs fényes homloka a szenvedésnek.
*
Társas szex, még társasabb szex, legtársasabb szex, társtalanságban társas szex, társaságban társtalan szex – Szex. Se, X.
*
Lehet, hogy csak boncasztalon élünk?
*
Büntetés – vágy nélkül halni meg.
*
Kiserked a csont a bőre alól – ráférne egy csontborotválás.
*
Hogy tűz az őszi nap! – tele vagyok megbántott gyengédséggel.
*
„Persze, persze, jelentése van…”
„De várj csak – minek nincs?”
*
Vakok a világtalan ég alatt – a tiszta látás dimenziója?
*
Keringő szédülete, búgócsigák – föld keringő szédülete, kozmikus búgócsigák…
*
Désiré, még áll a bál!
*
Öngyilkos elfogultság – narcisztikus halálnem.
*
Napkelte – mikor csupa vers lenne az ember! Ha tudna.
*
Nézem a mérleget – súlyosodom hozzá a földhöz.
*
Summa – a Jóisten nem akkor lélekzik, amikor én.
*
Reggel, álomszó maradék – „Hogy begubóztalak!” És a pille mégis halott.
*
„Nincs, nincs becsüs hozzá – pedig értékes reménytelenség ez, uram!”
*
Szeretem elnézni a műremek almacsutkát a bűzlő szemétkosár – mellett.
*
„Fűszer ez, hé! – eleve elrendelt iszonyat”
*
Tél bújt a szavakba. Öregszem, tornaingben. Nem az évszaktól fázom.
*
Tudomány-Lourdes világverseny: hány szívtelenen hajtanak majd végre szívműtétet!
*
A rozsda nem öregszik.
*
Szeress kamaszként, újra nő a fű. Elégedett lesz a Kaszás.
*
Féltem az erkölcseimet tőletek – muszáj disznólkodnom.
*
Vigyétek tőlem a kisdedeket – most elmesélek valamit az Atyáról.
*
Műveiből hiányoznak a nők – elhasználta őket életében.
*
Híd alatt a patak vize mindig titokzatosabb.
*
A kotlós Húsvétkor gyászol.
*
Meghalsz te is, temető!
*
A homoszexuális hálája apja iránt.
*
Télen kevesebb jelző is elég.
*
Megvásároltam az elveimet – de nem hivatalos áron.
*
Évgyűrűk asszimetriája – a Nagy Zárolt Történelem.
*
Koszorút rendel esküvőre bokréta helyett – sokáig, évekig volt halottkém.
*
A hó akkor is domború, ha homorú – mert pillant, mert kilép.
*
Virágjában a cseresznyefa! – gyökerei sosem tudják meg, hogy milyen is az.
*
Hajsza egy szökevény emlék után. Sebezhetetlen színtér.
*
Végleges alapkőletétel, kokárdás koszorúval. Diadalív, ködből kimetszett négyszögekkel.
*
Világvégi táj. Nomád áramfejlesztők.
*
Senkiföldje a hátra és előre metszéspontján. Lehangolt szépség birodalma.
*
Gyáva előérzet, utólag.
*
Távozásukkal betoppanók.
*
„Kel a madár, fekszik a. Fekszik a madár, kel a.” Hiányos mondatok kiárusítása az ószeren.
*
Részegség. Szavak keresztje.
*
Jobb lator, bal lator apokrif párbeszéde: „Az intelem arányait hogy nem értetted te, boldog!”
*
Árván csalódott. Családosan meghalt.
*
Két villamos közé szorultan elveszni örökre. És berendezkedni.
*
Elhasznált gondolatokért cserébe elhasznált gondolatokat. Valutahiány.
*
Hiányában közlekedni, jelenlétében parkolni.
*
Körvadászat. Kéjgyilkosság.
*
Néma! Mindig belőlem beszél.
*
Alul a táj, fölötte gondolatok, középütt hanyatt a sík fény. Perspektíva.
*
Nagy szavak. Sok kis pondró.
*
Fokozhatatlan masszivitás. Végső tájainkba visszavonuló átmenetiség.
*
Síkföldi étvágy – síkföldi hatalom.
*
Antik mitológia-intimitás. Görög. Meztelen óriás-testünkön bóklászó kicsi-kezünk.
*
Lény a lényben. Ráhajlás a ráhajláson. Azilum anti-grammaticum.
*
Kibérelt játékok. Magántulajdon gürizés. Állami rezon.
*
Vetkőztet, felöltöztet a lárma. Vetkőztet, felöltöztet a csend. A különbségben inkarnálódó sztriptíz.
*
A kikerülhetetlen végrehajtása mentesít a gyanú alól?
*
Tegnapi táj: benépesíthetetlen szomorúság.
*
Valamire biccent a lépésével.
*
Szerettelek! Most helyette szeretlek.
*
Látlelet: a gúzsevezőkön a kopasz szálkák önmaguk hosszára vetkőztek.
*
Orvosnál: metszet-nyomokban az ifjúság, boncasztalra vetve.
*
Tenger, nyár. A só lepereg. A víz sose rab.
*
Te akarsz próféta lenni!? Nekem van autóm!
*
Megfoghatatlan gondolatok – csupán súlyuk van, mint a légnyomásnnak.
*
Messziről int – csak a halál tud ilyen eleganciával közeledni.
*
A sírfelirat mért lenne más, mint egy bölcső-felirat?
*
Az ablak nem teheti meg, hogy aki kinéz rajta, ahhoz ne nézzenek be.
*
Kívánság: ne legyen kikötő, ahová nyugdíjas tökéllyel a bárkát be lehet vontatni.
*
A múlt az a szerető, akit mindig holnap ismerek meg s teszek magamévá.
*
Nem tudom, mikor, hogyan történt, de a kép erős. Bizonyos hát, hogy a kép történt meg; in effigie.
*
Mért nem tudok a kezemmel csupán káromkodni? – csak tenni…
*
A palack csinnadrattái. Szidjuk a palackot!
*
Mi nem születik valamennyire is gyalázatból?
*
A pokol az emberitől meleg.
*
Békebeli hadirokkant.
*
Köveket törtem a számmal; a kezem meg megdicsőült.
*
A szerelem gyermek nélkül csak fintor?
*
Madártragédia – kakaduk közt próbál rigóhangon beszélni.
*
Igen – a világot kellene diagnosztizálni.
*
Ozymandias szobra a legtartósabb példa a reményre.
*
Júniusban már kevésbé borjaznak a jéghegyek.
*
Földön heverő behúzott ernyő a zuhogó esőben, tócsák karéjában: körvadászaton az egy szál vad.
*
Égi infláció. A megváltás dömpingje.
*
Bensőséges hangzás, megszólítás, amitől elgyengülsz: annyira távolról és mélyről idézi fel az eltékozoltat.
*
Jár valaki közöttünk személyesen – mégha csak egy elv is. Vagy ez az álruhája.
*
Az istenek is szeretik tükörben nézni magukat; mégha ők adják is hozzá a foncsort.
*
Mindegy istenem, hogyan fogalmazok; mindegy művészet, hogyan cifrázod – csak tudj emlékezni.
*
Nem Szókratésznek jutott eszébe: „Miért hagytál el engem?”
*
Mai tévedéseink a holnap ügynökei.
*
A mélységnek nincs stílusa.
*
Terrorizmus: kisipari gyilkolás.
*
Hol a szín, amit végre megfoghatnék! Így kell majd meghaljál, te író.
*
Nem tudok csak rosszat tenni. Mindig akad, akinek jó.
*
Azonnal ásítani kezdek, mikor leülök írni. Mint idegesen a kutya, ha róla van szó.
*
Elvesztette a becsületét. Mindig lesz, aki cserébe a magáéra rátalál.
*
Milyen bántódottság, szomorúság lehet a rajzok, festmények – szélének lenni?
*
A kritikus haragja, hogy más még nemzőképes.
*
Karakter: akkor is odaköszön az ablak felé, ha a függöny össze van húzva. Sosem lehet tudni.
*
Virágos rét paráznasága. Nem ártatlanabb, csak más nyelven szólal meg.
*
A pille vagyok én – ha fölébred, többé már nem lehetek ő is.
*
A győzelem hosszú próbatétel. A bukás kényelmesen veszélyes szabadság.
*
Magányosság – hol vannak bájaid? Szívós szaporaság – hol vannak előnyeid?
*
Sivatagban az ördög megtapasztalása könnyebb.
*
Csábító hinni, hogy a kék elemben van a boldogság. Nem a kínra szolgáltam rá – csak arra, hogy higgyek?
*
Száguldó üstökös magánya! Csóvája képes csak jelezni – hátrafelé – hol s merre van a megérkezés.
*
Annyi tapintat sincs benned, hogy legalább durva légy?
*
Romhalmaz – hány intim odú, üreg, járat, hány szöglet, rés és otthon alatta és benne!
*
Dilemma: a stafétabot fontosabb vagy a futó?
*
Folyékonyan hallgat, mint a kiszáradt vízesés.
*
Ma kezdte levetni sárga mellényét az ősz; készül rá, hogy a meztelenségbe beöltözzön.
*
Keserű lombok! – rágcsálja cukorként a gyenge levelet a magányos szarvas
Isten is kedveli a társaságot, tüzet csihol, pipára gyújt; csak mindig távolabb ül le a társaságtól.
*
„Harmadszorra mondom, hogy szeress.” – „Késő. Egyszer kellett volna.”
*
Hideg konyha, dermedt zsírfolt, mosatlan edény. Temetés utáni csendélet. Csillár alatt a hibátlan teríték – csupán előtti.
*
Ismerős nap – támadásba mentek át a tárgyak.
*
Te okos kődarab! – nem zavarod mozgással az értelmed működését.
*
Nézel rám egy fényképről, képről, szoborról – ez világos. De hová követem én a pillantásodat?
*
Nincs olyan damaszt, amiért odaadnám a háziszőttesek szövéshibáit.
*
Sebesen – szükségképpen sebet is ejtve? Egyáltalán: min ejt sebet a mozgás? Kell seb legyen a dolgok alján?
*
Értelek én, hát persze… – Árvíz idején lehet igazán szomjan veszni.
*
Lehető közérzet: még nem is a semmi ágán; a semmi árnyékában.
*
Totális ismeret: ha azok is volnánk mind, amit hiszünk, gondolunk egymásról.
*
Hány árnyék telne ki belőlem? A fény hány elmozdulása szakíthatja ki belőlem – kétszer sem ugyanazt?
*
Már szeretnivaló – véljük nagylelkűen – mert lényegtelen.
*
Millió év! S csak úgy mellőzgeti a páratlan lábú élőlényeket? Ekkora rend volna itt? Ennyire foglya itt valami önmagának?
*
Kár, hogy az ember keze már ügyetlen, mikor a koporsóból kinyúl, hogy mutassa: ez jó – az lehetne jobb is.
*
Elérkeztem valahová; a kihúzott szavakat gyömödtem magam alá lépcsőnek.
*
Mi is a bajom? – Valami, ami a legkevésbé sem az én bajom.
*
Ugyan, mit árthatsz nekem? Bűnös vagyok. És ez már exkluzív magányügy, bocsánat.
*
A telitalálat hitelesíti a céltáblát – vagy fordítva?
*
„Nem kísérsz ki az állomásra?” – „Nem… akkor nem jössz vissza többet.” Babona? Lustaság? Vagy rafinált keverék.
*
A szférák zenéje kevésbé lírai, antropomorf elképzelés, mint Pascal csendje.
*
Üvegfal mögött a szeretet. Tele légypiszokkal az üveg.
*
Tudd meg, az ördög vén, s vén leszel, mire megérted…
*
Álom? Kéz a vízen – ember támaszkodik erre a kézre s tartja is ezt a kezet.
*
A fény mit takar el? – A fény se meztelen.
*
Nyár, anakronizmus, hasonlat: a hold előtt pille repül át.
*
Dél, fehérek a gondolatkapcsolások – az ítélet utolsó mondata késik.
*
Üzenet, sürgöny rövidséggel: a fák számlálatlanok.
*
Mottó, egy gyóntatófülke fölött: Ha semmi nem történik veled, olyan, mintha utolértek volna.
*
Hiperbola égre ütött porzónyi sebhely-nyom – antianyag.
*
Rekorder Sisyphos: gyorsabb a természetnél, a pusztításban a szaporodásnál.
*
Szelíd kérlelhetetlenség a szépség szolgálatában – ez ami nincs.
*
Akivel nem értek egyet, mért furdalóbb dolog becsapni?
*
„Rettenetesen korszerű vagyok, minden érdekel – az aktualitás erotikájától pirulok.”
*
Az ég csendje? Titok: a gyémánthegynek a mesében is csak a teteje csillog igazán. A harmónia a gyalázatból születik.
*
Csak egyszer láthatnám magamat a te szemeddel, Ok, – talán igazságosabb tudnék lenni Hozzá.
*
Büszke férfikor! Büszke delelés! Mellünkön szaporodik a szőr, és jobban vált az agyunk.
*
Az öregek szeretik, ha én is emlékezem.
*
A törmelék alatt írás, de az sem olvasható. Csak a parti homok szintaxisa tartós. Bízzunk a hűtlenségben.
*
Napi ige: Bizonyosságaink, mint használható tévedések.
*
Mutatkozni – naturalizmus.
*
Csongor: „Az a jóslat, hogy ebben az évben nem lesz háború.” – Balga: „És mi lesz helyette?”
|
|
(rögeszme) Csak egyszer álmodni! – a valóság támogatása nélkül.
(Isten) Bármennyire is gondos, mégis teremtett bogarakat, kik ha hátukra esnek, nem tudnak visszafordulni.
(helyzet) Ártatlanul szidolozzuk a kilincset, lornyonnal nézzük a fekélyt, zsebkendő mögül szagoljuk a dögöt, csipesszel méricskéljük az eldöntött aljasságot – s az ajtó előtt az alligátor.
(praktikus kérdés) Egy beíratlan papírlap veszélyesebb? – vagy egy teleírt papírlap?
(liturgikus natura) Mozdulatlan fák, csak koronájukon mozdul egy-két levél. Négyéves kislány mondja: imádkoznak.
(jámbor kép) Őrangyal vezet két kisgyereket a kétszemélyes pallón – angyal középütt, két gyerek a palló szélén reszket; angyalhajszálon.
(helyzetjelentés) Már-már kézzelfogható láncaim sincsenek – bonyolultan aggasztó.
(szerelemről szólva) „Szia, én!” – „Hogy vagyok, te?”
(Pascal) Csillagmorajlás? Hangyasírás? Két egynemű csend között – mi, a zaj pionírjai – előre, tovább.
(régi kép) Lány homlokán szakadt a papír; ütött sebével is véglegesebben mosolyog, mint mi valamennyien. Elpusztíthatatlan a jelen, ahonnét visszanéz a holnapi múltidőnkbe.
(azok a szobák!) Mintha éppen meghalt volna bennük valaki; és mégis várjuk, hogy belép.
(csomagolás) Pakolok. Válogatok. Tapintatos végrendelkezés. Fogkefe, bicska, szódabikarbóna… – mi is még? Koporsóban effélére is szükség lehet. A többi maradhat.
(dátumok) Ezerkilencszázötven, esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Tizenöt éves leveleket égetek. Ezerkilencszáznyolcvan, esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Leveleket írok, eltépem.
(napi edzés) Haldokló szemébe nézz! – aki megbocsátotta magának, hogy élt.
(társaság) Üres szoba; néhány ferdén lógó kép – lehet, hogy kevésbé vagyok egyedül?
(alattomos november) Délután ébredek, az utcán sötétség és köd. Citromfánk valószínűtlen ajándék, kint megfagyott volna. De hogy még ez is, ez a törékenység a dolgokban! Nem törnek el, csak masszívan, ellenségesen törékenyek.
(hangya) Ujjam kávéfőzés közben téved rá, reflex-mozdulat. Jó óra, mire előhívódik a szégyen: olyan kicsi, hogy még piszkot sem hagy az ujjadon, ha megölöd.
(a birkákról) Ők azok, akik akkor is hozzátartoznak a természethez és kikezdhetetlenek, ha a farkasok megeszik őket. És ha egy se marad belőlük.
(gyorsriport a Körúton) „Bocsánat… – reggel óta hányszor nézett a háztetők fölé, az égre?”
(kis Réka) „Meg kell néznem a tükörben, hol viszket a fejem.” – „Falun jobbak az emberek, városon rossz levegőt szívnak, attól forog visszafelé az észkerék, attól lesznek rosszak.”
(biedermeier) Nem az igazság kelyhe a szív ó, nem, csak minden oda emigrál, ami megérdemelné, hogy igazság legyen.
(vakkantás, álomban) „… csak ahhoz nincs merszetek, hogy a mindentől független megfelelőt keressétek!
(trágya) Harminc éve történt… – temérdek idő! Mint a babonázott szemétláda: kiüríteni nem lehet – hová? Az állat is azt a füvet eszi, amit maga trágyáz közben.
(identitás) Ha egyszer tényleg utolérnének! – ha egyszer kiderülne, hogy te vagy ő, ő pedig te!
(öregek a padon, ősszel) Panasz, panaszkodás, semmi más, aztán az is kifogy egyszer; végül ennyi marad: „Ezek az elhanyagolt évszakok! Senki nem törődik velük.”
(1956) Pásztortűzzel világítani, pásztortűznél melegedni; hinni benne, hogy a világ is melegszik tőle… Nem nevetni kell; sírni még humorosabb.
(örökös gond) Eldugott hely – régóta várom, hogy rátaláljak, régóta, hogy soha ne találjam meg. Egyformán nehéz mind a kettő; mindig valami egyszerűbb megoldásnak kedveznek a körülmények.
(vízió: hol nemzet süllyed föl… ) Ha egyszer tizenöt millió macska vonulna fel! és egyetlen nyávintás se, minden a legpéldásabb rendben. Nesztelenség, amire csak tizenöt millió macska képes. Rezdületlenül meredne az égre tizenöt millió farok, mind félárbócon, a Macskák Hősi Terén. Így osztogatnák titkos előlegben a maradék érdemrendjeiket, végbúcsú végkielégítéseket; csak a felhők nyávognának tehetetlenül.
(legfelső beadvány) Mérd a magasságot a kicsihez, hogy a kicsi még elhatároltabb legyen, csak önmaga. – Felejtsd el szemünket, emlékezz vissza ránk önmagadban. – Szándékainkhoz mérd az ítéletetet, és ne nézz el a vigasz fölött, amit csak mi nyújthatunk a tetteinkért.
(distinkció) Dérlepte rét – szín és anyagminta a hóból. Bátortalan fehérség. A hó hit; de ez is még csak áhítat.
(Csehov) Kifingott nosztalgiák! A pusztán könnyű homokfutó”. Virágzó gyümölcsfasor… ó, mon vieux… Moszkva! Pisztolydurranás.
(dráma) „Szeretném neked mutatni meg, mennyit érek.” – „Egyszerű; ne lássuk többé egymást.”
(présziőz) Mondhatnám – szablyák égisze alatt éltem.
(dilemmák) A stafétabot fontosabb – vagy a futó? A szék hajlatába vagyok-e szerelmes – vagy akinek a teste a hajlatra simul?
(remény) Erős pillanat: tikkadtság, langyosodó homok, alkony; valami megremegteti a fákat. Nem szél, nem hasonlít semmihez. Ehhez nem lesz soha műszere a tudománynak, se religiónak! Csak nekem; és velem pusztul el.
(meteorológia) Gépben a papír – vár. Pokoli. Tiszta, hibátlan ég, bármit felvesz: csak meghasadni nem akar.
(álom) Hatalmas fa repedésében, hangyaként – colorádói vaginahasadék? bolyongás a világfában? Nyugodt, békés vagyok; és biztatóan mulandó. Megfoghatatlanul szívós ez a mulandóság. Túlrettegek mindent?
(csalódás) Idegennyelvű kiadás: külföldi nő ingere – de valahogy mégsem elég. Visszajár, hogy első lefekvésem mégis csak Báta közelében esett meg, mezőn, viharban, szénaboglyában.
(pötty) Álmok: kivégeznek, felsülök; nappalok: szeretnek, pénzt veszek fel. Valami nem stimmel! – emelem fel az ujjamat, és nevetek a tükör előtt. Az ujjam meg föntmarad a levegőben. Az ember fütyörészik ilyenkor, keskenyebbre húzza szemét, benéz az ajtó mögé; mégis nyoma marad, mint valami pötty.
(szür-harmónia) Ma a Lóvizeletgyűjtő Vállalat titkárnőjével vacsoráztam – csinos.
(pontos) Fél a szemébe nézni: beköti a halálraítélt szemét.
(tisztázzuk) Nem célba helyezett találat, csupán gellert kapott golyó – erőfeszítés a szabadesés helyesbítésére.
(Mila) Illettek hozzá az apró nyílások, kanalak, csészék; még a levesestálban is úgy kavart egyet-kettőt, mintha gyűszűnyi nyílása lett volna. Több erotika volt ebben, mint más szerelmeskedésében.
(vésett emlék) Homályosodik az ablaküveg, mondta egyszer a ragyogó napsütésben. Alagút-mély szőlőlugason botozott végig, a szűkűlő perspektíva húzta előre, ahol barbár oltárként roskadt a barackfa. Nem fordul vissza. Soha többé nem láttam. Így halt meg, ott maradt szoborként. Nem történhetett másképp.
(párbeszéd) „Magára hagyott világ…! – „Egy hitetlen számára igen, de egy hívő…”– „De én hitetlen vagyok…! – „Akkor mért vagy jó?” – „Isten helyett.”
(elbizonytalanodás) Kutyám nyomában a vadnyom – megérkezik a fonák. Lassan összeáll a kép. Hiszen erre vágytam! Mégis, kérdezhetem halkan – erre?
(látomáska) Meztelen gyertya a kanóc; perverz. Csak felöltözve tud szeretkezni a fénnyel.
(halálkommandó) Fáradt és éles fény göngyölődik a gyepre – pontosan szimulál. Az árnyékok, mint egy földből kibújt különítmény tagjai, villámgyorsan szállják meg a parancs szerinti helyüket.
(zúzmarás hajnal) Autóm a fák közt, deresen, ködfátyol mögött – most végre él! Csillogva, lemosva nappal csupán piperkőc gép.
(némely vendégek) Úgy ülnek ki a lugasba az asztal mellé, mint egy leendő képbe. Türelmetlenül várják, hogy bekeretezzék őket.
Te, régi majális kis királynője… Emlékszel?
Olyan voltál, mint a szöcskenyár.
(intim filmkocka) Éjszaka ág veri az ablakot – mit akar? Figyelmeztet? Be akar jönni? Végigjátszom az abszurdot. Kinyitom az ajtót – és várok.
(japán vitrin) Vigyázz! Halkan! Törékeny! Létcsendélet. Óvatosan nézd.
(vidéki benzinkút) A gumimintás keréknyomokból olajcseppeket szív ki a nap. Az agglegény kútkezelő egy madarat talál ki, s esténkint kiengedi a mellényzsebéből. Vele itatja fel az olajcseppeket.
(rövid novella) Pad, öreg fák alatt, öregen. „Emlékszik?” – „Nem kellett; azóta itt ülök.”
(elemek promiszkuitása) Vetkőzik a lány a parti sziklán – és mögötte a tenger. És mind a ketten szétválaszthatatlanul engesztelhetetlenek.
(szövetminta a melankóliából) Szeretnéd leszakítani – aztán mégsem. Hétpróbás torpanás. Aztán elfogynak a mezők, a virágok; és már lehajolni se tudsz.
(irány az időben) Emlékeztek rá? Holnap meghaltunk, tegnap meg fogunk születni, közben eltévedünk. Most már biztos hazatalálunk.
(filozófiatörténet) Kezdetben a Nagy Ölelés: mintha kapaszkodni lehetne benne. Aztán a Nagy Fák fölötte: ámulat évszaka. Egyetlen csábító felhősziget benne: támaszpont és győzelem reménye. Majd szaporodó felhők önhitt villongása – a Nagy Kék elborul. Átszúrhatatlan ballon már bizakodás roncsolt évei. Végül, jobb hiján, felhőkre festett ív, csudásan agyonszögecselve – megkapaszkodni mégis csak abba lehet.
(love story) Nagyon szerelmesek voltak, a rét felgöngyölődött előttük. Ráléptek a tükörre. Attól kezdve tudták, hogy elvesztek, az álom foncsorrá szürkül, hogy a valóság tükörálomként csilloghasson.
(halék) Amit nem tudhatnak: a pikkelyeiktől szabadulni. Mikor feldobják magukat a vízből, bűnös szivárványcsillogás veszi körül őket – mi a csudától? Konokul hámlani szeretnének! – és révülten vadásszák a horgot, hogy hátha az! – talán majd lerántja róluk. Telenként így teleogizál a vén Pontykirály, az iszapba fúródva.
(kép) Mozdulatlan téli táj, faágak füstfinom függönye, a folyópart hótorlasza mögött lassan vonuló jégtáblák monstrum csúcsai. Álcázott menetelés. Közös harapófogóban a tárgyiasult csenddel.
(produkció) Bohóc ledobja maskaráját a porondon, letörli a festéket; még jobban nevetik. Ki felelős a magányért?
(egy útijelentésből) … a jelentéktlenség varia-bútoraival berendezett hallban vasárnapiasan kifésült-kikefélt jámborsággal várják, hogy az örömben sorra kerüljenek –
(Epiktetoszi apokrif) Ne ess kétségbe, ha egyik lábad elhagyott – egy egész lábnyi súllyal másképp hogyan lehetnél könnyebb?
(mese-elemzés) Rézmadár – szárnyát leszegi, hogy meg ne értsem; fejét lehajtja, hogy megszégyenítsem – fiókáit mégis szavaimmal hívogatja.
(hol) Határvidéken, az előlegezett jövő kilátóablakában – díszletek között, ahol a régi szomorúsággal elválnunk se lehet, mert csak ugyanaz kínálja magát másképp – ahol közegtelenül is függeszkedik a vas – ahol a virág kívánságra mérgező, ahol a holnapi üzenet majd tegnap utolér – ott, az archeológián túl, ahol a fehér szárnyasok plombált csonttörmeléke világít…
(láz a kereszten) (balról) „Robot-emberkék késő vakációja. Látod, odaát? Mindig csak a legfontosabbról kellett volna…” – (jobbról) „Megérthetjük, hogy mért ítélkeznek oly szigorúan, ha értünk is akarnak tenni, akik már nem vagyunk…” – (középről) „Íme, a Nagy Híradás! Letaglózott virágok. Most van ideje, hogy számvetésünk értelmet nyerjen. A veszteség távoli pontba helyeződik – boldog talajvesztéssel lakolunk. Ami ennyire réstelenül tud közel jönni, az már súllyal nincsen…”
(váratlan vendég) Becsönget reggel a jelenlétem, ajtót nyitok. Úgy állok köztünk, mint egy harmadik.
(correspondence) Meglöttyedt hó a szántásban. – Öregasszony kiritkult haján átsejlik a vörhenyes, barna-foltos fejbőr.
(ötödik évszak) Tetten érni az üres színpad eseményeit, kibogozni a dramaturgiáját, elemezni a jelenetsorait, a szereplőkkel interjút készíteni, fehéren fehér fotókat készíteni a felvonásszünetben – s megvárni, míg az üres nézőtér zsúfolásig kiürül.
(szabadság) Szemfényvesztő függetlenek, akik az ürességben eveznek szabadon; akik az ingyeneshez úgy nyúlnak hozzá, mintha ők szereznék meg; akik a saját árnyékukkal takaróznak, s még ideájuk sincs a napról, melynek az árnyékukat köszönhetik.
(közérzet) Beleütközni a semmi idomaiba. Nincs kint és bent. Nincs áthárítás, nincs magadra-szűkítés. Összekeveredett lét. Totális határvidék. Egyedül a sivatagban. Most végre mindenkiért.
(búcsú) Ifjúság! Mennyi hiába jel. Csak árnya a kendőlobogásnak. Vihar leverte gyümölcsök, teljesen nyomtalan.
(kicsoda-micsoda?) Bizonytalan, kiszámíthatatlan az ébredése. Sem ébren nincs, se nem alszik, sem halott. Biztosan más módon van. Ilyenkor illenék letenni a tollat?
(mese) Összeszedtük a faluban az árnyékokat, nagy szánra tettük, elindultunk egy hatalmas síkságon, mely fölkanyarodott a magasba, ott teregettük szét a rakományt. Ebből lett a nap.
(némely illegalitás emblémája) Két göröngy között rozsdásodó söröskupak – benne morzsányi föld és egy szál sápadt zöld fű.
(nehéz birtokviszony) Az aszfalton tőrt vetnek az anarchista, kósza fények, csapdák… Mindenütt, mindenben a gyötrelmes analógiáim. Elviselhetetlenül enyém a világ; én meg az övé.
(szerelmi notesz) Szerelmeskedők, akik nem mentik ki maguk alól a fűben menekülő bogarat: még nincs rá paragrafus. Szerelem súlya alatt kívánni a megcsalást, megcsalatást: még nem elég makulátlan hozzá az erkölcsünk. – A hűtlenség, mint a hűség expanziója. – Távirat: „A vadszőlő gyönyörű és ezer perec.” Nő válasza: „Ezer kifli.”
(forró vallomás-meleg) Marianne csókolgatja Klárát, Dezső feleségét. „Bárcsak Dezső helyében lehetnék…” súgja közben.
(söntéspultnál) „Hát nem… ezek az unos-untalan… ezek a hetvenhétszer… Nincs bennük semmi szemérem? Akár egy csődörparádé! Barátom! Befagy a szádba a lélekzet, ha ki nem köpöd… Így fullad meg a világ – nem az atomtól!”
(emlék-logika) „… nem, akkor még nem lehetett szó méhrákról, a Bartina-utca sarkán még nem bontották le a boltíves házat, alacsony emeletére még föl lehetett dobni a szvetterbe csúsztatott sármánymadarat…”
(história) Hogy eldöntjük a világot napról-napra! És odaát a mérleg meg se rezzen. Mi vagy te? Kóbor önhittség? Porszem-bemutató a sivatagban?
(Bábel) Kővel feltámaszott hordó, hogy az alja ne korhadjon. Karóhoz kötözött bokor. Mankóval megtámasztott láb. Hangyalyuk elé görgetett tűfejnyi rög, hogy a bejárat ne omoljon. Egy jelző, hogy a kimeríthetetlen tartalom reménytelenül világosabb legyen. Még egy kivégzés az elmulasztott helyett. Még egy érdemrend az elfelejtett helyett. Állványzat – aztán megint állványzat.
(rendhagyó járvány) Egy városban elhullanak a madarak. Az emberek egyre bőbeszédűbbek lesznek. Egy nap újra megjelenik egy madár. Nagyobb lesz a csend, mint valaha volt.
(ravasz túlbiztosítás) Egyszer s mindenkorra kisajátított magának egy helyet, mely nincs messze a temető hátsó bejáratától, azt nem zárja lakat; hanyagul bármikor ki-be csapkodhatja a szél.
(két iker-elszótlanodás) Kifordított ing hever a szék támláján – A lehullott leveleket senki nem ragasztja vissza a fára.
(felismerés) Nincs olyan mából fúvott palack, amibe bezárhatnám magamat, lubickolhatnék benne. Valamennyi igeidőre szükségem van.
(mesterségek) Élőt boncolni – halottat koncolni. Ha nem tintás a keze – véres.
(pogány imponderábilia) Megbocsátok a világnak – hozzásegítem az Istent, hogy méltóbban élhessen bennem, általam.
(Doxa-üzenet) Hosszú és becsületes loholás után zsebórám úgy dönt, nem méri tovább az időt. Felhúzom – azt hívén, elromlott. Nem veszem észre, hogy mélyebb belátásra jutott.
(falusi gentleman) Szénásszekér tetejéről néz le, megpillantja őket, ahogy meztelenül szeretkeznek a fűben. Odabiccent, köszön. A helyzetét tisztázza.
(igényesség) Közel vagyok hozzá, hogy benyissak a legfelső toronyszobába. Nem csodára vagyok elkészülve, csupán egyszerű, indokolatlan, igazolhatatlan hitelességre.
(csábító gondolat) Kötelezni a bírákat,ügyészeket, szónokokat, hogy meztelenül lépjenek a felöltözött vádlott és hallgatói elé. A mondandó, ami ezt a próbát is kiállja, mehet.
*
(nyolc Jules Renard-apokrif)
Reggel hallom: „Igen, ott leszakadt a híd…” Másnap arra megyek, látom, hogy nem. Mégis gyanús marad bennem ez a nem. Féreg rágja. Idő, míg újra bizonyítani fogja magát.
A magyar Kosztolányi mondja (majd) orvosának a legkedvemrevalóbb rövid mondatot (távoli tanítványomként) – „Tedd, hogy éljek.” – S persze, páratlan tömörséggel a naplójában Jouvet is – a színész – a monstrum Hugóról: „Nagy fasz.”
Poil de Carotte (Csutak úrfi) az a rettenetes homokzsák rajtam, amitől nem láthatják a többi arcomat. Én sem. Vesztemre győztem.
„Istenem, mondd!” – És ha csakugyan mondaná? Olyan biztos vagy benne, hogy nem a némaságában bíztál, a reményben, ami maradéktalanul és személyesen a tiéd?
Flaubert-ben az a borzasztó, hogy szinte remekebbül csinálja meg a gyengét, mint a jót; és képes felismerhetetlenné tenni a különbséget.
Hogy igénylitek a realizmust! Ahogy az ördögöt is addig, míg meg nem jelenik. Erősek gyomorkeserűje mindkettő, mért csodálkoztok, ha csikarást kaptok?
Nincs időm merésznek lenni, mikor írok. Minden időmet, energiámat leköti, hogy lélekvesztőn kísértsem meg az egyszerűt, a világosat.
Különös, de a remekművek világában élni csöppet se vágyom.
*
(idegen faluban) Este úgy fordulnak utánam a parasztok a nyitott udvarkapuból, mint a helybeli szamár a tehén után, amelyik még a saját udvarkapuját se találja meg.
(Krúdy) Vidéki bordélyház vasárnap délután, vendégek nélkül. A lányok kötnek, a kertben illatozik a muskátli, a bugyik a barackfán száradnak, a tyúkok kárálnak a baromfiudvarban. És szól, szól a harang; még van idő a litániáig.
(álom és szerep) Színész álmodja, hogy színpadon játszik. Ébredés után sem tud szabadulni az álom-szereptől. Félni kezd, elveszti biztonságát, szorong, hogy mikor lepleződik le.
(metalogika) Hófúvásban, viharban – mikor senki a közelben – zárja, reteszeli, lakatolja az ajtaját. Nyári éjszaka eszébe sem jut.
(lovak szeme) Mint a varázslók, jövendőmondók kristálygömbje. Megérinteni a szempillámmal! – nem hagy nyugton a kísértés. Tartogatja a halál ezt az élményt.
(örök expedíció) Minden feltört dióba, szétzúzott kő belsejébe te pillantasz be legeslegelőször. Fel tudod fogni, milyen titkok, csodák közt turkálsz közönnyel? A hét minden másodperce vasárnap.
(firka) Vérmezőn felállított csillagvizsgáló bódé falán találom: „A villamos kerekei alól felhangzó cinikus röhej nem mindig őszinte.”
(leltár és összefüggés) Süt a nap, a kertben ütközik a fű, a fák ágain fénymáz, három fekete szoknya a kerítésen, négy madár egy szitakötő körül, a teraszon csonka gumicső, mint egy bélcsatornává rövidített kígyó… A leltár nyugalma és kimeríthetetlensége. Az összefüggések tébolya – és morfiuma.
(mese) Az üveghegy aljában egy csecsemő fekszik és nézi a napot. Az üveghegy aljában egy vénséges vénasszony ül és nézi a napot. Az üveghegy aljában a nap tűzi a homokot – Itt egy kis szünet következik a mesében.
(közmondás) A jövő igazi tojásai nem a gonddal ellenőrzött fészkekbe tojatnak. Nem rántotta, gyorsétek akarnak lenni, hanem igazi szárnyasok.
(több) Egy szentet elképzelni majdnem annyi, mint jobbá lenni egy pillanatra. Egy bűnöst elfogultság nélkül s minden összetevőjével együtt?
(groteszk) Mikor a csillagos égre nézek, mindig csábít a gondolat: mi lenne, ha a bíróságokat rászoríthatnók, hogy így ítélkezzenek – éjszaka, kint a szabadban, a csillagok alatt? S mi akkor, ha a bíróság tagjainak meztelenül kellene kiállniok az emelvényre, s csak a vádlott öltözhetne fel ruhába? Ami ezt a próbát is kiállná – döntés és igazság – arra akkor is mérget vennék, ha történetesen méregnél enyhébben sújtana.
(munkaterv) Minden napot úgy kellene kezdenünk, mintha a csecsemő és haldokló egyszerre pillantana ki a szemünkből. Így talán megértenénk valamit abból, amit szüntelenül s okosan igyekszünk megmagyarázni magunknak.
(boldogságról) Sorsdöntő felfedezés belátni, hogy az ember mégiscsak boldogságra van teremtve, ha nem is éppen tökéletes boldogságra. S ez legalább olyan szomorú, mint egy végzetdráma. De mégiscsak elviselhető. Az öngyilkosok a másvilág stréberei. Kivéve, ha nem azok.
(a szabadesésről) Nem célba helyezett találat vagyunk, csupán gellert kapott golyó. Eszmélő erőfeszítés a szabadesés helyesbítésére.
(november) A jellegtelenítő sötétben is ott a köd, amit egész nap láttunk, tapintottunk szinte, két rokon idegen, tökéletes takarás és mégis vegyítetlenség, kettős misztérium az érzékelésben, ráhajlás a ráhajláson, lény a lényben…
(négyszemközt) Iszonyú érezni, hogy az ember minőségileg rosszabb lett, mint volt, de ugyanakkor a fölismert és kitisztított eszményvilága magasabbrendű. Ez a pokol.
(kérdés-válasz) „Hiszel Istenben?” – „Mennyi időd van? Ha száz éved, befejezni nem tudom. Ha semennyi sincs, nem éreznéd szükségét, hogy rákérdezz.”
(szempontjainkról) Tékozlón gazdálkodunk. Az életnek nincs egyetlen közömbös mozzanata sem, csak helytelen szempontok vannak. A figyelemre nem méltatott pillanatokból is kitelne az örökkévalóság. A szempontjainkból soha.
(érzelmes) Hálátlan volt valakihez, de gyengédségből nem hozta helyre a hibát. Virágaihoz menekült, s mint aki tartozást ró le, úgy öntözgette őket. Ha a természet, a tárgyak visszamondanák a sok elvetélt vallomást!
(hang a kocsmában) „Éljünk úgy megint, mint a vadak? Álljunk bandába s csináljuk együtt, amit külön magunk is meg tudunk már csinálni?”
(szülike) „Látja, megértem ezt is, hatvannégy éves koromra mehetek részesaratni. S meghal emberem? Úgy dagad a lába, mint az oszlop. Ha meghal, nem maradhatok egyedül a tanyán. Mit csinálok, ha visszajön?”
(mazochista) Volt kor, amelyik rosszabb lelkiismerettel több gonoszságot hajtott volna végre? Volt kor, amelyik jó lelkiismerettel tettel volna ugyanezt?
(ellenpróba) Ha csak az erőfeszítést, hitet, heroizmust vesszük, amivel az ember esendőségét, végső gyengeségét igyekeztek ábrázolni és bizonyítani…!
(pókok, bogarak) Pókok alszanak a kertben; bogarak, melyek holnap fönnakadnak a hálón. Van a pillanatnak olyan billiomod része, ami vegytiszta idill? Lehet olyan fokú érzékenység, ami tetten éri az Állóképet: mikor az egyik képkocka készül átfordulni a másikba, de még nem fordult át? A mai idill is tegnapi.
(ballada) X. szereti Z.-t, de Y. el akarja csábítani tőle. X. azt álmodja egy éjszaka, hogy hatalmas galambraj lepi el az eget, köztük egy hím, égő gyertyával a fején, – s ő Y.-nal nézi a madárvonulást egy kihalt, füvetlen síkságról.
A következő éjszaka – álmodja X. – egy madár zuhan le a magasból – lelőtték?– s érzi az arcán, hogy a madár oda zuhan véresen. A fű közé fekteti, ami újra kinőtt; maga mellé, ahová hazatalált.
(La Bruyère) Sokáig azt hiszi magáról, hogy csak azokra féltékeny, akiket szeret. De rájön, hogy ez önámítás; gyűlölete tárgyára éppúgy féltékeny s megnyugszik, hogy az önzésnek olyan mértéke ez, ami nélkül nem tarthatjuk jellemes embernek egymást.
(zárójelben) Az a csüggesztő, hogy a terrorban túl sok az élvezet is.
(meddő verseny) Rendben van – az irigység a szeretet dekadenciája, de sokszor a szeretet se több, mint finomult irigység.
(tapintat) Hogy szerette a virágokat! Ollóval vágta el őket a gyökerüktől.
(Otro toro, otro toro… ) „Másik bikát, másik bikát, ez túlságosan szelíd!” Az angolnát erős sós vízben tartják, míg elpusztul. Értjük a szakmát.
(búcsú) Negyed egy volt. Kihalt pályaudvar a platánfa-soros sétány végén. Függönyösen esett az eső. Torka mint a feszesre húzott csavar. „Ne sírj – kiáltja – nincs már egy talpalatnyi száraz hely sem.” Négy perc múlva indult a vonat.
(mikro-tragédia) Egy nap a bohóc ledobja maskaráját a porondon, letörli arcáról a festéket – s még jobban nevetik. Ki felelős a magányért?
(a sárga házból) „Az óra megállt. Fehér csönd van bennem. A szívem ver, de nem értem, nem tudom, ez hogy lehet. A nap átsüt a bőrömön. Mintha az egész testemet átsütné, mint valami űrt. Belül nincs semmi. Minden vér elfolyt belőle, azóta gyengülök. Adjanak valamit, amitől elalszom. Vagy bocoljanak fel, és tudják meg, mi van bennem. Csak az agyam működik, de napról-napra kevesebbet érzek. Sírni se tudok már, csak nagy ritkán. Akkor se úgy, mint egy ember. És beszélni sem úgy, csak suttogni. Olyan furcsa, hogy süt a nap.” (De nem süt, a nap se.)
(álom) Fiatalok, akik árusítják magukat, azt a tárgyat, amivel épp abban a pillanatban azonosak. Simuló trikóanyagba vannak bepakolva, és mind kékek, zsufák, masszívak s nagyon rugalmasak. Egy hatalmas áruházban válogat közülük, de mindegyik egy másikhoz utasítja, hogy az az eladó. Kiderül, hogy neki egyik sem. Mikor kilép az áruházból, már aggastyán.
(Jánoska két meséje) Most mondok valamit, ami csak mesében lehet. Egy cicukának a házát lerontotta egy kismajom. Utána együtt építettek egy új házat, s abban laktak együtt. Később az egérke is odaköltözött. Aztán az egérke leharapta a cicuka fülét, s annak napokig nőtt a füle – napokig, napokig. Közben a ház össze akart dőlni, mindig letört belőle valami, az ajtó is összetörött. Akkor a cicuka – aki áj-báj macska volt – bánatában fölmászott a kéménybe, s mikor előjött, nem olyan volt, mint egy ember, hanem fekete és piszkos, mint egy kéményseprő. Ezután az egérke is bemászott a füstbe, a kéménybe, és ott is akart maradni, áj-báj egérke szertett volna lenni, s nem is jött elő addig, míg a ház össze nem dőlt egészen. Akkor azonban már csak a kismajmot találta otthon, aki a téglák között ült és sírt, hogy mért is rontotta össze a cicuka házát. Az egérke meg azért sírt, hogy mért harapta le a cicuka fülét. De már nem építettek új házat. Várták, hogy cicuka mikor jön haza haragudni.
A fekete felhőből egy fecske szállt le az ablakpárkányra, beszállt anyuka ágyára, s ott elbeszélgettek. A fecske anyukával, anyuka a fecskével. Később a fecske beszéd helyett ugatni kezdett – árva kutya lett belőle. De aztán búcsúznia kellett, s megint visszafecskült, visszaszállt a fekete felhőbe. S akkor a fecske belenézett a napba és elrontotta a szemét. Anyuka őhelyette hord szemüveget.
(beavatás) Egy kurva mondja álmomban: „Soha nem élveztem mást, csak a testi kéjt. A kéj, úgy érzem, felöltöztet.”
Az ő hangján siklom át egy csend-mögötti, erdő-melletti tájba, ahol egy paplak féle áll. Férfiakat találok bent, egy ivóban. Kártyával játszanak: Aki „kijön” a kártyában, azt valami módon megölik. Én is játszani kezdek, de a kártya váratlanul átalakul a kezemben eperré. Hirtelen elgyávulok, s nem tudom megállni: megeszem az epret – a kártyát, melyet éppen húztam. Az egyik férfi észreveszi, de nem szól, csak hosszan néz. Sietve kisuranok egy másik helyiségbe, ahol a kurvát találom. Lefekszünk, szeretnék megnyugodni nála. Közben bekötött arccal bejön valaki a kártyázók közül, majd egy másik is, akinek nincs bekötve az arca. Énekelve lóbálni kezdenek, hogy most megölnek. Rájövök, hogy a bekötött arcú az, amelyik tetten ért, hosszan rám nézett, – s a többiek az ivóban is mind csak beosztottak, akik túljátsszák a szerepüket, – igazában nem tudnak megölni, a lóbálás csak utánozza az ölést. Hirtelen akkor értem meg, hogy én sem a nőhöz jöttem, csak ott ragadtam nála. A következő pillanatban egy ismeretlen férfi hálófülkéje elé cipelnek, aki a nő szobáján túl lakik – s hallom a hangját: „Én se bírtam velük, azért vonultam vissza.” Erre gyorsan lerak a két férfi, és eltűnik. Kis idő múlva látom a
hálófülke lakóját, amint a mezőn dolgozik kint, a holdfényben, egy rettentő hosszú szántásban. Ruhája parasztos, arca borostás. S egyszerre megnyugszom: most már nem érhet baj, a meztelenségig felöltözött vagyok.
(ajánlat) „Nézzétek, mérjétek halálom után, mennyit nől a hajam, körmöm – kis együttlét még a party után, elbambulva, elnémulva, de mégis együtt a tünetekkel. Hajnali piszkosszürkébe bomlik át az élethosszani mégis-szép éjszaka. Csikk, bor, füst, dermedt szag, ételmaradék – csatatér asztal és szoba. S ti is borostásan! S azok a kelleténél hosszabb körmök! Aztán annyi se; az se. Salut!”
|
* * *
|
Gnózis
Aztán – aztán a titok útrakel, hogy dolgavégeztével ismét öncélú legyen. |
|