A harcunkat megharcoltuk

1989. október 23-án – az ’56-os forradalom 33. évfordulóján! – a budapesti Parlament erkélyéről kikiáltották a Magyar Köztársaságot. A magyar népre negyven évvel ezelőtt erőszakkal rákényszerített Magyar Népköztársaság megszűnt létezni.

Aznap a főváros történelmi pontjain, a Kilián laktanyánál, a Corvin-közben, a Bem-szobornál, a Rádiónál s este a Parlament előtt száz- és százezrek ünnepelték az ’56-os forradalom eszméit és résztvevőit, a mártírokat és a túlélőket. Tavaly az ilyen megemlékezéseket még gumibotokkal verték szét; idén a nap eseményeit az állami televízió egyenes adásban közvetítette.

Október elején az MSZMP, az a párt, amelyik a szovjet tankok nyomában részt vett a forradalom felszámolásában, amelyik 33 éven át minden legitimitás nélkül az ország kizárólagos ura volt, saját magát számolta fel. Utódjaként megalakult az MSZP, a Magyar Szocialista Párt, amelynek eddigi kommunista vezetői már azt nyilatkozzák, hogy többé nem kommunisták. A pártállam összeomlott és összeomlott az állampárt is: amikor előnyökkel járt, ennek a pártnak 800 000 tagja volt; most, amikor kommunistának lenni már-már szégyenszámba megy, az új pártba egy hónap alatt alig 30 000-en léptek be.

Másfél éven belül megbukott Kádár János, és megbukott Grósz Károly.

Nagy Imrét és kivégzett mártírtársait június 16-án monumentális gyászszertartás keretében temették el ott, ahol három évtizeden át jeltelen sírokban, arcukkal lefelé fordítva feküdtek – a nemzet új zarándokhelyén, a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában. A forradalom elítéltjeit és a forradalom előtt politikai okokból elítélteket rehabilitálták a bíróságok, vagy a rehabilitálásuk folyamatban van.

A magyar zászló közepéből kikerült a szovjet-mintájú címer, amelyet 1956. október 23-án a nép keze vágott ki onnan, és az új köztársaság jelképe vagy koronás, vagy Kossuth-címer lesz. Mindenképpen – magyar címer.

Az egypártrendszer szülte, kommunista képviselők uralta országgyűlés kiradírozta az alkotmányból a kommunista párt vezető szerepéről szóló cikkelyt és ezt a sztálini–rákosista–kádári torzképződményt annyira módosította, hogy kezd hasonlítani a nyugati államok alkotmányaihoz.

Ugyanez, az elsöprő többségében kommunista összetételű országgyűlés törvénybe iktatta a többpártrendszert, és 1990 tavaszán minden valószínűség szerint szabad és titkos választások lesznek Magyarországon. Ugyanazok a képviselők, akik erről hat hónapja még hallani sem akartak, most elsöprő többséggel megszavazták a Kádár-rendszer véresmúltú és mindmáig, pontosabban: mindtegnapig veszélyes segédcsapatának, az úgynevezett munkásőrségnek a feloszlatását és beszolgáltattatták velük a fegyvereiket.

A munkahelyeket, ahonnan 1956-ban kiűzték a szabadon választott munkástanácsokat, most a felső utasításra odaültetett pártszervezeteknek kell elhagyniok.

Mindezzel egy időben, sőt a politikai változásokat megelőzve, szabaddá vált minden igazi demokrácia elengedhetetlen támasza és ellenőrzője: a sajtó. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tagságában jelentéktelenné zsugorodott ex-kommunista pártnak és fiókszervezeteinek a lapjai ne élveznének továbbra is óriási anyagi és terjesztési előnyöket, de alighanem ez sem fog a végtelenségig tartani. Ugyanakkor az tagadhatatlan – és mégiscsak ez a legfontosabb –, hogy Magyarországon ma az ad ki újságot, folyóiratot, könyvet, aki akar (és aki tud), és ezekben a kiadványokban minden előzetes vagy utólagos cenzúra nélkül közölheti gondolatait.

Ennek az újjászületett sajtószabadságnak a jegyében idén májusban megjelent Budapest utcáin az Irodalmi Újság is. Második és harmadik számunk filmjeit – némileg kicsinyített formában és lényegesen gyengébb papíron, de – több tízezres példányszámban, egyetlen szó változtatása nélkül újranyomták otthon és szabadon árusították. Lapunk utoljára a forradalom alatt, 1956. november 2-án jelent meg magyar földön. November 4-e után azonnal betiltották, s majdnem harminchárom évbe telt, hogy ismét kapható legyen ott, ahol megszületett, s ahol a hatalom birtokosai azt hitték: örökre megölhetik.

Ünnep volt számunkra ez az újramegjelenés – vajon ki tudhatta közülünk, olvasók, újságírók, írók, terjesztők közül, hogy megérjük-e ezt a napot –, és sajnos, hányan nem is érték meg. Ünnep volt ez, s ugyanakkor mérföldkő, ami mellett meg kell állni és el kell gondolkodni. A jövőről, az országéról és az újságéról, hiszen a kettő összefügg, az új helyzetről és az új helyzetben arról: van-e további létjogosultsága egy olyan emigráns lapnak, amelyik otthon is megjelenhet, vagy szűkebben és csak magunkra vonatkoztatva: egy olyan lapnak, amelyik feladatai közül a legfontosabbnak a most már otthon is elismert, méltányolt, kimondható ’56-os eszmék és célok életben tartását tekintette?

 

 

Kevés olyan újság van a magyar történelemben, amelynek szerepe lehetett a nemzeti sors tényleges alakításában. Az Irodalmi Újság ilyen. Itt elsősorban a hazai Irodalmi Újságra gondolok, amely a moszkvai Lityeraturnaja Gazeta szolgai utánzatából Nagy Imre reformmozgalmának és nemcsak annak: a forradalmat megelőző széles népi összefogásnak szócsöve lett, s amelyet az akkori hatalom sem megfélemlíteni, sem alkura rávenni nem tudott. De – nyilván érthető elfogultsággal – úgy hiszem, hogy a londoni és a párizsi Irodalmi Újság is össznemzeti feladatot töltött be. Mikor otthon elnémíttatott a szabad szó, mikor ’56-ért börtön és akasztófa járt, mikor az állítólagos „konszenzus” évtizedeiben ’56-ot csak hazugságözön, vagy jobbik esetben (de ez volt-e a jobbik eset?) a hallgatás csöndje vette körül, az Irodalmi Újság volt az, amelyik töretlenül, a hazai hatalomnak tett legkisebb engedmény nélkül képviselte ’56 ügyét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez volt az egyetlen nyugati magyar lap, amelyik ’56 szellemében készült, de a nyugati és – amennyire eljutott hozzá, mert a hatalom mindent megtett, hogy ezt megakadályozza, s nyilván nyomós oka volt rá, hogy miért – a hazai közvélemény is az ’56-os újságként a „kékfedelűt” tartotta számon. Nemcsak azért, mert mi tettük közzé a legtöbb ’56-os dokumentumot – Nagy Imre, Bibó István, Király Béla, Kopácsi Sándor, Rácz Sándor, Tőke Ferenc, a jugoszláv Micsunovics és mások visszaemlékezéseit –, hanem legalább annyira azért, mert nekünk ’56 soha sem vált merev emlékművé: nem hátra, hanem előre mutatott. ’56-ig reformista (ahogy akkor nevezték: revizionista) volt a lap; de ’56 egyértelmű népi akaratmegnyilvánulása után soha nem rejtettük véka alá, hogy végső célunk nem a rendszer toldozó-foldozó javítgatása, hanem a rendszer bukása; nem reform, hanem gyökeres váltás; nem demokratizálódás, hanem demokrácia; nem több szabadság, hanem – szabadság. Mindazt, amit a cikkem elején a mai helyzet pozitívumaként felsoroltam – az egypárt-diktatúra megbélyegzésétől kezdve a forradalom mártírjainak rehabilitálásán át a forradalom követeléseinek sorozatos megvalósulásáig –, mi több mint harminc éven át nem hagytuk lekerülni a napirendről. A harc hosszú volt, de megérte: a történelem minket igazolt, s talán nem szerénytelenség hozzátenni: némi szerepe ebben az Irodalmi Újságnak is volt.

’56 eszméinek életben tartása mellett egymás után és elsőként vetettük fel a ma már otthon is széltében-hosszában tárgyalt, égető nemzeti kérdéseket. 26 évvel ezelőtt, 1963-ban közöltük az Erdélyi Memorandumot, ezt az Erdélyből kicsempészett, legelső segélykiáltást; azóta is alig volt olyan számunk, amelyik ne beszélt volna az erdélyi magyarság kálváriájáról és ne sürgette volna a hazai kormányzat fellépését a Varsói Szerződés keretein belül és a különböző nemzetközi fórumokon. A „felelős” – de mennyire felelős! – magyarországi vezetésnél több mint két évtizeden át süket fülekre találtunk. Pontosan tíz évvel ezelőtt közöltünk vészjelzést a szlovákiai magyarok helyzetéről. A hivatalos álláspont akkor az volt – nem tudom, mára megváltozott-e –, hogy a Felvidéken minden a legnagyobb rendben van. Kiszely Károly az országból való kiűzetése után a fegyveres szolgálat megtagadásának jogát követelte hasábjainkon – most már az állami szervek is elismerték a követelés jogosságát. Lipták Béla évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet a bős–nagymarosi vízlépcső veszélyeire: amit akkor, 1984-ben nálunk jó előre megmondott, ma kezd a kormány hivatalos programjává válni. Kasza László 1982-ben cikkezett a Bulányi-ügyről, a katolikus egyház vezetőinek erősen vitatható magatartásáról, kapott is érte – nem elismerést, de feddő levelet Lékai bíborostól. Attól a hercegprímástól, akire már nem nagyon tekintenek föl az egyház mai vezetői, a hívőkről nem is beszélve. Egy 1980-as vezércikkünkben Baracs János, az Angliában élő kiváló közgazdász félreérthetetlenül megmondta, milyen gazdasági katasztrófával fenyegeti hazánkat – és egész Kelet-Európát – az eladósodás, a nyugati kölcsönök nyakló nélküli felvétele és a kölcsönbe kapott pénzek rossz felhasználása. Ki hallgatta meg a Politikai Bizottságban – amelyiknek a tagjai, biztos tudomásom van róla, olvasták az Irodalmi Újságot – ezt a szelíd hangon megfogalmazott, tárgyszerű figyelmeztetést, amelynek a semmibe vételéért most tízmillió magyarnak kell fizetnie?

 

 

A szamizdat otthon kézzel sokszorosított „őskiadványai”, a Marx a negyedik évtizedben, a Profil, A kisúgó, majd a Beszélő, A hírmondó, a Demokrata egyes cikkei, az ellenzék első nagyszabású kollektív fellépése: a csehszlovákiai Charta ’77 üldözöttjeivel való szolidaritási nyilatkozat, a SZETA első felhívása, a betiltott Konrád György, Kenedi János, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Sneé Péter, Tamás Gáspár Miklós, Gadó György, Szilágyi Sándor, Nagy András, Orosz István, Nagy Jenő, Vágvölgyi B. András, az évekkel utánuk startoló Csurka István egyik-másik írása, Kubinyi Ferenc, Sólyom Ildikó kiadatlan könyvei nálunk találtak először nyomdafestéket. De áll ez néhány „szigorúan bizalmas” párthatározatra is: arra, ami a Bibó-emlékkönyvet, vagy a hazai „ellenzéki-ellenséges” csoportok tevékenységét és a kommunista párt ezzel kapcsolatos „tennivalóit” elemezte, vagy a Hazafias Népfrontnak nevezett pártcsökevény feladatait jelölte ki; vagy arra a lektori jelentésre, amelyik Vas Zoltán önéletrajzi könyvének megjelenését akadályozta meg.

A határokon kívül, kisebbségi sorban élő, a megmaradásukért küzdő magyarok írásai, nyilatkozatai közül nálunk jelent meg Király Károly Ceauşescuhoz címzett tiltakozó levele, az erdélyi Ellenpontok szamizdat folyóirat meggyötört szerkesztőjének, Szőcs Gézának több verse, Hosszú István beszámolója a zsilvölgyi bányászok sztrájkjáról, egy Székelyföldről elszármazott magyarnak Márton Áron boldoggá avatását kérő levele II. János Pál pápához, Duray Miklós vészjósló híradásainak egyike a szlovákiai magyarságot sújtó intézkedésekről, az újvidéki Új Symposion viszontagságainak ismertetése, a még mindig perbe fogott zentai író, Vicei Károly története.

Valójában a hivatalosan oly sokat hangoztatott nemzetköziség lapja is mi voltunk. Olyanok tiszteltek meg minket írásaikkal, mint Albert Camus, Eugène Ionesco, Stephen Spender, Salvador de Madariaga, René Char, Pierre Emmanuel, Milan Kundera. Zsivago-regényrészletet és Gulág-részleteket közöltünk akkor, amikor Paszternak és Szolzsenyicin ellen kíméletlenül folyt a hajsza – és nemcsak moszkvai, hanem a budapesti sajtóban is. A még a hazai pártviszonyok között is szektáriánusnak számító Kritika című folyóirat idei májusi számában A Nobel-díjas munkakerülő címmel már első oldalán beharangozva közli Joszif Brodszkij, a nagy orosz-zsidó költő ellen 1964 februárjában lefolytatott leningrádi per jegyzőkönyvét; bevezetőjében csupán azt mulasztja el megjegyezni, hogy ezt a jegyzőkönyvet az Irodalmi Újság – a perről szóló, 1964. június 1-i vezércikkünket követően – már 25 évvel ezelőtt, 1964. október 15–23-i számában közölte… 1968. július 12-i keltezésű vezércikkünkben – hat héttel a Varsói Szerződés csapatainak beavatkozása előtt – megírtuk azt, hogy bizonyosra vesszük ezt a beavatkozást, és sajnálattal szóltunk arról, hogy Dubček bedől Kádár „baráti”, „rokonszenvező” szavainak (Dubček most maga mondta el a budapesti televízióban, mennyire csalódott Kádárban), és augusztus 1-ji vezércikkünkben – három héttel a fegyveres intervenció előtt – mint magyarok előre bocsánatot kértünk a cseh és szlovák néptől, ha ebben az intervencióban a budapesti rendszer csapatai is részt vesznek. Az első perctől fogva szolidárisak voltunk a lengyel Szolidaritással, nem törődve az otthoni, arcpirító hangulatkeltéssel, legfeljebb fájdalommal hallgatva azt, hogy „úgy kell a lengyeleknek, miért sztrájkolnak folyton; ha rendesen dolgoznának, mint mi, akkor ugyanolyan jól élnének…”. Mintha a lengyelországi nyomor felelőse a nép, és nem a Gomulka-Gierek rendszer lett volna. 1982-es első számunk vezércikke tiltakozott Jaruzelski tábornok 1981. decemberi államcsínye ellen, és 2. számunk vezércikkében az írtuk: „A lengyel nép még sínyli a diktatúrát és bizonytalan, mikor fogja lerázni magáról. De az már biztos, hogy a diktatúra nem győzte le.”

A nyugati magyar irodalom 1945 után című, 1986-ban Budapesten megjelent könyvben, amely akkor otthon liberálisnak számított, ez áll lapunkról: „Az Irodalmi Újság… szemben áll mindazzal, ami Magyarországon és a szocialista államokban történik.” Annak idején (három éve…) ez denunciálással is felért, azoknak az erőszakszerveknek „irodalomtörténészi” igazolása volt, amelyek lapunkat Magyarországról kitiltották, példányait a postán és a hazautazó magyar turistáktól elkobozták, és azt a magyarellenes ideológiát szolgálta, amelyik egyenlőségjelet tett ország és rendszer között; ebből következően sunyi valótlanság is volt: az Irodalmi Újság mellette állt mindannak, ami Magyarországon és az úgynevezett szocialista államokban jó volt, becsületes volt, bátor volt; amivel szemben állt, az az elnyomás, a kizsákmányolás, a szabadságtiprás volt. Kár, hogy a fenti idézet szerzője már nem él és nem láthatja: miként rázzák le – igyekeznek lerázni – a „szocialista államok” népei egymás után azt, amivel az Irodalmi Újság szemben állt, hogyan omlik össze – szinte veszedelmes gyorsasággal – az önkényuralmak láncolata, amit ő szocialistának nevezett.

Nem szeretném, ha bárki is félreértene: az Irodalmi Újságban – épp úgy, mint nagy példaképeiben, a Nyugatban, a Huszadik Században, a Szép Szóban, a Válaszban, a Magyar Csillagban – megjelentek jó írások, közepes írások és gyenge írások, voltak benne viták – de mindig nyílt, szabad viták – és voltak benne tévedések is. De 1956 tavasza óta – bárhol volt is a szerkesztősége, bárki volt is a szerkesztője – egyetlen olyan írás sem jelent meg benne, amiért szégyenkeznie kellene. Amióta csak emigrációban van, a maga szerény keretei között mindig arra törekedett, hogy az elnémított nemzet hangja legyen. Nem azért, mert „próféta” volt, s mintha otthon nem lettek volna olyanok, akik ugyanazt, amit mi – és nem egyszer sokkal jobban – nem akarták vagy nem tudták volna kimondani, hanem azért, mert nem mondhatták ki, és – a korábbi szerkesztőkhöz hasonlóan – azt akartam, hogy ha egyszer a gyerekeink, az unokáink, a 15 millió magyar gyerekei és unokái majd megkérdezik: hát sehol nem volt egy magyar hang, amelyik másképpen beszélt, mint három évtized hazai sajtója, nem volt olyan újság, amelyik nem egy idegen hatalomnak és helytartóinak pórázán járt, hanem a magyar érdekeket képviselte, akkor nyugodt lelkiismerettel azt lehessen nekik válaszolni: volt.

 

 

Idei első számunk vezércikkében „a visszafordulat évé”-nek neveztem 1989-et. Ma Magyarország – rosszabb gazdasági, de remélhetőleg sokkal kedvezőbb nemzetközi helyzetben – nagyjából ott tart, mint az 1948–49-es „fordulat éve” előtt. Moszkva parancsuralma meglazult fölöttünk, a Kremlben nem Sztálin, hanem egy magát reformernek mondó politikus az úr, Lengyelországban a Szolidaritás kezében van a kormányrúd, a berlini fal omladozik, Bulgária diktátora megbukott, s amikor ezeket a sorokat írom, százezrek tüntetnek a prágai Vencel téren, megújulást, demokráciát követelve. Már csak a bukaresti Conducator ül szilárdan a trónján – feltehetően ő sem sokáig.

Az az ’56, ami nekünk világító csillag volt az éjszakában, ma – elnézést a fellengzős hasonlatért – Napként fénylik az ország fölött. Egy megrögzött sztálinista–kádárista érdekszövetség kivételével senki sem vonja többé kétségbe céljait és jelentőségét. Ellenkezőleg: ma már azon folyik a versengés, hogy ki mondhassa méltóbb, jogosabb örökösének magát.

Ami a mi szűkebb területünket, a sajtót illeti: új lapok sora jelenik meg – talán túl sok is ahhoz, amennyit egy tízmilliós ország szegényedő lakossága elbír, de a szabad versengés majd meg fogja mutatni, melyek az életképesek és a szükségesek – mindenesetre szép számmal vannak az újak: a legálissá vált „illegálisak” és a most alapítottak, valamint a korábbi kényszerzubbonyaikat levetők között érdekesek, színvonalasak, szókimondók; tehetséges, nagy felkészültségű, kitűnő tollú emberek írnak bennük. „Szamizdatos” alkalmi munkatársaink rövid hetek alatt nagy példányszámú napi- és hetilapok keresett cikkírói lettek. Nincs többé szükségük arra a halk hangú, távoli menedékre, amit az Irodalmi Újság jelentett. A Nyugaton élő magyar írók – még a politikailag „legfeketelistásabbak” is – egymásután jelentetik meg otthon könyveiket, nyugodtan, a csonkítás félelme nélkül adhatják írásaikat a budapesti és vidéki lapoknak, folyóiratoknak, s azok nyugodtan közölhetik őket.

Azt hiszem, a kör bezárult: az Irodalmi Újság betöltötte hivatását. Ha forgatom a leadásra kerülő kéziratokat, egyet sem találok köztük, ami otthon ne jelenhetnék meg – a nekilendült hazai újságok egyike-másika hangerőben, szenzációs leleplezésekben túltesz mindenen, amit mi itt publikálhatnánk. Ha bizonyos túlzásokat, ízléstelenségeket kissé fejcsóválva olvasunk is, a hazai sajtó egésze, munkatársainak erőfeszítése az igazság felkutatására és kimondására őszinte megbecsülést érdemel. Az új és a megújuló lapokból azt látjuk, hogy az az eszme, amit az Irodalmi Újság – más emigráns laptársaival együtt – képviselt, diadalmaskodott. Kívánhat-e ennél többet a sorstól egy újság? Csak azért fenntartani egy lapot, hogy legyen: ez öncél, de nem cél. Betolakodni „konkurensként” a maguknak éppen most utat törő friss lapok közé, netalán megpróbálni „kamatoztatni” azt az erkölcsi tőkét, amit a patinás lapcím jelent – ennek a lapnak, a mi lapunknak nem lehet a feladata.

Tovább megyek: a megvalósuló többpártrendszerben elkerülhetetlen lesz, hogy egy olyan, főleg politikai töltetű újság, mint a miénk a választási kampány során ne foglaljon állást a különböző pártok mellett, vagy ellen. Nos, a mi hasábjainkon a többpártrendszer már 1957 óta folyamatosan él. Egymás mellett jelentek meg a szociáldemokrata Kéthly Anna, Kemény György, a kisgazdapárti Nagy Ferenc, Kiss Sándor, Csicsery–Rónay István, a parasztpárti Kovács Imre és Kárász Arthur, a néppárti Varga László, a „nagyimrista” Aczél Tamás, Pálóczi–Horváth György, Kende Péter, a katolikus Tűz Tamás és Békés Gellért, a királypárti Fenyő Miksa, a „Rajk-peres” Szász Béla, a „recski” Faludy György, Egri György, Jónás Pál, Györgyey Aladár, Sztáray Zoltán, a kádári börtönöket megjárt Háy Gyula, Tardos Tibor, Kemény István, Krassó György, a hazai szerkesztők: Molnár Miklós és Enczi Endre, a „népi” Szabó Zoltán és Borbándi Gyula, az „urbánus” Ignotus Pál és Fejtő Ferenc, és a semmilyen irányzathoz sem tartozó Márai Sándor, Zilahy Lajos, Koestler Arthur, Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Mikes György, Újváry Sándor, Dénes Tibor, Lehoczky Gergely, Schöpflin Gyula, Határ Győző, Halász Péter írásai. De az Irodalmi Újság „többpártrendszere”, amelyben csak a két szélsőség: a nácik és a kádáristák nézetei nem kaptak hangot, mindig az egységnek, a demokratikus erők lehető legszélesebb összefogásának pártokon felül álló platformja volt. A Magyarországon most megkezdődött, egyébként természetes és elengedhetetlen pártharcokba be nem avatkozni: egy politizáló lapnak lehetetlen. De az Irodalmi Újság éppen a saját, legértékesebb hagyományaihoz válnék hűtlenné, ha ezt megtenné.

 

 

Egy emigráns lapnak, ahhoz, hogy több mint harminc éven át fennmaradjon, nem egyetlen Scyllán és Charybdisen kellett átküzdenie magát, hanem a hajótöréssel fenyegető szorosok egész sorozatán.

Hadd kezdjem az anyagiakkal. Hányszor, de hányszor belebukhattunk volna a pénzgondjainkba! A nyomdai, a postai, a papírköltségek állandó emelkedésébe, abba a veszélybe, amit az előfizetők esetleges megritkulása, s minek kerülgessem a szót, hiszen magamra is vonatkozik: megöregedése, kihalása jelentett. Hányszor mormoltam magamban szinte vallásos áhítattal a lapra és ’56-ra vonatkoztatva Babits szavait: „Az Úristen őriz engem, mert az ő zászlóját zengem…”

Hála és köszönet az előfizetőknek, akik hűségesen kitartottak mellettünk – a világ talán legdrágább lapja mellett: egyetlen, 24 oldalas számunk hatszor annyiba került, mint például a többszörösen 24 oldalas Le Monde vagy Le Figaro egy-egy száma. Hála és köszönet munkatársainknak, akik ingyen adták a lapnak a kéziratokat; a publicistáknak, akik annyiszor vállalták készséggel az események azonnali kommentálásának nehéz feladatát, máskor meg mélyreható elemzéseket írtak a magyar és a világhelyzet legkülönfélébb problémáiról; a kritikusoknak, akik a műismertetések, méltatások, ellenvetések nem mindig hálás és hálát kiváltó munkájára vállalkoztak; és külön is a költőknek és a novellistáknak, mert az Irodalmi Újság irodalmi újság is akart lenni, s nem kis büszkesége, hogy az érett alkotók mellett alig van olyan, ’56 után Nyugatra került fiatal író, aki ne a londoni vagy a párizsi hasábokon kezdte volna pályafutását – lehetetlen volna felsorolni őket, ma már majd mindegyikük az ötvenévesek nemzedékének megbecsült alakja –, bár a ritka megjelenés, az oldalszámok szűkösen mért lehetőségei miatt a szépírók nem kaptak a lapban annyi helyet, mint amennyit megérdemeltek volna; köszönet Egri György barátunknak, aki 7 éven át önköltségi áron állította elő a lapot – Torontóban, sok ezer kilométernyire a párizsi szerkesztőségtől; Magos Gáboréknak és Nagy Csabáéknak, akik életre hívták és több mint tizenöt éven át életben tartották a Baráti Kört; a Baráti Kör tagjainak, akik évről-évre az amúgy is magas előfizetői díj kétszeresét, háromszorosát, többszörösét fizették; Nagy Ernőéknek, akik lányuk szedőüzemében és egy francia barátjuk nyomdájában a normális árnál jóval kedvezményesebb előállítási feltételeket értek el számunkra, s vállalták a lapterjesztés munkájának hibátlan megszervezését, irányítását is. Nem lett volna szégyen, ha megtörtént volna – de nem buktunk bele az anyagiakba. Meg tudtunk maradni egy ügy elkötelezettjeinek, anélkül, hogy bárki lekötelezettjei legyünk.

Belebukhattunk volna a fáradtságba, az elfáradásba, hiszen az emigráció elmondhatatlanul nehéz körülményei között szerkeszteni egy újságot – olyan körülmények között, amikor munkatársakkal, olvasókkal hiányzik az élő kapcsolat, még telefonkapcsolat sincs, minden levelezés útján történik – évi ezer, kétezer levél! – amikor a szedők közül senki nem tud egy szót sem magyarul, s így minden ékezetnek a helyén kell lennie a kéziratokban, és minden szöveget háromszor kell korrigálni ahhoz, hogy a lapban minél kevesebb sajtóhiba maradjon, s mindezt közel harminc éven át: emberileg alighanem érhető és megbocsátható lett volna az elfáradás. De úgy éreztem és úgy éreztük: nincs jogunk hozzá. 1989 nyaráig ez az elfáradás egyet jelentett volna a fegyverletétellel. És nem akartuk a fegyvert letenni. Azt akartuk, hogy ’56 eltiprói és gyalázói tegyék le.

Belebukhattunk volna a közömbösségbe. Hányszor hallottam az elmúlt két évtizedben Magyarországról Párizsba látogatóktól, köztük régi barátoktól is: „Minek folytatjátok? Hát nem látjátok, hogy ’56 otthon már senkit sem érdekel? Kádár olyan népszerű, hogy az egész ország azért imádkozik: le ne mondjon, meg ne haljon. Ti itt az emigrációban el vagytok szakadva a magyar valóságtól – ami ’56-ban volt, az szomorú volt, de rég volt; az idősebbek igyekeznek elfelejteni, a fiatalok meg már nem is ismerik, csak ti hajtogatjátok és nem veszitek észre, hogy senki nem figyel rá…” Nagyjából ezt mondogatta a nyugati sajtó is, ha egyáltalán szólt Magyarországról: Kádár az egyetlen olyan kommunista vezér, akit szabad választáson is megválasztanának; Magyarország a legvidámabb barakk az egész szovjet táborban. S miközben az ember örült minden olyan hírnek, ami az életkörülmények javulásáról, a szabadság határainak kitágulásáról szólt, el kellett merengenie azon: vajon valóban van-e értelme annak, amit csinál, nem délibáb után fut-e, amikor ’56 távolodó emlékét kergeti? Minden nehézség között ez volt a legnehezebb: megőrizni a hitet akkor, amikor úgy tűnt, hogy az Irodalmi Újság szava – pusztába kiáltott szó. De nem tudtuk, egyszerűen képtelenek voltunk elfogadni azt, hogy egy olyan, Európa szívében élő népnek, mint a magyar, az az ember legyen az ideálja, akit idegen megszállók ültettek hatalomba, s olyan rendszer legyen elfogadható számára, amelyik évtizedekre elmaradt Európától, s fokozatosan már Ázsia egy részétől is.

A pompeji strázsa ott állt őrhelyén, míg a láva el nem öntötte, kővé nem változtatta. Áldassék a sors, a tragikumokkal teljes, de most talán felderülő magyar sors, és ennek a törékeny lapnak a sorsa, amiért az Irodalmi Újságnak nem kellett kővé merevednie. Élve őrizhette meg azt, ami reá bízatott és amit magára vállalt, élve és emelt fővel adhatja át a stafétabotot az otthoniaknak, az utána következő nemzedékeknek.

Lehet, hogy e cikk bevezetője, de talán a folytatása is olyannak tűnik, mint valami győzelmi jelentés. Tulajdonképpen ezt sem tartanám bajnak: annyi vereséget szenvedtünk el akárcsak egy emberöltőn belül is, egyénileg és kollektíven – miért titkolnánk el, ha egyszer győzünk is.

De győzelmi mámorban úszni, ’56 teljes győzelméről beszélni ellentmondana nemcsak a kötelező óvatosságnak, hanem a valóságos helyzetnek, a tényeknek is.

Mindenekelőtt: ’56 alapvető követeléseiből nem valósult meg még, és senki sem tudja, mikor fog megvalósulni a nemzeti függetlenség, a Varsói Szerződésből való kilépés, az ország semlegessége. Ma már látjuk, tudjuk, megtanultuk: bármennyire szeretnénk, ez nem tőlünk függ. A nemzetközi helyzet alakulása fogja meghatározni, mikor érkezik el az a nap, amikor a Szovjetunió hivatalosan kikiáltott felszabadítóból általánosan elismert felszabadítónkká válik azzal, hogy csapatai elhagyják Magyarország területét.

A nemzetközi helyzet, azokkal a biztató jelenségekkel, amelyekről már szó esett, az események hirtelen és fokozódó felgyorsulásával bonyolultabbá vált, mint amilyen eddig volt. Jalta mesterséges „rendje” felborulóban van, de egyelőre még átláthatatlan, felmérhetetlen, milyen lesz az az új rend, és egyáltalán rend lesz-e az, ami a helyébe lép. Milyen lesz Németország sorsa, a közép- és kelet-európai országok státusa, és főleg, hiszen ettől függ majdnem minden: mi történik a Szovjetunióban és a Szovjetunióval? Hatalmon marad-e Gorbacsov, vagy megbukik? Ha meg tudja őrizni a hatalmat, a reform fokozásával teszi-e, vagy esetleg rossz irányú engedmények árán? Ha megbukik, kik jönnek a helyére és milyen lesz a politikájuk? Aki azt mondja, hogy megvan a válasza ezekre a kérdésekre, egyszerűen hazudik. Csak egyvalami biztos: az, hogy minden bizonytalan. S ami ebből következik: hogy semmi sem visszafordíthatatlan.

A magyar helyzet sem olyan, hogy – minden örömünk és megelégedésünk mellett – ujjongásra késztetne. Messze vagyunk még attól, ami minden ember veleszületett joga, s amit úgy neveznek: félelem nélküli élet. Milliókban munkálkodnak még a régi félelmek – hátha csak tűnő délibáb a megnövekedett szabadság, s egyszer, hamarosan (?) kamatostul kell fizetni érte; százezrek nappalait és éjszakáit új félelmek dúlják fel: kikben mindennapi kenyerük, kikben kemény, sokszor önromboló munkájukkal elért életkörülményeik, kikben érdem nélkül szerzett előnyeik elvesztése miatt. S mintha a demokrácia hibáit gyorsabban lehetne megtanulni az erényeinél: a türelemnél, az egymás megbecsülésénél, az egészséges erőknek a válsághelyzetekben elengedhetetlenül fontos szövetkezésénél. A többpártrendszer bevezetése – a jelek szerint – nálunk olyan marakodásokkal jár, amelyek előreláthatók voltak, de legalábbis most, az első hónapokban, túlmennek a „várakozásokon”. (Hacsak nem az eddigi uralkodó párt várakozásain, amely nemcsak szemléli, hanem szítja is őket, s amelynek beépített emberei, a neo-darvasok, neo-ortutayk – s noha még a „régi” is büntetlenül virul –, a neo-marosánok ott vannak jóformán mindegyik politikai alakulatban.) Karrieristák, akik tavaly még a kommunista párt tagjai voltak, most leckéket adnak magyarságból, szabadságszeretetből, demokráciából azoknak, akik tavalyelőtt még céltábláikul szolgáltak otthon vagy az emigrációban. Demagógok, akik a vizet-prédikálás és a borivás bajnokai, szerencsejátékosok, akik a demokrácia lovát játsszák vesztesnek, és arra spekulálnak, hogy „minél rosszabb, annál jobb” – legalábbis nekik és az ő politikai elképzeléseiknek –, összekacsintanak a réginek még aligha mondható rendszernek az egész államapparátust, a kulcspozíciókat, a hatalmi eszközöket változatlanul kezében tartó funkcionárius-gárdájával. Az utóbbiaknak csak egyetlen gondjuk van: fékezni, magukat, személyüket, kiváltságaikat átmenteni, s ebben az előbbiek: a karrieristák és a demagógok a legfőbb szövetségeseik. A politikai helyzet eléggé zavaros, a gazdasági helyzet – a Váci utca és az árubőség látszata ellenére – katasztrofális. Akármekkora lesz is – remélhetőleg minél nagyobb – a külföldi segítség, a múltban elherdált kölcsönök terhein, a technológiai lemaradáson, az infláción, a dolgozó tömegek már érezhető életszínvonal-süllyedésén, a lakáshelyzeten, az öregek, a nyugdíjasok többségének nyomorán, a fiatalok perspektíva nélküliségén, és a legközvetlenebb fenyegetésen: a növekvő munkanélküliségen ez a segély nem tud egyhamar változtatni. A gazdasági élet minden jelzője arra mutat, hogy miközben megjelennek és gyarapodnak a szabaduló piac lehetőségeit kihasználó ügyesek, a pártvállalatokat, szövetkezeteket, épületeket maguknak és cinkosaiknak megkaparintó „talpraesettek”, a márka- és dollármilliók beáramlásával együtt úszó kisebb és nagyobb cápák – addig a két kezük munkájából élők és a szellemi munkát végző középrétegek életviszonyai éveken át romlani fognak. Kell-e majd jobb táptalaj a demokráciaellenes szólamokhoz, az uszításhoz, újféle, vagy nagyon is régről ismert szélsőségek (esetleg éppen ’56-tal takaródzó-visszaélő) megjelenéséhez vagy feltámadásához, ellentétes előjelű szélsőségek összefogásához, a fiatal demokrácia aláásásához? Nem, Magyarországon sem visszafordíthatatlan a helyzet.

Éppen ezért – a honi és a nemzetközi viszonyok bizonytalansága miatt – az Irodalmi Újság nem szűnik meg, hanem – a francia sajtótörvény adta lehetőséggel élve – csupán felfüggeszti időszakos megjelenését. Tudjuk, hogy a nemzetközi helyzeten nem változtatna semmit, ha egy emigráns lap rendszeresen és ütemesen kiáltozná: „Ruszkik haza!”; ez manapság inkább nevetséges volna, mintsem hogy létjogosultságot jelentene. Tudjuk azt is, hogy a hazai nehézségekkel nem Párizsban, még csak nem is Párizsból érkező tanácsokat követve, hanem otthon kell megbirkózni. Ezért függesztjük fel lapunk megjelenését. De mert a jövő kiszámíthatatlan, fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ha a felhők akár a világban, akár Magyarország fölött sűrűsödni kezdenek, akkor különszámokkal vagy újbóli rendszeres megjelenéssel ismét megszólaljon az a hang, amely a magyar függetlenség, a nyugati típusú demokrácia és a szociális igazság hangja volt és marad. Adja az Ég, hogy ne kerüljön erre sor!

Ady Endre azt a versciklusát, amely A harcunkat megharcoltuk címet viseli, nem egy személynek – barátnak vagy ellenségnek, egy asszonynak vagy egy mecénásnak – nem is egy politikai csoportosulásnak vagy körnek, hanem kivételesen (úgy is értelmezhetném: szimbolikusan) egy újságnak, saját folyóiratának, a Nyugatnak dedikálta. Ezt írta az ajánlásában: „A Nyugatnak s mindazoknak, akik harcoltunk, mert harc és harcos szépség kívánt lenni a lelkünk”.

Az kívánt lenni az Irodalmi Újság lelke is. Sikerült? Nem sikerült? Döntsék el mások, döntse el a jövő. Mi úgy hisszük, úgy érezzük, annyit elmondhatunk magunkról, lapunkról, olvasóinkról, hogy számos fogyatékosságunk korlátozta szerény erőnkből telhetően a harcunkat mi is megharcoltuk.