Bosszú?^*

A Népszava – arról a napilapról van szó, amelyet a magyar szociáldemokraták alapítottak több mint száz évvel ezelőtt, s amelyet 1948-ban eloroztak tőlük és máig sem adtak vissza nekik a kommunista szakszervezetek – 1989. november 7-i számában interjút közöl a magyar politikai és szellemi élet kiemelkedő alakjával, Tamás Gáspár Miklóssal. Olvasóinknak nem kell bemutatnunk a Kolozsvárról Budapestre áttelepült kitűnő filozófust, az emberi jogok bátor harcosát: az elmúlt években több cikke jelent meg az Irodalmi Újságban is.

Említett interjújában Tamás Gáspár Miklós főleg arról szól, hogy a nem kommunista erők választási győzelme esetén se legyen véres osztályharc, ne szabaduljon el a kommunisták üldözésének formájában – semmilyen formában – a pokol, ne a szélsőséges bosszúvágy, hanem a józanság, a higgadtság, a törvényes rend kerekedjék felül. Csak méltányolni lehet a nyilatkozó humanizmusát, aláírni jóformán minden megállapítását, még azt is, hogy „ez az ország akkor lesz kellemes hely, ha a változásnak a volt és mai kommunisták is tudnak örülni; ők is honfitársaink – nincsenek is kevesen –, és ha ők megkeseredetten és rettegések közepette kerülnek az új körülmények közé, ez szétzilálhat mindent és beleváshat a foga mindenkinek.” A cél nemes, nem lesz könnyű elérni, félő, hogy az az idő, amikor a volt és mai kommunisták örülni fognak egyeduralmuk és privilégiumaik elvesztésének, alighanem még messze van, de azt, hogy egy demokratikus Magyarországon – épp úgy, mint a nyugati országokban – mindenkinek, tehát a kommunistáknak is egyenlő jogaik és kötelességeik legyenek, magától értetődőnek tartjuk.

Egyetértünk tehát Tamás Gáspár Miklós jóformán minden megállapításával – egyetlen kivétellel. Azzal, amikor ezeket mondja: „Meg lehet figyelni bármely ellenzéki párt gyűlésén, hogy követelik, a magas nyugdíjakat a régi elvtársaktól el kell venni; hogy számoljanak el, akik felelősek az elmúlt idők kellemetlen állapotaiért és így tovább. Tehát az elszámoltatás, a bosszú hangja is hallatszik…”

A bosszú hangja? Miért? Jogtalan-e elszámoltatni azokat, akik – Tamás Gáspár Miklós bocsánatos eufemizmusával – „az elmúlt idők kellemetlen állapotainak”, az 1956 utáni véres bosszúhadjáratnak, a tömeges kivégzéseknek és bebörtönzéseknek fő felelősei voltak: Marosánt, Aprót, Biszkut, Kállait, Vidát és – a Szovjetuniótól kikérve az odamenekült – Rajnait; azokat, akiket az ország mai anyagi csődjéért elsősorban terhel felelősség, Gáspárt, Németh Károlyt, Lázárt és társaikat; a Piros Lászlókat, Czinegéket, Komócsinokat, Barcs Sándorokat, Rényi Pétereket, Hollós Ervineket, akik máig sem mutatták a megbánásnak, fizikai és (vagy) szellemi áldozataik megkövetésének leghalványabb jelét sem? És jogos-e, hogy azok az emberek, akik harminc-negyven éven át öltek, basáskodtak, loptak, csaltak, hazudoztak, sofőrös Mercedeseken suhantak, vadászkastélyokban dőzsöltek, állampénzen beutazták a világot – most havi 30-40-50 000 forintos nyugdíjakat kapjanak a nép pénzéből, továbbra is állami luxusvillákban, fényűző lakásokban éljenek, s azok, akiket az ő politikájuk nyomorított meg, a legsivárabb körülmények között tengődjenek? Nyilvánvaló, hogy a fő felelősök elszámoltatásával a tömegszegénység problémái nem fognak megoldódni. De legalább a mind súlyosabb viszonyok között élők igazságérzetét nem fogja sérteni azoknak a hivalkodó életmódja, akik miatt ők rosszul élnek. Avagy merő véletlen-e az, amit Tamás Gáspár Miklós úgy fogalmaz meg, hogy „bármely ellenzéki párt gyülésén” követelik az emberek „a régi elvtársak” elszámoltatását, magas nyugdíjaik megvonását?

Nem, nem ezeknek a „régi elvtársaknak” a módszereit, az akasztófát, a börtönt, a rendőri felügyeletet, még csak nem is az elhallgattatást kell alkalmazni velük szemben. Az Isten mentse meg az új vezetést attól, hogy olyan legyen, mint az elődje volt, és a népet attól, hogy ne a törvényesség eszközeihez folyamodjék. De egy új, demokratikus parlamentnek, amelyben remélhetőleg ott fogjuk látni a képviselők között Tamás Gáspár Miklóst is, nemcsak joga, de kötelessége is lesz az egy bizonyos határnál – 10-12 000 forintnál – magasabb nyugdíjak és az ezeket élvezők lakbéreinek felülvizsgálása azok esetében, akik jelenlegi anyagi kényelmüket nem munkájuknak, szaktudásuknak, hanem bitorolt politikai címeiknek, rangjaiknak és a hatalommal való visszaéléseiknek köszönhetik.

Tulajdonképpen nincs szükség másra, mint a saját ideológiájuk alaptéziseinek alkalmazására. Azoknak a téziseknek, amiket a pártiskolákon tanítottak és a marxizmus–leninizmus óráin az egész ország fiatalságával bifláztattak. A kommunizmusban – mondja a Szent Tan – mindenki a szükségletei szerint fog részesedni a javakból; de a gazdagságnak erre a fokára még nem érkeztünk el. Egyelőre a szocializmus korát éljük, amikor is mindenki a képességei szerint teljesíti a feladatát, és a teljesítménye szerint részesül a közösség javaiból.

Ami a nyugdíjaikat illeti, kapják tehát a képességeik és a teljesítményeik szerint. Negyven éven át uralmuk alá teperték a népet és tönkretették az országot: mi mást érdemelnének – és ez sem lebecsülhető nagylelkűség irányukban –, mint a mindenkori törvényes minimumot? Jelenleg havi 3500-at.

Bosszú? Csak igazságtétel! Viszont mint ilyen, elkerülhetetlen.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Barcs Sándor (sz. 1912) újságíró. A Rajk-per egyik népbírája volt.

Hollós Ervin (sz. 1923) DISZ-vezető, 1957 és 1962 között állambiztonsági alezredes, majd történetíró.