Egy szakértő dilettáns^*

Eisenmann, avagy Trianon tanulságai címmel Szávai János terjedelmes tanulmányt publikált a budapesti Hitel 22. számában. Azt a kérdést teszi fel: szükségszerű volt-e a mai állapot (azaz Magyarország Trianonban történt feldarabolásának) kialakulása, s mert – mint mondja – a téma ijesztően bonyolult, csak egyetlen szempontot próbál megvizsgálni, azt, hogy mekkora szerepet játszik a nagy történelmi fordulatokban a magyarságkép alakulása, s befolyásolhatjuk-e vajon a külföldnek a magyarságról alkotott képét.

Vizsgálódásaiban Louis Eisenmann története a kiinduló példa. Eisenmann a század elején a Sorbonne történészprofesszora volt, „a közép-európai régió remek ismerője”, aki 1904-ben megjelent, az 1867-es osztrák–magyar kompromisszumnak szentelt, közel 700 oldalas munkájában elítélően szólt ugyan a magyar kormányok nemzetiségi politikájáról, de azért igyekezett minél tárgyilagosabban elemezni a helyzetet – röviden: nem volt ellenséges érzelmű a magyarság irányában. Az első világháború kitörésekor azonban hangot váltott – Szávai idézi Fejtő Ferenc nemrégiben megjelent könyvét a Requiem pour un empire défunt címűt, amely szerint Eisenmann a háború éveiben már a francia hadügyminisztérium felderítési osztályának ügynöke lett, és feladata a magyarellenes politika megszervezése volt Svájcban.

A francia történészprofesszor példáján Szávai azt mutatja be, hogy az első világháború előtti időszakban „nagyon kevés, gyakorlatilag semmi sem történt a külföld magyarságképének alakítása érdekében”; a franciák azonosították a magyarokat az osztrákokkal, s mikor a trianoni béketárgyalásokra került a sor, a mindenkori döntéshozók között a magyaroknak egyetlen hívük, egyetlen szószólójuk sem akadt – szemben például a csehekkel: Philippe Berthelot-t, a francia külügyminisztérium nagyhatalmú főtitkárát, akit nem kis felelősség terhel Trianonért, közeli barátság fűzte Benešhez. Holott – mondja Szávai – a magyarságkép formálásának már megvoltak a lehetőségei az első világháború előtt is, de pl. Kont Ignác, aki a Sorbonne-on magyar irodalmat adott elő, sajnos nem állt feladata magaslatán, és – folytatja – „ehhez persze hozzá kell tennünk, hogy sem (az 1904-ben Párizsban ösztöndíjasként járt) Szabó Dezső, sem az ugyanakkor ösztöndíjas Kuncz Aladár, sem a velük egyidőben párizsi tudósító Ady Endre nem került soha személyes kapcsolatba a francia szellemi elitnek a döntéshozókat meghatározó rétegével.”

Az olvasó, aki a tanulmányból azt látja, hogy Szávai sok mindenről tudó szakember, elkezdi dörzsölni a szemét. Vajon komolyan írja, amit írt? Lehetséges volna, hogy valaki, aki annyi mindent összeolvasott és kijegyzetelt, ennyire ne tudná megkülönböztetni a lényegest a mellékestől, a lehetségest a lehetetlentől? Akár a hadügyminisztérium fizetett ügynöke volt Eisenmann, akár nem – véletlen-e, hogy a világháború kitörése után váltott hangot? A monarchiát nem Osztrák–Magyar Monarchiának hívták-e – s így véletlen-e, hogy bizonyos azonosítás következett be? S már-már nem is csacskaságnak, inkább szent naivságnak és a francia világban való teljes járatlanságnak számít: ép ésszel hogyan lehet feltételezni, hogy a Párizsban ösztöndíjasként diákoskodó, 25 éves Szabó Dezső és 18 éves Kuncz Aladár, vagy akár az ifjú költő-újságíró Ady személyes kapcsolatokat tudtak volna teremteni a francia szellemi elitnek azzal a rétegével, amelyik majd a trianoni döntéseket meghozta, és fel tudták volna venni a versenyt a politikának olyan professzionistáival, mint Beneš és főleg Masaryk. Ahelyett, hogy Ady, Kuncz Aladár és Szabó Dezső ügyetlenségén és – ha csak közvetve is – felelősségén (nem létező felelősségén) lamentálna valaki Trianon és a magyarságkép dolgában, nem volna-e egyszerűbb magyarázat az, hogy az első világháborúban a rossz oldalon álltunk – a vesztesek oldalán? Mert még az olyan hivatásos politikusok is, mint Masaryk és Beneš, a fejük tetejére állhattak volna, ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem Németország szövetségese, ha például semleges, vagy éppenséggel a franciákkal és az angolokkal tart; akkor Trianon sohasem következett volna be. Mindez a legkevésbé sem menti a bűnös, felelőtlen és tragikusan igazságtalan trianoni békediktátumot, s benne az akkori francia külpolitika káros szerepét, csak éppen képtelenségek helyett a lényegre teszi a hangsúlyt.

Arra a lényegre, amit Szávai egy röpke mondattal intéz el („Mondhatnánk persze, hogy az ellenségről – a központi hatalmakról – természetszerűleg alakul ki taszító kép –, míg az ellenség ellensége veszélyhelyzetben szükségképpen rokonszenvesnek látszik”), de ehhez is mindjárt hozzáfűzi, hogy a magyarságkép elsötétülése nem egyik napról a másikra következett be, hanem egy hosszabb negatív folyamat eredménye: az 1880-as évek után a helyzet fokozatosan romlott, s ugyanúgy, mint Anglia esetében, a magyarbarátság közömbösségbe aztán pedig lassan magyarellenességbe váltott át. De vajon miért, az ég szerelmére: miért? Nem azért-e, mert a Monarchia egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait Franciaország és Anglia legfőbb ellenségével, a császári Németországgal? Más kérdés persze, hogy ebben mekkora a felelősségük az osztrákoknak és mekkora a magyaroknak, s hogy a későbbi szövetséges hatalmak miért nem tettek finomabb megkülönböztetést nemcsak a két nép, de még a két nép politikusai között sem – Szávai mindezt fel sem veti, nemhogy a választ próbálná megkeresni rá.

Trianon sokkjára volt szükség ahhoz – mondja a továbbiakban – hogy a hazai illetékesek felismerjék a külföld magyarságképének fontosságát és Klebersberg Kunó volt az első, aki komoly tervet dolgozott ki e magyarságkép külföldi formálására, külföldi magyar kulturális intézmények és állami ösztöndíjak alapítását iktatva törvénybe. Halálával azonban megtört „a kezdeti remek lendület”. A „remek” Szávai kedvenc jelzője, de mégsem elég erős ahhoz, hogy meggyőzze az olvasót, miszerint a Nyugat, vagy szűkebben vizsgálva Franciaország magyarságképe Klebersberg kilencesztendős minisztersége idején (1922–1931) vagy közvetlenül utána – e miniszterség eredményeképpen – jelentősen megjavult volna. Nem javult meg. S ennek nem Klebersberg, nem a külföldi magyar ösztöndíjak vagy kulturális intézmények voltak az okai, hanem az afféle csekélységek, mint például az 1925-ös frankhamisítási ügy, amelyben nem kis felelősség terhelte az akkori magyar kormányköröket, vagy az 1934-es marseille-i gyilkosság, melynek során horvát usztasák megölték II. Sándor jugoszláv királyt és az őt fogadó francia külügyminisztert, s amelynek szálait – okkal, ok nélkül? – a franciák Horthy-Magyarországig vezették vissza. Mert a dolgok nyitja itt van – nem az ösztöndíjakban, nem a kultúrintézetekben, nem az idegen nyelvű könyvkiadásban, amelyek mind fontosak, csak nem annyira, mint ahogy ezt Szávai a maga külpolitikai-diplomáciai-történelmi dilettantizmusában gondolja, hanem az ország politikájában. Szávainak ez nem megy a fejébe – így történhet meg, hogy egyszerűen megfeledkezik a „második Trianon”-ról, az 1947-es párizsi békeszerződésről, ahol Magyarországot illetően már nem a franciáké, hanem a Szovjetunióé volt a döntő szó, s ahol a „magyarságképet” illetően megint az volt az alapvető tényező, hogy a második világháborúban ismét a rossz oldalon álltunk, és Szálasi bandája a náci Németország szolgálatában még Horthy kiugrási kísérletét is megakadályozta.

Akik Franciaországban éltek, azok tudják, hogy itt 1945 után továbbra sem volt kiváltság magyarnak lenni, és ezt a kedvezőtlen magyarságképet Párizsban éppen úgy, mint Londonban vagy Washingtonban 1956 változtatta meg. A nyugati világban, a demokráciák világában 1956 óta lett „ismét magyar a magyar”, ’56 óta járhatnak felemelt fejjel a magyarok a nagyvilágban. S ez nem a párizsi vagy más városbéli hivatalos Magyar Intézeteknek volt köszönhető, hanem a forradalomnak, Nagy Imre és mártírtársai áldozatvállalásának. Aligha véletlen, hogy éppen Párizs polgármestere és Franciaország miniszterelnöke volt az, aki a magyar forradalom akkor még jeltelen sírokban heverő hőseinek jelképes sírt ajándékozott a Père Lachaise temetőben. Az idegen nyelvű könyvkiadás előmozdítása, a kulturális kapcsolatok erősítése valóban nem elhanyagolható feladat; de a mai magyarságkép kialakításában többet jelentett ’56 egyik követelésének megvalósítása: a Vasfüggöny drótjainak elvágása, majd a keletnémet turisták átengedése-átsegítése Ausztriába, mint tíz olyan franciára fordított regény vagy tanulmánykötet, amelyik magyar állami támogatással jelenik meg, és ötszáz vagy ezer olvasóra talál – ha talál.

Szávai tanulmánya tele van üresen kongó laposságokkal. Olyasmiket vet papírra, hogy „gondolkodó közvéleményünk sohasem tudott vagy akart számot vetni azzal a kellemetlen igazsággal, hogy a magyarság külföldi arcképe majd mindig eltér a magyarság önmagáról festett arcképétől” – mintha ez nem volna minden népre, sőt minden emberre igaz. S felfedezi azt a spanyolviaszkot, hogy a magyarságkép kialakításánál a cselekvéshez nemzeti önismeretre is szükség van, olyanra, amely elhárítja a szélsőségeket, az önhízelgést éppúgy, mint az önostorozást – s e kép alakítását „nem bízhatjuk másokra.” Bizony nem – a sorsát remélhetőleg végre kezébe vevő magyar népre kell bízni, s a legkevésbé olyanokra, akiknek halvány gőzük sincs arról, mi a legfontosabb e kép kialakításában Nyugaton.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Szávai János (sz. 1940) irodalomtörténész, műfordító. 1990-től 1994-ig párizsi magyar nagykövet. Szávai János: Eisenmann avagy Trianon tanulságai. Hitel, 1989. 22. szám.

Fejtő Ferenc: – Requiem pour un empire defunt. Párizs,1988.

Berthelot, Philippe (1866–1934) francia diplomata. A külügyminisztérium főtitkára (1920); nagy szerepe volt az I. vh. utáni békeszerződések előkészítésében és keresztülvitelében.

Kont Ignác (1856–1912) irodalomtörténész. 1882-ben Párizsba költözött. 1902-től a Sorbonne-on a magyar irodalom tanára.

Kuncz Aladár (1885–1931) író, szerkesztő. A háború kitörésekor a franciák mint ellenséges állam polgárát internálták (1914) és 1919 májusáig tartották fogva. Ezt örökíti meg A fekete kolostor című műve. A ’20-as években az erdélyi Ellenzék és az Erdélyi Helikon c. lapok szerkesztője volt.

párizsi tudósító Ady Endre – Ady Endre (1877–1919) 1904-ben Budapestre, majd Léda biztatására Párizsba utazott, ahol több magyar lap tudósítója is volt. Később felváltva élt Budapesten és Párizsban.

Beneš és Masaryk párizsi kapcsolatai – Az I. vh. idején a cseh politikusok kitűnő kapcsolatokat építettek ki a francia fővárosban.

Klebersberg Kuno gróf (1825–1932) kultúrpolitikus, az MTA tagja (1922), belügy- (1921–22), majd vallás- és közoktatásügyi miniszter. Kultuszminiszteri működése alatt reformálták meg a polgári iskolák rendszerét és a leánygimnáziumokat, ekkor építették ki a tanyai iskolák hálózatát, állították fel a pécsi, szegedi egyetemet, a bécsi, berlini és római Magyar Intézeteket.

25-ös frankhamisítási ügy – 1925-ben botrányba fulladt magyar politikai kisérlet, Budapesten gyártott hamis frankokkal a francia gazdasági élet megrendítésére.

horvát usztasák – a horvát nacionalisták az I. világháború előtt külföldön, majd Jugoszláviában szervezett alakulatainak tagjai. A mozgalom alapítója és vezetője Anton Pavelics, az olasz–német protektorátus alatt álló horvát államban (1941–45) az SS mintájára alakított fasiszta usztasa alakulatok birtokoltak minden hatalmat. 1945-től szervezeteik működtek az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. 1989-től Horvátországban is működnek.

I. Sándor jugoszláv királyt és az őt fogadó francia külügyminisztert – a királyi diktatúrát bevezető (1929) I. Sándor jugoszláv királyt (1888–1934) franciaországi látogatása idején az usztasák, a német kémszolgálat segítségével, J. L. Barthou (1862–1934) francia külügyminiszterrel együtt Marseille-ben meggyilkolták.

Párizs polgármestere és Franciaország miniszterelnöke volt – aki sírhelyet ajándékozott 1988-ban az ’56-os magyar mártír-emlékműnek a Père Lachaise temetőben: Jacques Chirac (sz. 1923), a Francia Köztársaság elnöke (1995–).