Egység a gyászban, egység a jövőért^*

1989. június 16. Hajnal.

Hat koporsó érkezik a Hősök terére. Ötben a Nagy Imre-per öt kivégzettjének, halálra kínzottjának csontjai, a hatodik az ismeretlen ’56-os mártíré.

31 évvel ezelőtt ugyanekkor: hajnalban, 5 óra után feszült meg a hurok Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós nyakán. Losonczy Gézát és Szilágyi Józsefet már hónapokkal korábban megölték.

1989. június 16. 9 órakor az a Sinkovits Imre olvassa fel a gyászünnepség szervezőinek, a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, a Politikai Foglyok Szövetségének és más ellenzéki szervezeteknek közös nyilatkozatát, aki 1956. október 23-án a Petőfi-szobornál a Nemzeti Dalt mondta el.

Fél 12-ig folyik a virágok letétele a ravatalok elé, a koszorúzás. Akkor országszerte megszólalnak a harangok. Felzúgnak a gyárak kürtjei. Egy percre megáll az élet. A Hősök terén felcsendül a Himnusz. Aztán Nagy Imre hangját hallani, 1956. október 30-án elhangzott üzenetét: „Magyar testvéreim! Hazafiak! Hazánk hű polgárai! Őrizzétek meg a forradalom vívmányait, minden erővel biztosítsátok a rendet, állítsátok helyre a bizalmat! Ne folyjék testvérvér hazánkban!”

Hat szónok szól a negyedmilliós tömeghez: Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla és Orbán Viktor.

Maga az elföldelés a hozzátartozók szűkebb körében délután háromkor kezdődik a 301-es parcellánál. Darvas Iván és Mensáros László, két ’56-ért börtönt viselt művész felolvassa a kivégzettek – eddigi – teljes névsorát.

A Nagy Imre-per öt áldozatáról – a családok felkérésére – Molnár Miklós, Gyenes Antal, Harmat Béla evangélikus püspök és Donáth László evangélikus lelkész, Méray Tibor, Kopácsi Sándor, Lőcsei Pál, és a névtelen mártír koporsójának sírba tételekor Forgács Ferenc és Fónay Jenő mond búcsúbeszédet.

Valamennyi beszéd, a délelőttiek, a délutániak – a szónokok egyéni meggyőződésének, múltjának, életkorának, vérmérsékletének árnyalatait tükrözve – ugyanazt hirdette: ’56 örökségének, egy szabad, független, demokratikus Magyarország megvalósításának akaratát.

1989. június 16-a jelentős lépés volt ezen az úton. A szervezők és a résztvevők fegyelmezettségükkel, méltóságteljes nyugalmukkal az egész világnak megmutatták: a magyar népnek sem diktátorokra, sem az egypárttól függő, gumibotos, víziágyús erőszakszervekre nincs szüksége ahhoz, hogy a saját kezébe vegye sorsa intézését; ellenkezőleg: a nem is olyan régi provokációkért, rendzavarásokért éppen a diktatúra volt és marad a felelős.

De bármily lélekemelő volt is ez az idei június 16-a, a célt – az igazi magyar demokráciát – még el kell érni, ki kell küzdeni. Az út nem könnyű; az út akadályokkal, buktatókkal, csapdákkal van tele. Jellemző erre az a kísérlet, amellyel a kivégzéseket annak idején azonnal helyeslő, de a gyászhoz csak az utolsó hetekben-napokban csatlakozó hatalmi körök – az ország mély morális és gazdasági válságának folyamatos felelősei –, valamint a szovjet hírközlő szervek egyike-másika és a teljes román, csehszlovák és keletnémet sajtó éket próbált verni az ünnepség egyes szónokai közé. Sikertelenül – de a jövőt tekintve úgy, hogy ez a demokrácia erőinek kellő figyelmeztetés legyen az összefogás fontosságára, az egységbontó törekvések visszautasítására, a szolidaritásra.

Előrelátóan mondotta tavaly, a párizsi Père Lachaise-i jelképes síremlék avatásakor az idősebb nemzedékről szólva, de a fiatalokra is érvényesen Nagy Imre egykori munkatársa, Bibó István fogolytársa és barátja, az ’56 után államellenes szervezkedés vezetésének vádjával különperben nyolc évi börtönre ítélt Lőcsei Pál: „Szinte mindegyikünk mögött más-más életút van. Másként éltük meg a két világháború közötti éveket, másként Voronyezst és Auschwitzot, különböző élethelyzetekben voltunk az 1946 és 1953 közötti önkényuralom idején, és nem voltak mindig azonosak a motivációk sem, amelyek bennünket a forradalom ügye mellé állítottak. De közös ügyünk, vértanúink tiszteletében eltűntek a különbségek. Megfogtuk egymás kezét és valóra váltottuk azt, amire a demokráciáért és függetlenségért küzdő magyarságnak a legnagyobb szüksége van: az egységet, az összetartozást. Ne engedjük el többé egymás kezét!”

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Sinkovits Imre (sz. 1928) színész, a Nemzeti Színház tagja (1951–58, 1963-tól). Kossuth-díjas (1966).

Zimányi Tibor (sz. 1922) 1948-tól 1952-ig Recsken raboskodott,1957–60 között börtönben volt, ’56-os tevékenysége miatt. 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő (MDF).

Orbán Viktor (sz. 1963) a FIDESZ egyik megalapítója, első elnöke, 1998-tól miniszterelnök.

Mensáros László (sz. 1926) színész. A Madách Színház tagja (1964–84). Kossuth-díjas (1980).

Gyenes Antal (1920–1996) közgazdász, Nagy Imre 1953–55-ös kormányában miniszter.

Harmati Béla (sz. 1936) evangélikus püspök.

Donáth László (sz. 1955) evangélikus lelkész, 1994-től országgyűlési képviselő (MSZP).

Fónay Jenő (sz. 1926) mérnök. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1957-ben halálra ítélték; 1958-ban kegyelmet kapott, 1963-ban szabadult. 1989-től a POFOSZ elnöke.

Voronyezs – város a SZU-ban a Voronyezs folyó mellett A II. vh.-ban a magyar hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett itt.

Auschwitz (Ošwiăcim) – helység Lengyelországban, itt hozták létre a legnagyobb náci koncentrációs tábort (1941–45), amelyet utóbb a birkenauival egészítettek ki. A táborokban kb. 3–4 millió ember – többségükben zsidó – pusztult el. A magyarországi zsidók nagy részét is itt gyilkolták meg.