1989. június 16: mártírjait temeti a nemzet^*

1989. június 16-án – harmincegy évvel kivégzésük után és egy esztendővel az ’56-os kivégzettek párizsi jelképes emlékművének felavatása után – kerül sor Budapesten az Újköztemetőben a Nagy Imre-per öt mártírjának ünnepélyes temetésére.

A temetést a családok, és hozzájuk csatlakozva a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége rendezi. Sem a kommunista pártnak, sem a kormánynak nincs köze hozzá. Csak remélni lehet, hogy addig és akkor ez utóbbiak részéről nem történik semmiféle ellenintézkedés vagy provokáció.

Senkinek sincs illúziója afelől, hogy a nyilvános temetés nem a jobb belátásra tért rendszer nagylelkű ajándéka vagy humanitáriánus gesztusa a nemzet irányában. Ha tavaly, a kivégzések 30. évfordulóján a párizsi Père Lachaise temetőben nem leplezték volna le Nagy Imre és a forradalom minden kivégzettjének emlékművét, ha a párizsi Emberi Jogok Magyar Ligája nem mozgósította volna a nemzetközi közvéleményt – államférfiakat, tudósokat, írókat, művészeket, Nobel-díjasokat, szakszervezeti vezetőket –, ha ugyanazon a napon Budapest utcáin – a hatóságok tilalma ellenére – több mint ezer bátor ember nem tüntet órákon át, nem néz szembe a rendőrség gumibotjaival, ha ez a rendőri erőszak nem vált ki felháborodást az egész nyugati sajtóban – akkor a 31. évforduló ugyanúgy nem vitte volna közelebb a jeltelen sírok ügyét a megoldáshoz, mint a korábbiak. A közelgő, ünnepélyes temetés a hazai ellenzék és a magyar emigráció meg nem alkuvó harcának eredménye. Úgy is mondhatjuk: győzelme.

A múlt év novemberében a kommunista párt vezetője (és az akkor a miniszterelnöki tisztet is betöltő) Grósz Károly párizsi hivatalos útja alkalmából még egy utolsó kísérletet tett, hogy Nagy Imre emlékét beszennyezze, és az elvben engedélyezett temetés felmerülhető gyakorlati nehézségeiért a felelősséget a hóhérokról – az áldozatra hárítsa. A Le Monde-nak adott nyilatkozatában (1988. november 10.) a francia közvélemény megtévesztésének szándékával nem átallotta azt állítani, hogy Nagy Imre volt az, aki első miniszterelnöksége idején úgy rendelkezett, hogy a kivégzetteket jeltelen sírokba kell rakni (mintha Rákosi idején névvel jelzett sírokba tették volna őket!), továbbá „azok, akik Nagy Imrét eltemették, ma már mind meghaltak – tette hozzá – és semmiféle dokumentum nincs, amelyik megmutatná: hol nyugszik.”

Azóta Grósz mindegyik állításáról kiderült, hogy valótlanság. Nagy Imre állítólagos miniszterelnöki rendelkezésének „igazolására” a Magyarország című párthetilap (többhetes késéssel) közölt ugyan egy fotokópiát, amelyre oda volt gépelve Nagy Imre neve – csak éppen az aláírása hiányzott róla. És még ebben a szövegben is, amely arról intézkedett, kik lehetnek vagy legyenek jelen kivégzéseknél, egyetlen szó sem esett arról, hogy a kivégzetteket jeltelen sírba kell tenni, és arról sem, hogy a családtagjaiknak sem szabad tudniok, hol vannak eltemetve. Ami pedig a hiányzó dokumentumokat illeti, dr. Borics Gyula igazságügyi minisztériumi államtitkár a Magyar Nemzet április 1-i számában kijelentette, hogy a forradalom utáni kivégzésekről „természetesen” volt is, van is nyilvántartás, és az újságírónak „már mutatta is azt a megsárgult paksamétát, amely az 1956. december 20. és 1961. december 13. között kivégzettek összesítése, némileg alfabetikus sorrendbe szedve… Az utolsó rubrikában, a megjegyzés rovatban ott áll feketén-fehéren a sírhely száma, például: 301/23/38.” A listát a Kozma utcai Országos Börtönben, az ítéletvégrehajtások helyén vezették, de a kimutatás megvolt a Fővárosi Temetkezési Intézetben is.

Lehetséges, hogy minderről tudott az igazságügyminisztérium, a belügyminisztérium, az alájuk rendelt hivatalok, csak éppen Grósz Károly miniszterelnök ne tudott volna?

A Nagy Imre-per halottainak kihantolása március 29-én délelőtt kezdődött meg a 301-es parcellában. A parcellát rendőrkordon vette körül, hogy a sajtót és a kíváncsiskodókat távol tartsák. Jelen voltak a családtagok, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és az igazságügyminisztérium képviselői, hivatalos orvosszakértők, régészek és a családok kívánságára dr. Nemeskéri János antropológus, címzetes egyetemi tanár, aki a székesfehérvári ásatások irányítója volt. Az exhumálásokat a családok részéről is, a minisztérium részéről is videofilmre rögzítették.

Nem célunk – és nem is tudnánk – papírra vetni mindazt a szörnyűséget, ami a sírok feltárása közben kiderült. De néhány tényt azért sem szabad elhallgatni, mert mindennél élesebb és jellemzőbb fényt vetnek a Kádár-világ kezdeteire.

Az első nap Nagy Imre valószínűsíthető maradványait találták meg. A magyar forradalom miniszterelnökét darócruhában, protéziseit eltüntetve, arccal lefelé fordítva, egy körüldrótozott furnírlemez „koporsóban” süllyesztették a gödörbe. A koponyában olyan föld- és növényi maradványokat találtak, amelyek nem egyeznek a 301-es parcella földjével és növényzetével. A hatóságok ekkor bevallották, hogy az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst eredetileg nem itt temették el, és csak 1961-ben hozták át őket az Újköztemetőbe. Hogy ez miért történt így, hogy hol volt előzőleg a sírjuk, erre nem tudtak – vagy nem akartak – választ adni.

A második nap kihantolt Maléter Pál és Gimes Miklós lemezkoporsójának foszlányai közös gödörből, egymáson fekve kerültek elő. Fölül Gimes Miklós volt, alatta Maléter Pál. A 194 cm magas tábornok nem fért el az előre gyártott koporsóban. Belegyömöszölték úgy, hogy most az alsó lábszárcsontját visszahajlítva találták.

A harmadik napon kiásott Szilágyi Józsefet, akit a Nagy Imre-perben 1958. júniusában ítéltek halálra, de már 1958 áprilisában kivégeztek, meztelenül földelték el. Ő volt az egyetlen, akinek a lábán egy vaslemezt leltek, amin a kihantoláskor mintha egy 3-as számot lehetett volna felismerni.

Losonczy Gézát két napon át keresték, az ötödik helyen történt ásáskor találták meg. A magyarázat: őt nem végezték ki, a börtönben halt meg, tisztázatlan körülmények között (éhségsztrájkot folytatott és valószínűleg mesterséges táplálás közben meggyilkolták), s így – mint olyasvalaki, aki „természetes halállal” halt meg, nem szerepelt a kivégzettek listáján. Koponyája ketté van fűrészelve, ami annak a jele, hogy felboncolták: feltételezhetően alibi-okokból, a „betegségben bekövetkezett” halál jegyzőkönyvezésére.

Elterjedt az a vélemény, hogy a forradalom vezetőinek kivégzését nem Kádár János rendelte el, hanem a szovjet vezetés. Ő csak engedelmeskedett. De még ha így is volna, még ha arra hivatkoznék is, hogy neki akkor még nem volt elég ereje szembeszállni a moszkvai paranccsal – ami erősen vitatható –, vajon ki hinné el, hogy két évvel a forradalom leverése, az ország „pacifikálása” után annyi tekintélye sem volt, hogy arról intézkedjék: a kivégzetteket legalább emberhez méltó módon temessék el?

A mostani exhumálások borzalmai nemcsak egy rendszer módszereinek tükrözői, de letörölhetetlen ecsetvonások Kádár János arcképének elkészítéséhez is.

Az öt exhumált holttestet átszállították az Igazságügyi Orvostani Intézetbe, ahol most – minden tévedés elkerülésére – egy szakértői bizottság tovább vizsgálja a csontvázakat és jelentést készít a megállapításairól.

A Történelmi Igazságszolgáltatás Bizottsága telexet küldött a miniszterelnöknek, amelyikben követelte: tárják fel és azonosítsák további öt, nem prominens ’56-os kivégzett földi maradványait is, hogy Nagy Imréékkel együtt közösen adhassák meg nekik is a végtisztességet. Szimbolikus céljuk az, hogy ne csupán a forradalom kommunista vezetőit temessék el ünnepélyesen, hanem ugyanakkor még néhány nem neves áldozatot is a 301-es parcellában lévő több mint 300 kivégzett közül.

Az igazságügyi hatóságok ezt a kérést – az idő rövidségére hivatkozva – mindeddig visszautasították.

Június 16-a nemzeti gyásznapunk. A főhajtás, a tiszteletadás napja 1956 valamennyi mártírja előtt. S ugyanakkor a magyar forradalom Feltámadásának napja is. Mérföldkő azon az úton, amelyik nem egyszerűen hátravisz ’56-hoz, hanem ’56-tól előre vezethet egy szabad, független, demokratikus Magyarországhoz.

Tíz- és tízezreket várnak ezen a napon Budapestről, az egész országból és – magyarokat, külföldi kiválóságokat – a világ minden részéből az Újköztemetőbe.

Ahogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága hangsúlyozta: „Mindenki érdeke, hogy a június 16-i temetés feszültség- és zökkenőmentes legyen!”

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Történelmi Igazságtétel Bizottsága – volt politikai foglyokból és azok hozzátartozóiból az erkölcsi jóvátételt szorgalmazó, 1988-ban alakult bizottság.

Magyar Politikai Foglyok Szövetsége – a volt politikai foglyoknak erkölcsi és anyagi jóvátételt követelő szervezet.

a Père Lachaise temetőben leleplezték… emlékművét – Méray Tibor kezdeményezésére az Emberi Jogok (franciaországi) Magyar Ligája a párizsi Pére Lachaise temetőben 1988. június 16-án emlékművet leplezett le Nagy Imre és az ’56-os forradalom minden temetetlen mártírja tiszteletére.

Dr. Borics Gyula – igazságügyi minisztériumi államtitkár.