A visszafordulat éve^*

Fordulat éve: Magyarország történetében az 1947 elejétől 1948 közepéig terjedő időszak, amikor is az MKP vezetésével a népi erők döntő csapást mértek a reakció gazdasági és politikai pozícióira, a termelési eszközök döntő részét állami tulajdonba vették, a burzsoáziát kiszorították a hatalomból, és a hatalom teljes egészében a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály kezébe került. A népi demokrácia azóta a proletárdiktatúra funkcióit gyakorolja. E fejlődés döntő tényezője volt, hogy az MKP következetes politikája és a baloldali szociáldemokraták fellépése következtében – miután kiűzték pártjukból a jobboldali elemeket – létrejött a munkásosztály egységes marxista–leninista pártja, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), és hogy a Kisgazdapárt, valamint a Nemzeti Parasztpárt megtisztította sorait a reakciós elemektől, elismerte a munkásosztály és pártja vezető szerepét, és csatlakozott a szocialista célkitűzésekhez.

(Politikai kisszótár, 3. bővített kiadás,

Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1976.)

 

Ne legyünk kicsinyesek, ne firtassuk a részleteket. Például azt, hogyan jött létre Kéthly Anna és annyi más „jobboldali szociáldemokrata” bebörtönzésével, Bán Antal, Szélig Imre és mások száműzetésbe kergetésével „a munkásosztály egységes marxista–leninista pártja”; hogyan „tisztította meg” (önmagát!) a Kisgazdapárt az olyan „reakciós elemektől”, mint az ország törvényes miniszterelnöke, Nagy Ferenc, a Parlament elnöke, Varga Béla; mi történt a párt főpártitkárával, Kovács Bélával, a Magyar Közösség sosem létezett összeesküvésének tagjaival; mi lett a sorsa a Parasztpárt olyan „reakciósainak”, mint Kovács Imre vagy Szabó Zoltán; mi lett a következménye a gazdasági életben a gyárak és a kisüzemek, a kisipar és a kiskereskedelem államosításának, annak a munkás-paraszt szövetségnek, amelyiknek első állomása a szabad szakszervezetektől megfosztott munkásság fokozott kizsákmányolása, második következménye az alig néhány éve földhöz juttatott parasztok szövetkezetekbe kényszerítése volt – röviden: kinek a diktatúrája volt az a bizonyos, 1947–48-ban megvalósított, de a hivatalosan máig sem feladott proletár-diktatúra. Az ítéletet a „fordulat éve” fölött már 1953-ban kimondta Nagy Imre kormányprogramja és 1956-ban kimondta a nép.

Ne legyünk hát kicsinyesek, s mivel a forradalom után húsz évvel kiadott Politikai kisszótár még mindig ragaszkodik a „fordulat évé”-nek pozitív értékeléséhez, fogadjuk el, hogy az MKP–MDP–MSZMP ideológiájában ez az első „népi demokratikus” akasztófával – a Donáth Györgyével –, börtönökkel, kékcédulás választással, a demokratikus pártok szalámiszeletekre vagdalásával, a demokratikus politikusok tömeges menekülésével megtűzdelt másfél esztendő továbbra is a haladó hagyományok kategóriájába tartozik.

Fogadjuk el annál is inkább, mert ha 47–48 az ország sorsában valóban a „fordulat éve” volt, akkor nem könnyű visszafojtani azt a szójátéknak tűnő óhajt, reményt, meghatározást, hogy négy évtizeddel később, 1988 derekától megkezdődött a „visszafordulat éve”. Az Irodalmi Újság mostani számában beszámolók, dokumentumok, fényképek sora ismerteti a legfrissebb politikai, társadalmi, gazdasági eseményeket – elég a Politikai kisszótár definícójával összehasonlítani őket, hogy az ember lássa: az egészséges törekvések nagy része, a kommunista párttól független, alternatív szervezetek megalakulása, a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt feltámadása, szabad szakszervezetek megjelenése, a nagy nemzeti ügyekben (Erdély, a bős–nagymarosi vízlépcső, a többpártrendszer, a kötelező katonai szolgálat megtagadásának joga, a közoktatás, az egészségvédelem ügyében) az utcai tüntetésektől sem visszariadó kiállások mind arra mutatnak, hogy a magyar társadalom vissza akar térni az 1945–47 közötti demokratikus kezdetekhez.

És amikor azt mondom: „a legfrissebb események”, akkor még eufemizmust is használok, mert az események talán legjellemzőbb tényezője – a felgyorsulásuk. Ami tegnap még lehetetlennek látszott, szókimondásban, sajtóban, filmben, tervezetekben, az mára már szinte elévült, és ami ma újdonság, holnapra már valószínűleg túlhaladott lesz. Egyik nap a Népszabadság a SZOT-tól független Tudományos Dolgozók Szabad Szakszervezetének programját ismerteti, egy másik nap egy bulvárhetilap Rácz Sándort, az ’56-os munkástanács-vezetőt szólaltatja meg; a Magyar Nemzet egyik cikkírója síkra száll amellett, hogy a Beszélő szamizdat-folyóirat legálisan megjelenhessék, a Pravda szerkesztőségének felelős titkára pedig – nem elírás: a szovjet kommunista párt központi lapjáról van szó – Budapesten több órás beszélgetést folytat a magyar ellenzék „mintegy tucatnyi” képviselőjével, és rokonszenvező beszámolójában azt nyilatkozza: megragadta őt, hogy ezek az emberek (akiket a magyar pártvezetés idestova tíz éve csak szidott-zaklatott) „mindnyájan szívükön viselik az ország gondjait, a nemzet jövőjét”, „a nyíltság, a demokratizálás mellett állnak ki”.

Az idő, amiről évtizedeken át úgy tűnt, mintha megállt volna, most egyszerre érezhető-tapintható politikai faktorrá vált.

Az idővel kalkulál, az időre próbál „építeni” a ma még osztatlan hatalmú párt- és állami vezetés is. Az időhúzásra. Az értelmiség, a fiatalság, a munkásság és egyre inkább a parasztság soraiból is felvetődő követelésekre a leggyakoribb válasz az, hogy „ezt még meg kell vitatni”, „erről most készít törvényjavaslatot egy bizottság”, „ezt majd tavasszal fogjuk az országgyűlés elé terjeszteni”, „erről majd 1989 augusztusában szavazunk”, „erről az új alkotmány fog intézkedni – 1990-ben”.

Az időhúzás érthetőnek látszik. Először is: mit feleljenek a felvetett kérdésekre, amikor – egyszerűen nincs válaszuk? Se politikai, se gazdasági elképzelésük nincsen a mostani válságból való kilábolásra.

Másodszor: vigyázó szemüket Moszkvára vetik. Mi lesz Gorbacsovval?! Ha a szovjet pártvezető nem bukik meg, és tovább megy előre a sztálinista rendszer felgöngyölítésének útján, akkor ők, Budapesten sem kerülhetik el a további, most már a lényeget is érintő engedményeket. De ha Gorbacsov megbukik – akkor kár volna (kár lett volna) előre sietniök.

Harmadszor: amíg csak lehet, élvezni akarják a kiváltságaikat. Mindazt – és ez nem kevés –, amihez legitimitás nélkül, érdem nélkül, nem a képességeikkel, hanem azok ellenére, nem az országnak, hanem korábbi főnökeiknek tett szolgálataik fizetségeként hozzájutottak. Nem tudom, a három ok közül melyik a legfontosabb – a nyilatkozataikból úgy tűnik, hogy a harmadik. A legjellemzőbb, és ha a jelző nem volna túl szép a személyiséghez, azt mondanám: a legklasszikusabb példája ennek Grósz Károlynak immár hírhedtté vált, 1988. november 29-i beszéde. Több mint tízezer pártfunkcionárius előtt a Sportcsarnokban kijelentette, hogy ha a mostani osztályharcot – és mint mondta: „osztályharc ez a javából” – nem ők nyerik meg, ha nem tudnak elég határozottan fellépni „az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben”, akkor Magyarországon „az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni”.

Eláll az ember lélegzete. Mert az, hogy egy kis önbizalmat akar önteni a megrendült funkcionárius-gárdába, hagyján. Hagyján az is – tekintsük szónoki fogásnak, hogy közli: „a párt bitokolja szerte az országban a sportcsarnokokat, a munkahelyeket, a területeket (sic!) és természetesen – ha kell – az utcákat is”. Hagyján még akkor is, ha az ember nem tudja: hol a birtoklevél, ki adta ezeket a javakat a pártnak, s még akkor is, ha az embernek itt, a távolban nemigen van olyan értesülése, hogy akár a Váci utcában, akár a Váci úton a párt volna a vezető erő.

De fehérterrorról beszélni 1988 végén Budapesten! Ki akar ma fehérterrort, Orgoványt, Siófokot? Ki akarja felkötni a kommunistákat? Lehetséges, sőt több, mint lehetséges, hogy az ország többsége meg szeretne szabadulni dilettáns, tehetségtelen, szervilis uralmuktól, de aligha van akár egy törpe kisebbség is, amelyik az életükre törne.

Hiszen ezek a funkcionáriusok, miközben az öklüket rázzák – ezek halálosan meg vannak ijedve! Ezt árulta el akaratlanul is Grósz, amikor a fehérterrort emlegette.

Húzzák az időt, hogy elodázzák azt, ami mindinkább elodázhatatlannak látszik: a hatalomból való kikerülésüket, a zsíros állások feladását, a százféle előnytől való megválást, szóval azt, hogy ők is egyenrangú állampolgárok, ugyanolyan emberek legyenek, mint a többiek. Húzzák az időt: hátha valami csoda történik, egy jó kis nemzetközi feszültség, némi visszakanyarodás a hidegháború (és ezzel együtt az „osztályharc ez a javából”) irányába, őrségváltás vagy legalábbis komoly fékezés a Szovjetunióban, az ellenzéki erők hajbakapása, a Nyugat összeomlása és ezzel a 17 milliárd dolláros adósság eltűnése, manna a mennyből, új kánai menyegző, amikor is a földi javak maguktól megszaporodnának és az árak ennek következtében nem emelkednének, hanem csökkennének – a földön vagy az égben bármi, ami az ő uralmukat meghosszabbítaná.

A dörgedelmekbe burkolt páni félelem elgondolkodásra késztet és azt sugallja, hogy ezt az erőszakszervezetekkel és fegyverekkel rendelkező riadt társaságot, ha nem is az ő érdekükben, de az országéban valahogy meg kellene nyugtatni. Aligha azzal, amit mostanában egy neves, népszerű és párt-vonzalmakkal legkevésbé sem vádolható szociológus ajánlgat a „szelíd átmenet” kedvéért, a „robbanás” elkerülésére, azzal ugyanis, hogy egy új hatalmi koalíciót alakítsanak ki, amelynek négy résztvevője legyen: a pártvezetés közép- és felső rétegei, az állami bürokrácia közép- és felső rétegei, a menedzser-osztály, vagyis a nagyvállalatok és a nagy szövetkezetek vezetői, valamint a vállalkozók táborának vezető csoportjai. Igaz ugyan, hogy ez az osztozkodás – a torta újra-felszeletelése – az úgynevezett „elit” körei között az egyik oldalon kissé csökkentené, a másikon növelné a szeleteket – de hol itt a népakarat, a demokrácia, mi történik azokkal, akik kívül maradnak az osztozkodáson?

Fából vaskarika az az idegnyugtatós kezelés is, amit az egyik, a pártból nemrég kizárt szociológus proponál; szerinte a szerveződő politikai pártoknak el kellene fogadniok három feltételt: a szocializmust, a katonai szövetséghez tartozás megkérdőjelezésének kizárását, és a kommunista párt vezető szerepének az elismerését úgy, hogy eleve biztosítaniok kellene a kommunisták parlamenti képviseleti többségét. Az első két feltételről nem is beszélve – azt, hogy mi a „szocializmus” az illető sem határozza meg (ki tudja egyébként meghatározni?), bármely katonai szövetséghez való tartozás vagy nem-tartozás pedig egy szuverén ország szuverén joga –, mi szükség volna többpártrendszerre és szabad választásokra, ha azt előre eldöntötték, hogy a többség mindenképpen a kommunista párté lesz? Csupán a látszat kedvéért – és azért, hogy az dőljön el: miként osztozkodhat a hatalom kisebbségén a szavazók feltehető többsége?

Mivel azonban a beijedt és ma már nagyszámú funkcionárius-réteg valóban veszélyes is lehet, félelmében provokációkat is elkövethet, a megnyugtatásán érdemes elgondolkodni. Talán nem volna ostobaság olyan megoldást kidolgozni, mint amilyen Amerikában a Watergate-ügyet követte. A hivatalba lépő Ford elnök Nixonnak a lemondás fejében büntetlenséget biztosított. Talán javasolni lehetne egy amnesztia-törvényt, amelyik a szabad és demokratikus választásokat követően közkegyelmet hirdetne meg a hatalom eddigi gyakorlói irányában. Ők most, 33 évvel 1956 után jelentették be 121 ötvenhatos elítélt amnesztiáját. Miért ne lehetne a nép bőkezűbb – abban az esetben, ha nem akadályozzák meg akaratának érvényesülését? Uralmuk mérlegét természetesen el kellene készíteni, felelősségük fokát és súlyát meg kellene határozni, de az egyébként bőven megérdemelt büntetés alól felmentést adhatna egy általános politikai amnesztia. Még az olyan bűnözők esetében is, akiknek vér tapad a kezéhez, mint például Kádár János, Apró Antal, Marosán György, Piros László, Rajnai Sándor, Vida Ferenc. Egy új nemzeti útkezdés pillanatában elképzelhető a „tiszta lap”, a közkegyelem, a humanizmus nevében az is, hogy nyugdíjat is kapjanak. A Magyar Nemzet 1989. január 3-i számában azt olvasom, hogy a 70 évnél idősebbek nyugdíja nem lehet kevesebb 3500 forintnál. Nagylelkű és emberséges intézkedés volna, ha Kádár és társai megkapnák ugyanazt a 3500 forintos nyugdíjat, amiből – hála az ő gazdaságpolitikájuknak – ma Magyarországon az idős emberek százezreinek kell megélnie.

Az életük épségét, a jogi büntetlenségüket és a megélhetésük minimumát biztosító garanciákon túl, az aktív vezető funkcionáriusokkal meg kellene értetni, hogy az időnyerés politikája nem mindig célravezető. Előfordul, hogy aki időt nyer – az közben időt veszít. Tulajdonképpen ez folyik most Magyarországon is. Ennyiben – de csak ennyiben – van valami hasonlóság ’56 sorsdöntő napjaival. Akkor is minden intézkedés késve következett be. A tömegek 24 vagy 48 órával előbb jártak, mint Nagy Imre egymást követő kormányai. Mutatis mutandis, most is ilyesminek vagyunk a tanúi. Mi lesz a mindeddig néma tömegek, a sokat emlegetett, de igazából ismeretlen nép reakciója az időhúzásra? Azoké, akiket a nyomorodásuk miatt már a politika sem fog érdekelni? Január első hetében 16-tól 80%-ig menő áremeléseket vezetett be a kormány, február elsejétől újabbak következnek. A Népszabadság 1989. január 3-i száma szerint az 1988-as reálbér 15 százalékkal kevesebb volt, mint tíz évvel azelőtt – 1989 elejére az 1973-as szintre zuhant vissza. Idén minden valószínűség szerint tovább fog romlani. Meddig tűrik ezt szó nélkül, tömegmegmozdulások, sztrájkok nélkül – nem a demokratikus ellenzék vezető intellektueljei, hanem a kétkezi dolgozók és a fizetésből élő alkalmazottak milliói? És meddig elégednek meg keserű humorral átszőtt, de még szelíd felvonulásokkal a perspektíva nélkül maradt fiatalok?

Nincs más kiút: sürgősen, rohanva vissza kell menni 45–47-hez, a jelző nélküli demokráciához, és ami ezzel együtt jár, a piacgazdálkodáshoz. A Deák Ferenc emlegette mellényt a „fordulat évében” gombolták be rosszul. Ki kell gombolni és újra kell gombolni. Így sem lesz könnyű – így is nagyon nehéz lesz. De mással próbálkozni sem érdemes.

Vissza kell menni ’45–47-hez. De nem tovább. Főleg nem ’44-ig. Ezt azért tartom fontosnak papírra vetni, mert a Képes 7 című hetilapnak, a Hazafias Népfront „képes családi magazinjának” 1988. december 10-i számában megrökönyödve láttam Szálasi Ferenc börtönnaplóját, úgy, hogy egy elvont és lagymatag kísérőszövegen kívül semmilyen érdemleges történelmi kommentárt nem fűztek hozzá. Ellene vagyok mindenféle cenzúrának. Ez a börtönnapló is dokumentum, hozzátartozik a kor megismeréséhez. De ezt előrebocsátva is, természetesebbnek tartottam volna, ha nem egy nagy példányszámú hetilap, hanem egy történelmi szakfolyóirat közölte volna. Az a fiatal lány vagy fiú, aki a Képes 7-ben elolvassa ezt a naplót, azzal az érzéssel teszi le, hogy egy igaz hazafival, egy mélységesen hívő lélekkel, az Evangélium szorgos olvasójával, egy derék férjjel, egy mártíriumra kész, bátor emberrel ismerkedett meg. Ki az, aki ugyanezeken a hasábokon elmondja neki, hány hozzá hasonló fiatalt koloncoltatott fel, hány tízezer zsidót gyilkoltatott le, hány Duna-híd felrobbantásáért, hány budapesti és vidéki ház, kórház, iskola rombadöntéséért felelős ez a vérgőzös kalandor? Mit szólna a civilizált világ, ha egy nagy német kiadó most százezres vagy milliós példányszámban megjelentetné a Mein Kampfot? Amit egyébként – mármint a fasiszta propagandát – a békeszerződések is tiltják. Ehhez még azt is hozzátenném: tudjuk, ha máshonnan nem, hát Berecz János Ellenforradalom tollal és fegyverrel című könyvéből is tudjuk – hogy Nagy Imre romániai fogsága idején hosszabb tanulmányt írt ’56-ról. Ezt Berecz olvasta, de nyilvánosságra máig sem került, még Nagy Imre legközelebbi hozzátartozói, e munka törvényes örökösei sem kapták kézhez. Nos, milyen pártvezetés, milyen rendszer az, ahol Nagy Imre be van tiltva, de Szálasi Ferenc naplóját az utcán árusítják?

És még ők beszélnek „fehérterrorról”! Nem hiszem, hogy valaha is sor kerülne rá. De ha tévednék, akkor azt a felelőtlen időhúzók, az összevissza handabandázók, az idegesen kapkodók, a demokráciától rettegők: Grósz és társai zúdítanák a saját nyakukba.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Szélig Imre (1903–1968) szociáldemokrata politikus, 1945 után országgyűlési képviselő. Ellenezte a KP-val való szoros együttműködést. 1948-ban Londonba emigrált.

Kisgazdapárt önmaga megtisztítása – Nagyatádi Szabó István vezetésével 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapárt néven alakult meg 1909-ben, amely a módos és középparasztság megnyerésére törekedett. 1919 januárjában Országos Kisgazda és Földműves Párt elnevezéssel egyesült a nagybirtokosok Földműves Pártjával, augusztusban mindkét párt külön szervezkedett, majd újra egyesült. 1922-ben gróf Bethlen István és párthívei csatlakozásával kormánypárttá bővült és felvette a Keresztény Kisgazda, Földműves és Polgári Párt nevet. 1930-ban Független Kisgazdapárt elnevezéssel Gaál Gábor és Tildy Zoltán vezetésével újjászerveződött, Bajcsy-Zsilinszky Endre hatására 1939-től háború- és náciellenes irányt vett. 1945–48 között a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt az ország vezető demokratikus pártja. A népi demokratikus fejlődés kérdéseiben kiéleződött a jobb- és baloldal ellentéte, amely a Baloldali Blokk (kommunista kezdeményezésre az MKP, MSZDP, a Nemzeti Parasztpárt és a Szakszervezeti Tanács részvételével megalakult politikai szövetség 1946–47 között) nyomására az utóbbiak győzelmével végződött. A fordulat éve (1948), a Magyar Függetlenségi Népfront megalakulása (1948. február, benne az MDP vezető szereppel), majd az 1949 májusi választások után a Független Kisgazdapárt fokozatosan korlátozta tevékenységét, s bár jogilag nem oszlatták fel, gyakorlatilag megszűnt létezni. 1956 novemberében Kovács Béla vezetésével újjászerveződött. Működését 1988-ban ismét felújította.

Varga Béla (1903–1995) katolikus pap, kisgazdapárti politikus. 1946–47 között a parlament elnöke. 1947-ben az Egyesült Államokba emigrált. 1990 után hazatért.

Kovács Béla (1908–1959) politikus. 1941-től a Magyar Parasztszövetség főtitkára, belügyi államtitkár (1944–45), földművelésügyi miniszter (1945–46, 1956), a Független Kisgazdapárt főtitkára (1945–47). Koholt vádak alapján letartóztatták és a Szovjetunióba deportálták (1947–56), 1956-ban az újjáalakult Független Kisgazdapárt Intéző Bizottságának elnöke, a Nagy Imre kormányban földművelésügyi, majd államminiszter.

akár a Váci utcában, akár a Váci úton a párt volna a vezető erő – a Váci utca az elegáns belváros része, a külső Váci út munkáskörnyék.

ki akar ma fehérterrort, Orgoványt, Siófokot – 1919-ben Horthy híveinek véres akciói.

Ford elnök – Ford, Gerald Rudolph (sz. 1913) az Egyesült Államok 38. elnöke (1974–77). A képviselőház köztársaságpárti frakciójának vezetője (1965–73), kinevezett alelnök (1973–74), R. Nixon lemondása után lett elnök. Támogatta a nemzetközi enyhülés folyamatát.

Rajnai Sándor (1922–1994) Nagy Imréék letartóztatója Romániában, a per egyik előkészítője.

Vida Ferenc (1911–1990) a Nagy Imre-per és több más, halálos ítélettel végződő per bírája.

Deák Ferenc emlegette mellényt – Deák Ferenc híres mondása: A rosszul begombolt mellényt ki kell gombolni és újra, jól begombolni.

Mein Kampf – Adolf Hitler könyve (1925–26).

Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel. Budapest,1969.

Nagy Imre romániai fogsága idején hosszabb tanulmányt írt 1956-ról – Gondolatok, emlékezések. Snagov, 1956–57, kéziratban.