Zsákhordók^*

A budapesti sajtóból értesülünk arról, hogy meghatározták a miniszterelnök, a miniszterek, s más állami funkcionáriusok új fizetését – no meg elődeik nyugdíját. A miniszterelnöknek és az Elnöki Tanács elnökének a havi fizetése 97 500 forint, amiből a nyugdíjjárulék, az adóelőleg és a szakszervezeti díj levonása után havonta 39 700 forintot kapnak kézhez. A miniszterelnök-helyettesi és az államminiszteri fizetés havi 78 000 – nettó havi 33 900 forint. A miniszteri bruttó fizetés 65 000, a nettó 30 000 forint. Ugyanennyi a fizetése az Elnöki Tanács titkárának, a Legfelsőbb Bíróság elnökének és a legfőbb ügyésznek. Ezenkívül – akárcsak a múltban – évente még egy-másfél havi bért kapnak – jutalomként.

Amikor az államfő, a kormányfő és az Országgyűlés elnöke nyugdíjba megy – ugyanannyi marad a nyugdíja, mint amennyi a fizetése volt. Vonatkozik ez a miniszterekre is. Rendkívül fejlett szociális intézkedésről van szó, mert általában a világon mindenütt a nyugdíjak alacsonyabbak szoktak lenni, mint a fizetések: Magyarországon – élen járó módon – a miniszterelnökök és egyéb főfunkcionáriusok számára ugyanolyanok maradnak. Még inkább mutatja ezt a szociális élenjárást az, hogy az intézkedés – visszamenő hatású, tehát vonatkozik azokra is, akiket éppen mostanság váltottak le. Minden politikai szónoklat, az egész hazai sajtó tele van azzal, hogy az utóbbi tíz-tizenöt év gazdasági és társadalmi politikája elhibázott volt. Ennek ellenére ennek a gazdasági és morális csődbe vezető politikának a legfőbb állami felelősei: Lázár, volt miniszterelnök, Németh, volt elnöki-tanácsi elnök, valamint az Országgyűlés volt elnöke, akinek – elnézést – már a nevére sem emlékszünk, továbbra is havi 40 000 forint nyugdíjat fog kapni.

A fenti információkkal egy időben az Ötlet című lap közli a szakszervezeti főfunkcionáriusok fizetését is. A SZOT két első emberének a havi fizetése már tavaly a 29 500 forintos miniszteri átlagfizetés körül alakult, a SZOT-titkárok alapbére pedig 23-25 000 forint körül volt. Ez annyit jelent, hogy azok a szakszervezeti funkcionáriusok, akik több mint negyven éve a munkaadó, azaz az állam érdekeit védik, és nem védik a szakszervezeti tagok érdekeit, akik szó nélkül tűrték azt, hogy 3 millió állampolgár éljen a létminimum alatt, hogy egész életüket végigdolgozó nyugdíjasok havi 3000 forintokat kapjanak – ők maguk havonta 25-30 000 forintos fizetéseket zsebeltek és zsebelnek be.

A vezető pártfunkcionáriusok fizetését mindmáig nem hozták nyilvánosságra, de igencsak meglepő volna, ha egy-egy Politikai Bizottság-i tag vagy KB-titkár alacsonyabb fizetést kapna, mint egy miniszter. És ha leváltották őket – mint most egy Aprót, egy Gáspárt, egy Aczélt –, avagy elnökké „fokozták le”, mint egy Kádárt, akkor a jövedelmük csökkent volna? Miért is csökkenne? Csak az országot sodorták a szakadék szélére…

Mindez különös mellékízt kap akkor, ha elolvassuk azt, amit egy Hámori Csaba nevű PB-tag június 18-án mondott egy vita során a budapesti rádióban, és amit az Új Tükör című hetilap július 31-i számában közöl. Ez a Hámori, aki a teljesen lerobbant Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetője és a kudarcai miatt leváltott Politikai Bizottságnak is már tagja volt, arra a megjegyzésre, hogy az új vezetésnek további áldozatokat kell kérnie a néptől, magyarán: az emberek gazdasági helyzete, életszínvonala „sokkal rosszabb lesz, mint most” – így válaszolt: „A mi társadalmunk még igazán nem nézett szembe ennek a sokat emlegetett stabilizációnak, kibontakozásnak, átalakulásnak a terheivel. Érzi, hogy itt még újabb tehervállalásokra van szükség, amit azonban nemigen akaródzik felvenni… Nem elég alkalmazkodóképes a mi társadalmunk, márpedig itt erről van szó. Ezért azt érzékelem, hogy a társadalom különböző csoportjai, rétegei inkább azon versenyeznek, hogy a jövendő terheit hogyan ne vegyék a vállukra. Ebből lesz az a versenyfutás, ahol mindenki igyekszik nem fölvenni azt a zsákot, amit föl kellene venni.”

Hámori Csaba nyilván jól „érzékel”: olyan társadalmat még nem látott a világ – beleértve az „új embereket” kovácsoló Szovjetuniót –, ahol a különböző csoportok, rétegek azon versengenének, hogy minél több terhet vegyenek magukra. De ha már azt a bizonyos zsákot „föl kellene venni”, és ezenközben „mindenki” – azaz az egész éretlen magyar nép – azon igyekszik, hogy ne vegye föl, miért nem mutatnak neki példát azok, akik a leginkább megtehetik: a meg-nem-választott, de funkciójukhoz annál szívósabban ragaszkodó politikai és szakszervezeti vezetők? Ha az évi „jutalmakkal” havi 35-45 000 forintra felmenő fizetésüknek – mondjuk – a feléről lemondanának, még mindig sokkal jobban élnének, mint a munkások, a parasztok, a pedagógusok, a tisztviselők, a nyugdíjasok 99,99%-a, és ugyanakkor megmutatnák az egész nemzetnek: hogyan kell felvenni, vagy pontosabban: hogyan kell cipelni azt a zsákot – amit magas nyugdíjú elődeik és ők maguk raktak az ország nyakába.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Új Tükör – júl. 31-i száma közli Hámori Csaba beszédét.