Az aradi kudarc^*

Augusztus 25-én, csütörtökön Ceauşescu diplomáciai úton azt indítványozta Grósz Károlynak, hogy 28-án, vasárnap találkozzanak „legfelső szintű véleménycserére” Aradon.

Az MSZMP Politikai Bizottsága másnap, pénteken soron kívüli ülésen megvitatta a román kezdeményezést, és – mint a párt szóvivője a sajtóval közölte – „a szokatlanul közeli időpont ellenére” elfogadta a meghívást.

Az első megalázás „a szokatlanul közeli időpont” volt: legfelső szintű véleménycserékre nem három nappal korábban szokás meghívni a tárgyaló partnereket. Annál kevésbé, mert Grósz már június óta, azaz két hónappal korábban javasolta-kérte ezt a találkozót. Ceauşescu a megalázóan rövid határidőt még azzal is fűszerezte, hogy tulajdonképpen nem emiatt a találkozó miatt utazott Aradra: úgynevezett munkalátogatást tett a városban, és ehhez „csapta hozzá” a román–magyar találkozót.

Mindennek ellenére érthető, hogy Grószék nem mondtak nemet. Nyilván nem akartak Ceauşescunak ürügyet szolgáltatni arra, hogy ország-világ előtt kijelenthesse: ő hajlandó volt találkozni a magyarokkal – a magyarok voltak azok, akik visszautasították a megbeszélést. A budapesti kommunisták még azt is lenyelték, hogy az összejövetel csupán Aradon, azaz a Román Szocialista Köztársaság területén folyjék – szemben a megelőző, 1977-es Kádár–Ceauşescu találkozóval, amikor is a megbeszélések egyik fele Nagyváradon, másik fele Debrecenben zajlott le.

Grósz és kísérete Szeged felől jövet vasárnap reggel 7 óra után néhány perccel érkezett meg a magyar–román határra. Itt Ion Stoian, a román kommunista párt Központi Bizottságának titkára fogadta őket. Ahogy a Népszabadság augusztus 29-i száma írja: Stoian „rövid tájékoztatást adott a program további menetéről; elmondta, hogyan zajlik le a fogadtatás Aradon, a találkozónak ugyanis az idő rövidsége miatt nem volt előre elkészített forgatókönyve.”

A magyar fél ezek szerint azt is elfogadta, hogy a programot a román kommunisták határozzák meg. Sőt kivételesen ostoba és megalázkodó módon Grósz azt is megkérdezte Stoiantól – megint csak a Népszabadságot idézzük –: „mennyi időt szántak a román elvtársak a találkozóra?” Mintha nem két egyenrangú fél találkozójáról volna szó – mintha a tárgyalások időtartama egyedül és kizárólag a román féltől függne.

Jött a következő megalázás: Stoian „felkérte a vendégeket, szálljanak be a rendelkezésükre bocsátott román rendszámú kocsikba; úgyhogy innen a főtitkár (Grósz) és kísérete Dacia gépkocsikon – kétezres és ezerháromszázas szériák – tették meg az utat Aradig”. Vagyis: a magyar küldöttek még azt a rövid utat sem tehették meg saját autóikon, ami a határ és Arad között van – román gyártmányú és román rendszámú kocsikban kellett utazniok. Lehettek ennek „biztonsági” okai is: a betegesen gyanakvó román fél talán feltételezte, hogy a magyar autókban esetleg fegyvereket, bombákat rejtegetnek – de politikai okai mindenképpen voltak: sem a falvak lakossága, amelyeken áthaladnak, sem Arad lakossága ne lásson magyar kormány-autókat, illetve azt lássa, hogy a magyar állam és párt vezetői román Daciákon utaznak. Grószék ezt is elfogadták.

A találkozó a megyei pártbizottság épületében zajlott le. A bejárat fölött kétnyelvű felirat állt: „Éljen a román–magyar barátság.” Ahogy a Libération című francia napilap megjegyezte: ennél álszentebb feliratot keresve sem lehetett volna találni.

A plenáris ülés elején a magyar és román újságírók mellett húsz külföldi hírügynökség, rádió, tévéállomás, napilap munkatársa volt jelen. A két pártvezető között a következő „legfelső szintű” és színvonalú párbeszéd tanúi lehettek:

Ceauşescu: – Remélem, nem okoztunk nagy gondot önöknek, hogy a hétvégét javasoltuk a találkozó időpontjául?

Grósz: – Egyáltalán nem, s ha jól tudom, az ön munkastílusától sem idegen a hétvégi munka.

(Ez volt az első számú és teljesen felesleges „benyalás”: ahelyett, hogy legalább udvariasan célzást tett volna a kurta határidőre, Grósz megdicsérte a magyarfaló Conducatort, hogy az még a hétvégeken is dolgozik. Akárcsak a buldózerei…)

Ceauşescu: – Szerencsénk, hogy ilyen időnk van. (Ragyogó napsütés volt.)

Grósz: – Jó alkalmat választott, Ceauşescu elvtárs.

(Második és legalább annyira felesleges „benyalás”: mintha Ceauşescu már csütörtökön tudta volna, milyen idő lesz vasárnap. Nemcsak uralkodóként, de meteorológusként is zseniális…)

Ceauşescu: – Vagyis a találkozó jó körülmények között kezdődik.

Grósz: – Én optimista vagyok a folytatást és a befejezést illetően is.

(A harmadik és legfeleslegesebb megjegyzés: a magyar fél sérelmekkel teli érkezik Aradra, olyan emberrel tárgyal, aki másfél évtizede mindent megtett a kétmillió erdélyi magyar jogainak felszámolására, aki alig pár hónappal korábban még azt is megtiltotta, hogy az erdélyi helységneveket magyarul lehessen leírni, aki miatt ezrek és ezrek menekültek át Magyarországra, aki magyar falvak ezreinek a lerombolását tervezi – és a magyar miniszterelnök már a tárgyalások elején bizalmat előlegez neki.)

A megbeszélések pontos lefolyása, hangulata, hangütése ismeretlen. Igaz ugyan, hogy az ebédszünet után, a második tárgyalási szakasz elején is jelen lehettek a sajtó munkatársai – akkor, a következő, megint csak magas színvonalú dialógus hangzott el:

Ceauşescu: – Milyen sok itt az újságíró!

Grósz: – Még szerencse, hogy itt vannak, különben mit gondolna a világ, mit művelünk itt zárt ajtók mögött!

„Ezután – írja Ludas Matyiba illő módon, ám halálkomolyan a Népszabadság – az újságírók újra elhagyták a tanácstermet, és folytatódott a plenáris ülés.”

Azaz: a tanácskozás igenis zárt ajtók mögött folyt. De ha arról, hogy ott „mit műveltek”, nincs is tájékoztató, a közös záróközleményből kiderül, hogy nem sokat „műveltek”. Ez a közlemény nem egyéb általánosságoknál: a két pártvezető tájékoztatta egymást országuk szocialista építésének időszerű feladatairól, széleskörű véleménycserét folytatott a magyar–román együttműködésről, a baráti és jószomszédi viszonyról, valamint a nemzetközi helyzet néhány kérdéséről, kifejezte a két ország azon eltökéltségét, hogy fejlesztik gazdasági, kulturális, tudományos és turisztikai kapcsolataikat stb. stb. A záróközleményben az a legfontosabb, ami nincs benne: egyetlen hang, egyetlen említés sincs a kétmillió erdélyi magyarról. Grósznak annyit sem sikerült elérnie, hogy a Romániában élő magyarság sorsáról akár csak a legenyhébb, legdiplomatikusabb formában is legalább egy utalás legyen a szövegben. Ami egyértelmű azzal, hogy elfogadta: a kérdés – Románia belügye.

Nem jelenti ez azt, hogy a probléma szóba sem került. A tárgyalásokat követő nemzetközi sajtóértekezleten az MTI tudósítója megkérdezte Ceauşescutól:

– Kérjük, mondja el, hogy a megbeszélések során közeledtek-e az álláspontok a nemzetiségi kérdésben?

Ceauşescu ezt válaszolta:

– A megbeszélések keretében sok problémát vetettünk fel. Természetesen érthető, hogy felvetettük a magyar nemzetiségű vagy más nemzetiségű román honpolgárok kérdését is. Abból indultunk ki, hogy a különböző nemzetiségű vagy eredetű honpolgárok problémáinak megoldása egyik vagy másik országban az illető pártra és kormányra kell hogy tartozzék, és csupán a szocialista építés fejlesztése fogja biztosítani az illető nép, s következésképpen azon honpolgárok életszínvonalának általános emelkedését is, akik bizonyos nemzeti származásúak: román vagy német származásúak Magyarországon, magyar vagy német származásúak Romániában. Pártjaink és országaink együttműködésének hozzá kell járulnia a szocialista építés fejlődéséhez és az egész nép életszínvonalának emelkedéséhez. Ez tükröződni fog mindenki jólétében!

Vagyis: az erdélyi magyarság problémái a román pártra és kormányra tartoznak. Továbbá: egyenlőségjel tehető a romániai magyarok és németek, valamint a magyarországi románok és németek helyzete közé. És végül: csupán életszínvonalbeli kérdésekről van szó – emberjogi, nemzetiségi kérdésekről nincsen.

Grósznak mindehhez nem volt megjegyzése.

Abból a tájékoztatóból, amit a magyar párt szóvivője két nappal a tanácskozás után adott, az derül ki, hogy a gazdasági együttműködést „támogatták román részről”, „hozzájárultak” az idegenforgalom javításához és egy magyar újságíró-küldöttség romániai látogatásához, „készség mutatkozott” egy kulturális vegyesbizottság működtetésére és „pozitívan reagáltak” a menekültkérdésben, ami „hozzájárulhat” sok családegyesítési ügy megoldásához, s megegyeztek „a történelmi hagyományok ápolásában.” Viszont a két legaktuálisabb konkrét kérdést illetően: a román fél elutasította, hogy a két hónappal korábban bezárt kolozsvári magyar konzulátust újranyissák és „nem adtak pozitív feleletet a területrendezéssel kapcsolatban, ugyanakkor felajánlották, hogy egy magyar pártmunkás- és tanácsvezetői küldöttség a helyszínen vizsgálja meg a tényeket” – vagyis Ceauşescu nem hajlandó elállni a falurombolási tervtől, legfeljebb magyar pártmunkások és tanácsi vezetők asszisztálhatnak hozzá.

A magyar sajtó leplezetlen csalódással fogadta az aradi találkozó „eredményeit”. „Debrecen és Nagyvárad (a Kádár–Ceauşescu találkozó) után is reménykedtünk. S reményeink beteljesületlenek maradtak” – írta a Népszava. A Magyar Hírlapban ezt olvashattuk: „A hazai közvélemény, talán a korábbi negatív tapasztalatok miatt, bizonyos szkepszissel figyelte az utóbbi napok diplomáciai fejleményeit.” A Magyar Nemzet azt az interjút idézte, amelyet Grósz a találkozás után adott Szegeden: a pártfőtitkár-miniszterelnök kijelentette, hogy ne beszéljünk új korszakról, s ami a jövőt illeti, „majd meglátjuk”.

Ezek a cikkek Arad után egy-két nappal jelentek meg, amikor már látható volt, hogy a magyar küldöttség szinte teljesen üres kézzel érkezett vissza, de a hivatalos kormánylap, a Magyar Hírlap cikkírója még annyit megkockáztathatott: „Huszonnégy órával a találkozó után egyetlen pozitív fejleményről beszélhetünk: javult a légkör, jogos várakozások keletkeztek a magyar–román viszonyban”. De ez a mérsékelt derűlátás sem tartott, nem tarthatott sokáig. Pontosan egy héttel az aradi megbeszélések után, szeptember 4-én vasárnap a román kommunisták hivatalos lapja, a Scînteia példátlanul éles hangú cikket intézett a magyar sajtó ellen. Vessenek véget a tendenciózus, rosszindulatú, a román–magyar kapcsolatok fejlesztésének követelményeivel ellentétes akcióknak – volt a cikk címe és ilyesmik álltak benne: „A magyar tömegtájékoztatási eszközök támadják és befeketítik Romániát… A magyar sajtó eltorzítva ismerteti a romániai helyzetet, ide értve az ország helységeinek korszerűsítési és átszervezési programját is… A magyar sajtó egyes ellenséges, soviniszta, nacionalista körök és csoportok véleményének ad hangot… A magyar sajtóban, köztük a Népszabadságban is olyan cikkek jelennek meg, amelyek tartalmuknál fogva meghamisítják a tényeket, azt a benyomást keltik, hogy elégedetlenség támadt az aradi találkozó létrejötte miatt… A magyar sajtó inkább Magyarország belső problémáival foglalkozzon…”

Lányomnak mondom, menyem is értse: a címzett nyilvánvalóan nem, vagy nem csupán a magyar sajtó, hanem – Grósz Károly is. Nem volt-e kár mindjárt a találkozásuk elején azt mondania Ceauşescu-nak, hogy optimista a folytatást illetően?

A folytatás – legalábbis a hivatalos román pártlap cikke után úgy fest – ugyanolyan, mint amilyenek az előzmények voltak. Több mint kétséges, hogy Ceauşescu még a családegyesítésre vonatkozó halovány ígéretét is betartja-e.

A Magyar Demokrata Fórum, amelyik szeptember 3-i lakiteleki találkozóján független társadalmi szervezetté, szellemi-politikai mozgalommá nyilvánította magát, az aradi találkozót „súlyos kudarcnak” minősítette.

Egy héttel az aradi találkozó előtt, Szent István napján az MSZMP külügyekért felelős titkára, Szűrös Mátyás, aki aztán maga is tagja volt a Grósz-féle delegációnak, beszédet mondott Egerben, és ebben egyebek közt kijelentette: „Romániában megengedhetetlen események zajlanak. A civilizált nemzetek nem nézhetik tétlenül, hogyan törölnek el a föld színéről nekivadult indulatok mozgatta buldózerek évszázados magyar, német, román, szerb, zsidó örökséget. Hogy lehet ilyen helyzet láttán tétlen maradni és hallgatni?… A kérdés nemcsak a falvak felszámolása, a nemzetiségek évezredes jelenléte nyomainak eltörlése, hanem ennél több: részesül-e Európa legnagyobb nemzetisége, a több mint kétmilliós romániai magyarság az őt megillető egyéni és kollektív jogokból, beleértve a személyi, területi és kulturális autonómiák megteremtését is. Ezért fordulunk a világ közvéleményéhez: emelje fel tiltakozó szavát a jogtiprások ellen.”

Vajon egy hétre rá ilyen határozott hangon beszélt-e Grósz is, Szűrös is Ceauşescuval? S ha nem, akkor most, az aradi kudarc után megteszik-e, amit a nyugati magyarság évtizedek óta, a hazai közvélemény is évek óta sürget: mikor fordulnak végre nyíltan a saját szövetségeseikhez, Moszkvához, a Varsói Szerződés tagjaihoz, a civilizált nemzetekhez, az ENSZ-hez, az UNESCO-hoz, a Helsinki Egyezmény aláíróihoz, a hágai bírósághoz az erdélyi magyarság védelmében?

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Ludas Matyi – képes szatirikus hetilap (1945-től).

a Scânteia szept. 4-i száma: Vessenek véget a tendenciózus, rosszindulatú, a román–magyar kapcsolatok fejlesztésének követelményeivel ellentétes akcióknak.

MDF – szept. 3-i lakiteleki találkozója.