Többpártrendszert!^*

Nézem a videofilmet, amelyet az 1988. június 16-i tüntetésről készített egy budapesti operatőr. Százak és százak vonulnak a főváros utcáin – nagy többségükben 20-30 éves fiatalok – és azt skandálják: „Nagy Imre! Nagy Imre!”. Felmelegszik a szívem. Nem gondoltam volna, hogy akárcsak távolból is megérem ezt a napot.

Nézem a videofilmet. A Batthyány–Nagy Imre örökmécses előtt egy szakállas, sovány fiatalember próbál beszélni. Tamás Gáspár Miklós. Csak annyit tud mondani: „Barátaim…”. Markos rendőrök rontanak rá, megragadják, elhurcolják. Kicsit később, a Televízió épülete előtt egy másik, törékeny testű, fiatal férfi beszél. Kis János. Hátával a falnak támaszkodik, mintha védelmet keresne. Jóformán minden mondata után körülnéz: kezdődik-e már a rendőrroham? Egy testes, már nem egészen fiatal férfi veszi át tőle a szót. Mécs Imre. Ő már nem tudja végigmondani a beszédét. Vadonatúj, űrhajósokra emlékeztető uniformisukban, gumibotjaikkal megindulnak a rend és a hatalom őrei.

Nézem a videofilmet. Egy kunosarcú asszonyka beszél. Hodosán Róza, Demszky Gábor felesége. Elmondja, hogyan verték véresre a férjét, hogyan lökték a földre és verték meg őt aznap egy rendőr-őrszobában.

 

 

Tamás Gáspár Miklós filozófus tíz évvel ezelőtt települt át Kolozsvárról Magyarországra, minekutána megtagadta egy dicsőítő cikk megírását Ceauşescuról. Azóta sem szűnt meg az erdélyi magyarság sorsának szószólója lenni; szókimondása, a demokrácia melletti állásfoglalásai következtében 1981 őszén a budapesti egyetemen is elveszítette az állását. Kis János filozófus a Beszélő, Demszky Gábor jogi doktor a Hírmondó című szamizdat-folyóirat szerkesztője; más-más formában és stílusban mind a két lap 6-7 év óta a gazdasági reform elszabotálása ellen, egy pluralista, demokratikus fejlődés-átalakulás mellett emel szót. Mind a két szerkesztőt eltávolították állásából, nehezen, küszködve élnek, állandó házkutatások, rendőri zaklatások célpontjai. Mécs Imrét, mint fiatal diákot 1956 után halálra ítélték; kegyelmet kapott, de éveket töltött börtönben. Ha jól tudom, 1983-ban, mindjárt a vészhozó munkálatok megkezdésekor, egyik kezdeményezője volt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni mozgalomnak.

 

 

Olvasom a hazai sajtót. Cikkek tucatja arról, milyen hiba volt az 1968-as gazdasági reformot fékezni, leállítani, milyen felelőtlenség volt úgy emelni az életszínvonalat, hogy fojtogató adósságokba verték az országot. Az egyik miniszterelnök-helyettes, a kormány Tervgazdasági Bizottságának vezetője a gazdasági helyzetet kommentálva azt mondja: „Az elmúlt 15 évben elpocsékoltuk az időnket.” Ugyanez az ember kijelenti: ha most kellene belefognunk a bős–nagymarosi építkezésbe, akkor nem kezdenénk bele. A párt Központi Bizottságának külügyi titkára egyik beszédében azt mondja: „Tudjuk, hogy a határainkon túl élő magyarság érdekében a kormány késve emelte fel a szavát.” Egy gazdasági szaklapban az áll, hogy az ország tízmillió lakosából majdnem hárommillió vegetál úgy, hogy a családjuk jövedelme nem éri el a létminimumot. Az adat ismerős: ezt mondta a Szegényeket Támogató Alap – hét évvel ezelőtt, amikor megalakult. Akkor azzal vádolták, hogy megrágalmazza a magyar valóságot.

 

 

Arra gondolok, és bizonyára nem vagyok egyedül: miért az a párt, miért azok az emberek vezetik továbbra is az országot, akiket súlyos felelősség terhel a mai helyzet létrehozásáért, a csődért, a katasztrofális eladósodásért, az inflációért, a munkanélküliségért, a nyugdíjasok nyomoráért, a fiatalság perspektíva-nélküliségéért, a lakásínségért, a lezüllesztett közoktatásért és egészségügyi ellátásért, a most bevezetett adóprésért, Bős–Nagymarosért, az erdélyi magyarok védtelenségéért? Akik 15 évet elpocsékoltak, akik mindmáig semmit sem vettek észre a bajokból, akik – a párt központi lapját, a Népszabadságot idézem – „a krónikus késések okozói, félretett problémák halmazát gyűjtötték egybe, nem vállalták a nyílt közéletet, antidemokratikusan leszűkítették a döntést hozók körét, voluntarista vezetési-kormányzati módszereket alkalmaztak, és megkísérelték a mind nagyobbra dagadt problémákat elrejteni.” Ha néhányat az idősebbek közül megaranyozott nyugdíjba küldtek is, a zöm a helyén van, a mai, valamivel fiatalabb vezetők – egy-két kivételtől eltekintve – éppúgy részesei, támogatói, propagandistái és végrehajtói voltak a krízist kiváltó döntéseknek, mint az öregebbek.

Miért van az, hogy Tamás Gáspár Miklós, Kis János, Mécs Imre, Demszky Gábor – és a sort még folytathatnám – még mindig a társadalom peremére vannak szorítva, még mindig ki vannak szolgáltatva a rendőri önkénynek, még mindig nem írja le a nevüket (hacsak nem az őrszobákra való előállításuk kapcsán kiadott kommünikékben) a hazai sajtó? Hát annyira megbocsáthatatlan az a bűnük, hogy minden vészt, fájdalmat, hibát, gondot, ami most lesújt a határokon belül és kívül élő magyarokra, ők már 6-7-8 évvel előre jeleztek, már akkor figyelmeztettek arra, hogy válságba rohan az ország?

 

 

A mai vezetők elárasztják az újságokat, a rádiót, a televíziót az elmúlt időszak kritikájával; ha kell, az önkritikával sem fukarkodnak – sohasem egyes szám első, hanem többes szám első vagy harmadik személyben. Egyik-másik beszédük olyan, hogy ha ugyanezt akárcsak két évvel ezelőtt valamelyik író mondta volna el, vagy írta volna le, akkor azonnal szilenciumra ítélték volna, mint ahogy ezt Csoórival, Konráddal, Csurkával tették. De ez a „bátor, nyílt, őszinte” hang ma már nem bátorság, nyíltság, őszinteség, hanem – divat. A lényege: szóáradatba fullasztani a cselekedetek hiányát. Ez az új divat egyvalamit mégis megmutat. Azt, hogy a mostani politikus-gárda legfőbb vezetőinek egyetlen valamirevaló önálló gondolata nincsen. Mindent az üldözött szamizdattól, a betiltott íróktól kölcsönöznek – sok éves, drámai következményekkel járó késéssel.

De hát akkor miért az a párt vezeti az országot, amelyik negyven év óta újra és újra önkritikát gyakorol korábbi tevékenysége fölött? Miért az állandóan tévedők, az örök elkésettek, a voluntaristák, a nyílt közéletet nem vállalók, a döntést hozó kör antidemokratikus leszűkítői töltik be továbbra is a főhivatalokat? Miért ők a miniszterelnökök, a miniszterelnök-helyettesek, a miniszterek, a képviselők a főigazgatók – miért nem a Csoórik, Konrádok, Csurkák, Tamás Gáspár Miklósok, Mécs Imrék, Kis Jánosok, Demszkyk –, és ez természetesen nem javaslatképpen mondom (elvégre fogalmam sincs róla, hogy a nevezettek vállalnának-e ilyen tisztségeket, s erről a népnek kellene döntenie), hanem szimbólumként?

 

 

A kérdéseim persze átlátszóan szónokiak. A választ mindenki tudja. Magyarországon egypártrendszer van, a bel- és külpolitikai helyzettől függően keményebb vagy enyhébb formában, de ezé az egyetlen párté minden hatalom, a kulcspozíciókat csak ennek az egy pártnak a főfunkcionáriusai vagy engedelmes kiszolgálói tölthetik be.

A „ius murmurandi”, a morgás joga ma szélesebb, mint bármikor ’56 óta. Nagyobb a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság és a szervezkedés szabadsága is. Nem ismerik el, de nem is verik szét az olyan új egyesüléseket, mint a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Magyar Demokratikus Fórum, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a különböző társaságok, klubok, bizottságok, egyesületek, körök, párhuzamos szakszervezetek. Eléggé szabadon lehetett tüntetni március 15-én, teljesen szabadon Erdély ügyében vagy legutóbb Bős–Nagymaros ellen. Augusztusban három helyen sztrájk robbant ki: nemcsak nem nyilvánították törvényelleneseknek, hanem szinte órákon belül teljesítették a sztrájkolók követeléseit. A „szelepeket” olyan tágra nyitották, mint harminckét év óta még soha.

De van egy pont, ahol hallani sem akarnak engedményről: a saját monopolhelyzetük, azaz a hatalom kérdésében.

 

 

A többpártrendszerről persze szó esik – a mostani, bizonytalan, cseppfolyós helyzetben elkerülhetetlen, hogy ne essék róla szó. Az elmúlt néhány évben, valahányszor csak említésre került, a hivatalos érv az volt ellene: az egypártrendszerhez azért nem lehet hozzányúlni, mert Magyarországon a helyzet „történelmileg így alakult.” Gyengécske érv volt: ha semmin nem lehetne változtatni, ami valahol „történelmileg úgy alakult”, akkor Franciaországban még mindig a Bourbonok és Oroszországban a cárok uralkodnának. Ugyanakkor sértően cinikus érv volt: nálunk ezt a „történelmi alakulatot” 1947 és ’49 között Sztálin ukáza és Rákosi szalámivágó kése hozta létre – az, amit azóta a szovjet kommunista párt is, a magyar kommunista párt is százszor megtagadott.

Manapság, amikor – ahogy mondani szokás – a kérdés „a levegőben van”, az érvelés árnyaltabbá válik. Pozsgay Imre, a Politikai Bizottság új tagja azt mondja egy rádióvitában, hogy ő nem zárja ki egy többpárti berendezkedés távlatát, a tudományos szocializmusnak nincsenek is érvei ellene, de hát hogyan jöhetne létre most Magyarországon többpártrendszer? Úgy – kérdezi –, hogy a hatalmon lévő párt maga mellé kigondolná a partnerpártokat? „Ez egy komédia lenne – válaszolja saját magának –, komolytalanabb, mint a jelenlegi helyzet.” Igaza van; de ilyen többpártrendszerről senki sem beszél. „A másik eset – folytatja –: egy spontán társadalmi mozgalom hoz létre pártokat. Ez viszont oly mértékben destabilizálná az országot, hogy az a csekély cselekvőképesség, ami most úgy-ahogy gyülekezik és szerveződik, az is megszűnne hosszú időre, és akkor egy ország a politikai stabilitás összesöprögetésével lenne kénytelen tíz esztendőn keresztül foglalkozni.”

Ha az embernek viccelődni volna kedve, akkor a mai helyzetet látva azt kérdezné: hát csak a kommunista pártnak van joga destabilizálni az országot? És mi folyik most, fogcsikorgatva, ha nem a politikai hatalom összesöprögetésének kísérlete?

De a probléma komolyabb és fontosabb annál, semhogy tréfálkozásra volna alkalmas. Miből gondolja Pozsgay azt, hogy ha egy spontán társadalmi mozgalom pártokat hozna létre, az megszüntetné a most úgy-ahogy gyülekező csekély cselekvőképességet is és tíz évre destabilizálná az országot? Talán soha annyi cselekvő erő és akarat, annyi egészséges kezdeményezés, akkora nekigyürkőzés nem volt ebben az országban, mint 1945 és ’47 között a többpártrendszer idején. És amikor 1956 októberében–novemberében újra létrehozták a többpártrendszert – különben a kommunista párt képviselőjeként egy bizonyos Kádár János adta rá áldását (olvasóink talán még emlékeznek erre a névre, bár a hazai újságok idestova hat hónapja többé le sem nyomtatják) –, nos, ’56 novemberében nem a káosz, hanem a rend felé indult el a kisgazdák, parasztpártiak, szociáldemokraták és kommunisták által támogatott kormány. De vegyünk más, nyugat-európai példát is: Spanyolországban és Portugáliában Franco és Salazarék sok évtizedes egypártrendszere után zűrzavar, destabilizáció következett-e be, amikor bevezették a többpártrendszert? Avagy szabadság, demokrácia, a társadalmi, gazdasági, kulturális feladatokkal való cselekvő szembenézés? (És úgy egyebek között a betiltott kommunista pártok legalizálása is. Más kérdés aztán, hogy ezek a pártok – éppúgy, mint az addigi egyeduralkodó francóisták és salazaristák – sorra lemaradtak a szabad választásokon. De biztosan más kérdés-e?)

 

 

Pozsgay lényegesen színvonalasabb és gondolkodóbb politikus annál, semhogy elhiggyem neki, hogy elhiszi a saját érveit. Sokkal inkább nemzeti érzelmű, semhogy maga is elfogadná, hogy a magyar néptömegek nem tudnának ugyanúgy élni a demokráciával, mint a spanyolok és a portugálok. Biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, legfeljebb ő nem mondhatja ki: a többpártrendszer ellen valójában két érv van. Az egyik az, amit miniszterelnök-helyettes kollégája, Medgyessy Péter így fogalmazott meg: „a pluralizmus megítélésem szerint nem jelentheti a hatalom önkéntes megosztását”, azaz, magyarra fordítva: mi jól ülünk a bársonyszékeinken – eszünkben sincs megosztani őket és még kevésbé megválni tőlük. A másik ellenérv: az oroszok nem egyeznének bele. Ez a két tényező valóban fennáll – a magyar vezetőknek a világon semmi kedvük nincs a nép ítélete, azaz szabad és titkos választás alá bocsátaniok magukat, és még ha meg is szállná őket a Szentlélek és megtennék, akkor sem biztos, hogy Moszkva ezt engedélyezné.

Nem biztos, de nem is lehetetlen. A lengyel eseményekkel kapcsolatban, miközben Jaruzelskiék egyre azt ismételgetik, hogy nem hajlandók legalizálni a Szolidaritást, egy moszkvai szóvivő úgy nyilatkozott, hogy a szakszervezeti pluralitás egyáltalán nem elfogadhatatlan. Gorbacsovnak éppen elég gondja-baja van otthon, mint sem hogy rossz pontokat szerezzen magának Nyugaton azért, mert erőszakkal megakadályozza egy közép-európai csatlós ország békés fejlődését.

Azt hiszem, a főakadály nem Moszkva, hanem egy lejárt, többszörösen megbukott párt és egy érdemtelenül kiváltságos vezetőgárda makacs ragaszkodása a hatalomhoz. Ahhoz a hatalomhoz, amelyik ma újra meztelenül áll az ország előtt: alapja az idegen megszállás, a nyers erőszak; a legitimitása – nulla.

Kritikák és önkritikák, szóözön, szájtépés és fogadkozások, reformígéretek és törvénytervezetek az egyik oldalon, új szervezetek, felvonulások, gyűlések, sztrájkok, eddig elképzelhetetlen kiadványok (Orwell, Koestler), tíz-húsz éve megálmodott és most megjelentethető folyóiratok a másikon: az események szemlélőjének, akárhol él is, az a benyomása, hogy Magyarországon minden mozgásban van.

Némi leegyszerűsítéssel: minden mozog, de semmi sem mozdul.

Ha hangjában, módszereiben, eszközeiben nem is, de alapszerkezetében továbbra is egy sztálini, vagy legfeljebb posztsztálini rendszer van érvényben.

A XXI. század küszöbén ez az elmaradt és lemaradt szisztéma, akárhogy toldozzák-foldozzák is, csak újabb kudarcokhoz és konfliktusokhoz vezet.

A legkevésbé sem hiszem azt, hogy a többpártrendszer mindent megold. De a többpártrendszer nélkül semmit sem lehet megoldani.

Nem mintha ez hibátlan volna. Hanem azért, mert ez az egyetlen, amelyikben egy nép maga dönt a sorsa felett, maga mondja meg, a különböző politikai programok ismeretében: kik legyenek a képviselői a parlamentben, melyik párt vagy pártok kormányozzanak – a következő választásig. Ez az egyetlen, amelyikben megvalósul az emberek, a gondolatok, a törekvések szabad versengése, az egyetlen, amelyikben érvényesül az, amit Bibó a demokrácia egyik alapfeltételének nevezett, és ami legkevésbé sem csak az egyénekre, hanem a politikai szervezetekre és pártokra is vonatkozik: a szabad megválaszthatóság, és ugyanakkor a szabad visszahívhatósága azoknak, akik nem feleltek meg a rájuk bízott feladatoknak.

Ez egyébként a társadalmi béke útjának egyetlen rendszere is. A diktatúrákban látszólag béke van, de a valóságban, a felszín alatt – élesebben vagy tompábban – állandóan rejtett polgárháború folyik az uralmon lévők szűk köre és az alájuk gyűrt tömegek között. Ma a Magyarországról érkező levelekben, a Nyugatra látogatók és a hazalátogatók beszámolóiban egyre gyakrabban esik szó arról, hogy a hangulat végsőkig elkeseredett, „robbanásos”, „’56 előtti”. Az Isten óvja meg az országot a fegyverektől, a barikádoktól, a vérontástól. De: segíts magadon, az Isten is megsegít. A biztos, a békés, a vérmentes segítség pedig a többpártrendszer. Ahol a nép és a hatalom viszonyát nem géppuskák vagy tankok, hanem szavazócédulák határozzák meg. Ahol senki sem a fejét – legfeljebb a helyét kockáztatja.

Noha a probléma, mint említettem, Magyarországon ma már „a levegőben van”, lehet, hogy ez a határozott lándzsatörésem sokak szemében túl korainak tűnik. Erre következtetek abból, hogy a megalakuló, független szervezetek közül még a legerősebbek, a legnagyobb és legszélesebb támasszal rendelkezők is hangsúlyozzák, hogy nem akarnak párttá átalakulni, legfeljebb jelölteket kívánnak majd állítani a következő választásokon. Ők jobban ismerik a belső helyzetet, a lehetőségeket és a lehetetlenségeket, mint én. De attól tartok, minél jobban telik az idő, a fekély annál inkább elüszkösödik. A robbanás veszélye egyre erősebb lesz.

Az igazi kockázat az ország számára nem a többpárt-, hanem az egypártrendszer. Nem volna jó és hasznos sokáig halogatni új, demokratikus pártok megalakítását. És ami ezzel együtt jár: a szívós, kitartó küzdelmet hivatalos elismerésükért és törvénybe iktatott működési lehetőségükért.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

1988. június 16-i tüntetés – ellenzéki tüntetés Budapesten, Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján.

Kis János (sz. 1943) filozófus. A Beszélő szamizdat folyóirat szerkesztője (1981), az SZDSZ elnöke (1990–91).

Mécs Imre (sz. 1933) mérnök, politikus. Részt vett az ’56-os forradalomban. 1957-ben letartóztatják, 1958-ban halálra ítélik. 1959-ben az ítéletet életfogytiglanra változtatják. 1963-ban szabadult. 1975-től az ellenzéki mozgalom egyik szervezője. Az SZDSZ egyik alapítója és 1990 óta országgyűlési képviselője.

Hodosán Róza (sz. 1954) tanár, a demokratikus ellenzék egyik szervezője. Az SZDSZ alapító tagja és országgyűlési képviselője (1990–98).

Hírmondó – szamizdat folyóirat.

Csoórival, Konráddal, Csurkával tették – a három írót hosszabb-rövidebb szilenciumra ítélték.

Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) – országos politikai tömegszervezet. 1988 márciusában alakult, ellenzéki programot dolgozott ki, és az 1990 március–áprilisi választásokon nyert 21 képviselői hellyel az ország ötödik legerősebb, az 1998-as választásokon pedig a legerősebb pártja.

MDF – szellemi-politikai mozgalom, 1987 szeptemberében hozták létre a lakiteleki találkozón. 1988 szeptemberében társadalmi szervezetté, 1989 júniusában párttá alakult.

Szabad Kezdeményezések Hálózata – polgári demokrata irányzatú társadalmi szervezet. 1988 novemberében fölvette a Szabad Demokraták Szövetsége nevet, 1989-ben párttá alakult. Az 1990 március–áprilisi demokratikus választásokon 92 parlamenti mandátumot szerzett. 1994 és 1998 között részt vett a Horn-kormányban.

Pozsgay Imre (sz. 1933) kommunista politikus. Kultúrművelődési államtitkár, miniszter. A Hazafias Népfront főtitkára (1982–88), államminiszter (1988 június – 1990).

Medgyessy Péter (sz. 1942) közgazdász, politikus. Pénzügyminiszter-helyettes (1982–86), pénzügyminiszter (1986–87), miniszterelnök-helyettes (1987–90), pénzügyminiszter (1996–98).

Koestler, Arthur (1905–1983) magyar származású, német, francia és angol nyelven alkotó író, újságíró, kritikus. Bécsben, Berlinben, a Közel-Keleten és élete végén Angliában élt. Fiatalon kommunista volt, járt a Szovjetunióban, és a köztársaságiak oldalán részt vett a spanyol polgárháborúban. Legismertebb műve a Sötétség délben (1940) c. regénye, egy fiktív moszkvai koncepciós per története.