Merénylet a jövő ellen^*

A rossz hírek zuhatagában – az adózás bevezetése, az életszínvonal csökkenése, a rohamosan növekvő infláció, a munkanélküliség megjelenése – a magyar közvélemény alighanem fel sem figyelt arra, ami minden rossz között a legrosszabb, minden fenyegetés közül a legfenyegetőbb. Igaz, hogy az „illetékesek” nem is igyekeztek felhívni rá a figyelmet, a sajtóban is jól eldugták, az Országgyűlés kulturális bizottságának megbeszélései közé rejtették, – ki olvassa az efféle hivatalos beszámolókat? –, a kormány lapja, a Magyar Hírlap pedig ilyen semmitmondó cím alatt közölte még ezt a bizottsági beszámolót is: Fontos megállapítások a kulturális ágazat jövőjéről.

A bizottsági vita megállapításai valóban fontosak voltak; a kormány sajtóorgánuma éppen csak azt keni el a semleges címadással, hogy milyen irányban – jó vagy rossz irányban – voltak-e fontosak. Mert ha a szerkesztőkben egy kicsit több tisztesség volna, akkor a „fontos” jelzőt minden túlzás nélkül felcserélhették volna azzal, hogy „katasztrofális”.

Az Országgyűlés kulturális bizottsága – az idei költségvetés tervezetét tárgyalva – megállapította, hogy a magyar közoktatás perspektívái a lehető legsötétebbek: „A már most meglévő, napi gazdálkodási gondok állandósulnak egyes intézményekben” és „a működés lehetetlenülése következik be”; „az oktatásban az alacsony bérek kontraszelekciós hatásúak” (azaz a pedagógusok rossz fizetése miatt egyre gyengébb elemek mennek erre a pályára), a felsőoktatásban pedig „az anyagi ellátottság további romlása a tartalmi, minőségi elvárások teljesítésének akadályává válik” (azaz az egyetemi és főiskolai oktatás amúgy sem magas színvonala tovább fog csökkenni).

„Napi gazdálkodási gondok”, „alacsony bérek”, „tovább romló anyagi ellátottság”: magyarul – nincs pénz. A vitában felszólaló Békesi László pénzügyminiszter-helyettes azt is megmondta, miért nincs. Idézzük: „Természetesen tudni kell, hogy mivel a termelői szektor, a veszteséges tevékenységek támogatására összesen 154 milliárd forintot, azaz a költségvetés 22 százalékát fordítja a kormány 1988-ban, a nem termelő ágazatnak minősített oktatás és kultúra támogatására kevés pénz marad.” Félreérthetetlen: az oktatásra és a kultúrára azért marad kevés pénz, mert az állam, azaz az adófizetők pénzét azok az állami vállalatok emésztik fel, amelyek – veszteségesek!

Minek következtében dr. Stark Antal, a művelődési minisztérium államtitkára bejelenthette, hogy „a főiskolákon, egyetemeken alkalmazottak létszámát négy-hat százalékkal csökkenteni kell, és ugyancsak csökken a nemzetközi kapcsolatok ápolására fordított összeg is.” De még ennél is döbbenetesebb volt az, amit a Magyar Tudományos Akadémia nevében felszólaló Kulcsár Kálmán mondott: „Immár jó néhány éve folyamatos lemaradás van a tudományban, az európai átlaghoz viszonyítva is… Az európai átlaghoz képest nálunk fele arányban tanulnak fiatalok a főiskolákon és az egyetemeken, mint más országokban. Úgy tűnik, hogy saját elmaradásunkat alapozzuk meg ezekben az években.”

Alig hihető! Ahelyett, hogy igyekeznénk felzárkózni legalább az európai átlaghoz – az amerikairól és a japánról már nem is beszélve –, a most következő években „megalapozzuk” a lemaradásunkat a XXI. századra is. Főiskoláinkon és egyetemeinken már most is fele olyan arányban tanulnak fiatalok, mint általában Európában – a jövőben még lejjebb fogunk süllyedni.

Nem tudom, elég világos-e, miről van szó? Nem egyszerűen statisztikai adatokról, tárgyilagos összehasonlításokról, hanem az ország, a nemzet jövőjéről! Nemzeti öngyilkosságról, pontosabban a nemzet pusztulásba taszításáról. Valamiről, ami még a „nemzethalál”-nak nevezett születés-csökkenésnél, a lakosság számának lemorzsolódásánál is súlyosabb. Mert ha a „kiművelt emberfők” dolgában nemcsak nem hozzuk be lemaradásunkat, de még mélyebbre zuhanunk, akkor a legkönnyebb és legbiztosabb áldozatai leszünk a világméretű és könyörtelen gazdasági versenynek, akkor gazdaságilag és kulturálisan olyan mélyre csúszunk, hogy még a leghaloványabb reményünk sem marad a népességi tendenciák megfordítására.

Mindez a pénzen, a meglévő pénz elosztásán múlik. Békesi pénzügyminiszter-helyettes szavai szerint az oktatás és a kultúra „nem termelési ágazatnak minősített” részei a költségvetésnek. Az úgynevezett veszteséges tevékenységek – termelési ágazatok, de az oktatás és a kultúra, amelyek a kibontakozás alapját és reményét jelenthetik, nem azok. Franciaországban, Németországban, egész Nyugat-Európában mást sem hallani, mint hogy az öreg kontinens versenyképességének és ezzel az élvonalba kerülésének egyetlen lehetősége az oktatás fejlesztése, a tudás, a szakértelem, és erre a jövőben az eddiginél sokkal nagyobb összegeket kell fordítani. Az utóbbi hónapokban már a Szovjetunióban is elkezdtek erről beszélni. De Magyarországon ennek a fordítottja történik: nyomorfizetések, azaz kontraszelekció, ami a pedagógusokat illeti, kevesebb alkalmazott, azaz alacsonyabb színvonal az egyetemeken és a főiskolákon, kevesebb diák és kevesebb tudás – a lemaradás államilag garantált „megalapozása”.

Demagógia volna azt mondani, hogy a veszteséges tevékenységek támogatására fordított 154 milliárd forintot egyetlen mozdulattal át kellene irányítani a közoktatás és a kultúra területére. Kézenfekvő, hogy ez sok százezer ember munkanélküliségét jelentené, olyan emberekét, akik teljesen ártatlanok abban, amiért a rendszer a felelős – abban, hogy a vállalatuk veszteséges. De talán volna mód sürgősen – mert a dollárkölcsönök visszafizetésében lehet haladékokat kapni, de a jövőért folyó világgazdasági versenyben nem lehet – másutt is pénzt találni. Például a katonai kiadások csökkentésében, például a bős-nagymarosi erőmű építkezéseinél, például az egész országot behálózó és fojtogató bürokrácia (párt- és állami bürokrácia) leépítésében. Ha a közoktatás és a kultúra támogatását illetően nem történik azonnali és 180 fokos fordulat, akkor az ország mai vezetői nemcsak kapkodó, hozzá nem értő, tehetségtelen dilettánsoknak fognak minősülni, hanem a nemzet sírásóinak is.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Magyar Hírlap – Fontos megállapítások a kulturális ágazat jövőjéről (az Országgyűlés kulturális bizottságának megbeszélései közé rejtve).

Békesi László pénzügyminiszter-helyettes (sz. 1942), közgazdász, 1994–95-ben pénzügyminiszter.

dr. Stark Antal (sz. 1937) művelődési államtitkár (1987–90), majd helyettes államtitkár (1996–98).

Kulcsár Kálmán – (1928) jogász, 1988–90-ben igazságügyminiszter.