Brassó – Budapest^*

Erdély legnagyobb városában, Brassóban 20 000 gyári munkás kiment az utcára tüntetni a nacionál-„szocialista” diktatúra, a nyomor, az éhség, a fagyhalállal fenyegető energiakorlátozások, a munkabérek csökkentése ellen. A munkásokhoz csatlakoztak az egyetem és a középiskolák diákjai. A tüntetők elfoglalták a pártházat és a városházát. Kiszórták az utcára a dossziékat, a „káderjelentéseket”, a bútorok egy részét, Ceauşescu fényképeit és felgyújtották őket. A helyi rendőrség képtelen volt a tömeget megfékezni; az összetűzések során két rendőrt megöltek, sok tüntető megsebesült. Végülis a városon kívülről odavezényelt katonaság tudta csak megfékezni a tömegmegmozdulást.

A brassói események 1987. november 15-én zajlottak le. A világ legnagyobb és legtekintélyesebb újságai már másnap első oldalon számoltak be róluk. A budapesti Népszabadság először december 5-én említette meg őket. A magyar kommunista párt hivatalos lapjának három hétre volt szüksége ahhoz, hogy észrevegye: valami történt Brassóban. Brassó 400 kilométerre van a magyar határtól. Ha Gázában párszáz suhanc, ha Új-Kaledóniában párszáz kanak tüntet, arról a Népszabadság azonnal hírt ad. Arról, ami Magyarország közvetlen szomszédságában történik, heteken át hallgat. És amikor beszámol róla, akkor sem írja le, hogy Brassó – Erdélyben van, hogy a tüntetők azt kiabálták: „Le Ceauşescuval!”, hogy a munkások és a diákok között ezerszám voltak magyarok – mint ahogy azóta sem írta meg, hogy tüntetések voltak Aradon, Nagyváradon és Temesvárott is, és talán nem egészen véletlen az, hogy egész Romániában elsőnek és legerőteljesebben az erdélyi városok mozdultak meg.

Így fest a gorbacsovi „átlátszóság” Budapesten, mihelyt olyan „kényes” kérdésekről van szó, mint Erdély, az erdélyi magyarok (és szászok és románok) sorsa, az oltyán uralkodócsalád trónjának megrendülése. A végéhez közeledő Kádár-korszak árulásban – 1956-os forradalom elárulásával – született, árulással és szószegéssel – a Nagy Imréék személyi biztonságát írásban megfogadó ígéret megszegésével és a kivégzésüket elrendelő szovjet ukáz alázatos végrehajtásával – folytatódott, de a sűrű és sokféle árulás között nem a legkisebb az, ahogyan 32 éve az erdélyi magyarságot magára hagyta az erőszakos románosítás politikájával szemben. Ez a népárulás eleinte a hála megnyilvánulása volt, amiért a román kommunisták segédkezet nyújtottak Nagy Imréék deportálásában, majd az ENSZ nyilvánossága előtt garantált menedékjog felrúgásával kiszolgáltatták őket a budapesti hóhéroknak; folytatódott 1958 februárjában Kádár János és Kállai Gyula bukaresti látogatásával, amikor is Kállai azzal a hazugsággal kedveskedett román elvtársainak, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyílt területi követelésekkel lépett fel”, és „a szomszédos Romániában is vissza akarta állítani a földesúri-tőkés kizsákmányolást” (hol volt akár csak egyetlen bizonyítéka erre?), Kádár pedig pohárköszöntőjében köszönetet mondott az 1956–57-es román segítségért (!) és kijelentette: „…itt laknak magyar származásúak is”. Mintha csak nem magyarok, hanem magyar származású románok volnának Erdélyben, mintha csak nem több, mint ezer éve ott élőkről, hanem albérlőkről volna szó! A kétmillió erdélyi magyar kiárusításának három évtizedes története még megírásra vár, részletes, tudományos feldolgozásra – a brassói események tükrében talán elég most csupán annyit leszögezni: ezen Erdély történetének nemcsak három, de háromszáz kötetes kiadása sem tud változtatni. Még akkor sem, ha az emigráció egy része is hasra esik ennek a könyvnek a megjelentetése előtt.

Az Irodalmi Újság háromhavonta jelenik meg, és talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom: amikor a következő egy vagy két számunk eljut olvasóinkhoz, már nem Kádár János lesz a hazai kommunista párt vezetője. Az év első felére – meghatározatlan dátummal – országos pártértekezletet hívtak össze Budapesten, és eléggé valószínű, hogy Kádár hasonló elbánásban fog részesülni, mint kollégája, Husák, aki – hozzá hasonlóan – az 1968-as „prágai tavasz” hátbadöfésével került hatalomra Csehszlovákiában. Hol vannak azok az idők, amikor még a nyugati sajtó egy része is úgy vélekedett, hogy ha létezik egyetlen olyan kommunista vezető, aki titkos választáson is megkapná a szavazatok többségét, akkor Kádár János az? Titkos választáson ma Kádár ugyanúgy járna, mint Jaruzelski Lengyelországban: akármilyen csavarosan tette is fel a népszavazásra bocsátott kérdéseket – a lengyel nép többsége ellene szavazott. Nekünk nemzeti szégyeneink közé fog tartozni Kádár egykori „népszerűsége”, „János bácsizása”, – ma már mindenesetre túl van rajta az ország, amelyik csak azt várja, hogy a mostani szörnyű gazdasági, politikai, demográfiai, morális válság fő felelőse, ez a „tehetetlen, kiskaliberű, szenilis alak” – Nyugatra látogató és négy-öt évvel ezelőtt még Kádárt dicsérgető magyarokat idézek – eltűnjék a színről.

Az utód, az utódok jobbak lesznek-e? Reménykedni mindig lehet. Grósz Károlytól, az új miniszterelnöktől eddig sok beszédet, nyilatkozatot olvastam – semmitmondó frázisokat ismételgetőket is, realistább hangokat megütőket is –, de több, mint hat hónappal ezelőtti kinevezése óta még egyetlen pozitív cselekedetet nem láttam. December közepén átalakította a kormányt: a pénzügyminisztert miniszterelnök-helyettessé léptette elő, s ugyanakkor miniszterré „fokozott le” négy eddigi miniszterelnök-helyettest, köztük azt, aki – vele szemben – Kádár jelöltje volt a miniszterelnöki tisztre. (A hírek szerint a Politikai Bizottság leszavazta Kádárt, és Grósz az ő akarata ellenére lett miniszterelnök.) De hát a funckiók ide-oda cserélgetése ugyanazok között – ez a Ceauşescu-féle módszer –, ez lesz az, ami könnyít a január elsején életbe lépett súlyos adóztatásokon, ami megfékezi az évi 15 százalékot meghaladó inflációt, ami javítani fogja az egyre süllyedő életszínvonalat, ami feltartóztatja a patinás múltú gyárak felszámolását és a növekvő munkanélküliséget, ami enyhíti a fizetésből élők napi gondjait és a nyugdíjasok nyomorát, ami perspektívát ad a fiatalságnak, ami megállítja a népszaporulat tragikus zuhanását, ami csökkenti az ország fojtogató eladósodását?

Néhány évvel ezelőtt Grósz először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kijelentette: most, amikor divatba jött az „ötvenes évek” bírálata, ő vállalja ezt az időszakot. Az „ötvenes évek”: a sztálinizmust jelentette, de a kalendárium szerint ’56 leverése és Nagy Imrééknek, a forradalmárok ezreinek kivégzése és bebörtönzése is beletartozik. Igaz, ez a kihívó kijelentés még a kihaló elefántok, a Brezsnyevek, az Andropovok, a Csernyenkók idején hangzott el. Egy mostani beszédében már azt olvasom (Magyar Hírlap, 1987. december 3.), hogy „kiéleződtek azok a körülmények, amelyek között élünk és dolgozunk, felhalmozódtak az elmúlt 10-12 év általános problémái, érthető tehát, hogy ez feszültségeket gerjeszt”. Amiből arra lehet következtetni, hogy ha nemrégiben még az „ötvenes éveket” is vállalta – amikor ifjú ember volt –, most már a hetvenes-nyolcvanas éveket sem nagyon vállalja, amikor pedig már a párt vezetői közé tartozott. Érthető: ma már Gorbacsov a szovjet párt vezetője, most az ő mondókáját kell másolni – és különben is, Sztálin óta még egyetlen olyan szovjet vezető sem volt – és népi demokratikus vezető is alig-alig –, aki ne tagadta volna meg közvetlen elődjének a politikáját. Magában véve ez még nem volna baj – ellenkezőleg. De hol van és milyen lesz az új politika? Az, amelyik nem ront, hanem javít a felső klikkharcok, az átcsoportosítások és újjászervezések, a „peresztrojkák” és a „glasznosztyok” kísérleti nyulának, a dolgozó népnek az életén? Az új magyar vezetés 1988-ra egyebek közt az egy főre jutó reáljövedelem 2,5-3 százalékos csökkenését és ugyanakkor a fegyverkezésre, a hadseregre, a belügyi szervekre és a „munkásőrség”-re fordított kiadásoknak több mint 20 százalékos növelését jelentette be; ennek a vodka-illatú „stabilizációs és kibontakozási programnak” a megvalósítására a munkájukból élőknek fokozódó nehézségeket, nagyobb terheket, keménykezű intézkedéseket ígér. Félő, hogy hosszú, nagyon hosszú évek óta ez lesz a pártnak és a kormánynak az első – és még félőbb, hogy ez lesz az egyetlen – ígérete, amit meg is fog tartani.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Brassóban 20 000 gyári munkás kiment az utcára tüntetni – 1987. nov. 15.

Gáza – város Egyiptomban, a Földközi-tenger partján, a Gázai-övezet központja. 1948-ig Palesztina, a brit mandátum része. 1949-től egyiptomi fennhatóság alá kerül, 1956-ban és 1967–82 között izraeli megszállás alatt volt.

Új-Kaledónia – sziget-csoport a Korall-tengerben. 1853 óta Franciaországhoz tartozik.

kanakok – Új-Kaledónia őslakói.

gorbacsovi átlátszóság – or.: glaznyoszt, a gorbacsovi politika egyik jelszava.

a Nagy Imréék személyi biztonságát írásban megfogadó ígéret – 1956 novemberében a Kádár-kormány garantálta, hogy ha Nagy Imre és munkatársai elhagyják a budapesti jugoszláv követség épületét, ahová nov. 4-én menekültek, semmi bántódásuk nem fog esni.

Magyar Hírlap – politikai napilap, 1989. nov. 1-ig a kormány központi sajtóorgánuma. Budapesten alapították 1968-ban.

Magyar Hírlap 1987. dec. 3-i száma – közli Grósz Károly beszédét.

peresztrojkák – orosz peresztrojka: átalakítás, a gorbacsovi politika másik jelszava.

munkásőrség – a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendelete alapján 1957 elején létrejött önkéntes társadalmi alapon működő fegyveres testület. Közrendvédelmi, őrzési, segítségnyújtási és a határőrséggel együtt határőrizeti feladatokat látott el. Tagjai 18 éven felüli állampolgárok, akik rendszeres kiképzésben részesültek. A szervezetet az országgyűlés feloszlatta (1989).