Valami történik?^*

Több mint egy évvel ezelőtt, az Irodalmi Újság 1986. 2. számában a vezércikknek az volt a címe: „Valaminek történnie kell”. A cikk az erdélyi és a szlovákiai magyarok súlyosbodó, a magyar etnikum fennmaradását veszélyeztető helyzetéről szólt és így végződött: „A magyar közvélemény egyre döbbentebben és ingerültebben figyeli, mi történik a magyarokkal ezekben az országokban és egyre kritikusabban nézi saját főnökeinek gyávaságát. Ez kap visszhangot a hazai szamizdatban, ez mutatkozott meg a budapesti kulturális »anti-fórumon« és a New York-i PEN-kongresszus nemhivatalos magyar résztvevőinek felszólalásaiban, ez olvasható ki a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen tiltakozó sok ezer aláírásból és a Bethlen Gábor Alapítvány felhívásából, ez volt érezhető a Himnuszt, a Szózatot és a Székely Himnuszt éneklő budapesti fiatalok március 15-i felvonulásán, amit gumibotokkal vertek szét a rendszer hős rendőrei… Az erdélyi és szlovákiai magyarok helyzete túlment a közvélemény türelmi határain. Akár a kormányzattal, akár annak ellenében valaminek történnie kell.”

Az Irodalmi Újság nem rendelkezik prófétai adottságokkal. Ha mégis azt mertük kinyomtatni a lap első oldalán, hogy valaminek történnie kell, az egyszerűen azért volt, mert a hazai közvélemény türelemvesztésének, a vezetőkkel szembeni elégedetlenségének jelei nemcsak Budapesten, hanem Párizsban is érzékelhetők voltak. A helyzet tarthatatlanná vált, és itt nemcsak a szlovákiai és főként az erdélyi magyarok helyzetére gondoltunk – mert az már régóta tarthatatlan –, hanem a Kádár-féle politikai garnitúra helyzetére: a hallgatásra, a gyáva lapulásra is.

Azt írtuk: valaminek történnie kell, és azóta valami történt. Megjelent otthon az Akadémiai Kiadónál egy háromkötetes kollektív munka, Erdély története címmel és ez a tudományos kiadvány minden eddiginél durvább visszhangot váltott ki Romániában. A szerzőket és a sok éves előkészítést igénylő mű felső támogatóit nem érhették meglepetésként a bukaresti támadások. Jómagam körülbelül két évvel ezelőtt beszélgettem egy Nyugatra látogató neves magyar történésszel, és mikor szóvá tettem a budapesti párt- és állami szervek vétkes hallgatását az erdélyi magyarok dolgában, azt válaszolta: „Várj – majd mikor az Erdély története megjelenik…”

Csak helyeselni lehet, hogy komoly magyar történészek tudományos érvekkel megcáfolják a bukaresti nacionál-sztálinista áltudósok hőbörgéseit, a dáko-román elméletet, amely szerint a mai román nép „elődei”, a dákok és a rómaiak immár több mint 2500 éve élnek Erdély földjén, megcáfolják erre az „ősi román területre” vonatkozó egyéb történelemhamisítások sorozatát. Ugyanakkor nem hiszem, hogy helyes volt a vita súlypontját a történelmi kérdésekre áttolni az aktuális kérdések helyett. Mert bármennyire fontos is, hogy mi volt és kik éltek Erdélyben 2000 és főleg 1000 év óta, sokkal fontosabb, hogy mi van ma, és mi történik azokkal, azzal a több mint kétmillió magyarral, akik ma ott élnek. A történelmi vita nem helyettesítheti, legfeljebb kiegészítheti a politikait.

Az impérium-gőzös román pártvezetés egyébként azonnal észrevette, hogy a történelmi disputa kedvező talaj a számára – nem az igazság felderítésében (mit törődnek ők a tényekkel, tudományos érvekkel, adatokkal?), hanem a magyarellenes hangulatkeltésben. Megkezdődött a nyomorgó román nép pénzén eltartott, különböző „doktorok”, „professzorok”, „akadémikusok” lepedő nagyságú tanulmányainak közlése az Erdély története és az azt kiadó Magyar Tudományos Akadémia ellen, amely „megsérti a román nép múltját, nemzeti hagyományait, sok évezredes kultúráját, becsületét, hősiességét”. Elvégre, ha ennivaló, szén, tűzifa, benzin és szabadság nincs is a Román Szocialista Köztársaságban, a nacionalizmus szításával talán mégiscsak össze lehet kalapálni valamiféle, a magyarok elleni propagandahadjáraton alapuló nemzeti egységet. Kiválóan megérezte ezt a helyi zsebdiktátor, Nicolae Ceauşescu: ő maga is leereszkedett a történelmi vita arénájába és Conducator-i (Duce-i, Führer-i) délcegségében odaállt „akadémikus” mezei hadainak élére. Február 27-én beszédet mondott „a magyar és német dolgozók tanácsá”-nak elkeresztelt sóhivatal gyűlésén, és többek között ezeket jelentette ki: „Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál az ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek?”

Nem érdemes azon elmélkedni, kik a soviniszták és a rasszisták, azok-e, akik megpróbálnak egy megsemmisítéssel fenyegetett népet megvédeni, vagy azok, akik ezt a népet felőrléssel, pusztulással fenyegetik. Az mindenesetre több, mint elgondolkodtató, hogy a „testvéri”, „szocialista” Románia első számú vezetője a szomszédos, vele egyforma rendszerben élő, egyazon katonai szövetségben lévő Magyarország Tudományos Akadémiáját horthyzmussal, fasizmussal vádolja. A most kialakult helyzetben a rossz az, amit már említettem: a Ceauşescunak adott lehetőség, hogy a „sértett nemzeti önérzet” hangoztatásával maga mögé sorakoztasson olyan románokat is, akik egyébként megvetik és gyűlölik őt. A jó viszont az, és ebben pozitív szerepe van az Erdély történetének, hogy a két ország közötti ellentét kezdi megmutatni igazi arculatát: a nyílt politikai antagonizmust, és a vitába-konfliktusba a mai Románia legfőbb vezetője is bekapcsolódott.

Bekapcsolódtak végre-valahára, nagynehezen és vontatottan, a mai Magyarország politikai vezetői is. Első jelként és nyilván az ő biztatásukra (mert másként hogyan is történhetett volna?) a múlt év végén nyilatkozatot adott ki a magyar katolikus Püpöki Kar és a protestánsok képviseletében a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa – fájdalmukat, aggodalmukat és féltésüket fejezve ki az erdélyi magyarok sorsa fölött. Mintegy varázsütésre – vagy talán inkább pártutasításra – a magyar sajtó azóta is tele van a katasztrofális román gazdasági helyzetre és az erdélyi magyarok gondjaira-bajaira célozgató cikkekkel. Köpeczi Béla művelődési miniszter – egyébként az Erdély története szerkesztője – akinek a Mozgó Világ tavaly júniusi számában még volt képe azt mondani, hogy rosszhiszeműség – a hazai demokratikus ellenzék rosszhiszeműsége – a magyar kormányt felelőssé tenni az erdélyi magyarság sorsáért, mivel „a párizsi békeszerződésben semmiféle jogi lehetőséget nem kaptak sem az egyes országok kormányai, sem a nemzetközi szervezetek, hogy a nemzetiségi kérdéssel foglalkozzanak”, most, 1987. május 5-én a Petőfi Népe című lapnak adott nyilatkozatában kijelentette: „A határokon kívüli magyarság ügyével joggal törődünk, de úgy véljük, hogy ezt felelősséggel kell tennünk.” Ami arra vall, hogy alig 11 hónap alatt nemcsak a felelősség született meg, hanem a jog is.

És megszólalt – ha nem is Budapesten, de Stockholmban, királyi látogatásainak egyikén – a szomszéd országokban élő több mint 3 millió magyar sorsának „néma leventéje”, Kádár János is. Egy sajtókonferencián a maga utánozhatatlan modorában ezeket mondotta: „Mi úgy gondoljuk, hogy a Romániában élő jelentős számú magyar kisebbség akkor jár el helyesen, ha tisztességes állampolgára Romániának és a románokkal együtt boldogulásáért dolgozik, de szerintünk joga, hogy a magyar nemzetiség nyelvét, kultúráját őrizhesse. És éppen ez idő szerint eltér a magyar és a román álláspont, ismert és ténybeli dolog, hát én már világnézetemnél fogva is optimista vagyok, és én abban bízok, hogy közös nevezőre jutunk ez ügyben is. A kérdés nagyon felelős kezelése kívánatos. Itt szavazó és döntőbírákat nem keresünk, ez a mi kettőnk ügye.”

Ne foglalkozzunk a kádári stílus szépségeivel, a „ténybeli dolog”-gal és a kérdés „kezelésé”-vel. Kezdjük a példátlan inszinuációval: az első számú budapesti pártvezető nem abból indul ki, hogy az erdélyi magyarokat üldözik, hanem ezeket az üldözött embereket biztatja arra, hogy legyenek tisztességes állampolgárai Romániának (talán tisztességtelenek?!), és dolgozzanak Románia boldogulásáért. Melyik Romániáért? A Ceauşescu-féléért, amelyik a megsemmisítésükre törekszik? Kádár nem azt mondja, hogy mit akar és mit fog tenni, hanem azt, hogy – optimista. Mintha az erdélyi magyarok sorsa nem a tetteken, hanem az ő optimizmusán vagy pesszimizmusán múlnék. „Nemzetiségi” nyelvről és kultúráról beszél – mintha az erdélyi magyaroknak a magyar nem nemzeti nyelve és kultúrája volna. Azt mondja, hogy a magyar és a román álláspont „ez idő szerint” eltér egymástól. Ez idő szerint? Mióta tart „ez idő”?

Kicsinyített fakszimilében közlünk ebben a számunkban két dokumentumot. Mind a kettő az Irodalmi Újságban jelent meg. Az egyiknek a címe Segélykiáltás Erdélyből, és a londoni Observer cikkét ismertette; a másiké Az erdélyi memorandum – az az Erdélyből Nyugatra került felhívás, amelyen az Observer cikke alapult, s amelyet az Irodalmi Újságnak sikerült magyar eredetiben megszereznie és publikálnia. Ez volt az első, részletes, tényekkel teli szöveg, amelyik az erdélyi magyarok helyzetére felhívta az ország és a világ figyelmét. Ez volt az első, amelyiknek a szerzői – életveszélyes kockázatot vállalva – tájékoztattak a mind elviselhetetlenebbé váló terrorról, a Duna-deltába történő deportálásokról, a kolozsvári magyar egyetem megszüntetéséről, a nagyenyedi kollégium felszámolásáról, a magyar nyelv használatának betiltásáról a hivatalokban, a papokat, lelkészeket, tanárokat sújtó börtönbüntetésekről, a Magyar Autonóm Terület feloszlatásáról és „a likvidálás legvadabb eszközéről”, románok százezreinek erőszakos betelepítéséről színmagyar területekre.

Ez a dokumentum 1963. július 15-én jelent meg az Irodalmi Újságbanban. „Ez idő szerint” – mondja Kádár. De ez az idő legalább 30 éve tart! Az Irodalmi Újság minden száma eljut a magyar párt és az állam vezetőihez. 1963 júliusa óta 24 év telt el, és azóta hány cikk, tanulmány, dokumentum jelent meg nálunk és az emigráció más kiadványaiban! 24 év óta sem Kádár, sem egyetlen más hazai politikus nem mondhatja, hogy nem tudott arról, mi történik Erdélyben: ha nem lettek volna közvetlen értesüléseik (ami magában is szégyen lett volna), akkor a nyugati magyar sajtóból tudniok kellett. És ami azóta történt, népelnyomásban, magyar értelmiségiek meggyilkolásában, félholtra verésében, emigrációba kényszerítésében, a magyar nyelvnek és kultúrának irtásában, román tömegek betelepítésében, a magyar népesség arányszámának visszaszorításában – mindezért Kádár és társai is felelősek, és ezt a három évtizedes történelmi felelősséget soha semmi nem fogja lemosni róluk.

De hát mit is tehettek volna? Hadd kérdezzem meg: most, amikor kezdenek megszólalni, most mit tehetnek? Ha semmit, akkor miért nem hallgatnak továbbra is? Ha pedig valamit, akkor miért hallgattak eddig, miért nem szólaltak meg korábban?

„Jobb későn, mint soha?” Mindenesetre jobb. De ez a „későn” milliók szenvedésébe, jóvátehetetlen veszteségekbe került. És ma is fennáll a gyanú, hogy a mostani, kései megszólalás – a közvélemény nyomásának enyhítése mellett – nem azért történik-e, hogy az ország egyre romló gazdasági helyzetéről olcsó magyarkodással eltereljék a figyelmet. Nem először történnék így Trianon óta.

Azt mondja Kádár, hogy bízik: majd „közös nevezőre” jutnak Romániával, „ez a mi kettőnk ügye”, „itt szavazó és döntőbírókat nem keresünk”. Hogy milyen ez a „közös nevező”, már tudjuk – neki kellene a legjobban tudnia: pontosan tíz évvel ezelőtt, 1977-ben kétszer is találkozott Ceauşescuval, volt nagy pompa, hűhó, csókolózás, pohárköszöntő, ünnepélyes, írásos megegyezés – olyan „közös nevező”, mint annak a rendje. Azután Ceauşescu úgy átverte őt, ahogy akarta: nemcsak folytatta, hanem fokozta, politikájának alapelemévé tette a magyarüldözést.

Ezzel a paranoiás, megalomániás népnyúzóval (az erős kifejezések nem tőlem származnak – a mértéktartó Le Monde használta őket 1987. május 24–25-i számának vezércikkében, Gorbacsov bukaresti látogatása alkalmából) semmiféle „közös nevező” nem létezik. Igenis, szavazó és döntőbírákra, igenis, nemzetközi fórumok beavatkozására van szükség! Ha sem a háborút, sem az erdélyi magyarság további pusztulását nem akarjuk, akkor a jelenlegi romániai politikai adottságokat tekintetbe véve más lehetőség nincs is.

Mikor Gorbacsov helyettese, Ligacsov április végén Budapesten járt, a sajtóértekezletén a Los Angeles Times tudósítója megkérdezte tőle: van-e mód a Szovjetunió közvetítésére a Varsói Szerződés két tagja, Magyarország és Románia között a nemzetiségi kérdésben felmerült véleményeltérésben? Ligacsov ezt válaszolta: „Ami Erdélyt, illetve a nemzetiségi kérdést illeti, ezt a testvéri Magyarországnak és Romániának kell eldöntenie. Mindkét ország baráti, ugyanaz a társadalmi rendszere, s ez reményt ad a nézeteltérések, a félreértések megoldására. A Szovjetunió nem lép fel döntőbíróként, de erre nem is kérték.” Vegyük tehát tudomásul, hogy a Szovjetunió szerint Magyarország és Románia között csupán „nézeteltérések” és „félreértések” vannak, és Moszkva nem hajlandó közvetíteni. Hogyan is tehetné – nincs még egy ország a világon, amelyik annyi népet, nemzetet, nemzetiséget nyom el, Magyarországtól Csehszlovákián, Lengyelországon, a balti államokon, Kazahsztánon, Grúzián, Mongólián keresztül Afganisztánig, mint a Szovjetunió. Hogyan teremthetne a saját táborán belül precedenst az emberi és nemzeti jogok védelmében?

De vannak más kis és nagy országok, vannak más nemzetközi fórumok is. Biztató, hogy Ceauşescut ma már a Nyugat úgy látja, ahogy azt a Le Monde-ból idéztem. Biztató, hogy az Egyesült Államok 6 hónapra felfüggesztette a Romániának nyújtott gazdasági kedvezményeket – azokból úgysem az ország lakossága, hanem csak a Conducator és a családja húzott hasznot. És bíztató, hogy Kádár bávatag stockholmi kijelentéseivel szemben az európai biztonság és együttműködés kérdéseivel foglalkozó bécsi találkozó március 3-i ülésén Magyarország társszerzőként csatlakozott Jugoszlávia és Kanada javaslatához, amely „szorgalmazza a nemzetiségi kisebbségek jogainak és jogos érdekeinek védelmére a helsinki folyamat dokumentumaiban és más idevágó nemzetközi rendelkezésekben vállalt kötelezettségek teljesítését”.

Ez a dicséretre méltó magyar diplomáciai gesztus gyökeresen ellentmond Kádárnak, annak, hogy „nem keresünk szavazó és döntőbírókat”. Jelzi ez azt, hogy Kádár tekintélye és hatalma hanyatlóban van, azt, hogy Magyarország vezetésében talán – magyarok is szóhoz fognak jutni. Az út csak egy lehet: az ENSZ-hez, a Helsinki Egyezményt ellenőrző fórumokhoz, az emberi jogokat tiszteletben tartó államokhoz, kormányokhoz kell fordulni.

És ha a Conducator azt mondja erre, hogy „horthyzmus”, „fasizmus”, „sovinizmus”, „rasszizmus”, ha egyes otthoni, fiatalabb, értelmesebb és nemcsak a maguk karrierjével törődő politikusoknak esetleg komplexusaik volnának, hogy jaj, csak a nacionalizmus bűnébe ne essenek, akkor hadd emlékeztessek valamire. Mikor 1918 decemberében Gyulafehérvárott az erdélyi románok nemzetgyűlése puccsszerűen kimondta egész Erdély csatlakozását Romániához, a pergamenre írt határozat még meg sem érkezett Bukarestbe, amikor a baloldali, radikális Jászi Oszkár már tiltakozott ellene. A baloldali Károlyi Mihály volt az, aki 1919 márciusában visszautasította a Trianon árnyékát előrevetítő Vix-jegyzéket, és ha az 1919-es proletárdiktatúrának egyetlen érdeme van, akkor ez az, hogy fegyverrel védte az országot a csehszlovák és román intervencióval szemben. Trianont nem a magyar progresszió – Trianont Horthyék írták alá. A neofasiszta Ceauşescuval a „közös nevezőben” csak a szovjet tankon Budapestre érkezett, a Nagy Imréék kivégzését szolgaian végrehajtó, „optimista” Kádár reménykedik. A magyar haladás – ha valamiben, akkor csak önmagában, a maga nemzetközi aktivitásában és a haladó világban bízhat.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Erdély története – 3 kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.

conducătorii – rom.: vezérei.

führeri – (ném.: vezéri) Hitler címe Vezér és Kancellár volt.

Mozgó Világ – 1986. júniusi száma Köpeczi-interjút közöl.

Petőfi Népe – 1987. május 5-én jelenik meg Köpeczi nyilatkozata.

fakszimiléjében két dokumentumot – Irodalmi Újság, 1963. július 15.

„Segélykiáltás Erdélyből” – uo. a londoni Observer cikkét ismertette.

Ligacsov, Jegor Kuznyecovics (sz. 1920) szovjet politikus. 1983-tól az SZKP KB titkára, 1976-tól a KB, 1985-től a PB tagja.

baloldali radikális Jászi Oszkár – az Országos Polgári Radikális Párt egyik alapítója és elnöke (1914–19). 1918-ban a Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi kormány nemzetiségi kérdésekkel megbízott tárca nélküli minisztere (1918. október – 1919. január). A külügyi tanács elnöke. Nagy figyelmet szentelt a nemzetiségi kérdésnek, amelyet Magyarország „keleti Svájccá” alakításával kívánt megoldani. A Tanácsköztársaság kikiáltása után emigrált, és a Bécsi Magyar Újság főszerkesztőjeként fellépett a proletárdiktatúra, majd a fehérterror ellen.

baloldali Károlyi Mihály – az I. világháború előtt és alatt határozottan szembefordult Tisza István politikájával és háborúellenes, antant-barát nézetei, polgári demokratikus reformkövetelései népszerűvé tették. 1918 októberében elnökletével megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, majd IV. Károly, a néptömegek követelésére miniszterelnökké nevezte ki. 1919 januárjában Magyarország köztársasági elnökévé választották. A földreform megvalósítását kálkápolnai birtokának felosztásával támogatta.

visszautasította a Vix-jegyzéket – (1919. márc. 20.) a győztes antanthatalmak által a párizsi békekonferencián jóváhagyott határozat értelmében a magyar és román csapatok közti semleges zóna létrehozásáról intézkedő diplomáciai irat, amelyet az antant katonai missziójának vezetője, Vix francia alezredes nyújtott át Károlyi Mihálynak. A Vix-jegyzék kimondta, hogy a magyar katonai alakulatoknak Északkelet-Magyarországról 10 nap alatt a Tisza vonaláig kell visszavonulniuk, míg a román csapatok Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad vonaláig nyomulhatnak előre. Az így keletkezett semleges terület a Szövetséges Főparancsnokság ellenőrzése alá kerül. Károlyi teljesíthetetlennek minősítette e követelést, és márc. 21.-én közölte Vix-szel a magyar kormány elutasító válaszát. A Vix-jegyzéknek döntő szerepe volt a polgári demokratikus rendszer bukásában és a Magyar Tanácsköztársaság megalakulásában.

az 1919-es proletárdiktatúra fegyverrel védte az országot – az antant támogatását élvező román hadsereg április 16-án támadást indított a Magyar Tanácsköztársaság ellen a demarkációs vonal teljes hosszában, és elfoglalta Debrecent. A csehszlovák hadsereg Ungvárnál indult támadásra (ápr. 23.), majd bevonult Miskolcra (máj. 2.). A kormányzótanács mozgósította a budapesti munkásságot, a Vörös Hadsereg pedig sikeres támadást indított a csehszlovák haderők ellen (máj. 20.) és a Kárpátokig nyomult előre. A győzelmek hatására Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot (jún. 16.). A román csapatok visszavonulása fejében Clemenceau francia miniszterelnök a magyar csapatoknak a békekonferencia által megállapított határok mögé való visszavonulását követelte. Az ultimátum elfogadása, amit nem kísért a román csapatok visszavonulása, valamint a Tisza vonalán indított magyar támadás árulás miatti összeomlása a Tanácsköztársaság bukásához vezetett. (1919. augusztus 1-jén.).

Trianont Horthyék írták alá – a trianoni békediktátum aláírása idején a hatalom már Horthy Miklós kezében volt Magyarországon.