Múlt és jövő^*

„Soha ilyen évforduló nem volt, mint ez a harmincadik.” Három nagy európai országból kaptunk részletes beszámolót – Angliából, Franciaországból és Olaszországból (olvasónk a további oldalakon találkoznak velük) –, mindegyik valami ilyesféle mondattal kezdődik, vagy ezt a tényt mutatja. De azok a hírek, amelyek más európai országokból vagy a tengeren túlról érkeztek szerkesztőségünkbe, ugyanezt sugallják. Soha ilyen méretű ünnepségek, sajtó-, rádió- és televízió-megemlékezések, soha ennyi méltató szó a nyugati közéleti emberek, írók, művészek, tudósok részéről!

Pedig hát nem ez volt az első kerek évforduló – az ember keresi az okot, az okokat: miért ez a mostani felbuzdulás, miért nem találkoztunk hasonlóval az ötödik, a tizedik, a huszadik, a huszonötödik évfordulón? Nyilván sokrétű a válasz, elmélyültebb tanulmányozást és nem rövid cikket érdemelne. Sommázva és nagyon leegyszerűsítve: valahogy úgy tűnik, hogy három évtized kellett ahhoz, hogy a magyar ’56 megérjen a világ tudatában és a világ – a nyugati világ – megérjen ’56 jelentőségének megértésére és befogadására. S nem általánosítva három évtized, hanem ez a három évtized kellett – a csehszlovák ’68, Szolzsenyicinnek, Szaharovnak és társaiknak fellépése, a lengyel ’80–81, az afgán ellenállás és még sok más kisebb-nagyobb esemény –, hogy a nyugati világ ne csak egyszerű és egyszeri, dicséretre és elismerésre méltó, de mégiscsak rövid, átmeneti fellobbanást lásson ’56-ban, hanem világtörténelmi eseményt, egy hosszú és még befejezetlen eseménysorozat bátorságában és (igenis!) eredményességében mindmáig felül nem múlt kiindulópontját. Úgy látszik, a nyugati világnak három évtized, ez a három évtized kellett ahhoz, hogy felmérje: ha egyszer, valamikor egész Európa – valóban európai lesz, ha egyszer, valamikor a világ – új világháború nélkül – megszabadul a nácizmus utáni kor legerősebb és legagresszívebb diktatúrájától, akkor abban elévülhetetlen érdemei lesznek a magyar ’56-nak, a kis Magyaroszágnak.

Köszöntötte a magyar októbert a Times, a Neue Zürcher Zeitung, a Le Monde, a New York Times – ugyanakkor az ismert világlap, a Békés Megyei Népújság 1986. november 5-i számában azon gúnyolódott, hogy ’56 nyugati megünneplése „kínos kudarcba” fulladt, (hol tudnák ezt jobban, mint Békéscsabán?), és azon, hogy otthon nem volt tömegmegmozdulás, legfeljebb „a főváros néhány lakásában páran összejöttek és gyertyafény mellett dúdolgattak”. Az embernek az a benyomása, hogy a szelíd és megértő politikai és rendőrhatóságok felajánlották ugyan, hogy akik akarnak, ünnepi megemlékezést rendezhetnek az Operában, tömeggyűlést a Népstadionban, vagy fáklyásmenetben felvonulhatnak az egykori Sztálin-szobor helyére, hogy ott elhelyezzék a szobordöntők emlékére a nemzeti büszkeség koszorúit – de ezekre a nagylelkűen javasolt, már-már elvárt megmozdulásokra nem akadt jelentkező. Valóban olyan ostobának tartják a hazai közvéleményt, és különösképpen az ’56-tal rokonszenvező, az ’56-ra felnéző fiatalokat és nem-fiatalokat, hogy bedőljenek a legócskább provokációnak – akkor menjenek tüntetni vagy felvonulni, amikor már hetek, sőt hónapok óta fokozott készenlétben álló, gumibotos, vízifecskendős kopók várnak a „fogadtatásukra”? Igazuk volt azoknak, akik lakásokban, gyertyafény mellett dúdolgattak – azoknak, akik a szívükben ünnepeltek!

Az évforduló nyilvános megünneplését elvégezte helyettük a Hatalom. Ahogy Nyugaton, Magyarországon sem volt soha akkora nyilvánossága ’56-nak, mint most, a harmincadik évfordulón. Cikkek százait közölték az újságok, legalább 6-7 könyv jelent meg a különböző kiadóknál, a televízió hat alkalommal sugárzott egyórás műsort az évforduló alkalmából. Hogy ez a párt- és állami propaganda ’56 ellen szólt, ’56-ot, az „ellenforradalmat”, Nagy Imrét és a forradalom vezetőit-résztvevőit gyalázta? Hát aztán! Akinek szeme van láthatta-olvashatta, akinek füle van, hallhatta-kihallhatta a szitkok és átkok mögül a félelmet és az akaratlan tiszteletadást. A Hatalom három évtizeden át arra játszott, hogy a magára és a népre parancsolt csönddel, a más vonatkozásokban nem egyszer bevált agyonhallgatással kitörölheti a korábbi nemzedékek emlékezetéből, az új nemzedékek tudatából ’56-ot. Úgy látszik, hogy akárcsak a Nyugatnak, neki is harminc év kellett, hogy felmérje ’56 igazi jelentőségét. De utánalövéses utóvédharcával csak azt bizonyítja hazafelé is, kifelé is, hogy ’56-ot nem lehet megkerülnie. S bizonyítja azt is, mennyire átmeneti jelenség ő a nemzet történelmében: merevségével és kíméletlenségével a régit, a visszahúzót (saját szóhasználatával: a reakciót) képviseli az újjal, az igazzal – a haladással szemben. ’56 alapköveteléseit, a szabadságot, a függetlenséget, a demokráciát, a semlegességet szidalmazva, a mártírok sírjait rejtegetve ez a Hatalom képviseli mindazt, ami elavult és pusztulásra ítélt Magyarországon: 70 évvel a Habsburg-birodalom felbomlása után a gyarmati függőséget és megalázkodást Európa közepén, a tekintély nélküli tekintélyuralmat, gyermeteg kétjelöltes választásaival – több mint száz évvel a magyar parlamentarizmus megszületése és több mint 40 évvel az 1945-ös szabad választások után – a népakarattól való rettegést, a kapitalizmust utánozgató felemás reformjaival – legalább félszázaddal a modern gazdaságok mögött kullogva – a dilettantizmussal vegyes kiváltság-védelmet, röviden: mindazt, amit egy idegen szuronyokra-tankokra támaszkodó klikk-uralom jelent.

Tulajdonképpen köszönet járna a rendszer nagyméretű, ’56 ellenes megemlékezéseiért. Ha még szükség volt rá, akkor most megmutatta: maga is érzi, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Indokolt gazdasági siránkozásaival, a dollár-, márka-, frankkölcsönök utáni kilincseléseivel, a rossz és egyre romló közhangulat beismerésével, teljes perspektívátlanságával, az erdélyi és szlovákiai magyarok sorsa fölötti közömbössége és tehetetlensége miatti elkeseredés felszításával már eddig sem hagyott sok kétséget efelől; az ’56 elleni kampányával a sokat emlegetett belső válságot csak tovább mélyítette. Hiábavaló önvigasztalás azt ismételgetnie, hogy ’56 – a múlt, és a rá való nyilvános megemlékezése az erő jele. Az igazság ennek az ellenkezője. ’56 nem a múlt, hanem a jövő. Nem mögöttünk van, hanem előttünk.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

ez a harmincadik – az 1956-os forradalom 30. évfordulójáról van szó.

Neue Zürcher Zeitung – svájci német nyelvű konzervatív polgári napilap. Az 1780-ban alapított lap Zürichben jelenik meg és politikai elemzései mellett elsősorban gazdasági és pénzügyi cikkei jelentősek.

dollár-, márka-, frankkölcsönök – a Kádár-rendszer által felvett, az országot hatalmas adósságokba taszító nyugati kölcsönök.