Ifjú szívekben^*

Ifjú szívekben élek s mindig tovább, Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerű. (Ady)

 

Miért hátra nézzünk, miért ne előre?

Már 15 év sem kell, és az emberiség – feltéve, hogy addig nem pusztítja el önmagát – belép a XXI. századba. 15 év múlva annak a gyakran használt szónak, hogy „századforduló”, megváltozik a tartalma: már nem az 1900, hanem a 2000 körüli éveket fogja jelenteni; a „századvég” nem Viktória és Ferenc József korát, hanem – a miénket.

Ha hátra nézünk, ez a már búcsúzkodó század történelmi-politikai szempontból a legdicstelenebbek egyike a magyar históriában. Első két évtizedében másodhegedűsök voltunk egy tehetségtelen karmester zenekarában; nem akartuk, de akaratlanul is elvesztettük az első világháborút; Károlyi elvetélt és Kun Béla gyászos forradalmát a fehérterror, a ország területének egyharmadra zsugorodása, négymillió magyarnak más államokba kerülése és egy negyedszázad korlátolt, vitézkötéses vergődése követte; nem akartuk, de vérben, gyászban, romok közt elvesztettük a második világháborút is; 1945 után, az idegen megszállás alatt sarjadni kezdő demokráciából hamarosan az lett, amit a megszálló hatalom eleve csinálni akart belőle – előbb vaskezű terror, aztán (most már 30 év óta) akasztófákkal induló, gyeplőlazítással folytatódó, de továbbra is és mindenképpen gyarmati helyzetben lévő ország.

Hacsak a most következő tizennégy évben valami nagy változás (vagy valami csoda) be nem következik, ennek a XX. századnak egyetlen olyan eseménye volt, amire az ország és a nemzet büszke lehet, amire a világ előtt nemzetközileg is egyedülálló fegyvertényként hivatkozhat – ami a XXI. század magyar történelmének alapköve: az 1956-os forradalom.

Tízegynéhány nap – egy teljes évszázad több mint 36 000 napjából (s ez a rövid felegyenesedés is tragédiába torkollik): bizony, nem mérték nekünk bőkezűen a szabadságot, a függetlenséget, az önrendelkezést az istenek.

De mi maradna a XX. század végén önbecsülésben és a világ szemében a magyarokból – 1956 nélkül?

A hatalom budapesti letéteményesei a XXI. század közeledtével akkor követik el a legsúlyosabb politikai-lélektani hibát, amikor ugyanúgy acsarkodnak ’56 ellen, mint ahogy azt 30 évvel ezelőtt tették. Amikor azt hiszik, hogy a „gulyáskommunizmus”, a „reform-szocializmus” tényleges vagy vélt eredményeivel, felületes és hízelgő kapitalista sajtójával, magas rangú külföldi látogatóival, vagy fogsort-csináltató germán turistáival, ezzel a tetszés szerint nagyítható délibáb-nyugati színesfotográfiával el lehet takarni, odébb lehet tolni, meg lehet kerülni ’56-ot.

Nem lehet. S nemcsak azért nem, mert ’56 nélkül nem volna nagyobb szabadság, jobb élet, több utazási lehetőség, mint amennyi a többi kommunista országban van. Ez csak amolyan „hála-tényező” lenne, s a hála sem az egyes embereknek, sem a népeknek nem erős oldala.

Elnézést a fellengzős hasonlatért, de ’56 úgy nélkülözhetetlen a nemzeti öntudatnak, mint ahogy a Szaharában nem lehet száz évig víz nélkül menetelni.

Persze, nehéz a helyzetük azoknak, akiket éppen ’56 eltiprása rakott az ország élére, s a fegyveres idegen beavatkozás nélkül ki tudja, ma hol volnának, mi lett volna belőlük. Nehéz a helyzetük saját magukkal és moszkvai megbízóikkal szemben is.

De hát ők már annyit ügyeskedtek, helyezkedtek, „buliztak” harminc év óta, otthon is, a Kelet felé is, a Nyugat felé is, és annyit hivalkodnak az ügyességükkel – ’56 volna az egyetlen pont, aminél a találékonyságuk elhagyta őket?

Nem az általános revideálásról beszélek, ehhez valóban nincs elég erejük és nincs felhatalmazásuk. De például az emberiesség legelemibb követelményével, Nagy Imrének és társainak, az ’56 után százával kivégzetteknek a sírjaival kapcsolatosan már tehettek volna olyan gesztust, ami nem járt volna különösebb kockázattal a részükről, nagy ügyességükben már találhattak volna olyan formulát, amivel ez a kérdés többé-kevésbé megnyugtatóan megoldódnék.

Az évek múlásával – hátralévő éveik rövidülésével, a gazdasági gondok növekedésével, a belső ellentmondások és ellentétek fokozódásával – saját érdekükben állna, ha az ’56-ot sújtó átkaikból feladnának egyet-kettőt.

Ehelyett mintha az ellenkezője történnék.

Az idei március 15-i békés ifjúsági felvonulás durva rendőri szétverése mintha főpróba és elrettentés akart volna lenni arra az esetre, ha október 23-án valaki mozdulni merészelne.

Az egyik hetilap most nyáron, az évforduló „előkészítésére” ötrészes cikksorozatot közölt, olyan hangon, mintha 1957–58-ban, a megtorlás éveiben, és nem 1986-ban írták volna.

Az egyik pártvezető és a főnöki tisztség egyik utód-(ön?)jelöltje a párt ideológiai folyóiratában a minap azt dörögte el, hogy ’56 értékelésében senki ne várjon semmi újat.

S alig pár hónappal az évforduló előtt elkoboztak-felfüggesztettek egy – kommunisták szerkesztette – rangos vidéki folyóiratot, mert – úgy látszik – magukra vették, amit egy fiatal költő egy harminc évgyűrűs júdásfáról és a homály ezüsttallérokkal kitüntetett követeiről írt.

Egy újdonsült miniszterhelyettes, az említett lapbetiltást indokolandó, azt nyilatkozta, hogy a szegedi irodalmi folyóirat magatartása „a kialakult társadalmi közmegegyezést” sértette.

Mi az a kialakult társadalmi közmegegyezés? Mikor alakult ki? Milyen intézményes formákat öltött? Ki egyezett meg kivel? És miben egyeztek meg? Milyen szabad akarat megnyilvánulások (választások, népszavazás, avagy királyválasztás a Duna jegén) szentesítették a „megegyezést”?

A rendszer – úgy tűnik – saját vágyálmainak bűvöletében él (néhány írástudó ember – az idézett vers a szegényes alkuvások véneinek-ifjainak nevezi őket – ad alája konszenzus elméleteket) – de hát akkor mi szükség van rendőri gumibotokra, az ’56-ot gyalázó cikkekre-nyilatkozatokra?

Ha valóban van valamiféle közmegegyezés, ha ennek alapján biztonságban érzik magukat, akkor miért nem a további megbékélésen munkálkodnak, miért nem tesznek engedményeket egy immár 30 éve lezajlott esemény megítélésében – három évtized elteltével miért a további merev szitkozódás, a könyörületet és a legelemibb humanizmust sem ismerő gyűlölködés?

Akik azon az október 23-án a Műegyetem vagy a Tudományegyetem zászlói-táblái alatt fiatal egyetemistákként vonultak Budapest utcáin, azok ma 50-55 évesek. Legtöbbjük lassacskán nagyanya-nagyapa lesz.

Akik ’56-ban születtek, azok ma 30 évesek. Legtöbbjük házasember – hamarosan anya-apa lesz, ha ugyan már most nem az.

Immár a harmadik nemzedék indul útjára ’56 óta.

Az elsővel, az ’56-os fiatalokkal – éppúgy, mint a szüleikkel – valami történt. Nem annyira az esemény szépségének, történelmi kiemelkedőségének, mint inkább a bukás keserűségének és a reménytelenségnek az íze maradt meg a szájukban. Nagy többségükben „procul negotiis” – másutt kerestek kárpótlást. A munkában, a családban, és nem utolsósorban az anyagi érvényesülésben. Anélkül, hogy általánosítani lehetne, mégis, ez az a nemzedék, amelyik fiainak-lányainak nemigen mesélt „arról az októberről” – még a kérdéseik elől is kitértek.

De a fiúk-lányok, a harmincévesek s a náluk valamivel idősebbek és valamivel fiatalabbak nemzedéke már más. Talán azért is, mert az általános helyzet rosszabb, az anyagi érvényesülés lehetőségei kisebbek, de talán még inkább azért, mert azt a félelmet, amit szüleik és nagyszüleik ’49 és ’53, ’57 és ’60 között a bőrükön éreztek, ők nem ismerték; ez a nemzedék visszatér a közérdeklődéshez, jobban, mint az elődei.

Ők azok, akikkel „baj van”. Ők azok, akik március 15-én felvonulnak, és az ő költőik írják azokat a verseket, amelyek miatt be „kell” tiltani egyes folyóiratokat; ők azok, akik aláírásokat gyűjtenek egy, a természeti környezetet veszélyeztető vízlépcső ellen, akik egyetemi vitában sarokba szorítják a szerkesztőket leváltó, írókat elhallgattató funkcionáriusokat, akik vallási kisközösségekben szóvá teszik az egyházi hierarchia élén állók megalkuvásait, akik szamizdat folyóiratokat adnak ki, akik állják a rendőri beavatkozások, a hivatali visszaélések, a pénzbüntetések, az állásvesztések ütéseit. És ők azok, akik mindent tudni akarnak ’56-ról, akiknek szükségük van ’56-ra, mert fiatalok és magyarok, és a XX. századból nem csak vert hadak, elpusztult seregek, különböző színű, törvényesített tömeggyilkosságok, más-más ideológiájú idegen urak előtt alázattal főt hajtó vagy dilettáns módon szembeszegülni próbáló politikusok képét akarják átvinni a XXI. századba, hanem valamit, amire büszkék lehetnek, amivel annyi botlás, bűn, balszerencse után a civilizált világ előtt „lemostuk a gyalázatot”. Amit nem lesütött szemmel, hanem emelt fővel adhatnak át azoknak, akik ma éppen elkezdenek gyerekcipőikben tipegni. S amit annál is inkább át akarnak adni – úgy érzik, hogy át kell adniok –, mert a fél-eredmények és a fél-engedmények őket nem tévesztik meg: ’56 alapvető vívmányai-követelései máig kielégítetlenek. A független, semleges és demokratikus Magyarország – nem létezik.

„Ifjú szívekben…”. Ady saját magáról mondta – mi ’56-ról is elmondhatjuk. A vén huncutok és a gonosz ostobák próbálkozásai hiábavalóak. ’56 élete „millió gyökerű”. Szó szerint az: a mai és holnapi fiatalok millióinak szívében gyökerezik.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Ifjú szívekben élek… – Ady Endre: Ifjú szívekben élek c. verse.

Viktória (1819–1901) Nagy-Britannia és Írország királynője 1837–1901 között. India császárnője (1876–1901).

Ferenc József (1830–1916) Ausztria császára (1848-tól) és Magyarország királya (1867-től).

felfüggesztettek egy rangos vidéki folyóiratot – a szegedi Tiszatáj 1986. évi júniusi számát „közléspolitikai hibák miatt” bezúzták. A szerkesztőket (főszerkesztő: Vörös László, főszerkesztő-helyettes: Annus József) leváltották és az 1987 januári első szám Kaposi András és Lengyel András szerkesztésében jelent meg.

fiatal költő – Nagy Gáspár (1949) költő, 1976–80 között a Móra Ferenc Könyvkiadó lektora, 1981-től az Írószövetség, 1985-től a Bethlen Alapítvány titkára. 1988-tól a Hitel szerkesztője.

harminc évgyűrűs júdásfa – lásd Nagy Gáspár: A fiú naplójából In: Tiszatáj 1986/6.

Procul negotiis – távol a munkától, közügyektől, a világ zajától, idézet Horatius Második eposzából.