Szomorú Párizs^*

Ezzel a címmel ír úti beszámolót Timár György az És május 2-i számában. Elmondja, hogy tizennegyedszer járt Párizsban (mint a magyar dolgozók átlaga…), de ez volt az első eset, hogy szomorúnak találta a várost. Párizs nem a „választási csinnadratta” miatt hatott rá szomorúan, bár azt is végigélte benne és látta, hogy – jórészt a televízióban – a riporterek, kommentátorok, helyzetelemzők, szóvivők, hivatásos találgatók és sugalmazók – „a dicséretükre szóljon” – mindent elkövettek, hogy megszolgálják fizetésüket (nem úgy, mint Magyarországon, ahol a hasonló foglalkozásúak köztudomás szerint szembe szoktak fordulni azokkal, akik fizetik őket), és látta, illetve hallotta azt is, hogy az utca embere kereken kimondta, miszerint teljesen mindegy, ki győz. (Megintcsak nem úgy, mint Magyarországon, ahol köztudomás szerint sorsdöntő fontosságú, hogy ki győz a választásokon…)

Timár nem a választások miatt találta szomorúnak Párizst, hanem a gazdasági válság miatt – amiatt, hogy két-három éve még vidám fiatalok táncos-énekes csoportokban kéregettek a metróban, most viszont csak egy-egy magányos kéregetővel-koldussal találkozott, továbbá elszomorította az is, hogy egy fekete bőrű, értelmes arcú, amolyan 30-32 éves „nyizege” (?) férfi megijedt tőle a metró folyosóján, s csak akkor nyugodott meg, amikor rájött, hogy Timár részéről „nem fenyegeti veszedelem” (nem úgy, mint az átlag-párizsiak részéről, akiknek manapság egyik kedves időtöltése, hogy négereket vernek, rabolnak ki, tesznek el láb alól a párizsi metró folyosóin).

Ugyancsak szomorúvá tette őt az, hogy a Párizs melletti Nanterre egyetemén, ahol néhányan összegyűltek, írók, fordítók, egyetemi emberek, hogy meghányják-vessék a magyar irodalom franciaországi helyzetét, a teremben mindössze két (kettő!) diákot látott, akit a téma érdekelt, vagy akit a tanára gyöngéden rávett a megjelenésre. Timár ebből feltehetően arra a következtetésre jut, hogy Párizsban mindössze két (kettő!) diák van, akit a magyar irodalom érdekel – vagy talán még kettő sincsen –, holott juthatna az ellenkező következtetésre is: milyen megnyugtató, hogy mindössze két diák megy el egy olyan összejövetelre, ahol a magyar irodalmat ő képviseli…

A cikkből az derül ki, hogy leginkább azért találta szomorúnak Párizst a szerző, mert erős rasszista, „fasizoid”, Le Pen-ista hangokkal-propagandaszövegekkel találkozott. Talán érdemes lett volna megjegyeznie, hogy a de Gaulle-féle választási rendszer alapján 25 éven át egyetlen Le Pen-féle, szélsőjobboldali képviselő sem jutott be a francia parlamentbe, s azt, hogy most 35-en bekerültek, a baloldal, köztük a francia kommunista párt által megszavazott választási szisztéma tette lehetővé…

Timár a párizsi rasszizmus iszonyatos méreteire nemcsak a maga tapasztalatait meséli el, hanem tanút is hív maga mellé, Somlyó György, a magyar irodalom gondjait Nanterre-ben, teljes érdektelenségben meghányó-vető „kollégája” személyében. Somlyónak Párizs szívében, egy buszban, „egy hátborzongató élménye” volt. Ült a buszon és egyszer csak az egyik utas elordította magát:

– Meg fogunk ölni minden külföldit! Minden arabot, minden zsidót, minden nyomorékot!

Egy bátor, kétgyerekes fiatalasszonynak, aki odaszólt neki, hogy ilyesmit senkinek nem áll jogában mondani, „a kissé hibbant fasiszta” azt válaszolta:

– De még mennyire, hogy van!

Az egész jelenetben a legszörnyűbb az, hogy a fiatalasszonyon kívül a buszban sem a vezető, sem az utasok egyetlen szót sem szólnak, „behúzzák a nyakukat, még csak nem is sápítoznak”.

Igen, az élmény valóban hátborzongató – noha pár megjegyzést megkíván.

Az egyik az: ha valóban így volt, miért nem szólalt meg, miért nem kelt a fiatalasszony védelmére – Somlyó György? Ehhez sem francia állampolgárság, sem különösebb nyelvismeret nem kell: két pofon megtette volna a magáét. Ez az ügybuzgó pártmunkás a fasiszták elleni harcban gyávább volna egy kétgyerekes párizsi fiatalasszonynál?

A másik: az egész jelenetből valószínűleg egy szó sem igaz. Párizsban, egy buszban ilyen aljas, ostoba és elvetemült kijelentést alighanem csak Somlyó hallott. Az a Somlyó, aki tavaly az Ésben nagy „csinadrattával” közreadta Cs. Szabó László egy neki címzett, ismeretlen, ultra-balos levelét, és mikor Párizsból jóindulatúan figyelmeztették rá, hogy a levél szerzője nem lehetett Cs. Szabó, újabb lepedőnyi cikkben szemétkosár-tölteléknek minősítette névtelen jóakaróját. Csak akkor hátrált meg, amikor a levél valódi írója, Kéry László jelentkezett, s akkor is úgy, hogy mindenkitől elnézést kért, csak a párizsi levélírót szidalmazta tovább. Amiből világos az alaptétele: a névvel jelzett hazugság többet ér, mint a névtelen igazság. Ennyit Timár György koronatanújáról. S befejezésül még annyit: úgy hírlik, hogy Párizs polgármestere, aki egyben Franciaország miniszterelnöke is, és aki jól tudja, hogy a francia élet tele van megoldatlan problémával – munkanélküliség, idegenellenesség, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás stb., stb. – most kettőzött erőfeszítéseket tesz, hogy Párizs szomorúságát mielőbb eloszlassa vagy legalább csökkentse. Rettegve gondol arra, hogy ha a mostani közállapotok nem javulnak, Timár György esetleg nem jön el – tizenötödször is Párizsba.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Timár György (sz. 1929) költő, kritikus, műfordító.

Somlyó György (sz. 1920) költő, író, műfordító. Kossuth-díjas (1997).

Kéry László (1920–1992) irodalomtörténész.