Meg kell a szívnek hasadnia^*

A szovjet televízió dokumentumfilmet mutatott be Jurij Andropovról, abból az alkalomból, hogy a volt pártfőtitkár most lett volna 71 éves. Aki háromig számolni tud, az tudja, hogy – Faludy György immár klasszikus megfogalmazásával – „a hulla csak ürügy”, a filmnek semmi köze a nem éppen kerek születésnaphoz; egyetlen célja az volt, hogy Gorbacsov, az új pártfőtitkár megmutassa: ő nem a Brezsnyev–Csernyenko, hanem az Andropov-féle vonal folytatója kíván lenni. Így értékelte a filmet az egész nyugati sajtó, s bizonyára a szovjet nézőközönség is. Ám nem így a hazai újságok és a budapesti televízió, amelyik sietve átvette a moszkvaitól: olyan „andropovista” lihegésbe kezdtek, amely nem sokkal maradt el az egykori „személyi kultusz” hozsannázásai mögött.

„Népünk barátja volt” – írja beszámolójának vastagbetűs címében Lengyel László, a Vasárnapi Hírek moszkvai tudósítója. „Közvetlen volt, szeretett beszélni az emberekkel, szerette megosztani gondolatait, kikérni mások tanácsát – meséli Lengyel –, meg tudta érteni az embereket, ugyanakkor nagy meggyőző erővel beszélt velük.” S ami külön öröm, és nyilván nagy megtisztelés: „Felhangzik a filmben a Rákóczi-induló is, a Magyar Filmhíradó jól ismert szignálja, és megjelennek az 1954-ben készült filmkockák: Jurij Andropov, a Szovjetunió budapesti nagykövete átadja megbízólevelét. Elhangzik, hogy nagyon tetszett neki Budapest, szerette Magyarországot és a magyar népet. Itt tanult meg felelős döntéseket hozni a nehéz történelmi pillanatokban.”

S ez sem minden, keblünk tovább dagadhat, hiszen a dokumentumfilm egyik szereplője – Kádár János. „Kádár János, az MSZMP főtitkára – olvashatjuk a moszkvai tudósításban – a dokumentumfilmben egyebek között elmondja, hogy nagyra becsülte Jurij Andropov elvi, politikus, nem sablonos hozzáállását a politikai kérdésekhez. »A legsúlyosabb időket élte át nálunk – mondotta –, azt az időszakot, amikor a párt és az állam széthullott. Megélte az ellenforradalom legszörnyűbb vérengzéseit, amikor a nyílt utcán ölték meg a kommunistákat vagy a haladó gondolkodású embereket, s akkor ment el tőlünk, amikor már lábra álltunk«.”

Az Élet és Irodalom első oldalán Máriássy Juditot már-már szétfeszíti a boldogság. Hála a dokumentumfilmnek, „Andropov és családja járt nálam – rebegi –, hogy megismertessen azzal a fiúval, akit tanárnője Juraként emlegetett, aki szépen énekelt és néha verseket írt, akinek otthonában sok a könyv, s a könyvespolcon fia fényképe mellett Kádár Jánossal közös képe is megtalálható, úgy, keret nélkül, ahogy az enyémen a családi fotók mellett néhány barátomé”. Máriássy Judit „végre látta” azt, ami eddig hiányzott az életéből: azt a szobát, ahol a szovjet párt mindenkori első titkára dolgozik, sőt Andropov dácsáját is valahol Moszkva környékén.

Ennyi közvetlenség, humanizmus és magyarbarátság láttán nem kell-e a szívnek meghasadnia? A cikkírók legfeljebb arról feledkeznek meg, hány évig állt ez a kiváló férfiú a rettegett KGB élén, s hogyan nyilvánult meg végtelen emberszeretete a hazájából száműzött Szolzsenyicin, a Gorkij városába deportált Szaharov, az ideggyógyintézetekben meggyötört és a Gulágban sínylődő, pusztuló ezrek, tízezrek irányában. No meg arról, hogy az alkalmi költő és széphangú énekes milyen „felelős döntéseket” tanult meg Magyarországon „a nehéz politikai pillanatokban”, s habár „nagyon tetszett neki Budapest”, milyen szerepe volt Budapest szétlövetésében, és amíg nálunk volt, amíg Kádárék „lábra álltak”, hány magyar hazafi végezte életét akasztófán. S ha könnyekig megható is, hogy Kádár Jánossal közös képe ott volt a könyvespolcán – miért hiányzott erről a polcról egy közös fénykép Nagy Imrével is –, mondjuk, arról az 1956. november elsejei megbeszélésről, amikor a magyar forradalom miniszterelnökét biztosította: a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot, csak a kivonulás részleteit kell még megtárgyalni.

Egy kis jó ízlés, újságíró elvtársak, egy parányi megbecsülés az olvasók irányában! Akik a dokumentumfilm láttán nyilván arra gondoltak: mennyire másképp alakult volna hazánk sorsa, ha Jurij Andropov valamivel kevésbé szerette volna a magyar népet…

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Gorbacsov, Mihail Szergejevics (sz. 1931) szovjet politikus, pártvezető és államfő. 1978-tól került be az SZKP legfelső vezetésébe. A KB titkára (1978–85), a PB tagja (1980-tól), a párt főtitkára (1985–91), a Szovjetunió elnöke (1990–91). A SZU társadalmi és gazdasági átalakítására, demokratizálására, a fegyverkezési verseny csökkentésére irányuló reformpolitikája véget vetett a hidegháborúnak és a kommunista világrendszer megteremtésére irányuló törekvéseknek, de magának a Szovjetuniónak is, amely 1991 őszén felbomlott. Gorbacsov erőfeszítései egy új államszövetség létrehozására nem jártak sikerrel, és lemondott elnöki tisztjéről. Politikája hozzájárult a kelet-európai szocialista országok szovjet uralom és katonai megszállás alóli felszabadulásához, a szovjet érdekeket érvényesítő Varsói Szerződés és a KGST megszűnéséhez, Németország egyesítéséhez, az atomfegyverkezés csökkentéséhez.

Lengyel László – a Népszabadság és a Vasárnapi Hírek moszkvai tudósítója, nem azonos a közgazdász közíróval.

Rákóczi-induló – a Rákóczi nótából alakult ki 1810 körül, szerzője ismeretlen. Híres feldolgozásai Liszt Ferenctől (1852) és Berlioztól (1946) valók.

(Élet és Irodalom) cikke – Négyszemközt a politikussal. In: Élet és Irodalom 29. évf. 24. szám (1985. július 19.)