Választgatunk, választgatunk…^*

Akár hiszi a nyájas olvasó, akár nem – Magyarországon a választásokat megint a Hazafias Népfront nyerte meg.

Az esemény nem lebecsülendő – gondoljunk csak arra, hogy a Népfront 1949 óta minden választást megnyer! Mutasson bárki is a nyugati világban egyetlen olyan pártot, amelyik hasonló győzelem-sorozattal büszkélkedhet!

Egyszer, valamikor a hatvanas években, Franciaországban egy Gaulle-ista képviselő azt mondta: „Hacsak nem követünk el valami hibát vagy ostobaságot, akkor a század végéig uralmon maradunk”. Úgy látszik, valamit elkövethettek – hibát vagy ostobaságot vagy mind a kettőt, mert már 1974-ben nem az ő pártjukból, 1981-ben pedig egyenest az ellenzékükből, a szocialisták soraiból került ki a köztársasági elnök és a parlament többsége is.

A Népfront 36 év óta nyilván semmiféle hibát, ostobaságot nem követett el, ezért olyan folyamatosak a választási győzelmei. 1949-ben az első titkára Rajk László volt (a nyájas olvasó talán emlékszik rá: az a Rajk László nevű kommunista vezető, akit még ugyanebben az évben felakasztottak), 1954-es kongresszusának ünnepi szónoka Nagy Imre (az a Nagy Imre, akit négy évvel később ugyancsak felakasztottak) –, de ezek az elhanyagolható személyi epizódok mit sem változtattak a Népfront politikai vonalának következetességén és helyességén. 1949 és ’53 között szilárdan támogatta Rákosit, 1953 és ’55 között Nagy Imrét, ’55 elejétől ’56 nyaráig megint Rákosit, ’56 nyarától ’56 októberéig Gerőt, ’56 október 23-tól november 4-ig Nagy Imrét és a forradalmat, november 4-e után Kádárt.

Minden bizonnyal ennek a bátor, elvi politikának volt köszönhető, hogy a magyar népi tömegek mindvégig rendületlenül kitartottak mellette. Viszonylag leggyengébb eredményét az 1949-es választáson érte el (úgy látszik, akkor még nem ismerték eléggé a szavazók), a választási részvétel csak 94,7%-os volt, és az érvényes szavazatoknak mindössze 95,6%-a esett a Népfrontra. Az egyik legszebb eredményét az 1958-as választás hozta: a szavazók 98,4%-a járult az urnák elé, és az érvényes szavazatok 99,6%-a lett a Népfronté. Az eredmény hitelességéhez vagy őszinteségéhez nem férhet kétség: alig két évvel az ’56-os forradalom és a szovjet intervenció után a magyar nép – amely, mint közismert, a forradalom napjaiban ugyanilyen arányban adta tanúbizonyságát pártszeretetének és szovjetbarátságának – megragadta az első alkalmat, hogy végre szabadon kinyilatkoztassa: a forradalom egy törpe kisebbség, alig 1-2% műve volt.

A nagy 1958-as tanúságtétel után, a hatvanas évek végétől a rekord-lelkesedés valamicskét lehiggadt – ez lehet az oka annak, hogy 1980-ban a szavazók száma 97%-ra „zuhant le”, és az idei választáson már csak 93,9% ment el szavazni, ami valóban alacsony szám – és nem titkolt ellenzékiség jele is – a szovjet világban. Alacsony, alacsony – de hol van az a nyugati konzervatív, szocialista, liberális, radikális, centrista, kommunista, agrár, demokrata, republikánus, royalista vagy ökologista párt, amelyik ne nyalná meg a tíz ujját, ha ilyen eredményt érne el?

Kákán csomót keresők esetleg azzal az ellenvetéssel élhetnek: a Hazafias Népfront példátlan sikersorozatában talán szerepe van annak, hogy – egyedül ő indul a választásokon. Üres, rosszindulatú ellenvetés! Először is: mindenki tudja, hogy Magyarországon nincsenek többé ellentétes osztályok, mindenki ugyanazt akarja (ez igaz is: minél többet keresni, lakáshoz-házhoz jutni, Nyugatra látogatni) –, így aztán nincs alapja a többpártrendszernek, vetekedő listáknak a választásokon. Másodszor – és ez a nagy újítás, mivel az első érv a szovjet gyakorlatból már több, mint hatvan éve ismert – a mostani magyarországi választásoknak az volt a jellegzetessége, hogy a magyar és kelet-európai gyakorlatban az egypártrendszer bevezetése óta először – minden képviselői és tanácstagi mandátumért legalább két jelöltnek kellett fellépnie. Nincs elírásról szó: nem lehetett, hanem kellett!

Az, hogy „minden mandátumért”, kissé módosítandó. A 387 országgyűlési képviselői mandátum közül 35 az úgynevezett „országos listán” szerepelt – tehát nem helyi választás útján került betöltésre –, és ennek a 35 jelöltnek nem volt ellenfele. A „normális” képviselőjelöltek rózsaszínű szavazócédulája helyett erre a 35-re világoskék szavazócédulán kellett szavazni. Már ez a színkülönbség is mutatta, hogy mások, mint a többiek. Kik ők? A kommunista párt, a különböző társadalmi szervezetek, nemzetiségek és egyházak vezetői (a katolikus egyház kivételével: Lékai prímást talán a pápa tanácsolta el a parlamenti szerepléstől).

Naiv ember megkérdezhetné: ennek a 35-nek miért nem volt ellenjelöltje? Naiv ember megjegyezhetné: egy Churchill, egy Roosevelt, egy de Gaulle, egy Adenauer, egy Nenni el sem tudott volna képzelni olyan választást, ahol ellenfél nélkül lépett volna fel (magukról a választókról nem is beszélve), és az is előfordult, hogy valamelyikük megbukott. De naiv ember nem tudja, hogy mindezek a világnagyságok – kerti törpék ahhoz a 35-höz képest, akik a Hazafias Népfront ellenfél-nélküli listáján tündököltek. Churchill, Roosevelt, de Gaulle, Adenauer, Nenni – egyik-másikuk csupán a második világháborút nyerte meg, Amerikát húzta ki a gazdasági válságból, Franciaországot a mélypontról, Németországban végbevitte a „gazdasági csodát”, Olaszországban része volt az antifasiszta ellenállásban és a demokrácia megteremtésében – mik ezek az érdemek ahhoz képest, amit a magyar kommunista pártnak és segédcsapatainak jelenlegi vezetői tudnak felmutatni? Ez utóbbiakkal szemben ellenjelölteket állítani – egyenesen sértésszámba ment volna.

Naiv ember azt mondhatná: jó-jó, de mi van az emberi egyenlőséggel, az állampolgári egyenjogúsággal. De naiv ember nem olvasta Orwell regényét, az Állati Gazdaságot (ami pedig most jelent meg Budapesten szamizdatban, és Párizsban – hadd csináljak neki propagandát – az Irodalmi Újság kiadásában.) Ha olvasta volna, naiv ember tudná: mielőtt a disznók átvették a hatalmat a Gazdaságban, az volt a jelszavuk: „Minden állat egyenlő.” Miután övék lett a hatalom, ez a jelszó oda módosult: „Minden állat egyenlő, de vannak állatok, akik egyenlőbbek.” S igaz, hogy az Állati Gazdaság Budapesten is, Párizsban is illusztrálva jelent meg – a mostani magyarországi választások a rajzillusztrációkon túl a 35 „egyenlőbb” listájával bizonyára tény-illusztrációt is akartak nyújtani hozzá.

De ha 35 embernek nem is volt ellenjelöltje, a további 352 mandátumért mégis csak két vagy több jelölt versengett. Természetesen – hiszen van-e ennél természetesebb? – minden jelöltnek alá kellett írnia, hogy elfogadja a Hazafias Népfront programját, amit viszont a Magyar Nemzet 1985. június 7-i száma szerint „az MSZMP XIII. kongresszusán elfogadott politikai irányvonal alapján alakítottak ki” – azaz valójában a kommunista párt programja. Nem úgy, mint az elmaradott Nyugaton, ahol minden jelöltnek, pontosabban minden pártnak más és más programja van. A magyar kommunista pártnak és függvényének, a Hazafias Népfrontnak erre az a válasza: ha programok között nem is, de emberek között már lehet választani – és ez haladás, ez kiterjedtebb demokrácia. A Népszabadság így ír Választások után című, 1985. június 11-i cikkében: „A mostani választások arra a kérdésre is választ adtak, hogy a korábbinál demokratikusabb módon is igazolódik-e a legfontosabb célokkal való egyetértés. Nincs-e olyan kockázata a demokratizmus kiterjedésének, hogy túlságosan előtérbe kerülnek partikuláris érdekek, netán személyes ambíciók nyernek támogatókra; a népképviseleti szervek nem tükrözik a társadalom összetételét, avagy ellenzéki nézetek szószólói okozhatnak zavart. A jelölőgyűlések és még inkább a választási eredmények bizonyítják, hogy a demokratikusabb választási rendszer nem hordoz magában ilyen veszélyeket…”

Elérkeztünk a lényeghez. Nem a „partikuláris érdekekre” gondolok – nincs az az ország, ahol ilyenek ne volnának –, nem is a „személyes ambíciókra” – furcsa ott szónokolni ezekről, illetve ezek ellen, ahol csak személyek és nem programok között lehet választani és ahol 35 személy ambícióját eleve kielégítik –, s mégcsak nem is az ellenzéki nézetek szószólóira: ifjabb Rajk László és Tamás Gáspár Miklós sikertelen fellépése a jelölőgyűléseken, amiről az Irodalmi Újság legutóbbi száma beszámolt, megmutatta, hogy a párt hatékonyan ki tudja küszöbölni ezt a „kockázatot”. A lényeg az az állítás, hogy a mostani választási rendszer „demokratikusabb”.

A középfok két – egymással homlokegyenest ellenkező – dolgot jelölhet. Jelentheti azt, hogy az eddigi választási rendszer is demokratikus volt, de a mostani – még demokratikusabb; a Népszabadság köreiben nyilván így gondolják. De jelentheti azt is, hogy eddig nem volt elég demokratikus, és most demokratikusabb lett. Egyik úgy igaz, mint a másik. Hogy lett volna eddig demokratikus, ha egyetlen párt volt, egyetlen lista és egyetlen jelölt? És miért lenne attól demokratikusabb, ha két vagy több jelölt van ugyan, de egyetlen párt, egyetlen program, egyetlen politika? Mi a különbség az ország számára, ha ezt az egyetlen, előre meghatározott politikát Pityi Palkó vagy Nulla Elemér képviseli a parlamentben? Legyünk optimisták. Tételezzük fel, hogy egyszer, valamikor feláll egy képviselő az országgyűlésnek nevezett pártintézményben, és nem azt a beszédet mondja el, amit előre meg kellett írnia, be kellett mutatnia és jóvá kellett hagyatnia – hanem a nemzet nagy, életbe vágó kérdéseit teszi szóvá. Jellemző az eddigi országgyűlések tagjaira, hogy az elmúlt 36 évben ez egyetlenegyszer sem fordult elő. De tegyük fel, hogy valamikor a jövőben egyszer megtörténik. Ez nem azon fog múlni, hogy két vagy három jelölt közül választották meg, hanem azon, hogy lesz-e az illetőnek – egyetlen embernek a 387-ből – annyi bátorsága és becsülete, hogy azt mondja magának: történjék velem akármi, nem hallgathatok tovább.

De van annak a szónak, hogy „demokratikusabb”, egy nem nyelvtani, hanem mélyebb jelentése is. A rendszernek azt az állítólagos célját fejezi ki, hogy szépen, lassan, fokozatosan, néhány évtized alatt demokráciára neveli a magyarságot. S ez a jelentése a legsértőbb, a legmegalázóbb. Azt rejti magában – és nem is nagyon rejtegeti –, hogy a magyar nép még nem érett meg a demokráciára, egyelőre csak „demokratikusabb” választásokra méltó, öt év múlva talán még demokratikusabbakra – és így tovább, a XXI. századig, esetleg azon is túl. Ennél jobban lenézni, megvetni saját népét aligha tudná a rendszer. S ennél jobban megvallani a félelmét a néptől – semmiképpen sem tudná. Az eddigi, egy listás, egy jelöltes választási módszernek megvolt az az „előnye”, hogy arra lehetett hivatkozni: a szovjet módszer kényszerű, szolgai lemásolása. A mostani, a „demokráciára nevelő”, nemcsak cirkuszi mutatvány, de egyben leköpése a népnek.

A magyar nép az 1945-ös választásokon megmutatta, hogy pontosan tudja, mi a demokrácia és azt is, hogy tud élni a szabad és titkos választás nyújtotta jogokkal és kötelességekkel. (Ennek a választásnak egyébként – tisztán a demokrácia szabályait nézve – a legnagyobb haszonélvezője a Kommunista Párt volt, amelyik egy pár száz főnyi kis klikkből 17% szavazattal az ország egyik nagy pártja lett.) Megmutatta 1956-ban is, amikor napok, sőt órák alatt elsöpörte a diktatúrát, az egypártrendszert, és – különben Kádár János teljes egyetértésével – megteremtette az új, parlamentáris demokrácia alapjait. Ennek a népnek és sok más vele hasonló sorban élő népnek nem nevelésre, hanem szabadságra van szüksége ahhoz, hogy országaikban demokráciát teremtsenek.

Ami a magyarságot illeti, Széchenyi jelmondatát: „Egy népnél sem vagyunk alábbvalóak”, a pártnak most sikerült arra átalakítania: „Minden szabad népnél alábbvalóak vagyunk”. A nyugatnémetek 12 év náci uralma, az olaszok negyedszázad fasiszta uralma, a spanyolok és a portugálok Franco és Salazar több évtizedes diktatúrája után egyik napról a másikra tudták: mi a demokrácia – a magyaroknak isten tudja meddig kellene tanulgatniok azt, hogy „demokratikusabbak”, „még demokratikusabbak” – és az idők végeztével talán egyszerűen demokraták legyenek. Persze, tekinthetnénk ezt beismerésnek is a mostani vezetés részéről: annak a beismerésének, hogy egy kommunista rendszer jobban elszoktatja az embereket a demokráciától, mint egy náci vagy egy fasiszta – több időre van tehát szükség, hogy visszataláljanak hozzá. Meglepne, ha a rendszer ezt akarná magáról elfogadtatni…

De ha így volna, akkor meg különösen lélekvidító az a kérdés: ha a magyar népnek még iskolába kell járnia ahhoz, hogy valamikor vizsgát tehessen a demokráciából, akkor – ebben az iskolában kik a tanárok? A pártkongresszusi határozatokból, a Népszabadság cikkeiből az derül ki: a demokrácia oktatói Magyarországon azok, akik a népet idestova négy évtizede diktatúrában, egypártrendszerben tartják, a demokrácia professzorai azok, akik idegen szuronyokra támaszkodva a népet idestova négy évtizede megfosztják a demokráciától! Szép kis iskola ez, a 35, ellenjelölt nélküli, kékcédulás „egyenlőbbel” mint tanári karral és néhány százezer funkcionáriussal meg bürokratával, rendőrrel meg határőrrel mint folyosói felügyelőkkel és pedellusokkal.

A tanévek sajnos hosszúnak ígérkeznek. Addig fognak tartani, amíg – marxista terminológiával – egyszer talpára nem állítják a felfordított gúlát. Akkor majd a jelenlegi vagy jövőbeli vezetők fognak beiratkozni a magyar nép iskolájába demokráciából. Gondolom, felveszik őket. Elvégre a demokrácia azért demokrácia, mert eleve senkit sem rekesztenek ki belőle.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

választások – 1985. június 8-án országgyűlési és tanácstagi választásokat tartanak Magyarországon. A belső politikai rendszer „fejlesztésének” egyik kézzelfogható újitása, hogy minden helyre a Hazafias Népfront képviseletében két jelöltet állítanak. A párt és állami csúcsvezetők számára viszont országos listát hoznak létre, ők még ezt a megmérettetést sem vállalják. Az ellenzék szándékát, hogy saját jelölteket állítson, megakadályozzák.

Nenni, Pietro (1891–1980) olasz politikus, az antifasiszta mozgalom egyik vezetője (1922–43), az Olasz Szocialista Párt főtitkára (1949–65), külügyminiszter (1968–69).

Orwell, George (1903–1950) angol író, esszéista. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcolt.

Állati Gazdaság – Animal Farm, Orwell egyik regénye.

Magyar Nemzet – 1985. június 7., a Hazafias Népfront programjáról cikk jelent meg.

Tamás Gáspár Miklós (sz. 1948) filozófus, közéleti személyiség.