Évfordulók^*

Furcsa, de így van: minél jobban ellustítja az agyunkat, annál sűrűbben apellál az emlékezetünkre ez a mai világ. A számológépek felszámolják a fejszámolást, a diktafonok és az írógépek a kézírást, a különféle komputerek a gondolkodást – s ugyanakkor alig van olyan nap, amikor valami régmúlt eseményre, évfordulóra ne emlékeztetnének a tömegkommunikációs eszközök. Az évforduló fogalma persze nem modern találmány – ősidők óta létezik; évfordulók az ünnepnapok, a születésnapok, a névnapok, koronázások, trónfosztások, forradalmak, győztes csaták, nemzeti gyászok történelemkönyvekben őrzött dátumai. De ahogy dollárban, frankban vagy forintban – manapság évfordulókban is infláció van. Alig lehet úgy kinyitni a rádiót, a televíziót vagy a napilapokat, hogy valaminek-valakinek a kerek évfordulójára ne emlékeztetnének: a tizedikre, a századikra, az ötszázadikra.

1985 első felében a 40-es szám a legdivatosabb. 40 éve volt Jalta, 40 éve halt meg Roosevelt, 40 éve tűnt el a föld színéről Hitler és a Harmadik Birodalom, 40 éve dobták le az első atombombát, 40 éve kapitulált Japán, 40 éve ért véget a II. világháború. Igaz, ami igaz, kevés esztendő nyomta rá úgy a bélyegét az egész emberiség történetére, mint 1945. Részben már folynak, részben előkészületben vannak a nagy ceremóniák – vannak és lesznek szép ünnepi szónoklatok, látványos demonstrációk, katonai parádék, csak éppen mintha a szív hiányoznék belőlük; az érthető, hogy az egykori vesztesek a vereségükre nem szívesen gondolnak vissza –, de négy évtized alatt a győztesek akkori mámora is alaposan elpárolgott.

Győztesek? Vesztesek? Még tíz év sem kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a világ eddigi legnagyobb háborúját nem minden esetben azok nyerték meg, akik megnyerték, és nem minden esetben azok veszítették el, akik elvesztették. Clio, a történetírás múzsája nyilván a győztesek között jegyezte fel Csehszlovákiát, Lengyelországot s talán még az utolsó órákban mindig átállni tudó Romániát is, a vesztesek élén Németországot, Olaszországot, Japánt. Nos, csak meg kellene kérdezni a mai lengyeleket, cseheket, románokat, azonnal kiderülne, mennyire érzik „győzteseknek” – a mai nyugatnémeteket, olaszokat, japánokat: mennyire érzik veszteseknek magukat. Sztálin készséggel aláírt minden olyan okmányt, ami garantálta az emberi jogokat, a nemzetek szabadságát, az országok függetlenségét – ezt nyilatkoztatta ki az Egyesült Nemzetek alapokmánya, valójában ez szerepelt (papíron) még a jaltai megállapodásban is – de ugyanakkor – Gyilasz feljegyzései szerint – cinikus éleslátással azt mondta Titónak: „Ez a háború elüt a múlt háborúitól. Ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a maga társadalmi rendszerét. Mindenki, amennyiben hadserege képes erre, a maga rendszerének szerez érvényt.” Ez az alapvető tény lett száz- és százmilliók jövendő sorsának kulcsa – így lettek a náci szörnyeteg támogatóiból és legfőbb szövetségeseiből győztesek, egyes legázolt áldozataiból vesztesek.

Attól, hogy Magyarország Hitler szövetségese volt, még lehetne ma Ausztria vagy Finnország helyzetében. De nekünk – leginkább a keletnémetekhez és bolgárokhoz hasonlóan – „sikerült” megdupláznunk a vereségünket: a háborúban is, a háború után is a vesztesek közé tartoztunk. Kár volna újra és újra képzeletben átírni a történelmet: „mi lett volna, ha…”; kár volna az „ősi magyar átkot” emlegetnünk, siránkoznunk vagy szitkozódnunk – ez sem az elmúlt 40 évre nem ad vigaszt, sem az elkövetkező évtizedekhez erőt.

Maradjunk a ténynél, a kettős vereségnél, annál is inkább, mert a hivatalos történetírás mind a kettőt győzelemmé igyekszik átmázolni. Az elsőt – felszabadulássá, a másodikat – a szocializmus építésévé. 1945 április 4-e valóban lehetett volna felszabadulás – átmenetileg és annyiban az is volt, hogy a német gyarmattá vált ország területéről a szovjet hadsereg kiverte az utolsó náci és nyilas csapatokat. Dehát miféle felszabadító az, amelyik a nép megkérdezése nélkül, sőt – ahogy ’56 megmutatta – a nép óriási többségének akarata ellenére még mindig ott van a „felszabadított” országban, s nemcsak ott van, de ő ott igazi úr – végső soron minden és mindenki tőle függ? És ki nevezhetné józan ésszel szocializmusnak azt, ami 40 év óta Magyarországon végbement, vagy azt, ami a mai helyzetet jellemzi? A ’45-öt követő időszakkal kapcsolatosan annál jogosultabb a kérdés, mert az utóbbi néhány évben valami különös „ellengőzt” figyelhetünk meg. Sőt, ha a magyar nyelvtan nem kifogásolná a többes szám használatát, ellengőzökről is beszélhetnénk. Az egyik ellengőz mintegy körülveszi és fel akarja szippantani a múltból azt, amit eddig kitagadtak vagy letagadtak. Könyv jelenik meg például Budapesten Politikai pályák címmel, és ebben – bírálattal elegyítve – meleg szavak olvashatók Kéthly Annáról, Bán Antalról, Nagy Ferencről, Kovács Imréről, Barankovics Istvánról, Sulyok Dezsőről, Schlachta Margitról, Pfeiffer Zoltánról, Rajk Lászlóról; cikk jelenik meg a Népszabadságban, amelyik a pártpolitika helyességét egy Bibó-idézettel akarja igazolni. Ami kevésbé jelentős – inkább csak ízléstelen –, hogy elég meghalni és máris „szalonképessé” válnak emigránsok, kivégzettek, elnémítottak, bebörtönzöttek. Fontosabb az a hamisítás, ami a „portrékkal”, a tárgyilagos idézgetéssel azt a látszatot szeretné kelteni, hogy a ’47-et és ’56-ot követő időszak – nézeteltérések korszaka volt, amikor is helyes, kevésbé helyes vagy helytelen felfogások békés, demokratikus harcot vívtak egymással – ki fölülkerült, ki alulmaradt, dehát ez már a múlt, „szeressük egymást, gyerekek”. A szolgaságnak, a vérnek, a gyásznak, a széttört életeknek és gerinceknek azokat az évtizedeit, amelyekhez nincs még egy hasonló sem a magyar történelemben, valamilyen kellemes mesedélutánná átalakítani: ez az ellengőz egyik változata.

A másik ennek az ellenkezője. Egy budapesti pártfunkcionárius, akit éppen a mostani kongresszus emelt be a Politikai Bizottságba, s akit a nyugati sajtó egy része – talán kissé elsietve – már Kádár utódjaként emleget, februárban, Budapest felszabadulásának 40. évfordulóján mondott beszédében válaszolt azoknak, akik manapság számonkérő hangsúllyal emlegetik az ötvenes éveket. Ő büszkén vállalja őket, még akkor is, ha voltak akkortájt bűnök, bajok, tévedések – de micsoda változások is voltak! Az érvelés nem új, már Lenin is sűrűn hajtogatta, hogy nincs forradalom áldozatok nélkül, meg hogy minden születés vérben-szennyben történik, s vajon ki az, aki emiatt ne szeretné a szülőanyját. A baj nem is az anyával van, hanem – a gyerekkel. Azért mert az anyja vérben-szennyben szülte – egy torzszülöttet nem kell feltétlenül csodálni. S ha a forradalmak többnyire áldozatokkal járnak is – ami Magyarországot illeti, az áldozatokat világosan látni, de hol maradt a forradalom?

Változások voltak, ez igaz – közöttük a legelfogadottabbak: a köztársaság kikiáltása, a földreform, a nagyipar és a nagybankok államosítása, a közoktatás demokratizálása még akkor, amikor nem volt egypártrendszer. Ami azután történt, az egy idegen, elmaradt diktatúra kényszerű és nem egyszer túllihegő másolása volt, egy olyan diktatúráé, amely mindmáig közelebb áll ahhoz, amit keleti despotizmusnak, mint ahhoz, amit szocializmusnak fogad el a civilizált emberiség.

Nem túl sötét-e a kép? Nem sommás-e az ítélet? Hiszen a mai Magyarországon viszonylag tűrhetően élnek az emberek, az elégedetlenség, ha növekvő is, nem hangos, a durvább elnyomás „csak” egy kisebbséget sújt, az általános közérzet nem mondható a rendszerrel szemben felforgató szándékúnak. A kérdés csupán az: mennyiben köszönhető mindez az úgynevezett „szocializmusnak”, és mennyiben – az ellenkezőjének? Kívülről nézve az a benyomás, (ám lehet, hogy belülről nézve még inkább az), hogy mindaz, ami jó vagy pozitív az utóbbi időkben Magyarországon, abból ered, amiben a magyar rezsim eltávolodott a szovjet példától, és annyira jó és pozitív, amennyire közeledett a nyugatihoz, hogy szörnyű szóval azt ne mondjam: a kapitalistához. Vonatkozik ez a mezőgazdaságra éppúgy, mint a nagyiparra, a kisiparra, mint a kereskedelemre, a tudományos életre, mint az irodalomra vagy a művészetekre. Ez nem azt jelenti, hogy a nyugati módszerekben nincs rossz vagy visszás, mindössze azt, hogy – ha egyik-másik foka korhadt is a mélyből való kimászáshoz – úgy látszik – mégiscsak ez az egyetlen létra. S ha a kis Magyarország példája nem volna eléggé meggyőző, akkor érdemes arra a pezsgésre figyelni, ami az óriás Kínában mostanság tapasztalható.

A rendszer, amelyik a 40. évfordulón nem is annyira a háború végét, mint saját magát ünnepli, válaszút előtt áll. A gyarmati helyzetet – önéletének egyetlen alapját – nem bolygatva, megpróbálhatja kihasználni azt, hogy a sűrűn változó szovjet vezetőknek nagyobb gondjaik vannak, mint Magyarország, és közismert cikcakkjaival bár, de mégiscsak a „nyugatosodás” útját keresheti: ez az egyik lehetőség. A másik: a visszakanyarodás a szovjet modellhez. Az elsőnek az a tagadhatatlan veszélye számára, hogy nem lehet csupán a gazdasági életben „liberalizálni” – ez óhatatlanul együtt jár az emberi jogok kiterjesztésével. De a „szovjet út” még veszélyesebb: lezülleszti a gazdaságot, elkeseríti a népet, a költő szavával: Ázsiába tolja át az országot.

Az 1956–58-as terrort követő negyedszázad óta a rendszer három relativitásra építi a propagandáját; arra, hogy az emberek jobban élnek, mint a Horthy-világban, jobban, mint a Rákosi-időkben és jobban, mint a Szovjetunióban és a többi népi demokráciában. Hogy mindez elsősorban ’56-nak köszönhető, arról persze hallgat. De akárhogyan is, a szovjet modellhez való visszakanyarodás a harmadik relativitást egyhamar semmivé foszlatná. A másik kettőből pedig nem lehet már sokáig élni. Egyre kevesebb azoknak a száma, akik a Horthy- meg a Rákosi-korszakra emlékeznek. Akármilyen rossz is Magyarországon a születések statisztikája – a halálozásoké annál „jobb”. Azok, akik a negyvenes-ötvenes éveket felnőttként vagy akár fiatalként élték át, ma már hatvan felé járnak, vagy túl vannak a hatvanon. Az ország lakosságának többségét azok alkotják, akik ’45, s nemsokára azok, akik ’56 után születtek. Őket történelmi összehasonlításokkal „etetni” nem lehet. A jelenben élnek, több kenyeret és több szabadságot akarnak. Nem azt nézik: mikor mi volt, és ma hol mi rosszabb – azt nézik (és az utóbbi két évtized lazításai nyomán nemcsak találgatják, hanem pontosan tudják is), hogy mi az, ami másutt – Nyugaton – fejlettebb, dinamikusabb, egészségesebb. Ők a jövő, az igazi harc értük, körülöttük folyik. És ezt a harcot – mindmáig – a rendszer elvesztette. Ha visszakanyarodik a keleti elmaradottság felé, még inkább el fogja veszíteni.

A budapesti Felsőoktatási Szemle 1984. novemberi számában adatokat közöl arról a felmérésről, amelyet az 1983/84-es tanév első félévének végén bonyolítottak le a Műszaki Egyetemen. Tömegével vannak ebben a közvéleménykutatásban érdekes adatok. Például az, hogy a mérnökhallgatók 68%-a úgy látja: „a KGST-n belüli munkamegosztás – azaz a magyar népgazdaságnak a szovjet tömbhöz való szoros odakapcsolása – nem felel meg mindenben célkitűzéseinknek”. Vagy az, hogy a megkérdezettek 63%-a szerint a tájékoztatás nem nyújt kielégítő információt olyan kérdésekről, mint „pl. a Szovjetunió belső társadalmi-gazdasági helyzete, a Varsói Szerződés fegyverkezési politikája, a KGST-problémák stb.” Arra a kérdésre, fontosnak tartják-e, hogy egy műszaki szakember szilárd marxista világnézettel rendelkezzék, 1976-ban a hallgatók 77%-a, 1978-ban 66%-a, 1983-ban 15%-a válaszolt igennel…

De a legérdekesebb a közvéleménykutatást ismertető cikk utolsó mondata. Így hangzik: „Pozitív tényezőnek kell tekinteni, hogy a hallgatók egy része (talán 15-20%-a) ideológiailag és tudatosan is elkötelezett rétege a szocializmusnak; minden téren aktívak, elvhűek, politikusak.” Ha a pártos tolvajnyelvet magyarra fordítjuk, a mondat annyit jelent: a műszaki egyetemi hallgatók 80-85%-a nem elkötelezett híve annak, amit Magyarországon szocializmusnak neveznek. Összesen 15-20% is csak „talán”. S ezt a pártkommentátor már pozitív tényezőnek tekinti!

Nem tudom, hogy más egyetemeken és a nem-egyetemi (tehát kevésbé kiváltságos) ifjúság soraiban, milyen eredménnyel járna ugyanez a közvéleménykutatás. De egyvalamit tudok: a sok-sok 40-es évforduló közt idén van 40. évfordulója az első szabad, demokratikus magyarországi választásnak is. Akkor, 1945 őszén a kommunista párt 17%-ot kapott. A szám kísértetiesen hasonlít a Műszaki Egyetem legfrissebb felmérésének eredményéhez. Azzal a különbséggel, hogy akkor biztos volt, most csupán „talán”. Biztos legfeljebb annyi benne, hogy a párt 40 év után legjobb esetben is ott tart a fiatalság körében, ahol 1945-ben országos méretekben tartott. Ünnepelheti akármilyen harsányan az elmúlt négy évtized eredményeit, történelmi változásait, saját uralmát – ma épp úgy, mint akkor, csak törpe kisebbségét, még egyötödét sem képviseli annak a népnek, amelyik felett uralkodik.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Roosevelt, Franklin Delano (1882–1945) az Egyesült Államok 32. elnöke (1933–45). A gazdasági világválság hatásának csökkentése céljából bevezette New Deal elnevezésű programját. Latin-Amerika irányában a jószomszédság politikáját alkalmazta, 1933-ban diplomáciai kapcsolatot létesített a SZU-val, a II. vh.-ban 1941-től Angliát támogatta. Churchillel kiadta az Atlanti Chartát, és azt követően, hogy a Pearl Harbour-i orvtámadás után az Egyesült Államok hadat üzent Japánnak, a tengelyhatalmak elleni koalíció egyik szervezője és vezetője lett. Az 1945-ös Jaltai Konferencia után, 1945. április 12-én meghalt.

ért véget a II. világháború – 1945. május 7-én, a németek feltétel nélküli kapitulációjával Európában véget ér a II. világháború.

Ausztria vagy Finnország helyzete – Ausztriát 1945-ben négy megszállási övezetre osztották, ennek felszámolására a hidegháború elhúzódásával csak 1955-ben került sor. Ekkor az osztrák államszerződés kinyilvánította az ország örökös semlegességét. 1945 után a finn kormányok semleges külpolitikát folytattak.

Politikai pályák – magyarországi könyvkiadvány

Kéthly Anna (1889–1976) politikus. 1919-től a Szociáldemokrata Nőmozgalom egyik vezetője, az MSZDP vezetőségének és parlamenti frakciójának tagja (1922–48). Elutasította a MKP-vel való együttműködést, 1949-ben a koncepciós perek során letartóztatták és csak 1954-ben szabadult. 1956 októberében részt vett az SZDP újjászervezésében, november 3–4-én a Nagy Imre kormány államminisztere. Brüsszelbe emigrált.

Bán Antal (1903–1951) politikus. 1919–43 között Jugoszláviában élt. 1945 után az MSZDP PB tagja, főtitkárhelyettes, majd a főtitkárság vezetője. Iparügyi miniszter (1945–48). Ellenezte pártja MKP-vel való egyesülését. Az SZDP-ből való kizárása után (1948) Svájcba emigrált.

Nagy Ferenc (1903–1979) politikus. A Független Kisgazdapárt főtitkára (1930–45), majd elnöke (1945–47). A Nemzetgyűlés elnöke (1945–46), újjáépítési (1945) és honvédelmi miniszter (1946), miniszterelnök (1946–47). Svájci tartózkodása idején (1947) kormányfői tisztségéről lemondatták. Az Egyesült Államokban telepedett le.

Kovács Imre (1913–1980) politikus, író, publicista. A falukutató mozgalom kiemelkedő személyisége. Jelentős szerepet játszott a Márciusi Front munkájában. A Nemzeti Parasztpárt főtitkára (1939–46), illetve alelnöke (1946–47). Középutas politikájának kudarca nyomán kilépett a pártból és a Független Magyar Demokrata Párt tagja lett (1947–48). 1949-től az Egyesült Államokban élt.

Barankovics István (1906–1974) újságíró, politikus. Az antifasiszta függetlenségi mozgalom polgári szárnyához tartozott. A Magyar Nemzet szerkesztője (1943), a Demokrata Néppárt elnöke annak feloszlatásáig, és hetilapja, a Hazánk, szerkesztője (1945–49). 1949-től az Egyesült Államokban élt.

Sulyok Dezső (1897–1965) politikus, ügyvéd. Kisgazdapárti országgyűlési (1937–39), majd nemzetgyűlési (1946–47) képviselő. A Szabadság Párt alapító elnöke (1946–47). Az Egyesült Államokba emigrált (1948).

Schlachta Margit (1884–1974) katolikus politikus, az első magyar női parlamenti képviselő (1920–48). A Keresztény Női Tábor vezetőjeként (1945–48) Mindszenty József bíboros mellett erőteljesen szembeszállt a kommunista koalíciós politikával. 1949-ben elhagyta Magyarországot, és az Egyesült Államokban, az általa alapított Szociális Testvérek rendházában telepedett le.

Pfeiffer Zoltán (1900–1981) politikus. Pályáját a Független Kisgazdapártban kezdte, a II. vh. alatt a Bajcsy–Zsilinszky szervezte csoportban aktív ellenálló volt. A vh. után az FKGP PB tagja, államminiszter. Az FKGP-ből 1947 márciusában kilépett és hamarosan létrehozta a Magyar Függetlenségi Pártot, amellyel jelentős sikert ért el az 1947. évi választásokon. 1947 novemberében emigrálni kényszerült, a magyar emigráció egyik legaktívabb tagja volt az Egyesült Államokban.

budapesti pártfunkcionárius – Grósz Károly 1984–1987 között a budapesti pártbizottság első titkára volt.

első, szabad, demokratikus magyarországi választások – 1945. nov. 4-én szabad választásokat tartanak Magyarországon, amelynek tétje, hogy kommunista-kollektivista úton haladjon-e tovább Magyarország, vagy demokratikus-polgári irányvonalat kövessen. Bár a SZU megpróbálta a választás manipulálását, az eredmény mégis egyértelmű volt. Az FKGP 57%-ot szerzett, míg az MKP 16,09%-ot kapott, az SZDP 17%-ot és az NPP 6,08%-ot.