Félreértések

Hurrá! Harmincöt ország képviselői szeptember 9-én a spanyol fővárosban végre aláírták a madridi konferencia záróokmányát Európa biztonságáról és a kölcsönös együttműködésről. Az aláírás ünnepi aktusát három évi kemény tárgyalás előzte meg. Egy-egy mondaton – mondaton? szón! – néha hetekig, hónapokig vitatkoztak.

A fontos az, hogy végül is sikerült mindenben megegyezniök. Az okmányt aláírta valamennyi európai ország (Albánia kivételével, amelyik nem volt hajlandó részt venni az értekezleten) és a nem-európai országok közül az eurázsiai Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Európa biztonsága, a leszerelés fokozódó üteme, az aláírók kölcsönös együttműködése, az emberi jogok kiteljesedése öreg kontinensünkön ezzel nagy lépést tett előre.

Augusztus 31-én, tíz nappal a madridi záróokmány aláírása előtt a szovjet légierő egyik vadászgépe lelőtt egy Boeing 727-es dél-koreai utasszállító repülőgépet, amelyik betévedt a Szovjetunió területe fölé. Mikor a gép eltűnt, Moszkva első nyilatkozata úgy szólt: fogalma sincs, milyen gépet keresnek. A második úgy: igen-igen, valami gép valóban arrafelé repült, de aztán elhagyta a szovjet légi teret. Több nap, pontosabban: a gépet lelövő szovjet pilóta és a parancsnoksága közötti párbeszéd japán magnófelvételének lejátszása kellett ahhoz, hogy a szovjet hatóságok kijelentsék: az utasszállító gépet valóban ők lőtték le. A gép – tették hozzá – kémfeladatot teljesített, és mivel nem engedelmeskedett a figyelmeztető jelzéseknek, nem volt mit tenni, meg kellett semmisíteni. Ezt ugyan a szovjet hatóságok már akkor is tudták, amikor azt mondták, hogy fogalmuk sincs, milyen gépet keresnek rajtuk – legfeljebb akkor még nem tudták, hogy a japánok szalagra rögzítették a pilóta szavait: „A célpont megcélozva”, „A célpont elpusztítva”. A „célpont”-tal együtt 269 ember is elpusztult.

Reagan elnök szabadságát megszakítva nyilatkozatot tett, amelyben a Szovjetunió eljárását „barbár cselekedetnek” nevezte. Pár napra rá, szeptember 6-án televíziós beszédet mondott, amelyben ezekkel a szavakkal fordult országa polgáraihoz: „Ne ringassátok magatokat tévedésekben: a Szovjetunióról van szó – az egész világ ellenében, egy olyan társadalom barbár eljárásáról, amely tagadja az egyén jogait, s amely állandóan arra tör, hogy uralma alá hajtson más nemzeteket… mint ezt Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Afganisztán példája is mutatja”. Az Egyesült Államok ENSZ-beli fődelegátusa a szovjet vezetőket „szégyenletes és tudatos hazudozóknak” minősítette.

Cheysson francia külügyminiszter sem volt mértéktartóbb. Madridban, a föntebb említett konferencia záróülésén tartott beszédében ezeket mondotta: „Az emberi jogok megsértésének hosszú listájához most még hozzá kell tenni ezt a brutális, minősíthetetlen, meghökkentő, hihetetlen cselekedetet – azt, hogy egy katonai gép rálőtt egy civil gépre, és ezzel felelőssé vált 269 férfi és nő haláláért”.

Anélkül, hogy itt magának az elpusztított Boeingnak az ügyével próbálnánk foglalkozni (a legfontosabb dolgokat: megfontolt cselekedetről volt-e szó, vagy a gép jellegének megítélésében tévedés történt-e, milyen katonai illetve politikai szinten hozták meg a tűznyitás döntését – mindezt egyelőre úgyis csak találgatni lehetne) – maradjunk az egyszerűbb, sőt a legegyszerűbb kérdésnél: ha az amerikai elnök vagy a francia külügyminiszter szeptember 6-án, illetve 8-án a Szovjetuniót ártatlan embereket legyilkoló, barbár, brutális, hazug országnak tartotta, olyan országnak, amelyik nem ismeri el az egyén jogait és arra törekszik, hogy más nemzeteket leigázzon, akkor szeptember 9-én miért írtak alá ugyanezzel az országgal egy ünnepélyes szerződést az emberi jogoknak és a nemzetek függetlenségének tiszteletbentartásáról?

Vagy enyhítve a kérdést: ha már három éve tárgyaltak erről a madridi szövegről, nem lehetett volna-e, a jóízlés, az illem kedvéért, még egy kicsit várni? Miért volt olyan égetően sürgős ez az aláírás?

A madridi megállapodás tulajdonképpen az 1975-ös Helsinki Egyezmény folytatása, kiegészítése. Emlékezetes, hogy a helsinki tárgyalásokat a szovjet vezetők kezdeményezték, éveken át ők szorgalmazták – a nyugatiak feleslegeseknek vélték, elvégre – mondották – minden, ami ott megvitatásra kerülhet, az emberi jogok, a kollektív szabadságjogok, a gazdasági kapcsolatok fokozása, az országok közötti területi kérdések békés és nem fegyveres rendezésének elve – már régóta benne van az Egyesült Nemzetek alapokmányában, az Emberi Jogok Deklarációjában – éppen elég volna azokat tiszteletben tartani, mi a csudának van szükség újabb papírokra. De Moszkva erősködött (elég átlátszó módon főleg azért, hogy európai területi hódításait ez az egyezmény legalizálja), és a nyugatiak végül is beadták a derekukat (talán abból kiindulva, hogy erre a frisskeletű egyezményre hivatkozva egyet-mást el lehet majd érni, bizonyos fejlődés fog bekövetkezni jogtiszteletben, nemzetközi enyhülésben, kereskedelmi együttműködésben, leszerelésben).

A Helsinki Egyezményben néhány, nüansznak nevezhető részlettől eltekintve, lényegében minden benne van abból, ami most a madridi megállapodásban olvasható. Lehet, hogy Helsinki egyet-mást valóban eredményezett a kelet-közép-európai országok belviszonyaiban, utazási lehetőségekben, családegyesítésben – bár az is lehet, hogy ez a kevés Helsinki nélkül is bekövetkezett volna. Ugyanakkor 1975, azaz a szuperünnepélyes aláírás óta (a finn fővárosban csak úgy hemzsegtek az államfők, a miniszterelnökök, a pártvezérek), ami az emberi jogokat illeti:

1. A Szovjetunióban az Andropov vezette KGB szívós, alapos, könyörtelen munkával szétmorzsolt minden olyan demokratikus csoportot, megmozdulást, kísérletet, amelyik éppen Helsinkibe helyezte reményét, az Egyezmény pontjaira próbált támaszkodni. A Szolzsenyicinnel szemben már korábban alkalmazott módszerhez folyamodva, írók, művészek, történészek, szociológusok egész sora került Nyugatra, sok olyan is, aki otthon akart maradni – miközben az Egyezmény szövegével ellentétben nem engednek kivándorolni tíz- és tízezreket, akik el szeretnének jönni. A Béke Nobel-díjas Szaharovot Moszkvából Gorkijba deportálták. Egy 1983-as statisztika 215 olyan asszonyról és férfiről tud, akiket politikai vagy vallási meggyőződésük miatt szovjet pszichiátriai intézetekben „kezelnek”.

2. Csehszlovákiában, ahol ugyancsak a Helsinki Egyezményre hivatkozó jogvédelmi csoportok alakultak, a hatóságok felszámolták őket, tagjaikat megfosztották kenyerüktől vagy börtönbe vetették.

3. Lengyelországban 1981 decemberében a föld alá kényszerítették a lengyel kormány által legálisnak elismert Szolidaritást, noha a Helsinki (és most a madridi) Egyezmény biztosítja a szakszervezeti szabadságot; pert készítenek elő a lengyel értelmiség négy kiemelkedő alakja, a KOR négy vezetője ellen; az Írószövetséget és a PEN Klubot, amelyek nem politikai, hanem szakmai egyesületek, néhány nappal a madridi aláírás előtt egyszerűen feloszlatták.

4. Kelet-Németországban a határőrök továbbra is úgy lövik le azokat, akik át akarnak jutni a berlini falon vagy a határon, mint a nyulakat.

5. Hogy Romániában mennyire tartják tiszteletben az egyének és a kisebbségek jogait, arról állandóan szó esik ezeken a hasábokon – balesetnek álcázott gyilkosságok, az Ellenpontok szerkesztői elleni brutalitások csak a legutolsó példák a megszámlálhatatlan sok közül.

Gazdasági téren tagadhatatlanul volt fejlődés: Helsinki óta a Nyugat annyi dollármilliárdot tömött a kelet-közép-európai országokba, amilyen „kölcsönökre” még alig volt példa az emberiség történetében – barátok között sem, hát még magukat legalábbis vetélytársaknak valló társadalmi rendszerek között. Nem kell gazdasági szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember meg legyen győződve: ezeknek az összegeknek a nagyrészét a Nyugat sohasem fogja visszakapni.

Ami azután a Helsinki Egyezmény első helyen említett feladata volt, azaz Európa biztonsága, a „haladás” alighanem itt a leglátványosabb. 1975 óta a Szovjetunió nemcsak konvencionális fegyvereit duzzasztotta a nyugat-európai fegyverkészlet többszörösére, de európai területét telistele rakta azokkal az SS 20-as rakétákkal, amelyeknek a fő jellegzetessége az, hogy hatósugaruk következtében nem a „Nagy Ellenség”, az Egyesült Államok ellen irányulnak, hanem Nyugat-Európa országai ellen. Az ellen a Nyugat-Európa ellen, amellyel a Szovjetunió 1975-ben a helsinki biztonsági egyezményt megkötötte. Az enyhülésnek, a megnövekedett bizalomnak ezt a nyolc esztendejét a szovjet vezetők nem töltötték semmittevéssel. Ma már – ha az Egyesült Államok retorziós ereje nem fékezné őket – órák, de talán percek alatt szétzúzhatnák a Helsinki Egyezményben biztonságáról megnyugtatott Nyugat-Európát. De nem is kellene – őrültség is volna részükről – szétzúzniok: a Helsinki óta végbement erőeltolódás következtében – amerikai védelem nélkül – egyszerűen túszukká, csatlósukká, gyarmatukká tehetnék.

Ha két ember, két üzem, két vállalat szerződik egymással, és az egyik nem tartja be a szerződést, akkor a másik felmondja.

Az ésszerűség nevében ezt kellett volna tenni a Helsinki Egyezménnyel is, legkésőbben akkor, amikor a Szovjetunió elkezdte az SS 20-asokkal célbavenni Franciaországot, Nyugat-Németországot, Olaszországot, Angliát.

Ez nem jelenti azt, hogy az emberiség életbenmaradását vagy pusztulását eldöntő olyan kérdésekről, mint az atomfegyverek korlátozása, a leszerelés, a különféle fegyveres erők csökkentése, ne folyjanak tárgyalások Genfben vagy egyebütt. Hacsak lehet, kössenek egyezményeket is, olyanokat, amelyek igazságosak, kölcsönösségen alapulók és főleg: ellenőrizhetők – megszegésük esetében pedig szankcionálhatók. Azaz pontosan ellentétei a helsinki vagy a madridi ál-megegyezéseknek.

Mikor az egyéni vagy kollektív jogokat sértő néhány jelenséget – nagyon hézagosan-hiányosan – föntebb megemlítettem, magyarországi példát nem hoztam fel. Tény, hogy a magyar helyzet az utóbbi tíz évben több vonatkozásban is kedvezőbb volt más kommunista országokénál. Az otthoni demokratikus ellenzék tagjai között vannak, akik ezt összefüggésbe hozzák a Helsinki Egyezménnyel – legalább, mint hivatkozási alappal. Lehet, hogy így van, – akik otthon élnek, azoknak ezt jobban kell tudniuk –, a külhoni szemlélő ’56 riasztó tanulsága mellett inkább a magyar gazdaságnak kölcsönzött újabb és újabb dollármilliókkal hozná kapcsolatba. Valószínű, hogy ennek is, annak is volt szerepe a helyzet viszonylag kedvező alakulásában.

Akárhogyan is, idén, 1983-ban, a Helsinki Egyezmény kilencedik évében, a madridi aláírást közvetlenül megelőző hónapokban és követő napokban – az eddigi respektált vagy megtűrt egyéni és kollektív jogok durva megsértésével – a visszaélések egész sorozatát követték el Magyarországon:

1. Többéves, nagyjából türelmes magatartás után a hatóságok lehetetlenné tették ifjabb Rajk László „butik”-jának a működését, a hazai szamizdat kiadványainak árusítását.

2. A Szegényeket Támogató Alapot, amelyet évek óta ugyancsak „elfogadtak”, most lényegében megfojtották.

3. Betiltották az addig hatóságilag is elismert pacifista Dialógus Békecsoport nyárra tervezett nemzetközi találkozóját – a Budapestre érkezett nyugati pacifista fiatalokat kitoloncolták Magyarországról.

4. Csoóri Sándortól egy évre megvonták a publikálás jogát, amiatt az előszó miatt, amit Duray Miklós könyvéhez írt. A könyv (és az előszó) nem Magyarországról, nem a magyar rendszerről szól, hanem Csehszlovákiáról, azaz egy idegen államról, s ezen belül is a csehszlovákiai magyar kisebbség sérelmeiről.

5. Püski Sándorral, a Duray-könyv New-York-i kiadójával a helyi főkonzul útján közölték, hogy idén ne látogasson Magyarországra, ne vegyen részt az Anyanyelvi Konferencián sem, amelynek pedig 1970 óta állandó munkatársa. Eszerint Csehszlovákiában védeni a magyar anyanyelvet és a magyar anyanyelvűeket – a budapesti hatóságok szemében elítélendő cselekedetnek számít.

6. A hollandiai Mikes Kelemen Kör idei szeptemberi találkozójára – korábbi döntésüket megváltoztatva – a hazai hatóságok nem engedték ki a konferencia két budapesti meghívottját, Mészöly Miklóst és Fehér Mártát. Hosszú-hosszú évek óta ez az első eset, hogy a Mikes Kör összejövetelére senkit se engedjenek ki Magyarországról.

7. A Krónika című televíziós adás sugárzása miatt – az adás a magyar hadsereg tragikus sorsáról számolt be a II. világháború idején – leváltották a Magyar Televízió igazgatóját (aki pedig maga is pártember volt) és egy másik pártfunkcionáriust neveztek ki a helyére.

8. Politikai okokból leváltották a legbátrabbnak számító, de a rendszer alapjait kétségbe nem vonó, elsősorban a fiatal nemzedéket megszólaltató folyóirat, a Mozgó világ főszerkesztőjét, Kulin Ferencet.

9. A Tájékoztató című szamizdat folyóirat a 3. szám megjelenése után kénytelen volt tevékenységét beszüntetni.

10. A Fiatal Írók József Attila Körének megtiltották, hogy konferenciát rendezzen a kisebbségek helyzetéről és a nemzeti kérdésről Közép-Európában.

11. Demszky Gábort, a független AB szamizdat kiadó egyik vezetőjét Budapesten a nyílt utcán négy rendőrlegény véresre verte – agyrázkódással kellett kórházba szállítani.

Mindez az utóbbi pár hónapban, sőt pár héten történt. S mindezzel párhuzamosan a Népszabadság – a szovjet párt elsőszámú magyarnyelvű szócsöve – egyes hazai másként-gondolkodók és egyes nyugati magyar írók és folyóiratok ellen olyan hangot használ, ami az utóbbi tíz évben mintha kiment volna már a divatból.

Helsinki ide, Madrid oda, hirtelen – egész pontosan 1982 decembere óta – fokozódik az „ideológiai osztályharc” Magyarországon. A hideg szelek majdnem biztosan Moszkva felől fújnak – és a magyar vezetés ezt a széljárást figyeli-féli-követi. Nincs olyan nemzetközi okmány, olyan hét-, sőt harmincöt pecsétes egyezmény, ami ezen változtatna.

Bush amerikai alelnök, miután szeptemberben bejárta Észak-Afrikát, Jugoszláviát, Romániát és Magyarországot, körútja utolsó állomásán, Bécsben egy sajtókonferencia során kijelentette: félreértés van a Helsinki Egyezmény körül, amelyet az Egyesült Államok nem azért írt alá, hogy szentesítse a status quo-t, azaz Európa kettéosztottságát – ellenkezőleg, az Egyesült Államok elveti ezt a megosztottságot. Ugyanolyan ez a félreértés, tette hozzá, mint ami a jaltai konferenciát árnyékolja be: annak sem az volt a célja, hogy Európát befolyási övezetekre ossza.

Az alelnöknek minden bizonnyal igaza van. A történészek, akik jobbról-balról megvizsgálták, bonckés alá vették a jaltai egyezményt, kivétel nélkül arra a megállapításra jutottak, hogy szó sincs benne Európa érdekszférákra osztásáról. Nem kételkedünk abban sem, hogy mikor az Egyesült Államok aláírta a Helsinki Egyezményt, nem szentesíteni akarta Európa kettéosztottságát, hanem közelebb akarta hozni egymáshoz Keletet és Nyugatot.

Világos tehát, hogy akik akár Jaltáról, akár Helsinkiről az ellenkezőjét állítják, nem a valóságot mondják, hanem félreértésben leledzenek.

Mint ahogy az is világos, hogy azoknak, akik Európában – Kelet-, Közép- vagy Nyugat-Európában – élnek, immár negyven éve ez a félreértés – a valóság.