Kisebbségek^*

Erdélyben megmozdult valami. Pontosabban: valakik megmozdultak. Bátor emberek 1981 végén Ellenpontok címmel sokszorosított szamizdat folyóiratot indítottak, melynek célja – saját megfogalmazásuk szerint – „a kelet-közép-európai emberi jogfosztottságnak – és ezen belül az erdélyi magyarság politikai, kulturális elnyomásának – ismertetése”. A folyóirat első számainak tartalmát az Irodalmi Újság 1982. 4. számának 3. oldalán röviden jelezte. 1982 októberében, az Ellenpontok 8. számában két olyan dokumentum látott napvilágot – mostani számunk 4.-5. oldalán teljes egészében átvesszük őket –, amelyeket túlzás nélkül történelmi jelentőségűnek érzek. Az egyik: Memorandum a helsinki értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez; a másik: Az Ellenpontok szerkesztőségének programjavaslata a romániai magyarság jogfosztott helyzetének megváltoztatása érdekében.

Ha – természetesen az adott keretek között – történelmi jelentőségűnek merem mondani őket, az azért van, mert tudomásom szerint a második világháború befejezése, vagy legalábbis a párizsi békeszerződés aláírása óta először történt meg, hogy – a Memorandum esetében – az erdélyi magyarok egy csoportja nemzetközi fórumhoz fordul, és egy pártatlan nemzetközi bizottság létrehozását kéri, olyan bizottságét, amely nemcsak megvizsgálná a romániai magyarság helyzetét, de az egyes vitás kérdésekben döntési joggal és ellenőrzési hatáskörrel is rendelkeznék; a Programjavaslat esetében először történt meg, hogy az erdélyi magyarok egy csoportja nem kéri, hanem követeli alapvető állampolgári és nemzetiségi jogainak intézményes tiszteletbentartását. Ezzel a két dokumentummal új helyzet teremtődött az erdélyi magyarság jogaiért folyó – és mindeddig meglehetősen langyosan folytatott – küzdelemben.

A román kommunista rendőrállam azonnal felismerte a dokumentumok jelentőségét. Erőszakszervei november elején lecsaptak azokra, akiket az Ellenpontok szerkesztőinek, a Memorandum és a Programjavaslat szerzőinek véltek. Őrizetbe vettek és kihallgattak több magyar értelmiségit, köztük az erdélyi magyar irodalom egyik legtehetségesebb költőjét, Szőcs Gézát; néhányukat, így Szőcsöt, Tóth Károly tanárt és feleségét súlyosan bántalmazták, s azzal engedték őket szabadon, hogy a lakhelyüket nem hagyhatják el – feltehetőleg bírósági eljárást akarnak indítani ellenük.

A súlyos jogtiprások hírére megmozdult a magyarországi értelmiség is. November 20-án Budapesten 71 aláíró Nyilatkozatot küldött Lázár Györgynek, a Magyar Népköztársaság miniszterelnökének, a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar PEN Klubnak; felhívtak mindenkit, hogy tiltakozzék a romániai hatóságok eljárása ellen, követelték az esetleg még őrizetben levők szabadon bocsátását és a rendőri zaklatások beszüntetését. (A Nyilatkozat szövege és az aláírók teljes névsora a 4. oldalon olvasható.) Az aláírók között – a magyarországi szamizdat kiemelkedő alakjai mellett – országos hírű írók, költők, szobrászok, színészek, tudósok, világhírű zeneművészek és filmrendezők vannak.

Abban a tanulmányomban, amelyik Erdély dolgában címmel pontosan négy évvel ezelőtt, az Irodalmi Újság 1979. január–februári számában jelent meg, azt írtam, hogy az erdélyi magyarok jogainak kivívásában a magyarság – nem katonai értelemben – három hadtesttel rendelkezik.

Az első maga az erdélyi magyar nép. Hozzátettem – elnézést, amiért saját írásomból idézek –, hogy „senki és semmi a helyszínen vívott harcot nem pótolhatja. Azok, akik az élére álltak, mindannyiunknál jobban tudják, milyen áldozatot és milyen kockázatot vállaltak. De tudják azt is, hogy áldozat és kockázat nélkül nincs változás és haladás. Minél többen csatlakoznak hozzájuk a romániai magyarság soraiból, annál reménykeltőbb a bátorságuk, a harcuk”.

Az Ellenpontok, a Memorandum, a Programjavaslat megszületése azt mutatja, hogy a fokozódó elnyomás és uszítás fokozódó ellenszegülést és kiállást váltott ki a romániai magyarság soraiban. Harcuk új szakaszba lépett – a Király Károly szimbolizálta egyéni fellépéstől eljutottak a kollektív megnyilvánulásokig, a kommunista párt vezetőségéhez címzett kérelmektől a nemzetközi fórumok segítségében bízó követelésekig. Ahogy a rendőrakciók jelzik, a szélesedő frontban szerepet vállaló erdélyi magyarok veszélyeztetettsége is megnövekedett. Mindezt tudva, különös elismerés és tisztelet, s egyben fokozott védelem illeti meg azokat, akik az emberi és kisebbségi jogokért folyó – Erdélyben, a helyszínen folyó – küzdelem új formáit megteremtették, abban részt vesznek, azért biztonságukat, testi épségüket, egészségüket, sőt életüket kockáztatják. Nekik, mindenekelőtt nekik köszönhető, hogy az „erdélyi kérdés” a feledés homályából ismét előtérbe került, hogy a világsajtó az utóbbi hetekben nagy cikkekben foglalkozott az erdélyi magyarok helyzetével, s nekik köszönhető az is, ha a problémakör – remélhetőleg – eljut a nemzetközi fórumok elé is.

A második hadtest: a hazai magyarság. Tudjuk, hogy az utóbbi években mennyire megnőtt a hazaiak érdeklődése és érzékenysége az erdélyi magyarok helyzetét illetően; de tudjuk azt is, hogy néhány kivételtől eltekintve az aggodalom vagy a rokonszenv alig nyilatkozott meg másban, mint sajnálkozásban vagy a románok szidásában. A hetvenegyek Nyilatkozata az első nagyméretű kollektív állásfoglalás. Amikor azt szeretnénk hinni, hogy talán nem az utolsó, akkor nem a 71 aláíróra gondolunk – ők most, és többen közülük korábban is megtették, amit a lelkiismeretük parancsolt –, hanem azokra, akik a Nyilatkozatot nem írták, vagy időhiány, kontaktushiány miatt nem írhatták alá. Tulajdonképpen az ilyen vagy ehhez hasonló Nyilatkozat alatt tízmillió hazai aláírásnak kellene lennie. Az erdélyi magyaroknak állandóan, folyamatosan érezniük, tudniuk kellene, hogy a hazai magyarság szolidáris velük.

Vonatkozik az aktivizálódás szükségessége a harmadik hadtestre, a Nyugaton élő magyarokra is. Nekünk van a legkönnyebb dolgunk, de nagy tevékenységgel mi sem dicsekedhetünk. Itt is csak néhányak és néhányszor mozdulnak meg. Az új helyzetben, az új, Erdélyből származó hivatkozási anyaggal a kezünkben, elemi kötelességünknek kell tekinteni, hogy az Ellenpontok szerkesztőinek a madridi konferencia résztvevőihez intézett Nyilatkozata el is jusson a madridi konferencia minden nyugati résztvevőjéhez. Azokban az országokban, ahol élünk, a mi sürgős feladatunk, hogy szorgalmazzuk: a külügyminisztériumok, az illető országok madridi delegációi foglalkozzanak vele, tűzzék a konferencia napirendjére! A mi feladatunk az is, hogy befogadó országainkban tájékoztassuk a kormányokat, a parlamenteket, a képviselőket, a szenátorokat, az emberi jogokat védő szervezeteket, az Amnesty International csoportjait arról a veszélyről, ami a nyilatkozat vélt vagy valódi szerzőit, családjukat, barátaikat fenyegeti, és mindent megtegyünk, hogy az illetékes nyugati szervek a román hatóságok tudomására hozzák: figyelik cselekedeteiket, és további jogtiprásaik, esetleges megtorló intézkedéseik nem maradnak következmények nélkül.

Említett cikkemben foglalkoztam a magyar állam magatartásával is. Nem írhattam mást, mint azt, hogy a magyar állam semmiféle konkrét eredményt nem ért és nem ér el az erdélyi magyarság védelmében, megelégszik olyan szemfényvesztő áleseménnyel, mint Kádár és Ceauşescu sokat emlegetett 1977-es találkozója, amelyet nemcsak javulás nem követett, de a helyzet azóta is egyre romlott.

Az utóbbi évek megmutatták, hogy a magyar vezetést alázatos szovjet-hűsége megakadályozta abban is, hogy valamiféle elfogadható megegyezésre jusson Ceauşescuékkal, és abban is, hogy a hazai közvélemény előtt, a kétoldali román–magyar kapcsolatok viszonylatában és a különböző nemzetközi fórumokon fellépjenek velük szemben.

A magyar kormány a Helsinki Egyezmény egyik aláírója, a helsinki értekezlet betartását ellenőrző madridi konferencia egyik résztvevője. Mikor kitűnő erdélyi magyar értelmiségiek a szabadságuk, talán az életük kockáztatásával azt kérik, hogy a madridi konferencia foglalkozzék a romániai magyar kisebbség helyzetével – a magyar kormánynak kellene az elsőnek lennie, amelyik ezt a kérést támogatja. Nem tudunk arról, hogy ez megtörtént volna.

Mikor erdélyi magyar demokratákat magyarságuk és demokratikus nézeteik miatt őrizetbe vesznek, s megkínozzák, mozgási szabadságukban korlátozzák őket, a magyar kormánynak közbe kellene járnia Bukarestben emberi jogaik védelmében. Ki tud arról, hogy ez megtörtént volna?

Mikor 71 kiváló magyar értelmiségi Budapesten szolidaritási nyilatkozatot ír alá az üldözött erdélyi magyarok mellett, a magyar sajtónak, rádiónak, televíziónak közölnie-közvetítenie kellene ezt a nyilatkozatot; a címzetteknek – a miniszterelnöknek, az Írószövetségnek, a magyar PEN Klubnak – foglalkozniok kellene vele, válaszolniok kellene rá. Ki hallott arról, hogy ez megtörtént volna?

Valami mégis történt. 1982 márciusában, a bukaresti Sport és Turisztikai Kiadónál megjelent Erdélyről egy vadul magyarellenes könyv egy Ion Lăncrănjan nevű pártírnok tollából. A könyvvel e számunk 2. oldalán Illyés Elemér részletesen foglalkozik – itt csak annyit, hogy aligha látott volna nyomdafestéket a legfelső román párt- és állami vezetés jóváhagyása nélkül.

Nos, erre a könyvre válaszolt – vitázva válaszolt (nyilván a legfelső magyar párt- és állami vezetés jóváhagyásával) – a budapesti Valóság című folyóirat októberi számában, majd a televízióban és a rádióban is Száraz György író-újságíró; a Valóságban megjelent cikket a Magyarok Világszövetségének export-lapja, a Magyar Hírek is átvette, méghozzá első, második, harmadik oldalán, mintegy ezzel is hangsúlyozva a Nyugaton élő magyarok felé: íme, a hazai politikai vezetés szembe mer szállni a román vezetéssel, ki mer állni az erdélyi kérdésben.

Száraz György meglehetősen puha válaszcikkét végigolvasva kiderül, hogy – a szerző jószándékától függetlenül – mitől gyúlt haragra, miért táltosodott meg egyszerre a magyar vezetés. Lăncrănjan felségsértést követett el! Könyvében – bár névtelenül, de félreérthetetlenül – két helyen belekötött Kádár Jánosba.

A hazai sajtó, rádió, televízió válaszadásából nem nehéz a következtetést levonni. Több mint két évtizede több, mint kétmillió magyart alapvető jogaitól fosztanak meg Romániában, s ezt a magyar párt és állam vezetői szótlanul tűrik. De egy román zugíró megfricskázza Kádárt, és erre azonnal válaszoltatnak. Szónoki a kérdés: mi fontosabb nekik – kétmillió magyar sorsa, vagy Kádár személyi megbántottsága?

Közvetlenül az Ellenpontok, a madridi konferenciához intézett Nyilatkozat, a Programjavaslat feltételezett szerkesztőinek-szerzőinek letartóztatása és a budapesti hetvenegyek Nyilatkozata után történt még valami Magyarországon, amit már az időbeli összecsengés miatt sem lehet az említett eseményektől elvonatkoztatni. A párt hivatalos lapja, a Népszabadság 1982. december 11-i számában Rényi Péternek, az újság főszerkesztő-helyettesének (valójában tényleges főszerkesztőjének, Kádár bizalmi emberének) aláírásával terjedelmes cikket közölt a hazai szamizdatosok, és személy szerint Konrád György ellen. A cikk olyan hangot üt meg, amilyet a pesti sajtó Nagy Imréék kivégzése óta nem használt. Azt állítják, hogy a magyar szamizdatosok mögé – akár akarják, akár nem – „óriási arzenál, rendkívüli hatalom sorakozik, gazdasági és politikai, katonai és propaganda-apparátusával a Nyugat minden szocializmusellenes, antikommunista potenciálja és tartaléka”, a szamizdatosok „nem is akármilyen hatalmakkal kötődnek így össze, erőkkel, akik a maguk hatalmi szférájának kiterjesztése érdekében nem riadnak vissza attól, hogy súlyos károkat okozzanak az érintett népeknek”. Arról, hogy ki mögött (mondjuk: a Népszabadság mögött) milyen hatalom áll, hogy elsősorban melyik az a hatalom, amelyik szféráját állandóan kiterjesztgeti, és súlyos károkat okoz az érintett népeknek (mondjuk: az afgánnak vagy a lengyelnek, hogy csak a legfrissebb példáknál maradjunk), aligha érdemes vitatkozni – a kérdés, amiről most szó van, az: milyen súlyosak, és diktatórikus rendszerben milyen súlyos következményekkel járhatnak az „imperialista központok”-kal való „összekötődés” vádjai, amiket a Népszabadság cikke tartalmaz. A következmények súlyosságát egyébként már a cikk címe is jelzi: Nem babra megy a játék.

S hogy a játék – vagy legalábbis, amit a Népszabadság cikke annak nevez – nem babra megy, ezt az mutatja a legjobban, hogy három nappal a cikk megjelenése után a rendőrség megszállta ifjabb Rajk László lakását, közismert és legkevésbé sem titkos „butik”-jából elvitték az ott fellelhető szamizdat-kiadványokat, a sokszorosító gépeket, és rövid időre bekísérték ifjabb Rajk Lászlót és több más, fiatal értelmiségi társát.^*

A magyar párt és a magyar rendőrség ezek szerint ugyanazt cselekszi, mint a román párt és a román rendőrség; mindnyájan magyar szamizdatosokat üldöznek. Rényi Péter, a pesti Lăncrănjan, ugyanazt tette, mint bukaresti kollégája: írásával a magyarüldözést készítette elő. S ő ráadásul a saját nemzetbelijei ellen.

Hogy az összekapcsolás nem erőltetett, azt Rényi cikkének azok a részei bizonyítják, amelyekben a petíciók aláírása, az aláírások gyűjtése, „ez ellen vagy az ellen” tiltakozók felé vág, és kijelenti: „tudja meg mindenki, hogy különféle emberbarátinak és nemzetinek feltüntetett gesztióiknak a legkonokabb békeellenes csoportok törekvései adnak hatalmi nyomatékot”. Magyarra fordítva, az emberbaráti gesztió: a Szegényeket Támogató Alap, a nemzeti gesztió: az erdélyi magyarok védelmében történt 71 aláírás – ami alig három héttel előzte meg a Nem babra megy a játékot. Megpróbálni segíteni a hazai szegényeken, szolidaritást vállalni az Erdélyben üldözött magyarokkal, ezek szerint nem más, mint a legkonokabb békeellenes csoportokat szolgálni. Ezt is megértük!

Kádár, Rényi és társai azt állítják, hogy a szamizdatosok, a „szetások”, a különféle másként-gondolkodók – Magyarországon törpe kisebbséget jelentenek. Igaz-e, vagy sem: ezt csak szabad választások tudnák tisztázni. De feltéve, hogy igaz, akkor is: üldözésük nem más, mint kisebbség-üldözés. Hogyan hihetnénk el, hogy a határokon kívüli magyar kisebbségnek őszinte védelmezői lehetnek azok, akik a határokon belül a saját magyar kisebbségüket üldözik? A budapesti kisebbség-üldözők nem ellenfelei, hanem cinkos partnerei a bukarestieknek.

Mi lehet az oka a hazai keményedésnek?

Túl népszerűvé és befolyásossá váltak – főleg a fiatalság köreiben – a szamizdatosok?

A pártvezetés nem tudja elviselni, hogy mind többen és mind nyíltabban a szemére vetik: hány százezren nyomorognak a „szocialista tábor” minta-országában, s mennyire tehetetlen az erdélyi – és hozzátehetjük: a felvidéki – magyarság ügyében is?

A közvélemény figyelmének Erdély felé fordulását akarják a pártvezetők kihasználni a saját belső ellenzékük felszámolására?

A növekvő gazdasági nehézségek miatt és az újabb nehézségek küszöbén el akarják némítani az ellenzéket?

A lengyel gombóc akadt (nekik is) a torkukon, a KOR és a Szolidaritás árnyától nem tudnak szabadulni?

A „liberális”-nak és „magyarbarát”-nak híresztelt Andropov felé hajlonganak – a KGB-s Andropov módszereit utánozva?

A választ ők ismerik – mi csak találgathatunk.

Mi legfeljebb annyit látunk, hogy – akárcsak Ceauşescuék – ők is idegesek.

Mintha félnének.

Mintha a romló helyzetben egyre inkább kísértené őket ’56 tanulsága: valójában ők vannak kisebbségben.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Ellenpontok – romániai magyar nyelvű szamizdat folyóirat. A lapnak 1983 március–áprilisa között kilenc száma jelent meg, az első 1981 decemberi dátummal, az utolsó már Magyarországon sokszorosítva és terjesztve. A lap munkatársai és szerkesztői Ara-Kovács Attila, Keszthelyi András, Molnár János, Szőcs Géza, Tóth Károly Antal és Tóth Ilona voltak. A román állambiztonsági szervek fellépése, a szerkesztők letartóztatása és zaklatása, a sorozatos kihallgatások és megfélemlítések megakadályozták a lap további megjelenését.

Memorandum – megjelent az Ellenpontok 8. számában. Szerzője Tóth Károly Antal (Nagyvárad, 1982. szeptember).

Programjavaslat – megjelent az Ellenpontok 8. számában, szerzője Tóth Károly Antal. Szövegmódosításokat eszközölt Szőcs Géza és Tóth Ilona (Nagyvárad, 1982. augusztus–szeptember).

Szőcs Géza (sz. 1953) költő, író, közéleti személyiség. 1976-tól az Igazság c. kolozsvári napilap belső munkatársa, a Fellegvár c. ifjúsági melléklet és az Echinox c. egyetemi diáklap magyar oldalának szerkesztője. 1979-80-ig Herder ösztöndíjas Bécsben, 1983-ban az Ellenpontok c. szamizdat folyóirat szerkesztője. A hatóságok zaklatásai miatt 1986-ban Svájcba emigrált, 1989–90-ig a Szabad Európa Rádió budapesti irodáját vezette, 1990-ben hazatért. 1992 őszétől az Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Kft. elnöke.

Lăncrănjean, Ion (1928–1991) román író.

Vallomás Erdélyről – Eredeti címe: Cuvânt despre Transilvania. Pamflet, megjelent 1982-ben.

Valóság – 1983. október, Száraz György cikk.

Száraz György (1930–1987) író, esszéíró. 1977-ben az Élet és Irodalom publicisztikai rovatának vezetője, 1979-ben főmunkatársa, 1978–80 között a kecskeméti Katona József Színház dramaturgja. 1983–87-ig a Kortárs főszerkesztője volt.

hazai szamizdat – magyarországi illegális kiadványok a 80-as években.

Konrád György (sz. 1933) író, esszéista, szociológus. 1959–65 között ifjúságvédelmi felügyelő Budapesten. 1960-tól, félállásban, a Magyar Helikon Kiadó lektora és sorozatszerkesztője volt. 1965–1973-ig városszociológus az ÉVM Városépítési, Tudományos és Tervezőintézetében. 1973–74-ben Szelényi Ivánnal közösen megírták Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz c. történetfilozófiai esszét. A hatóságok a kéziratot elkobozták, szerzői ellen eljárást indítottak. A ’80-as évek elején a demokratikus ellenzék egyik vezető személyisége. Az SZDSZ tanácsának tagjaként közéleti szerepet is vállalt. 1990–93 között a Nemzetközi Pen-klub elnöke. 1991-ben egyik kezdeményezője volt a Demokratikus Charta mozgalomnak.

Rajk László butikja – a sokasodó magyar szamizdat publikációk terjesztését szolgálta Budapesten ifjabb Rajk László Galamb utcai „butikja”, ahol a magyar kiadványokon kívül a lengyel, cseh és emigráns orosz ellenzék munkáit lehetett megvásárolni. A butik ’81 februári megnyitásától az év végére több százra nőtt az itt forgalmazott kiadványok száma. 1982 decemberében ifjabb Rajk László „egyszemélyes vállalkozását” kilakoltatták.

Madridi Konferencia záróokmánya – 1983. szeptember 9-én Madridban – több mint három év után – záródokumentum elfogadásával ér véget az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet. A külügyminiszteri szintű csúcstalálkozón 35 ország küldöttsége volt jelen.

lelőtt egy… dél-koreai gépet – 1983. szeptember 1-én szovjet vadászgépek lelőttek egy menetrend szerint közlekedő, a szovjet terület fölé betévedt dél-koreai polgári repülőgépet. A tragédiában 269-en vesztették életük

Csoóri Sándor (sz. 1930) költő, író. 1953–54-ben az Irodalmi Újság munkatársa, 1955–56-ban az Új Hang versrovatát gondozta. 1968-tól a MAFILM dramaturgja, 1988-tól a Hitel szerkesztőbizottságának elnöke. A Magyar Demokrata Fórum alapító, majd elnökségi tagja, 1991-től a Magyarok Világszövetségének elnöke.

Duray Miklós (sz. 1945) geológus, író, közéleti személyiség. Írásai miatt a ’80-as években a csehszlovák hatóságok állandóan zaklatták, letartóztatták, perbe fogták. 1990-ben a szlovákiai Együttélés Polgári Mozgalom alapítója. Könyve: Kutyaszorító: Önéletrajz és beszélgetések önmagammal, New York, Püski, 1983.

Püski Sándor (sz. 1911) könyvkiadó. 1938-ban könyvesboltot nyitott Budapesten és az általa szerkesztett és sokszorosított egyetemi jegyzetekkel kereskedett. 1939-ben a népi írók műveinek kiadására megalapította a Magyar Élet könyvkiadót, amely fennállásának 12 éve alatt 150 könyvet jelentetett meg. Üzletének államosítása után kerámiakészítésből élt, 1962-ben hamis vádak alapján bebörtönözték. 1970-ben kivándorolt az Egyesült Államokba és könyvkereskedést nyitott. 1975-től Püski Kiadó néven New Yorkban ismét könyvkiadásba fogott. A 90-es évek elején hazatért.

Hollandiai Mikes Kelemen kör – 1951 tavaszán alakult Utrechtben a Hollandiai Magyar Ifjúsági Munkaközösség néven. 1959-től minden év szeptemberében (1969 kivételével) zenei és képzőművészeti programokat és tanulmányi napokat rendeznek, az utóbbiak anyagát olykor nyomtatásban teszik közzé.

Mészöly Miklós (sz. 1921) író. A modern magyar próza kiemelkedő alakja. Kossuth-díjas (1990).

Fehér Márta (sz. 1942) filozófus.

Mozgó Világ – budapesti folyóirat.

Kulin Ferenc (sz. 1943) irodalomtörténész, színműíró, szerkesztő, publicista. 1970-től az Irodalomtörténet segédszerkesztője, 1972-től a Jelenlét c. időszakos antológia szerkesztője. A Mozgó Világ főszerkesztő-helyettese (1975–81), majd főszerkesztője. 1983-ban leváltották. 1990-től 1998-ig országgyűlési képviselő, 1994-ig a Kulturális Bizottság elnöke.

Tájékoztató – ABC Tájékoztató, szamizdat folyóirat (1983, 1–3. szám). Szerkesztői Demszky Gábor, Könczöl Csaba, Nagy Jenő és Tamás Gáspár Miklós. A lap példányszáma kb. 500, utódja a Hírmondó volt.

Fiatal Írók JAK – A Magyar Írók szövetségén belül a fiatal írók József Attila Köre.

Demszky Gábor (sz. 1952) jogász, szociológus, közéleti személyiség. 1983-tól a Tájékoztató, majd a Hírmondó szerkesztője, a Beszélő és Máshonnan Beszélő munkatársa. 1990-től Budapest főpolgármestere.

AB kiadó – a könyvkiadási hálózat pluralizálására tett kísérlet első jele az 1981 végén Demszky Gábor és Nagy Jenő által alapított AB(C) kiadó volt.

Bush, George Herbert Walker (sz. 1924) amerikai köztársaságpárti politikus. Az Egyesült Államok ENSZ képviselője (1970–73), a CIA igazgatója (1975–77). 1981-től Ronald Reagen mellett alelnök, 1989-től Amerika 41. elnöke.