Hol sírjaink domborulnak^*

A Magyarok Világszövetségének nevezett budapesti szervezet elnöksége a következő Felhívással fordul „a világ magyarjaihoz”:

„Kedves honfitársaink!

A magyarságot tizenötmilliós népként emlegetjük. Sok százezernyi azoknak a száma, akik a szülőföldtől távol élnek, s egyre több azoké, akiknek örök nyugvóhelyét országhatárok, tengerek, óceánok választják el a Kárpát-medencétől.

Sok helyütt már csak a sírfeliratok jelzik: magyarok éltek itt, magyarok, akiknek nem adatott meg, hogy utolsó útjukra ott kísérjék őket, ahol első lépéseikkel próbálkoztak, különböző körülmények között elhagyni kényszerült, de a szívnek mindig kedves hazai földön.

Voltak köztük nemzetünk nagyjai, történelmünk, irodalmunk, tudományunk, művészetünk jelesei. Az Óhaza számon tartja pályájukat, ápolja emléküket, s ha ismeri sírjaik helyét, azokat a körülményekhez képest – számos esetben a külföldön élő lelkes magyarok közreműködésével – gondozza is. Az Óhaza azonban – miként sokszor életükben sem – nem tud gondoskodni a nemzet valamennyi, távolban pihenő fiáról.

Az élőkhöz, az ottélőkhöz szólunk:

Felhívjuk a világ magyarságát, különösen az egyházakat és az egyesületeket, hogy kutassák fel, keressék meg a magyar sírokat, s múltunk, jelenünk megbecsülése jeléül gondozzák, tartsák rendben azokat, s időnként helyezzék el rajtuk a kegyelet virágait.

Ne feledjük el a korhadt kopjafák és omladozó keresztek alatt idegen földben porladókat!

Nemzetünk ereje nemcsak a jelenben van, hanem a jelen és a múlt összefogásában is. A múlt tisztelete, neves és névtelen halottaink megbecsülése, emlékük, sírjuk gondozása messze a szülőhazától megsokszorozza erkölcsi erőnket.”

 

 

Nehéz elérzékenyülés nélkül olvasni ezt a Felhívást. Lám, mi mindenre van gondja a Magyarok Világszövetségének! Nem elég, hogy a kommunista párt és kormány fiókintézményeként propaganda- és devizagyűjtő munkát fejt ki, nem elég, hogy a belügyi hatóságok fedőszerveként számon tartja, káderezi, kartotékozza a Nyugaton élő magyarokat, még a halottakkal is törődik. S mivel előbb-utóbb valamennyiünkből halott lesz, és többségünkben valószínűleg nyugati temetőkben kerülünk örök nyugalomra, felemelő az a tudat, hogy ott, hol sírjaink domborulnak – ha esetleg hálátlan unokáink nem borulnának le, majd leborul a Magyarok Világszövetsége, vagy azok, akiket erre Felhívásában felkér. Mondja csak ezekután valaki, hogy ez a derék Világszövetség nem szolgálja meg azokat a forint-milliókat, amelyeket az állam a dolgozókból sajtol ki, s amelyekkel a szövetség vezetőinek állandó külföldi utazgatásait, a szövetség lapjának, a Magyar Híreknek és alaposan felduzzasztott apparátusának létezését, valamint a külföldi javakban dúskáló vendéglátásokat lehetővé teszi.

A feladat, amit a Világszövetség elnöksége addig is, amíg magunk nem válunk a sírgondozás haszonélvezőivé, ránk ró, nem könnyű. Magyar sírok fölött omladozó kereszteket még valahogy csak lehet találni a nyugati világ temetőiben, de korhadt kopjafákat már kevésbé. Akár elhiszik ezt nekünk a Világszövetség kitűnő elnökségének tagjai, akár nem, a korhadt kopjafa itt Nyugaton – hiánycikk. Megnyugtató, hogy a Felhívás olvasójának az az érzése: a szövegbe se tulajdonképpeni célfeladatként került bele, hanem olcsó magyarázkodásként, érzékenyebb nyugati magyar szívek megrezegtetésére. Hadd lássák azok a Nyugatra szakadt honfitársak, hogy a Világszövetség vezetői jó magyar emberek: nemcsak azt tudják, mi a csárdás, a gulyás és a délibáb – azt is tudják, hogy mi a kopjafa. A baj csak az, hogy amikor ezt a jó-magyarságot imígyen kell bizonygatni, sőt egyáltalán bizonygatni kell, az már gyanús. Sőt, már nem is gyanús…

Korhadt kopjafák egyébként, tudomásunk szerint, főleg Erdélyben találhatók. Éppen ezért meglehetősen érthetetlen, hogy a Magyarok Világszövetsége a Felhívásával miért csak azokhoz a magyarokhoz szól, akik a szülőföldjüktől távol élnek – miért nem azokhoz is, akik a szülőföldjükön élnek, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban. S akik közül elsősorban az erdélyieknek, a felvidékieknek és a kárpátaljaiaknak többre volna szükségük, mint egyszerű Felhívásra, ahhoz, hogy az omladozó keresztek és a korhadt kopjafák alatt porladók sírjait megfelelően ápolhassák: a magyar állam nyílt kiállására a védelmükben. A híres házsongárdi temetőben magyar sírfeliratok százait, talán ezreit hamisították át románra azért, hogy Kolozsvár „ősi román múltját” ezzel bizonyítsák, s az ilyen, vagy az ehhez hasonló visszaéléseknek se szeri, se száma. Nem volna-e helyesebb, ha a Magyarok Világszövetsége előbb az illetékes román hatóságokhoz fordulna sírgondozási ügyben, mintsem hogy velünk kerestesse itt Nyugaton a kopjafákat?

De még mielőtt az ország határain túltekintene, a Világszövetségnek mindenekelőtt a határokon belül illenék körülnéznie. Elvégre a Felhívásban emlegetett 15 millió magyarba – a hazai magyarság is beletartozik. Otthon talán nincsenek olyan magyarok, „akiknek nem adatott meg, hogy utolsó útjukra ott kísérjék őket, ahol első lépéseikkel próbálkoztak”, akiknek a sírjait még fel kell kutatni ahhoz, hogy el lehessen helyezni rajtuk „a kegyelet virágait”?

Hol van Nagy Imre, Maléter Pál, Losonczy Géza, Szilágyi József, Gimes Miklós, hol van az ’56-os forradalom után kivégzett többszáz fiatal és nem-fiatal magyar sírja? „Az Óhaza – mondja a Felhívás – nem tud gondoskodni a nemzet valamennyi, távolban pihenő fiáról”. Rendben van. De miért nem tud, vagy legalább miért nem enged gondoskodni a nemzet otthon megölt fiairól? Miért van az, hogy 25 évvel a haláluk után még mindig jeltelen sírban kell feküdniük, még a családjuk sem tudhatja, hol vannak eltemetve, még legközelebbi hozzátartozóik, az anyák, az özvegyek, a gyermekek, az unokák sem gondozhatják, kereshetik fel a sírjaikat? A magyar történelemben nem volt ritka a testvérharc, a gyűlölködés, a kivégzés sem; de a halottak, a holttestek elleni kérlelhetetlen harcot a mostani rendszer honosította meg. Mit tesz a Magyarok Világszövetsége, hogy ennek vége legyen?

A kérdés persze szónoki. A Világszövetség és magas Elnöksége nem tesz semmit, nem is tehet, hiszen – mint említettük – nem egyéb, mint a kommunista párt, a kormány és a belügyi hatóságok függvénye. A hatalmi szervek sem akarnak semmit sem tenni, nekik viszont számolniok kell azzal, hogy nemcsak a fegyverek néznek vissza, hanem a halottak is, és azzal, hogy ez a probléma él, napirenden tartják a kivégzettek családtagjai, a nyugati magyarok, bizonyos nemzetközi fórumok, s ami nem kevésbé fontos: az otthoni fiatalság, amely az utóbbi években mind jobban és jobban érdeklődik ’56 valódi története iránt. Így aztán ezek a hazai hatalmi szervek egyrészt szájpropagandájukban fel-felreppentik azt a hírt, hogy „Nagy Imrééket nemsokára rehabilitálni fogják” (amiből egy szó sem igaz), másrészt – főleg az utóbbi időben, ami a fiatalság érdeklődésének és kérdezősködésének közvetett bizonyítéka s azt mutatja, hogy az eddigi hazudozás egyre nehezebbé válik – be-befogják hivatalos tollforgatóikat, hogy „nemhivatalosan” kezdjenek kicsit megbocsátani – a halottaknak.

Míg múlt év őszén, a forradalom 25. évfordulója alkalmából a Népszabadság cikksorozata csak szitkot-átkot szórt Nagy Imrére, Gyurkó László nemrég megjelent Kádár-életrajzában ezeket lehetett olvasni: „Történelmileg a legtragikusabb Nagy Imre sorsa volt, akit három társával együtt halálra ítéltek és kivégeztek; a per többi vádlottját börtönbüntetésre ítélték. Minden politikai perben vitatható az ítélet helyessége. Viszont bizonyos, hogy ez a bírósági eljárás nem koncepciós koholmány volt, mint a Rajk-per. Hogyan jutott el Nagy Imre, aki negyven évig volt kommunista, élete egyharmadát a Szovjetunióban töltötte, aki eleinte maga is ellenforradalomnak nevezte az eseményeket, november 4-ig, az akasztófáig, azt még tisztázni kell. Tragédiája kétségtelen, mint az ország tragédiája is, melynek egyik okozója volt.”

Akárcsak az egész könyv, minden mondat és a mondatok egymásután fűzése csupa átlátszó, vásári ügyeskedés, nyálas és nyálazó álbátorság, lelkiismeretlen tekergés. Négy embert kivégeztek ugyan, de a többi vádlottat „csak” börtönre ítélték. Minden politikai per ítélete vitatható, de azért a Nagy Imréé „jobb” volt, mint Rajké, mert nem volt „koncepciós koholmány”. Nagy Imre tragédiája kétségtelen, de hát ő meg „egyik okozója” volt az ország tragédiájának. (Még ha így volna is – mi lett a többi „okozókkal”, Rákosival, Gerővel, Farkassal, no meg a teljes szovjet vezetéssel?) S noha Gyurkó nem Nagy Imrének, hanem Kádárnak az életrajzát írja – Nagy Imre útját tartja tisztázandónak, s nem azt: hogyan jutott el Kádár attól az ígéretétől (ami a könyvben meg sincs említve), hogy Nagy Imrééknek a hajuk szála sem fog görbülni – Nagy Imréék kivégeztetéséig. Nem is szólva arról: hogyan lehetett valakit, akinek az életútja még tisztázásra vár, felakasztatni? De túl a tudatos zavarosságon, a szemforgató álszenteskedés házi feladata világos: az eddigi, egyre elfogadhatatlanabbnak mutatkozó „áruló Nagy Imre”-portrét próbáljuk meg az elfogadhatóbb „tragikus” portrévá átfesteni.

Ugyanezzel a mutatvánnyal kísérletezik a Nagy Imre-per egy másik kivégzettjével, Gimes Miklóssal kapcsolatosan a Vigilia 1982. augusztusi számában egy másik párttollnok, Király István. Király, aki állítólag irodalomtörténész, szakmunkák helyett nyilatkozatokkal árasztja el a hazai sajtót. Tavaly a Kritika, most a Vigilia hasábjain magyarázza a múltját, ami sok fáradságot és sok papírt vesz igénybe, ha meggondoljuk: volt ő már híve Hitlernek, Horthynak, Rákosinak, Nagy Imrének, aztán megint Rákosinak, Gerőnek, Farkasnak, Kádárnak – mindegyiknek akkor és addig, amikor és ameddig az illetőnek magasan tündökölt, vagy látszott tündökölni a csillaga; ahogy a Kritikának adott interjújában elpanaszolja, még a sztálinista Révai József is viszolygott tőle, köpönyegforgatónak tartotta. (A mai hazai szellemi közélet süllyedésére kevés dolog jellemzőbb, mint az, hogy Király, akinek egyetlen említésre méltó tudományos műve sincsen, a magyar irodalom egyetemi tanára azon a katedrán, ahol valaha Horváth János adott elő, és a nagymúltú, katolikus Vigilia ilyen embertől közöl hosszú okfejtéseket a magyar – és nem a német vagy a szovjet – hazafiságról.)

Nos, Király – a maga múltját idézgetve, mosdatgatva – Gimes Miklósról is beszél, akit – színigaz – ismert. Ezeket mondja: „Volt, aki megszenvedte a változást. Egy tragikus sorsot említenék erre, a Gimes Miklósét. Gondolkodó ember volt, önmagával vívódva, gyötrődve jutott el – doktrinér, absztrakt gondolkodói hajlamainak megfelelően – az egyik végletből a másikba. Elvontsága, életidegensége kilendítette az érintő irányába, szubjektív becsületessége azonban nem kérdőjelezhető meg.”

Azt nem mondja meg Király, a Vigilia olvasóinak maguktól kell kitalálniok, hogy Gimes Miklóst kivégezték, méghozzá a Kádár-rendszer végezte ki. De, mint a szövegből látható – és ez a nem-hivatalosan hivatalos taktikázásban az újdonság –, akárcsak Gyurkó Nagy Imrének, Király is már-már hajlandó elnézni Gimes Miklósnak, hogy „megszenvedte a változást” – magyarul: felakasztották. Elnézi még azt is, hogy a többesszámba (felakasztották) ő, Király István is beletartozik.

Amennyire tudjuk, Gyurkó nemzetgyűlési képviselő, Király pedig tagja a Magyarok Világszövetsége elnökségének. Mivel könyveikben, nyilatkozataikban különösen kényesek jellemükre, bátorságukra, vajon mi akadályozza meg őket abban, hogy az egyik a Parlamentben, a másik a Világszövetség elnökségi ülésén, ahol a sírgondozás most olyan időszerű kérdéssé vált, szót emeljenek az ’56-os forradalom jeltelen sírban lévő kivégzettjeinek minden embert megillető, névvel jelölt sírbahelyezéséért? Ha a halálos ítéletek helyessége „vitatható”, ha a kivégzettek sorsa „tragikus”, ha Nagy Imre útját „még tisztázni kell”, ha Gimes Miklós „szubjektív becsületessége nem kérdőjelezhető meg” – akkor milyen jogon, akárcsak a ma Magyarországon érvényben lévő törvénykezés milyen paragrafusa alapján fosztják meg őket attól, hogy egyszerűen – sírjuk legyen?

Az 1983-as esztendő a Nagy Imre-per és a kivégzések 25. évfordulója. A Magyarok Világszövetsége, úgy is, mint a sírkarbantartási ügyek specialistája, felkészülhet arra, hogy ez a kérdés itt, Nyugaton nagyon sűrűn és nagyon sok helyütt fog elhangzani. Ezt a kérdést semmiféle liberalizálódás, semmiféle gazdasági mechanizmus nem mossa ki a magyarság tudatából, annak ellenére, hogy egy negyed század telt el azóta, sőt annál kevésbé, hiszen negyed százada megválaszolatlan, s mint a Magyarok Világszövetségének Felhívása oly helyesen megjegyzi: „A múlt tisztelete, neves és névtelen halottaink megbecsülése, emlékük, sírjuk gondozása… megsokszorozza erkölcsi erőnket”. Erkölcsi igényeinket ugyancsak.

Addig, amíg ennek a problémának nem lesz elfogadható, megnyugtató megoldása, a Magyarok Világszövetsége elnökségének Felhívására a magunk részéről egy másik, lényegesen rövidebb felhívással válaszolnánk:

„A Nyugaton lévő magyar sírokkal mi majdcsak elboldogulunk valamiképpen.

Törődjenek Önök az otthoni neves és névtelen sírokkal!”

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Király István (1921–1989) irodalomtörténész, szerkesztő, egyetemi tanár. A Szabad Nép munkatársa (1949-től), a Csillag szerkesztője (1949–50, 1953–56), a Kortárs főszerkesztője (1962–63). A Szovjet Irodalom, valamint a Világirodalmi Lexikon főszerkesztője. A Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja. A Kádár korszak irodalompolitikájának meghatározó személyisége volt.

Vigilia – katolikus irodalmi, tudományos havi folyóirat. Alapították 1935-ben.

Kritika – A múltról a mának. Beszélgetés Király Istvánnal. In: Kritika 1981. 4. szám, 7–10 o.

volt híve Hitlernek, Horthynak – Király István 1939-től német–magyar szakos Eötvös kollégista, közben ösztöndíjjal Németországban tanul és a bécsi Collegicum Hungaricum ösztöndíjasa is volt.

Horváth János (1878–1961) irodalomtörténész. 1897-től az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti egyetemen tanult. 1901-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1901–1902-ben állami ösztöndíjjal a párizsi École Normale Supérieure hallgatója. 1904-ben magyar–francia szakos tanári diplomát kapott, 1908-tól az Eötvös Kollégium tanára volt. 1911-ben Baross Gyulával és Pintér Jenővel megalapította a Magyar Irodalomtörténeti Társaságot. 1923–26-ban a Napkelet kritikai rovatát szerkesztette. 1923–48 között a budapesti egyetem irodalomtörténeti tanszékének professzora volt.