Hangvétel^*

Fekete Sándornak, a budapesti Új Tükör főszerkesztő-helyettesének nem tetszik az, hogy az írószövetség decemberi közgyűlésén elhangzott felszólalásáról az Irodalmi Újság megjegyezte: a Rákosi-idők hangvételét elevenítette fel. Terjedelmes cikkben válaszol, jól elnáspángolja lapunkat, továbbá a hazai szamizdatot és az emigrációnak azt a részét, amelyiket nem kedveli.

A hosszú eszmefuttatás tulajdonképpen variáció azokra a témákra, amelyeket a rendszer vezető kultúrpolitikusai-propagandistái unos-untalan ismételgetnek. Ha velük nem szoktunk minderről vitatkozni, még kevésbé kívánunk a beosztottjaikkal. Maradjunk csupán annál: vajon Fekete Sándor (a továbbiakban többnyire F. S.) hangvétele annyira idegen-e a Rákosi-időkétől, mint ahogy maga állítja – s talán el is hiszi. Az írószövetségi beszédéről már megírtuk, mit gondolunk – nézzük a cikkét.

A címe: Emigránsok, kint és bent. Az emigráns szónak ilyen pejoratív értelemben való használata magában is a Rákosi-korszakot idézi. Így már Kádárék sem használják egy idő óta. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ezt a mellékízes emigrációzást nem Rákosiék találták ki. Így beszéltek a Habsburgok Rákócziékról, Kossuthékról, így beszéltek Horthyék a bécsi, londoni, párizsi, New York-i (no meg moszkvai) emigránsokról, Károlyi Mihályról, Jászi Oszkárról, Lukács Györgyről, Bartók Béláról – ha szabad nekünk, szerény emigráns-utódoknak néhány nevet megemlítenünk a nagy elődök közül. S ahogy most F. S. „felelős és bátor” magyaroknak azokat az emigránsokat nevezi, akik „hazautazgatnak” és „kulturális cserét” folytatnak a rendszerrel – az imént felsoroltak, akik a maguk idején nem utazgattak haza és nem folytattak semmiféle cserét I. Károllyal, Ferenc Józseffel vagy Horthy Miklóssal – az akkori uralkodó körök szemében ugyanúgy felelőtleneknek és gyáváknak számítottak. Nekünk nincs, sohasem volt – hogyan is lehetne – kifogásunk azok ellen, akik hazalátogatnak vagy kulturális cserével foglalkoznak; csak éppen azt tartjuk Rákosi-ízű érvelésnek, ha valaki azokat az emigránsokat, akik másként vélekednek és cselekednek, kitaszítja a „felelős és bátor” magyarok sorából.

F. S. cikkének három alcíme közül kettő így hangzik: Fanatikus elmék és Az önámítók. Természetesen azokról van szó, akikkel a cikkíró nem ért egyet. Lehetnek-e ezek mások, mint fanatikusak és önámítók? Bizony lehetnek! Ami a kinti emigránsok egy részét illeti, azok – F. S. szavaival – „negyedszázados elfogultságaik és sistergő szenvedélyeik rabjai”, a „józan” emigrációval szemben „erkölcsi terrort gyakorló mennydörgők”, „az osztályharc kiéleződésének emberei”, „a megbékélés ellenségei” és akiket F. S. „benti emigránsok”-nak nevez, azok: gyermetegen önhitt gyanúsítók, a többieket áltatni akarók, a nyugati utcákon hasukon-hátukon hirdetőtáblákat hordozó „szendvicsemberekre” emlékeztetők, a nárcizmus betegei, „szolipszista, narcisztico-fanatico próféták”, akikről, az Új Tükör főszerkesztő-helyettese ezt a higgadt, szeretetteljes és elfogulatlan portrét festi: „Kiül az arcukra a próféták önimádata, megszállott tekintetük elárulja, hogy nem ismerik a kételyt, a vívódást, a valósággal való birkózás nehézségeit”. Nemde, milyen messze került a cikkíró a Rákosi-idők hangvételétől?!

Mikor Fekete Sándor egy otthon élő, világszerte publikált magyar írót azzal támad, hogy „Nyugaton kiadott munkáiért több kemény valutát kap, mint amennyit én (F. S.) életemben láttam” – ez még lehet a tehetségben elmaradó kolléga természetes irigysége; amikor hozzáteszi, hogy az író munkái „csak azért jelenhetnek meg Nyugaton, mert errefelé ütnek”, ez még csak valótlanság, hiszen a szóbanforgó író előbb lett otthon, a Magyarországon megjelent írásai alapján híres, mint Nyugaton; de mikor F. S. ehhez még azt is hozzáteszi, hogy az említett írónak „a nyugati propaganda függvényeként kell működnie” – akkor ennek az állításnak minősítését olvasóinkra bízzuk. A Rákosi-időkben veszélyes vád volt, s ha ma – remélhetőleg – nincsenek súlyos következményei, az nem F. S. hangvételén múlik.

Sorolhatjuk tovább is: „Negyedszázados fejlődésünk egyik legértékesebb eredménye – beszéljünk egyszer erről is –, hogy fokozatosan elsajátítottuk a társadalmi valóság józan, fanatizmus nélküli megítélésének készségét”. Nem voltak-e Rákosiék is állandóan megelégedve önmagukkal?

1956-ban „a kor nagy szocialista költőjét nyilvánosan sztálinizmussal vádolták és kiutasították az irodalomból, egy szennylapban, amely elhazudta olvasói elől, hogy e költő vállalta a legnehezebb terheket a Rákosi-diktatúra elleni eszmei harcban”. A költő, aki mellett F. S. ilyen mértéktartóan, s ugyanakkor ilyen vakmerően, teljes mellel, megalkuvást nem ismerve kiáll – véletlenül a saját főszerkesztője az Új Tükörnél. A helyettes odahízeleg egyet a közvetlen fölöttesének: tudjuk, ez nem a Rákosi-korszak privilégiuma – de annyira idegen-e tőle, amennyire F. S. gondolja?

Szerencsére, Fekete Sándor nemcsak hivatali főnökét védi meg, hanem a magyar népet is, amelyet – szerinte – a szamizdatosok azzal feketítenek be, hogy el van butítva, nem gondolkozik. A legkevésbé sem feladatunk a szamizdatosok nevében vagy helyettük érvelni – hadd közelítsük meg a kérdést a magunk oldaláról.

Örömmel látjuk, hogy F. S. rendszeresen olvassa az Irodalmi Újságot – két számunkból is idéz. Szeretnénk megkérdezni: hogy is van ez? Szeretnénk, ha elmagyarázná nekünk: miért olvashatja ő, és miért nem olvashatja a többi otthoni magyar? Lehetséges, hogy vannak első- és másodosztályú magyar állampolgárok? Néhány tucat első- és tízmillió másodosztályú?

Milyen kritérium alapján kapja kezébe lapunkat Budapesten Fekete Sándor, és milyen kritérium alapján nem kaphatják meg annyian mások? Vannak odahaza – nagyon kis számban – érett és megbízható magyarok, és – nagyon nagy számban – éretlenek és megbízhatatlanok? És ki dönti el, hogy ki az a néhány „eszes magyar” és ki az a rengeteg „buta magyar”? Azaz – és itt most már többről van szó, mint a hangvételről – kik tartják valójában kiskorúnak a hazai magyarok millióit: az Irodalmi Újság szerkesztői vagy a hazai szamizdatosok – avagy F. S. és a rendszer irányítói, meg kiváltságosai?

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Új Tükör – (1976. május 4 – 1989. december 31.) képes kulturális hetilap. A Tükör (1964–1970) c. lap jogutódja. Az induló lapot Csanádi Imre, Benjámin László és Fekete Sándor szerkesztik.

terjedelmes cikkben válaszol – Emigránsok kint és bent, Új Tükör 1982.

otthon élő, világszerte publikált magyar írót támad – Konrád Györgyöt.

a költő, aki mellett F.S. … kiáll – az Új Tükör főszerkesztője ezidőtájt Benjámin László volt.