Államosítás

A „hazacsalogató lap” néven ismert budapesti Magyar Hírek május elsejei számában olvashatók az alábbiak: „A Magyar Írók Szövetségének az új alapszabályában tisztán, világosan és pozitív értelemben van jelenleg, ami a régi alapszabályban is benne volt, csak még mintegy negatív formában, ez pedig körülbelül úgy hangzik, hogy a Magyar Írószövetség tagja lehet a határokon túl dolgozó, alkotó, erre érdemes magyar író a művelődési miniszter hozzájárulásával”.

A negatív alapszabály tehát pozitívba fordult, ami olyasmi, mint mikor a matematikában mínuszt mínusszal szoroznak, és egyszer csak, hoppla, plusz lesz belőle. Ha egy mínusz költőt, aki Dallasban él, megszoroznak egy mínusz prózaíróval, aki Lisszabonban dolgozgat, kijön belőlük egy (vagy két) plusz író-költő, aki érdemes arra, hogy a budapesti írószövetség tagja legyen.

Persze, csak a művelődési miniszter hozzájárulásával. Nesze neked, bárhol élő magyar tollforgató, aki azt hitted, hogy az az egyesület, amely magát a Magyar Írók Szövetségének nevezi, valamiféle autonóm testület. S ennek értelmében maga döntheti el, hogy valakit – mondjuk: egy Nyugaton élő magyar írót, akit példának okáért Márai Sándornak hívnak – írónak tart-e, magyar írónak tart-e, s elég jó magyar írónak tart-e ahhoz, hogy felvegye tagjai sorába, vagy sem. Szó sincs róla! Ha ez a bizonyos írószövetség, amelynek vezetőségében a magyar betű olyan óriásai vannak, mint Jovánovics Miklós vagy Dobozy Imre, úgy vélekednék, hogy Márai Sándor nem magyar író, vagy nem elég „érdemes” arra, hogy a Szövetség felvegye tagjai közé, akkor nincs semmi probléma, akkor minden a legteljesebb rendben van. De ha ez a Szövetség, amelynek vezetőségében jeles írók is vannak, esetleg úgy vélné, hogy Márai Sándor több, mint harminc éves számkivetettségében is magyar író és bekerülhetne a Szövetség tagjai közé, akkor ehhez még a művelődési miniszter áldására volna szükség. Végső soron tehát nem Márai Sándor művei, nem is a hazai írók kollektívája, hanem a budapesti művelődési miniszter dönti el, hogy Márai Sándor magyar író-e, és ha igen, megfelel-e azoknak a követelményeknek, amelyek valakit az írószövetségi tagság Olimposzáig emelnek. S mivel végső soron a miniszter dönt, az emberben felvetődik a kérdés: mi szükség van mindehhez az írószövetségre?

Mint ahogy felvetődik az a kérdés is: melyik nyugati magyar írónak van szüksége arra, hogy ennek az írószövetségnek a tagja legyen. Ha az otthoniak a helyzetük adta okokból tagjai a párt- és államvezetés által ellenőrzött, Bajza-utcai egyesületnek, az teljességgel érthető és megérthető. De a Nyugaton élő magyar írónak mi oka volna miniszteri engedéllyel „államosíttatni” magát?

Azzal lenne belőle magyar író, hogy a művelődési miniszter taggá ütné az írószövetségben?

Jobb író válnék belőle, ha a miniszter írószövetségi taggá avatná?

Megadatnék neki, ami a hazai íróknak, még egy Illyés Gyulának sem adatik meg: az, hogy minden műve szabadon, csonkítás és öncsonkítás nélkül odakerüljön a magyar olvasók kezébe?

S ha nem, akkor hát miért válnék – lenini meghatározással – csavarrá a pártállam gépezetében?