Ki kit győz le?^*

Kezdettől fogva pesszimista voltam a lengyel eseményeket illetően. ’80 nyarán Kanadában ért az első nagy megmozdulások, a munkás-szervezkedés, a Szolidaritás megszületésének a híre. Vendéglátóm – maga is lapszerkesztő – arra kért, hogy írjak egy gyors kommentárt a nyomás előtt álló újságjába. Nincs most kezemügyében a cikk, a részleteire nem emlékszem, de arra igen, hogy a konklúziója az volt: a Szovjetunió nem fogja megengedni, hogy egy kommunista országban szabad szakszervezetek tevékenykedhessenek, hogy a sztrájkjog ne csak papíron, de a valóságban is létezzék, hogy a kommunista párttal párhuzamosan és attól függetlenül egy másik, autentikusan népi hatalmi központ is kialakuljon.

Több mint egy éven át az események újra és újra rám cáfoltak. A sztrájkjogot törvénybe iktatták Varsóban, a Szolidaritást elismerte a párt és a kormány, nemcsak a munkásoknak, hanem a parasztoknak is engedélyezték a szervezkedést, emlékműveket emeltek olyan munkások dicsőségére, akik a kommunista hatalom sortüzeiben vesztették életüket, vádeljárás indult tegnapi pártvezérek és egyéb hatalmasságok ellen, új pártfőnökök és miniszterek egyenrangú félként tárgyaltak szakszervezeti vezetőkkel, hozzájárultak egy nagyszabású és marxista–leninistának egyáltalán nem nevezhető szakszervezeti kongresszus megrendezéséhez, Lech Walesa egymásután látogathatott el Rómába, Párizsba – s ha mindez nem is ment huzavona, akadályok és moszkvai „ellengőz” nélkül, mégiscsak ment, folytatódott, előrehaladt. Napról napra arra kellett gondolnom: ideje, hogy sutba dobjam pesszimizmusomat – úgy látszik, nincs olyan szabály, ami alól ne volna kivétel.

De bármi történt is, egyszerűen nem tudtam a borúlátástól megszabadulni. Leginkább azok érthetnek meg, akik – akárcsak én – végigélték az ’56 október–novemberi napokat. Akik november 3-án még reménykedtek. Akik a negyedikére virradó éjszaka békésen aludtak, amíg az ágyúdörgés fel nem ébresztette őket. Ami akkor belénk ivódott, az nem valami nagy politikai bölcsesség, nem valami éles és csalhatatlan előrelátás – hanem egész egyszerűen a bizalom teljes hiánya, a „fekete leves” nagy leckéje volt. A pesszimizmus.

S ha mindezt most papírra vetem, az a legkevésbé sem azért van, hogy dicsekvőn hozzáfűzzem: „Lám, 1981. december 13-a igazolta a félelmeimet”. Hanem azért, hogy megjegyezhessem: most kezdek optimista lenni. Gondolom, őrültségnek hangzik – hiszen Jaruzelski katonai puccsa jobban sikerült, mint ahogy valószínűleg szervezői és felbújtói maguk is remélték, a szakszervezeti vezetők többsége börtönben vagy internálótáborban, a Szolidaritás betiltva, a sajtó, a rádió, a televízió a legszigorúbb felügyelet alatt, az ország továbbra is hadiállapotban, egyre több katolikus papot is lefognak, az egyetemek rektorait, dékánjait egymásután váltják le –, hol van itt ok az optimizmusra?

Akármilyen furcsán hangozzék is: mindabban, amit felsoroltam. A katonai puccs kivitelezésében – technikailag – valóban sikeres volt. Megóvta a Szovjetuniót attól, hogy neki magának kelljen fegyveresen beavatkoznia. Jóformán egy éjszaka leforgása alatt lefejezte a lehetséges ellenállási gócokat. A hadsereg – egyesek várakozásával ellentétben – engedelmeskedett parancsnokainak. Elszigetelt sztrájkmegmozdulások voltak ugyan, de nem tört ki általános sztrájk: az emberek munkába álltak. A puccsisták és idegen főnökeik meg lehettek elégedve: minden úgy ment, mint a karikacsapás. A sikerük teljes volt.

Azóta kiderült: a kudarcuk teljes. Több mint négy hónap telt el, és a hadiállapotot még mindig fenn kell tartaniok – sokkal tovább, mint ’56-ban Magyarországon, ’68-ban Csehszlovákiában. Az ellenszegülőket továbbra is statáriummal fenyegetik. De hiszen ezek a híres győztesek – félnek a legyőzöttektől!

Ezer politikai foglyot hazaengedtek? Több mint kétezer még mindig raboskodik! A parasztszakszervezet elnökét „megdolgozták” a börtönben, s aztán felléptették a televízióban? A munkásszakszervezeti vezetők közül mindmáig senkivel sem sikerült hasonló „eredményt” elérniük! Ha katolikus papokat zaklatnak vagy fognak le, az azért van, mert az Egyház határozott feltételekhez köti a komolyabb tárgyalások megkezdését a kormánnyal. Lassacskán fél éve lesz a diadalmas puccsnak, és ezzel a kormánnyal saját országában jóformán senki sem áll szóba. Vannak katonai szövetségesei, vannak tankjai és gépfegyverei, van flottája és légihadereje, vannak egyenruhás televíziós bemondói, vannak cenzorai, van hatalma – csak népe nincsen, 35 millió alattvalója van – de a pretóriánus gárdán kívül hívei nincsenek. Lehet, hogy ez a kormány szeretne dialógust kezdeni. Csak éppen nincs kivel. Jaruzelski tábornok sorra utazgat Moszkvába, Kelet-Berlinbe, Prágába, Budapestre. Úgy viselkedik, mintha Lengyelország miniszterelnöke volna. Pedig csak az országé. Nem a lengyeleké.

A lengyel nép – a május elsejei tömegtüntetések is ezt mutatják – folytatja, amit 1980 augusztusában megkezdett. Más körülmények között – más eszközökkel. De a leghalványabb jele sincs annak, mintha ez a nép behódolt volna. Legfeljebb ugyanabban a harcban új fejezet kezdődött.

Az a zseniális ötlet, hogy a Szovjetunió nemzetközi presztizsét megkímélendő, lengyel belügyesekkel és katonákkal hajtsák végre a puccsot, talán nem is volt olyan zseniális. Egy idegen hadsereg tankjaira támaszkodva hatalomra kerülni, nem valami dicsőséges vállalkozás – láthattuk Kádár nehéz kezdeteiből. De a Gauleiternek rögtön vagy később – a saját honfitársai irányában – marad egy kibúvója: az intervenció mindenképpen megtörtént volna – nélküle is –, ő majd igyekszik enyhíteni a külföldi megszállás szigorát. Fennáll egy cinkos összekacsintás lehetősége a helytartó és a nép között – a megszálló háta mögött. Jaruzelski azzal, hogy a piszkos munkát maga végezte el, jóidőre, talán végleg megfosztotta magát ettől a lehetőségtől. Lehet – még ezt is fel tudom tételezni –, hogy el akarta kerülni az olyasfajta vérengzést és terrort, ami a magyar ’56-ot és bizonyos mértékig még a csehszlovák ’68-at is követte. Bármily kegyetlennek tűnjék is: ezzel sem könnyített a maga helyzetén, s mert a rendszer, amelyet képvisel, olyan, amilyen – ha a mostani holtpontról ki akar mozdulni, vagy a terror felé kell hajolnia, ami még mélyebbre süllyeszti, vagy engedményeket kell tennie – és ez új válság felé sodorhatja.

A történelem tele van meglepetéssel. De ha ennek a közhelynek az ismeretében most mégis az optimizmus irányában leng ki kopottas iránytűm, az azért van, mert a lengyelek magatartása, okosságuk, egységük, ellenállásuk megható, felemelő, példamutató. Ki kit győz le? – tette fel annak idején a kérdést Lenin. Nos, a lengyel nép még sínyli a diktatúrát, és bizonytalan, mikor fogja lerázni magáról. De az már biztos, hogy a diktatúra nem győzte le. 35 millió emberrel Európa kellős közepén sok mindent lehet csinálni. Sok mindent, de nem mindent. Ahhoz, hogy gyarmatosítóikat legyőzzék, kevesen vannak; de ahhoz, hogy azok mindenkinek megtörjék a derekát: sokan.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

pretoriánus gárda – a hadvezérek és Augustus korától a császárok testőrsége a Római Birodalomban. Többször emeltek trónra, illetve fosztottak meg császárokat hatalmuktól.

Gaulaiter – A náci Németország által elfoglalt országok vagy országrészek élére kinevezett, teljhatalmú vezetők.