A moszkvai nagy cirkusz^*

Letartóztatták a moszkvai cirkusz igazgatóját. A vád: korrupció. Az ember az első pillanatban nem is érti: miért kell egy cirkuszigazgatót megvesztegetni. Potyajegyért? Aztán kiderül: nem a nézők vesztegették meg, hanem az artisták. Az igazgató, Anatolij Kolevjatov döntötte el, hogy kik vegyenek részt a nyugati turnékon. Melyik műlovarnő lépjen fel Párizsban, melyik bűvész varázsoljon elő a kalapjából békegalambokat Washingtonban. A döntés attól függött, ki milyen ajándékot hozott az útról az igazgatónak. Anatolij Kolevjátov az ékszereket szerette: aranyat, platinát, gyémántot. A mai bizonytalan világban jobb biztos értékekre alapozni – a korrupciót is.

Tulajdonképpen sajnálom a moszkvai cirkuszigazgatót. Sajnálom, hiszen semmi egyebet sem tett, mint a legrégibb orosz hagyományok egyikét ápolta. Nemrégiben olvastam egy angol utazó beszámolóját az 1830-as évek Oroszországáról. Volt akkoriban I. Miklós cárnak egy teljhatalmú minisztere, bizonyos Kleinmichel gróf. Ma a nevére sem emlékszik senki (van ez így néha teljhatalmú miniszterekkel) – pedig ő verette le (már akkor is!) a lengyelek felkelését –, a múlt század derekán élet és halál ura volt az orosz birodalomban. Nos, erről a Kleinmichelről írja az angol utazó, hogy „nyíltan lopta az állam pénzét – minden cári kegy, kitüntetés, a Szent Anna vagy a Szent Sztanyiszlasz Rend, minden kinevezés, ezredesi, tábornoki, nagyköveti rang, minden társadalmi előremenetel attól függött, ki mennyire vesztegette meg a grófot”. Nem tudom, mi mindent lehetett a moszkvai cirkuszigazgatónál az ajándékékszerekkel elérni, de annyit biztosan nem, mint Kleinmichel grófnál akkor – és egyes pártvezetőknél mostanában.

Sajnálom az igazgatót azért is, mert bár a korrupció nem tartozik a legdicséretesebb tulajdonságok közé – abban az embertelen rendszerben, amely több mint hatvan éve terpeszkedik el az orosz birodalom fölött, egyike azoknak a kapcsolatoknak, amelyek emberinek nevezhetők. Az orosz munkás, paraszt, mérnök odaadja a munkáját az államnak, és a munka ellenértékének csak a töredékét kapja vissza; a többit elnyeli a látható és láthatatlan bürokrácia, a rossz szervezés, a túlhajtott fegyverkezés: ez az, amit marxista terminológiával egyszerre lehet kizsákmányolásnak és elidegenedésnek nevezni. A vesztegető viszont pontosan tudja, mit kap a pénzéért-ékszeréért, s ha csinálja, ez annyit jelent, hogy megéri neki. Ráadásul, egy olyan világban, ahol a szülők nem bíznak a gyerekekben és a gyerekek a szülőkben, a tanárok a diákokban és a diákok a tanárokban, a munkatársak egymásban és a párt a saját tagjaiban, – egy ilyen világban a korrupció a bizalom jele. A cirkuszigazgató minden papír vagy szerződés nélkül – az különösen fontos lehetett, hogy ne legyen írásos nyoma a dolognak – megbízott a kardnyelőben: ha visszajön a londoni útról, hozza neki az előre kialkudott arany cigarettatárcát. És az oroszlánszelídítő is megbízott a cirkuszigazgatóban: tudta, hogy ha elég értékes lesz a kölni útról ajándékba hozott gyémántgyűrű, akkor legközelebb Stockholmban is ő lesz a ketrecben a fenevadakkal. Tulajdonképpen senki sem vesztett az ügyön, mindenki csak jól járt vele, és inkább azt kellett volna letartóztatni, aki besúgásával megtörte a bizalomnak ezt az évek óta jól működő bűvös körét.

Az imént az orosz hagyományokat említettem. Egy pillanatig sem kívántam azt mondani, hogy a korrupció csak Oroszországban létezett vagy létezik, s még kevésbé, hogy orosz találmány. A szó maga latin, ami arra vall, hogy a fogalmat már a régi rómaiak is ismerték; ősi hieroglifák és papírtekercsek arról tanúskodnak, hogy már az egyiptomi és kínai civilizáció fénykorában is virágzott. Pár hónappal ezelőtt tekintélyes amerikai szenátorokat, képviselőket buktattak le araboknak álcázott állami ügynökök: kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb összegekért neves politikusok hajlandók lettek volna a legkülönbözőbb kedvezményeket kijárni megvesztegetőiknek. És ki tudja – ez volt egyébként a nem túlságosan elegáns eljárás egyik gyenge pontja –, hogy ha a szenátorok öltöztek volna be araboknak, vajon a lebuktatóik mind ellenálltak volna-e a kísértésnek?

A probléma csak az, hogy 1917-ben Leninék azzal kerültek hatalomra, hogy ők majd megszüntetik a cári világ, a kapitalista bűnbarlang különböző hibáit-vétkeit-visszaéléseit – egyebek közt az olyasfajta korrupciót is, amilyet az említett példák közül Kleinmichel gróf jelképezett – s mára sikerült a korrupciót olyan méretűvé fejleszteniük, hogy már nemcsak közéletet szövi át teljesen, de még az olyan a kapitalista világban magánjellegűnek számító kérdések is általa kapnak választ, hogy ki juthat húshoz, lakáshoz vagy motorbiciklihez. És sikerült ezt a korrupció-hálózatot testvéri módon a népi demokráciákra is kiterjeszteniük – Magyarországra is, ahol persze a múltban is létezett, de méretei meg sem közelítették azt, amiről Kenedi János nemrég Párizsban megjelent, Tiéd az ország, magadnak építed című regénye ad képet.

Mindezt tudva, még jobban sajnálom a moszkvai cirkuszigazgatót. Ha a rendszerben minden és mindenki korrupt, miért éppen egy cirkuszigazgatótól várják el, hogy ne legyen az? És ha az, akkor a sokmillió lebuktatható közül miért éppen őt zárják börtönbe? És itt elérkeztünk az igazi problémához – ahhoz, amiért Anatolij Kolevjakov a leginkább sajnálatra méltó.

A nyugati újságok szerint egész Moszkva arról beszél, hogy a cirkuszigazgató jó barátságban volt Brezsnyev lányával, Galina Brezsnyevával, akinek az első férje cirkuszi erőművész volt. A letartóztatás ezek szerint nem egyszerűen a cirkuszigazgatót büntette, hanem a Brezsnyev-családot s magát Brezsnyevet vette célba. Erre mutat az is, hogy a cirkuszi botránnyal egyidőben és hasonló, korrupciós vádak miatt állítólag Brezsnyev fiának is le kellett mondania külkereskedelmi miniszterhelyettesi funkciójáról.

A beavatottak még azt is tudni vélik, hogy a valódi célpont nem is Brezsnyev, aki már alig él, és olyan beteg, hogy célbavenni sem érdemes. Valójában az örökösödési háború indult meg, s mert két főrivális van – az egyik, a 75 éves Kirilenko Brezsnyevnek és a Brezsnyev-családnak a lejáratásával akarja „megfúrni” azt, akit Brezsnyev az utódjául szemelt ki: a 70 éves Csernyenkót. Lehetséges, hogy így van, mint ahogy az ellenkezője sem lehetetlen: egy olyan rendszerben, ahol minden a kulisszák mögött történik, minden elképzelhető és mindennek az ellenkezője is. Még azt sem lehet mondani, hogy túl nagy jelentősége van az ügynek – nem a cirkuszigazgatóra gondolok, akinek aztán ahhoz, hogy ki lesz a következő vezér, a világon semmi köze sincsen –, hanem az örökösödési harcra. Lenin végrendeletbe adta, hogy semmiképpen se Sztálin legyen az utóda – mégis Sztálin lett, és negyedszázadba telt, amíg a nép egyáltalán értesülhetett a lenini végrendeletről. Sztálin helyét egy triumvirátus foglalta el: Málenkov, Molotov és Berija; ki sejthette volna, hogy utóda – és Sztálin kitelepítője a Lenin-mauzóleumból – az a Hruscsov lesz, akit akkor csak a temetés megszervezésének nem éppen kiemelkedő feladatával bíztak meg. S egy nappal Hruscsov bukása előtt kinek jutott volna eszébe, hogy legközvetlenebb munkatársa, védence, bizalmi embere: Brezsnyev fogja őt megbuktatni? A legkevésbé Hruscsovnak – különben nem ment volna nyugodtan vakációzni a Krím-félszigetre. Így aztán még találgatni sincs értelme, ki lesz a Kreml következő uralkodója. Abban a Nagy Cirkuszban, ahol az egész élet kötéltánc, ahol a kötéltáncosok alatt nincs háló, és aki leesik, a nyakát töri, ahol a késdobálók a partnereiket nem körüldobálják, hanem a szívük felé hajigálják a pengéket, ahol a bohóc, aki tegnap még guggolva táncolt a Főnök előtt, holnap már Főnök lehet, ahol az ostorcsattogtatásra fegyelmezetten lépdelő lovak egyszer csak széttapossák az idomítót a porondon (és a közönség mindehhez még ütemesen tapsol is) – ebben a Nagy Cirkuszban, ahol minden vérre, valódi vérre megy –, a jövő kiszámíthatatlan.

S mert a jósolgatás éppúgy értelmetlen, mint az előzetes pozícióharc – különösen értelmetlennek tűnik a moszkvai cirkuszigazgató letartóztatása. Ürügynek szolgálni valamihez, már egymagában sem lélekemelő; de a Semmi ürügyének lenni – ennél a szerepnél még egy kiöregedett hasbeszélő is jobbat érdemelne.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Anatolij Kolevjatov – a moszkvai Nagy Cirkusz igazgatója.

I. Miklós cár – Nyikolaj Pavlovics Romanov (1796–1855) orosz cár (1825–55). A reakciós cári önkényuralom képviselője, a titkosrendőrség megalapítója, a lengyel és a magyar szabadságharc elnyomója.

Kleinmichel gróf – orosz arisztokrata, I Miklós cár egyik legkönyörtelenebb minisztere. Nagy szerepe volt az 1831-es lengyel felkelés leverésében.

Kenedi János (sz. 1947) író, kritikus Az 1970–80-as években a Demokratikus Ellenzék tagjaként számos szamizdat publikáció szerzője és szerkesztője. Így a Profil (1977) c. tanulmány-gyűjteményé és a Máshonnan Beszélő c. folyóiraté. A Tiéd az ország, magadnak építed (1981) c. szociográfiája angol és francia fordításban is megjelent.

Galina Brezsnyeva – Brezsnyev szovjet KP főtitkár és államelnök lánya.

Kirilenko, Andrej Pavlovics (sz. 1906) szovjet politikus, mérnök. 1931-től SZKP-tag. A SZU Legfelső Tanácsának tagja (1954-től), KB-tag (1956-tól) és elnökségi (1962-től), majd PB-tag.

Csernyenko, Konsztantyin Usztinovics (1911–1985) szovjet politikus. Az SZKP KB osztályvezetője (1965–83), a KB titkára (1976–84), főtitkára (1974–85), a Legfelső Tanács elnökségének elnöke (1984–85).

Berija, Lavrentyij Pavlovics (1899–1953) szovjet politikus. Belügyi és állambiztonsági népbiztos, marsall, miniszterelnök. A törvénysértések egyik fő részese, a koholt perek egyik irányítója volt. Kémkedés vádjával halálra ítélték és kivégezték.

Hruscsov… vakációzni a Krím-félszigetre – 1964. október 12-én, miközben Hruscsov a Krím-félszigeti Picundán pihen, kibővített ülést tart a KB elnöksége, és 15-én a SZU Legfelső Tanácsának elnöksége is. Úgy döntenek, hogy megfosztják Hruscsovot valamennyi tisztségétől. Október 13-án Hruscsov Moszkvába repül, de csak Mikoján áll ki mellette. Az SZKP első titkára L. Brezsnyev, a minisztertanács elnöke Alekszej Koszigin lesz.